Itthagyott minket Domokos Géza is, írta Magyari Lajos, aki soha magáért, Erdély, Románia magyarságáért küzdött mindig. Elment Sütő András, az egyik legnagyobb magyar író és Beke György, Erdély legkiválóbb riporter-közírója. „Fogyunk-veszünk. ” Magyari Lajos szerint Domokos Géza Erdély magyarságának egyik legkiválóbb szelleme és leggerincesebb harcosa volt, a XX. század végének szellemi Bethlen Gábora. Energiáját arra fordította, hogy „újságszerkesztőként, könyvkiadóként mentse meg az erdélyi-romániai magyar kultúrát, nemzetrészünk eltiportatásra szánt szellemiségét. ” „A Szabó T. Attila, Sütő András, Szabó Gyula, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár és társaik által összehordott kövekhez Ő adta az összetartó, forró mészkötést”. /Magyari Lajos: És mégis áll az Igevár... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 30./

Féder Zoltán Sepsiszentgyörgyön a Mikó Kollégium diákjaként olyan tanáraitól tanulta meg az emberi kapcsolatok, magatartások normáit, mint Konsza Samu, Rác Gábor, Harkó József vagy Salamon Sándor. Gondolatiságuk az együttélésnek, a zsidókkal szembeni toleranciának azt az erkölcsi, etikai szellemiségét tükrözte, mely oly jellemző volt ez erdélyi, a székelyföldi világra. Ennek a toleráns szellemnek olyan háromszéki publicisták, tollforgatók adtak hangot, mint Málik József, Benedek Elek, Veress Dániel, Forró László, Beke György és Domokos Géza. Féder Zoltán Izraelben él, Zsidók Háromszéken című munkája a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadónál látott napvilágot. Megdöbbenéssel olvasta a kezébe került Sepsiszentgyörgyön megjelenő Európai Idő című lap 2007/8. számát, amely antiszemita írásokat közölt. A lap főszerkesztője, Horváth Alpár kifejtette, hogy nem antiszemita, ,,egyetlen árva saját mondata sem szerepel az inkriminált lap oldalain”. A lap az antiszemita irodalomnak hírhedt forrásmunkájából a ,,Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei”-ből idézett. /Európai idők – európai gondolatok? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 8./

,,Vigyétek tovább hittel a mireánk kimért terheket... ” – Sütő András, Beke György, Domokos Géza után így intett búcsút dr. Csiha Kálmán, Belső-Erdély egyik legkiválóbb református püspöke, méltó utóda a legnagyobbaknak. Csiha Kálmán íróember is volt, sőt, költő, ki tartózkodó szerénységgel szólt írói ténykedéséről. Sokat próbált ember volt: a hitét és közösségét szolgáló, azért minden körülmények között cselekvő papi ember igazi példaképe, ki meggyőződéséért – lehet, hogy teljesen ártatlanul és indokolatlanul – súlyos börtönéveket, megalázó kényszermunkát szenvedett el. Magyari Lajosnak barátja, közeli ismerőse volt évtizedekig az elhunyt püspök. Ismeretségük 1967-től datálódik, amikor Csiha Kálmán a két Küküllő közötti Gogánváralján szolgált, az elfeledett magyar szórványszigetben. Dr. Csiha Kálmán nagy, építő püspöke volt az erdélyi reformátusoknak, templomok újultak meg, vadonatújak épültek, alapozódtak, gyülekezetek nyertek új életet, újak alakultak. /Magyari Lajos: Búcsú Csiha Kálmántól. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./

Száraz György íróra az erdélyi közönség akkor figyelt föl, amikor 1983-ban megjelent a budapesti Magvető Könyvkiadó Gyorsuló idő című sorozatában az Egy furcsa könyvről című kis kötet, vitairat, mintegy válasz Ion Lancranjan román prózaíró hírhedt Cuvint despre Transilvania (Gondolatok Erdélyről) című könyvére. Az 1982-ben kiadott provokatív fércmű joggal váltotta ki a romániai magyarság felháborodását, több erdélyi író próbált tiltakozni (Szabó Gyula, Beke György, Méliusz József,), de a cenzúra egyikük cikkét sem engedte leközölni. Végül értelmiségiek egy csoportja, köztük Huszár Sándor, közös levélben tiltakozott a könyv megjelenése ellen. Száraz György könyve lelki elégtétel volt a határ innenső oldalán élők számára, de sajnos, csak kerülő utakon, illegális olvasmányként juthattak hozzá a szerencsésebbek. Még abban az évben az író felkérést kapott a Népszabadságtól, hogy írna folytatásos esszét az erdélyi román–magyar együttélés valós eseményeiről, a kölcsönös előítéletek forrásáról. A sorozatból, illetve a kérdés további bővítéséhez gyűjtött feljegyzésekből, dokumentumokból az író halála után (1987) Szalai György állított össze kötetet, ugyancsak a Gyorsuló idő sorozat számára, amely 1988-ban megjelent (Erdély múltjáról, jelenidőben). Akkor természetesen nem, de 1990 után már nyíltan gazdagíthatta a csíkszeredai könyvtár állományát a kötet. /Cseke Gábor: Egy hajdani illegális olvasmány. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 18./

Negyven éve, 1968. február 23-án jelent meg a Hargita Népe lapelődje, a Hargita első száma. Borbély László másodmagával indulása óta, most már csak nyugdíjasként, a lapnál dolgozik. Csapatostól jöttek annak idején ide az egyetemről, Balogh Edgár publicisztikai szemináriumából. Négy-öt kollegájával Borbély László már három évvel korábban államvizsgázott, mások egyenesen az egyetem padjaiból érkeztek Csíkszeredába. 1968-ban a megyésítéssel magyar nyelvű napilapok indultak az országban. Később a Hargita Kalendárium megjelenése tovább növelte a szerkesztőség tekintélyét. Hiánypótló néprajzi, helyismereti, történelmi írásokhoz jutott a Kalendáriumban az olvasó. Az alapító főszerkesztő, Albert Antal érdeme, hogy külmunkatársként neves publicistákat, írókat foglalkoztatott. Szabó Gyula folytatásokban közölt regénye, Székely János műterem-látogatásai, Beke György riportjai színvonalas olvasnivalót jelentettek. Egy idő után a hatalom pártkatonákat küldött a szerkesztőségbe. Nagy érvágást jelentett később a napilap megszűntetése, hetilappá zsugorítása. Azután megint napilap lett a Hargita. Az utolsó években megtiltották a magyar helységnevek használatát. Az 1989-es változás után többségi akarattal főszerkesztőnek választották meg Borbély Lászlót. /Borbély László: 1968. február 23-án jelent meg lapelődünk, a Hargita első száma. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 23./

Január 19-én meg nyílt a Szatmárnémetiben a magyar ajkú görög katolikus templom közösségi termében Csomafáy Ferenc Erdélyi arcképcsarnokom című fényképkiállítása. A fotóművész a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Mindezek mellett megtanulta a fényképészetet is. Szakterülete a fotóriport és a színházi fotó. Mostani kiállításán harminchat olyan arc sorakozik, akik utat mutattak a romániai magyarságnak a két világháború és a diktatúrák idején is. Egy részük (Kós Károly, Gál Ernő, Márton Áron, Berde Amál, Szabó T. Attila) már a két világháború közti időben ott állt a tornác küszöbén, a fiatalabb nemzedék pedig az ő példájukon nőtt fel, majd csatlakozott hozzájuk, vált maga is követendő példaképpé (Kányádi Sándor, Szász János, Cseh Gusztáv, Beke György). Csomafáy Ferenc elmondta, hogy képei beszélgetés közben készültek. /Csirák Csaba: Erdélyi arcképcsarnokom. = Vasárnap (Kolozsvár), febr. 24./

A Hargita napilap első száma 1968. február 23-án jelent meg, mint az újonnan létrehozott Hargita megye sajtóterméke. Albert Antal főszerkesztő az Előre országos napilaptól jött az újsághoz. Az első lapszámban Branis László, az RKP Hargita megyei bizottságának első titkára cikke is szerepelt. A Hargita első munkatársai (közülük Hargita megye szülöttjei Hecser Zoltán, Kolozsi Márton, Zöld Lajos) mellé tanárok igazoltak át rövidesen, mint Borbély László, Bálint András, Bogos Sándor, majd egyetemet végzett, főleg a kolozsvári filológiáról jött fiatalok érkeztek, köztük Miklós László, Bagdi Sándor, Zsibói Béla, Ferenczes István, Oláh István, Molnos Lajos és mások. A lap megnyert külmunkatársaknak olyan írókat és költőket, mint Szabó Gyula, Székely János, Kormos Gyula, Beke György, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Cseke Péter stb. Az első években a Hargita példányszáma elérte a 28 ezret. Létrejöttének hatodik éve után, 1974. májusától hetilapként jelentették meg, kis formátumban. Takarékosságra hivatkoztak, valójában leépítés, tisztogatás történt, a művelődési rovat minden tagját eltávolították – Miklós László költőt, Ferenczes István költőt, Jankó István publicistát, színházi írót és másokat. 1976. május végéig nyolc oldalon jelent meg, majd ismét napilapként a hetilap méretében látott napvilágot, de négy oldalon. 1989. december 23-án látott napvilágot a Hargita Népe első száma. 1990. január 10-én jelent meg a Nyilvánosság rovat, amely közölte a Hargita lap és munkatársai elleni támadásokat, véleményeket is. A Hargita Népe 1994-től átállt a régi nyomdatechnikáról a számítógépes tördelésre. Mindvégig a megyei tanács alárendeltje, ennek hatáskörében működik, de pénzügyi szempontból önfinanszírozó, önellátó. 2007. november elsejétől a Hargita Népe színes lapként jelenik meg. /Ferencz Imre: A Hargita és Hargita Népe negyven éve. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 29./

A politikusokkal szembeni bizalom teljesen kihalt az emberekből – mutatott rá Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke az Új Magyar Szónak adott interjúban. Huszonöt évig tanított Lakiteleken. Kezdetben egy tanyasi iskolában. Szerinte egy magyar pedagógus nem csak magyarországi iskolában, hanem határon túl, szórványban is képes arra, hogy magyar iskolában tanítson. Az utóbbi időben több olyan kollégával találkozott, akinek kifejezetten célja, hogy valahol a szórványban, vagy akár valamelyik nemzetrész területén, Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken vagy éppen Erdélyben tanítson magyar iskolában. Az unió ezt a lehetőséget is felkínálja, Sok fiatalban van ilyen missziós, vállalási kedv. Lezsák most Bukarestben tartott mintaórát, de tartott már órát Kárpátalján, Felvidéken is, Délvidéken is. Volt ismerete a bukaresti magyarság életéről, még a hetvenes évek elejéről, Beke György irodalmi riportjai révén. Lezsák a hetvenes–nyolcvanas években, a tilalom és a tűrés határán sokat járt Délvidéken, Erdélyben, sőt Bukarestben is, a történészekkel, írókkal, idősebb pályatársakkal rendkívül jó kapcsolata volt. Nagyon sok találkozót szervezett Lakiteleken. Romániában a veszélytudatban, az emberek gondolkodásmódjában nehezebb változásokat elérni, mint az intézményrendszerben. Jelenleg nagy tömegek nem érzik magukat a rendszerváltás győzteseinek. Magyarországon érezni azt, hogy a rendszerváltás vesztesei többen vannak, mint a győztesek. A politikusokkal szembeni bizalom elszállt az emberekből. Ebben jelenthet most egy fordulatot a március 8-i népszavazás, hisz talán most sejlett fel először, hogy van mit veszíteni. A rendszerváltásnak egy olyan formája jelent meg, amely ad esélyt, hogy talán a nemzeti összefogás, és egy új többség létrejöjjön. Sok-sok nevelőmunkára van szükség a politikában, és főleg gyógypedagógiára. /Salamon Márton László: Gyógypedagógia kell a politikában. Bukaresti beszélgetés Lezsák Sándorral, a magyar Országgyűlés alelnökével. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 18./

Pomogáts Béla, a transzilván magyar irodalom és szellemi élet avatott ismerője szerint éppen a kisebbségi sorsban és különösen Erdélyben lehet érzékelni azt, hogy a könyvek milyen meghatározó módon viszik előre a nemzeti közösség ügyét. Erdélyben a könyvkiadás nem jó bizniszt, hanem szolgálatot jelent. Tőzsér József, a tizenötödik születésnapját ünneplő Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója már fiatalon a könyvek terjesztésében találta meg szolgálatát. A Tőzsér-posta – ahogyan Beke György elnevezte az egyszemélyes intézményt – több ezer erdélyi magyarnak küldött el több millió könyvet. A Pallas-Akadémia Könyvkiadó ma Erdély és a magyar szálláshely legjelentősebb könyvműhelyei közé tartozik. A legkiválóbb magyar költők, írók, történészek, társadalomtudósok, néprajzosok kiadója. /Ambrus Attila: Igevár a Székelyföldön. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 4./

Az egy éve eltávozott Beke György erdélyi és magyarországi folyóiratokban és újságokban megbúvó írásainak összegyűjtése és közzététele a jövő fontos feladatai közé tartozik. Megjelent Beke György emlékezete. Halálának első évfordulójára szerkesztette: Pomogáts Béla /Közdok, Budapest, 2008/. Akik ebben a kötetben szerepelnek, úgy látják, Beke György érdemes arra, hogy alakját, műveit megőrizze az irodalom, a történelem, a nemzet emlékezete, hangsúlyozta a könyvben Pomogáts Béla. Beke György enciklopedikus hungarológiája közös kincse az egyetemes magyarságnak, írta Cseke Péter. /B. D. : Állócsillag Erdély egén. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 12./

Beke Mihály András hetek óta izgalmas olvasmányt olvas. Apja, Beke György író nem akart belenézni, attól tartott, csalódnia kell. Vannak benne nyomozók, rendőrök és gyanúsítottak, csak az, hogy kik a gyilkosok, kik az igazi bűnösök és az igazi áldozatok, az nem derül ki az olvasmány végére sem… A családi „szekus dossziét”, apja és – meglepően vaskos – saját nyomozati anyagát böngészi. Kíváncsi lett saját múltjára, úgy, ahogyan mások, a nem-barátai látták. Apjáról két dosszié, róla egy készült, elég vaskosak és állítólag ez csak az eddig előkerült anyag. Majd szólnak, ha még lesz. A konspiratív neveket csak felelőtlen ember tudná teljes bizonyossággal azonosítani. A nevek azonosítását külön kellett kérnie, mondták: talán, majd, egyszer, valamikor. Ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy a „forrás” („sursa”) mikor jelent megfigyelt személyt és mikor besúgót. Beke Mihály András megtudta, hogy a „szekus keresztségben” apja „Barbu”, ő meg „Béla” lett, Magyarországot csak „Helga”-ként emlegetik, megtudta, hogy őt így jellemzik: „merev, zárkózott, rögeszmés nacionalista”, továbbá számára ismeretlen hölgyekkel akarták összeházasítani; megtudta,, hogy az egyik illusztris megfigyeltnek, Tőkés Lászlónak olyan konspiratív névjegykártyával kellett volna bemutatkoznia, amelyikre átszúrt szívet kellett volna rajzolnia. /!/ A „szeku” jól tudta kezelni a lehallgató magnókat, ezekből valóban sok volt. Kiváló követési jegyzőkönyvet tudtak írni arról, hogy apja például – igen gyanús módon – paradicsomot vásárolt a piacon. Egyébként egyetlen magyar nyelvű jelentés szerepelt a paksamétában. A dossziék jól dokumentálják a hajdani rendszer logikáját. Alig találni utalást arra, hogy bárki bírálni merészelte volna a Ceausescut, a Kondukátort vagy a szocialista rendszert. A megfigyelt személyek magatartásának a jelzője a „nem megfelelő” („nekorászpunzátor”). Az összes magyar megfigyelt „irrendenta és nacionalista” eszméket vallott. Azonban többen voltak a tisztességesek, mint remélni merte volna! Nagyon sok volt a besúgó, de kevesebb, mint amennyitől rettegtek az emberek. Néhányra persze kíváncsi lenne: ki volt végülis „Bíró Ferenc”, aki apjáról is szorgalmasan írta jelentéseit; ki lehetett „Adam”, a Korunk szerkesztője; ki volt „Vasilescu”, a Dacia Könyvkiadó szerkesztője, akitől a Szentendrei Múzeum igazgatója – Balogh Edgár, Benkő Samu és apám mellett – írást kért Kós Károlyról; és ki volt „Literat”, az Utunk szerkesztője, írója, neves értelmiségi („intelectuál cu prestigiu”), aki morálisan apjára is hatással volt? Ki volt „Goga”, Bartha”, „Szabó Tibor”, „Rusz Péter”, „Dinu”, „Udrea”, „Kovács”, a szebeni „Ghergel”, a besztercei „Peiut”,”Stelian”, „Dragan”, a nagybányai „Kiss Gheorhe”, a kolozsvári „Suster”, a szilágysági „András” ,”Constantinescu”, a kolozsvári „Horea”, „Luca”,”Maes”, a bákói „Clejeanu” ,”Constantinescu”? A jelentgetők kevesen voltak, szánalmasak és nevetségesek. /Beke Mihály András: Töltőtoll. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 14./

A közösség múltjának ismerete a közösségi tudat egyik legfontosabb jellegzetessége. Az egyéni és közösségi identitásnak a legfőbb forrása az anyanyelvi kultúra. Nemzeti önazonosságunk kultúránk folyton változó, folyton alakuló történeti eredménye, írta Görömbei András magyarországi irodalomtörténész. Egy-egy erdélyi kollégium a tudomány és kultúra nagy alakjainak sorát adta a magyarságnak. „Ha a szellemi Erdélyt keresem, századokkal dacoló megtartó erejével az iskolák kapuján kell – ténylegesen vagy gondolatban – benyitnom” – Beke György ezekkel a gondolatokkal indította Régi erdélyi skólák című könyvét. Kolozsvár szellemi értékei révén kapta a Magyar Athén, a nagyenyedi Bethlen Kollégium pedig a schola Transsylvanica nevet. A kollégiumok – különösen a Trianon utáni időben – a nemzeti összetartozás-tudat alapintézményei. Körülöttünk minden nép államnemzeti koncepció jegyében szervezte meg önmagát. A magyarság pedig nyolc országba osztott nemzet. Ezek közül hét országban kisebbségben él. Németh László a minőség forradalmával akarta megújítani a magyarságot. A kisebbség életjogát is a minőségben látta. A kommunista diktatúra felszámolása után a kisebbségi magyarság minden országban megújította iskoláit, művelődési körülményeit. Ebben a megújulási folyamatban azonban napról-napra szembesülnie kell a kisebbségek létének felszámolására törő államnemzeti törekvésekkel. A kisebbségi magyarság művelődési és tanulási lehetőségei meg sem közelítik a többségi nemzet tagjainak lehetőségeit és művelődési arányait. Ez pedig képtelen egyenlőtlenség. A globalizáció nemzeti közösségeket megszüntető törekvései idején csak erős öntudatú és önismeretű nemzetek tudnak megmaradni és boldogulni. Az Európai Unión egyelőre kívül rekedt magyar nemzetrészek a magyar nemzeti azonosságtudat megerősítésével őrizhetik meg magukat. Sok színnel gazdagodva újrateremthető a magyar nemzeti azonosságtudat. Ezt a lehetőséget biztosítja a magyarság számára az európai integráció. A nemzet szellemi-lelki újraegyesítésének alapja a nemzeti kultúra. Ezért van mindenütt döntő jelentősége az anyanyelvi iskolák, egyetemek működésének. Ezek a kisebbségi autonómiák szellemi műhelyei is. A nemzetstratégia nem nélkülözheti a kisebbségi magyar közösségek autonómia-törekvéseinek segítségét és a magyar nemzeti közösségek szabad kapcsolattartását szolgáló jogintézmények nemzetközi elfogadtatását. /Dr. Görömbei András: Nemzeti közösségeket teremtő kollégiumok. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 2./

Ha a riport, a szociográfia, egyszóval a tény- és valóságirodalom műfajai kerülnek szóba, akkor az első képviselők, megújítók között bukkan fel Beke György neve is. Beke György köteteinek sokasága szerepelt a jövő újságírói számára már-már kötelezőnek megjelölt bibliográfia-listán, talán ennek is köszönhető, hogy mindenki igyekezett megtalálni ezek között a saját régiójához kötődő, erről szóló leírást, és legalább azt elolvasni. Ezt követően pedig tanulni Beke Györgytől: szakmát, habitust, alázatot. Sokak életében jelentett követendő mintát, arra kitűnő példa a halálának első évfordulójára megjelentetett emlékkönyv /Beke György emlékezete – Halálának első évfordulóján. Közdok. Budapest, 2008./, amelyben pályatársak, barátok, tisztelők, tanítványok sokasága idézi fel Beke Györgyöt, az írót, a mestert, a barátot. Az emlékezők között van Fodor Sándor, Kántor Lajos, Lászlóffy Csaba, Magyari Lajos, Nagy Pál, Cseke Péter, a kötet szerkesztője Pomogáts Béla. Sütő Andrást két, Beke Györgyhöz címzett levelével szintén jelen van a kiadványban. Többen is használták az „egyszemélyes intézmény” kifejezést, ezzel is jelezve, hogy Beke valami olyat tudott, amit sem előtte, sem utána nem tud már senki ugyanúgy művelni. S hogy a fiatalok sem vonták ki magukat a hatása alól, arra jó példa Iancu Laura visszaemlékezése. /S. B. Á. : Beke György emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 25./

Hevesi József (Hevesi Mónár József) 1948. május 5-én Aradon született. Körorvos, közíró, költő. Nincs olyan körösközi esemény, amiben keze ne lenne benne, de ő szerényen a háttérben marad. Hevesi József lokálpatrióta, „ágyai”. Ágyán született, mint Olosz Lajos az erdélyi magyar avantgárd képviselője vagy Ágyai Szabó Magda, ahogy azt Régimódi történetében megfogalmazta, továbbá Csép Sándor. Hevesi Mónár József interjúkötete (Magánúton) tavaly jelent meg. A könyv évekig íródott, alkalom szülte interjúk főszerkesztőkkel, képzőművészekkel, politikusokkal, a megmaradásért vívott küzdelem helyszínein. Hevesi fontosnak tartja Simonyi óbester és Simonyi Imre emlékét ápolni. Ő adta át az első Simonyi-díjat Szabó Magdának Debrecenben, Kósa Lajos és Tőkés László társaságában. A másodikat Beke Györgynek Simonyifalván, Böszörményi Zoltánnal. A harmadikat Bodor Pálnak Aradon. A tiltás ellenére átadta Gyulán a díjat Szőcs Gézának. Az idei Simonyi-díjas, közfelkiáltással, egy vérszerinti Simonyi, L. Simon László, a Magyar Írószövetség titkára, nemzetben gondolkodó író. /Nagyálmos Ildikó: Szimultán szerelmek. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 2./

Máriás József /sz. Felsőbánya, 1940. jan. 30./ szerkesztő, irodalomtörténész. Nagybányán érettségizett, Kolozsváron szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. A Bányavidéki Fáklya, 1968 februárjától a Szatmári Hírlap munkatársa, 1974-től főszerkesztője, 1979-től helyettes főszerkesztője, 1986-tól pedig a művelődési rovat vezetője. Érdeklődésében fő helyet kapott Nagybánya írószülöttjének, Németh Lászlónak irodalomtörténeti értékelése. Az Irodalomtudományi és Stilisztikai Tanulmányok 1984-es kötetében az író és szülővárosa kapcsolatát vizsgálta, az Erdélyi Féniks 1991. áprilisi számában a romániai színpadokon játszott Németh-drámákkal foglalkozott. Németh László műveinek romániai visszhangja címmel az író budapesti centenáriumi ünnepségén, a Károlyi Palotában olvasta fel "Gondolataidból élünk" című munkáját. Adósai vagyunk Németh Lászlónak címmel a Korunk 1991/3. számában a folyóirat Németh László-képének ellentmondásos alakulását elemezte, sürgetve, hogy az író szülővárosában, Nagybányán emléktáblát állítsanak. Ez teljesült, az író születése 90. évfordulóján /1991. ápr. 6-án/ a nagybányai Híd utcai református templomban tartott megemlékezésen a Németh László Társaság elnöke és a család leleplezhette a Tőrös Gábor szobrászművész plakettjével ékesített, a templom előterében elhelyezett emléktáblát. Nagybányán az önállóságát újra visszanyerő magyar líceum a későbbiekben az író nevét vette föl. Az író halála 20. évfordulóján az In memoriam Németh László /Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület kiadása, Nagybánya, 1995/ című kötetben közölte a Németh László romániai bibliográfiája című adattárat, amely az 1932 és 1994 közötti időszakot ölelte fel. Máriás József irodalomtörténeti és -kritikai munkássága kötetekben, antológiákban megjelent tanulmányokból, illetve periodikákban, folyóiratokban közölt tanulmányokból, recenziókból, jegyzetekből áll. Máriás József Nyíregyházán él. Így beszél munkásságáról: „Amit az évtizedek folytán megcselekedtem, semmi más, csak szolgálat. Szolgálat, Balogh Edgár értelmezése szerint. ” „Különösképpen a Sütő András és Beke György műveiből kisugárzó szellemiség, hit, erkölcsi tartás és magyarságtudat volt az, amely erőt adott a mindennapokhoz, amelyet műveik méltatásával szerettem volna tovább sugározni az olvasók felé. ” Magyarországon él, de lélekben ma is otthon él. Legfőbb célja, hogy az erdélyi irodalom kincseit népszerűsítse. /B. D. : Kisportré. Tata, te ezt mind kiolvastad? = Népújság (Marosvásárhely), szept. 20./

Ha nem is meríti ki a monográfia műfajának minden követelményét, Ambrus Anna helybeli román–magyar szakos tanár a magyarországi Gyulán megjelentetett Uzon monográfiája törekszik erre. A könyvben számos ma is élő uzoni szereplő-visszaemlékező szerepel. A szerző a település múltjának történelmét olyan szakemberek tollára bízza, mint Binder Pál és Cserey Zoltán, az építészeti emlékek fejezetet Kónya Ádámtól veszi át. A református egyház históriáját a volt lelkész, Szabó József és a mai lelkipásztor, Ungvári Barna András jegyzi. Nem hiányzik Uzon nagy szülöttének, néhai Beke Györgynek egy-egy írása sem. /Kisgyörgy Zoltán: Uzon monográfiája. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 22./

A Kányádi Sándort 80. születésnapján köszöntő budapesti rendezvényen Iancu Laura költőnő Kányádi Sándor c. megrázó versével köszöntötte az erdélyi költőfejedelmet, s benne az alábbi súlyos szentenciát mondta ki nyelvünk állapotáról: „ki egyszer lenyelte / a nyelvet / egyetlen egyszer lakhat jól / vele... ”. Hogyan fogalmazná meg csángó voltát? Gyakorlatilag mit jelent ma csángóként élni? Iancu Laura önmagáról: „Moldvában, Magyarfaluban született magyar vagyok. ” Szerinte nincsenek csángók. „A csángóság egy állapot! A 19. századi moldvai magyar folklór, a népköltészet még a Kárpát-medence egyazon nyelvén formálódott. Azóta, bizonyos hiányosságok és hatások miatt, az írásbeliség hiánya és a román nyelv hatása miatt a moldvai magyar tájnyelvek sajátos, „életképtelen” mederbe terelődtek. ” – mondta. Iancu Laura két-három havonta hosszabb időre hazamegy. Számára a felnőtté válás tere már Budapest volt. Nincs pontos adat arról, hogy hány csángó él Budapesten. Az egyetemi tanulmányokat folytatók száma bizonyosan meghaladja a 130-at. – Beke György ragyogóan meg tudta rajzolni a csángó ember lelkét, világképét. Írásai, különösen a riportjai nélkülözhetetlenek a múlt „rekonstruálásához”. Iancu Laura (1978, Magyarfalu – Moldva) csángómagyar író, költő hatgyermekes katolikus családban nőtt fel. Egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, óvodapedagógusként, majd teológus-hittantanárként diplomázott. A Szegedi Tudományegyetemen néprajzosként végzett. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Néprajzi Tanszékén végzős PHD hallgató. A Moldvai Magyarság c. csíkszeredai folyóirat, illetve az Irodalmi Páholy szerkesztője. Kötetei: Johófiú Jankó. Magyarfalusi csángó népmesék és más beszédek (Velence, 2002); Pár csángó szó (versek, Csíkszereda, 2004); Magyarfalusi emlékek (paraszti fénykép-monográfia, Budapest, 2005); Aranyréce (mesék Moldvából, Budapest, 2005); Karmaiból kihullajt (versek, Budapest, 2007). /Hevesi Mónár József: Kétszeres félnyelvűségen túl. Iancu Laura csángómagyar író, költő szerint a moldvai magyar kisebbség helyzetfelmérése el sem kezdődött. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./

A VI. Partiumi Írótábor második napján, az érsemjéni zarándokút után, július 3-án délután ismét Nagyváradon, a Góbé csárdában zajlottak az események. Elsőként Székelyhidi Ágoston író Értékek és esélyek című új könyvét mutatta be Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor egyik főszervezője. A kötet eszmetörténeti tanulmányokat tartalmaz. Szó van benne az ‘56-os forradalom híveiről és ellenzőiről, a lakiteleki mozgalomról is. Az író megrajzolta Beke György, Tőkés László, Wass Albert és mások szellemi pályáját. Székelyhidi Ágoston az írótáborban kifejtette, 1956 után újra kell értelmezni az értelmiség szerepét. Fontos szolgálni a magyar nemzet önazonosságát. Ő maga ezért sodródott bele a politikába. „Bennünket nem a szovjet hatalom kebelezett be, hanem a világpolitika áldozott oda” – fejtegette. A kirekesztő politika máig a baloldal sajátossága. Eltorzult az értékrend s az értelmiségi szerep is. Hangsúlyozta: nemzetárulás az, ha az önrendelkezés lehetséges esélyeit is korlátozzák. A kötetbemutató után a váradi Szigligeti Társulat két színművésze, F. Márton Erzsébet és Meleg Vilmos mutatta be a Tövisek és virágok című műsort. Előadásukban Kazinczy Ferenc néhány levele és verse hangzott el. Végezetül a Magyar Napló budapesti irodalmi folyóiratot mutatta be a kiadvány főszerkesztője, Oláh János. Elmondta: októberben ünnepli huszadik születésnapját a lap, amelyet Oláh János tizenhat esztendeje szerkeszt. Hangsúlyozta: fontos, hogy a magyar irodalom értékrendje visszabillenjen a természetes kerékvágásba. Az írótábor résztvevői elfogadtak egy közös nyilatkozatot, amelyben tiltakoznak az új szlovákiai nyelvtörvény ellen, amely mélyen sérti és korlátozza a felvidéki magyarság jogait. A VI. Partiumi Írótábor zárónapján, július 4-én Csűry István helyettes református püspök tartott előadást a nagy reformátorról, Kálvin Jánosról. Szűcs László, a Várad című folyóirat főszerkesztője még csak a havilap idei 3. számát tudta elhozni a táborba, majd a Törzsasztal nevű nyilvános interjúsorozatról és egyéb akciók terveiről beszélt. Dukrét Géza Lipcsey Ildikó Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében című tanulmánykötetét mutatta be, amely tavaly jelent meg Budapesten. Az ismert történész, az Erdélyi Magyarság főszerkesztője könyvében a magyar nemzetpolitikai kérdésekről szólt, történészi igénnyel és módszerrel mutatta be ennek a kérdéskörnek Erdélyhez kötődő változatait 1918-tól napjainkig. A nemzeti megmaradás esélyével és kudarcával minősítve szedte számba az eddigi utakat és tévutakat. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke saját, nemrég megjelent kötetét is (Épített örökségünk Bihar megyében) a jelenlévők figyelmébe ajánlotta. A könyvbemutatók sorát Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című dokumentumkötetének prezentálása zárta. /Tóth Hajnal: Írótábor – értékek vonzásában. = Reggeli Újság (Nagyvárad), júl. 6./

Lukács János felvidéki szobrászművész Múzsa című szobrával magasra állította a mércét az idei VII. Zerindi Nemzetközi Alkotótáborban, összegezte közleményében Hevesi Mónár József szervező. 35 évvel ezelőtt alakult meg a képtár. Kiállt a képtár ügye mellett annak idején Cseke Péter, Beke György, Kányádi Sándor, és még sokan mások. Maga Nagyzerénd, a honfoglalás kori település is ihletforrás. Tavaly például újra felmerült a névadó Tar(r) Zerind alakjának megörökítése. /A kétarcú múzsa Zerinden. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 17./

A CNSAS /Securitate Archívumait Tanulmányozó Országos Tanács/ informátornak tekinti Vetési Lászlót. „Kezünkbe került egy értesítés kópiája, melyben a CNSAS tudatja a kérelmezővel, hogy sikerült azonosítania a Szekuritate két ügynökét, a többi fedőnévnél folytatják az azonosítást. A kérelmező Beke Mihály András újságíró, Beke György író fia, aki miután fellapozta az édesapjáról készült dossziékat, arra volt kíváncsi, kik lapuknak a fedőnevek között. ” Az egyik „Lazarescu”, Bustya Endre irodalomtörténész, többször volt börtönben. A másik „Schuszter” – Vetési László lelkész, a Kárpát Medencei Képviselők Fóruma által létrehozott szórvány munkacsoport elnöke. A Polgári Élet munkatársa felhívta telefonon. Vetési cáfolta, hogy köze lenne hozzá. /Fedőnevek: szekustörténetek vég nélkül. = Polgári Élet (Székelyudvarhely), szept. 22./

Jeles emberre emlékeztető újabb jel kerül Uzon főterére: november 15-én avatják Beke György felmenő ági rokona, a szabadságharcos Pünkösti Gergely emlékjele mellé helyezett kopjafáját. Az ünnepségre az uzoni Jókai Mór Közművelődési Egyesület és a Szivárvány Női Kórus 15. évfordulójának kétnapos rendezvénysorozata teremt alkalmat. Ekképpen Beke György kopja-fejfáját az uzoni nagytemplom, a Tatrangi Sándor nevét viselő iskola, a polgármesteri hivatal épülete, a Jókai Mór Kultúrotthon és a két világháború hősi halottainak emlékműve állja körbe. A kétnapos uzoni rendezvénysűrítmény maga is jelképivé, szimbólummá nemesül, és holta után örökre hazaszólítja azt, aki maga vallotta: ,,Én mindig csak laktam a román fővárosban, de Erdélyben és főleg Uzonban éltem. Huszonkét éven át az egyik legmakacsabb »ingázó« lettem, aki hivatalos lakóhelyét átmeneti szálláshelynek tekinti. ” Bukarest neve mellé odailleszthető a magyar főváros neve is, mert életének utolsó éveit ott töltötte, ott alkothatott tíz könyvet, köztük a be nem fejezett Háromszéki barangolásokat, mindig Erdélyt, Uzont látta maga előtt. – Beke György végakarata szerint Uzonban tért végső nyugovóra. Ha létrejön majd Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet park sétányán a jeles emberek panteonja, ott helye legyen a Mikó-kollégista Beke György portrészobra számára is. /Sylvester Lajos: Jelek, jelképek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 14./

Uzonban november 15-én a község szülöttére, Beke Györgyre emlékeztek a központi parkban felavatott kopjafánál. Beke György hatalmas életműve – több mint húsz könyvet írt, több mint húszat fordított, több ezer publicisztikai írást közölt –a nagy elődök, elsősorban Orbán Balázs hatalmas művének, a Székelyföld leírásának továbbépítése, kiterjesztetve Erdély egészére, át-átruccant Moldvába is az ottani magyarok közé, emellett Bukarest egykori magyar világát rekonstruálta. Boltív-ember volt, és holtában is az marad: a Kárpát-medence egészében érzett és gondolkodott, híd-ember volt, aki szétszóródott magyar nemzetrészek között kapcsolatot épített, írta róla Sylvester Lajos. Az uzoni kopjaavatás a kétnapos rendezvénysorozat záró mozzanata volt. A kopjafa avatásán jelen volt és koszorút helyezett el Beke Mihály András, Beke György Budapesten élő fia. Uzon község vezetőségét dr. Ráduly István polgármester, a 15. évfordulóját ünneplő Jókai Mór Közművelődési Egyesületet Kőmíves István elnök, az ugyancsak 15 éves Szivárvány Női Kart Keresztes Enikő karnagy képviselte. /Sylvester Lajos: Beke György hazabarangolása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 17./

Kányádi Sándornak ítélték oda az idei irodalmi Simonyi-díjat, életművéért és a magyarságtudat erősítéséért. Korábbi Simonyi-díjasok: Szabó Magda, Beke György, Bodor Pál, Szőcs Géza, L. Simon László. Ugyanakkor Kányádi Sándort felkérték a jövő évi Simonyi Imre Országos Szavalóverseny díszvendégének. A Simonyi-díj átadása megelőzi a szavalóversenyt. /Simonyi-díj Kányádi Sándornak. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 29./

Az erdélyi magyar irodalom hűséges krónikása
Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval.
Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt.
A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban...
Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl."
Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Földvári Golgota (Boros Ernő: "Hogy a magyar pusztuljon")
„A földvári temetőben
Sok magyar sír van egyvégtében
Minden sírra fel van írva:
»A szenvedés vitt a sírba«."
E sorokkal kezdődik "a foglyok ajkáról leírt" s a közemlékezet által megőrzött Sirató, amely az 1944 októbere és 1945 márciusa között az ottani internálótáborban ítélet nélkül megsemmisülésre ítéltetett Szatmár megyei magyarok és svábok golgotás szenvedését örökítette meg, tizenöt versszakban. Mi is történt Földváron, abban a gyűlölet szülte táborban, amely több száz, a román csendőrség által elhurcolt székely és partiumi magyar számára a dantei pokol kínjait jelentette? Az igazság feltárásának és a hivatalos elhallgatás ködének oszlatása erkölcsi kényszerétől/parancsától indíttatva kezdett oknyomozó munkába Boros Ernő nagykárolyi újságíró. Legújabb könyvével * az ott szenvedett, valamint az ott elhunyt szatmáriak százainak kíván lerombolhatatlan, ércnél is maradandóbb emléket állítani.
Az erdélyi valóságirodalomban ismert utakon jár. Az előtte járók közül Gazda József köteteire hivatkozhatunk, amelyek a közelmúlt és a jelen népélet igen fontos eseményeire, jelenségeire hívják fel az olvasó figyelmét. Szólhatunk továbbá Beke György csodálatos "barangoló-könyveiről", különösen azok magyarországi újrakiadásairól, amelyek a történelem sodrába beágyazottan, műfajteremtő erővel tárták fel az erdélyi magyarság életét.
Ezen az ösvényen jár Boros Ernő is. Az említettektől abban tér el, hogy koncentráltabban, egy-egy témára kiterjedően ássa be magát választott témája rengetegébe. Előző munkája - "Volt minekünk jó éltünk, van most nekünk jaj" (2005) - a szatmári svábok 1945 januárjában történt deportálásának állít emléket. A most megjelent könyvében a "málenkij robot"-ra a Szovjetunióba hurcoltak szenvedéstörténetét megelőző gaztettre irányítja a figyelmet. A korabeli dokumentumokra és a túlélők, valamint a már elhunytak közeli hozzátartozói - a megszólalás félelmének görcséből még évtizedek távolából is nehezen szabaduló - tanúságtételére épülő kötet lapjairól a köztudatban és a személyes beszélgetések szintjén egyaránt tabutémának számító földvári internálótábor borzalmas világa tárul fel. A kötet írója annál is tovább lép. Az okok és okozatok összefüggésének bemutatásával a történelmi háttér földerítésével keresi a választ a mindmáig megválaszolatlan - morálisan és jogilag egyaránt indokolhatatlan, megválaszolhatatlan - kérdésre: miért?... Miért a mérhetetlen szenvedés, miért a sok éves hallgatás, miért a kegyelet megtagadása, miért a kárpótlás elmaradása, bár egy bocsánatkérés erejéig is?
Megválaszolatlan? Boros Ernő könyve a választ keresi. Előbb a túlélők megszólaltatásával. A kevesekével, akik a XX. század utolsó éveiben még éltek. A huszonnegyedik órában kopogtat be hozzájuk, kérdezi, faggatja őket, tükröt állítva a ki-kihagyó emlékezetnek, fölszaggatva az átélt borzalmak okozta, évtizedek múltán is sajgó sebeket. A valamikori internáltak, családtagjaik szavaiból az erdélyi magyarság szenvedései freskójának egy eddig homályban maradt szegmentuma körvonalazódik: a halálra szánt százak és ezrek földvári kálváriája. "...e könyv híján mindaz, ami a romániai Szatmár megyéből 1944 novemberében a dél-erdélyi Brassó-Földvárra elhurcolt emberekkel megesett, olyan lenne, mintha meg se történt volna."
A miért-re adandó válasz keresésekor nem hagyhatta ki a történelem mostoha széljárását sem: a Trianonban a magyarság sorsa fölött kimondott kíméletlen és kegyetlen ítéletet, a darabokra szaggattatást; az utódállamok összehangolt támadását a kisebbségbe sodort magyar nemzettestek ellen. Az elűzetés, a határ menti régiók nemzetiségi összetételének - betelepítés útján történő - megváltoztatása felülírta a wilsoni önrendelkezési elveket, esélyt sem adva annak alkalmazására.
Szatmár megye Romániába eső részein, a trianoni határon tucatnyi falu létrehozásával tették meg az első lépéseket a vidék elrománosítása felé. A nagykárolyi járás főszolgabírója, dr. Ioan Gherman 1937-ben megjelent könyvében így szól erről: "...a határövezet románokkal való intenzívebb betelepítésének a román államnak nem csak nagy gazdasági, de nemzeti érdekei is fűződnek.". Nyolcvan év múltán már bebizonyosodott, hogy mit is takart/jelentett ez a nem titkolt szándék: azért kellett máshonnan románokat idetelepíteni, hogy megváltoztassák a lakosság etnikai összetételét, ezáltal elősegítve a térség mielőbbi mesterséges elrománosítását.
A második világháborúból való kiugrás hónapjaiban, az etnikai szempontok szerint meghúzandó határoktól való félelmükben, a békekötést megelőzően újabb biztosítékokat kívántak szerezni a trianoni határok visszaállítása, megerősítése érdekében. Ennek egyik bevált módszere a megfélemlítés. Az Erdélyt elözönlő szovjet és román csapatok nyomában ott vonultak a hírhedt Maniu-gárdisták - a halál önkéntesei -, kiknek kegyetlenségeiről a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzések tanúskodnak. A seregeket követően telepítették vissza a román adminisztrációt, az 1940 előtt Észak-Erdélyben szolgáló csendőröket, hivatalnokokat, kiknek minden tettét a bosszú vezérelte. A bosszúé, amelynek a bukaresti román lapok adták meg a hangot: "...a magyarok most meg fognak fizetni a Kárpátok és a Tisza között élő testvéreink ellen ezer év alatt elkövetett kegyetlenségeikért." (Desrobirea, 1944. szeptember 23.) "Regnálásuk"-at a visszavonuló magyar seregekből szülőföldjükön leszakadt, civillé vált férfi lakosság internálásával kezdték. Százával, ezrével sorakoztatták őket s vitték "partizánokként" - többek közt - a földvári koncentrációs táborba. Az oda begyűjtött 32 000 férfi három negyedét tovább indították szovjet munkatáborokba, mintegy nyolcezernek viszont Földvár jelentette a poklok poklát, a szenvedés leírhatatlan fájdalmát, a halált. Ez lett az osztályrésze a Szatmár megyéből elhurcoltaknak is. A borzalmak áradatát a szovjet katonai parancsnokság szakította meg: 1944 novemberében Észak-Erdélyből kiparancsolta a román adminisztrációt, minden tartozékával együtt.
A szerző a visszaemlékezők szavaiból rekonstruálja a Földváron uralkodó állapotokat: a tábor "egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt (...) minket a domboldalba ásott, náddal fedett bunkerekben helyeztek el (...) ugyancsak földből kialakított ágyakon feküdtünk, és nagyon fáztunk (...) mindenki állandóan szörnyen éhes volt..." Életrontó hely volt, ahol egyre több volt a temetés. A megszólalók emlékezései, a táborból írott, s a hozzátartozók által megőrzött levelek megannyi örökmécsként emlékeztetnek a Földvárra hurcolt börvelyi, csanálosi, mezőpetri, csomaközi, berei, domahidai, gencsi, kaplonyi, kálmándi, szilágylelei, krasznaszentmiklósi, kismajtényi, nagymajtényi, nagyszokondi, szaniszlói, tasnádi, túrterebesi, szatmárudvari férfiak által átélt borzalmakra, az otthon maradt családok megkeserített életére. Szemléltetésképpen idézzük a kaplonyi Hevele Pál 1945. február 10-én kelt levelét. "Szeretett kedves jó feleségem, soraim friss és jó egészségben találjanak, három kis árvánkkal együtt. Én, drágám, nagyon el vagyok gyengülve, már 7 hete állandóan megy a hasam mint a víz, közben 2-3 nap az erőltetés kínoz. Gondold meg szívem, itt a koszt káposzta teljesen zsírtalan, egy olyan darab lóhús hozzá, ami 2 éves Tónika fiunk szájába belefér, apró, fagyos krumpli hajastól, mosatlanul, mint a moslék. Míg evvel félbe nem hagytak, minden nap 8-10 halott volt, most javítottak egy kicsit, és a krumplit meg kell hámozni. Két napja megkaptam a csomagot, amit küldtek, de két almán kívül még egyebet nem kóstoltam belőle, nem tudok enni. Gondold meg drágám, olyan lázas a belsőm, ha vizet látok, reszketek, annyira kívánom, de itt olyan rossz a víz, hogy ha valaki meg akar halni, hát csak lakjon jól belőle, hamar a sírba kerül. (...) Valikám, kislányom, írod, hogy kisöcséd, Palika jól tanul, örvendek neki, vigyázzatok egymásra, fogadjatok szót és imádkozzatok sokat, hogy a Szűzanya és a jó Isten segítsen haza hozzátok. Nagyon szeretlek benneteket, de most már abbahagyom az írást, mert a görcs húzza a kezem..." Hevele Pál két hét múlva maga is a halottak közé került, ott nyugszik a névtelen sírok egyikében.
A román kormány ennél is tovább kívánt lépni. Bizonyíték erre az a Román Miniszterelnökség által Nat. I./197//450-VIII. jelzéssel kibocsátott dokumentum, amely arra utasítja a végrehajtó szerveket, hogy "...a jelenleg román közigazgatás alatt élő összes magyar nemzetiségieket utasítsa ki. Indok: fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, oroszokkal való összeférhetetlenség, szabotázs stb. (...) Újságokban publikálandó a magyar nemzetiségiek soviniszta magatartása, amellyel lehetetlenné teszik az itt élő népek békés fejlődését és megélhetését."
Boros Ernő megszólaltatottjai arról sem feledkeznek meg, hogy a borzalmak idején is akadtak emberséges megnyilvánulások. A mezőfényi, bogdándi és a szilágyszegi román csendőrőrmester figyelmeztető üzenetének köszönhetően számosan elkerülték a Földvárra hurcoltatást, a szenvedést, a halált. Szólnak a Nagykárolytól Gyulafehérvárig gyalog menetelőket megszánó lakosságról, az éhezőknek általuk nyújtott, erőt adó falatokról. A kötetben fejezetnyi szöveg állít emléket a táborral szomszédos Hídvég református lelkészének, Lőrincz Árpádnak, szól a község csodálatos asszonyai által a foglyoknak és az őket látogató családtagoknak nyújtott segítségről. Rendkívül súlyos veszteség, hogy a lelkész által az elhunytakról, a sírok helyéről, az Oroszországba tovább hurcoltakról vezetett füzetei később megsemmisültek, velük az erdélyi magyarság szenvedéstörténete földvári fejezetének pótolhatatlan kordokumentumai enyésztek el.
A Brassóban megjelenő Népi Egység című lap 1945. február 11-i számában fölveti a kérdést: "Meddig tart még az emberirtás a földvári táborban?" Pár napra rá közli a lap Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség elnökének a kormánynak címzett nyílt táviratát, melyben többek közt az alábbiak olvashatók: "Az e táborban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek, nagyobb mértékben, mint a hírhedt munkatáborok." A Szatmár megyei internáltak számára 1945 március elején jött el a szabadulás órája. A szöges dróttal övezett táborból a túlélők kiszabadulhattak, de az ott átélt borzalmakról évtizedekig hallgatniuk kellett.
Joggal gondolhatnánk arra, hogy a 89-es fordulatot követően eljött az ideje annak, hogy a hallgatás zsilipjei kinyíljanak, hogy a földvári, többnyire jeltelen sírokban nyugvóknak emléket állítsanak, hogy az ott sínylődők, illetve utódaik kárpótlást nyerjenek. Ennek kettős aspektusa van: a történtek reális föltárása, az őszinte szembenézés a román és a magyar nép közti megbékélést szolgálná; az érintett személyek és utódaik számára lelki megnyugvást hozna, kibeszélésével megszabadulnának attól a súlyos lelki tehertől, amelyet évtizedek óta hordoznak, Földváron, jórészt ismeretlen, jelöletlen sírba nyugvó hozzátartozóiknak megadhatnák az őket megillető végtisztességet. Ehelyett mi történik? Az 1987-ben emelt obeliszket a kilencvenes években ledöntik. Ugyane sorsra jut a hídvégiek által emelt szikla-emlékmű, melyet Földvár polgármestere traktorral rántat le talapzatáról. Az elszenvedett hónapokért őket megillető kárpótlást azon a címen tagadják meg tőlük, hogy ők "csak vizsgálati fogságban voltak". E kötet íróját névtelen levélben fenyegetik. Tényfeltáró munkáját a nacionalizmus, a sovinizmus és a magyar revizionizmus megnyilvánulásaként aposztrofálják. "Nem leszel elfelejtve és nem lesz elengedve a büntetésed."
A kötet dokumentumértékét növeli a Szatmár megyei "földváriak" helységenként összeállított névsora, közte az ott elhunytak neve. A helységnévtár, valamint a falulexikon segíti az olvasót, hogy megismerje azt a vidéket, amelyről a könyv lapjain oly sok szó esik. Az utolsó lapokon közölt fotóanyag növeli a kötet olvasásakor bennünk felhalmozódó fájdalmat és együttérzést.
A győzők táborához szegődöttek és a kisebbségi lét sorsában osztozók "igazsága" közt mind a mai napig mély, áthidalhatatlan szakadék tátong. "...a múltat be kell vallani" - olvashatjuk József Attila gyönyörű szép versében. E nélkül nincs, nem lehet tovább lépni, megérni azt a kort, megoldani azt a feladatot, melyet költőnk a Duna mentén élő népek elé cselekvési programként álmodott: "A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk nem is kevés."
* Boros Ernő: "Hogy a magyar pusztuljon" (1944 vége - 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban). Második bővített és javított kiadás. Szemtanú könyvek, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2009. Hitel

Műterem és Élet-Jelek a Székelyföldről
Kiállítással egybekötött könyvbemutató a Györkös Mányi Albert Emlékházban
„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezhetjük Vörösmartyval együtt, születésének közelgő, 210. évfordulóján, s akár el is morfondírozhatunk a témán, de bármennyire pesszimistán és kritikusan viszonyulnánk is korunk visszásságaihoz, a még véletlenül sem paradicsomi állapotokhoz, az igenlő választ nem kerülhetjük meg.
Az én korosztályom, de a nálam tíz-húsz évvel fiatalabbak is emlékezhetnek még arra, mit jelentett a diktatúra legsötétebb, hetvenes nyolcvanas éveiben az írott szó, a könyvbe foglalt gondolat. Mekkora segítséget, milyen erős erkölcsi támaszt nyújtottak a Domokos Géza igazgatta Kriterion minőségi könyvei, a magyar és a világirodalom remekeit megjelentető kötetek. És emlékezhetnek arra a bizonyos Tőzsér postára is – az elnevezés nem kisebb személyiségtől, mint a mi „száguldó riporterünktől”, a felejthetetlen emlékű Beke Györgytől származik, – amely a legeldugottabb kistelepülésre is eljuttatta a nemritkán levegővel is felérő olvasnivalót, a megmaradást szolgáló magyar szót.
S hogy miért e múltba kalandozás egy kiállítás megnyitón? Mert minden mindennel összefügg. Mert talán ez a szemet gyönyörködtető, lelket kiteljesítő tárlat is ott hordozza csírájában Tőzsér József Székelyföldről irányított könyvpostáját, azt az egyszemélyes intézményt, amely 2011 januárjában ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját. S amely 1993-tól immár könyvkiadóvá teljesedve, Kozma Mária főszerkesztésével vált a hazai „könyvtermelés” egyik legmarkánsabb képviselőjévé, az irodalom és a művészet terjesztőjévé, sőt gerjesztőjévé is. Amint azt a Műterem és az Élet-Jelek sorozatok itt látható kötetei is igazolják: a képzőművészek és méltatóik szószólójává.
A sorozatok értékes darabjai közül a legfrissebbek kerülnek most bemutatásra, és elevenednek meg a művészek jóvoltából, akik néhány munka erejéig eredetiben is ízelítőt nyújtanak tevékenységükből. Az eredeti alkotásokkal való találkozás élménye pedig összehasonlíthatatlanul többet jelent a legjobb reprodukciónál is, mondhatni hitelesíti a könyvben foglaltakat.
Némi túlzással az erdélyi képzőművészet keresztmetszete elevenedik meg előttünk. A műfaji és stiláris változatosság révén ugyanis betekintést nyerhetünk a kortárs hazai vizuális művészet főbb vonulataiba.
A festészetet Márton Árpád, a Hargita műhely oszlopos tagja és megteremtője képviseli, aki expresszív, varázslatos realizmusával alkotóművészetében mindvégig hű maradt ahhoz a tájhoz és emberéhez, amely elindította a pályán. A robusztus formák elemi erejével ható, mélységesen emberközpontú, erdélyi hagyományokból táplálkozó művészete a legkorszerűbb festői nyelvezeten szól a befogadóhoz. Sajátos színvilágú, balladai tömörségű, sorsképszerű alkotásai a drámaiság és a líraiság egyedi ötvözetei. Művészi munkásságát Banner Zoltán mutatja be gazdagon illusztrált kötetben. A jelenlegi tárlatra a művész három, sejtelmesen könnyed, rendkívül kifejező, a szokásosnál líraibb, megejtő szépségű pasztelljét küldte el.
Zsigmond Márton ugyancsak a régióbeli művészgárda prominens tagja. Képzőművész a szó legnemesebb értelmében, hiszen a monumentális művészet – gondoljunk csak a csíkszeredai mozi homlokzatát díszítő mozaikjára – legalább olyan közel áll hozzá mint a festészet és a mindezek alapját képező rajz. Az emberi test anatómiájának kiváló ismerője és művészi átlényegítője. Biztos kézről, nem mindennapi rajztudásról, lényeglátásról és művészi fantáziáról árulkodó akt sorozatából a Házsongárd Alapítvány kolozsvári aukciós tárlatán is kaphattunk ízelítőt. A róla szóló kismonográfia bevezető tanulmányát Turós Eszter jegyzi. A tárlaton két, folthatásokkal építkező, a figuralitást éppen csak hogy sejtető színvillanásával szerepel.
A régió másik jellegzetes művész képviselője a Kézdivásárhelyen élő Sárosi Csaba. Munkásságát kötetben Jánó Mihály méltatja. Sajátos színvilág, a legkülönfélébb anyagok és tematikák kombinációja, humor, sőt a szarkasztikus megfogalmazások iránti fogékonyság is jellemzi a környezetét és önmagát sajátosan egyedi művészi szemüvegen keresztül szemlélő alkotó művészi világát. A motívumok játékos sokszínűsége és a szigorúan pontos szerkesztés sikerrel egészíti ki egymást a Feszt László-tanítvány Sárosinál.
Fazakas Tibor sajátos színt képvisel erdélyi képzőművészetünkben. Op-artos konstrukciói egyfajta lírai geometria rejtelmeibe nyújtanak betekintést. A művész biztos kézzel, mérnöki pontossággal szerkesztett, festett képi vallomásai dacolni látszanak a számítógépes technika mindenek felettiségével. Alkotásait kötetben Banner Zoltán elemzi.
Leegyszerűsített, tiszta formáival a szobrász Vargha Mihály a művészi absztrakció legmagasabb fokára jut el. Florális, zoomorf és antropomorf fogantatású, geometrikus alakzataival életet, költőiséget lehel a hideg formákba. A művész a mikró- és makrovilág ellesett formáiban véli felfedezni azt a harmóniát, amely a formai megjelenítés katartikus látványát teremti meg. Egyfajta érzelmesen konceptuális szobrászatnak adva ezáltal teret. Munkásságát kötetben Szücs György mutatja be.
Köllő Margit művészi munkásságáról Gazda Árpád ír. A kitűnő rajzkészséggel megáldott textilművész munkái sikerrel ötvözik a látványt és a látvány mögötti gondolati szférát. Természeti motívumokkal gazdagon átszőtt alkotásai ilyenformán a figurativitás következetes vállalásával jutnak el a conceptual art lehetőségeinek kiaknázásáig is. Éppen visszafogottságukban megkapó, különleges eleganciájú munkáit egyfajta sajátos puritánság, önként vállalt aszketizmus jellemzi. Alkotásai úgy korszerűek és úgy jövőbe mutatók, hogy magukon viselik annak a közösségnek a jegyeit, kulturális örökségét, amelyből vétettek.
És hatványozottan jellemző ez a szintén textilművész és divattervező Bandi Kati munkásságára. Nem véletlenül, hiszen a gyökerek tiszteletét és szeretetét a családból hozta. Édesapja, a népművészet igazi apostolaként oktatta a fiatalokat az eredeti népi motívumok sajátosságainak ismeretére, a bennük rejlő lehetőségek kiaknázásának fontosságára. Ezekből ihletődik Bandi Kati is. Az óriáslány ruhájával pedig valósággal brillírozik, korlátlan alkotó fantáziáról és művészi érzékről téve tanúbizonyságot. A munkásságát bemutató tanulmányt Nagy Miklós Kund írta.
A kiállító művészek tagjai annak a Barabás Miklós Céhnek, amely nemrég nyerte el az egyik legmagasabb anyaországi kitüntetést, a Magyar Örökség Díjat. Az elismerés nekik is köszönhető.
Elhangzott 2010. november 24-én, a Györkös Mányi Albert Emlékházban (szerkesztett változat)
Németh Júlia, Szabadság (Kolozsvár)

Szellemi készenlétben
A Mentor Kiadónál 1998-ban jelent meg az Erdélyi Panteon című sorozat első kötete, Művelődéstörténeti vázlatok alcímmel, ezt 1999-ben követte a második, s 2001-ben a harmadik kötet. Azóta Erdély jeles írói, művészei, tudósai közül többen elhunytak, s mindamellett rajtuk kívül is hiányoznak többen, akiknek a harmadik kötetben lett volna a helyük ennek a sorozatnak a lapjain. Ezért döntött úgy a Mentor Kiadó vezetősége, hogy folytatják az Erdélyi Panteon sorozatot, a negyedik kötetben ezúttal elhunyt és kimaradt írókat, irodalomtörténészeket mutatnak be a szerzők – olvasható a szerkesztő Nagy Pál kötet végi Jegyzetében. Terveik szerint egy következő, ötödik kötetben szerepelnek majd a művészek és tudósok. Nagy Pál olyan szövegekből válogatott, amelyek kötetben, folyóiratban korábban már napvilágot láttak. Az alábbiakban mazsolázunk ezekből. Regénye, A zöld csillag és naplószerű önéletrajzi könyve, az Íme, az emberek! Madridban jelent meg, a szerző kiadásában. Mindkét könyv a menekülttábori lét keserveiről, a hontalanságról ad számot. A székelység írója a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát a nyugati világ megnyerésére és jobb tájékoztatására fogalmazta. A pánszlávizmussal és a szovjet bolsevizmussal szemben erős Magyarországra van szükség, ez a nyugati világ érdeke. 1953. október 16-án a Fennvalóval és egyházával megbékélve hunyt el Madridban. Neve fennmarad, amíg magyarok élnek a földön. (Nyirő Józsefről – Medvigy Endre). Makkai, ha nem is vitatkozik mindezen, de az írásban közlés, a mondanivaló, az üzenet célba jutását tartja lényegesnek; a stílus helyenkénti ékessége csak némi hangszeres kedvderítő kísérlet hozzá – alkalmi eszköz, kellék... És maga az írás is! Makkai afféle kultúrhéroszi, népnevelői alkat, néppedagógus; nála az írás ennek a hivatásnak rendelődik alá. (Makkai Sándorról – Szőcs István) Tabéry regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánták megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekedtek. Tabéry ennek következtében zsúfolta regényeibe az adatok bőségét, és kísérletezett a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. (Tabéry Gézáról – Pomogáts Béla) Hunyady legmaradandóbb alkotásai elbeszélései. Az élet apró mozzanatainak megragadása, emberi sorsokat jellemző tettek, magatartás és erkölcsiség művészi formába való öntése nála az elbeszélés műfajában sikerült a legjobban. (Hunyady Sándorról – Jancsó Elemér) * A bábaasszony fiában, a minden lépten visszarúgott, a puszta egzisztenciáért tíz körömmel verekedő, a tüdővészével fiatal halálraítélt Sipos Domokos írásaiban ne lett volna drámai erő? Ő, akit az élet nap nap mellett nem feszít keresztre, és nem húz karóba, talán meg se tudta volna írni a Vajúdó idők küszöbén infernális erejű utolsó mondatait, amelyeknél megrázóbban csak az evangélista örökítette meg a pillanatot, amikor a Megváltónak a kereszten felnyújtják az ecetes vizet. (Sipos Domokosról – Szentimrei Jenő) * "...amit vetett, az termést hozott, az megmarad. Abból kenyeret sütünk ma, holnap, holnapután, kenyeret, mi, s a jövő nemzedékei. A csend, amelyről De különben csend van címmel a hazai magyar költészet egyik legszebb versét írta, örökre körülzárta őt, ám olvasói számára csupa mozgás, csupa illat, '16-féle nyelven' zengő madárdal, harangszó és hattyújáték lesz továbbra is az ő csendje. (Bartalis Jánosról – Kiss Jenő) Akik ismerték, elmondhatják: nem volt mindennapi ember. Szálfatermetű – amikor én az ötvenes évek fordulóján, nem sokkal utolsó meghurcoltatása és azt követő halála előtt megismertem, már kissé hajlott hátú –. Gorkijra emlékeztető fejjel, valóságos Gorkij-bajusszal, mélyen emberi, de mégis bizonyos fajta távolságtartó gesztusokkal. (...) Nem volt mindennapi írói útja sem, mert (...) volt ereje ahhoz, hogy levonja a következtetést tévedéseiből. (...) ezt Daday Loránd a legnehezebb időkben is tettekkel, társadalmi pozíciója, sőt olykor élete kockáztatásával bizonyította. (Daday Lorándról – Dávid Gyula) Humorista volt, vagyis olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikát fújt belőle. Így csak kevesen tudták a mutatvány bámészai közül, hogy a szokatlan szemfényvesztő zokog-e vagy dohányzik. (Tomcsa Sándorról – Bajor Andor) Emberi, tiszta vallomás; kortársairól, bajtársairól szólva is magáról beszél, s magára emlékezve is a nemzetiségi történelmet mondja. Őszi fényben rezdülő lírával, az elvégeztetettség érzésével. Mindenre pontosan emlékszik, mindent környezetével együtt láttat, s mégis, mintha olykor atlantiszi mélységből, beomlott tárnák alól szivárognának fel a dallamok, amikor még hitték, hogy valamit tenni lehet az emberért, még a vidéki lapok deszkapadlós szerkesztőségeiben is. (Kacsó Sándorról – Czine Mihály) Vita Zsigmond írásai a 17. századtól a 20. századig, Gyulafehérvártól Kolozsvárig, Apáczai Csere Jánostól Áprily Lajosig járták be az erdélyi magyar művelődés és irodalom útjait. Minden megállapítását, minden felfedezését gazdag levéltári anyaggal támasztotta alá, azonban a filológiai munkán, az adatok és adalékok meggyőző bőségén is minduntalan átüt személyes vonzalma, elkötelezettsége szülővárosa és az erdélyi magyar kultúra iránt. (Vita Zsigmondról – Pomogáts Béla) Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit, hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék, hogy a 20. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék. (Beke Györgyről – Cseke Péter) * Huszár küldetéstudatban élte meg bukaresti létét, az idegenségérzetet a "hazánk az anyanyelv" kompenzálta, s célként fogalmazta meg e kulturális missziót. Ehhez persze munkatársakra is volt szükség. A Hétnek nagy szerepe volt abban, hogy a protokolláris Bukarestet értékes emberek gyülekezetévé varázsolták, Huszárnak pedig abban, hogy meghatározó szava volt a szerkesztőség tagjainak kiválasztásában, ennek köszönhetően az ötvenes évek végén " elásott" Földes Lászlót főszerkesztő-helyettesi rangban maga mellé véve rehabilitáltatta. (Huszár Sándorról – Bányai Éva) Bálint Tibor, az ízig-vérig kolozsvári író, az erdélyi sors különleges szavú megörökítője, a jellegzetes közép-európai társadalmi-történelmi élethelyzetek látomásos megelevenítője és az emberiségnyi léthorizontok megvilágítója: az erdélyi és az egyetemes magyar szépírás mesterei, legkiválóbbjai közül való volt – és marad. (Bálint Tiborról – Bertha Zoltán) Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóvá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. (Páskándi Gézáról – Bertha Zoltán) Ebben a tisztes korban az életmű karaktere már jól látszódik az arcon. A világító, ám fáradt fényű szem – akárcsak gazdája – begyűjtött mindent. Jót is, rosszat is, de az utóbbit nem karéjozhatta annyi bánat, hogy ne ragyogna. Avval is, hogy Torda ama híres országgyűlésének fölszabadító erejét és Mátyás igazságát, a szülötte föld és a befogadó város, Kolozsvár fényét egybemontírozta. (Lászlóffy Aladárról – Szakolczay Lajos) Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Negyedik kötet. Szerkesztette: Nagy Pál. Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2010 Népújság (Marosvásárhely)

Domokos Pál Péter, a moldvai csángók apostola
Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas magyartanár, történész, néprajzkutató, "a moldvai csángók apostola" – miként Beke György nevezte – születésének 110. évfordulójáról nekünk, székelyföldieknek erkölcsi kötelességünk megemlékezni.
A magyar nemzetrész legelárvultabb fiainak, a moldvai csángó magyarok sorsának alakulását hosszú élete során nemcsak figyelemmel kísérte, hanem, amint erre a mindenkori sanyarú időkben lehetősége volt, támogatta, s azt az archaikus szellemi kincset, amelyet a moldvai magyarok megmaradt töredékei birtokolnak, hozzáértő érzékenységgel emelte be a magyar kultúrába. Egyébként a csángó sorsot, amellyel azonosulni tudott, nemcsak megélte, hanem életének alakulása is sok mindenben hasonlatos, szülőföldjéről neki is el kellett bujdosnia, volt eset rá, hogy "cseberből vederbe esett", mert Magyarországon is üldöztetésben, mellőzésben volt része. Viszont képes volt arra, hogy hátrányos helyzeteit is előnnyé változtassa. Idősen is figyelemmel kísérte a csángók sorsának alakulását, és székelyföldi szülőföldjére hajlott korában is ellátogatott. A diktatúra éveiben, mikor Romániából kitiltották, Kézdivásárhelyen, életének egyik állomáshelyén Szőcs Mihály gimnáziumi igazgató barátját és kollégáját is felkereste, ahol bizony bújtatniuk kellett. A véletlen során jómagam is egy ilyen alkalomkor kerültem – Szőcs Géza lakásán – személyes kapcsolatba vele. Beszélgetésünk már az első percekben a moldvai csángók irányába kanyarodott. A kézdivásárhelyi tanítóképzőben Erőss Péter és Kaszap István pusztinai csángó gyermekek is tanultak. Osztálytársaim közül többen, köztük Buna István hétfalusi csángó a képző elvégzése után küldetéstudattal moldvai iskolát választott, feleségével, Molnár Olgával együtt. Ezt tették ismeretségi körömből mások is. A beszédtéma e közös szálaira aztán nagy nyomatékkal épült rá az, hogy a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létesítésének előkészületei során találtam rá Szentkatolnai Bakk Endre paptanár 1896-ban kiadott könyvére, A kézdivásárhelyi Jancsó család és annak története című vaskos monográfiájára, benne a milkói római katolikus püspökség (Milcov) históriájára. 1991-ben, halála előtt egy évvel budai találkozásunk idején Domokos Pál Péter mintegy végrendeletként ismételte: minden moldvai csángót egyenként is meg kell menteni. Át kell menteni őket Erdélybe, mert otthon menthetetlenül beolvadnak a nagy többségbe. Az 1989-es romániai fordulat után ez az intelem úgy módosult, hogy otthon is, Erdélyben is, Magyarországon is "menteni" kell őket. Ez az ügy most minden kétséget kizáróan jobb úton van, mint negyedszázaddal ezelőtt. A magyar oktatás részben lehetségessé vált, a csángók közül népes értelmiségi csoport emelkedett ki, intézmények alakultak, a nem csángók közül is sokan misszióként vállalják a moldvai magyarság szellemi felemelkedését. Személyes kapcsolataink alakulására visszautalva tulajdonképpen arra is Domokos Pál Pétertől kaptam ösztönzést, hogy könyveimmel, publicisztikai írásaimmal támogassam a "csángó ügyet". Napjaink viszont, sajnos, újabb kihívásokkal terheltek: a legújabb jelenség, amire Domokos Pál Péter örökségének szellemében fel kell figyelnünk, az, hogy a moldvai csángók tömegesen vállalnak munkát nyugat-európai országokban. És ennek következtében áll elő az a helyzet, hogy missziós papjaik, az asszimiláció elkötelezettjei is követik őket, és elrománosításuk sok esetben Spanyol- és Olaszországban fejeződik be, a román nyelvű egyházi szolgáltatások révén. A csángóföldi munkaerő-fölösleget ajánlatos lenne akár program alapján is Magyarország felé irányítani. Domokos Pál Péter intelmének – minden csángót egyenként is meg kell menteni – így lehet és kell érvényt szerezni.
Domokos Pál Péter hatgyermekes földműves családban született 1901-ben Csíkvárdotfalván. Gyermekkorában megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal. A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, amit az 1916-os román betörés miatt egy időre meg kellett szakítania, Debrecenben végzett egy évet, majd otthon fejezte be tanulmányait. A csíkkarcfalvi tanítóskodás után Krajován a román hadsereg katonája. Ez idő tájt határozta el, hogy az elszakadt magyarságért tennie kell, beiratkozott a budapesti Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia, és ének-zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Vulkánban, majd Csíkszeredában a tanítóképzőben tanított. Tudatosan hordani kezdte vasárnapokon és ünnepnapokon a népviseletet, néptáncokat tanult, hogy később továbbadhassa. Ő szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja néven ma is élő rendezvényt. Három év után elbocsátották, mert Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadta el. Olvasott Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjairól, akik szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Huszonnyolc éves korában indult első ízben a csángók közé. Moldvából visszatérve újra tanítani kezdett Kézdivásárhelyen, míg végleg el nem tiltották a pályától. Gyergyóalfaluba került három esztendőre kántornak. Összegyűjtött anyagát bemutatta Bartóknak és Kodálynak, további kutatásokra ösztönözték. A bécsi döntés után Hóman Bálint kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává, 1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetemen. A bukovinai székelyek Magyarországra telepítése kapcsán Teleki Pál is véleményét kérte. Domokos ellenezte a Bácskába való telepítést. 1944 őszén családjával Budapestre menekült, 1945-től a közoktatási, majd a népjóléti minisztériumban dolgozott. 1948-ban elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán birtokot kapott, gazdálkodásba kezdett. Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes községekben a Bukovinából idetelepített székelyek közt tovább folytatta az anyaggyűjtést. Három év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Munkásként, jobbára építkezéseken dolgozott, később egy általános iskolában taníthatott. Ezután nyugdíjba vonulásáig (1961) Budapesten gimnáziumi tanárként tanított. 1991-ben könyvtára csángó vonatkozású anyagait átadta a győri Hungarológiai Tanszéknek. Százezer forintos alapítványt is tett olyan csángó fiatalok képzésére, akik diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre. Díjai, elismerései:
Bethlen Gábor-díj (1986); Széchenyi-díj (1991); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1991); Magyar Örökség-díj (2002); Magyar Művészetért-díj (2006, posztumusz). Munkái: A moldvai magyarság, 1931; Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század), 1939; Adalékok Moldva történetéhez, 1940; Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángó magyar népdal, 1940; Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének, 1942; Rezeda. 96 csángó magyar népdal, 1953; Hangszeres magyar zene a XVIII. században, 1978; "...édes Hazámnak akartam szolgálni...", 1979; Az én Erdélyem, 1988; Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke, 1989; Moldvai útjaim, 2005.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Áronnak felfelé nézve, Gyula
Biztos szemmel ismerte fel, ha valakiben csírázik a hit, erőtlen még, de életerővé válhatik. Nincs abszolút ateista, mint ahogy a hívők lelkében is lappanghat kétely, bizonytalanság. A kereszténység ennek az örökös küzdelemnek a megélése lélekben. Jellegzetes példa lehet Áron püspök és Illyés Gyula kapcsolata, amelyben egyféle "utazó nagyköveti" szerepet játszott Keresztes Sándor kereszténydemokrata politikus, többszörös parlamenti képviselő, vatikáni magyar követ. Tőle idézünk: "A Püspök Úr megkért, hogy egy általa küldött korondi vázát juttassak el Illyés Gyulához, amelyet lányának szán, kinek létéről a verseiből szerzett tudomást. E kezdet után alakult ki az a helyzet, hogy Püspök Atya és Illyés között a ’postás’ szerepet tölthettem be. Ennek egyik emlékezetes epizódja a következő: Illyés Gyula dubitált azon, hogy vajon elküldheti-e a Püspöknek Kháron ladikján című könyvét, mert ahogy ő mondta magáról, ő nem hívő. Bátorításomra a könyvet elküldte az alábbi dedikálással: Áronnak felfelé nézve, Gyula. Én ezt az epizódot elmeséltem Püspök Atyának, melyet mosolyogva és megértéssel fogadott. A következő látogatásomkor ezt üzente:
– Mondd meg Gyulának, elolvastam a könyvét, és azt üzenem neki, hogy ő hívő, csak viaskodik az Istennel, mint Jákob az angyallal. Krisztus ugyanis azért jött a világra, hogy az embereknek meghirdesse az igazságot, és mindenki, aki tiszta szívvel keresi és követi az igazságot, az Krisztust követi.
Amikor ezt az üzenetet átadtam Flóra asszony jelenlétében, zokogni kezdett, majd kihúzta magát és azt mondta:
– Mondd meg a Püspöknek, rendelkezzék a tollammal, eszemmel és pénzemmel, azt teszek, amit kíván."
A püspök és a költő egyszer találkoztak személyesen, akkor egy éjszakát átbeszélgettek. Keresztes Sándor megjegyzi, hogy Márton Áronnak bizonyára nagy szerepe volt Illyés Gyula közeledésében az Egyházhoz. (Beke György: A hitvalló)
b. d. Népújság (Marosvásárhely)

A nyelvújítás előtti csángó-magyar nyelv rímfaragója
Lakatos Demeter-emlékestet tart a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület pénteken 18 órától a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házának márványtermében. Halász Péter néprajzkutatóval, a szervezet elnökével beszélgettünk, aki jó barátja volt a csángó költőnek.
– Kérem, mutassa be Lakatos Demetert (fotó).
– Lakatos Demeter Szabófalván született 1911-ben, édesapját korán, már 1916-ban elvesztette, félárván nevelkedett. Viszonylag hamar megmutatkozott, hogy nem egy átlagos ember. Kovácsinasként kezdte, de elment Románvásárra dolgozni a csőgyárba, és vezetőmérnökként vonult nyugdíjba. A versírással már tizenéves korában foglalkozott, először csak román nyelven írogatott, ezek a költeményei meg is jelentek a különböző helyi lapokban. Elég sokat utazott az országon belül, Kolozsvárra is eljutott, ahol megismerkedett az akkori magyar értelmiséggel. 1935-ben Dsida Jenő megjelentette az első versét magyarul. Sokat biztatták, hogy magyarul írjon, de visszament Szabófalvára, és persze ott dolgozott a romani gyárban, de szabadidejében ontotta a verseket hihetetlen mennyiségben: magyarul és románul egyaránt. Magyarországi és erdélyi ismerősei különböző lapokban jelentették meg magyar költeményeit. Elsősorban Domokos Pál Péter hozta-vitte a verseit, de más, Moldvát járók is felkeresték őt. Én is hordtam ezeket a verseket. Különböző gyűjteményekbe, könyvtárakba beadtuk, ha valahol megjelent, a honoráriumot felvettük és elküldtük neki, így tartottuk a kapcsolatot. Sajnos, verseskötete, amíg élt, nem jelenhetett meg (1974-ben hunyt el – a szerk.), pedig Méliusz József, Farkas Árpád vagy Beke György próbálkoztak segíteni neki.
– Miért, az akkori rendszer üldözte, vagy más akadályai voltak ennek?
– Nem hiszem, ahogy én tudom, anyaországi vonatkozásban inkább a félreértéseknek volt ez köszönhető. Domokos Pál Péter elküldte ezeket a költeményeket Illyés Gyulának, aki inkább egy kezdő költő szárnybontogatását látta bennük, és nem egy huszadik században is élénken élő, értékes nyelvemléket. Lakatos Demeter nem járt magyar iskolába, román ortográfiával írta verseit, és olyan csángó tájszólást használt, hogy sokszor szavainak jelentését már nem értette a kortárs magyar irodalom. 1986-ban jelenhetett meg első verseskötete, de azt is az ELTE Nyelvészeti Tanszékének a nyelvjárási füzete sorozatában adták ki. 1988-ban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem jelentette meg válogatott magyar verseit. 1992-ben szervezetünk, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület adta ki az összes magyar nyelven írt versét és szövegeit, akkor még Domokos Pál Péter is segítette a munkánkat, oroszlánrészt vállalva a szerkesztésben. – Említette, hogy Lakatos Demeter románul végezte iskoláit, és csak szóbeliség szintjén bírta a magyar nyelvet. Mégis versei, meséi nagyon elevenek, ahogy Beke György írta: „átlépte az irodalomtörténet kapuját: érdekességből örökség lett”.
– Szabófalva lakosságának nagy része a 20. század elején még jól tudott magyarul. Lakatos Demeter ezt a nyelvújítás előtti csángó nyelvjárást, amit a rímfaragásoknál is felhasznált, a szüleitől tanulta. Verseinek értéke, hogy nagyon sok olyan szót hoz vissza a köznyelvbe, melyek még a nyelvújítás előtt léteztek, de ezeket Szabófalván használják manapság is, mint például a „pogocsálás” kifejezés, ott viccelődést jelent. Ezenkívül gyönyörűek a költői képei, igazi poétához illőek. Készülve a közelgő emlékestre, újraolvastam verseit, és elámultam, milyen érzékletesen mutatja be a moldvai tájat, az ottani paraszti élet nehézségeit és szépségeit, a pásztorlányokat, a szerelmet és az öregséget.
A szabófalvi, moldvai csángó költő születésének 100. évfordulója tiszteletére rendezett emlékesten többek közt Ferenczes István költő, Halász Péter néprajzkutató, Csoma Gergely fotóművész beszélget. Közreműködik László Ildikó, Ţâmpu Stelian – lujzikalagori csángó diákok, valamint a Csíkszeredában tanuló moldvai csángó diákok
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro