Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. február 1.
A közös gondolkodásért
Különleges kiadványt mutattak be
Gyakran illetnek kiadványokat a „hiánypótló” jelzővel, többé-kevésbé indokoltan. Megalapozott viszont ezt a kifejezést használnunk a Magyarságtudományi füzetek tematikus száma kapcsán, amelyet szombat este telt ház előtt mutattak be a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában.
A Borsos Géza és Patrubány Miklós szerkesztésében megjelent, számos tanulmányt és releváns dokumentumot tartalmazó kiadványból kiderül, kiknek az örökségét és génjeit hordozzuk, és serkentheti a közös gondolkodást, hogy milyen úton kellene elindulnia a székely népnek.
A szerkesztők, valamint Fuksz Sándor és Hompoth Zoltán a Magyarságtudományi füzeteket kiadó Magyarok Világszövetsége képviseletében voltak jelen, Sántha Attila a Csíki székely krónika kutatójaként. Beke Ernő házigazdai minőségben köszöntötte a közönséget, a beszélgetést Ambrus Ágnes vezette fel, Mike Bernadett diáklány pedig vicces mesével teremtett oldott hangulatot.
Erre szükség is volt, hiszen a felszólalók borús képet festettek a székelység helyzetéről, az öntudatra ébredés, a magyarsággal nemzetközösségben élő néphez tartozásunk felvállalása mindennél sürgetőbb, összegezhetjük a felszólalásokat. (Az elhangzottaknak egy későbbi lapszámunkban biztosítunk megfelelő teret.)
(fi) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Különleges kiadványt mutattak be
Gyakran illetnek kiadványokat a „hiánypótló” jelzővel, többé-kevésbé indokoltan. Megalapozott viszont ezt a kifejezést használnunk a Magyarságtudományi füzetek tematikus száma kapcsán, amelyet szombat este telt ház előtt mutattak be a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában.
A Borsos Géza és Patrubány Miklós szerkesztésében megjelent, számos tanulmányt és releváns dokumentumot tartalmazó kiadványból kiderül, kiknek az örökségét és génjeit hordozzuk, és serkentheti a közös gondolkodást, hogy milyen úton kellene elindulnia a székely népnek.
A szerkesztők, valamint Fuksz Sándor és Hompoth Zoltán a Magyarságtudományi füzeteket kiadó Magyarok Világszövetsége képviseletében voltak jelen, Sántha Attila a Csíki székely krónika kutatójaként. Beke Ernő házigazdai minőségben köszöntötte a közönséget, a beszélgetést Ambrus Ágnes vezette fel, Mike Bernadett diáklány pedig vicces mesével teremtett oldott hangulatot.
Erre szükség is volt, hiszen a felszólalók borús képet festettek a székelység helyzetéről, az öntudatra ébredés, a magyarsággal nemzetközösségben élő néphez tartozásunk felvállalása mindennél sürgetőbb, összegezhetjük a felszólalásokat. (Az elhangzottaknak egy későbbi lapszámunkban biztosítunk megfelelő teret.)
(fi) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. február 22.
Különös ügyvédcserét javasoltak a fogvatartottaknak (Harmincadszor tüntettek Kézdivásárhelyen)
Szombat délután a Kézdivásárhelyen megtartott harmincadik szimpátiatüntetés alkalmával – melyen negyvenheten vettek részt – Beke Ernő, István édesapja magyarázatot adott, miért napolták el a bukaresti táblabíróságon múlt hét csütörtökre kitűzött tárgyalást.
Elmondta: megpróbáltak egészen aljas módon eljárni a vármegyés ifjakkal szemben. Aznap 14.30 órakor a táblabíróságról értesítették fia ügyvédjét, hogy 15 órára tűzték ki a tárgyalást. A brassói ügyvéd abban az órában Déván volt, fizikai lehetetlenség lett volna 15 órára megjelennie a tárgyaláson. Ezzel bizonyára a bíró is tisztában volt, de azért a két vizsgálati fogságban lévő kézdivásárhelyit mégis előállíttatta, arra gondolva, hogy hivatalból kinevez számukra egy ügyvédet, és lefolytathatja a színjátékot. Számítása azonban nem vált be, mert megkérdezvén Beke István Attilát, egyetért-e azzal, hogy egy másik ügyvéd képviselje, mivel a család által megfogadott ügyvéd nem tud megjelenni a tárgyaláson, azt a határozott választ kapta, hogy nem. Ugyanezt a kérdést tette fel Szőcs Zoltánnak is románul, aki értetlenkedve nézte, mivel nem értette a feltett kérdést, ugyanis nem tud jól románul. Tolmácsot nem rendeltek ki, ezért Beke István fordította le számára a bíró által feltett kérdést, amire ő is azt válaszolta, hogy nem. Ez a két tagadó szó hiúsította meg az igazságszolgáltatókat egy újabb igazságtalanság elkövetésében, ami komoly kihatással, következményekkel járhatott volna az ügy további lefolyására – hangsúlyozta Beke Ernő, aki feltette a kérdést: hogyan tovább, román demokrácia? Igazságos tárgyalás? Mindez csak papíron van meg, a nyers valóság egészen más, egyáltalán nem emberarcú – tette hozzá.
A bukaresti táblabíróságon ma délelőttre tűzték ismét napirendre a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészei által kért vizsgálati fogság újabb harmincnapos meghosszabbítását.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szombat délután a Kézdivásárhelyen megtartott harmincadik szimpátiatüntetés alkalmával – melyen negyvenheten vettek részt – Beke Ernő, István édesapja magyarázatot adott, miért napolták el a bukaresti táblabíróságon múlt hét csütörtökre kitűzött tárgyalást.
Elmondta: megpróbáltak egészen aljas módon eljárni a vármegyés ifjakkal szemben. Aznap 14.30 órakor a táblabíróságról értesítették fia ügyvédjét, hogy 15 órára tűzték ki a tárgyalást. A brassói ügyvéd abban az órában Déván volt, fizikai lehetetlenség lett volna 15 órára megjelennie a tárgyaláson. Ezzel bizonyára a bíró is tisztában volt, de azért a két vizsgálati fogságban lévő kézdivásárhelyit mégis előállíttatta, arra gondolva, hogy hivatalból kinevez számukra egy ügyvédet, és lefolytathatja a színjátékot. Számítása azonban nem vált be, mert megkérdezvén Beke István Attilát, egyetért-e azzal, hogy egy másik ügyvéd képviselje, mivel a család által megfogadott ügyvéd nem tud megjelenni a tárgyaláson, azt a határozott választ kapta, hogy nem. Ugyanezt a kérdést tette fel Szőcs Zoltánnak is románul, aki értetlenkedve nézte, mivel nem értette a feltett kérdést, ugyanis nem tud jól románul. Tolmácsot nem rendeltek ki, ezért Beke István fordította le számára a bíró által feltett kérdést, amire ő is azt válaszolta, hogy nem. Ez a két tagadó szó hiúsította meg az igazságszolgáltatókat egy újabb igazságtalanság elkövetésében, ami komoly kihatással, következményekkel járhatott volna az ügy további lefolyására – hangsúlyozta Beke Ernő, aki feltette a kérdést: hogyan tovább, román demokrácia? Igazságos tárgyalás? Mindez csak papíron van meg, a nyers valóság egészen más, egyáltalán nem emberarcú – tette hozzá.
A bukaresti táblabíróságon ma délelőttre tűzték ismét napirendre a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészei által kért vizsgálati fogság újabb harmincnapos meghosszabbítását.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 29.
Nyilatkozatok az előzetes letartóztatásban maradó vármegyésekért
A vármegyések előzetes letartóztatásban maradnak – döntött a Legfelső Ítélő- és Semmítőszék, elutasítva Beke István Attila és Szőcs Zoltán fellebbezését. Közben Kézdivásárhelyen folytatódott a szolidaritási megmozdulások sora a hétvégén: ezúttal azonban a felvonulás elmaradt, a tüntetők a Gábor Áron téren gyűltek össze.
Február 26-án, péntek délelőtt zárt ülésen tárgyalták le a Legfelső Ítélő- és Semmítőszéken a Beke István Attila és Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi, illetve erdélyi elnökének fellebbezési kérését, amelyet február 24-én iktattak, és az újabb harmincnapos előzetes letartóztatásuk ellen nyújtottak be a bukaresti táblabíróságon. A bírói testület továbbra is úgy értékelte, hogy Beke István Attila és Szőcs Zoltán szabadon bocsátása „közveszélyt jelentene”, ezért elutasította a fellebbezésüket. A két védőügyvéd ismét azt kérte, hogy a vizsgálati fogság helyett helyezzék őket házi őrizetbe vagy hatósági felügyelet alá. A szombaton kihirdetett ítélet végleges. Beke István Attila és Szőcs Zoltán újabb vizsgálati fogsága március 29-én jár le, addig mindenképpen a bukaresti rendőrség központi fogdájában maradnak.
Szombat délután Kézdivásárhelyen az ötvenfős tömeg már nem vonult végig a harminc alkalommal megtett útvonalon – a szervezők nem kértek engedélyt újabb utcai felvonulásra –, hanem a Gábor Áron-szobor mögött gyülekeztek a magukkal hozott jelmondatokkal. Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője elmondta: a legutóbbi bukaresti táblabírósági tárgyaláson jelen volt, és valamilyen csoda folytán az egész tárgyalás alatt bent maradhatott a teremben.
Azt tapasztalta, hogy a tárgyaláson a fiatalokat védő ügyvédek olyan erős érveket hoztak elő, amelyek alapján szabadon kellett volna bocsátani ártatlanul fogva tartott bajtársaikat – ha ezek nem bizonyultak elegendőnek, azt kell mondania, hogy kommunista időket idéz az eljárás, a jogfolytonosság a múlt és a jelenlegi rendszer között nem szűnt meg.
Azt is kijelentette: a két vármegyés szabadsága nem egy bíró vagy ügyész döntésén múlik, hanem mintha fentről, a kulisszák mögül üzennék: most ne, még ne, még hosszabbítsanak, még egy kicsit várjon a felesége, még ne adhassa át a csomagot, még ne vegye fel az ügyész a telefont. Mintha a háttérből valakik azt akarnák, hogy két ártatlan ember tovább sínylődjék előzetes vizsgálati fogságban. Mintha felmérést végeznének a székelység soraiban, hogy lássák, a székelyföldi emberek mennyire képesek küzdeni két meghurcolt társukért.
Hangsúlyozta: bár kezdetben ezres tömeg gyűlt össze, a tiltakozók száma hétről hétre csökkent, egy bizonyos mag viszont minden szombaton itt volt és itt van. A vármegyések szóvivője felhívta a figyelmet, hogy vonulás nem lesz, de akik hisznek Beke István Attila és Szőcs Zoltán ártatlanságában, kinyilváníthatják véleményüket a szobor közelében felállított asztalnál: pár sorban, kézírással román nyelven leírhatják, milyennek ismerik a két fogvatartottat. Ezen véleménynyilvánítással nagy segítséget nyújtanak mindkettejüknek a majdani tárgyalásokon. Azért szükséges románul megfogalmazni a véleményeket, hogy ne adjanak újabb időhúzási lehetőséget a bíráknak és ügyészeknek, ne hivatkozhassanak arra, hogy le kell fordítani a magyarul megírt nyilatkozatokat román nyelvre.
Minél több a vélemény, annál eredményesebb, meggyőzőbb lesz az akció – vélekedett. Szerinte azért is szükség van ezekre a véleményekre, mert a legutóbbi tárgyaláson is az fogalmazódott meg, hogy István és Zoltán a közösségre nézve veszélyes és ártalmas emberek. Ezt csak ők hiszik így, mi tudjuk, hogy ez nem igaz, hiszen minden tettükkel a közösségért és nem a közösség ellen próbáltak cselekedni – mondotta végezetül a szóvivő.
Az írásos vélemények gyűjtése ezen a héten is folytatódik, Beke Ernő, István édesapja hét közben délelőttönként is a szobor környékén lesz, és minden szombaton 16 órakor ismét találkoznak a tiltakozók, még ha felvonulás nem is lesz. Azt is megtudtuk, hogy március 15-én 11 órakor az egykori hadapródiskola előtti hősök emlékművéhez várják mindazokat, akik eddig is kiálltak a két vármegyés mellett. Iochom István
Háromszék. Székelyhon.ro
A vármegyések előzetes letartóztatásban maradnak – döntött a Legfelső Ítélő- és Semmítőszék, elutasítva Beke István Attila és Szőcs Zoltán fellebbezését. Közben Kézdivásárhelyen folytatódott a szolidaritási megmozdulások sora a hétvégén: ezúttal azonban a felvonulás elmaradt, a tüntetők a Gábor Áron téren gyűltek össze.
Február 26-án, péntek délelőtt zárt ülésen tárgyalták le a Legfelső Ítélő- és Semmítőszéken a Beke István Attila és Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi, illetve erdélyi elnökének fellebbezési kérését, amelyet február 24-én iktattak, és az újabb harmincnapos előzetes letartóztatásuk ellen nyújtottak be a bukaresti táblabíróságon. A bírói testület továbbra is úgy értékelte, hogy Beke István Attila és Szőcs Zoltán szabadon bocsátása „közveszélyt jelentene”, ezért elutasította a fellebbezésüket. A két védőügyvéd ismét azt kérte, hogy a vizsgálati fogság helyett helyezzék őket házi őrizetbe vagy hatósági felügyelet alá. A szombaton kihirdetett ítélet végleges. Beke István Attila és Szőcs Zoltán újabb vizsgálati fogsága március 29-én jár le, addig mindenképpen a bukaresti rendőrség központi fogdájában maradnak.
Szombat délután Kézdivásárhelyen az ötvenfős tömeg már nem vonult végig a harminc alkalommal megtett útvonalon – a szervezők nem kértek engedélyt újabb utcai felvonulásra –, hanem a Gábor Áron-szobor mögött gyülekeztek a magukkal hozott jelmondatokkal. Tóth Bálint, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szóvivője elmondta: a legutóbbi bukaresti táblabírósági tárgyaláson jelen volt, és valamilyen csoda folytán az egész tárgyalás alatt bent maradhatott a teremben.
Azt tapasztalta, hogy a tárgyaláson a fiatalokat védő ügyvédek olyan erős érveket hoztak elő, amelyek alapján szabadon kellett volna bocsátani ártatlanul fogva tartott bajtársaikat – ha ezek nem bizonyultak elegendőnek, azt kell mondania, hogy kommunista időket idéz az eljárás, a jogfolytonosság a múlt és a jelenlegi rendszer között nem szűnt meg.
Azt is kijelentette: a két vármegyés szabadsága nem egy bíró vagy ügyész döntésén múlik, hanem mintha fentről, a kulisszák mögül üzennék: most ne, még ne, még hosszabbítsanak, még egy kicsit várjon a felesége, még ne adhassa át a csomagot, még ne vegye fel az ügyész a telefont. Mintha a háttérből valakik azt akarnák, hogy két ártatlan ember tovább sínylődjék előzetes vizsgálati fogságban. Mintha felmérést végeznének a székelység soraiban, hogy lássák, a székelyföldi emberek mennyire képesek küzdeni két meghurcolt társukért.
Hangsúlyozta: bár kezdetben ezres tömeg gyűlt össze, a tiltakozók száma hétről hétre csökkent, egy bizonyos mag viszont minden szombaton itt volt és itt van. A vármegyések szóvivője felhívta a figyelmet, hogy vonulás nem lesz, de akik hisznek Beke István Attila és Szőcs Zoltán ártatlanságában, kinyilváníthatják véleményüket a szobor közelében felállított asztalnál: pár sorban, kézírással román nyelven leírhatják, milyennek ismerik a két fogvatartottat. Ezen véleménynyilvánítással nagy segítséget nyújtanak mindkettejüknek a majdani tárgyalásokon. Azért szükséges románul megfogalmazni a véleményeket, hogy ne adjanak újabb időhúzási lehetőséget a bíráknak és ügyészeknek, ne hivatkozhassanak arra, hogy le kell fordítani a magyarul megírt nyilatkozatokat román nyelvre.
Minél több a vélemény, annál eredményesebb, meggyőzőbb lesz az akció – vélekedett. Szerinte azért is szükség van ezekre a véleményekre, mert a legutóbbi tárgyaláson is az fogalmazódott meg, hogy István és Zoltán a közösségre nézve veszélyes és ártalmas emberek. Ezt csak ők hiszik így, mi tudjuk, hogy ez nem igaz, hiszen minden tettükkel a közösségért és nem a közösség ellen próbáltak cselekedni – mondotta végezetül a szóvivő.
Az írásos vélemények gyűjtése ezen a héten is folytatódik, Beke Ernő, István édesapja hét közben délelőttönként is a szobor környékén lesz, és minden szombaton 16 órakor ismét találkoznak a tiltakozók, még ha felvonulás nem is lesz. Azt is megtudtuk, hogy március 15-én 11 órakor az egykori hadapródiskola előtti hősök emlékművéhez várják mindazokat, akik eddig is kiálltak a két vármegyés mellett. Iochom István
Háromszék. Székelyhon.ro
2016. május 17.
Maraton negyedszer Székelyföld autonómiájáért
Juhos Gábor budapesti maratonfutó, akinek tavaly óta második otthona Bereck, vasárnap negyedszer tette meg gyalog az 56 kilométeres távot Kököstől Bereckig. Juhos egyik évben Bereckből, a következő évben pedig Kökösből indulva teljesíti 2013-ban vállalt célkitűzését, amelynek a Maraton Székelyföld autonómiájáért nevet adta, ezzel járulva hozzá az oszthatatlan és egységes Székelyföld megmaradásához, az önrendelkezéshez.
A maratonfutót Kökösben Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke, Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke és Vass Imre, a Kézdivásárhelyi Székely Tanács képviselője fogadta, utóbbiak személygépkocsival kísérték végig az egész útvonalon. A délelőtt fél tízes induláskor a kökösi református lelkész mondott útjára áldást. Szentivánlaborfalván a Beke csárdánál annak tulajdonosai, Beke Tibor és családja kürtőskaláccsal, házikenyérrel és hűsítővel várták. A következő megálló Réty volt, ahol a 2013-ban általa ültetett és kőtáblával megjelölt kis fenyőfát nézte meg, majd a kézdivásárhelyi református templomnál tartott rövid szünetet, ahol 2013-ban a Maraton Székelyföldért emlékére szintén fenyőcsemetét ültetett. Itt Beder Imre református tiszteletes fogadta. Juhos Gábor és kísérői, Péter János és Vass Imre, miután tettek egy tiszteletkört a Gábor Áron téren és közös fotót készítettek a szobornál, Bereck felé indultak. A kézdioroszfalvi hídnál Beke Ernő egykori atléta várta őket, az ágyúöntő szülőfalujának táblájánál két berecki tanuló csatlakozott hozzá. Az idei maratonfutás a Juhos Gábor által tavaly megvásárolt és emléktáblával ellátott Gábor Áron-háznál ért véget.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Juhos Gábor budapesti maratonfutó, akinek tavaly óta második otthona Bereck, vasárnap negyedszer tette meg gyalog az 56 kilométeres távot Kököstől Bereckig. Juhos egyik évben Bereckből, a következő évben pedig Kökösből indulva teljesíti 2013-ban vállalt célkitűzését, amelynek a Maraton Székelyföld autonómiájáért nevet adta, ezzel járulva hozzá az oszthatatlan és egységes Székelyföld megmaradásához, az önrendelkezéshez.
A maratonfutót Kökösben Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke, Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke és Vass Imre, a Kézdivásárhelyi Székely Tanács képviselője fogadta, utóbbiak személygépkocsival kísérték végig az egész útvonalon. A délelőtt fél tízes induláskor a kökösi református lelkész mondott útjára áldást. Szentivánlaborfalván a Beke csárdánál annak tulajdonosai, Beke Tibor és családja kürtőskaláccsal, házikenyérrel és hűsítővel várták. A következő megálló Réty volt, ahol a 2013-ban általa ültetett és kőtáblával megjelölt kis fenyőfát nézte meg, majd a kézdivásárhelyi református templomnál tartott rövid szünetet, ahol 2013-ban a Maraton Székelyföldért emlékére szintén fenyőcsemetét ültetett. Itt Beder Imre református tiszteletes fogadta. Juhos Gábor és kísérői, Péter János és Vass Imre, miután tettek egy tiszteletkört a Gábor Áron téren és közös fotót készítettek a szobornál, Bereck felé indultak. A kézdioroszfalvi hídnál Beke Ernő egykori atléta várta őket, az ágyúöntő szülőfalujának táblájánál két berecki tanuló csatlakozott hozzá. Az idei maratonfutás a Juhos Gábor által tavaly megvásárolt és emléktáblával ellátott Gábor Áron-háznál ért véget.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 24.
Beke Ernő: Képtelenség az újabb vád ( Székelyföldi terrorvád)
Beke Ernőt, Beke István Attila édesapját tegnap arra kértük, nyilatkozzék lapunknak a Szervezett Bűnözés és Terrorizmuselleni Igazgatóság ügyészei által összeállított vádiratról. Ebben többek között azt állítják, hogy a vármegyések gázvezetéket is akartak robbantani, továbbá hogy orosz szervezettől vártak segítséget.
„Csupán az utóbbi két nap eseményeit venném górcső alá. Újdonság és döbbenet nemcsak számomra, hanem mindenki számára, aki ismeri a fiamat és Szőcs Zoltánt, az az állítás, hogy kaptak tíz kilogramm puskaport és hat gránátot, amivel fel akarták robbantani december elsején a fél várost, valamint hogy az elkobzott petárdák tíz százalékával elvégzett kísérlet szerint a feltételezett robbantás nagy kárt okozott volna. Kérdem én, hol kapták a puskaport és mikor? A november 30-ai házkutatáskor találták a fiamnál, vagy netalán volt egy második házkutatás is, amiről nem tudunk? Ilyen nem volt! Határozottan cáfolom ezeket a képtelen vádakat. Ha a fiamnál puskaport és gránátokat találnak, a tárgyalásra már rég sort kerítettek volna” – adott hangot felháborodásának Beke Ernő. Állítása szerint a négyszáz petárdát a fia 2014-ben rendelte meg, de nem szállították le, csak 2015 novemberében, miután rájuk szólt, hogy kifizette már. Ebből 250 darab a fia cégének egyik alkalmazottjáé volt, 150 maradt Istvánnak, 46 pedig még az előző évekből maradt meg, becsomagolva egy dobozba. A pukkantós petárdákkal nem lehet robbantani – szögezte le. Amúgy fia Esztelneken egy volt istállóban berendezett egy airsoft-termet: ez olyan sportjáték, amelyben egymás ellen harcolnak a csapatok. Országszerte háromszáz hasonló klub létezik, a pukkantós „bombát” is oda tervezték. Akik lehallgatták az erről szóló beszélgetéseket, azt feltételezték, hogy igazi bombát akarnak készíteni – mondta.
Beke Ernő összefüggést lát a december elsején bedobott, a Kézdivásárhelyen tervezett robbantásról szóló hír, a gázvezeték-robbantás szándékának megszellőztetése és a kilátásba helyezett szakszervezeti megmozdulások között. December elsején a szakszervezetek fel akartak vonulni Bukarestben – akkor megjelentek a vármegyések a bombákkal, és mindenki a tévé készüléke előtt maradt. Most ugyanúgy tiltakozásokat terveztek a tanügyi szakszervezetek, erre bedobták a gázvezetékek felrobbantásának tervét – ecsetelte. Az ügyészek azon vádjára is kitért, amely szerint a vármegyések orosz szervezettől vártak volna segítséget, mondván, sem a fia, sem Zoltán nem tud oroszul. „Ilyen hülyeségeket állítani, hogy a robbantással vissza akarták állítani a hajdani hatvannégy vármegyét, már több, mint képtelenség” – szögezte le. Felidézte továbbá: miután a fiát letartóztatták, pár hétre rá országos szinten 1,7 tonna petárdát koboztak el, de azok tulajdonosaival nem történt semmi. Aztán ott a craiovai eset: a célkeresztbe került kiskorú beismerte, hogy szimpatizál az Iszlám Állam terrorszervezettel, de elengedték.
Meglátása szerint, miután az ügyészek lezárták az iratcsomót és átadták a táblabíróságnak, időhúzás várható. „Meggyőződésem, hogy kihúzzák a maximális időt, nem lesz rövid a per, mert a Román Hírszerző Szolgálat és a Szervezett Bűnözés és Terrorizmuselleni Igazgatósága áll a háttérben, amelyek a kitalált terrorista-váddal igazolnák megemelt költségvetésüket. Kreálni akartak egy székely terroristát, majd pár napra rá terrorizmussal vádolták meg a székely népet, harmadik lépés pedig az lett volna, hogy Székelyföldet fel lehet darabolni, mert ebben az esetben, ha itt egy terroristafészek létezik, a külföld sem szólna bele” – vélekedett.
Beke Ernőtől azt is megtudtuk, hogy a kézdivásárhelyi református templomnál felállított standnál minden héten hétfőtől szerdáig 10 és 16 óra között aláírásgyűjtés zajlik a vármegyések támogatása érdekében. A támogatói ívet a Gyűjtemények Házában is alá lehet írni.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Beke Ernőt, Beke István Attila édesapját tegnap arra kértük, nyilatkozzék lapunknak a Szervezett Bűnözés és Terrorizmuselleni Igazgatóság ügyészei által összeállított vádiratról. Ebben többek között azt állítják, hogy a vármegyések gázvezetéket is akartak robbantani, továbbá hogy orosz szervezettől vártak segítséget.
„Csupán az utóbbi két nap eseményeit venném górcső alá. Újdonság és döbbenet nemcsak számomra, hanem mindenki számára, aki ismeri a fiamat és Szőcs Zoltánt, az az állítás, hogy kaptak tíz kilogramm puskaport és hat gránátot, amivel fel akarták robbantani december elsején a fél várost, valamint hogy az elkobzott petárdák tíz százalékával elvégzett kísérlet szerint a feltételezett robbantás nagy kárt okozott volna. Kérdem én, hol kapták a puskaport és mikor? A november 30-ai házkutatáskor találták a fiamnál, vagy netalán volt egy második házkutatás is, amiről nem tudunk? Ilyen nem volt! Határozottan cáfolom ezeket a képtelen vádakat. Ha a fiamnál puskaport és gránátokat találnak, a tárgyalásra már rég sort kerítettek volna” – adott hangot felháborodásának Beke Ernő. Állítása szerint a négyszáz petárdát a fia 2014-ben rendelte meg, de nem szállították le, csak 2015 novemberében, miután rájuk szólt, hogy kifizette már. Ebből 250 darab a fia cégének egyik alkalmazottjáé volt, 150 maradt Istvánnak, 46 pedig még az előző évekből maradt meg, becsomagolva egy dobozba. A pukkantós petárdákkal nem lehet robbantani – szögezte le. Amúgy fia Esztelneken egy volt istállóban berendezett egy airsoft-termet: ez olyan sportjáték, amelyben egymás ellen harcolnak a csapatok. Országszerte háromszáz hasonló klub létezik, a pukkantós „bombát” is oda tervezték. Akik lehallgatták az erről szóló beszélgetéseket, azt feltételezték, hogy igazi bombát akarnak készíteni – mondta.
Beke Ernő összefüggést lát a december elsején bedobott, a Kézdivásárhelyen tervezett robbantásról szóló hír, a gázvezeték-robbantás szándékának megszellőztetése és a kilátásba helyezett szakszervezeti megmozdulások között. December elsején a szakszervezetek fel akartak vonulni Bukarestben – akkor megjelentek a vármegyések a bombákkal, és mindenki a tévé készüléke előtt maradt. Most ugyanúgy tiltakozásokat terveztek a tanügyi szakszervezetek, erre bedobták a gázvezetékek felrobbantásának tervét – ecsetelte. Az ügyészek azon vádjára is kitért, amely szerint a vármegyések orosz szervezettől vártak volna segítséget, mondván, sem a fia, sem Zoltán nem tud oroszul. „Ilyen hülyeségeket állítani, hogy a robbantással vissza akarták állítani a hajdani hatvannégy vármegyét, már több, mint képtelenség” – szögezte le. Felidézte továbbá: miután a fiát letartóztatták, pár hétre rá országos szinten 1,7 tonna petárdát koboztak el, de azok tulajdonosaival nem történt semmi. Aztán ott a craiovai eset: a célkeresztbe került kiskorú beismerte, hogy szimpatizál az Iszlám Állam terrorszervezettel, de elengedték.
Meglátása szerint, miután az ügyészek lezárták az iratcsomót és átadták a táblabíróságnak, időhúzás várható. „Meggyőződésem, hogy kihúzzák a maximális időt, nem lesz rövid a per, mert a Román Hírszerző Szolgálat és a Szervezett Bűnözés és Terrorizmuselleni Igazgatósága áll a háttérben, amelyek a kitalált terrorista-váddal igazolnák megemelt költségvetésüket. Kreálni akartak egy székely terroristát, majd pár napra rá terrorizmussal vádolták meg a székely népet, harmadik lépés pedig az lett volna, hogy Székelyföldet fel lehet darabolni, mert ebben az esetben, ha itt egy terroristafészek létezik, a külföld sem szólna bele” – vélekedett.
Beke Ernőtől azt is megtudtuk, hogy a kézdivásárhelyi református templomnál felállított standnál minden héten hétfőtől szerdáig 10 és 16 óra között aláírásgyűjtés zajlik a vármegyések támogatása érdekében. A támogatói ívet a Gyűjtemények Házában is alá lehet írni.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 3.
SZÉKELY ÁLOM?
A BEKE-ÜGY, “BUKARESTI HIPSZTER”-SZEMSZÖGBŐL
A Visul secuiesc ( Székely álom) dokumentumfilm készítői kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására. Miért baj ez nekünk?
Három fiatal bukaresti filmes a Beke-ügy kapcsán forgatott rövid dokumentumfilmet Kézdivásárhelyen. A Visul secuiesc (Székely álom) című filmet nemrég mutatták be a fővárosban, tegnap óta pedig ingyenesen megnézhető a Youtube-on. A filmet Alex Iacob és Robert Casmirovicirendezte, a riporter Adrian Drăghia. Megszólal benne Beke Ernő, a közel fél éve őrizetbe vett kézdivásárhelyi HVIM-elnök, Beke István Attila édesapja,Szőcs Csongor, a december végén őrizetbe vett erdélyi HVIM-elnök Szőcs Zoltán testvére, a szervezet jelenlegi vezetője, illetve a kézdivásárhelyi román közösség néhány prominens képviselője is.
A kézdivásárhelyi “terroristaügy” megosztotta az ország közvéleményét. Bár most már nem terrorizmus, hanem “közösség elleni merényletkísérlet” és arra való felbujtás a hivatalos vád, de attól még “terroristaügyként” kering a köztudatban. Haraggal és félelemmel vegyes felháborodással vagy poénkodó vicceskedéssel szokás szóba hozni. Bár a Visul secuiesc készítői deklaráltan inkább egy szubtilisen humoros, könnyed filmet akartak készíteni, amibe belefér egy Jackass-stílusú vécécsésze-robbantás vagy az állítólagos “pizza-kódnévvel” való humoros eljátszadozás is, az eredmény infotainmentnek talán elég, de “objektív relativizmusuk” valójában egy eléggé felszínes megközelítést eredményezett. Jelen pillanatban a közvélemény leghangosabb része két pártra szakadt. Egyrészt a magyarellenes indulatokat felkorbácsolni alkalmas tudósítások, beszélgetések, kommentárok és hivatalos nyilatkozatok hatására sokan meg vannak győződve arról, hogy “a magyarok” (azaz a Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom vezetői, de végül is kit érdekel az efféle részletkérdés, nemde? Ismerős valakinek a “minden arab potenciális terrorista” szintagma? Helyettesítsük be az arabot magyarra, és feltárul a félelemből, aránytévesztésből, általánosításból és gyűlöletből születő sovinizmus szerkezete) valóban terrortámadást terveztek a december elsejét ünneplő románok ellen. Gázvezeték felrobbantásáról, bombakészítésről, orosz titkosszolgálati támogatásról beszélgettek a vádirat szerint – az egyszeri román ajkú médiafogyasztó szemszögéből ez biztos igaz, mert “a tévében is bemondták”. (De miért is lennének immunisabbak a romániai médiafogyasztók a csúsztatásokra, összemosásokra, a hatalom ellenségkonstruáló diskurzusaira, mint a határokon túli, többi közép- és kelet-európai sorstárs? Tudatos médiafogyasztást elvárni másoktól, de kevéssé gyakorolni a bort iszik, vizet prédikál minősített esete. Persze ez nem változtat az általánosan eléggé tragikusnak mondható helyzeten.) Másfelől az őrizetben lévők szabadon engedéséért tüntető (vagy nem tüntető, de velük szimpatizáló) emberek pedig bizonyosak abban, hogy a DIICOT és a SRI mesterkedései állnak a háttérben, és a vád nevetséges és hamis.
Nyilvánvaló, hogy a két kiélezetten megfogalmazott álláspont között még nagyon sok árnyalat létezik, és a készítők valójában arra lehettek kíváncsiak, a felszínen manifesztálódó, “bűnös-ártatlan”, kétosztatú, egymást kizáró igazságverziók hátterében milyen tapasztalatok, narratívák bújhatnak meg. Ugyanakkor a jogállamiság hiányának egyik tünetét – miszerint az emberek általában nem bíznak az igazságszolgáltatás intézményeinek működésében, folyamatban lévő ügyek gyanúsítottjait és vádlottjait szokás vádemelés vagy a bírósági tárgyalások megkezdése előtt kikiáltani bűnösnek vagy ártatlannak, bevett módszer tüntetésekkel, aláírásgyűjtéssel, felvonulásokkal próbálni nyomást gyakorolni az igazságszolgáltatás intézményeire stb. - meg sem próbálják elhelyezni ebben a puzzle-ben. Pedig a romániai jogállami deficit, az intézmények és szervek önkényes, átláthatatlan, megfélemlítő jellegű eljárásai, hivatali packázások, illegális lehallgatási-megfigyelési gyakorlatok, a belső ellenségképzés mint állandó hatalomtechnikai módszer alkalmazása, az erről megalkotott, kollektív tudássá váló állampolgári tapasztalat egyenes következménye, hogy ellenmagatartás-formákat szül, és ha a “lázadók” közül valakit “kiemelnek”, valójában kész a recept egy közösségi önvédelmi mechanizmus beindítására (amit aztán újabb ürügyként lehet használni a további retorziókhoz). Ebben a kontextusban a “bűnös”-”ártatlan” ellentétpárnak már valójában nem lesz értelme, átveszi a helyét a “bűnbak”-”mártír”, és hogy valójában mi történt, mi az “igazság”, nem bizonyítékok és korrekt igazságszolgáltatási eljárás révén tárul fel, hanem hitkérdéssé válik, totalizálja és dogmatizálja a szembenállók narratíváit. Az igazság elrejtőzik, de már senki nem is keresi, mert a “harc” válik fontosabbá.
A filmben pontosan az lehetett volna izgalmas, ha valamennyire sikerült volna egy friss, elfogulatlan, kíváncsi, de nem ítélkező “külső tekinteten” keresztül felvillantani néhány aspektusát a kézdivásárhelyi ügynek. Még úgy is, hogy a “bukaresti hipszterek” eleve szintén jónéhány előítélettel érkeztek “a legkeletibb magyar városba”. “A fiatal alkotók – saját bevallásuk szerint – nem tudják hova tenni az ügyet, de azt érzik, hogy valami nincs rendben a történtekkel” - idézi a fiatal filmeseket a Román Televízió magyar adása. A történet először “elijesztette”, majd “elgondolkodtatta” őket, és a filmmel nem az ügy hátterét akarták felderíteni, hanem azt, hogy látják a kézdivásárhelyiek ezt a kérdést.
Alex Iacob a Hotnews előzetese szerint úgy véli, “a téma továbbra is eléggé érzékeny, ezért egy kicsit szórakoztató formában akartuk árnyalni – anélkül, hogy a megszólaltatottak véleményét kigúnyolnánk – magát a szituációt, az incidenst. Ez volt a film előzetes célja, mivel alapjában véve a nemzetiségi és etnikai hovatartozáson túlmenően mindannyian emberek vagyunk, és a szélsőségesség nem egy ország vagy nép sajátossága, hanem inkább szerintem egy elhibázott fejlődési szakasz, amelyet egyesek szükségesnek ítélhetnek.”
Kicsit konfúz marad azonban, voltaképpen kiket kategorizálnak szélsőségesnek a filmesek, illetve hogy mennyire tisztázódott számukra,hol is vannak éppen, mi ez a Székelyföld, kik azok “a székelyek”, mit akarnak, és a HVIM a maga frissen gyarapított, az “incidensnek” köszönhető publicitásával kb. hol helyezkedik el a székelyföldi politikai és civil szervezetek táplálkozási láncában. A filmbe betett vágóképeken meg a tüntetésekről készült felvételeken is háttérdíszletként ott lobognak a székely zászlók. Számunkra, akik ott élünk, természetessé vált a jelenlétük, szinte már észre sem vesszük, de egy Kézdin (és valószínűleg Székelyföldön) életében először megforduló embernek bizonyára föltűnik. Ráadásul feltehetően olyan kontextusban hallott először a székely zászlóról és az “úgynevezett Székelyföldről” (“asa-zisul Tinutul Secuiesc”), amely eleve a székelyföldi szeparatizmus tüneteként értelmezte a zászló használatához való ragaszkodást, nyílt lázadásként a közigazgatási-jogi szabályozásokra hivatkozó, a romániai bíróságokon a szimbólumhasználat jogáért harcoló székelyföldi polgármesterek reakcióit, illetve olyan, országosan is mediatizált tömegrendezvényekhez kapcsolta a “székely” nevet és brandet zászlóstól-mindenestől, mint a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja vagy a Székelyek Nagy Menetelése az autonómiáért. A készítők kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására, mondhatnánk, de ahhoz már eleve feltételeznünk kellene, hogy rendelkeznek valamiféle percepcióval erről a térségről és lakóiról.
Valószínűleg túl bonyolult lett volna kihordani ilyen rövid idő alatt egyfajta értelmezési keretet, ezért inkább nem mennek bele a székely identitás témájába. Ezzel az a baj, hogy mind a zászlók jelenléte, mind pedig a megszólalók székelységre, székelyekre vonatkozó elejtett szavai teljesen reflektálatlanul maradnak. Így pedig könnyebben működik az asszociációs lánc a szimbólumhasználatért, nyelvi jogokért, kulturális értékek megőrzéséért, autonómiáért folyó (legitim és erőszakmentes) küzdelemtől a szeparatizmus, revizionizmus, irredentizmus veszélyes címkéiig. A film alapján úgy tűnhet, a székelyek azok, akik paramilitáris pszeudo-sportklubokban edzett, marcona arcú férfiakként időnként – viccből, lehet, de minden viccnek fele igaz! - arról diskurálgatnak egymás közt, hogy robbantani kéne, valamit, valamikor, egyszercsak, mert másképp nem lesz se autonómia, se “székely kultúra”, harcolni kell, vesszentrianon, szüljétekteleakárpátmedencétmerthanemmásokszüliktele stb. (Igen, vannak ilyen székelyek is, sőt egyesek közülük hajlamosak árulónak tekinteni a többieket, akik nem ezt a diskurzust tolják. De más székelyek másról álmodnak.)
Kézdivásárhelyen a románok aránya 7%, közösségi életüket egyetlen kulturális egyesület és az ortodox egyház szervezi. Szórvány ez a javából, a román gyerekek a magyar tannyelvű iskolák román tagozatain tanulnak, és a blokkudvarokon magyar a közös nyelv a többi gyerekkel. Sokan anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, ízes felső-háromszéki akcentussal persze, és a városban maradt fiatalok körében nagyon gyakori a vegyes házasság. A nagyvárosok és külföld elszívó hatása persze valószínűleg ugyanúgy érvényesül, mint a magyar anyanyelvűek esetében. (A “valószínűleg” szócska saját információ- és kontaktushiányból fakadó bizonytalanságom indexe: kevés kézdivásárhelyi, román kötődésű fiatalt ismerek, ami a maga során alátámasztja a párhuzamos kulturális életvilágok diagnózisát.) A bukaresti készítők részben a nyelvi akadályok miatt mozdultak rá arra, hogy érdekes lenne e speciális helyzetben lévő kisebbségi közösségben keringő véleményeket is meghallgatni a Beke-ügyről. A visszafogott, a robbantás tervének vádjával kapcsolatban kételyeket is megfogalmazó interjúalanyok – a nyugalmazott pedagógus és a vállalkozó, aki klubtulajdonosként és a helyi román kulturális és nemzeti ünnepi események szervezőjeként ismert személyiség a városban – feltehetően azok, akiknek napi kapcsolata van magyarokkal is, munkájuk, családjuk révén.
Ezzel szemben a pópa sérelmi diskurzusa egy nyelvi-etnikai gettóba zárt személy attitűdjéről árulkodik: egy elkülönült, védekezésre, önvédelemre és akár “mártíromságra” kész közösség önképét vázolja, akik “árvák”, mostohagyermekek, nem törődik velük a kormány, pedig a feltételezett terrorcselekmény-szándékból akár “polgárháború” is lehetett volna. (Ezek a kijelentések számomra eléggé riasztóak, a Har-Cov jelentések szellemét idézik – erről és általánosságban a párhuzamos román és magyar Székelyföld-reprezentációkról lásd Zahorán Csaba: Románia magyar szíve – A Székelyföld képei a román és a magyar közbeszédben 1989 után.)
Az ambivalens és állandóan mozgásban lévő, megforduló és visszaforduló kisebbség-többségi helyzetet nem tudom, mennyire érzékelték a készítők, de eléggé aggasztó, hogy “magyar részről” nem szólal meg a filmben a családi kapcsolataik és a HVIM-hez való kötődésük révén egyaránt mélyen érintett Szőcs Csongoron és Beke Ernőn kívül senki. Akaratlanul is az a benyomása támadhat mondjuk egy bukaresti román nézőnek, hogy hát akkor ezek a székelyek. Ilyenek. Ezt gondolják. Ja, van még pár vágókép, amint az egyik szimpátiatüntetésen a román riporternővel szóváltásba kerülő embereket mutatja. Nagyon árnyalja a big picture-t. Az “Azért kerültek célkeresztbe, mert székelyek” érv részigazsága mintha kollektív narratívaképző igazsággá transzformálódna.
Az elején még ártatlan bakinak tűnt, kezdő filmes malőrnek, hogy számunkra - “mélyebben érintett befogadók” magunk is – nem igazán megfejthető, hogy miért döntöttek a “székely álom” cím mellett a készítők. Mit értenek “székely álmon” – egy kollektív, utópikus-heroikus missziót, a vádlottak kiszabadításáért folyó küzdelem folytatását, vagy valami általánosabb, közösségi jövőképre vonatkozó elképzelést? Mi a székelyek álma? Pontosabban, mi a székelyek álma a bukaresti független filmesek interpretációja alapján?
Megkérdeztem tőlük. A készítők eléggé egyértelműnek látják a választ: a székely álom “Nagy-Magyarország visszaállítása”, amelyért a HVIM vezetői képesek voltak “elég sokat” kockáztatni (lásd a szövegdobozt).
Az olyan domináns hatalmi diskurzusok, mint amilyeneket az eddig napvilágot látott ügyészségi dokumentumok görgetnek tovább, beleértve a vádiratot is, rányomta tehát a maga interpretációs billogját a Visul secuiescre is.
A fiatal filmesek nem szándékoznak foglalkozni tovább a témával, gondolatban valószínűleg kipipálták a román-magyar viszonyt, a székelyeket revizionizmusostól, Kézdivásárhelyt udvarterestől. Legalább elindult egy másfajta tematizációja az ügynek, a magyarokat, székelyeket és székelyföldi románokat is megszólaltatják, legalább nyitva hagytak értelmezési irányokat a rivális “igazságok” egymás mellé helyezésével – hozhatnánk föl. De mibe került volna azt a címet adni, hogy “Un vis secuiesc”, elkerülve a székelyekhez és a Székelyföldhöz kapcsolódó negatív reprezentációk fenntartásának bár a látszatát?
Bakk-Dávid Tímea
Transindex.ro
A BEKE-ÜGY, “BUKARESTI HIPSZTER”-SZEMSZÖGBŐL
A Visul secuiesc ( Székely álom) dokumentumfilm készítői kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására. Miért baj ez nekünk?
Három fiatal bukaresti filmes a Beke-ügy kapcsán forgatott rövid dokumentumfilmet Kézdivásárhelyen. A Visul secuiesc (Székely álom) című filmet nemrég mutatták be a fővárosban, tegnap óta pedig ingyenesen megnézhető a Youtube-on. A filmet Alex Iacob és Robert Casmirovicirendezte, a riporter Adrian Drăghia. Megszólal benne Beke Ernő, a közel fél éve őrizetbe vett kézdivásárhelyi HVIM-elnök, Beke István Attila édesapja,Szőcs Csongor, a december végén őrizetbe vett erdélyi HVIM-elnök Szőcs Zoltán testvére, a szervezet jelenlegi vezetője, illetve a kézdivásárhelyi román közösség néhány prominens képviselője is.
A kézdivásárhelyi “terroristaügy” megosztotta az ország közvéleményét. Bár most már nem terrorizmus, hanem “közösség elleni merényletkísérlet” és arra való felbujtás a hivatalos vád, de attól még “terroristaügyként” kering a köztudatban. Haraggal és félelemmel vegyes felháborodással vagy poénkodó vicceskedéssel szokás szóba hozni. Bár a Visul secuiesc készítői deklaráltan inkább egy szubtilisen humoros, könnyed filmet akartak készíteni, amibe belefér egy Jackass-stílusú vécécsésze-robbantás vagy az állítólagos “pizza-kódnévvel” való humoros eljátszadozás is, az eredmény infotainmentnek talán elég, de “objektív relativizmusuk” valójában egy eléggé felszínes megközelítést eredményezett. Jelen pillanatban a közvélemény leghangosabb része két pártra szakadt. Egyrészt a magyarellenes indulatokat felkorbácsolni alkalmas tudósítások, beszélgetések, kommentárok és hivatalos nyilatkozatok hatására sokan meg vannak győződve arról, hogy “a magyarok” (azaz a Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom vezetői, de végül is kit érdekel az efféle részletkérdés, nemde? Ismerős valakinek a “minden arab potenciális terrorista” szintagma? Helyettesítsük be az arabot magyarra, és feltárul a félelemből, aránytévesztésből, általánosításból és gyűlöletből születő sovinizmus szerkezete) valóban terrortámadást terveztek a december elsejét ünneplő románok ellen. Gázvezeték felrobbantásáról, bombakészítésről, orosz titkosszolgálati támogatásról beszélgettek a vádirat szerint – az egyszeri román ajkú médiafogyasztó szemszögéből ez biztos igaz, mert “a tévében is bemondták”. (De miért is lennének immunisabbak a romániai médiafogyasztók a csúsztatásokra, összemosásokra, a hatalom ellenségkonstruáló diskurzusaira, mint a határokon túli, többi közép- és kelet-európai sorstárs? Tudatos médiafogyasztást elvárni másoktól, de kevéssé gyakorolni a bort iszik, vizet prédikál minősített esete. Persze ez nem változtat az általánosan eléggé tragikusnak mondható helyzeten.) Másfelől az őrizetben lévők szabadon engedéséért tüntető (vagy nem tüntető, de velük szimpatizáló) emberek pedig bizonyosak abban, hogy a DIICOT és a SRI mesterkedései állnak a háttérben, és a vád nevetséges és hamis.
Nyilvánvaló, hogy a két kiélezetten megfogalmazott álláspont között még nagyon sok árnyalat létezik, és a készítők valójában arra lehettek kíváncsiak, a felszínen manifesztálódó, “bűnös-ártatlan”, kétosztatú, egymást kizáró igazságverziók hátterében milyen tapasztalatok, narratívák bújhatnak meg. Ugyanakkor a jogállamiság hiányának egyik tünetét – miszerint az emberek általában nem bíznak az igazságszolgáltatás intézményeinek működésében, folyamatban lévő ügyek gyanúsítottjait és vádlottjait szokás vádemelés vagy a bírósági tárgyalások megkezdése előtt kikiáltani bűnösnek vagy ártatlannak, bevett módszer tüntetésekkel, aláírásgyűjtéssel, felvonulásokkal próbálni nyomást gyakorolni az igazságszolgáltatás intézményeire stb. - meg sem próbálják elhelyezni ebben a puzzle-ben. Pedig a romániai jogállami deficit, az intézmények és szervek önkényes, átláthatatlan, megfélemlítő jellegű eljárásai, hivatali packázások, illegális lehallgatási-megfigyelési gyakorlatok, a belső ellenségképzés mint állandó hatalomtechnikai módszer alkalmazása, az erről megalkotott, kollektív tudássá váló állampolgári tapasztalat egyenes következménye, hogy ellenmagatartás-formákat szül, és ha a “lázadók” közül valakit “kiemelnek”, valójában kész a recept egy közösségi önvédelmi mechanizmus beindítására (amit aztán újabb ürügyként lehet használni a további retorziókhoz). Ebben a kontextusban a “bűnös”-”ártatlan” ellentétpárnak már valójában nem lesz értelme, átveszi a helyét a “bűnbak”-”mártír”, és hogy valójában mi történt, mi az “igazság”, nem bizonyítékok és korrekt igazságszolgáltatási eljárás révén tárul fel, hanem hitkérdéssé válik, totalizálja és dogmatizálja a szembenállók narratíváit. Az igazság elrejtőzik, de már senki nem is keresi, mert a “harc” válik fontosabbá.
A filmben pontosan az lehetett volna izgalmas, ha valamennyire sikerült volna egy friss, elfogulatlan, kíváncsi, de nem ítélkező “külső tekinteten” keresztül felvillantani néhány aspektusát a kézdivásárhelyi ügynek. Még úgy is, hogy a “bukaresti hipszterek” eleve szintén jónéhány előítélettel érkeztek “a legkeletibb magyar városba”. “A fiatal alkotók – saját bevallásuk szerint – nem tudják hova tenni az ügyet, de azt érzik, hogy valami nincs rendben a történtekkel” - idézi a fiatal filmeseket a Román Televízió magyar adása. A történet először “elijesztette”, majd “elgondolkodtatta” őket, és a filmmel nem az ügy hátterét akarták felderíteni, hanem azt, hogy látják a kézdivásárhelyiek ezt a kérdést.
Alex Iacob a Hotnews előzetese szerint úgy véli, “a téma továbbra is eléggé érzékeny, ezért egy kicsit szórakoztató formában akartuk árnyalni – anélkül, hogy a megszólaltatottak véleményét kigúnyolnánk – magát a szituációt, az incidenst. Ez volt a film előzetes célja, mivel alapjában véve a nemzetiségi és etnikai hovatartozáson túlmenően mindannyian emberek vagyunk, és a szélsőségesség nem egy ország vagy nép sajátossága, hanem inkább szerintem egy elhibázott fejlődési szakasz, amelyet egyesek szükségesnek ítélhetnek.”
Kicsit konfúz marad azonban, voltaképpen kiket kategorizálnak szélsőségesnek a filmesek, illetve hogy mennyire tisztázódott számukra,hol is vannak éppen, mi ez a Székelyföld, kik azok “a székelyek”, mit akarnak, és a HVIM a maga frissen gyarapított, az “incidensnek” köszönhető publicitásával kb. hol helyezkedik el a székelyföldi politikai és civil szervezetek táplálkozási láncában. A filmbe betett vágóképeken meg a tüntetésekről készült felvételeken is háttérdíszletként ott lobognak a székely zászlók. Számunkra, akik ott élünk, természetessé vált a jelenlétük, szinte már észre sem vesszük, de egy Kézdin (és valószínűleg Székelyföldön) életében először megforduló embernek bizonyára föltűnik. Ráadásul feltehetően olyan kontextusban hallott először a székely zászlóról és az “úgynevezett Székelyföldről” (“asa-zisul Tinutul Secuiesc”), amely eleve a székelyföldi szeparatizmus tüneteként értelmezte a zászló használatához való ragaszkodást, nyílt lázadásként a közigazgatási-jogi szabályozásokra hivatkozó, a romániai bíróságokon a szimbólumhasználat jogáért harcoló székelyföldi polgármesterek reakcióit, illetve olyan, országosan is mediatizált tömegrendezvényekhez kapcsolta a “székely” nevet és brandet zászlóstól-mindenestől, mint a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja vagy a Székelyek Nagy Menetelése az autonómiáért. A készítők kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására, mondhatnánk, de ahhoz már eleve feltételeznünk kellene, hogy rendelkeznek valamiféle percepcióval erről a térségről és lakóiról.
Valószínűleg túl bonyolult lett volna kihordani ilyen rövid idő alatt egyfajta értelmezési keretet, ezért inkább nem mennek bele a székely identitás témájába. Ezzel az a baj, hogy mind a zászlók jelenléte, mind pedig a megszólalók székelységre, székelyekre vonatkozó elejtett szavai teljesen reflektálatlanul maradnak. Így pedig könnyebben működik az asszociációs lánc a szimbólumhasználatért, nyelvi jogokért, kulturális értékek megőrzéséért, autonómiáért folyó (legitim és erőszakmentes) küzdelemtől a szeparatizmus, revizionizmus, irredentizmus veszélyes címkéiig. A film alapján úgy tűnhet, a székelyek azok, akik paramilitáris pszeudo-sportklubokban edzett, marcona arcú férfiakként időnként – viccből, lehet, de minden viccnek fele igaz! - arról diskurálgatnak egymás közt, hogy robbantani kéne, valamit, valamikor, egyszercsak, mert másképp nem lesz se autonómia, se “székely kultúra”, harcolni kell, vesszentrianon, szüljétekteleakárpátmedencétmerthanemmásokszüliktele stb. (Igen, vannak ilyen székelyek is, sőt egyesek közülük hajlamosak árulónak tekinteni a többieket, akik nem ezt a diskurzust tolják. De más székelyek másról álmodnak.)
Kézdivásárhelyen a románok aránya 7%, közösségi életüket egyetlen kulturális egyesület és az ortodox egyház szervezi. Szórvány ez a javából, a román gyerekek a magyar tannyelvű iskolák román tagozatain tanulnak, és a blokkudvarokon magyar a közös nyelv a többi gyerekkel. Sokan anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, ízes felső-háromszéki akcentussal persze, és a városban maradt fiatalok körében nagyon gyakori a vegyes házasság. A nagyvárosok és külföld elszívó hatása persze valószínűleg ugyanúgy érvényesül, mint a magyar anyanyelvűek esetében. (A “valószínűleg” szócska saját információ- és kontaktushiányból fakadó bizonytalanságom indexe: kevés kézdivásárhelyi, román kötődésű fiatalt ismerek, ami a maga során alátámasztja a párhuzamos kulturális életvilágok diagnózisát.) A bukaresti készítők részben a nyelvi akadályok miatt mozdultak rá arra, hogy érdekes lenne e speciális helyzetben lévő kisebbségi közösségben keringő véleményeket is meghallgatni a Beke-ügyről. A visszafogott, a robbantás tervének vádjával kapcsolatban kételyeket is megfogalmazó interjúalanyok – a nyugalmazott pedagógus és a vállalkozó, aki klubtulajdonosként és a helyi román kulturális és nemzeti ünnepi események szervezőjeként ismert személyiség a városban – feltehetően azok, akiknek napi kapcsolata van magyarokkal is, munkájuk, családjuk révén.
Ezzel szemben a pópa sérelmi diskurzusa egy nyelvi-etnikai gettóba zárt személy attitűdjéről árulkodik: egy elkülönült, védekezésre, önvédelemre és akár “mártíromságra” kész közösség önképét vázolja, akik “árvák”, mostohagyermekek, nem törődik velük a kormány, pedig a feltételezett terrorcselekmény-szándékból akár “polgárháború” is lehetett volna. (Ezek a kijelentések számomra eléggé riasztóak, a Har-Cov jelentések szellemét idézik – erről és általánosságban a párhuzamos román és magyar Székelyföld-reprezentációkról lásd Zahorán Csaba: Románia magyar szíve – A Székelyföld képei a román és a magyar közbeszédben 1989 után.)
Az ambivalens és állandóan mozgásban lévő, megforduló és visszaforduló kisebbség-többségi helyzetet nem tudom, mennyire érzékelték a készítők, de eléggé aggasztó, hogy “magyar részről” nem szólal meg a filmben a családi kapcsolataik és a HVIM-hez való kötődésük révén egyaránt mélyen érintett Szőcs Csongoron és Beke Ernőn kívül senki. Akaratlanul is az a benyomása támadhat mondjuk egy bukaresti román nézőnek, hogy hát akkor ezek a székelyek. Ilyenek. Ezt gondolják. Ja, van még pár vágókép, amint az egyik szimpátiatüntetésen a román riporternővel szóváltásba kerülő embereket mutatja. Nagyon árnyalja a big picture-t. Az “Azért kerültek célkeresztbe, mert székelyek” érv részigazsága mintha kollektív narratívaképző igazsággá transzformálódna.
Az elején még ártatlan bakinak tűnt, kezdő filmes malőrnek, hogy számunkra - “mélyebben érintett befogadók” magunk is – nem igazán megfejthető, hogy miért döntöttek a “székely álom” cím mellett a készítők. Mit értenek “székely álmon” – egy kollektív, utópikus-heroikus missziót, a vádlottak kiszabadításáért folyó küzdelem folytatását, vagy valami általánosabb, közösségi jövőképre vonatkozó elképzelést? Mi a székelyek álma? Pontosabban, mi a székelyek álma a bukaresti független filmesek interpretációja alapján?
Megkérdeztem tőlük. A készítők eléggé egyértelműnek látják a választ: a székely álom “Nagy-Magyarország visszaállítása”, amelyért a HVIM vezetői képesek voltak “elég sokat” kockáztatni (lásd a szövegdobozt).
Az olyan domináns hatalmi diskurzusok, mint amilyeneket az eddig napvilágot látott ügyészségi dokumentumok görgetnek tovább, beleértve a vádiratot is, rányomta tehát a maga interpretációs billogját a Visul secuiescre is.
A fiatal filmesek nem szándékoznak foglalkozni tovább a témával, gondolatban valószínűleg kipipálták a román-magyar viszonyt, a székelyeket revizionizmusostól, Kézdivásárhelyt udvarterestől. Legalább elindult egy másfajta tematizációja az ügynek, a magyarokat, székelyeket és székelyföldi románokat is megszólaltatják, legalább nyitva hagytak értelmezési irányokat a rivális “igazságok” egymás mellé helyezésével – hozhatnánk föl. De mibe került volna azt a címet adni, hogy “Un vis secuiesc”, elkerülve a székelyekhez és a Székelyföldhöz kapcsolódó negatív reprezentációk fenntartásának bár a látszatát?
Bakk-Dávid Tímea
Transindex.ro
2016. október 29.
Megjelölték Bányai János geológus szülőházát (Kézdivásárhely)
A péntektől vasárnapig Kovásznán zajló XVIII. székelyföldi geológus konferencia első napján tanulmányi kirándulással egybekötve fekete márványtáblát lepleztek le Kézdivásárhelyen a Kanta utca 13. szám alatti ingatlan homlokzatán, megjelölvén Székelyföld legnagyobb geológusának, Bányai Jánosnak (1886–1971) a szülőházát születésének 130., halálának 45. évfordulóján.
A kezdeményező Kisgyörgy Zoltán geológus, lapunk főmunkatársa és Jánosi Csaba geológus, a csíkszeredai Természetjáró és Természetvédő Egyesület elnöke volt. Az emléktábla-állítást a polgármesteri hivatal anyagilag is támogatta. Az avatóünnepségen mintegy hatvan-hetven erdélyi, magyarországi és felvidéki geológus volt jelen. Bányai János életét és munkásságát Kisgyörgy Zoltán ismertette, elmondva azt, hogy a nagy előd szülőházát Beke Ernő segítségével sikerült beazonosítani. Bokor Tibor polgármester üdvözletét Bartha Zsolt geológus tolmácsolta. Az emléktáblát lapunk főmunkatársa és Bartha Zsolt leplezte le. Az utóbbi azzal a javaslattal állt elő, hogy jó lenne, ha egy új utcát neveznének el a város jeles szülöttjéről. A rövid, családias hangulatú ünnepség koszorúzással ért véget.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A péntektől vasárnapig Kovásznán zajló XVIII. székelyföldi geológus konferencia első napján tanulmányi kirándulással egybekötve fekete márványtáblát lepleztek le Kézdivásárhelyen a Kanta utca 13. szám alatti ingatlan homlokzatán, megjelölvén Székelyföld legnagyobb geológusának, Bányai Jánosnak (1886–1971) a szülőházát születésének 130., halálának 45. évfordulóján.
A kezdeményező Kisgyörgy Zoltán geológus, lapunk főmunkatársa és Jánosi Csaba geológus, a csíkszeredai Természetjáró és Természetvédő Egyesület elnöke volt. Az emléktábla-állítást a polgármesteri hivatal anyagilag is támogatta. Az avatóünnepségen mintegy hatvan-hetven erdélyi, magyarországi és felvidéki geológus volt jelen. Bányai János életét és munkásságát Kisgyörgy Zoltán ismertette, elmondva azt, hogy a nagy előd szülőházát Beke Ernő segítségével sikerült beazonosítani. Bokor Tibor polgármester üdvözletét Bartha Zsolt geológus tolmácsolta. Az emléktáblát lapunk főmunkatársa és Bartha Zsolt leplezte le. Az utóbbi azzal a javaslattal állt elő, hogy jó lenne, ha egy új utcát neveznének el a város jeles szülöttjéről. A rövid, családias hangulatú ünnepség koszorúzással ért véget.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 8.
Hat Hargita megyei alkotó állított ki (Kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza)
Szombaton a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában a magánintézmény 52. kiállításaként nyílt meg Impressziók címmel hat Hargita megyei – öt csíkszeredai és egy székelyudvarhelyi – képzőművész válogatott munkáiból álló tárlat.
Az alkotók közül ötnek – Csata Jenő festő-grafikusnak, Miklós István (Indián) festőnek és tetoválóművésznek, Nagy István Gábor festőnek és díszműkovácsnak, Moldován Zsolt festőnek és a Székelyudvarhelyen élő Kovács Dénes üvegfúvónak – már volt a Gyűjtemények Házában egyéni vagy csoportos kiállítása, valamennyien alapítói, illetve tagjai voltak a gyimesfelsőloki Lépések Színekben és Formákban Művészetért Alapítványnak, amely Tímár Károly elnök korai halála miatt két évvel ezelőtt megszűnt, de egykori tagjai összetartanak, továbbra is közösen állítanak ki. Vitos Hajnal keramikus első alkalommal állított ki kisplasztikákat. Az alkotókat Beke Ernő, a Gyűjtemények Háza tulajdonosa mutatta be, ismertette dióhéjban művészi pályafutásukat, majd mindegyik alkotó mondott magáról pár mondatot. A megnyitón közreműködött Gáspár Anikó versmondó, aki Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versét szavalta el. A kiállítás augusztus 20-ig naponta 8–18 óráig látogatható ingyenesen.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szombaton a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában a magánintézmény 52. kiállításaként nyílt meg Impressziók címmel hat Hargita megyei – öt csíkszeredai és egy székelyudvarhelyi – képzőművész válogatott munkáiból álló tárlat.
Az alkotók közül ötnek – Csata Jenő festő-grafikusnak, Miklós István (Indián) festőnek és tetoválóművésznek, Nagy István Gábor festőnek és díszműkovácsnak, Moldován Zsolt festőnek és a Székelyudvarhelyen élő Kovács Dénes üvegfúvónak – már volt a Gyűjtemények Házában egyéni vagy csoportos kiállítása, valamennyien alapítói, illetve tagjai voltak a gyimesfelsőloki Lépések Színekben és Formákban Művészetért Alapítványnak, amely Tímár Károly elnök korai halála miatt két évvel ezelőtt megszűnt, de egykori tagjai összetartanak, továbbra is közösen állítanak ki. Vitos Hajnal keramikus első alkalommal állított ki kisplasztikákat. Az alkotókat Beke Ernő, a Gyűjtemények Háza tulajdonosa mutatta be, ismertette dióhéjban művészi pályafutásukat, majd mindegyik alkotó mondott magáról pár mondatot. A megnyitón közreműködött Gáspár Anikó versmondó, aki Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versét szavalta el. A kiállítás augusztus 20-ig naponta 8–18 óráig látogatható ingyenesen.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 20.
Időutazás Koszta Ervinnel a Vigadó Galériában
Tegnap délután nyílt meg a kézdivásárhelyi Vigadó Galériában a sepsiszentgyörgyi Koszta Ervin Időutazás című egyéni tárlata.
A kiállító 2005 óta a kantai Nagy Mózes Elméleti Líceumban tanít festészetet. A több mint húsz kisméretű, különféle technikával készített munkája közül több sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi műemlék épületet, történelmi város- vagy utcarészt örökít meg. A festőművész nem vezet pontos kimutatást egyéni tárlatairól, de bevallása szerint már túl van az ötvenediken. Az alkotót és a kiállított munkákat Beke Ernő helytörténész, a Gyűjtemények Házának tulajdonosa mutatta be, majd Koszta Ervin felkérésére Beke ismertette a képeken látható épületeket, többek között a kézdivásárhelyi egykori hadapród iskolát, az egykori tanácsházat, a mai Incze László Céhtörténeti Múzeumot, a Vigadót, a református templomot és bérpalotát, a mostani városházát, a kantai barokk kaput és a sepsiszentgyörgyi Lábas Házat. A kiállítást május és június folyamán tekinthetik meg az érdeklődők.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tegnap délután nyílt meg a kézdivásárhelyi Vigadó Galériában a sepsiszentgyörgyi Koszta Ervin Időutazás című egyéni tárlata.
A kiállító 2005 óta a kantai Nagy Mózes Elméleti Líceumban tanít festészetet. A több mint húsz kisméretű, különféle technikával készített munkája közül több sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi műemlék épületet, történelmi város- vagy utcarészt örökít meg. A festőművész nem vezet pontos kimutatást egyéni tárlatairól, de bevallása szerint már túl van az ötvenediken. Az alkotót és a kiállított munkákat Beke Ernő helytörténész, a Gyűjtemények Házának tulajdonosa mutatta be, majd Koszta Ervin felkérésére Beke ismertette a képeken látható épületeket, többek között a kézdivásárhelyi egykori hadapród iskolát, az egykori tanácsházat, a mai Incze László Céhtörténeti Múzeumot, a Vigadót, a református templomot és bérpalotát, a mostani városházát, a kantai barokk kaput és a sepsiszentgyörgyi Lábas Házat. A kiállítást május és június folyamán tekinthetik meg az érdeklődők.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. június 22.
Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése (Babucs Zoltán könyvbemutatója)
Babucs Zoltán budapesti hadtörténész legújabb munkáját, a Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése – 1940 című kötetét a közelmúltban a baróti Tortoma Kiadó jelentette meg, a Magyar Hírlap szerkesztő-újságírója székelyföldi könyvbemutató körútjának első állomáshelye értelemszerűen Kézdivásárhely volt, hiszen felesége a céhes város szülöttje.
A fiatal hadtörténész húsz kötet szerzője vagy társszerzője, és kutatási szakterülete a második világháborús Magyar Királyi Honvédség, illetve az 1848/49-es magyar függetlenségi háború honvédseregének története, valamint a jászkunok – ő maga is tősgyökeres jászkun családból származik – és székelyek katonáskodása. Ezekkel a témákkal huszonöt éve foglalkozik. A könyv előszavát a szerző példaképe, Raffay Ernő történész, az egykori Antall-kormány honvédelmi államtitkára írta.
A kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban kedden este megtartott könyvbemutató bevezetőjeként Demeter László, a Tortoma igazgatója köszöntötte az érdeklődőket, majd dióhéjban bemutatta az általa tizenegy esztendeje vezetett kiadót, amely hangsúlyosan foglalkozik történelmi könyvek megjelentetésével, így pár kötetet is ismertetett. Azt is elmondta: két hónap múlva lát nyomdafestéket Kisgyörgy Zoltán Felső-Háromszék című kötete. Ezt követően a szerzőt Tóth László, a Székhelyek internetes portál főszerkesztője kérdezte.
A szerző elmondta: kötete 76 esztendővel az erdélyi bevonulás után az egri 20. gyalogdandár erdélyi bevonulásáról szól, hű képet adva arról, hogy milyen utat jártak be az egri katonák, amíg Kárpátaljáról közel félezer kilométert meneteltek Székelyföldig. A szerző a levéltári, katonai iratok mellett korabeli feljegyzéseket, naplókat, valamint a székely napilapok tudósításait is felhasználta. A kötet nagyobb részét a fényképmelléklet teszi ki, ezt a szerző korábbi kutatásai során gyűjtötte össze, s belőle került a kötetbe mintegy négyszáz darab. A fotók helyszíneinek azonosításában a hadtörténész a kézdivásárhelyi Beke Ernőtől, a sepsiszentgyörgyi József Álmostól és a csíkszeredai Veress Dávidtól kapott értékes segítséget. A szerző elmondta, könyve kései főhajtás és tisztelgés mindazon honvédek előtt, akik 1940-ben részesei voltak az alig négy évig tartó erdélyi és székelyföldi „kicsi magyar világnak”. Babucs Zoltán felhívással fordult azokhoz, akiknek vannak az 1940–1944 közötti időszak csíki és háromszéki vonatkozásairól fényképei, visszaemlékezései vagy tárgyi emlékei, értesítsék őt a babucszoltan@gmail.com elektronikus címen.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Babucs Zoltán budapesti hadtörténész legújabb munkáját, a Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése – 1940 című kötetét a közelmúltban a baróti Tortoma Kiadó jelentette meg, a Magyar Hírlap szerkesztő-újságírója székelyföldi könyvbemutató körútjának első állomáshelye értelemszerűen Kézdivásárhely volt, hiszen felesége a céhes város szülöttje.
A fiatal hadtörténész húsz kötet szerzője vagy társszerzője, és kutatási szakterülete a második világháborús Magyar Királyi Honvédség, illetve az 1848/49-es magyar függetlenségi háború honvédseregének története, valamint a jászkunok – ő maga is tősgyökeres jászkun családból származik – és székelyek katonáskodása. Ezekkel a témákkal huszonöt éve foglalkozik. A könyv előszavát a szerző példaképe, Raffay Ernő történész, az egykori Antall-kormány honvédelmi államtitkára írta.
A kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban kedden este megtartott könyvbemutató bevezetőjeként Demeter László, a Tortoma igazgatója köszöntötte az érdeklődőket, majd dióhéjban bemutatta az általa tizenegy esztendeje vezetett kiadót, amely hangsúlyosan foglalkozik történelmi könyvek megjelentetésével, így pár kötetet is ismertetett. Azt is elmondta: két hónap múlva lát nyomdafestéket Kisgyörgy Zoltán Felső-Háromszék című kötete. Ezt követően a szerzőt Tóth László, a Székhelyek internetes portál főszerkesztője kérdezte.
A szerző elmondta: kötete 76 esztendővel az erdélyi bevonulás után az egri 20. gyalogdandár erdélyi bevonulásáról szól, hű képet adva arról, hogy milyen utat jártak be az egri katonák, amíg Kárpátaljáról közel félezer kilométert meneteltek Székelyföldig. A szerző a levéltári, katonai iratok mellett korabeli feljegyzéseket, naplókat, valamint a székely napilapok tudósításait is felhasználta. A kötet nagyobb részét a fényképmelléklet teszi ki, ezt a szerző korábbi kutatásai során gyűjtötte össze, s belőle került a kötetbe mintegy négyszáz darab. A fotók helyszíneinek azonosításában a hadtörténész a kézdivásárhelyi Beke Ernőtől, a sepsiszentgyörgyi József Álmostól és a csíkszeredai Veress Dávidtól kapott értékes segítséget. A szerző elmondta, könyve kései főhajtás és tisztelgés mindazon honvédek előtt, akik 1940-ben részesei voltak az alig négy évig tartó erdélyi és székelyföldi „kicsi magyar világnak”. Babucs Zoltán felhívással fordult azokhoz, akiknek vannak az 1940–1944 közötti időszak csíki és háromszéki vonatkozásairól fényképei, visszaemlékezései vagy tárgyi emlékei, értesítsék őt a babucszoltan@gmail.com elektronikus címen.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 10.
Kitüntetésözön székelyföldieknek (A Magyar Művészetért Díjak)
A Magyar Művészetért Díj gáláját – alapításának 30. évében – idén két helyszínen: július elsején Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában, szombaton pedig Kézdivásárhelyen a Vigadó színháztermében tartották meg. Árpád fejedelem-díjban Pászka Lehel sepsiszentgyörgyi lovas íjász, Gubcsi Lajos Ex Libris díjban pedig tizenkét háromszéki és csíkszeredai személyiség, illetve intézmény részesült. A harminc év alatt – Budapestet leszámítva – a legtöbb, 9–9 Ex Libris díjat csíkszeredaiak és kézdivásárhelyiek kaptak.
A díjátadó gálán elsőként Dobra Imola, a Vigadó munkatársa tolmácsolta Bokor Tibor polgármester üzenetét és gratulációját, majd Gubcsi Lajos, az 1987-ben megalapított, A Magyar Művészetért Díj kuratóriumának elnöke üdvözölte a gála résztvevőit, külön köszönetet mondva Beke Ernőnek, a Gyűjtemények Háza tulajdonosának, aki az elmúlt fél évben oroszlánrészt vállalt a rendezvény megszervezésében. Elmondta, hogy az elmúlt harminc esztendő alatt A Magyar Művészetért Díjból a művészetek valamennyi ágában tizenöt másik díj nőtt ki, köztük a pontosan tíz évvel ezelőtt alapított Árpád fejedelem- és az Ex Libris díj. 1300 díjat adtak eddig át a Kárpát-medence azon kiemelkedő személyiségeinek és közösségeinek, templomainak, városainak, egyesületeinek, iskoláinak, várainak, akik/amelyek nemcsak megbecsülik, képviselik, ápolják és védik a magyar örökséget, hanem alkotó vagy egyéb szorgalmas munkájukkal mindennap újjá is teremtik azt a jövő számára. Ezt követően Szabó Enikő, a Csíki Játékszín színművésze magyar költők műveiből összeállított, Versek és dalok című egyéni műsorából adott elő részleteket Varga Nándor gitár- és Szabó Zsolt zongorakíséretében, majd Bagoly Anabella Illyés Gyula Haza a magasban című versét, Kalányos Roland pedig egy zeneszámot adott elő (mindketten a Nagy Mózes Elméleti Líceum tanulói). Gubcsi Lajos elsőként a herendi porcelánból készült Árpád fejedelem-díjat adta át Pászka Lehelnek, a kivételes tehetségű sepsiszentgyörgyi lovas íjásznak. Két mondat a laudációból: „A világrekord 2015-ben született – Pászka Lehel az Óriáspince-tetőn egy 400 méteres pályán kantár és nyereg nélkül vágtázó lóról 37.73 másodperc alatt 15 célzott lövést adott le, s mindannyiszor célba talált. A székelyek világrekordere lett, Guinness-rekordot állítva fel.” Ezt követően a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-iskola Diákszínpadának művészi csoportja lépett színpadra, akik Babits Mihály Jónás könyve című művét adták elő, majd az Ex Libris díjak átadása következett. Elsőként Ex Libris díjban részesült a világ egyik legelismertebb élő magyar tudósa, a székelyföldi származású, Bostonban és Budapesten élő fizikus, hálózatkutató, Barabási Albert László. Egy mondat a laudációból: „Többek között Barabási érdeme, hogy a 90-es évek végén rájöttek: a hálózatok többsége nem véletlenszerű, nagyon bonyolult matematikai összefüggések fedezhetők fel bennük – s közben egy út a csíki Karcfalváról a világ közepébe.” A jelenleg Bostonban tartózkodó tudós díját Csíkszeredában élő édesanyja vette át. A következő Ex Libris díjat a csíkszeredai Beder Tibor nyugalmazott földrajztanár, volt főtanfelügyelő, közíró, kutató, tíz könyv szerzője, a Lármafa-talákozók szervezője vette át. Ugyancsak Gubcsi Lajos Ex Libris díjban részesült a Gyűjtemények Háza és a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad is. A díjat Molnár Jánosnak, a Diákszínpad jelenlegi vezetőjének nyújtották át. Bejan András, a Nagy Mózes Elméleti Líceum igazgatója is átvette a Gubcsi Lajos Ex Libris díjat. A Romániai Magyar Pedagógus Szövetségnek a magyar nyelv ápolásában vállalt szerepéért odaítélt Ex Libris díjat Péter Sándor magyartanár, a pedagógusszövetség sepsiszentgyörgyi elnöke vette át. A következő díjazott Sántha Attila kézdivásárhelyi író, költő, lapszerkesztő volt. Két mondat a laudációból: „Az Előretolt Helyőrség volt, ha nem is az egyetlen, ám a legnagyobb hatású csoport a prérin, amely az utóbbi évtizedekben komolyan elgondolkodott az irodalom mibenlétéről, papírra vetette elképzeléseit, és annak szellemében is próbált cselekedni. Mi mondtuk ki azt, hogy egyetlen urat ismerünk el magunk felett: az olvasót.” Ugyancsak Ex Libris díjban részesült Szabó Enikő csíkszeredai színművésznő, és díjazták Szima Csaba helytörténészt, a céhes város szülöttjét, Felső-Háromszék és egész Erdély elkötelezett lokálpatriótáját. Idén egy szakácsot, a város szülöttjét, a budapesti Bábel vendéglő vezető séfjét, Veres Istvánt is kitüntették, aki erre az alkalomra hazautazott, hogy személyesen vegye át a díjat. Utolsóként Vetró Bodoni András szobrászművész, a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóalja 1. századának parancsnoka vette át a díjat. Végezetül az ünnepséget és a díjazottakat Beder Imre református lelkész áldotta meg.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Magyar Művészetért Díj gáláját – alapításának 30. évében – idén két helyszínen: július elsején Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában, szombaton pedig Kézdivásárhelyen a Vigadó színháztermében tartották meg. Árpád fejedelem-díjban Pászka Lehel sepsiszentgyörgyi lovas íjász, Gubcsi Lajos Ex Libris díjban pedig tizenkét háromszéki és csíkszeredai személyiség, illetve intézmény részesült. A harminc év alatt – Budapestet leszámítva – a legtöbb, 9–9 Ex Libris díjat csíkszeredaiak és kézdivásárhelyiek kaptak.
A díjátadó gálán elsőként Dobra Imola, a Vigadó munkatársa tolmácsolta Bokor Tibor polgármester üzenetét és gratulációját, majd Gubcsi Lajos, az 1987-ben megalapított, A Magyar Művészetért Díj kuratóriumának elnöke üdvözölte a gála résztvevőit, külön köszönetet mondva Beke Ernőnek, a Gyűjtemények Háza tulajdonosának, aki az elmúlt fél évben oroszlánrészt vállalt a rendezvény megszervezésében. Elmondta, hogy az elmúlt harminc esztendő alatt A Magyar Művészetért Díjból a művészetek valamennyi ágában tizenöt másik díj nőtt ki, köztük a pontosan tíz évvel ezelőtt alapított Árpád fejedelem- és az Ex Libris díj. 1300 díjat adtak eddig át a Kárpát-medence azon kiemelkedő személyiségeinek és közösségeinek, templomainak, városainak, egyesületeinek, iskoláinak, várainak, akik/amelyek nemcsak megbecsülik, képviselik, ápolják és védik a magyar örökséget, hanem alkotó vagy egyéb szorgalmas munkájukkal mindennap újjá is teremtik azt a jövő számára. Ezt követően Szabó Enikő, a Csíki Játékszín színművésze magyar költők műveiből összeállított, Versek és dalok című egyéni műsorából adott elő részleteket Varga Nándor gitár- és Szabó Zsolt zongorakíséretében, majd Bagoly Anabella Illyés Gyula Haza a magasban című versét, Kalányos Roland pedig egy zeneszámot adott elő (mindketten a Nagy Mózes Elméleti Líceum tanulói). Gubcsi Lajos elsőként a herendi porcelánból készült Árpád fejedelem-díjat adta át Pászka Lehelnek, a kivételes tehetségű sepsiszentgyörgyi lovas íjásznak. Két mondat a laudációból: „A világrekord 2015-ben született – Pászka Lehel az Óriáspince-tetőn egy 400 méteres pályán kantár és nyereg nélkül vágtázó lóról 37.73 másodperc alatt 15 célzott lövést adott le, s mindannyiszor célba talált. A székelyek világrekordere lett, Guinness-rekordot állítva fel.” Ezt követően a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-iskola Diákszínpadának művészi csoportja lépett színpadra, akik Babits Mihály Jónás könyve című művét adták elő, majd az Ex Libris díjak átadása következett. Elsőként Ex Libris díjban részesült a világ egyik legelismertebb élő magyar tudósa, a székelyföldi származású, Bostonban és Budapesten élő fizikus, hálózatkutató, Barabási Albert László. Egy mondat a laudációból: „Többek között Barabási érdeme, hogy a 90-es évek végén rájöttek: a hálózatok többsége nem véletlenszerű, nagyon bonyolult matematikai összefüggések fedezhetők fel bennük – s közben egy út a csíki Karcfalváról a világ közepébe.” A jelenleg Bostonban tartózkodó tudós díját Csíkszeredában élő édesanyja vette át. A következő Ex Libris díjat a csíkszeredai Beder Tibor nyugalmazott földrajztanár, volt főtanfelügyelő, közíró, kutató, tíz könyv szerzője, a Lármafa-talákozók szervezője vette át. Ugyancsak Gubcsi Lajos Ex Libris díjban részesült a Gyűjtemények Háza és a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad is. A díjat Molnár Jánosnak, a Diákszínpad jelenlegi vezetőjének nyújtották át. Bejan András, a Nagy Mózes Elméleti Líceum igazgatója is átvette a Gubcsi Lajos Ex Libris díjat. A Romániai Magyar Pedagógus Szövetségnek a magyar nyelv ápolásában vállalt szerepéért odaítélt Ex Libris díjat Péter Sándor magyartanár, a pedagógusszövetség sepsiszentgyörgyi elnöke vette át. A következő díjazott Sántha Attila kézdivásárhelyi író, költő, lapszerkesztő volt. Két mondat a laudációból: „Az Előretolt Helyőrség volt, ha nem is az egyetlen, ám a legnagyobb hatású csoport a prérin, amely az utóbbi évtizedekben komolyan elgondolkodott az irodalom mibenlétéről, papírra vetette elképzeléseit, és annak szellemében is próbált cselekedni. Mi mondtuk ki azt, hogy egyetlen urat ismerünk el magunk felett: az olvasót.” Ugyancsak Ex Libris díjban részesült Szabó Enikő csíkszeredai színművésznő, és díjazták Szima Csaba helytörténészt, a céhes város szülöttjét, Felső-Háromszék és egész Erdély elkötelezett lokálpatriótáját. Idén egy szakácsot, a város szülöttjét, a budapesti Bábel vendéglő vezető séfjét, Veres Istvánt is kitüntették, aki erre az alkalomra hazautazott, hogy személyesen vegye át a díjat. Utolsóként Vetró Bodoni András szobrászművész, a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. zászlóalja 1. századának parancsnoka vette át a díjat. Végezetül az ünnepséget és a díjazottakat Beder Imre református lelkész áldotta meg.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 14.
Ismeretszerzés, barangolás és vetélkedő
Gyümölcsöző testvérkapcsolatok
Az elmúlt héten Hagyományaink, meséink és legendáinkcímmel szervezett a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Gimnázium és testvériskolája, a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános és Alapfokú Művészeti Iskola 30 tanulója és 4 kísérőtanára számára diáktábort Csomakőrösön. Ennek célja pedig, amint azt Kátai Zsuzsa és Kustán Tünde kísérőtanároktól megtudhattuk, az anyaországi és sepsiszentgyörgyi tanulóknak a háromszéki mesékkel, mondákkal és legendákkal való megismertetése, valamint a két testvériskola tanulói között már meglévő kapcsolatok elmélyítése volt.
Első nap a helyszínnel való ismerkedés után Dancs Attiláné, Annuska néni jóvoltából a gyerekek betekintést nyertek a rezgőnyárfa alapanyagú kalap készítésének rejtelmeibe. Innen a református templomba és a felújított Kőrösi Csoma Sándor Emlékházba vezetett az útjuk, ahol Bende Tamás helybéli lelkipásztor tartott nekik rögtönzött előadást a híres kutató és nyelvtudós életútjáról. Délután legendákat meséltek nekik, majd lerajzolták mindazt, amit a hallottakból lelki szemeikkel rögzítettek.
Másnap a megye nevezetességeivel való ismerkedés során elsőként a vulkáni utódműködés két kovásznai helyszínét, a Pokolsárt és Bene-mofettát keresték fel. Kézdivásárhelyi sétájukat az Incze László Céhtörténeti Múzeum megtekintésével kezdték, ahol Dimény Erika múzeumpedagógus gyerekközpontú tárlatbemutatójának köszönhetően, maradandó élményben részesültek. Végül a Gyűjtemények Házában kiállított tárgyakról Beke Ernő tartott nekik érdekfeszítő előadást.
Útjuk következő állomása a legendából már ismert felsőcsernátoni Ika vára volt, melynek látványa saját bevallásuk szerint, rendkívüli hatással volt a gyerekekre. Innen Dálnok mentek, ahol Dózsa György szobránál felidézték a nagy hadvezér és lázadó tetteit, majd Gábor Áron eresztevényi síremlékénél a székely szabadságharcosról és ágyúöntőről is megemlékeztek. A táborba a Rétyi Nyír érintésével érkeztek vissza fáradtan, de élményekkel feltarisznyálva.
Harmadnap a Mikes Kelemen és Kiss Manyi emlékét őrző Zágonba látogattak, majd Brassó következett, ahol nem csak az állatkertet, hanem az óvárost és kívülről a Fekete templomot is megtekintették.
Együttlétük negyedik napján a ragyogó napsütést kihasználva a sepsiszentgyörgyi strand nyújtotta élményeket is megízlelték, majd a fogadógyerekek szüleinek kíséretében városismerkedés következett.
Zárónap az elhangzott legendákhoz fűződő vetélkedőt szerveztek, majd kiértékelték annak eredményeit és átadták a jól megérdemelt okleveleket.
A résztvevők egyöntetű véleménye szerint, az ismeretek bővülésén túl a tábor legnagyobb hozadékát az együttlét öröme, a közösen megélt élmények és a hatásukra szövődő barátságok jelentették. A két iskola közötti immár több mint 20 éve tartó testvérkapcsolatot jövő esztendőben a sepsiszentgyörgyi gyerekek Kecskeméten történő nyaraltatása fűzi még szorosabbra.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Gyümölcsöző testvérkapcsolatok
Az elmúlt héten Hagyományaink, meséink és legendáinkcímmel szervezett a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Gimnázium és testvériskolája, a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános és Alapfokú Művészeti Iskola 30 tanulója és 4 kísérőtanára számára diáktábort Csomakőrösön. Ennek célja pedig, amint azt Kátai Zsuzsa és Kustán Tünde kísérőtanároktól megtudhattuk, az anyaországi és sepsiszentgyörgyi tanulóknak a háromszéki mesékkel, mondákkal és legendákkal való megismertetése, valamint a két testvériskola tanulói között már meglévő kapcsolatok elmélyítése volt.
Első nap a helyszínnel való ismerkedés után Dancs Attiláné, Annuska néni jóvoltából a gyerekek betekintést nyertek a rezgőnyárfa alapanyagú kalap készítésének rejtelmeibe. Innen a református templomba és a felújított Kőrösi Csoma Sándor Emlékházba vezetett az útjuk, ahol Bende Tamás helybéli lelkipásztor tartott nekik rögtönzött előadást a híres kutató és nyelvtudós életútjáról. Délután legendákat meséltek nekik, majd lerajzolták mindazt, amit a hallottakból lelki szemeikkel rögzítettek.
Másnap a megye nevezetességeivel való ismerkedés során elsőként a vulkáni utódműködés két kovásznai helyszínét, a Pokolsárt és Bene-mofettát keresték fel. Kézdivásárhelyi sétájukat az Incze László Céhtörténeti Múzeum megtekintésével kezdték, ahol Dimény Erika múzeumpedagógus gyerekközpontú tárlatbemutatójának köszönhetően, maradandó élményben részesültek. Végül a Gyűjtemények Házában kiállított tárgyakról Beke Ernő tartott nekik érdekfeszítő előadást.
Útjuk következő állomása a legendából már ismert felsőcsernátoni Ika vára volt, melynek látványa saját bevallásuk szerint, rendkívüli hatással volt a gyerekekre. Innen Dálnok mentek, ahol Dózsa György szobránál felidézték a nagy hadvezér és lázadó tetteit, majd Gábor Áron eresztevényi síremlékénél a székely szabadságharcosról és ágyúöntőről is megemlékeztek. A táborba a Rétyi Nyír érintésével érkeztek vissza fáradtan, de élményekkel feltarisznyálva.
Harmadnap a Mikes Kelemen és Kiss Manyi emlékét őrző Zágonba látogattak, majd Brassó következett, ahol nem csak az állatkertet, hanem az óvárost és kívülről a Fekete templomot is megtekintették.
Együttlétük negyedik napján a ragyogó napsütést kihasználva a sepsiszentgyörgyi strand nyújtotta élményeket is megízlelték, majd a fogadógyerekek szüleinek kíséretében városismerkedés következett.
Zárónap az elhangzott legendákhoz fűződő vetélkedőt szerveztek, majd kiértékelték annak eredményeit és átadták a jól megérdemelt okleveleket.
A résztvevők egyöntetű véleménye szerint, az ismeretek bővülésén túl a tábor legnagyobb hozadékát az együttlét öröme, a közösen megélt élmények és a hatásukra szövődő barátságok jelentették. A két iskola közötti immár több mint 20 éve tartó testvérkapcsolatot jövő esztendőben a sepsiszentgyörgyi gyerekek Kecskeméten történő nyaraltatása fűzi még szorosabbra.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. július 21.
Tájházak, magán- és csűrmúzeumok ideje
Magyar sajtótermékeink olvasgatása közben örömmel nyugtázom, hogy az utóbbi években megszaporodtak a magánszorgalmú „kincsgyűjtögetők”. Akik nemcsak régi és külföldi pénzekre hajtanak, hanem főként népi tárgyakra, értékekre.
A földművelés, állattenyésztés, a ház- és az udvartartás, a téli estéken művelt szövés és fonás, egyéb kézimunka kellékei azokról az időkről mesélnek, amikor a rokonság, szomszédság még együtt töltötte estéit. Idősebb vagy fiatalabb leszármazottjaik, örököseik pedig nem hagyják elkallódni őseik szabadságharcban, forradalomban, világháborúban próbált, padlásokon, pincékben, ládákban rejtegetett, rozsdásodásnak induló fegyvereit, öltözeteit, a déd- vagy üknagyapák fogságból küldött szomorú leveleit sem, hanem leporolják, megbecsülik ezeket az időmarta relikviákat.
Még a hetvenes évek legelején szereztem tudomást a bélafalvi csűrmúzeumról és Orbán Lázár bácsiról, aki saját gyűjteményét állította ki saját csűrében. Értékes, egyedi szerszámokat, régi agyagedényeket hagyott maga után, tulipános ládával, teljes esztenai felszereléssel. Vajon, mi lett a sorsa Lazi bácsi hagyatékának, sikerült megmenteni a falunak, vagy Brassóban élő fia a szülői házzal együtt eladta?
Ugyancsak régebb olvastam, hogy magánmúzeum születik Gelencén: Kelemen Botond édesapja, vitéz Kelemen Dénes szomszédságában, 39 évesen fogott gyűjtéshez; ízlésesen berendezett szobáját fényképen láttam. A népművészet iránti tiszteletet a szülői házban szívta magába, hiszen apa és fia székely kapuk és kopjafák faragásával is foglalkozott. Felső-Háromszéken amúgy örvendetesen alakul a kiveszőfélben levő, régi, de hasznos tárgyak utóélete: Kézdivásárhelyen Beke Ernő gyűjteménye egyre nagyobb hírnévre tesz szert, Sárfalván Balázs Barna volt kocsmáros mentette meg az enyészettől – ügyfelei segítségével – szülőfalujának több ezer tárgyát az elmúlt húsz évben. A Szabó Ottó által faragott díszkapu az ő kezdeményezésére került a sárfalvi római katolikus kápolna elé, mert a hagyományőrzést is szívén viseli...
A sort lehetne folytatni, tágabb környezetünkben is vannak még szívderítő példák. A Hargita megyei Székelyszentléleken Balázsi Dénes nyugalmazott tanár 81 évesen is működteti 1977-ben felavatott tájházát. A kallódó értékekre a kincskereső pionírmozgalom hívta fel a figyelmét, és több évtizedes munkája eredményeként közel hétszáz tárgyat gyűjtött be a Felső-Nyikó mente sajátos világából.
Háromszéken talán a zalánpataki Préda Barna tájháza a legújabb magánmúzeum, amelyet bő éve nyitottak meg. Gondolom, azóta újabb értékes „kincsekkel” gyarapodott, és remélem, hogy látogatói is vannak ezeknek az egyedi gyűjteményeknek!
Ferenczy L. Tibor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyar sajtótermékeink olvasgatása közben örömmel nyugtázom, hogy az utóbbi években megszaporodtak a magánszorgalmú „kincsgyűjtögetők”. Akik nemcsak régi és külföldi pénzekre hajtanak, hanem főként népi tárgyakra, értékekre.
A földművelés, állattenyésztés, a ház- és az udvartartás, a téli estéken művelt szövés és fonás, egyéb kézimunka kellékei azokról az időkről mesélnek, amikor a rokonság, szomszédság még együtt töltötte estéit. Idősebb vagy fiatalabb leszármazottjaik, örököseik pedig nem hagyják elkallódni őseik szabadságharcban, forradalomban, világháborúban próbált, padlásokon, pincékben, ládákban rejtegetett, rozsdásodásnak induló fegyvereit, öltözeteit, a déd- vagy üknagyapák fogságból küldött szomorú leveleit sem, hanem leporolják, megbecsülik ezeket az időmarta relikviákat.
Még a hetvenes évek legelején szereztem tudomást a bélafalvi csűrmúzeumról és Orbán Lázár bácsiról, aki saját gyűjteményét állította ki saját csűrében. Értékes, egyedi szerszámokat, régi agyagedényeket hagyott maga után, tulipános ládával, teljes esztenai felszereléssel. Vajon, mi lett a sorsa Lazi bácsi hagyatékának, sikerült megmenteni a falunak, vagy Brassóban élő fia a szülői házzal együtt eladta?
Ugyancsak régebb olvastam, hogy magánmúzeum születik Gelencén: Kelemen Botond édesapja, vitéz Kelemen Dénes szomszédságában, 39 évesen fogott gyűjtéshez; ízlésesen berendezett szobáját fényképen láttam. A népművészet iránti tiszteletet a szülői házban szívta magába, hiszen apa és fia székely kapuk és kopjafák faragásával is foglalkozott. Felső-Háromszéken amúgy örvendetesen alakul a kiveszőfélben levő, régi, de hasznos tárgyak utóélete: Kézdivásárhelyen Beke Ernő gyűjteménye egyre nagyobb hírnévre tesz szert, Sárfalván Balázs Barna volt kocsmáros mentette meg az enyészettől – ügyfelei segítségével – szülőfalujának több ezer tárgyát az elmúlt húsz évben. A Szabó Ottó által faragott díszkapu az ő kezdeményezésére került a sárfalvi római katolikus kápolna elé, mert a hagyományőrzést is szívén viseli...
A sort lehetne folytatni, tágabb környezetünkben is vannak még szívderítő példák. A Hargita megyei Székelyszentléleken Balázsi Dénes nyugalmazott tanár 81 évesen is működteti 1977-ben felavatott tájházát. A kallódó értékekre a kincskereső pionírmozgalom hívta fel a figyelmét, és több évtizedes munkája eredményeként közel hétszáz tárgyat gyűjtött be a Felső-Nyikó mente sajátos világából.
Háromszéken talán a zalánpataki Préda Barna tájháza a legújabb magánmúzeum, amelyet bő éve nyitottak meg. Gondolom, azóta újabb értékes „kincsekkel” gyarapodott, és remélem, hogy látogatói is vannak ezeknek az egyedi gyűjteményeknek!
Ferenczy L. Tibor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)