Valós őstörténet, nem szenzációipar
Nagyvárad – Bíró András Zsolt, nemzetközileg is elismert antropológus, a Kurultáj főszervezője harmadik alkalommal tartott telt házas előadást Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpontban.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete nevében Nagy József Barna ügyvezető elnök köszöntötte a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont múzeumtermét zsúfolásig megtöltő közönséget. Rövid köszöntőjében bemutatta a Nagyváradon harmadik alkalommal előadást tartó Bíró András Zsolt antropológust, a Kurultáj főszervezőjét. Az előadó elsőként arról beszélt, hogy hogyan kapcsolódhat az antropológia, genetika és a humánbiológia a magyar nép őstörténetének rekonstruálásához. A Kárpát-medence gazdag régészeti lelőhelynek számít: területén közel ötvenezer koponyacsontot és vázrészt találtak, melyek közül a legkorábbiak a paleolitikumból valóak. Ezek antropológiai szempontból fontos és tényszerű adatokkal szolgálhatnak a magyar őstörténetre vonatkozóan, hangzott el. A leletgyűjtés különböző expedíciók keretében történik, nem csak a Kárpát-medencében, hanem Ázsia területén is. A csontanyagokat laboratóriumi körülmények között vizsgálják meg a történeti antropológia specialistái. 
Tények igazolása
Bíró András Zsolt ezek tükrében, a legújabb tudományos eredmények bemutatásával cáfolta a nyelvészeti alapon elfogadott finn-ugor elméletet a magyarság eredetét illetően. „Nem először kell hipotézist felállítani, majd bizonyítékokat keresni rá, hanem éppen fordítva. Először a tényeket kell megvizsgálni és az alapján kell levonni a megfelelő következtetéseket” – magyarázta az előadó. A finn-ugor elméletet sem az antropológia, sem a genetika nem igazolja. Az előadó részletesen bemutatta a honfoglalás szakaszait, majd rámutatott arra is, hogy a Kárpát-medencébe letelepedő hun birodalom erősebb volt, mint az akkori római birodalom. A latin forrásokban olvasható, hogy az eltörlésükre indult több ezres (egyes források szerint 100 ezernél is több) zsoldos sereg nem jár sikerrel, a hunok megsemmisítő vereséget mérnek az ellenségre. Embertani felépítésük kevésbé ismert, mivel hallottaikat nem temették, hanem máglyán égették el. Az ismert antropológus felhívta a figyelmet, hogy a napjainkra jellemző „őstörténeti szenzációipar” ontja magából a történelmileg megalapozatlan könyveket, ezért óvatosan kell ezekkel bánni. 
Vetített fotók
A meghívott fotókkal illusztrálta az elhangzottakat. Beszélt őseink vallási és harcászati szokásairól, viseletéről, orvoslásáról egyaránt. Előadásának utolsó részében Bíró András Zsolt tájékoztatást nyújtott a magyarság legnagyobb hagyományőrző ünnepéről, a Kurultájról és az idén első alkalommal megrendezésre kerülő, nagyszabású Attila-Árpád ünnepről, az Ősök napjáról. A több mint két órás előadást nagy tapssal köszönte meg a hallgatóság.
Mészáros Tímea
erdon.ro

régi(j)óvilág
Az aradi különszám bemutatója
Mintegy harmincan voltak jelen ma délután a Jelen Ház kávézójában a regionális honismereti szemle, a régi(j)óvilág aradi különszámának bemutatóján. 
Bevezetőként Bodó Barna szociológus, író, egyetemi tanár, a Temesvár székhelyű Szórvány Alapítvány vezetője beszélt az alapítvány kiadói koncepciójáról. Alapvető kérdés, mondta, hogy a végeken, a nyelvhatáron, ahol a nemzet határa van, milyen tükörben látjuk magunkat. Egy 2004-es felmérés szerint az itt élő emberek 70 százaléka román sajtót olvas, tehát abban a tükörben látja magát, amelyet eléje tartanak. A szórványban következésképpen olyan kiadói politika kell, amely el tudja érni a szórványban élőket. Ezt a célt szolgálja, például, az a Helytörténeti kronológia, amelynek immár a harmadik kötete jelenik meg, és amely a romániai Temesvár, Lugos, Arad, valamint a magyarországi Szeged, Békéscsaba és Gyula városokat, a szerbiai Vajdaság településeit mutatja be, és anyaggal szolgálhat az iskoláknak, amelyek helytörténetet taníthatnak.
A folyóirat-kiadás hatéves múltra tekint vissza, a régi(j)óvilágaradi száma immár a 15. Ujj János tanár, a folyóirat aradi szerkesztője kiemelte: tartalmilag is szinte hibátlan mind a 15. (Bodó Barna már előbb jelezte: külsőre is szép folyóiratot akartak megjelentetni. Ami sikerült is.)
A továbbiakban Bodó Barna ismertette az aradi különszám tartalmát. Szerepel benne interjú Bognár Levente alpolgármesterrel (szerző: Pataky Lehel Zsolt), cikkek, tanulmányok Arad fejlődéséről a XIX. században (Ujj János), az aradi minorita kultúrház történetéről és az Arad megyei magyar iskolák névadóiról (Matekovits Mihály), történetek és legendák a vértanúkról, Aradi pilóták és konstruktőrök (Puskel Péter), a tízéves Irodalmi Jelenről (Jámbor Gyula), Arad új magyar színházáról (Pataky Lehel Zsolt), az aradi Csiky Gergely iskoláról (Juhász Béla), Kett Groza János festőművészről (Kiss Károly). A szám irodalmi anyagából kiemelhetnénk Karácsonyi Zsolt versét, Böszörményi Zoltán novelláját, valamint a mai romániai német próza talán legjelesebbje, Eginald Schalattner Ajtók c. regényének részletét.
A találkozó baráti beszélgetéssel zárult.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Elrománosított magyar műemlékek
Kizárólag román nyelvű tájékoztató táblákat helyezett ki a Szatmár megyei önkormányzat a megye zömében magyar vonatkozású műemlék épületeire az idegenforgalom fellendítését célzó projekt keretében, melyre a megyeháza egymillió lejt költött. Mint kiderült, a napokban kihelyezett táblákhoz a önkormányzat nem kért engedélyt a műemlékvédelmi hatóságtól, holott ez is szükséges lett volna. Így például a szatmárnémeti római katolikus székesegyház előtt álló táblán Szent László és Szent István király szobra előtt az áll, hogy Sfîntu Ladislaut és Sfîntu Ştefánt ábrázoló alkotásokat látunk a bejárat két oldalán.
Ugyanez a helyzet a református Láncos templomot vagy a Vécsey-házat bemutató táblák esetében is, melyen azt olvashatjuk, hogy itt kötötték meg a „Francisc Rákóczy”-féle szabadságharcot lezáró szatmári békét. Megjegyzendő, hogy számos neves történész szerint a békeszerződést a nagykárolyi Károlyi-kastélyban írták alá, a Vécsey-házban mindössze az előkészületek folytak. Azt is tudni kell, hogy a fejedelem nem y-nal, hanem i-vel írta a nevét. A pályázat szerint hasonló táblák kerülnek ki a megye számos más műemlékére is.
A pályázat a múlt héten zárult, mely alkalomból sajtótájékoztató keretében mutatták be az elkészült szórólapokat, a turistakalauzt és a térképet, melyek többségének – Csehi Árpád tanácselnök szerint – készült magyar és angol nyelvű verziója is, a tájékoztató táblák, melyeket a napokban kezdtek el kihelyezni, viszont kizárólag román nyelvűek. Csehi Árpád a Krónika érdeklődésre elmondta: ezeket a táblákat ebben a formában kellett átvenniük, mivel „a pályázat így volt megírva”. Az elnök szerint viszont még a nyár folyamán helyeznek ki magyar nyelvű táblákat is a megyei tanács költségén, emellett pedig lehetséges, hogy angol vagy német nyelvű ismeretterjesztőket is készítenek majd, attól függően, hogy milyen méretű pannókra tudnak engedélyt szerezni. Arra vonatkozó kérdésünkre, hogy a műemlékek esetén általánosan elfogadott, fehér alapon barna feliratozású turistajelzéseket fogják-e használni, Csehi Árpád elmondta: valószínűleg a többi pannó a nemzetközi szabványoknak megfelelően készül majd el.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár),

Összefognak a kárpát-medencei civil szervezetek
A Kárpát-medencei Civil Hálót is létrehozó fórum alakult Civil Együttműködési Tanácskozás (CET) néven kedden Budapesten. A mostani egyeztetést a Civil Összefogás Fórum és a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége kezdeményezte és hívta össze.
A magyar civil szervezetek hosszú évek ót vártak arra a pillanatra, hogy elkezdődjön az intenzív együttműködés az anyaországi és a külhoni civil tömörülések között – mondta Szászfalvi László, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium civil és egyházi ügyekért felelős államtitkára a tanácskozást megelőző sajtótájékoztatón. Mint hozzátette: mindenképpen szükség van olyan fórumra, amelyen el tud indulni egy közös gondolkodás, együttműködés. A kormány a maga eszközeivel ezt igyekszik majd segíteni – mutatott rá.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár hangsúlyozta: az új nemzetpolitika elsősorban új szemléletet jelent, ezzel az új szemlélettel kíván a kormányzat az anyaországi és a külhoni civilek felé nyitni. „Nekünk a civilek a legfontosabb segítőtársaink” – fogalmazott, hozzátéve: más lehetőségeik vannak, más megközelítési módokat tudnak alkalmazni. Véleménye szerint a civilek azokon a területeken tudnak nemzetpolitikai szempontból is eredményeket elérni, amelyek „a kormányzat számára nem nyitottak”. A kormánynak az a legfontosabb feladata, hogy olyan jó együttműködést alakítson ki a civilekkel, hogy egymástól függetlenül, de egymásról tudva és segítve legyenek képesek előrehaladni – tette hozzá Répás Zsuzsanna.
Latorcai Csaba, a nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár azzal indokolta a kezdeményezés felkarolását, hogy a határon innen és túl is keresik a kapcsolatot egymással a civilek, ám ezek a kezdeményezések sokszor nem érnek célt. Szerinte ennek az lehet az oka, hogy nem rendelkeznek a szervezetek azokkal az alapvető információkkal, amelyek alapján a partnerség megkezdhető. Ezért hívták meg a Kárpát-medencéből azokat a jelentősebb szervezeteket, amelyek motorjai lehetnek ezen kezdeményezések felkarolásának - fogalmazott a helyettes államtitkár.
Bodó Barna, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke szerint a civileknek ki kell lépniük a hagyományos értelmező, értékelő szerepből és alanyi jogon be kell lépniük a közigazgatási rendszerekbe.
Csizmadia László, a Civil Összefogás Fórum alapítója és szóvivője szerint téves az a felfogás, hogy a civilek feladata az ellenzékiség lenne.
A tanácskozás közös nyilatkozat elfogadásával zárult kedden délután, a dokumentumot csaknem harminc magyarországi és határon túli civil szervezet képviselője írta alá. A CET egy olyan fórumot biztosít a Kárpát-medencei civil szervezetek számára, amelyen a szervezetek egyeztethetik tevékenységük irányát, megoszthatják egymással a „jó gyakorlatokat”, tapasztalatot cserélhetnek, hogy nemzetépítő és közjót célzó munkájuk minél hatékonyabbá válhasson - olvasható a dokumentumban.
A kezdeményezés célja megteremteni a folyamatos konzultáció lehetőségét az anyaországi és a külhoni civil társadalom között. A CET ennek érdekében hamarosan havilapot jelentet meg, amelynek internetes változata is lesz. Krónika (Kolozsvár)

Sikeres Székelyföld-konferencia Sepsiszentgyörgyön
Kiemelten fontos a vidékfejlesztés Hargita és Kovászna megyében, hiszen a lakosság túlnyomó többsége továbbra is vidéki környezetben él – hangzott el tegnap Sepsiszentgyörgyön, Kovászna Megye Tanácsának székhelyén, a Sikeres Székelyföld konferenciasorozat idei második állomásán.
A tanácskozáson ez alkalomból a két megye közös fejlesztési irányvonalait elemezték a résztvevők, elsősorban a vidékfejlesztés tekintetében. A két megyei önkormányzatot Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, illetve Demeter János, a Kovászna Megyei Tanács alelnöke képviselte, de a tanácskozáson részt vett Tánczos Barna, a mezőgazdasági minisztérium államtitkára is.
Borboly Csaba tanácselnök felszólalásában hangsúlyozta, hogy a közel három éve indított konferenciasorozatnak máris látható eredményei vannak, hiszen a két székely megye között megfelelő az együttműködés, és sikerült valamelyest kimozdítani a közös ügyeket a megbeszélések szintjéről, és közös programok is elindultak. Rámutatott: a tanácskozások során ugyanakkor sikerült felmérni az érintett témakörökben – kutatás, műemlékek helyzete, székely termékek, turizmus – a megoldásra váró problémákat és azonosítani a lehetőségeket ezek rendezésére. „Az elmúlt három évben az önkormányzataink elkezdték segíteni egymást, közösen gondolkodni, cselekedni. A vidékfejlesztés terén ez elengedhetetlen, ugyanis egyike a problémás területeknek, hiszen sok esetben nem a pénz a probléma, hanem az összefogás megteremtése” – tette hozzá a Hargita Megyei Tanács elnöke.
A konferencián felszólaló Tánczos Barna a Nemzeti Vidékfejlesztési Program (PNDR) 2007–2013-ra vonatkozó összetevőit, így a főbb támogatási tengelyeket ismertette, illetve röviden szólt arról is, hogy mi várható a következő, 2013 és 2020 közötti szakaszban. Az államtitkár ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a vidékfejlesztés esetében is azonosítani kell azokat az irányvonalakat, melyek mentén a székelyföldi falvak fejlesztését el lehet kezdeni. Krónika (Kolozsvár)

„Egységben a tudomány” – ELTE Kárpát-medencei Magyar Nyári Egyetem
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 2011-ben első alkalommal rendezi meg a Kárpát-medencei Magyar Nyári Egyetemet – folytatva a tizenöt éves múltra visszatekintő, az Állam- és Jogtudományi Kar szervezte Budapesti Nyári Egyetem hagyományát.
A négy szekcióban zajló programra Erdély, Kárpátalja, Felvidék és a Délvidék magyar ajkú fiataljai érkeznek. A Nyári Egyetem célja, hogy a hallgatók anyanyelvükön vehessenek részt a kifejezetten nekik szervezett szakmai képzésben – ezzel is erősítve nyelvi integritásukat, valamint, hogy a sokszínű kulturális programnak köszönhetően bepillantást nyerhessenek Budapest pezsgő diákéletébe.
Az „Egységben a tudomány” mottót viselő rendezvény szekcióinak közös megnyitójára 2011. július 11-én hétfőn, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Aula Magnájában kerül sor.
Az ünnepélyes megnyitót követően az ELTE ÁJK professzora, Vékás Lajos akadémikus „Magánjogi autonómia és kodifikáció a kultúrtörténet tükrében” című előadását hallgathatják meg a résztvevők, majd az alábbi szekciókban folytatódik a munka:
- Jogtudományi szekció: Jogállam és egyéni autonómia - Természettudományi szekció: Modellek a természettudományban - Humántudományi szekció: „Dögész és Filosz” – Humán- és természettudományok metszéspontjai - Informatikai szekció: Modern technológiák az informatikában A nyári egyetem lezárásaként a hallgatók megtekintik a Pannonhalmi Apátságot, majd felkeresik a neves apátsági borászatot és pincészetet, ahol borkóstoláson vesznek részt.
Az ELTE az ország vezető egyetemeként hangsúlyosan elkötelezett a szoros tudományos-oktatási kapcsolatok iránt a környező országok magyar nyelvű felsőoktatásával.
Az Egyetem professzorai aktív segítői a határon túli magyar oktatásnak, a mostani rendezvénnyel pedig az ELTE oktatási és tudományos kiválóságát a Kárpát-medencei magyar fiatalok még szélesebb körének teszi közvetlenül is elérhetővé.
A megnyitó ünnepségen beszédet mond: 
- Mezey Barna, az ELTE rektora - Potápi Árpád János, a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke - Csomós Miklós, Budapest Főváros főpolgármester-helyettese - Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója http://nyariegyetem.elte.hu/?category=ajk&submenu=new Erdély.ma

Elhunyt Hajdó István ny. főesperes
2011. július 8-án, a déli harangszó idején elhunyt Hajdó István ny. gyergyói főesperes, székelylengyelfalvi plébános - tájékoztatta a gyulafehérvári főegyházmegye papságát Tamás Barna ifjúsági főlelkész, fogarasi plébános.
Hajdó István Bogárfalván született 1942. december 18-án, 1962-68 között végezte tanulmányait a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán, Márton Áron szentelte pappá 1968. április 21-én. Ezt követően papi szolgálatát Nyikómalomfalván kezdte, majd 1978-1985 között Gyergyóújfaluban volt plébános. Huszonegy évig, 1985-2006 között Gyergyószentmiklós főesperes-plébánosaként tevékenykedett, onnan vonult vissza, és míg ereje engedte, Székelylengyelfalva lelkipásztoraként dolgozott nyugdíjasként is.
Temetési szertartása július 11-én, hétfőn szentmisével kezdődik 11 órakor a székelylengyelfalvi templomban, ezt követően testét a helybeli templomkertben helyezik örök nyugalomra - végakarata szerint.
Az örök világosság fényeskedjék neki! Romkat.ro

Tánczos Barna aggódik
Tánczos Barna mezőgazdasági minisztériumi államtitkár szerint az Észak-nyugati Fejlesztési Régió lemaradt a többi fejlesztési régióhoz képest az EU-s pénzek lehívásában, valószínű az utolsó helyen áll, pedig az aláírt szerződések szempontjából jobb helyzetben volt.
Tánczos Barna Zilahra utazott, hogy a Szilágy megyei polgármesterekkel egyeztessen a Vidékfejlesztési Országos Programról, majd egy sajtótájékoztatón fejtette ki a térség lemaradását a többi fejlesztési régióhoz képest az EU-s pénzek lehívásában. „Sajnos nem hozott semmi jót a szatmári regionális központban történt személyzetcsere, és a dolgok nem kezdtek jobban menni. Ennek következtében az Észak-nyugati Fejlesztési Régió lemaradt a többi régióhoz képest, amelyeknek kevesebb aláírt szerződéssel több EU-s pénzt sikerült lehívniuk”, mondta el Tánczos.
Az államtitkár elmondta, a Halászati és Vidékfejlesztési Kifizetési Ügynökség és a szatmári regionális központ feladata megoldást keresni a helyzet javítására. „Át kell méretezni a forrásokat és a humán erőforrást, amely eddig elsősorban a közbeszerzések és a szerződések ellenőrzésével foglalkozott. Sokan távoztak a rendszerből, és hozzáértő embereket kell hoznunk a helyükre, akik folytatják a tevékenységet”, nyilatkozta Tánczos. Javasolni fogja, hogy Bukarestből és más régiókból hozzanak egy készenléti csoportot a szatmári központba, akik segítenek felgyorsítani a folyamatot. Elmondta, mivel nagy a munkamennyiség a szatmári regionális központban, Szilágy megye azt kockáztatja, hogy nagyon lemarad az EU-s pénzek lehívásában. Szabadság (Kolozsvár)

Újabb nyolc köztéri szoborral gazdagodik Sepsiszentgyörgy
Harmadik alkalommal alakult át szobrászműteremmé a sepsiszentgyörgyi Erzsébet Park: az egyik sétányon nyolc szobrász dolgozik, a cserefából készülő alkotásokat pedig a városnak adományozzák. Az idei tábor része az 550 éve város Sepsiszentgyörgy című rendezvénysorozatnak, és egyszerűen az 550 címet viseli. Éltes Barna a tábor kurátora lapunknak elmondta, a téma adott, ám minden művész élt alkotói szabadságával és különböző módon közelített az alapötlethez.
Fontosnak tartják, hogy a járókelők követhetik az alkotás folyamatát, beszélgethetnek a szobrászokkal, így a kész mű már nem olyan idegen számukra, még akkor sem, ha egyesek elvontak. A tábor a múlt hét elején kezdődött és két hétig tart, az első két napon az alkotók a városban tartottak terepszemlét, felkutatták a leendő szobruk helyét. Majd a hét erdélyi és egy japán művész fejszével, vésővel, láncfűrésszel látott munkához. Sipos István Márton köldökzsinórra emlékeztető formát faragott, elmondta: a már korábban használt motívumot nagyította fel, a Sepsiszentgyörgy földjéből kibújó köldökzsinór a születést, az életet szimbolizálja. Berze Imre kisebb részekből állított össze egy nagyobb kompakt formát, mint ahogy a város is több részből áll, az absztrakt formában mindenki mást lát, például katedrálist vagy bárkát.
Pokornyi Attila alkotása már a helyére került, a felszeletelt fatörzs elcsúsztatva került a vasrúdra, az alkotás az évgyűrűkre utal. Az alkotások a lakónegyedekbe kerülnek, két évvel ezelőtt kilenc, tavaly tíz alkotás került a közterekre, idén pedig újabb nyolc szoborral gazdagodik a város. Éltes szerint vizuálisan erős hatása van, ha a betonkörnyezetben felállítanak egy organikus formát. Ezekkel az alkotásokkal barátságosabbá teszik tömbházakkal körbevett köztereiket. A szobrásztábor szakmai fórumot is jelent, hiszen szakmai beszélgetésekre, tapasztalatcserére is lehetőséget nyújt, a művészek figyelik egymás munkáját és hatnak egymásra.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Magyar állampolgárság, szavazati jog: nemzetösszetartó elemek
Elkezdődött a 22. Tusványosi Nyári Egyetem és Diáktábor
Az egység és összefogás, a nemzeti értékek megőrzése jegyében, Összenő, ami összetartozik címszó alatt nyílt meg tegnap a július 19. és 24. között, Tusnádfürdőn zajló 22. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor. A meghívottak előadásait Balázs-Hegedüs József tusnádfürdői plébános és Bardócz Csaba, a Keskeny út ökumenikus fesztiválmissziós csoport tábori lelkészének áldása előzte meg. A megnyitón jelen volt Semjén Zsolt magyar kormányfő-helyettes, aki egyebek mellett a magyar állampolgárság politikafilozófiai hátterét vázolta. Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke aggályának adott hangot azzal kapcsolatban, hogy a magyar kormány intézkedése a romániai magyar kisebbség kivándorlásához vezethet. Mindezt azonban Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára cáfolta. Délután az állampolgárság gyakorlati kérdéseire is válaszoltak az illetékesek.
Minden nemzet egyedi, megismételhetetlen érték, következetes és világos nemzetpolitika pedig előzetesen tisztázott filozófiai fogalmakra alapozva folytatható – fogalmazott megnyitó beszédében Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes. A politikus tévesnek minősítette a nemzet fogalmának kozmopolita, illetve sovinizmusra alapozó megközelítéseit: előbbi szerint ugyanis a valódi értelmiséginek csak ember mivolta fontos, a nemzet pedig elavult történelmi fogalom. A másik szélsőség értelmében egy adott nemzet vélt életjoga alapján tagadja egy másik nemzeti létéhez való jogát – magyarázta a kormányfő-helyettes, kiemelve: egy felelős kormány feladata az egyetemes emberi értéket is képviselő nemzeti lét, kultúra és örökség megőrzése.
Kettős állampolgárság a megmaradás szolgálatában
A magyar nemzet sajátos valósága egy háromlábú székhez hasonlítható, amely az anyaországi, az elszakított országrészeken, illetve a nyugati emigrációban élő magyarságból tevődik össze, egyensúlyát pedig értelemszerűen ezek egysége biztosítja – emelte ki Semjén Zsolt, aki felhívta a figyelmet arra, hogy lépésről lépésre érvényt szereznek a magyar kormány nemzetpolitikai programjának, legyen szó a nemzeti összefogás törvényéről, a nemzeti értékegyesítés és megőrzés szellemében megfogalmazott és elfogadott új alkotmányról, vagy pedig az egyszerűsített honosítási eljárással megszerezhető magyar állampolgárságról. A politikus hangsúlyozta: a határon túli magyarság asszimilációja felgyorsult, a folyamat megfékezésére már nem elegendőek a hagyományos támogatási formák, a magyar állampolgárság megszerzésének lehetősége viszont olyan erős impulzus, amely a megmaradás és a nemzeti egység megvalósulásának szolgálatába állítható.
Az államalapítástól kezdődően a magyarság nemcsak kultúr-, hanem közjogi értelemben vett nemzet volt, ennek érvényesítését szolgálja az állampolgárság kiterjesztése a külhonban élő magyarokra – hangsúlyozta Semjén. – Nem érzem a magyar államiságra veszélyesnek, ha például a gyulai román honfitársak, vagy Pilisben élő, szlovák nemzetiségű magyar állampolgárok felveszik nemzetük állampolgárságát, ilyenképpen elvárjuk, hogy senki ne érezze a külhoni magyarok esetében az adott országgal szembeni lépésnek, amennyiben magyar állampolgárságot is igényelnek – részletezte. Immár 120 ezer igénylést fogadtak, 50 ezer névváltoztatási kérelemmel, és mintegy húszezren tették le mindeddig az állampolgársági esküt, illetve beindult az útlevelek kiadása is – tájékoztatott. Felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarország állampolgársági információkat egyetlen államnak sem ad ki, és az általános emberi jogokon nyugvó nemzeti érdekeit soha többé nem rendeli alá más országok belpolitikai hullámverésének. Mint elmondta, az ősz folyamán létrehozzák az úgynevezett nemzeti regisztert, amely lehetővé teszi, hogy egy rövid, magyar, angol és spanyol nyelven megfogalmazott üzenettel világszerte minden magyart megszólíthassanak.
Szavazati jog: a döntés elsősorban az érintetteké
Semjén Zsolt kiemelte: a magyar állampolgárság elválaszthatatlan a szavazati jogtól, amely viszont egyáltalán nincs kapcsolatban az adófizetéssel, és azzal az országgal, amely az adott lakos gazdasági tevékenységének adóját élvezi. Reflektált Markó Béla volt RMDSZ-elnöknek, miniszterelnök-helyettesnek a marosfői EU-táborban tett nyilatkozatára is, amelyben potenciális veszélynek minősíti a magyar szavazati jog kiterjesztését. Semjén szerint értelmezhetetlen az érv, miszerint a romániai magyarság a magyar választójog birtokában nem vesz majd részt a romániai választásokon. Úgy vélte, a kérdés kapcsán nem a politikusoknak, hanem a polgároknak kell dönteniük, a magyarországi és erdélyi politikai erőknek pedig mindkét államban való választási részvételre kell biztatniuk őket.
Az autonómiaformáknak uniós előzményei vannak
Semjén Zsolt kulcsfontosságúnak minősítette a romániai magyarság parlamenti képviseletének megőrzését: mint kifejtette, egy vegyes párt esetében a magyarság már nem meghatározó, hanem járulékos jegynek minősül, a parlamenti küszöb elvesztése pedig a magyar politizáló értelmiség román pártokba való integrálódását eredményezi. Felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzeti alapú politikai képviselet megőrzése érdekében az egyes érdekképviseleti alakulatoknak, a pártpolitikai szempontokon túlmenően, az összefogást kell szorgalmazniuk, illetve a szabadegyetem és diáktábor elsődleges üzenetének is az egységnek kell lennie.
A miniszterelnök-helyettes a tömb- és a szórványmagyarság különböző típusú autonómiáinak teljesülését a magyar megmaradás egyik lehetőségének minősítette: – Elkötelezettek vagyunk az autonómia mellett, nem fogadható el, hogy a magyar kisebbségek másodrendű állampolgárok legyenek az Európai Unióban. A magyarság kizárólag olyan feltételek teljesülését kérte, amelyre már uniós előzmények léteznek, ugyanazon emberi jogok illetnek meg tiroliakat, katalánokat, tehát minket is – hangsúlyozta.
A magyar–román történelmi sorsközösség értelmében Románia sikeressége és a romániai magyarság boldogulása kölcsönösen feltételezi egymást. A soros magyar uniós elnökség tárgyalásai eredményesek voltak, így az újabb és újabb feltételszabások ellenére sínen van Románia és Bulgária csatlakozása a Schengen-övezethez – tette hozzá.
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke egyetértett Semjén Zsolttal a nemzeti értékek, a nemzeti lét megőrzése szükségességének tekintetében. Úgy vélte, az egyes nemzeteknek közösen kell fejlődniük, Közép-Európát építeniük. Elismerte a kettős állampolgárság teljes mértékű létjogosultságát, meggyőződéses transzszilvanistaként azonban aggodalmát fejezte ki az egyszerűsített honosításnak az erdélyi magyarságot érintő következményeit illetően. Szerinte a magyar állampolgárság könnyített megszerzése a fiatalok tömeges elvándorlását eredményezi majd, valószínűleg erre számítanak nagyfokú elégedettséggel a nacionalista román politikai körök, ezzel magyarázható diszkrét és ellentmondásmentes megnyilvánulásuk a kérdésben. Kiemelte a régiók tiszteletben tartásának szükségességét, példaként említve a spanyol modellt, hangsúlyosan körvonalazott tartományokkal és regionális törvényhozással.
A demokrácia és a szabadság számmisztikája
Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára 1989. december 22-ét idézte fel: mint kiemelte, az úgynevezett romániai politikai számmisztikában ez a dátum a forradalmi szellemiséghez való ragaszkodást, az egyének, közösségek szabadságának megszerzését és megóvását, ezáltal pedig a térség problémáinak megoldását jelentette. A demokráciába, a többség és kisebbség kölcsönös szabadságába vetett remény hozta össze huszonkettedik alkalommal a tábor alapítóit és résztvevőit – emelte ki a politikus, aki emlékeztetett arra is, hogy 1989. december 22-én így született meg a nyári egyetem gondolata is.
Smaranda Enache aggályaira válaszként kifejtette: a magyar állampolgárság biztosítása a jelenlegi viszonyok között nem az elvándorlást, hanem a szülőföldön maradást erősíti. Az elvándorlási hullám adott esetben olyan politikai fordulat folytán indulhat el, amely miatt a romániai magyarok elviselhetetlennek érzik már az itt maradást, és nem a magyar állampolgárság megszerzése következtében. Úgy vélte, hogy demokrata politikusoknak fel kell tudni oldaniuk az állami szuverénitás elve és a kisebbségi jogok közti ellentmondásokat, az összetartozásnak tehát a demokrata elveket vallók, a közép-európai államok, illetve az állam és kisebbségek szintjén is érvényesülnie kell.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke kiemelte: a bálványosi folyamat a maga útján halad előre, kiértékelések és új jövőbeli tervek, projektek megfogalmazása tekintetében. Albert Tibor, Tusnádfürdő polgármestere Sándor Krisztina főszervezővel és a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) elnökével egyetemben üdvözölte a tábor vendégeit, tartalmas és élményteljes időtöltést kívánva a nagy múltú nyáriegyetemen, amely ez alkalommal a megújuló magyar nemzetpolitikára, a Kárpát-medencei magyarság összefogására helyezi a hangsúlyt.
Répás: az államigazgatás eddigi legnagyobb sikere
Délután a magyar állampolgárság odaítélési eljárásáról, illetve ennek gyakorlati és érzelmi vonatkozásairól értekezett Répás Zsuzsanna, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője, Wetzel Tamás miniszteri biztos, Nagyhajú Béla, a Bevándorlási Hivatal honosítási igazgatója, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul, Szász Péter, a kolozsvári Demokrácia Központ igazgatója, illetve Tiboldi László, a csíkszeredai Demokrácia Központ irodavezetője.
Répás Zsuzsanna elmondta: az új magyar kormány „régi adósságot törlesztett” azzal, hogy lényegesen leegyszerűsítette a magyar állampolgárság odaítélését. – A 2004. december 5-i népszavazás szégyenét kellett lemosni. Ez mély sebet ütött, amelyet be kell gyógyítani – fogalmazott. Elmondta: a kérdéskör két koordináta rendszer köré szerveződik. Az első a kisebbség–többség, a másik pedig a kisebbség és a Magyarország közötti viszony. A második vonatkozásban döntő elem a magyar állampolgárság biztosítása. – Az intézkedés a magyar államigazgatás eddigi legnagyobb sikere – fogalmazott.
Nagyhajú Béla elsősorban statisztikai adatokat közölt: valamennyi kérelem 40 százalékát a csíkszeredai, 20 százalékát pedig a kolozsvári magyar főkonzulátuson nyújtották be. – Negyvennégyszeresére nőtt a kérelmek száma az elmúlt két év átlagához képest. Ugyanakkor csak kétszeresére növekedett a kérvényekkel foglalkozó hivatalnokok száma. Közölte: a kérelmezők 50 százaléka a 21–45 év közötti korosztályhoz tartozik.
– A lehető legegyszerűbb eljárást foganatosítottuk. Az elején sokan borúlátók voltak, de aztán belátták, hogy az új magyar közigazgatás bevezetése megvalósítható – fogalmazott Wetzel Tamás.
A Szabadság arra volt kíváncsi, néhány esetben miért tart 5 hónapnál többet is a magyar állampolgárság megszerzése. A miniszteri biztos elmondta: a 3 hónapos határidő az elbírálási szakaszra vonatkozik, ami azt jelenti, hogy az időszakot attól számolják, amikor az iratcsomó a budapesti hivatalba érkezik. – Biztonsági, nemzetbiztonsági és terrorelhárítási ellenőrzés is következik, ez több hétig is eltarthat. Előfordul, hogy ellentmondó adatok jelennek meg vagy további nyomozás szükséges. Ettől számolható az ügyintézési határidő. Az időszakot megszakítja, amikor hiánypótlásra van szükség, vagy valamely más hatóságot kell megkeresni bizonyos információk kiegészítésére. Mindig azt mondtam, hogy 4–5 hónapos kifutási időre lehet számítani.
Ugyanakkor azt kérdeztük, mennyi időt vesz igénybe az úgynevezett biztonsági ellenőrzés, illetve, miben áll ez az eljárás. – Ebben az esetben nincsenek határidők. A nemzetbiztonsági szolgálatoknak és a rendőr-főkapitányságnak el kell végeznie a dolgát – mondta.
Arról is érdeklődtünk, mi az eljárás akkor, ha a magyar állampolgárságot megszerzett erdélyi magyar román nemzetiségű hölgyet vesz el feleségül, és gyermekük születik. – Ebben az esetben a külképviseleten a gyermeket csak be kell jelenteni, s elindul az anyakönyvezési eljárás. A gyermek magyar állampolgárnak születik, s az illetékes hatóság kiállítja a megfelelő anyakönyvi iratokat – fogalmazott a miniszteri biztos.
KISS OLIVÉR, ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Felkészültünk-e már arra, hogy saját egyetemünk legyen? (Tusványos)
Részben már interneten (Bolyai.eu) is hozzáférhető tanulmánysorozatot készít a Bolyai Kezdeményező Bizottság annak a harcával szembeszegezett érvnek a cáfolatára, hogy a romániai magyarság ne lenne felkészülve egy állami magyar egyetem igénylésére és fenntartására.
A tusványosi Corvina-sátor ponyvája alatt felvonult előadók e törekvéséről beszámolva Hantz Péter a felsőoktatásunk mai helyzetének felvázolására tett erőfeszítéséket ismertette. Ha a Bolyai-újraindítás kivitelezhetetlen – bár az EU sok kisebbsége rendelkezik saját állami egyetemmel –, akkor másik lehetőségként azzal számol, hogy a BBTE magyar tagozata a román állam által is támogatott Sapientia Egyetembe integrálódik. Ellenezné, hogy új magyar tagozatok jöjjenek létre román egyetemeken, mert az szétforgácsolná az erőket, és egy opportunista tanári gárdát nevelne ki. Lázár Ede közgazdász a munkaerőpiaci helyzet függvényében vizsgálta a szakkínálat célszerűségének kérdését, kiemelve például, hogy az ipar és az exportorientált termelés hiánya miatt oly aránytalanul nagy ma a Székelyföldön a diplomás munkanélküliség. Bodó Barna egyetemi tanár kutatása annak megválaszolására irányul, miért hogy az óvodában mi, magyarok túlreprezentáltak vagyunk (7%), az érettségizőknek már csak 6 százalékát adjuk, az egyetemen ennél is rosszabb az arány, miért oly nagy a lemorzsolódás a szórványban és a tömbvidéken is.
Kovács Gergely budapesti tanársegéd az egyetemi oktatás színvonalasságának sokrétű kutatásával járul hozzá a közös munkához.
Pozsony Ferenc akadémikus, professzor arra hívta fel többek közt a figyelmet, hogy a magyar egyetemi oktatók alulreprezentáltak a professzorok és docensek körében a BBTE-n, ahol különben a tizennyolcezer magyar diákból tizenkétezer tanul magyarul, s milyen baj az, hogy nincs gazdája a magyar felsőoktatásnak Romániában.
Kovács Lehel, ismert BKB-tag pedig, akinek a retorziók miatt társaival együtt távoznia kellett a BBTE-ről, arról beszélt, politikusainkat felelősség terheli az egységes erdélyi egyetemi stratégia hiánya miatt, hogy nem alakult még egyeztetőtanács. Emiatt általa ördögi köröknek nevezett ellentmondások őrlik a rendszert. A leggyengébbek kerülnek vissza pedagógusként az iskolákba például, vagy: az új oktatási törvény magasabb szorzókkal dolgozik ugyan a kisebbségi iskolák kvótájának megállapításakor, de senki nem számolta ki, hogy ezek is elégtelenek, nem teszik lehetővé például egy olyan nagy múltú és fontos középiskola önálló fenntartását, mint a brassói Áprily-gimnázium. Ő magyar vállalkozókra támaszkodó magániskolák indításában látja a megoldást. Hasonlóképpen fonák, hogy a Sapientia akkreditációja hiába ment át a szakmai szűrőn, azt most politikailag felülbírálhatja a parlament.
Kérdésekre felelve az előadók többek közt a magániskolák mintájára alakuló kis autonómiák mellett tették le a garast, illetve a műszaki képzés felfuttatására buzdítottak, az oktatásnak a munkaerő-kereslet piaci igényeihez és persze a magyarság szellemi igényeihez igazítására hívták fel a figyelmet. A bizottság kutatómunkája hamarosan további kész tanulmányok formájában kerül a nyilvánosság elé.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helyükre kerültek a cserefa szobrok
Nyolc újabb, cserefák törzséből faragott, jobbára absztrakt köztéri szoborral gazdagodott Sepsiszentgyörgy, tegnapra az alkotások mindenikét elhelyezték a megyeszékhely különböző zöldövezetein.
Ezzel véget ért az idei, tematikájában a város 550. születésnapjához kapcsolódó, az Erzsébet parkban tartott kéthetes szabadtéri szobrásztábor, melyen a hét székelyföldi művész mellett egy japán alkotó is részt vett. Éltes Barna, a művészeti rendezvény szervezője, kurátora lapunknak elmondta, bíznak a folytatásban, ugyanakkor továbbra is szívesen segítenek az érdekelteknek abban, hogy vizuálisan jobbá, szebbé tegyék a köztereket, javaslataikkal, ötleteikkel igyekeznek hozzájárulni, hogy a térváltoztatás ne öntörvényű módon történjék.(mózes) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felcsúttól Tusványosig
Az elmúlt éveknél alacsonyabb érdeklődés mellett zajlott Tusványoson Orbán Viktor és Tőkés László közös fellépése. Akik azonban ott voltak a szombati eseményen, nem csalódtak várakozásaikban: Orbán és Tőkés ezúttal is „kitett magáért”.
Aki a tusványosi táborban járt a diáktábor „fénypontjának” tekintett magyar miniszterelnöki fellépés előestéjén is, végigcsápolva a péntek esti Edda-koncertet, kifejezetten üresnek találhatta másnap délelőtt a tusnádfürdői Univers kemping nagyszínpadát.
Orbán Viktor és Tőkés László európai parlamenti képviselő közös fellépésére ugyanis ezúttal negyedannyian sem voltak kíváncsiak, mint Pataky Attilára és legendás együttesére. Az elmúlt éveknél alacsonyabb érdeklődést alighanem Traian Băsescu távolmaradása is okozhatta: idén a román államfőt a 22. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor szervezői nem hívták meg a magyar kormányfőnek „tercelni”.
A Németh Zsolt államtitkár által moderált tusványosi fórumon Tőkés László és Orbán Viktor vett részt. Traian Băsescu széke üresen maradt
Példás büntetés a „hazaárulóknak” Akik azonban ott voltak a Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár által moderált szombat délelőtti eseményen, nem csalódtak a várakozásaikban: Orbán és Tőkés ezúttal is kitettek magukért. Kijutott a jóból az „erdélyi magyarságot eláruló” RMDSZ-nek és a hazaárulóknak, határokon innen és túl – akiknek Tőkés példás büntetést, elszámoltatást ígért –, de kijutott a Magyarország és a világ levegőjét fertőző „internacionalistáknak” is, a földkerekség új korszakának eljövetelét kozmikus képekben vizionáló Orbán révén.
A magyar miniszterelnök hosszan ecsetelte a tábor zárónapján „az erős állam és a mögötte álló erős nemzet” közötti összefüggéseket. Orbán Viktor előadásában kifejtette: az egész világ egy új korszak határán áll, korábban erősnek gondolt államokból gyengék, a korábban gyengének hitt országokból pedig erősek lettek.
„Ez a korszakváltás az előző korszak összeomlásával fog megtörténni. A nyugati világban ugyanis az államadósság olyan mértékűvé válik, hogy a tartozásokat már nem lehet visszafizetni. A most véget érő korszakban sokan azt hitték, hogy a gazdasági növekedés és a fogyasztás korlátlan mértékben fokozható, a piaci verseny átalakult fogyasztási versennyé, de a vagyonok és az erőforrások nem nőttek ezzel arányosan” – fogalmazott a magyar kormányfő.
Kozmopolita jólét helyett nemzetépítő munka
Orbán Viktor szerint az újonnan felépülő új korszakban az államnak merőben új szerepe lesz a gazdaságban, amelyet az államnak kell újjászervezni, megteremtve a „munkaalapú társadalmi rendszert” a „pazarló, fedezet nélküli fogyasztást gerjesztő jóléti állam” helyett. „Sikeres államot azonban csak akkor lehet felépíteni, ha erős nemzet áll mögötte” – ismételte meg tézisét a magyar kormányfő, majd – átvéve a román kormánypárti retorikát – azt kezdte ecsetelni, hogyan figyeli irigykedve Európa az átütő magyar sikereket.
„Magyarország minden más európai országot megelőzve adta meg a helyes választ e korszakváltásra - szögezte le Orbán Viktor, aki szerint az utóbbi időszak főbb budapesti döntéseinek helyességét az európai országok kezdik sorra felismerni és leutánozni. A magyar kormányfő példaként említette a bankadó és a válságadó bevezetését, a nyugdíjalap államosítását, illetve a médiatörvényt – ez utóbbit egyébként szerinte London mintaként alkalmazza majd az új nagy-britanniai sajtószabályozás kidolgozásakor.
Orbán a budapesti sikerek közé sorolta a kettős állampolgárság megadását, az új alkotmány és az új közteherviselési rendszer kidolgozását, az államadósság csökkentését és a demográfiai hanyatlás megállítását célzó erőfeszítéseket. Idézte az idei tábor mottóját, amely szerint “összenő, ami összetartozik”, és úgy vélte, hogy éppen az említett korszakváltás legfontosabb következménye lesz a magyar nemzet “összenövése”.
Vélhetőleg ezt az “összenövést” volt hivatott szimbolizálni az Orbán Viktor szülőfaluja, a Fejér megyei Felcsút község népes és zajos delegációjának jelenléte is a székelyföldi Tusnádon zajló táborban...
Tőkés: területért jogokat!
A magyar kormánypártnak, a Fidesznek a határon túli magyar politikai alakulatokkal való kapcsolatainak kérdéskörét Orbán alig érintette, csupán a hallgatóságtól érkező kérdésekre adott válaszaiban tért ki erre, igen óvatosan fogalmazva. „Az egység felé az elkülönülés utáni együttműködés rendszere is elvezethet” – vélekedett egy azt firtató kérdésre válaszolva, hogy az erdélyi magyar pártok, szervezetek közül melyikkel van jóban a magyar kormány.
Tőkés László azonban nem óvatoskodott: az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a tőle megszokottnál is lendületesebben sorolta az RMDSZ-szel szembeni vádjait. Mint fogalmazott, az RMDSZ „totalitárius egységet“ akar rákényszeríteni az erdélyi magyarságra, és – felidézve a kilencvenes évek közepének politikai eseményeit és retorikáját – azt hányta a „neptunista RMDSZ-vezetők” szemére, hogy „jobban szót ért a román pártokkal, mint saját magyar atyafiaival”.
Tőkés úgy vélte, hogy az elmúlt két évtizedben kevés maradandó eredmény született Romániában. „Se autonómiánk, se államilag finanszírozott magyar egyetemünk nincs” – hangoztatta az egykori püspök, aki úgy vélte: Romániában máig nem zárult le a posztkommunista korszak, amiért szerinte szintén az RMDSZ hibáztatható.
Ami a többségi románsághoz való viszonyt illeti, Tőkés arról beszélt, hogy a románoknak bocsánatot kellene kérniük a magyaroktól a Trianon óta elszenvedett sérelmek miatt, és a romániai magyaroknak úgy kell leülniük tárgyalni a románokkal, „mint nemzet a nemzettel”, nem mint kisebbség a többséggel. Ezt a tézisét megtoldotta a románoknak szóló, követelő hangnemben előadott ajánlatával: „Ha már területet vesztettünk, jogokat kérünk cserébe. Területért – jogokat! Területért – jogokat!” – nyomatékosította a volt püspök.
Különböző utakon az autonómiához
A szombati „Orbán-koncertet” megelőző napon, pénteken Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tusványosi jelenléte és fellépése váltotta ki a legnagyobb érdeklődést a politika iránt érdeklődő táborlakók körében. Kelemen a határon túli magyar vezetők részvételével megtartott nemzetpolitikai kerekasztalon vett részt, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai vezetők társaságában. Az RMDSZ elnöke elsősorban az erdélyi magyar közösség azon igényéről beszélt, hogy „itthon, magyarként, szabadon és biztonságban” akar élni.
„Ehhez az elmúlt húsz év megteremtette az alapvető feltételeket, az autonómia eléréséhez pedig meg kell vizsgálni, melyik a járható út” – hangsúlyozta Kelemen, aki az előtte felszólaló Pásztor István, a Vajdasági Magyarok Szövetsége elnökének mondandójához csatlakozott, miszerint „az autonómiát napi munkával, következetességgel lehet elérni”.
A konfrontáció politikáját tartotta az előtte felszólalókkal szemben szükségesnek Berényi József, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke, valamint Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke. Berényi arról beszélt, hogy a szlovák politikai erők magyarok nélküli szlovák nemzetállamot igyekeznek építeni, ezért a vajdasági magyar érdekérvényesítési lehetőségekkel szemben Szlovákiában nincs lehetőség a partnerség kialakítására.
Kovács szintén a kisebbségek megalkuvások nélküli érdekképviseletének szükségességéről beszélt. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke kifejtette: az autonómiához vezető út kérdésében erős alapra épülő nemzeti konszenzust kell teremteni, egyfajta „stabilitási egyezményt” kellene kötni az erdélyi politikai szervezetek között, meghatározva a „nemzeti minimumot”.
Nacionalista uszításra alkalmas árut koboztak el Csibi Barnától
Illegálisnak minősített árpád-sávos zászlókat és irredenta propaganda-anyagokat koboztak el a román hatóságok Tusványoson Csibi Barnától. Az Avram Iancu jelképes felakasztásával elhíresült csíkszeredai fiatalember közvetlenül az Orbán Viktor és Tőkés László beszédének is helyet adó nagyszínpad mellett állította fel standját.
A Székelyföld nem Románia! feliratú, valamint a Romániát Erdély nélkül ábrázoló térképpel illusztrált pólók, rovásírásos kiadványok iránt a nyári egyetem első három napján gyér volt az érdeklődés.
A hatóságok képviselői pénteken váratlanul érkeztek a tábor területére, és elkobozták a Csibi által forgalmazott pólókat, a rovásírásos kiadványok egy részét, mert úgy érveltek, ezek nacionalista uszításra alkalmasak. A volt pénzügyőr utóbb arra panaszkodott, hogy 3000 lejes kár érte a hatósági akcióval.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Szórványban élni: lehet vagy nem lehet? (Tusványos)
A tusványosi szabadegyetem Jakabffy-sátorának ponyvája alatt a kánikulai hőségben ugyancsak forró kérdést taglalt az öttagú panel, igazi hungarikumot, ha az utódállamokban szórványba szorult, viszonylag nagyszámú kisebbségi magyart nézzük.
A szórványstratégia alapvonalainak kidolgozásával megbízott Bodó Barna egyetemi tanár mindenekelőtt a hozzátapadt negatív olvasatoktól kívánta megtisztítani a fogalmat. Eredeti meglátása szerint a szórvány az erdőszéli fákhoz hasonlóan a tömbben élőket védelmező szerepet is játszik a maga peremléti őrhelyén. Egy pozitív értelmezés szerint a szórvány nem az a jóvátehetetlenül hátrányos helyzet, melyből kitörni nem lehet, hanem egy élhető kontaktushelyzet, melyben az egyén a nyelvi határokon folyamatosan átlép, mást beszél a családban, egyházában stb., mást a munkahelyen, hivatalban. A többség nyelvét védi az állam, a szórványét nem, ezért kell ezt civil intézményekkel támogatni. A szórványhelyzetben megmaradni ugyanis csak fokozott tudatosság és vállalás árán lehet, különben kikopik az egyén a nyelvből. Érdekes a bánsági őshonos magyarok és a frissen betelepült székelyek példája, utóbbiak sokkal könnyebben olvadnak be éppen felkészületlenségük okán. E pozitív értelmezésben a szórványhelyzet a többi kultúra beépítésére és tudatos kezelésére is lehetőséget teremt. A szórvány persze folyamatosan fogy, a Bánságban a múlt században ötven kilométerrel tolódott el a nyelvhatár, ma már a temesváriak élnek szórványban, egyházuk (róm. kat.) sem nemzeti szellemű, demográfiailag sem tudják már fenntartani magukat. A kolozsvári magyarságot viszont, noha húsz százalék alá szorult, nem lehet annak minősíteni, mert rendelkezik olyan identitástermelő kultúrintézményekkel, melyek megvédik ettől. Bodó szerint tehát meg lehet tanulni szórványban élni, és éppen ez a feladat. A Felvidékre visszaköltöző Szarka László (a komáromi egyetem dékánja) szerint valóban szerencsésebb, ha a kérdéshez úgy viszonyulunk, hogy "mentés" helyett, miként az a magyar szociográfiák hangütése nyomán meghonosodott, inkább a szórványok sokrétű támogatására rendezkedünk be. A külhoniak egynegyede található e léthelyzetben, és ehhez járulna még félmillió kettős vagy többes identitású egyén, kár, hogy ezek számbavételére a népszámlálások nem teremtenek lehetőséget. A szórványhelyzet naponta újratermelődik, véli, utalva a nyugati vendégmunkára kirajzó csoportokra. A szórvány és a diaszpóra azonban két külön dolog, és más-más kezelést kíván, szögezték le többen is. Szarka felhívta a figyelmet arra, mekkora segítséget nyújt az internet abban, hogy a teljesen szuverén magyarnyelvűség megélhető legyen szórványlétben is. Új kihívást jelent az elcigányosodás bizonyos magyar régiókban, a csehországi magyarság pedig diaszpórává vált. Érvelését azzal zárta: ne a halálvíziót erősítsük, nemzetpolitikailag támogatott szórványstratégiára van szükség. Megtévesztő a csángókat szórványnak minősíteni, mi Moldvában őshonosak vagyunk – vélte Gergely István, a kérdés EMNT-felelőse –, nekünk ott is vannak a gyökereink, s ha azokat öntözzük, még kihajthatnak. Potápi Árpád országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke a szolidaritáson alapuló új nemzetpolitika alapvonalait vázolta fel, Szesztay Ádám külügyminisztériumi főosztályvezető pedig leszögezte, hátrányos helyzetű közösségekről lévén szó, antidiszkriminációs politikára van szükség az anyaország részéről, ráébresztendő a szórványközösségeket, hogy amit a megmaradásért tesznek, azt az egész magyarságért teszik. Állást foglalt egyúttal a preventív törekvések mellett, hogy megakadályozható lehessen bizonyos veszélyeztetett közösségek szórványhelyzetbe csúszása. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ünnepen nincs helye politikai csatározásnak!
Incidens a sárpataki napokon
Kisebb incidens zavarta meg a sárpataki napokat. Miután befejeződött a Miholcsa József szobrászművész által alkotott Rákóczi György fejedelem szobrának avatása a központi parkban, Bíró Zsolt, a Székely Nemzeti Tanács marosszéki elnöke mikrofonhoz lépett, hogy üdvözölje az SZNT országos elnökét, ezt azonban Kozma Barna polgármester megakadályozta.
Az incidenst követő héten az SZNT nyílt levelet juttatott el szerkesztőségünkbe, amely Izsák Balázsnak az ünnepségre tervezett beszédét tartalmazta. Ebben többek között az áll, hogy a Székely Nemzeti Tanács, amikor a Székelyföld autonómia-statútumát elfogadta, egyben ki is jelölte Székelyföld határait, a törvénytervezet függelékében felsorolva az ide számított községeket, városokat. Ilyen módon a történelmi Székelyföld határait átlépve, a hajdan vele szomszédos magyar többségű települések is az autonóm Székelyföld részévé válhatnak a jövőben. (…) Ennek megfelelően Székelyföld térképén Marossárpatak község északi határa Székelyföld határának egy szakasza is. (…) Ezért jó látni Marossárpatakon a hagyományőrző huszárokat, ezért jó látni az erdélyi fejedelmek szobrait a ma már híressé vált szoborparkban, és nyilván az sem véletlen, hogy az előbbi is, az utóbbi is éppen a Marossárpataki Székely Nemzeti Tanács elnökének, a szobrászművész Miholcsa József hűségét, nemzeti elkötelezettségét dicséri…
A levélre reagálva Kozma Barna polgármester lapunknak elmondta, Bíró Zsolt a rendezvény előtt megkereste a szervezőket azzal a kéréssel, hogy adjanak felszólalási lehetőséget az SZNT elnökének. A szervezők elhatározták, nem egyezhetnek bele, hogy egy hagyományőrző rendezvényt egyesek politikai célokra használjanak. Tudta ezt jól Bíró Zsolt, de a botrány kedvéért újra próbálkozott. A megnyitón szót kapott Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, aki nem az RMDSZ, hanem a közintézmény nevében elsősorban a hagyományőrzésről beszélt. A konfliktus elkerüléséért a hivatalos programban – amelyet már hónapokkal ezelőtt összeállítottak a szervezők – nem kaptak helyet a pártok képviselői. Természetesen a rendezvényen bárkit, politikai hovatartozástól függetlenül, szívesen láttak – mondta többek között Kozma Barna. Népújság (Marosvásárhely)

Kincsünk: a szó
Az okcitánról
Franciaországot többnyire egynyelvű, egynemzetiségű országként ismerte a világ, és mi is a közelmúltig, ám kiderült a nagyvilág számára, hogy erről szó sincs, és nem csak azért, mert a gyarmatokról áttelepedett színes bőrűek száma ugyancsak elszaporodott az országban. Élnek itt őslakosok is nem kis számban, akiket a francia állam igyekszik letagadni, beolvasztani, az országot egynyelvűvé tenni, ami nagyrészt sikerült is neki, és ez külpolitikájában is érvényesült, aminek ékes bizonyítéka Trianon, vagy hivatalos nevén az 1920-as trianoni békekötés.
A legnagyobb lélekszámú közösség az okcitánoké, akiknek nyelve az okcitán. Hagyományos neve – provanszál nyelv (okcitán nyelven occitan franciául occitan vagy langue d’oc) –, Dél-Franciaországban több dialektus formájában élő újlatin nyelv, amely a nyugati újlatin nyelvek iberoromán csoportjába tartozik. Leginkább a Spanyolországban beszélt katalán nyelvhez áll közel, amellyel együtt a nyelvészek nézete szerint dialektális kontinuumnak is tekinthető. Az okcitán elnevezés onnan ered, hogy a középkori dél-franciaországi dialektusokban, vagyis nyelvjárásokban az igenlést az oc szóval fejezték ki, míg az északi nyelvjárásokban az oil szót használták; az előbbi dialektusokból fejlődött ki az okcitán nyelv, az utóbbiakból alakult a későbbi francia nyelv.
Az okcitán nagy kulturális és irodalmi hagyományokkal rendelkező kisebbségi nyelv Franciaországban. A középkorban a trubadúrok okcitánul dalolták balladáikat, verseiket. A nagyobb újlatin nyelvekbe, mint például az olasz és a spanyol, számos szó került be az okcitánból. A középkorban az okcitán irodalmi élet központja a történelmi Provence tartomány volt, ezért is nevezik hagyományosan provanszál nyelvnek. Ugyanakkor a szó szoros értelemben vett provanszál nyelvjárás csak az okcitán egyik területi nyelvváltozata. Az okcitánnak hivatalosan – a Spanyolországban beszélt aráni nyelven kívül – nincs sztenderd, azaz egységes irodalmi változata, de facto a déli lengadocian dialektust tekintik elfogadottnak.
Az okcitánnak három fő dialektuscsoportja van, ezen belül összesen hét nyelvjárást beszélnek. A nyelvjárások főleg hangtanilag különböznek egymástól: míg az északiak a franciához, a déliek, illetve a gascogne-i és aráni a katalánhoz és a spanyolhoz áll közelebb. A tulajdonképpeni okcitán nyelvjárás, a lengadocian távolodott el legkevésbé a latintól. A gascogne-i és a Spanyolországban beszélt aráni dialektusban erős a baszk–aquitaniai őselem hatása, így egyes mássalhangzókat teljesen másképp ejtenek, mint a többi nyelvjárásban. Éppen ezért a gascogneit és aránit sokszor külön nyelvnek is tekintik. Tehát elképzelhető ezek alapján az a bábeli zűrzavar, ami Franciaország nyelvi világát jellemzi. A francia irodalmi nyelv általános alkalmazása teszi lehetővé az egymás közti kommunikációt. Itt jegyezném meg, ez jellemző egész Nyugat- Európára, az Egyesült Királyságtól, Németországon keresztül Olaszországig el. A kis fejedelemségek egyesítése szükségessé tette az egységes nyelv kialakítását, így születtek meg az irodalmi nyelvek többnyire a felvilágosodást követően, amelyeket ma is használnak minden országban. A magyarban nincsenek ilyen nagy eltérések a nyelvjárások és az irodalmi nyelv között, ezért kissé felfoghatatlan számunkra, hogy a porosz nem érti a bajort, vagy a toscanai a nápolyit stb. De gondoljunk csak Barnard Shaw Pygmalionjára, vagy a belőle készült My fair lady-re, s mindjárt érthetőbb lesz a dolog.
Kabók István vajdasági kisebbségi előadó Bejártam Nyugat-Európa kisebbségi vidékeit (1995. II. 18.) című feljegyzéseiben írja: "Az okcitánok – évszázadokon keresztül – megszokták, hogy a francia állam keretei közt éltek, a franciákat nem tekintették megszállóknak. A nagy polgári forradalmat követően, amikor megindult a franciásítás, komoly ellenállás nem bontakozott ki. A franciák kigúnyolták az okcitánok nyelvét, amolyan vidéki tájszólásnak kiáltották ki, és ezt maguk az okcitánok is igazságként fogadták el, szégyelleni kezdték anyanyelvüket. Még e század elején is tilos volt a francia iskolában bármely nemzetiség nyelvét beszélni, mert azért büntetés járt – leggyakrabban verés –, de az sem volt ritka, hogy jármot tettek a gyermek nyakába, ezzel is azt sugallva, hogy az, aki nem franciául beszél, az ökör, ezt ki is mondták! A legnagyobb rombolást mégis a televíziós korszak hozta. Franciaországban ma is törvény tiltja az ország nemzetiségi térképét tankönyvben ábrázolni. Az iskolai tananyagból – főleg a történelemből – a gyermek sohasem tudhatja meg, hogy Franciaország soknemzetiségű állam volt, és hogy még ma sem egynemzetű. Még az okcitán mozgalom aktivistái is szomorúan közölték velem, hogy ami az ő népüket illeti, az elfranciásítás már megfordíthatatlan, befejezett tény."
Legalábbis meggondolkoztató számunkra az okcitán nyelv sorsa, ha tekintetbe vesszük, hogy a nyelvet beszélők száma ma is 4.500.000 Franciaország, 50.000 Olaszország és 5.500 Spanyolország területén. Egy közepes ország lélekszámát kitevő népesség.
Kuti Márta. Népújság (Marosvásárhely)

Megszámláltattál (EMI-tábor hetedszer)
Holnap veszi kezdetét a Gyergyószentmiklós melletti kempingben a nemzeti gondolkodású fiatalok hetedik EMI-tábora.
Az évek alatt izmosodó, bővülő rendezvény ismét egy sor, a nemzeti fejlődés szempontjából fontos kérdést tűzött napirendre.
Ehhez igazították a meghívottak névsorát is, a szervezők erősíteni kívánják a nemzetpolitikai műhely jelleget, hangsúlyt fektetve a magyar közélet alakulásának elemzésére. Szó esik majd a közelgő marosvásárhelyi polgármester-választásról, autonómiáról, népesedésről és népszámlálásról. Elfogadta a meghívást többek között Ágoston Balázs, Balczó Zoltán, Berecz András, Berszán atya, Bilibók Jenő, Bíró Zsolt, Bodó Barna, Borbély Zsolt Attila, Böjte Csaba, Csegzi Sándor, Demeter László, György Attila, Jakab István, Jókai Anna, Kovács "Kokó" István, Kövér László, Lázár Csilla, Lukács Csaba, Raffay Ernő, Sántha Attila, Szántai Lajos, Szilágyi Zsolt, Takaró Mihály, Tófalvi Éva, Vona Gábor és mások.
A szervezők kilenc tematikus sátort állítottak fel, a hangsúlyos előadásoknak, vitáknak az előadósátor ad otthont, de lesz kézműves-, film- és bor-, EMI- és társalgó-, művész-, valamint gyermeksátor, jelen lesz, az Erdély Mentőcsoport, külön sátorban foglalkoznak a szórvánnyal és a népesedéssel, és helyet kap a Keskeny út sátor is. Az alternatív programok között íjászkodás, túrázás, sportolás, néptáncolás szerepel. A hivatalos megnyitót szerdán tartják, de a nulladik napra, a bemelegítő bulira is várják az érdeklődőket. Esténként koncertek zajlanak, fellép többek között a Swetter, Charlie, Fankadeli, a Karcolat, a Kárpátia, a Role, a Bojtorján, a Kalapács, a Road, a Dalriada, a Bikini, lesz gitárest Miklós Gyurival, majd az EMI-tábor utolsó napján a húrok közé csap a Hungarica, az Ossian és a Graphic. A rendezvény mottója Bánffy Miklós szavai alapján: Megszámláltattál. Híjával találtattál? Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Interjú Péter Sándor sepsiszentgyörgyi pedagógussal, kiadóval
1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium utódintézetében végezte. 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben kiadót alapít Cathedra, később Proserved Cathedra néven, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktori címet szerzett, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, Apáczai-díjas, jelenleg az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de jelentek meg néprajzi munkái is. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője.
– Lassan húsz éve, hogy megjelent az első Metszet, a középiskolás diákok irodalomtanulásának elengedhetetlenné vált segédeszköze. Amikor kikerült a nyomdából az első versfüzet, gondolt-e arra, hogy ilyen hosszú időn át, ennyi rengeteg embernek fog a „közkezén forogni”?
– Kezdetben csak a pillanatnyi szükséglet hajtott: nem voltak szöveggyűjtemények, a legtöbb iskolai könyvtárból sok olyan irodalmi alkotás hiányzott, amelyeket tanórákon használni lehetett, verset elemezni a tanulókkal viszont csak úgy lehet, ha mindenki előtt ott a szöveg. Közel húsz év eltelte után viszont valóban büszke vagyok arra, hogy a rendszerváltás után máig ezek a kiadványok is alapul szolgálnak Erdély legtöbb középiskolájában a magyar irodalom tanításában. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az indulás, ám az is nyilvánvaló volt, hogy a gyűjteményben szereplő költemények a magyar irodalom gyöngyszemei lévén, bárhogy változzanak a tanítási szempontok, ezek mindenképpen szerepelnek majd a tanrendben. Az első Metszet, a szürke borítós 1992-ben jelent meg, a kezdetektől a 20. század végéig nyújtott betekintést a magyar lírába. Akkor még az erdélyi magyar irodalmat egy egész éven át tanítottuk a 12. osztályban – innen származott a külön kiadvány ötlete: ez lett a zöldcsíkos Metszet, a két versgyűjtemény mellé pedig egy harmadik – piros – a Mondák, legendák, szépprózai írások című gyűjteményé. Sajnos az utóbbi évtizedben az erdélyi magyar irodalom és vele együtt a zöld csíkos Metszet „kikopni” látszik az iskolából, ám ha esetleg lesz rá igény – legalább a könyvtárak számára –, talán újból kiadnánk. Mellesleg jegyzem meg, hogy régóta foglalkoztat: kinek is írnak az erdélyi magyar írók? Nemrég kérdezett rám az egyik diákom: élnek-e ma is költők, vagy csak mi nem hallottunk róluk?!
– Ne vegye gúnyolódó tyúk-tojás kérdésnek, de mi volt előbb: a Metszet kiadásának szükségessége vagy a kiadóalapítási büszkeség? És egyszemélyes vállalkozásban gondolkodott-e, avagy csapatmunkában?
– Huszonkét év kihagyás után kerültem vissza a katedrára, mivel baróti tanári indulásom után Sepsiszentgyörgyön az alakuló Megyei Tükör belső munkatársa lettem, bár évekig betanítottam az akkori Matematika–Fizika Líceumba, a későbbi Székely Mikó Kollégiumba. A tanítást tartottam fő hivatásomnak, de az újságírást is nagyon megszerettem. Az iskolában én voltam a szerkesztő úr, a szerkesztőségben pedig a tanár úr. 1990-ben merült fel először a kiadólétesítés ötlete: az első kiadványok inkább az anyagi megalapozást szolgálták, reklámlapban is gondolkodtunk, a szöveggyűjtemény tehát nem az első kiadványunk volt. Csapatmunka nélkül nem vághattunk volna bele: hárman fogtunk össze, és – nálunk újdonságként – munkafüzetek közreadását kezdtük meg. Közben meg kellett válnom a helyi napilaptól, és visszatértem a tanügybe. A kiadói csapat összetétele is változott, így az elnevezésünk is módosult: a kezdeti Cathedra névből Proserved Cathedra lett. Munkatársaknak olyanokat kértem fel, akikről tudtam, hogy nemcsak a szakmájukban van tekintélyük, de a tollforgatásban is helytállnak. A legtöbb kiadvány ötlete tőlem származott, különösen az első években, ehhez kellett megtalálnom azokat, akik az ötletből könyvet „gyúrnak”. Egyik-másiknál magam is társszerzőként szerepelek, de a szerkesztés, a lektorálás és végső soron a korrektúra is az én hatásköröm. A szerzői csapat nem volt állandó, sok mindenkivel dolgoztam együtt az eltelt évek alatt, ráadásul – eléggé sajnálatos módon – olyasmivel is szembesülnöm kellett, hogy egyik-másik ötletemet egyszerűen „lenyúlták”, vagy a mi már megjelent munkafüzeteinket némi átírással, hivatkozás nélkül mások is kiadták. Háborogtunk is eleget, de annyival maradtunk. Illetve, hát azzal vigasztalgattuk magunkat, hogy a lényeg: minél több tanulóhoz jusson el az ismeretszerzést szolgáló segédanyag.
– A munkafüzetek és a Metszetek mellett milyen más kiadványaik vannak?
– Különösen az első években sok mindent kiadtunk, mivel tulajdonképpen hiányt pótoltunk. Legnagyobb példányszámban A romániai magyarság rövid története című, három részből álló kisméretű könyvecske jelent meg 1991–’92-ben. Több mint 30 ezer darab kelt el belőle, hihetetlenül olcsón. 1991 elején több történésznek is felajánlottam az ötletet, de nem vállalták. Aztán Kádár Gyula ráharapott, hamar elkészült az első rész – A kezdetektől 1541-ig –, helyi történészek mellett Egyed Ákos professzort is megkértem, hogy véleményt mondjon. Szívesen tette, rá is bólintott, s biztatott, hogy jó lesz igyekeznünk, mert egy kolozsvári történészcsoport májusig ki akar adni pontosan egy ilyen könyvet. A mienk márciusban már az iskolákban volt, a másik máig késik. Örülök, hogy az ügynek meg tudtam nyerni néhai Kónya Ádámot, aki az erdélyi magyar művelődéstörténetet írta meg röviden, tisztán, izgalmasan. Az erdélyi reneszánszról talán ennél közérthetőbben nem is írtak. Az egyik tanítványom nevetve mesélte, hogy amikor hazavitte a kis könyvet, édesapja kikapta a kezéből, s addig nem állt fel a fotelből, amíg végig nem olvasta. Következett a második és a harmadik kötet, 1920-ig, majd jött a hivatalos reagálás: a tanügyminisztérium egyik tisztségviselője óriási cirkuszt csapott, be akarták tiltani, de ennyivel maradtak.
Ma is úgy érzem, jól cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a mi történelemmagyarázatunk mellett, függelékként, szerepeljen az iskolában tanított hivatalos román felfogás is. Lehet, ez is olajat öntött a tűzre. Elsők voltunk a matematikai példatárak terén is: Számbirodalom címen adtunk ki legalább ezer feladatot tartalmazó gyűjteményt, benne az összes mértékegység is átszámítva 1–4. osztályosok számára. Ezt követte a 2. és 3., illetve az 5–8. osztályosoknak írt számtangyakorlókönyv. Az éveken át minden szünidőre külön játékos, humoros összeállítású vakációs füzetek is roppant kedveltek voltak, de tartalmilag ma is versenyképesek: a megmaradt példányokra még most is akadnak igénylők, különösen, ha a tanító néni megmutatja a gyerekeknek. Feltétlenül meg kell említenem a Magyar nyelvtan iskolásoknak című kiadványunkat, amely mondhatni nélkülözhetetlen az 6–7. osztályokban a magyar nyelvtan tanításában. De adtunk ki a német nyelvtanulást segítő öszszeállítást, román–magyar és magyar–román irodalmi szótárt, illetve román irodalomból is jelent meg az érettségire való felkészülést segítő, a román költészet keresztmetszetét nyújtó versantológia. Csakis ott volt sikere kiadványainknak, ahol a tanár, a tanító is szívesen vállalta a feladatmegoldás és az ellenőrzés többletmunkáját. Nem hiszem ugyanis, hogy a tanulókon vagy a szülőkön múlna, hogy míg az egyik településen vagy iskolában fontosnak tartják és használják a kiadványainkat, a szomszédban senkinek sem kell. Ezt azért is el kellett mondanom, mert különösen az utóbbi három-négy évben eléggé megcsappant a megrendelések száma, feladni a munkát mégsem akarom.
– Az alternatív tankönyvek, illetve a nem föltétlenül szerzőhöz és műcímekhez ragaszkodó tantervi „vajúdásban” milyen szempontok szerint állították össze, illetve változtatták-bővítették a Metszeteket?
– A Metszetek összeállításában mindig a tantervhez igazodtunk. Lehetőleg vigyáztunk arra, hogy minden vers, ami szerepel a programban, a tankönyvben, bekerüljön a gyűjteménybe, kiegészülve más, a mi számításaink szerint olvasásra, elemzésre számot tartható alkotással. Azért volt aránylag könnyű ezt megtennünk, mert igen jól képzett gyakorló tanárok segítettek. Mivel az erdélyi irodalom kiesett a „kegyekből”, a Metszetnek is lépnie kellett: a sárga a 20. századig, a zöld a 20. századot öleli fel. Epikai és drámai művekből részleteket bemutató Metszeteink is vannak: a barna a 19. század végéig, a kék a 20. század irodalmába nyújt bepillantást.
– A versgyűjtemények mellett igazi slágernek számít az Emlékeztető: bár címe arra utal, hogy elolvasott művek felidézésére szolgál, minden gyakorló tanár tudja, hogy manapság folyamatos, aktív könyvolvasást elvárni a középiskolástól, enyhén szólva utópia. Legföljebb szinopszisokat olvasnak, vagy még inkább ezt is zanzásítva, vagyis a szinopszis szinopszisát. Ezt szeretné az Emlékeztető némiképp tágítani?
– Megjelenésekor az egyik kolléga neheztelését fejezte ki, mondván: a cselekménykivonatok közreadásával a diákok egyszerűen nem fognak többet olvasni. Megkérdeztem tőle: ha régebben olvasott regényt tanít, honnan idézi fel a szereplőket, cselekményszálakat. Azonnal a hasonló tartalmú, magyarországi könyvet említette… A kiadvánnyal az volt a célunk, hogy lehetőleg mindenkihez szóljon: ahhoz is, aki szeret olvasni, ahhoz is, aki könyvet sem vesz a kezébe. Egyszóval: nem bánom, hogy kiadtuk.
– A terjesztés és az adminisztráció emberpróbáló munka: nem érzi úgy időnként, hogy elég volt? Vagyis terveznek-e új kiadványokat, netán újrakiadásokat, magyarán: a jövőben a tanár vagy a kiadóvezető élvez-e majd elsőséget a mindennapjaiban?
– Igaz, hogy évről évre csökkent az érdeklődés, de most is nagy szeretettel végzem ezt a munkát. Megjelentek más kiadók, nehéz versenyképesnek maradni olyanok mellett, akik erős anyagi és – tegyem hozzá – politikai hátszéllel rendelkeznek. Mindenesetre nagy öröm az igényeket kielégíteni. Persze bosszúságra is van időnként éppen elég okom. Különösen, amikor az elküldött példányok ellenértéke nem akar megérkezni, a sűrű, ám egyoldalú levelezés dacára sem. Tehát egyszerű a válaszom: nem unom. Ötletek pedig mindig vannak: a meglévő kiadványok maradnak, ha igény lesz rájuk, és születnek, remélem, újak is, érdekesek meg hiánypótlók, a szegényebb diákok zsebéhez szabottak. Gondolom, ez majd a példányszámon is érződni fog, hisz az újnak mindig nagyobb a keletje. Nálam a tanár és a kiadóvezető szempontjai egyformán számítanak. Tanárként szeretném a legjobb kiadványokkal meglepni a tanulókat, az olvasókat, kiadóvezetőként pedig arra összpontosítok, hogy időben, aránylag olcsón jussanak el az érdeklődőkhöz ezek a kiadványok. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy a nyomdai munkát mindig rendesen, idejében ki kell(ene) fizetnem! Bíró Blanka, Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Turulszobrot avattak Csíkszentkirályon
Szárnyait széttáró turulmadarat ábrázoló szobrot avattak augusztus 21-én, vasárnap Csíkszentkirály központjában. A honfoglalás jelképeként ismert madarat Sárpátky Zoltán szobrászművész öntötte szoborba. Avatójára, az egyházközség védőszentjének, Szent István király szentté avatásának emlékére megtartott ünnepi szentmisét követően kerül sort, nagyszámú érdeklődő jelenlétébe. Az ünnepélyen Székely Ernő polgármester beszédében kihangsúlyozta: az 1989-es rendszerváltás után lehetőség adódott arra, hogy szabadon használhassuk nemzeti szimbólumainkat. A turulmadár a magyarok ősi hitvilágának emléke, ma már nem pogány jelkép, mert az évszázadok megszentelték nemes emlékét.
Ez a turul a határokon átívelő nemzeti összetartozás, összefogás jelképe, ugyanis Csíkszentkirály község Kaposvár jelentős anyagi segítségével tudta megvalósítani régi vágyát: egy turulmadár szobor állítását.
Az avatón jelen volt Tóth István, Kaposvár alpolgármestere, Dr. Kéki Zoltán főjegyző, a csíkszentkirályi Tánczos Barna vidékfejlesztési államtitkár, illetve Tamás József püspök, aki az ünnepély végén megáldotta az emlékművet.
Erdély.ma

Látogatás a könyvek csodálatos világában (Kolozsvári Magyar Napok)
A vasárnap véget ért Kolozsvári Magyar Napok programkínálata jóval színesebb volt a tavalyinál, a kulturális, szórakoztató, tudományos és sportrendezvények mellett a különböző, nyitott kapus intézmények is vonzották a közönséget.
Kolozsváron egy hétig állt a "bál", azaz a közművelődés és szórakozás, ki-ki kedvére választhatott az ifjúsági, gyermek- és családos programok között. Tömegeket vonzottak a sportrendezvények, a szabadtéri koncertek, fotó- és képzőművészeti kiállítások. A borkóstolóknak is volt bőven résztvevője, a Szent Mihály-templom tornyát is sokan látogatták, a városnéző sétákon a Fellegvár, a történelmi főtér és az Óvár nevezetességeit ismerhették meg az érdeklődők. A Házsongárdi temető, az Országos Levéltár és a Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár szakszerű bemutatása valóságos ínyencségnek számított még azoknak is, akik korábban már jártak ott, a városnapi látogatás még vonzóbbá tette ezeket. Érdekes kérdés, hogy vajon miért nem látogatják az emberek a múzeumokat, kiállítótermeket, könyvtárakat, miért szükséges egy rendezvénysorozat programfüzetének lapján visszaköszönő felhívásnak megjelennie ahhoz, hogy elmenjünk például a Gyógyszerészeti Múzeumba, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem viváriumát meglátogatni, a galériák, könyvtárak kapuján belépni? Említett okokból úgy gondolom, az immár második alkalommal megszervezett Kolozsvári Magyar Napok, miként a Múzeumok Éjszakája és más hasonló rendezvények a szórakoztatás mellett népnevelő jellegűek is.
A Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár 1990-ben kapta nevét, ám története 1859-ig nyúlik vissza, az akkor alapított Erdélyi Múzeum Egyesület bibliotékájához fűződik. Az EME saját gyűjteményét – tulajdonjoga fenntartásával – az egyetem használatára bocsátotta. A könyvtárat 1872-ben létesítették, egy időben az egyetemmel, mostani, (visszafogott) szecessziós stílusú főépületét 1909-ben avatták fel – meséli Gurka-Balla Ilona, az Egyetemi Könyvtár főkönyvtárosa, majd Kovács Eszter, az olvasószolgálat vezetője körbekíséri kis csoportunkat az épületben. A földszinti részen százéves gépekkel, tűvel és cérnával dolgozó könyvkötőkkel találkozunk. A módszer ugyanaz, mint száz éve, a technika itt semmit sem változott. Jól beváltak az eszközök, és minden korszerűsítés ellenére a leghatékonyabb most is a keményítős ragasztó meg a préselő. Külön szakember kezeli a betűkészletet, és a kötésnek is megvan a tanulható, ám bonyolult technikája. A könyvtár köteles letéti hely, ami azt jelenti, hogy minden, Romániában megjelent könyv, kiadvány, újság, folyóirat vagy bármilyen, nyomtatásban megjelent anyag minden számából ide is küldenek, amit a könyvtárnak rendszerezve tárolnia kell. Látogatásunkkor éppen ilyen újságokat kötöttek közös borítók alá. Az itt dolgozók nagyon segítőkészek, az érdeklődőknek szívesen elmagyarázzák a munkafolyamatot és a gépek működését.
Az első emeleten legérdekesebb, és igencsak hasznos gép a nemrégiben beszerzett A0-s szkenner (lapolvasó), mely lehetővé teszi nagyméretű könyvek viszonylag könnyű és kíméletes digitalizálását. A beszkennelt képek pdf-formátumban jelennek meg a számítógépen, melyet egy karakterfelismerő programmal adatbázisba tudnak vezetni. Ennek az az előnye, hogy digitális formában könnyen kereshetővé teszik a szöveget, s mindezt anélkül, hogy minden lapozásnál a könyv rongálódna. Hátránya viszont az, hogy a nyomtatásban megjelent betűket olykor nem ismeri fel a karakterolvasó, ezért néhány szó kimarad, így a rákeresést sem teszi lehetővé. Ezen a részlegen minden méretű papírformának külön gépeket szereltek be, a számítógépes katalógus elsősorban az 1995 után állományba került anyagokról nyújt tájékoztatást, a többi kiadvány visszamenőleges feldolgozása folyamatban. A könyvtár szintjein egyre feljebb haladva a kevésbé forgalomban lévő anyagokat láthatjuk. Míg a lenti, kiszolgálórészlegen olvasótermek, diákoknak és egyetemi professzoroknak külön kialakított és berendezett helyiségek, szabadpolcos konferenciatermek vannak, fent, a könyvespolcok rendezett sorai közt olyan egymásutániságban jelennek meg az olvasnivalók, amilyen gyakran elmozdíttatnak helyükről. A polcok szélében kis rakodóasztalként fungáló székek, a kikölcsönzött könyvek helyén kartoncédulák, a sorok végén pedig az északi fekvésű, a terem egyetlen oldalát kitöltő ablaksor húzódik. A termekben megfelelő a páratartalom és a hőmérséklet a könyvek tárolására, mindezt még szigorúbban ellenőrzik a levelek, kéziratok, régi könyvek és hasonló fontos iratok termeiben. Az épület minden szintjén az eredeti bútorokkal találkozhatunk. Néhány új elem között rengeteg sötétbarna, üvegezett könyvespolc és fából készült kis fiók található. A székek, asztalok, faburkolatok és csillárok is mind eredeti fényükben mutatkoznak. Az egykori kis liftet is használják még, ezen küldözgetik a hallgatók kikérőcéduláit az emeletre. Van még keréken futó kis polc a karzati korlátokra szerelve, mely körbegurítható a terem másik végéig, s az egyik, talán legérdekesebb régiség a mai napig használt mikrofilmes vetítő és fényképező. Egész könyveket rögzítettek mikrofilmre, s fognak talán ezután is, főleg a legértékesebb dolgokat, hiszen ez olyan technikának bizonyult, amely nagyon hosszú idő múlva is visszaolvasható és maradandó, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem igényel különösebb gépi szerkezetet, amely esetleg idővel kimenne a forgalomból, mint a mai digitális hordozók, amelyek akár három-öt éven belül is elavulhatnak. A mikrofilm visszaolvasásához legszélsőségesebb esetben elég egy fényforrás, egy gyertya és esetleg nagyítólencse, mely kinagyítja a képet.
A könyvtár kis kiállítással is készült a városnapokra olyan magyar vagy erdélyi vonatkozású könyvekkel, amelyek Kolozsvárhoz vagy az itteni könyvnyomtatáshoz kötődnek. A látogatás végén szórólapot kaptunk minden hasznos információval, elérhetőséggel, és búcsúzáskor még egyszer nyomatékosították, hogy a könyvtár nem csak az egyetemisták és nem csak a kolozsváriak előtt áll nyitva, hanem középiskolás kortól minden korosztálynak, lakóhelytől és származástól függetlenül.
Ferencz Anikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helytörténeti konferencia és Bem megemlékezés
A Szent István Kör megalakulásának 20. évfordulója alkalmából helytörténeti konferencia lesz szeptember 3–án, szombaton a Szatmár Megyei Múzeum (Árpád u. 21) nagytermében.
Szeptember 4–én, vasárnap pedig a Szent István Kör, Kolcs Község Polgármesteri Hivatala és a Szamoskrassói Református Egyházközség szervezésében a hagyományos Bem-megemlékezésre kerül sor Szamoskrassón. A rendezvényt a Communitas Alapvítvány, az Identitas Alapítvány, valamint a Szatmárnémeti RMDSZ támogatja.
Előadások
„Húsz év helytörténeti kutatásai Szatmárban” címmel szerveznek konferenciát szombaton. 11 órakor a megjelenteket köszönti és a konferenciát megnyitja Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke, majd a következő előadások hangzanak el: 11.20 órakor Istvánovits Eszter, nyíregyházi régész Szatmár vidéke a honfoglalás korában; 11.40 órakor Németi János kutató (Nagykároly) és Romát Sándor tanár (Csanálos): Honfoglalás kori és kora-Árpád kori leletek Nagykároly környékéről; 12 órakor Szőcs Péter régész: Szatmár középkori műemlékei. Újabb kutatások és eredmények; 12.20 órakor Boór Béla tanár: Kalandos és temetkezési egyesületek Németiben; 12.40 órakor Bura László tanár: Szatmári iskolatörténeti kutatások húsz éve; 15 órakor Fazekas Rózsa nyíregyházi levéltáros: Források a Károlyi család történetének kutatásához; 15.20 órakor Bara Júlia kolozsvári művészettörténész: A Károlyi család építkezései Szatmár megyében a 18. században; 15.40 órakor Terdik Szilveszter budapesti művészettörténész: Görög katolikus művészet a 18. századi Partiumban; 16 órakor Gottfried Barna: A Székely Hadosztály szatmári tevékenysége (1918/1919); 16.20 órakor Sárándi Tamás muzeológus: Szatmár 20. századi történetének forrásairól. A magyar katonai közigazgatás 1940 őszén Szatmár vármegyében; 16.40 órakor Thoroczkay Sándor tanár: A szatmárnémeti Szent István Kör húsz éve. 17 órától vita és kerekasztal beszélgetés zárja a tanácskozást.
Vasárnap 11 órakor ünnepi istentisztelet lesz a szamoskrassói református templomban, igét hirdet Sipos László helyi lelkipásztor, beszédet mond Pék József, a Magyar–Lengyel Baráti Társaság elnöke és Varga Attila országgyűlési képviselő; 12 órakor megkoszorúzzák a Bem–szobrot, köszöntőt mond Domokos Sándor polgármester. A szamoskrassói gyerekek emlékműsorát követően nyílik meg a „Bem József hazatérése” című kiállítás. erdon.ro

Aszfaltország szórványmagyarjai
Pusztaújlaknál balra letérve kanyarodunk a Réz-hegységet átszelő mellékútra. A szelíd emelkedőn fölfelé kapaszkodtunkban mögöttünk fokozatosan kibomlik a Sebes-Körös völgye a víztározó hosszan elnyúló, csillogó tükrével, a lankás hátakon erdők, kaszálók szegélyezik az utat, a dombbordák felől szénaillat fogad, végigkíséri utunkat a száradó fű szaga. „Mintha a Székelyföldön járnánk, olyan a tájhangulat” – mondogatja kollégám óvatosan kerülgetve a kátyúkat. Óvatossága elnyeri méltó jutalmát, mire lakott helyre érünk, az úttest tükörsimává nemesedik a hajdan fél Európát aszfalttal ellátó vidék felé igyekeztünkben. A tágabb kishazát, Rézalját, ahová ereszkedünk, a Berettyó felé igyekvő patakok szabdalják változatossá. Cigányfalva peremén kijutva érkezünk falvak hosszan elnyúló, egymással összeérő sorába. A Gyepes és a Görbed völgyébe ereszkedő, a Telegdiek birtokára a 14. század derekán telepített vlach pásztorok megülte Lakság volt egykoron gyűjtőneve a Cigányfalva–Szóvárhegy–Tataros–Felsőtótfalu alkotta, több kilométeres faluláncnak. Szalárdi János 17. századi Siralmas magyar krónikája már „sűrű oláh falukkal ültetett hosszú völgy”-ként említi. A 19. század második felében vált szerves részévé a derna–tatarosi, főleg szenet és aszfaltot termelő bányavidéknek, amelynek fellendülése jelentősebb számú szlovák és magyar népelemmel tarkította a környező településeket. Etnoszportyánk első állomására, Kövesegyházára a kettős állampolgárság ügyében fáradozó „RMDSZ-különítményt” kísérve érkezünk.
Közös szórványmentés. 1851-ben Fényes Elek még ezt írta a helységről: „oláhul Szelistye, oláh falu, Bihar vmegyében, Váradhoz éjszak-keletnek 4 órányira, hegyektől övedzett völgyben: 326 g. kath. lak., s anyatemplommal”. Az apró településnek 1880-ban mindössze 114 – 97 román és 17 magyar – lakója volt. Fénykorában, 1941-ben sem haladta meg a félezret, amikor 228 román, 170 magyar, 48 cigány és 37 szlovák lakta. Ennek a bécsi döntést követő „fénykornak” az idején, 1943-ban épült a falu református temploma. Mialatt Grim András szórványokért felelős RMDSZ-alelnök csapata a parókián fogadja az ügyfeleket, Lukács András Levente lelkipásztor és Balogh Károly kurátor, helybeli RMDSZ-elnök kíséretében megtekintjük a jókora gyümölcsössel körülvett, szénaboglyák övezte templomot. Belvilágát szépen rendbe tették, a külseje szorul alapos renoválásra. Lukács tiszteletes várad-olaszi, majd zilahi segédlelkészkedés után lett 2008-ban a szórványközösség lelkipásztora. Helyben 35, Dernán 40, Tataroson 15, Varaszón 11, összesen 101 tagja van a gyülekezetnek. A templomépítés óta, több mint hat évtizedig nem volt saját lelkészük, a pusztaújlaki szolgált be ide. Nem csoda hát, hogy Lukács tiszteletes nagyon rossz körülmények között vette át a hivatalát, minden épület le volt romolva, a lakatlan papi lak éppúgy, mint a jószerével alig használt istentiszteleti hely. Szinte veszélyes volt az egyház portájára bejutniuk a templomba igyekvő híveknek, hiszen csak egy billegő, korhadt fapalló hidalta át a patakot. Nemcsak kőhíd került a Gyepes fölé 2009-ben RMDSZ-es segédlettel, hanem végre bevezethették minden épületbe a villanyvilágítást is, a hagymádfalvai önkormányzat, illetve az esperesi hivatal támogatásával. A teljes tetőzetet lecserélték állami pályázat révén, hiszen esőzések alkalmával gyakran beázott a templomhajó, és ugyancsak tavaly ablakokat, ajtókat cseréltek a megyei tanács költségvetéséből juttatott anyagi támogatással.
Két magyar intézmény: a református egyház és az érdekvédelmi szervezet szinte egyszerre indította el szórványmentési tevékenységét. Gyakorlatilag egy-két esztendőnyi fáziseltolódással, vagy éppen egy időben alapítottak megyeszerte szórvány-egyházközségeket, illetve helyi RMDSZ-szervezeteket az igen kis lélekszámú közösségekben. Ennek a hatékony szinkronicitásnak szép példája riportutunk mostani első helyszíne…
A gyülekezet hetven százaléka idős ember, a fiatalabbak jó része vegyes házasságban él. „Három esztendeje, mióta itt szolgálok, a négy helységben összesen hét temetés volt, keresztelő egy sem – mondja a lelkipásztor (képünkön). – Kövesegyházán egyetlen református gyereket tartunk számon, 2009-ben két leánykát konfirmáltunk. Esküvő 2010-ben volt, dernai fiatalok jöttek ide hűséget fogadni egymásnak. Ott van egy imaházunk, a többi helyen magánházaknál tartjuk az istentiszteletet. Egyik vasárnap Kövesegyházán és Dernán szolgálok, a másikon Tataroson és Varaszóban.” A faluban összevont négyosztályos román iskola működik, mindössze 12 tanulóval, nyolcosztályos tanintézmény csupán a gyakorlatilag színromán községközpontban, Hagymádfalván van. A helybeliek emlékezete szerint régente az iskola épületében tartották az istentiszteleteket. Az apró közösség összefogásából előbb csak egy haranglábra tellett, majd 1938-ban kezdték el építeni a templomot. Akkoriban néhány évig saját lelkipásztoruk is volt, aki a tanítóságot is elvállalta. Az istentiszteleti hely felépülte után néhány esztendővel, a negyvenes évek végén összegyűjtötték a fiatalok több nemzedékét, ilyenformán az első konfirmáció alkalmával tizennyolc taggal gyarapodott a gyülekezet. Még egy hasonló „akció” zajlott le az ötvenes évek elején, tíz konfirmáló gyerekkel. Akkoriban mindenki Kövesegyházán végezte el a négy osztályt román nyelven, ötödikesekként Tataroson folytatták, ahol viszont a varaszótanyaiakkal együtt elegen lettek egy magyar tannyelvű osztály beindításához. Később a magyar felső tagozat Felsődernára került, ott a hatvanas években szűnt meg a magyar nyelvű oktatás.
Fatolvajok és vaddisznók prédája. Fényes Elek százhatvan évvel ezelőtti statisztikája szerint Kövesegyháza „határa 416 hold, mellyből urb. szántó 42, rét 14, majorsági rét 80, erdő 200, közlegelő 40, szőlő 40 hold. Földe sovány; esőzéskor a tengerit jól megteremné, de a közel levő Réz-hegyben tanyázó vadsertések pusztítják”. A falu határa az erdőirtások ellenére napjainkban sem sokkal terjedelmesebb, bizony, a kétszázvalahány helybeli számára nem nyújt megélhetést. Amióta a bányákat bezárták, a környéken minden munkalehetőség megszűnt, sokan Nagyváradra, Margittára ingáznak, a fél határ parlagon maradt.
Hogy „vadsertés ügyben” mennyire nincs új a nap alatt, az a parókián megtartott rögtönzött falugyűlésen is elhangzik, amikor a Grim Andrással és csapatával ide látogató Szíjjártó Zoltán, az Erdészeti Hivatal gazdasági igazgatója tart tájékoztatót az állami és magánerdők helyzetéről. Mindenkinek van egy kis erdeje, bár nem az eredeti részüket kapták vissza. A főleg helybeli, az erdőszéli dombon lakó romák űzte falopás megakadályozása egyetlen, a faluközösség által felfogadott erdőőr tiszte volna, de ennél nagyobb gond, hogy nemcsak az erdőgazdálkodásnak, hanem a vadállomány szabályozásának sincs gazdája. Annyira elszaporodtak a vaddisznók, hogy nemcsak az erdőszéli földekre járnak rá, hanem szerte a határban már vetés után feltúrják a szántókat, nyár végére nem sok kukorica marad, hiszen betakarítás előtt felprédálják a földeket, még a faluba is lejárnak, túrják a kerteket. (Később egy vadszakértőtől tudom meg: az idei, szinte példa nélküli inváziónak az a magyarázata, hogy a bükkösökben-tölgyesekben igen csekély a makktermés, emiatt az állatok – nemcsak a vaddisznók, de az őzek, a szarvasok is – állandóan fosztogatják a termőföldeket.) Az erdészeti vezető szorgalmasan jegyzetel, megígéri, hogy felveszi a kapcsolatot az illetékes vadásztársasággal, amelyikhez Rézalja tartozik. Nemcsak a segítséget kínálja fel, hanem tanácsokkal is szolgál a vonatkozó törvényeket, a fakitermelést és az erdők újratelepítését illetően.
Grim András sem jött üres kézzel, a szórványprogram keretében a falugondok vizsgálata, az egyszerűsített honosítási eljárásról tartott tájékoztatók mellett, munkatársai az érdeklődőknek összeállítják a dokumentációt. A megyei alelnök a beszélgetés során kiemelten foglalkozik az őszi népszámlálással kapcsolatos kérdésekkel is. Nem csupán megszólítani igyekeznek a szórványmagyarságot, hanem felkutatni és megtartani is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mindenki, a vegyes házasságban élő magyarok is vállalják az identitásukat, és ellenőrizzék, hogy nemzetiségüket helyesen tüntetik-e fel a számlálóbiztosok. Szó esik a 2012-ben esedékes önkormányzati választásokról is. Egyöntetű vélemény, hogy ha jövő nyáron összefognak, akár egy tanácsosi helyet is megszerezhetnek. Balogh Károly, a kurátori tisztséget is betöltő helybeli RMDSZ-elnök ambiciózus fiatalember, szívesen elvállalná a kihívást… A falu dolgait már a parókián várakozó helybeliekkel hányjuk-vetjük meg. A fiatalabb nemzedéket a gondnok mellett az egy szem kövesegyházi gyermek édesanyja, Megyeri Mónika képviseli. Nagyváradról jött ide férjhez, az egyik helybeli ABC-ben dolgozik. Kozma Bálint 84 éves, Balogh Jenő 69 éves nyugdíjas bányász és négy nagymama korú, fürge asszony, Bokra Erzsébet, Balogh Karolina, Kovács Erzsébet és Kovács Klára vesz részt a tanácskozáson, s annak befejeztével jó hangulatban búcsúzunk el a kövesegyháziaktól, hiszen Balogh Karolina, „mindenki Kara nénije” legendás fánkjával kínál meg bennünket, mielőtt útra kelnénk.
Népesedési hullámvölgy. Felsődernára tartva kapaszkodunk a múlt század harmincas éveiben még közel ezer szlovák, feleannyi román lakta (az oklevelekben először 1406-ban „posessio walachalis”-ként emlegetett) Sástelek, egy mára alig félezer lelkes falu felé. Akár a környék megannyi településén, a 18–19. század fordulója után több hullámban ide érkező derék tótok előbb az erdőirtással, hegyi gazdálkodással, majd bányászattal, keletebbre, Almaszeghuta és Feketeerdő környékén pedig üveggyártással is foglalatoskodtak. Napjainkra főleg a ki- és elvándorlásnak s a külhoni munkavállalásnak betudhatóan megharmadolódott a lélekszámuk a Réz-hegység két oldalának erdőségeiben megbúvó „Kis-Szlovákiában.”
A községszékhely felé ereszkedő szerpentinút szokatlanul jó minőségű, jószerével nyoma sincs a néhány esztendeje még oly sokszor felpanaszolt rombolásnak, amit a Sebes-Körös és a Berettyó közötti vízválasztón átrobogó autósztráda-építők nehézjárművei okoztak. Felsőderna hajdani híres bányászközpont és ipartelep voltát immár csak néhány elhanyagolt épület és egy magányos gyárkémény jelzi. Az 1880-ban egy híján kétszáz lelkes apró település két-három évtized alatt hatalmasat fejlődött az előző századforduló táján, amikor elkezdődött az aszfalt, a szén és kisebb mértékben a kőolaj bányászata és feldolgozása. Magyar szempontból az utolsó Trianon előtti népszámlálás jelentette a csúcsot, 1910-ben immár 1302 lakosa volt a településnek, melyből 826 magyar (63,4 százalék!), 347 román, 44 német, 31 szlovák és 54 cigány volt. A magyarok száma tíz év múltán 383, újabb tíz év elteltével 201 lélekre csökkent. A kommunista érában bekövetkezett második fellendülés nagyjából ugyanolyan mértékű lakosságnövekedést eredményezett, csakhogy 1960-ban már a román elem dominált: a többségi nemzethez tartozónak 832-en, magyarnak 450-en, szlováknak 21-en vallották magukat. A legutóbbi összeíráskor a község a hozzá tartozó falvakkal együtt 3021 lelket számlált, fölényes, 2180 főnyi román többséggel, 183 főre apadt magyarsággal, és akkor még életerősnek tűnő, 629 léleknyi szlovák közösséggel.
Felsődernán is Lukács tiszteletes biztosít az „RMDSZ-különítmény” számára spáciumot, a kicsiny református imaházban. Régente – akár Tataroson vagy Varaszótanyán – itt is egy-egy családi házban tartották az istentiszteleteket. A dernai hívek áldozatkészségéből nem tellett templomra, mint Kövesegyházán. Igaz, már a nyolcvanas években kibérelhették a magyar iskola községi tulajdonban és rossz állapotban lévő bentlakását. Teljesen rendbe tették, most afféle alkalmi közösségi házként is működik. Az önkormányzat annyiban segíti őket, hogy ingyen használhatják. Célul tűzték ki, hogy ha meglesz rá a pénz, megvásárolják az épületet. Bár az itteni magyar közösség népesebb volna, mint a kövesegyházi, kevesebben várakoznak a hajdani magyar iskola leányinternátusának helyiségében.
Az utca másik oldalán, ferdén átellenben ott árválkodik a magyarok iskolájának lakatlan, kihasználatlan épülete. (Egy 1910-es keltezésű feljegyzés szerint fénykorában 163 tanulója volt az intézménynek.) Amíg működött, a bentlakásnak köszönhetően összegyűjthették a környező falvak magyar gyermekeit is, „tellett” a magyar nyelvű oktatásra – magyarázza Udvari Sándor presbiter, helybeli RMDSZ-elnök. Presbitertársa, Kovács István a szlovákokat emlegeti. Igaz, ők többen vannak, és igénylik az anyanyelvük fakultatív oktatását a nyolcosztályos román iskolában. Nem úgy, mint a magyarok, de hát nem is lenne széles e vidéken, ki tanítson magyarul. Nemrégiben egy életerősebb hegyközi magyar település, a közeli Micske pedagógusai jártak itt gyerekeket toborozni az iskolájukba. Bentlakást ajánlottak, teljes ellátással, iskolabuszt, mely minden hétvégén hozta-vitte volna a tanulókat, de a szülők nem álltak kötélnek. Mind a húsz dernai magyar gyermek román iskolába jár. Egyébként szinte mindenki vegyes házasságból született. Udvari Sándor bevallja, hogy náluk odahaza is inkább a román szó járja. Bár a veje, Szentgyörgyi Péter is magyar, a szülei reformátusok voltak, de román faluban nőtt fel, emiatt nem is töri a magyar nyelvet, s az unokákat ortodoxnak keresztelte. Igaz, a tízéves leányzó „eljár ide, a reformátusokhoz”, ő jobban, a hétesztendős fiú unoka kevésbé beszél magyarul, az apjukra is „ragadt valami”… Beszélgetőpartnerem még jobban elkomorodik, amikor megpendítem, hogy a lélekszám alapján akár magyar tanácsosa is lehetne Felsődernának. A kilencvenes években volt is egy képviselőjük a helyi tanácsban. Aztán elsorvadt az RMDSZ-fiókszervezet. 2008-ban újraalapították, de a legutóbbi önkormányzati választásokon a mintegy 160 magyarból csupán 18-an szavaztak az RMDSZ jelöltjére. „Az egyik román párt pálinkát osztogatott meg üdítőt, a másik pedig rizset meg cukrot – mentegetőzik –, többen nyíltan a szemembe mondták: ti nem adtatok semmit, ugyan miért szavaztunk volna rátok?” Néhány magyar családot, akár román vagy szlovák falusfeleik egy részét, elhódítottak a gyarapodó „hívők” – a neoprotestáns felekezetek. Ezek a famíliák teljesen elkülönültek, nem vesznek részt a közösségi életben, annyira nem, hogy például választások alkalmával sem lehet rájuk számítani, el se mennek szavazni.
Vakációban felpezsdül az élet. A dernai asszonyok (képünkön) elmondása szerint, ha az utánuk következő nemzedék helyben maradt volna, sokkal erősebb lenne a helybeli magyar közösség. Kovács Ilona például, akárcsak Udvari Anna, három gyereket szült, és mind a két nagymamának hét-hét unokája van. Ha hozzájuk számláljuk Kovács Irénkének, Bödör Erzsébetnek és Szilágyi Dalmának, a beszélgetés további résztvevőinek a leszármazottait is, csupán a megjelentek ivadékaiból kitelne egy kisebb iskolára való létszám. De hát szétszóródtak az országban, a nagyvilágban, csupán nagy ünnepek alkalmával, meg ilyenkor, vakáció idején támad élénkség a nagyszülők portáján.
Ismét előkerül a szlovákok példája. Jobbára római katolikusok, nincs saját papjuk, a bodonosi plébános jár át szentmisét tartani a templomukba. De náluk nyaranta még jobban megpezsdül az élet, hiszen az anyaországba költözöttek és a Szlovákiában csak vendégmunkát vállaló helybeliek szinte mind egyszerre térnek haza olyankor. Sok fiatal értelmiségi is vállal itt „missziós” munkát, a közeli Sástelken működtetnek ifjúsági és gyermektábort vakáció idején. Mialatt az RMDSZ csapata bent, az imateremben ugyanazokban az ügyekben fáradozik, mint Kövesegyházán, beszélgetésünk során itt is hasonló gondok merülnek fel, mint riportutunk előző állomásán. Parlagon marad a földek nagyobb része, nem érdemes gazdálkodni, nem is bírja a korosodó maradék. Ami az erdőket illeti, talán még rosszabb a helyzet, mint Kövesegyházán. Senki se vállalja az erdőőri megbízatást, a faállomány pusztul, szabad prédája mindenkinek. Senki nem vigyáz az erdőre, az egymásét is lopják, olyan tulajdonosok is vannak, akik fűtéssegélyt kapnak az államtól, miközben eladják a fájukat. Itt sincs senkinek vadászengedélye, vaddisznó, őz, szarvas szabadon ga(rá)zdálkodik a még megművelt szántóföldeken.
Persze itt is a legnagyobb gondot a bányák, a gyárak bezárása jelenti. Amikor erről kezdek faggatózni, bár egyik beszélgetőpartnerem, Kovács István húsz évig dolgozott a tárnákban, arra biztatnak, hogy bányaügyekről inkább a szemközti porta kapujában állingáló Kolozsvári Sándort faggassam. Sándor 24 évet húzott le gépészként a szénbányában. Emlékezete szerint a szén- és aszfaltbányászat fénykorában a kitermelőhelyeken, a felszíni kiszolgálóüzemekben és a karbantartóműhelyekben több mint hatezren keresték meg a kenyerüket.
Kis bányatörténeti trakta. A szakirodalomban először Francois-Sulpice Beudant francia tudós említi a derna–tatarosi aszfaltot. Az 1800-as évek elején a kor nagy tekintélyű természettudósa XVIII. Lajos megbízásából és támogatásával rótta az akkori Magyarország úttalan útjait. Az első részletes geológiai leírás 1822-ben készült el – francia nyelven. Beudant így fogalmaz terjedelmes munkája előszavában: „Egy ország, amelyre a természet minden kegyét pazarolta, amelynek éghajlata félgömbünkön a legkedvezőbb, földjét hatalmas folyók öntözik, síkságai csodálatosan termékenyek, a hegyei pedig – amelyeken a földmivelés már lehetetlen – ásványokban gazdagok. Az ilyen ország felébreszti az utazó kíváncsiságát és a természetbúvár figyelmét.” A reformkorban nemcsak közútjaink voltak burkolatlanok, hanem a városi utak nagy része is. Széchenyi István magáévá téve azt a latin mondást, hogy „via vita”, azaz: út az élet, rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Felhívása pusztába kiáltott szó maradt. Hogy a század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű inzsellér 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy néhány faluban – Alsó- és Felsődernán, Tataroson – a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság. Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett – és talált is – a nagyüzemi kitermeléshez, s 1863-ban Popper Istvánnal megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig.
A társvállalkozó fia – szintén képzett mérnök – már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első magyarországi aszfaltburkolatot Budapesten a Palatinus (ma Nádor) utca 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1878-ban, a párizsi világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek. A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon. További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot – egy amerikai szakértő bevonásával – 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt tönkrement. Kiderült, hogy a „szakértő” szélhámos volt… Az első szakszerű leírás Szontagh Tamás érdeme. 1886-ban megjelent tanulmányában közölte, hogy a Réz-hegység északnyugati oldalán neogén lerakódások vannak, gazdag aszfalt- és lignittelepekkel. Tataros, Felsőderna és Bodonos határában az aszfaltot a diluviális agyag alatt fekvő pontusi homok tartalmazza, nagy kiterjedésű lencsékben. Közel 8 km hosszan aszfalttal impregnált homokkő van a Derna-patak felső völgyében. A másfél méternyi agyagos termőföld alatt sovány aszfaltréteg fekszik, alatta művelésre érdemes, fekete aszfaltréteg, legalul pedig lignitréteg húzódik.
Egy tudósítás szerint, melyet a millennium korában írtak, Európában a 19. században csupán két jelentősebb aszfalt-előfordulást találtak: 1849-ben a svájci Val de Travers-i, majd 1864-ben Biharországban a felsődernai és tatarosi „aszfalthegyeket.” 1864-ben jegyezték be Nagyváradon a „Magyar asphalt vállalat” nevű céget, mely később részvénytársasággá alakult. Ezekben a bányákban a természetes aszfaltot – ahogy egyszerűbben nevezték: a földszurkot – tárnákban bányászták. A leírások szerint 60–100 méter mélységig öt réteg-előfordulás volt, és a természetes aszfaltrétegek alatt mintegy 1 méter vastagságban lévő lignitet is kibányászták. Leggazdagabbak lignitben (fiatal képződésű barnaszénben) és aszfaltban a Réz-hegység nyugati homlokán elterülő pontusi rétegek, úgyhogy a Czigányfalva, Tataros, Derna és Bodonos közt fekvő alacsony hegységet Aszfalt-hegyeknek nevezték el.
Európában a századforduló táján csak Angliában és Magyarországon építettek hengerelt aszfaltokat. Vidéky László mérnök már 1873-ban szorgalmazta ezt a technológiát. Egy német útépítő cég a Magyar Asphalt Részvénytársasággal közösen Stuttgartban építette az első aszfaltburkolatot, éppen Vidéky irányításával. A millenniumi kiállítás riportere szerint: „Aszfaltot egy cég állított ki, még pedig a hazai aszfaltipari részvénytársaság (Budapesten, gyárak Tataroson, Mezőtelegden). E cég kiállítása részint a bányászati, részint a vegyipari pavilonban volt látható. Mindenek előtt ki volt állítva azon pontusi korú, nyers aszfaltos homok, amelyből a gyár az aszfaltot nyeri. Magát az aszfalttelepet fotográfiák illusztrálták. Meglepő volt a készítmények sokasága, amelyek közül felsoroljuk az aszfalt briquetteket, aszfalt fedőlemezeket, isolálásra szolgáló lemezeket, nyers olajat, gépolajakat, sárga bőrkenőcsöt, vörös tetőmázt, fekete kocsikenőcsöt, aszfaltlakkot stb. A Magyar Asphalt Részvénytársaság felsődernai és tatarosi telepe nemcsak Magyarországon, de külföldön is, különösen a Keleten, egyre nagyobb tért hódít, a miben az anyag kitűnő minőségén kívül a tulajdonos részvénytársaság vezetőinek is nagy részük van. Bihar vármegye aszfalt-ipara nemcsak a bánya-termelésnek egyre fokozódó emelkedése által tanúsítja a fejlődés jeleit, hanem az által is, hogy mellékiparágak keletkezését és fejlődését tette lehetővé.”
Az aszfaltbányászat és -gyártás bihari úttörői (inkább „útépítői”), Kovács Mihály, Popper István és Vidéky László nyomában haladva, a múlt század második felében mind műszaki, mind tudományos szempontból igen jelentős szerepet vállalt Váradi Ernő vegyészmérnök és mineralógus. Beszélgetéseim során többször is emlegetik a hajdani bányászok a vidék legendák övezte, rejtélyes kutatóját. 1910-ben született Nagyváradon, Váradi Ödön, az Ady-kortárs neves jogász és publicista fiaként. 1935-ben fejezte be vegyészeti és ásványtani tanulmányait Drezdában. Hazatérve előbb a Rézbánya környéki molibdén- és uránlelőhelyeket kutatta, majd az 1940-es évek elejétől a derna–tatarosi bányavidék kísérleti központját vezette. Nevéhez több mint 70 találmány kötődik. Legnagyobb sikerét a dernai bitumenből általa előállított termék, az úgynevezett poláris olaj előállításával aratta. A szovjet légiflotta gépei ennek a különleges, mínusz 63 fokig fagyálló ásványi olajnak a felhasználásával repülték át 1952 telén az Északi-sarkot. Váradi Ernő a legmagasabb állami kitüntetésekben részesült, s a fáma úgy tartja, hogy (íme, a nevéhez fűződő legendák egyike…) Sztálin – közvetlenül rejtélyes halála előtt! – Moszkvába hívatta, és tudományos érdemeit elismerve, egy halom arany ékszerrel jutalmazta meg őt. Számos legendás elem fűződik az időközben akadémikusi címet elnyerő kutató titokzatos bukaresti és jászvásári útjaihoz is. Sokan tudni vélik, hogy néhány havi németországi szimatolás után, ezen eltűnései alkalmával alapozta meg a polimerek kutatását, mellyel Elena Ceauşescu tudományos hírnevét „öregbítette”. Házvezetőjének visszaemlékezései szerint még idős korában is, ha éjszaka „megálmodott valamit”, felkelt, fel se öltözött, hanem pizsamában a laboratóriumába sietett, és azon frissiben kísérletekbe fogott. A közelmúlt krónikája. A Magyar Asphalt Rt. a saját szükségletére kezdett lignitet bányászni, először a Felsődernával szomszédos Bodonoson. Az első szénbányászok a Baranyiak által erdőirtás végett a Réz-hegységbe telepített szlovákok leszármazottai voltak. Bodonosról alagúton keresztül lóvontatta csillékkel szállították az üzemanyagot Dernára. A fél évszázadig kitermelést folytató magyar részvénytársaság vagyonát, tizenegy aszfalt- és szénbányájával, ipartelepeivel, épületeivel együtt Trianon után 1922-ben „vette át” – minden kártérítés nélkül! – a Román Kőolajipari Vállalat. A bécsi döntést követő négyesztendős „magyar közjáték” alatti fellendülés után a bányavidéken az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején kezdődött az egyre nagyobb iramú fejlesztés. Az „almaszegi szénmedence”-ként emlegetett kisrégió az ipar, elsősorban az erőművek fokozódó, csillapíthatatlan lignitigényének köszönhetően mintegy hatezer bányásznak biztosított az országos átlagnál „több”, „jobb” kenyeret. Bár – mint azt nyugdíjas riportalanyaimtól megtudom – a Zsil-völgyi bányászok az ottani nagyobb fűtőértékű feketeszén miatt mindig sokkal többet kerestek, mint ők. Az almaszegi bányát műszaki fejlesztés révén 1975-ben – elsőként az országban – teljes mértékben gépesítették. Ennek eredményeként 1985 és 1988 között a munkaversenyben elnyerték az országos első helyet. Románia kőszénellátásának 10 százalékát adva többször kiérdemelték a „Szocialista Munka Hőse” kitüntetést…
Ebek harmincadján. Kolozsvári Sándor nyugalmazott bányagépész véleménye szerint barnaszén még akár évtizedekre elegendő volna a közel száz kilométer hosszan elnyúló tárókban, de csak egyetlen vállalkozó próbálkozik a bányászat felélesztésével a közeli verzár–bodonosi bányavidéken. A tárnákat a rendszerváltozás után fokozatosan zárták be, úgymond konzerválták, szerre nyilvánították „nem rentábilissá” őket. Sándor máig nem érti, kinek, kiknek az érdeke volt a teljes leállás. Mint megannyi ebek harmincadjára ítélt üzem esetében, a „konzerválás” itt sem jelentett egyebet, mint mindennek a szétverését, minden elmozdítható széthordását. Sándor több mint két évtizedig bányakombájnok kezelőjeként dolgozott. A fejtés előkészítése nyomán két fronton haladtak előre, akár nyolcvan-száz méter szélesen. A kitermelt lignitet futószalagon hozták ki, apró villanymozdonyok vontatta csillékkel, billenőkocsikkal szállították az almaszegi szénsilókig, ahol vagonokba rakták át, s főleg a nagyváradi hőerőművet táplálták ezzel a fűtőanyaggal. Kolozsvári Sándor emlékezete szerint a középesi bányában, ahol ő dolgozott, hét halálos baleset történt. A frontfejtésben dolgozók közül szinte mindenkit értek kisebb-nagyobb sérülések, őt magát is. Bányalégrobbanás csak a bodonosi fejtésnél fenyegetett, csak ott keletkezett metángáz a tárnákban. A szolidaritás viszont sok életet mentett meg. Egyszer Sándorék brigádja mögött kigyulladt egy frontfejtés. Egyetlen bányásznak sem volt kötelező védőmaszkja, s a nagy füst teljesen elzárta a visszautat, nem tudtak kimenekülni. Az egyik igazgató – a főnökök mind el voltak látva komplett, oxigénpalackos védőfelszereléssel – mentette ki őket, annyi maszkot hozott magával, ahányan bent rekedtek. Az egyik maszk meghibásodott, s megmentőjük váltakozva hol a pórul járt bányász, hol a saját szájába dugdosta az életet jelentő oxigén forrását. Amikor megszűnt a bányászat, sokan elköltöztek, másfelé próbáltak szerencsét. Sándor egyik cimborája meg sem állt Kanadáig. Mivel jóval kevesebbet kerestek, mint a feketeszenet bányászó Zsil-völgyiek, a nyugdíjuk is jóval kevesebb lett. Debreceni Sándornak huszonnégy esztendei föld alatti munka után 1370 lejjel kell beérnie. Sándor egyébként újságolvasó ember, beszélgetésünk során tájékozottnak bizonyul az ország-világ dolgaiban. Bevallja őszintén: „a politika nem érdekli”, az elvonások és a megígért, de elmaradt nyugdíjemelések miatt „nem ért egyet az RMDSZ politikájával”. Emiatt leskelődött át „közömbösen” a kapujában álldogálva, emiatt nem kelt át az úton, hogy részt vegyen az imaházban tartott megbeszélésen. Szerinte a Szövetségnek nem kellett volna belépnie a demokrata-liberálisok vezette kormánykoalícióba. Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, az iránt érdeklődöm: az ő ifjúsága idején milyen volt Felsődernán és széles e vidéken az élet. „A bányászok nagyobb része áttelepedett a vidék falvaiba, de sokan ingáztak, akár hatvan kilométerről is. Autóbuszkonvojok hozták-vitték naponta háromszor a váltásokat. Sok-sok magyar élt itt – kapom a választ. – Volt egy jó focicsapatunk, bányásznapi rendezvényeken nagy ünnepségek zajlottak, a prémiumokból bőven futotta miccsre, sörre. Akár hiszi, akár nem, itt fent a gyártelepen szinte csak magyar szót lehetett hallani az én gyerekkoromban, a románok meg a szlovákok lejjebb laktak, a faluban, de sokan közülük beszéltek magyarul. Csupa magyar szomszédunk volt, ez véges-végig magyar utca volt, én még magyar iskolában végeztem a hét elemit. Amikor Nagykágyán beiratkoztam a gépészeti szakközépiskolába, nagy gondom támadt abból, hogy jószerével egy szót sem értettem románul.” Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Új elnökséget választott a MIT Lakiteleken
Lakiteleken szervezte meg éves táborát szeptember 2. és 4. között a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT): a találkozó elsődleges célja az volt, hogy a tagszervezetek nagyobb létszámban megjelenő képviselői jobban megismerjék egymást, továbbá lehetőségük legyen bekapcsolódni a MIT tevékenységének tervezésébe, közvetlen kapcsolatba kerüljenek a magyarországi partnerszervezetekkel. Ugyanakkor tisztújításra is sor került, a MIT elnöki tisztségről leköszönő Sándor Krisztina utóda Bozsó Imre Lehel lett.
A MIT elnöksége és közvetlen munkatársi köre mellett átlagban 15–30fős küldöttséggel voltak jelen a tagszervezetek: az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE), az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE), a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ), a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) és az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI), ugyanakkor a Fidelitas, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ, a Kereszténydemokrata Néppárt ifjúsági szervezete), a magyarországi Kultúrműhely Alapítvány és az Ifjúsági Caritas Egyesület is képviseltette magát.
A helyszín kiválasztása Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke meghívásának köszönhető, aki szombaton személyesen is köszöntötte a résztvevőket, kitérve a Kárpát-medencei népfőiskolai hálózat létrehozására. A péntek esti megnyitón Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár, valamint Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke üdvözölte a közel 150 fiatalt. Míg Répás a támogatáspolitika helyzetéről beszélt, Toró az EMNT és a MIT stratégiai partnerségét emelte ki. Szombaton délelőtt műhelymunkák zajlottak a tanács és tagszervezeteinek különböző működési területei mentén: oktatás, nem formális nevelés, kultúra, közművelődés, szabadidő, sport és szórakoztató tevékenységek, ifjúsági szolgáltatások, ifjúságpolitika, valamint érdekvédelem témakörökben.
Este tisztújító küldöttgyűlésre került sor, ennek keretében nyolc év után leköszönt Sándor Krisztina. Az ernyőszervezet elnökét Bozsó Imre Lehel korábbi alelnök, az IKE jelöltje váltja. Két évre új elnökséget is választott a küldöttgyűlés; a MIT alelnökei: Vadász-Szatmári Huba (az RMCSSZ jelöltjeként), Lovassy Cseh Tamás (az EMI jelöltjeként) és Fancsali Barna (a MISZSZ jelöltjeként). Szabadság (Kolozsvár)

Nekiestek a rendőrségi címernek (Határhelyzetek)
Az utóbbi napokban megrökönyödve bambulok némely román tévéműsorokra, borzongva olvasom az álneves hozzászólásokat, az aljas, förtelmes, a magyarság ellen nyíltan uszító hisztériás rohamokat, s magamat faggatom: hol vannak, hová lettek a higgadt román értelmiségiek?
A pofátlan hazudozás, csúsztatás és becstelenség mostanra odáig fajult, hogy már nemcsak a Kovászna Megyei Rendőrség címerpajzsában a Kovászna megye címeréből átemelt, átszúrt szívet felmutató kard üzenetét próbálják napi politikai petákokra váltani – a magyar kard egy "román szívet" szúrna át –, hanem a habzó szájjal hablatyoló, hisztériázva hőzöngők már a magyar zászló színeit (piros-fehér-zöld) vizionálják ott is, ahol ezeknek normális ember még az árnyalatát sem láthatja. Arról most ne is szóljunk, hogy ha valakik éppen a rendőrség esetében a kardot markoló páncélozott kar szimbólumából nem egy földrajzi-adminisztratív térség és az ott élő közösség – esetünkben magyarok, románok, zsidók, cigányok, németek – megvédésének szimbólumát, a védelem erejét és biztonságát olvassák ki, hanem magyar irredentizmus után szaglászva vájkálnak, azoktól még a heraldika pocsolyában dagonyázó értelmezését hogyan is várhatja el az ember? Ha én most a heraldikai szimbólumok konkrét román aprópénzre váltott értelmezésére, ennek orrfacsaró bűzét kiszellőztetve átváltok – az álneves bejegyzők hőzöngik, hogy mi, bozgor ganék takarodjunk az ősi román földről –, szóval, ha én most ebbe a címerszimbólum-magyarázatba beleártom magamat, azért teszem, hogy ennek abszurditását világgá kiáltsam. Látok olyan címert, amelyben kárpáti barnamedve markolja a szablyát, másikban (béke)galamb tartja csőrében a kardot – ez is a nagyrománok ellen fogna fegyvert? –, akad olyan, amelyikben nyíllal átlőtt nyakú hattyú fehérlik, s ez sem a Bécsben nagy testű fehér vízimadarakat lakomázó honfitársainkra utal, s a nyest vagy a címer menyétje sem a román aranytól sárgálló tarisznyát fogja kirágni. A kardot, szablyát markolászó címerbeli oroszlánokról már nem is merek szólni, mert ezek bizonyára a legveszélyesebb, románokat marcangoló vadak. Nem sorolom. Aki a históriai határvédő székelymagyarok kezéből ki akarja ütni a szablyát, kardot, mert azzal a mai románokat akarjuk lekaszabolni, az lapozzon utána, hogy Moldva fejedelmének, Ştefan cel Marénak a Vaslui melletti csatában mi volt a véleménye a székelyekről, érdeklődjék Mihai Viteazul cselekedetei után, hogy ő mit köszönhetett a székelyeknek. Vagy, hogy időben hozzánk közelebb eső példát is mondjak, tudakolja meg, hogy a Román Királyság régi címerét – amelynek lényegi elemei Románia mostani címerében is jelen vannak – román királyi felkérésre tervező (1921) Keöpeczi Sebestyén József hogyan és miért került a háromszéki Köpecre. És záró passzusként: minden tiszteletünk és elismerésünk a román politikusoknak és értelmiségieknek, köztük azoknak, akik a Kovászna Megyei Rendőrség címerét jóváhagyták, s akiknek a nevét, személyiségét most nyomdafestéket nem tűrő hangon pocskondiázzák.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Minden magyar számít – tanácskozás a népszámlálásról
Kelemen Hunor pártelnök vezetésével zajlott tegnap Kolozsvárott, az RMDSZ Elnöki Hivatalában az a tanácskozás, amelynek témája a soron következő népszámlálás volt. Ezen részt vettek a szövetség megyei tanácselnökei és alelnökei, a magyar prefektusok és alprefektusok, valamint az RMDSZ megyei szervezeteinek képviselői – adat hírül a pártközpont.
A megbeszélésen elhangzott: a népszámlálás eredményei átfogó képet adnak a népesség számáról, összetételéről, életkörülményeiről, illetve az utóbbi évtizedben bekövetkezett változásokról. Másrészt ezek az adatok határozzák meg a következő tíz évben a területfejlesztéssel, a szociális helyzettel vagy a munkanélküliséggel kapcsolatos döntéseket.
Kelemen Hunor szövetségi elnök kijelentette: „nekünk, magyaroknak, sokkal fontosabb ez az összeírás, mint másoknak. Mindannyiunkat érdekel, hogy hány magyar él Erdélyben. Csökkent vagy nőtt a számunk, változott-e az arányunk? Számos, eddig elért jogunk függ attól, hogy hányan élünk ebben az országban. Mi, magyarok az idei népszámlálás adatai alapján kérhetjük kisebbségi jogaink érvényesítését. A népszámlálás az elkövetkező tíz évben a magyar nyelv használatát, iskoláink, egyetemeink, egyházaink, kulturális intézményeink sorsát is meghatározza. Ezért is fontos, hogy mindenki büszkén és bátran vállalja magyarságát!”
Kovács Péter, a párt főtitkára elmondta, az RMDSZ tájékoztató és tudatosító kampánya szeptember 15-én indul a „Minden magyar számít!” szlogennel. Ennek két fontos része lesz: „egyrészt biztatjuk a magyarokat, hogy vállalják bátran nemzeti identitásuk, anyanyelvük, vallási hovatartozásuk, másrészt pedig fontos technikai tájékoztatást nyújtunk az összeírás folyamatáról, gyakorlatilag arról, hogy mire figyeljenek oda a válaszadók” – ismertette a tájékoztató kampány céljait a főtitkár.
Az RMDSZ által támogatott és szakértők által működtetett honlap (www.nepszamlalas.ro) minden népszámlálással kapcsolatos kérdésre választ ad, segít az összeíróknak, a szervezőknek és a válaszadóknak egyaránt. A tanácskozáson elhangzott továbbá, nagyon fontos, hogy az eddig jelentkezett magyar kérdezőbiztosok regisztráljanak a www.nepszamlalas.ro honlapon, amely révén hasznos, technikai jellegű információkhoz jutnak. Ezek részletes ismertetését Székely István, a párt társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese és Barna Gergő szociológus vállalta a csütörtöki tanácskozáson. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Magyar állami kitüntetéseket adtak át a főkonzulátuson
A magyar nemzet közösségének szolgálatáért, a magyar identitástudat megőrzéséért, erősítéséért, a magyar–román barátságért tett fáradhatatlan munkájuk elismeréseként több művész, pedagógus vagy lelkész vehetett át magyar állami elismerést a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusán.
A meghívottakat Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a kitüntetett személyek önzetlenül járultak hozzá a magyar nemzet szolgálatához, bizonyítva ezzel, hogy magas szinten él a magyar kultúra Erdélyben.
Biró Gábor festőt, restaurátort munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Szarka Gábor csíkszeredai konzul laudációjában elhangzott, Biró Gábor mint a Székelyföld egyik legjelentősebb festője értékteremtő munkájával, nevelési tevékenységével segíti az erdélyi magyar közösség identitásának megtartását, ugyanakkor műveivel hozzájárul az erdélyi magyar alkotóközösség támogatásához és a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítéséhez is. Gazda József pedagógust, irodalom- és műkritikust, esszéírót szintén a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
„Mindenképp figyelemreméltó, és a mai magyar társadalomra vonatkoztatva tanulságos Gazda József azon megállapítása, amely szerint a magárahagyottság és a veszélyeztetettség az erdélyi magyarságban azt tudatosította, hogy addig marad meg egy nép, egy nemzet, amíg kultúrája van, és kultúrát teremt” – hangzott el a laudációban, míg maga az író szerényen úgy vélekedett, ő csupán a dolgát végezte az évek folyamán.
A Magyar Köztársasági Érdemrend ezüst érdemkeresztjét vehette át Monica Ioniţă, aki a moldvai Lészped település általános iskolájának volt igazgatója, itt találkozott először a csángóföldi magyar nyelvoktatás problematikájával. Elősegítette a magyar nyelvtanulás lehetőségét, állandó szaktermet biztosított a tanároknak a magyar nyelvoktatásra, ezek a „műhelyek” a hagyományos kulturális tevékenység otthonául is szolgáltak.
A Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjét vehette át Boros Károly esperes, aki több mint 20 éve az Ezer Székely Leány Napja rendezvény kuratóriumi elnökeként tevékenykedik, és hosszú évekig szolgált a szórványvidékeken is. Szintén kitüntetésben részesült Haáz Sándor, a szentegyházi Mártonffy János Általános Iskola igazgatója, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia megalapítója, a zenekar „megváltoztatta egy egész vidék zenei műveltségét, zenei hagyományokhoz és kultúrához való hozzáállását” – hangzott el a laudációban.
Haáz Sándor a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét vehette át. Farkas Miklós, a segesvári művelődési élet egyik főszervezője a Magyar Köztársasági Érdemrend arany érdemkeresztjét vehette át. A rendezvény keretében Vargha Mihályt is elismerésbe részesítették: a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Pro Cultura Hungarica emlékplakettjét vehette át.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Megjelent a 2009–2010-es Romániai Magyar Évkönyv
A Szórvány Alapítvány gondozásában a napokban megjelent a Romániai Magyar Évkönyv újabb, 2009–2010. évi kettős kiadványa.
Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, az Évkönyv felelős szerkesztője a Nyugati Jelennek elmondta: komoly gondok voltak a politikai évkönyv finanszírozásával, mióta átalakult a magyar támogatási rendszer. Korábban három forrásból sikerült a finanszírozást biztosítani, erre az évkönyvre csak a Szülőföld Alaptól sikerült támogatást nyerni.
– Ebben a helyzetben az Évkönyvet szerkesztő csapatnak új megoldást kellett találnia – mondta dr. Bodó Barna. – Mivel a magyarországi politikai évkönyvet a Corvinus Egyetem mellett működő szakalapítvány adja ki, adott volt a gondolat, hogy próbáljunk a Sapientia Egyetem kolozsvári karának a vezetőségével közösen megoldást találni az évkönyv megjelentetésére. Az egyetem dékánja, Tonk Márton nyitott volt a megoldás irányába, hiszen egy egyetem számára egy tizedik évfolyamában levő évkönyv komoly szakmai publikáció. A tárgyalások után idén tavasszal sikerült aláírnunk a megállapodást az évkönyv kiadására. Az évkönyvet 2012-től kezdődően a Kolozsvári Sapientia Scientia kiadója fogja kiadni.
– Hogyan sikerült végül a 2009–2010-es évkönyvet megjelentetni?
– A most megjelent évkönyv költségeiből a Sapientia Egyetem kevesebbet vállalt, de már a közös koncepcióban készült el az évkönyv anyaga. Újdonság, hogy Tonk Márton a Sapientia képviseletében belépett az évkönyv szerkesztő tanácsába, amelynek most a tagjai Bodó Barna felelős szerkesztő, mellette Bakk Miklós és Somai József, akik évek óta társzerkesztők, a negyedik Tonk Márton. A rovatszerkesztők vonatkozásában is újítottunk. A 2008-as évkönyv esetében Fazekas Emese kolozsvári nyelvi docens vette át a kulturális rovat vezetését. Idéntől a felsőoktatási kérdések felelőse lesz Tonk Márton, illetve a társadalmi folyamatokkal foglalkozó szociológia rovat vezetésére dr. Sorbán Angela szociológust kértük fel, aki a Sapientia Kutatási Programok Intézetének a vezetője. Somai József, aki az idén a 80 évet tölti, kérte, hogy a gazdasági rovat vezetésébe vonjunk be egy fiatalabb munkatársat, így került sor dr. Fekete Szilveszter, a BBTE közgazdasági karának oktatója belépésére a csapatunkba.
– Tartalmi szempontból milyen újdonságokkal szolgál a 2009–2010-es Romániai Magyar Évkönyv?
– Ismételten dupla számot kellett kihoznunk, hiszen az anyagiak miatt nem tudtuk megjelentetni a tavalyi számot, így ez is egy 700 oldalt meghaladó évkönyv, amire érdemes odafigyelni! Van benne egy felsőoktatási blokk: Romániában a felsőoktatás nem csak magyar vonatkozásban élesre járatott kérdés. Az egyetemeket minősítik, egy sor olyan kérdés merült fel, ami az egyetemek finanszírozását és jövőjét határozza meg. Nagyon alaposan újra kell gondolni a felsőoktatás kérdését – ezzel egy hat anyagból álló tömb foglalkozik. A nyelvmegőrzés, identitás kérdése két rovatban is jelen van – a szociológia és a kulturális rovatban is. A nyelvi revitalizáció kérdésével külön is foglalkozunk, ennek a szórványban meghatározó jelentősége van. Jelen vannak a hagyományosnak mondható dolgozatok, mint az elmúlt időszak politikai eseményeivel, az elnökválasztással, az EP választásokkal foglalkozó anyagok, illetve a román alkotmány reformja, ezzel is két dolgozat foglalkozik. Az évkönyv megőrizte a pozitív értékeket, amelyekkel az eddigiek során rendelkezett és bízunk benne, hogy a jövő év elején már megjelenhet a következő, a 2011-es évkönyvünk. Nyugati Jelen (Arad)

Felmérés: bíznak az RMDSZ-ben
Elégedettek a székelyföldi magyarok az RMDSZ politikusaival – derül ki abból a tegnap Csíkszeredában bemutatott közvélemény-kutatásból, amelyet a Kvantum Research közvélemény-kutató cég végzett idén májusban.
Elégedettek a székelyföldi magyarok az RMDSZ politikusaival – derül ki abból a tegnap Csíkszeredában bemutatott közvélemény-kutatásból, amelyet a Kvantum Research közvélemény-kutató cég végzett idén májusban. A Közélet és közérzet Hargita megyében című felmérés eredményeit ismertető Barna Gergely szociológus elmondta, a kutatás Marosszéken, valamint Kovászna és Hargita megyében készült 3011 magyar anyanyelvű személy megkérdezésével, amelyből 416 fő volt Hargita megyei. A három megye lakóit közéleti témákról, politikáról kérdezték.
Arra a kérdésre, hogy rossz irányban mennek-e a dolgok az országban a megkérdezettek 85 százaléka adott igenlő választ. A politikusok népszerűségét vizsgáló kérdések összegzésekor kiderült, hogy Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a legismertebb politikus Hargita megyében, és mindamellett, hogy a megkérdezettek 86 százaléka ismeri, 64 százalékuk meg is bízik benne. A választási aktivitás vizsgálatakor kiderült, hogy a Hargita megyeieknek csupán a 49–50 százaléka menne el biztosan szavazni.
A politikai pártok népszerűségének vizsgálatával kiderült, hogy a biztos szavazók körében 73 százalékkal vezet az RMDSZ és annak jelöltjei. A helyi tanácsok támogatottsága is hasonló, ott az RMDSZ a szavazók 70 százalékának bizalmát élvezi.
A Hargita megyeiek a megye vezetésére Borboly Csaba jelenlegi tanácselnököt tartják a legmegfelelőbbnek, amely a teljes minta 24 százalékát jelenti. Hargita Megye Tanácsának tevékenységével a megkérdezettek 62 százaléka elégedett és 21 százaléka elégedetlen. Az összefogást illetően a legtöbb megkérdezett szerint az RMDSZ minden magyar politikai alakulattal össze kellene fogjon.
A megkérdezettek 62 százaléka fontosnak tartja az RMDSZ kormányzati szerepvállalását, 6 százalékuk ártalmasnak, és 28–29 százaléka szerint az RMDSZ-nek nincs hatása a közösség életére nézve.
DNA: alaptalan volt a Borboly Csaba elleni feljelentés
Nem indít vizsgálatot az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök ellen, miután az ellene szóló feljelentést alaptalannak találta. Borboly tegnap kapta kézhez az ügyészség értesítő levelét.
„A korrupcióellenes ügyészség értesített, hogy az ellenem tett feljelentés alapján ellenőrizték a vagyoni helyzetemet és az eljárást 2011. szeptember 5-én megszüntették, hisz alaptalan volt a feljelentés” – nyilatkozta Borboly Csaba, hozzátéve, reméli, a politika nem arról fog szólni Székelyföldön, hogy névtelenül, rágalmazó vádakkal feljelentéseket tesznek. Új Magyar Szó (Bukarest)

December végéig akkreditálhatják a Sapientiát
Várhatóan akkreditált intézményként kezdheti meg az új évet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) – jelentette be Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke az intézmény kolozsvári karának tanévnyitóján, melyre tegnap délelőtt került sor a Farkas utcai református templomban. Emlékeztetett: a kormány augusztusban elküldte a parlamentnek a Sapientia akkreditációját jóváhagyó törvénytervezetet, amelyet az ülésszak végéig kell elfogadnia a törvényhozásnak. A tárcavezető ezért bízik abban, hogy legkésőbb december végén a Sapientia elnyeri az intézményes akkreditációt.
Hozzáfűzte: az RMDSZ prioritásai között szerepel az egyetem akkreditálása, de ahhoz a román képviselők, szenátorok felét is meg kell győzni ennek fontosságáról.
„A politikus nem ülhet a hátsó sorban”
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöke beszédében rámutatott: még nem tartunk ott, hogy a politikusok a hátsó sorokból figyeljék a tanévnyitót, mert a politikumnak még dolga van, hiszen az egyetem még nem kapta meg az intézményes akkreditációt, pedig a Román Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottság (ARACIS) egy évvel korábban jóváhagyta azt. Leszögezte: a késlekedés a politika felelőssége, nem az oktatókon múlt, hogy a felsőoktatási intézmény még nem tudta beindítani mesteri, illetve doktori képzéseit. Toró ugyanakkor beszélt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának önállósodási törekvéseiről is, mely az egyetemi szenátus diszkriminatív intézkedései miatt elakadt. Hozzáfűzte, nemzeti összefogásra van szükség ahhoz is, hogy ez a kérdés megoldódjék.
Szélesebb körű lesz az anyaországi támogatás
A kolozsvári tanévnyitón elsőként Kató Béla, a Sapienta Alapítvány elnöke szólalt fel, aki azzal biztatta a diákokat, hogy az egyetemen megszerzett tudás hasznosítható, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a katasztrofális érettségi eredmények bizonyítják: csalással, munka nélkül nem lehet előre jutni. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora beszédében arra emlékeztetett: a Sapientia EMTE-t az utóbbi tíz évben elért kutatási eredményeiért a legjobb magánegyetemként tartják számon az országban, s – beleértve az állami egyetemeket is – a huszadik helyen áll az országos ranglistán. A tanévnyitón Mezey Barna, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora is köszöntötte a sapientiás diákokat. Magyarország kormányát Répás Zsuzsanna, a Magyar Köztársaság nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára képviselte, aki ünnepi beszédében elmondta: örülnek, hogy a román kormány elfogadta a Sapientia intézményes akkreditációját, és bizakodva várják a parlament kedvező döntését is. Hozzáfűzte, míg a korábbi magyar kormányok csak az egyetem működését voltak hajlandók finanszírozni, a jelenlegi Orbán-kabinet a szükséges fejlesztéseket is támogatni fogja Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, illetve Nagyváradon is a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) esetében. Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja elmondta: az idei tanévben több diák kezdi el a tanévet, mint tavaly, a térítésmentes helyek teljes mértékben, míg a tandíjköteles helyek hetven százalékát elfoglalták a katasztrofális érettségi eredmények ellenére.
Partnerré nevelnék a diákokat
Tegnap délután Csíkszeredában a tizenegyedik elsőéves generációt üdvözölték a Sapientia vezetői és az évnyitó ünnepség meghívottai. Szép Sándor rektorhelyettes beszédében kiemelte: a mostani Sapientia több és nagyobb, mint korábban, hiszen idén 4 karon mintegy 2000 hallgatóval kezdik meg a tanévet. „Talán kevesebb idén a lelkesedésünk, aminek külső és belső okai egyaránt vannak, de lépnünk kell, hogy elősegítsük az egyetem pozitív megítélését, illetve azt, hogy a régió magáénak tartsa az intézményt” – hangzott el. A rektorhelyettes ugyanakkor rámutatott, idén az egyik célkitűzésük, hogy diákjaikat partnerré neveljék. Makó Zoltán, a gazdaság- és humántudományok karának dékánja a 11-es számot emelte ki, számmisztikai szempontból ugyanis mesterszámnak tekintik, ami több ígéretet és több megvalósítást tartogat. A műszaki és társadalomtudományi kar nevében Lányi Szabolcs dékán arra hívta fel a figyelmet, hogy míg ezelőtt tíz évvel az volt a kérdés, hogy lehet-e előzmény nélkül a Székelyföldön egyetemet alapítani, ma már arra keressük a választ, hogy a diákok akarnak-e szülőföldjükön tanulni, érvényesülni. A Magyar Köztársaság romániai nagykövete, Füzes Oszkár arra buzdította a jelen lévő diákokat, elsőéveseket, hogy legyenek büszkék rá, hogy sapientiások lehetnek, hiszen a magyar állam számára az egyetem az elmúlt 10 év legfontosabb beruházása volt a magyar nemzetpolitika tekintetében. A diplomata hozzátette, bízik benne, hogy az évnyitón jelen van az a személy is, aki „2048-ban majd Nobel-díjas lesz”.
Zsigmond Barna Pál főkonzul a nemrég elhunyt Birtalan Ákos volt parlamenti képviselő nevét említette, aki az egyetemalapítás kiemelkedő egyénisége volt. Rámutatott: az egyetem már bebizonyította élet- és versenyképességét.
Megnyitották a doktori képzést is
Molnár József professzor, a gödöllői Szent István Egyetem rektora is köszöntötte az egybegyűlteket. Rámutatott, hogy nem csupán a Sapientia EMTE megnyitójára jött, hanem a Székelyföld első magyar nyelvű doktori képzésének megnyitójára is, amely 10 diák számára nyújt továbbtanulási lehetőséget a gödöllői egyetemmel együttműködve Csíkszeredában.
„A felsőoktatás verseny a hallgatókért, a professzorokért, a kutatásokért, azonban csak az tud helytállni, aki minőséget produkál, és együttműködésre képes” – hangsúlyozta a professzor. Petres Sándor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke az egyetem közösségi szerepét hangsúlyozta, és úgy véli, látszanak az első jelei annak, hogy Csíkszereda több lett a Sapientia itteni karai révén. Ráduly Róbert Kálmán polgármester szerint Csíkszereda ideális otthont biztosít az egyetemisták számára, majd arra buzdította őket, ismerjék meg a megyeközpontot nappal is. Az elöljáró ugyanakkor kérte a magyarországi diplomatákat, tolmácsolják köszönetét az Orbán-kormánynak, mert támogatásuk nélkül „nem dicsekedhetnénk azzal a ténynyel, hogy mára Csíkszereda megkerülhetetlenné vált Erdélyben”. Ráduly ugyanakkor indítványozta az egyetem vezetőségének, hogy állítsanak emléket Birtalan Ákos volt RMDSZ-es parlamenti képviselőnek, aki az egyetemalapítás emblematikus figurája volt. Javasolta, hogy az egyetemi könyvtárat nevezzék el Birtalan Ákosról. „Az alapítók itt vannak köztünk, ti velük együtt építhetitek az egyetemet, szőhetitek tovább ezt a sikertörténetet” – zárta a diákokhoz intézett beszédét a polgármester.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi műszaki és humántudományok karán tegnap 17 órától kezdődött az ünnepélyes tanévnyitó, melyen Markó Béla miniszterelnök-helyettes is részt vett. Az intézmény közleménye szerint az idei érettségi eredmények ellenére az EMTE marosvásárhelyi műszaki és humántudományok karára idén is 334 diák iratkozott be, akár a 2010/2011-es tanévben. Az ünnepélyes beszédek elhangzása után a hagyományhoz híven az elsőéves diákok közösen tették le a sapientiás fogadalmat.
Forró Gyöngyvér, Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)