Kis művészek együttléte
110 gyermek az ötödik MaKiTában
Több mint száz gyermekhang tölti be ezekben a napokban a marosszentgyörgyi római katolikus plébánia környékét. Ahelyi Szent Cecília egyesület szervezésében ötödik alkalommal énekelnek, zenélnek, táncolnak, rajzolnak itt egy hétig a MaKiTa-tábor résztvevői. A marosszentgyörgyi kis művészek nemzetközi táborába idén kétszer annyian jöttek, mint a korábbi években, az 53 helyi gyermek, illetve fiatal mellett 23-an Kecskemétről, 30-an pedig Zalaszentgyörgyről érkeztek – tudtuk meg Simon Kinga főszervezőtől.
"Széllyel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű virágokkal?" – csendült fel tegnap délelőtt többször is a megzenésített Balassi-vers a plébánia udvarán levő iskola termében. A szomszédos teremben egy moldvai népdalra – Lérem, lérem, utolérem. Száz kutyával összetépem! – dobbantak a lábak. A plébánia udvarán, a filagóriában fehér-fekete és színes rajzokon körvonalazódott egy templom, a tanácsteremben textilanyagokból kis pingvinek születtek. Aztán begördült a kapun a fagylaltosautó, és elkezdődött a fagyiszünet. Simon Kingát ezekben a percekben kérdeztük a tábor öt évvel ezelőtti születéséről és fejlődéséről.
– A különböző művészcsoportjaink már régebben megvoltak, számukra Borzonton szerveztünk táborokat. Fél évtizeddel ezelőtt azért döntöttünk úgy, hogy Marosszentgyörgyön táboroztatunk, mert úgy gondoltuk, hogy így több gyermeket tudunk megszólítani. Már az első MaKiTában is voltak magyarországi vendégeink, csak sokkal kevesebben – mondta a főszervező, aki arról is tájékoztatott, hogy az idei táborban hatévestől 25 éves korúakig vannak résztvevők, az anyaországi gyerekek természetesen felnőttek kíséretében érkeztek. Az énekcsoportot a Szent Cecília együttes tagjai vezetik, a hangszeroktatásban a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia hallgatói, a marosvásárhelyi Művészeti Líceum pár diákja, illetve helyi népzenészek vesznek részt. A reneszánsz és népi táncot Simon Imre tanítja, a rajzcsoportot Albert Katalin grafikusművész irányítja, hímezni pedig a kecskeméti csoportvezető, Szakál Klára tanítja a gyerekeket.
– A nap reggel fél 8-kor a rózsafüzér elmondásával kezdődik, 8 órától szentmise. A mai misén a zalaszentgyörgyi Örömzene kórus énekelt, holnaptól azonban ezeken az együttléteken mind a 110 gyermek hangja felcsendül – mondta Simon Kinga, majd a tábori napok körvonalazása közben arra is kitért, hogy a csoportos foglalkozások reggeli után kezdődnek, délben pedig mindenki átmehet egy másik csoportba, az érdeklődési körének megfelelően.
– Ma az esti reneszánsz koncertre és táncházra készülünk, ahol a csíkszeredai Codex együttes is fellép. Ebéd után tartjuk a főpróbát. A kecskemétiek korhű ruhákat is hoztak, nemsokára elkezdődik a "turkálás", hogy mindenki megtalálja a kedvére való viseletet – tette hozzá a tábor főszervezője.
Határon túli barátságok születnek
A MaKiTának régi és új résztvevői is vannak. A marosszentgyörgyi 23 éves Iszlai Brigitta minden évben eljött a táborba.
– Tagja voltam a Jubilate kórusnak, amiből aztán kinőtt a Szent Cecília együttes. Elsősorban az énekcsoport foglalkozásain veszek részt – mondta Brigitta, majd azt is megfogalmazta, hogy szerinte miért jó ez a tábor.
– Nagyon változatos a program, mindenki megtalálja azt, ami érdekli. Ugyanakkor új barátságok is születnek. Nemcsak magyarországi ismeretségekkel gazdagodom, hanem a marosszentgyörgyiek közül is több gyereket és fiatalt megismerek. Ez azért is jó, mert mióta egyetemre kerültem, ritkábban tartózkodom itthon.
Kasza Dániel második alkalommal vesz részt a marosszentgyörgyi kis művészek táborában. A 15 éves kecskeméti fiú leginkább rajzolni szeret, de a citerázást is kipróbálta, beszélgetésünkre éppen a hangszeresek csoportjából érkezett.
– Az idei tábor talán a múlt évinél is jobb. Leginkább a közösség tetszik – jegyezte meg Dániel.
Standi Barnabás első alkalommal jött a MaKiTába, az ének- és tánccsoportba jelentkezett.
– Tavaly a marosszentgyörgyi csapat járt nálunk, most mi is viszonoztuk a látogatást. Nagyon tetszik a tábor hangulata, már új barátságok is alakulnak. Ami pedig a leginkább megfogott, az az erdélyi táj. Útban errefelé megálltunk a Királyhágón, csodálatos volt – mondta a 16 éves zalaszentgyörgyi fiú, aki az Örömzene kórusban énekel. Szerinte az a legjobb a MaKiTában, hogy közösséget kovácsol, határon túli barátságokat teremt.
A kisebb táborozók közé tartozik a 8 éves Tercsi Borbála, aki Izsákon él, és a kecskeméti csoporttal érkezett.
– A tavaly is eljöttem ide. Leginkább hímezni szeretek, meg játszani a barátnőimmel. A múlt évben a "pacs-pacs" volt a kedvencünk, az olyan, mint a bújócska, csak pár új szabály is tartozik hozzá – mesélte a kislány, majd azt is elárulta, hogy jövőre is szívesen eljönne a táborba, mert a vendéglátók nagyon kedvesek.
Ma délelőtt a bekecsi kápolnában szentmisén vesznek részt a táborozók, majd jótékonysági koncertet tartanak a kápolna javára. Szombaton a marosszentgyörgyi malommúzeumba látogatnak el, aztán a kürtőskalácssütés titkaiba is bepillantanak. A táborzáró ünnepség szombaton este 8 órakor kezdődik a kultúrotthonban, ahol kiállítás nyílik a kis művészek munkáiból, a tábor énekcsoportja koncertezik, és a táncosok is színre lépnek. Vasárnap délelőtt hálaadó szentmisével zárul az ötödik MaKiTa.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Állásfoglalás a július 31-i nyárádszeredai események kapcsán
Precedens nélküli eseménynek lehettek tanúi egy héttel ezelőtt, 2015. július 31-én a Nyárádszeredai Napok résztvevői. Az elmúlt 25 évben, annak ellenére, hogy az egyes politikai pártok, kormányzati képviselők időnként próbálták megkérdőjelezni a romániai magyar közösség nemzeti szimbólumainak használatához való jogát, Maros megyében – főként a nyárádmenti és a küküllőmenti településeken, ahol tömbmagyarságban élünk – a magyar közösség ünnepi rendezvényein jelen voltak nemzeti szimbólumaink. A székely és a magyar zászló használata természetes velejárója ünnepi eseményeinknek, megemlékezéseinknek!
Ennek törvényes háttere is van, hiszen a zászlók használatára vonatkozó törvény kimondja, hogy ünnepi alkalmakkor, mint például amikor az eseményen magyarországi testvérvárosok képviselőit fogadjuk, azzal tiszteljük meg a küldöttségeket, hogy kitesszük a magyar zászlót is. Ezt a jogot törvény szentesíti!
Egy 2001-es kormányhatározat azt is kimondja, hogy az ilyen típusú ünnepek alkalmából nemzeti szimbólumainkat szabadon használhatjuk. Ennek ellenére, 2015. július 31-én Lucian Goga, Maros megye prefektusa és Ciprian Dobre, a megyei tanács elnöke sietve hagyta el a nyárádszeredai ünnepség helyszínét, viselkedésükre utólagos magyarázatot sem adva, de helyszíni nyilatkozataikban világosan utalva arra, hogy nem értenek egyet a magyar és a székely zászló kitételével.
Véleményem szerint ez nemcsak udvariatlanság, de a törvény határozott semmibevétele is a megye elöljárói részéről, akik 25 év elteltével sem értették meg, hogy a különböző nemzeti közösségek békés együttélése az egymás iránti kölcsönös tiszteleten, egymás szimbólumainak, értékeinek elfogadásán alapul.
Mivel gesztusukra egy hét elteltével sem kaptunk magyarázatot, a térség parlamenti képviselőjeként levéllel fordulok a két tisztségviselőhöz, és elvárom tőlük, hogy mihamarabb indokolják meg távozásukat rendezvényünkről, a Nyárádszeredai Napokról.
Borbély László,
az RMDSZ parlamenti képviselője
Népújság (Marosvásárhely)

Eltüntették a szobor-csoportról a foltokat
Helyrehozta tegnap Kolozsi Tibor szobrászművész, bronzrestaurátor a Mátyás-szoborcsoport lovának azon részeit, amelyekre rácsapódott a múlt heti műemlékrongálók által használt barna színezék.
A szakember lapunknak beszámolt arról, hogy a szobrot védő viaszréteg egy kicsit ráolvadt a festékre, ezért a vízsugárral való lemosás után a festékfoltok szélein megmaradtak a kontűrök, de eltüntetésük nem okozott különösebb fejtörést. Kolozsi Tibor, (aki egyébként a 2009–2010-es átfogó felújítás alkalmával a bronzalakokat restaurálta), oldószer segítségével tüntette el a ló hátsó részén és lábain keletkezett foltnyomokat, majd újra bevonta viaszréteggel az érintett felületet. Amint arról beszámoltunk, a festékkel leöntött talapzat felületkímélő módszerrel végzett tisztítását Nagy Benjámin kőrestaurátor és munkatársai végzik, a munkálatok nagy valószínűséggel e sorok megjelenéséig le is zárultak.
(Zay Éva)
Szabadság (Kolozsvár)

Falutalálkozó a tiszteletadás jegyében
Falunap keretében első alkalommal találkoztak Székelyvajában a helyiek, elszármazottak és vendégek. Nemcsak a szórakozásra nyújtott alkalmat a vasárnapi ünneplés, hanem a tisztelet, elismerés kinyilvánítására is.
Vasárnap reggel autóra ülve ébresztette a falut a helyi fúvószenekar. Közben az iskolaudvaron a kukták szerepét felvállaló hölgyek és urak felállították bográcsaikat és előkészítették az ebéd hozzávalóit. A református templom harangjai pedig ünnepi istentiszteletre szólítottak mindenkit, ahol Pápai László tiszteletes prédikációja után Zöld György volt lelkész is szólt a vajaiakhoz.
Istentisztelet után ismét az iskolaudvara sereglett a tömeg, ahová a helyiek mellé már megérkeztek azok a pedagógusok is, akik az 1960-as évektől 1990-ig a faluban tanítottak, és akiket meghívtak a szervezők. Megható pillanat volt sokak számára látni az egykori iskolát, találkozni volt pedagógusoknak és volt diákjaiknak.
Ebéd után Szabó Emilia tanítónő mutatta be nemrég megjelent falumonográfiáját, amelynek gyűjtőmunkáját még főiskolás korában elkezdte. László-Fábián Júlia tanítónő pedig újonnan megjelent könyvét, a Vidám vajai villanásokat mutatta be, amelyben egy vándor szemével ismerhetjük meg Székelyvaját, de számos humoros, olvasmányos, könnyen „emészthető” történet, anekdota szól a falu lakóiról, megtörtént eseményeiről, továbbá kedves és kedvenc tanárának, Kajcsa Jenőnek mulatságos eseteiről sem feledkezett meg a szerző.
A délután folyamán a szervezők díszoklevelekkel köszönték meg mindazok munkáját, akik az elmúlt évtizedekben a falu felemelkedésén és nevének öregbítésén dolgoztak valamilyen területen. Így az 1958-ban létrejött fúvószenekar 14 alapító tagja közül négy élő személy kapott elismerő oklevelet, a többiek hozzátartozói post-mortem elismerést vehettek át, majd Orbán Rozália egy pannót adott át, amely 1958-tól máig idézi fel képekben és nevekkel a zenekar történetét és munkáját. Díjazták annak a helyi focicsapatnak egykori tagjait is, akik az 1970-es években megyei bajnokságig jutottak el ebben a sportágban, és nem feledkeztek meg a volt Pillangó ifjúsági táncegyüttes tagjairól sem, akik megyei versenyek díjazottjai voltak néhány évvel ezelőtt. Természetesen egykori pedagógusait sem felejtette el kitüntetni a falu, tizenhat jelenlevő tanárt, tanítót is köszöntöttek. A délután folyamán az elszármazott Orbán Irén kézimunkáit is megtekinthették az érdeklődők, de az iskola egyik termében megnyílt a falumúzeumnak nevezett gyűjtemény is, amely a Székelyvajáért Egyesület egyéves szorgos munkáját dicséri.
Délután a színpadon a helyi iskolások is felléptek furulyajátékkal, népdallal, nép- és modern tánccal, a helyi Csatlós Beáta és barátnője, Antal Andi könnyűzenével, a szentgericei fiatalok pedig néptánccal szórakoztatták a közönséget, a műsor fénypontja pedig a Bekecs Néptáncegyüttes fellépése volt. Este az ugyancsak helyi László Ferenc zenekara szórakoztatta a tömeget, majd Szabadi Nóra, Ördög Levente és Bokor Barna koncertezett, aztán hajnalba nyúló szabadtéri bulin táncolhatott-énekelhetett kedvére mindenki.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Funar vesztett: a CNCD nem szegett törvényt, amikor megbüntette magyargyalázásért
Nem szegte meg a törvényt, így nem követett el bűncselekményt az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD), amikor a magyar nyelv meggyalázásáért kétezer lejes bírság kifizetésére kötelezte Gheorghe Funart márciusban - döntötte el Bukarest első kerületének bírósági ügyészsége.
Kolozsvár volt polgármestere korábban a „lovak nyelvének” nevezte a magyart a közszolgálati televízióban. Miután emiatt megbüntette a CNCD, Gheorghe Funar bepanaszolta az intézményt az ügyészségen. A váhatóság azonban megállapította: megalapozatlan a volt polgármesternek az a vádja, miszerint a tanács mellett hivatali visszaélést és okirat-hamisítást követett el.
Mint arról már korábban beszámoltunk, márciusban a CNCD a pénzbüntetés mellett arra kötelezte a politikust, hogy egy országos napilapban, saját költségén jelentesse meg a megbírságolásáról szóló közleményt. A CNCD a büntetést azzal indokolta, hogy Gheorghe Funar kijelentése diszkriminatív, mert a magyar nyelvvel szembeni „ellenséges hangulatot” teremt. "Az ilyen kijelentések interetnikai intoleranciát szítanak, ezért büntetendők" – idézte akkor a HotNews a testület határozatát.
Kolozsvár volt polgármesterét Tánczos Barna szenátor panaszolta be 2014 októberében a diszkriminációellenes tanácsnál, miután Gheorghe Funar államfőjelölttel együtt vett részt a Román Televízió egyes csatornája választási vitaműsorában. A román politikus magyargyalázó kijelentései ebben a műsorban hangzottak el.
Tánczos a stúdióban két nyelven, magyarul és románul is köszöntötte a nézőket és a meghívottakat. Gheorghe Funar ezen bukott ki. Előbb felhívta az RMDSZ-es politikusának figyelmét arra, hogy Romániában él. „Arra kérem, hogy többet egy szót se ejtsen ki a lovak nyelvén, az ország hivatalos nyelve a román” – jelentette ki. Hozzátette, ha megnyeri az elnökválasztást, gondoskodik arról, hogy Romániában ne lehessen magyarul megszólalni, „köztelevízióban sem”.
Funar a Maszoltól tudta meg, hogy megbüntették
A CNCD döntését követő napon Gheorghe Funar a Maszoltól tudta meg, hogy megbüntették. Kérdésünkre már akkor közölte, hogy biztosan megfellebbezni a tanács határozatát.
Arra a felvetésünkre, nem gondolja, hogy a közszolgálati televízióban tett kijelentéseivel egy egész nemzetet megsértett, Gheorghe Funar kijelentette: nem érti a kérdést, hiszen az a személy (Tánczos Barna szenátor – szerk. megj) sem érezte magát megsértve, aki bepanaszolta őt a diszkriminációellenes tanácsnál.
Amikor szembesítettük azzal, hogy Tánczos Barna szerint is „felelőtlenül sértegetett egy egész nemzetet”, a román politikus visszakérdezett: „Az nem sértő, hogy a Romániában élő magyarok nem ünneplik december elsejét?” Hozzátette: az Egyesült Államokba kitelepedett magyarok például tiszteletben tartják az amerikai nemzeti ünnepet, Romániában azonban „a magyarok gyászszalagot tűznek ki a román nemzeti ünnepen”.
maszol.ro

Falra hányt borsóból... rózsa
Napok óta azon gondolkozom, mégiscsak okos ember volt a mi egykori, rosszemlékű polgármesterünk, a Köteles Gyuri. Hát öntötték le valaha barna festékkel a „harangot”, amit ő emeltetett? Nem, mert túl magasan van… Öntötték le valaha festékkel az Avram Iancu szobor hátsóját? Ugye, hogy nem? Kénytelenek vagyunk tehát megállapítani: a szó szoros és átvitt értelmében is a műemlékvédelem kimagasló példája ez utóbbi „műremek” – még szökőkúttal is körbevették, ember legyen tehát a talpán, aki meg tudná gyalázni…
Ehhez képest a Mátyás-szoborcsoport... ne is folytassuk. Nézem, ahogyan a szobor hátsó fele még fel van állványozva a múltkori festékes „támadás” nyomainak eltüntetése végett: a kőtalapzat takarítása még javában folyik, de közben a szobor másik felén tömött sorokban igyekszik felfele egy legalább húszfős turistacsoport a talapzatra, hogy beálljon az elmaradhatatlan csoportképre... Egyébként teljesen kitaposott ösvény vezet át a talapzatra a szobrot körülvevő, némi iróniával talán zöldövezetnek nevezhető szigeten, ami megerősít abban a hitemben, hogy a helyi rendőrség nemigen áll a helyzet magaslatán, amikor arról van szó, hogy érvényt szerezzen a szoborra mászást tiltó előírásnak. Ha már van ilyen…
Persze lehet (és itt most vonatkoztassunk el a mostani szoborgyalázástól), belefér a helyi költségvetésbe, hogy a gyerekek és turisták rohama közben néha letörik Mátyás király sarkantyúja vagy elgörbül a zászló hegye. Úgy is felfoghatjuk, hogy az ekképpen fényképezkedő turisták jó szolgálatot tesznek nekünk a kincses város népszerűsítésével: a fotók messze viszik Kolozsvár hírnevét, s ki tudja, hány megosztást és like-ot kapnak majd a Facebook-on…
BALÁZS BENCE
Szabadság (Kolozsvár)

Széplakok Találkozója
Húsz év óta augusztus hónapban az egymástól távol lévő Széplak nevű települések lakói várják és készülnek az újbóli viszontlátásra. Idén Berettyószéplak adott otthont az augusztus7–9-e között a XIX-ik alkalommal megrendezett Széplakok Találkozójának. Mintegy hetven vendég érkezett Fertőszéplakról (Magyarország) és Dedrádszéplakról (Maros megye) péntek délután, akiket dr. Tivadar Nicolae polgármester, Bagosi Barna alpolgármester, a helyi tanácsosok és a vendéglátó családok fogadtak. Küküllőszéplak és Visnyeszéplak az idén nem vett részt a találkozón.
A szombati napot Feketeerdőn töltötték az ide látogató széplakiak, ahol Bede Ferenc református lelkipásztor bemutatta a helybéli templomban a falu történetét majd interaktív játokra és versenyekre került sor. A nap táncos, zenés mulatsággal zárult a berettyószéplaki művelődési házban. A vasárnapi református istentiszteleten az igét Dedrádszéplak lelkipásztora, Rátoni Csaba hirdette, itt a kórusok is bemutatkoztak, majd ünnepi ebéd következett. Délután az ide látogatók helybeli kirándulásokon vettek részt, elmentek többek között a vízgyűjtő tóhoz, amely lassan turisztikai látványossággá nőtte ki magát többek között az itt letelepült vadvízi madárpopulációknak köszönhetően is. A helyi önkormányzat és vállalkozók jelentős anyagi támogatása nélkül a találkozó nem jöhetett volna létre.
Tárnoky Botond
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Ez nem kulturális főváros!
Egyesek számára már Isten háza, a templom sem szent és sérthetetlen. Milyen egyéb következtetés vonható le azok után, hogy valaki vagy valakik valósággal megszentségtelenítették Erdély egyik legősibb és legértékesebb építészeti remekművét, a Kolozsvár főterén pompázó Szent Mihály-templomot.
Minek másnak lehet nevezni az ilyen vandál cselekedetet, amely nem ismer se jóérzést, se határt, és amelyet mindenféle tiszteletet semmibe véve hajtanak végre? Alig néhány nap telt el azóta, hogy a szakembereknek sikerült letisztítaniuk a barna festékkel leöntött Mátyás-szoborcsoportot, most újabb „merényletet” követtek el az Erdély szellemi központjaként számon tartott Kolozsvár főtere ellen. Látszólag eleddig csak Fadrusz János híres, szimbolikus alkotása szúrt szemet egyeseknek, a legújabb történéseket figyelembe véve azonban úgy tűnik, hogy vannak, akiknek mindez kevés, nem elég. Bele kellett „kötni” az immár több évszázada a város központjának tartást, formát és tartalmat adó gótikus római katolikus templomba csak azért, hogy egyesek erejüket, fölényességüket és hatalmukat, de inkább mérhetetlen bunkó, primitív és xenofób voltukat fitogtassák. Ezért ott kellett hagyniuk kezük nyomát az ősrégi falakon, s hogy még inkább nyomatékot adjanak a véleményüknek, nem volt elég egyszer odamázolniuk a szignójukat, hanem a templom déli oldalán, azaz a Mátyás király szobra mögötti falrészen legalább tíz helyen – beleértve a déli kapuzatot - hagyták ott jelenlétük nyomát.
Természetesen az ügy még nagyon friss, ezért a részletekre, a tettes avagy a tettesek kilétére, illetve tényleges indítékaira sem derülhetett fény. Ezért csupán feltételezésekbe lehet bocsátkozni, vajon mi késztethet bizonyos személyeket arra, hogy ilyen és ehhez hasonló minősíthetetlen gaztettet elkövessenek. Ha két héttel ezelőtt nem történik a Mátyás-szoborcsoporttal az, ami végül bekövetkezett, akkor talán más megközelítésből is lehetne szemlélni a dolgokat, így azonban kevésbé hihető el az, hogy minderre véletlenül vagy szórakozásból került sor, netalán tán egyesek így próbálják kiélni rejtett művészi hajlamaikat. Egyre erősebb a gyanú, hogy a Mátyás-szoborcsoport festékkel való leöntése, újabban pedig a templom falának az összefirkálása igenis megfontoltan és tudatosan történik, és az egész kezd egyfajta láncreakció jelleget ölteni. Megjegyzendő, hogy nem ez az egyedüli firka, amely a templomon látható, korábbiak is vannak rajta, beleértve a Moarte ungurilor!, azaz Halál a magyarokra! feliratot is. Az is érdekes, hogy miért mindig csak a Szent Mihály-templom és Mátyás király szobra a célpont, a Bocskai-téren található ortodox katedrálisnak és Avram Iancu szobrának pedig soha semmilyen baja nem esik?!
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Tűz ütött ki a Békás-szoros – Nagyhagymás Nemzeti Parkban
Hegyi Barna a nemzeti park igazgatója az MTI-nek elmondta, hogy a lángok csütörtök délután csaptak fel az 1796 méter magas Nagyhagymás csúcs alatti gyepes területen.
Feltehetően a csúcsról ledobott cigaretta gyújtotta meg a száraz növényzetet. Elmondta, hogy az erdő is kezdett égni, de a nemzeti park felügyelőinek néhány fa kivágásával és árok ásásával sikerült megakadályozniuk a lángok továbbterjedését a szomszédos fenyőerdőre.
„Sziklapárkányokon égett a talaj és az aljnövényzet. A tüzet sikerült megállítani, de teljesen eloltani a terepviszonyok miatt nem lehet. Ezért ott kell őrködni vizes bödönökkel mindaddig, amíg eső lesz” – nyilatkozott Hegyi Barna. A nemzeti park igazgatója szerint mintegy egyharmad hektáros területen pusztult el a növényzet. Azt még nem tudják, hogy a nemzeti park védett növényállománya milyen mértékben károsodott.
„A sziklák, kövek között száraz gyökerek vannak, a gyep és a talaj is porszáraz, és úgy ég, mint a puskapor” – magyarázta az igazgató. A terepjárókkal körülbelül egy kilométerre tudják megközelíteni a helyszínt, onnan csak bödönökben, háton tudják felszállítani a tűzoltáshoz szükséges vizet. Az igazgató elmondta, jelenleg az érintett közbirtokosság önkéntesei és a katasztrófavédelem tűzoltói vannak a helyszínen, éjjelre a nemzeti park alkalmazottai váltják őket.
MTI
Székelyhon.ro

Jancsó Benedek: A székely nép jelleme
A népek jellemét alkotó testi és lelki tulajdonságok azon hatások eredménye, melyeket a származás, a környezet és történeti fejlődésük menete gyakorolt egyéniségük kialakulására. (...)
Az ezer évnél hosszabb időszak során, amióta a székelység a magyarsággal egyetemben véglegesen elszakadt az ázsiai törökfajú népek törzsétől, s Közép-Ázsia belsejéből magyar testvéreivel együtt elindult nyugat felé magának új hazát keresni, testi és lelki tulajdonságai lényegükben azonosak a honszerző ősökével, csak színezetükben módosultak a megváltozott környezet és életmód kívánalmai szerint. Az életmód és a foglalkozás, amelyet századok hosszú során folytatott, előmozdította a természetes kiválogatódás érvényesülését, s lett a székely a magyarságnak testileg legépebb és legerősebb törzsévé. Ez állítás bizonyításául szolgálnak a katonai sorozások statisztikai adatai, amelyek a régi magyar állam nemzetiségeinek testi alkalmatosságára vonatkoznak. Ezekből megállapítható, hogy míg ez a szám pro mille a tótoknál 180–200, a románoknál 150–180, a ruténeknél 130–150, addig a magyarságnál 350–400 között váltakozik. A székelységnél pedig még ennél is magasabb, amennyiben Székelyföld legnagyobb részében az átlag 400–450. (...) Hogy a székelységnek e testi kiválóságát szemben a nem magyar nemzetiségűekkel megérthessük, elég egy pillantást vetni lakóházára. A székely falvak fejlettebb műveltségi színvonala, rendezettebb társadalmi és közigazgatási élete, amely a régibb századokba is visszanyúlik, magyarázza a székely nép egészségben és erőben való kiválóságát. Ehhez járul még a gazdasági helyzete is, amely szorosan összefügg lakóföldjének talajával, amely se nem termékeny, se nem terméketlen. Nem olyan termékeny, mint a magyar Alföld vagy Románia síksága. Munka nélkül nem ád semmit, de becsületesen visszafizeti a belefektetett fáradság kamatait. Ennek következtében a székely nép nem is gazdag, de nem is szegény. Gazdasági állapota általában az arany középszer, vagyis mint maga kifejezi, az „élhető mód”.
Testalkata is ennek az „élhető mód”-nak felel meg. Általában középtermetűek, inkább izmosak, mint kövérek vagy nagy csontúak. Arcszínük a síkföldön barnább, a hegyvidékeken inkább szőke, de általában, mint a székely népdal mondja, se nem szőkék, se nem barnák, csak amolyan magyar fajták, azaz gesztenyeszínű hajúak. Járásuk, mozdulataik inkább rugalmasak, mintsem túlságosan gyorsak, de nincsen semmi bennük a velük lakó szászok nehézkességéből vagy a román paraszt lomha lassúságából. A férfiak a síkföldön szebbek, mint a hegyvidékeken. Ez a különbség magoktartásán is azonnal szembetűnik, amennyiben önérzetesebbek, büszkébbek és beszédesebbek. A nők ellenben a hegyvidékeken szebbek, sőt, gyakran igazán bájosak is. A síkvidékeken izmosabbak, s arcukon is uralkodóbbak a keményebb, mondhatni, a férfiasabb vonások, amennyiben a síkvidéken a nők nagyobb mértékben vesznek részt a mezei munkákban, míg a hegyvidéki nőket inkább a házimunkák, a szövés és fonás foglalkoztatja. Legszebbek a torockói székely nők és az Udvarhely megyei Nyikó-völgy lakói. A székely szellemi és erkölcsi világa egyezik külsejével. Nincs egyéniségében semmi végletes. Nem olyan álmodozó és képzelődő, mint a román, de nem is olyan szegényes képzelőtehetségű, mint az erősen realista, sőt, prózai gondolkozású szász. Az életet józanul és reálisan fogja fel, de erősen idealista hajlandóságai is vannak. Pontosan szereti elvégezni napi teendőit, de szükségét érzi a szórakozásnak, sőt, a szellemi élvezetnek is. Jelleme, beszéde, gondolkozása éppen olyan nyílt, mint tekintete. Őszinte és egyenes, anélkül azonban, hogy könnyen hívő vagy vigyázatlan lenne. Nem engedi magát se rászedetni, se megcsalatni. Ha észreveszi, hogy valaki rá akarja szedni, ilyenkor veszi elé, amint mondani szokta, a másik eszét. A jobbikat-e vagy a rosszabbikat? Azt már ő tudja. Ezért szokták mondani tréfásan, hogy „a székelynek két esze van”. Igazi katonajellem, szeret nyíltan szemben támadni, de a ravasz ellenfélnek cselt is tud vetni. A társas érintkezésben barátságos, és mindig igyekszik jó modorú lenni, különösen a magasabb társadalmi állásban levőkkel szemben, anélkül azonban, hogy alázatos vagy meghunyászkodó lenne. Az úgynevezett parasztmodort elítéli s nem tartja magához méltónak. Megvan benne a szabad ember és a született katona önérzetessége és természetes lovagiassága. Jellemző mondása: nem ismerek magamnál nagyobb urat, de kisebbet sem! A hazafiasság előtte nem valami elvont eszme vagy homályos öntudatlan érzés, hanem konkrét dolog és igazán élő valóság. Ε jellemző lelkiállapotból kifolyóan gondolkozása közdolgokban mindig történelmi visszaemlékezésekre s ezekből keletkezett öntudatra támaszkodó. Ezért konzervatív anélkül, hogy makacs ellensége lenne az újításnak. Ellenkezően, a magyarságnak nincsen egyetlen más törzse, amelynek az új dolgok és új eszmék befogadására akkora készsége vagy hajlandósága lenne, mint a székelynek, de az új dolgokból, az új eszmékből csak azt teszi magáévá, ami észjárásának megfelel, hajlamaival megegyezik, de ezt is egészen átalakítja saját egyéniségéhez. Egyszóval, székellyé válik minden dolog, minden eszme, amit körébe befogad, éppen úgy, mint minden ember, akit sorsa a Székelyföld lakójává tesz. Komolyan gondolkozó, mélyen érző s ennélfogva igazán vallásos ember is a székely, Isten nevében kezdi és végzi minden dolgát. A vallásos türelmetlenséget azonban nem ismeri. Nyilvánvaló jele ennek, hogy a protestáns és a katolikus vallás között majdnem egyformán megosztott. Gyakran ugyanegy családnak egyik ága protestáns, a másik katolikus. A vegyes házasságok napirenden vannak köztük, s ez is egyik forrása és okozója a székelyt annyira jellemző vallásos türelmességnek és elfogulatlanságnak. A székelyek emberi gyarlóságoktól és hibáktól sem mentesek. A leggyakoribb vád, amit a székelyek ellen fel szoktak hozni, hogy nehezen kormányozhatóak, makacsok, perlekedők, erőszakosak, és gyakran a legerősebb kötelékeket is minden különösebb ok nélkül hirtelen és meglepetésszerűen felbontják. Aki azonban ismeri a székelyek történetét és főleg azokat a küzdelmeket, amelyeket századokon át a székely szabadság érdekében folytattak, megérti, hogy e hibák annak a szabad népnek hibái, amely századokon át egy arisztokratiko-demokratikus katonai köztársaságféle államban élt. A székellyel az tud bánni, aki derekabb, kiválóbb egyéniség, mint ő, vagy ha éppen nem is az, de legalább vele egyértékű; aki őt megbecsüli, vagyis, amint ő szokta mondani, „őt is embernek nézi”. A székely a parancsnak tud engedelmeskedni, sőt, el is fogadja, ha neki parancsolnak, de csak ha őt is meghallgatják, vele is tanácskoznak, mert semmit sem szokott teljesíteni anélkül, hogy ne gondolkoznék rajta, és meg ne vizsgálná, vajon nem lehetne-e jobban és célszerűbben végrehajtani, mint ahogy ezt neki rendelték. Sokszor ki is találja a végrehajtás valamely célszerűbb módját, s azt szereti is megvalósítani, még ha annak a javára is, aki a parancsot adta. A székely csak munkatárs akar lenni, de sohasem szolga. A székely, mint népdalában énekli, mindig szabad székely akar maradni, s büszke bércek lakója! Egyénisége eszményibb részének leghívebb kifejezője, lelkivilágának mintegy visszatükrözője népművészete és népköltészete.
(1921)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Márton Áron arcai
Több új művel gazdagodott a bucsini művésztelepen a Márton Áron-ikonográfia. A 2015. július 24–augusztus 2. között megrendezett XI. Vadárvácska Alkotótábor előre bejelentett szellemisége a nagy püspök egyénisége, példája, eszmei és hitvilága volt, s az a 19 művész, aki idén az évről évre újdonságokkal előrukkoló erdei szálláson dolgozott, hamar rá is hangolódott a témára. Ebben az is segítette őket, hogy közelebbről megismerkedhettek Márton Áron életének, munkásságának gyergyói vonatkozásaival, felkeresték a püspök szülőfaluját, Csíkszentdomokost, bejárták gyermekkorának élménynyújtó színhelyeit, hosszasan időzhettek a helybeli emlékmúzeumban, ahol alaposan betekinthettek mindabba, ami az erdélyi katolikus egyházfő példás szolgálatával, helytállásával kapcsolatos. Nyilvánvaló, hogy a Gyergyóalfaluban nyílt táborzáró kiállítás ennek jegyében a szokásosnál is jobban megérintette a közönséget. Az idei alkotó együttlét tematikus jellegét meghatározó házigazda, Gál Mihály és a művészeti vezető, Balázs József festőművész elképzelése e szellemiséghez méltó munkákkal teljesedett ki. Ezt Nagy Miklós Kund művészeti író is hangsúlyozta a tárlatnyitón, aki a művésztelepen született alkotásokat méltatva kiemelte: bár egyazon személyiség, azonos téma és sok közös ihletforrás ösztönözte munkára a művészeket, a végeredmény mégis kellőképpen színes, változatos lett, mindenki igyekezett, hogy saját útját, alkotói elképzeléseit, önmaga stílusát, műfaja jellegzetes jegyeit követve vetítse ki magából azt, amit számára a téma, a Márton Áron-i példázat sugall. Természetes, hogy ez esetben a művészi igényesség talán még hangsúlyozottabban, elevenebben élt a táborlakókban, mint máskor. Ki-ki a maga módján rajzolta, mintázta meg a népéért, hitéért tántoríthatatlanul kiálló Márton Áron arcát, idézte fel immár legendássá vált bérmaútjait, megpróbáltatásokkal teli börtönéveit, a lenyűgöző egyéniségéből sugárzó fényt, a szülőföldjében és népében rejlő erőt, energiát, amiből ő is táplálkozott. A művészeknek komoly kihívást jelentett mindez, hiszen el akarták kerülni a sztereotípiákat, nem a könnyebb megoldások vonulatán akartak végigmenni. Keményen megdolgoztak ezért, de nem feledhették a sokat idézett püspöki jelszót: "Non recuso laborem."
Kétségtelen, hogy Bálint Károly érdemelte ki a legnagyobb elismerést. Olyan kivételes teljesítményt nyújtott a 80 éves szobrászművész, amilyenre talán sokkal fiatalabb kollégái sem lennének képesek: erőltetett menetben, reggeltől késő estig dolgozva, öt nap alatt agyagból megmintázta, majd gipszbe öntötte, kiállításra alkalmassá finomította Márton Áron méretes mellszobrát. Ihletett művét remélhetőleg rövidesen bronzba nemesítve illő környezetbe, köztérre helyezik valahol. De a kiállított festmények, grafikák, plasztikák, textíliák is megérdemlik, hogy minél több ember elé kerüljenek. Gyergyóalfalu után a csíkszentdomokosiak láthatják az anyagot. Pár hónap múlva Marosvásárhelyre is eljut. Ez már szinte magától értetődő, annál is inkább, mivel ezúttal is Vásárhelyről érkezett a legtöbb táborozó. Bandi Kati, Barabás Éva, Bálint Károly, Datu Victor, Gergely Erika, Major Gizella, Nagy Dalma, Sajgó Ilona névsorából állt össze az itteniek csapata. Miholcsa József Marossárpatakot, Orbán Endre, Ráduly Piroska Csíkszeredát, Ferencz Erzsébet, Forró Ágnes Kolozsvárt, Csutak Levente, Jakabos Olsefszky Imola Brassót, Holló Barna Nagyváradot, Ciobanu Gyula Gyergyószentmiklóst, Balázs József, Szakács Eszter Gyergyóalfalut képviselte. A helyiek, a táborszervező Sövér Elek Alapítvány és Gyergyóalfalu polgármesteri hivatala átfogó katalógusban is szeretnék megörökíteni a XI. Vadárvácska műtermését. Eddigi kiadványaik tanúsítják, hogy ennek a tervnek a megvalósítása sem lehetetlen.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (6.)
„Felemelkedésem” és „bukásom”
Ez a cím így nem igaz, amint azt az idézőjel is sejteti. Nem tartottam és nem tartom felemelkedésnek azt, hogy rektorhelyettes voltam a Babeş–Bolyain négy évig, és azt sem bukásnak, hogy utána nem választottak újra. Soha nem törekedtem semmilyen funkcióba, mindig belecsöppentem, néha elfogadtam, máskor nem. 2000-ben a három jelölt közül a legtöbb szavazatot kaptam, 2004-ben szintén három közül a legkevesebbet. A magyar rektorhelyettesre (2004-ben már kettőre) a magyar tagozat képviselői (tanárok és diákok) szavaztak, mintegy 35-en.
A rektor a jelöltekből elvileg bárkit választhatott, de mindig minden rektor betartotta azt az íratlan szabályt, hogy a legtöbb szavazatot kapott jelöltet (vagy jelölteket) választotta. 2000 elején még csak egy magyar rektorhelyettest választottunk, de már a 2000–2001-es tanévtől kezdődően két magyar rektorhelyettes volt.
A 2004-es választások előtt egyszer Vincze Mária kicsit számon kérően megkérdezte, hogy miért nem kampányolok az újraválasztásomért. Először is, csak a választási gyűlésen lesznek jelöltek, addig nincs mit kampányolni, és amúgy sem kampányolnék. Igen, hangzott a válasz, de már folyik az ellenkampány. Meg is mondta, hogy kik a szervezői. A lelkük rajta! – gondoltam, és talán mondtam is.
Csak később tudtam meg egyet s mást erről. Itt közbe kell vetni egy érdekes történetet. 2004 februárjában a BBTE díszdoktorává avatták Franz König bécsi bíborost. De mivel kora miatt a bíboros nem tudott eljönni Kolozsvárra, népes küldöttség ment Bécsbe átadni a díjat. A szinte teljes vezetőség (rektor, rektorhelyettesek, néhány dékán, több tíz diák kórustagként) elment az egyetem költségén Bécsbe. Egyedül én maradtam itthon a rektorhelyettesek közül. A látogatás után Andrei Marga rektor egy ebéddel egybekötött megbeszélésre hívta a küldöttség tagjait (szintén az egyetem költségén). A beszélgetés célja a bécsi út „kielemzése” volt. Furcsálltam, hogy mit kell ezen elemezni, de nem érdekelt a dolog. Később tudtam meg, hogy ez egy jól megszervezett akció volt, mivel – nyilván Marga rektor sugallatára, sőt utasítására – valaki megkérdezte, csak úgy kíváncsiságból az elemzés közepette, hogy a rektor úr kit szeretne látni a magyar tagozat ügyeiért felelős rektorhelyettesi pozícióban.
Marga megmondta, és mit ad a véletlen, a magyar tagozat képviselői néhány nappal később éppen őt javasolták egyik rektorhelyettesnek. Csak azt sajnáltam, hogy emiatt a találkozó miatt a nagyobbik lányom legkedvesebb tanára méltatlan helyzetbe került, amikor az újságíró kérdésére válaszolva letagadta, hogy az az ominózus kérdés elhangzott. Azóta többször találkoztunk nyilvános helyeken, ahol mindig úgy intézte, hogy ne kelljen köszönnünk egymásnak.
A magyar tagozat választási ülésén volt még egy említésre méltó mozzanat, amelyről két nappal később a helyi sajtó is beszámolt. 2004 és 2008 között az egyetemnek volt akadémiai elnöke (Margának kitalált pozíció, mivel rektor már nem lehetett volna, lejárt az egymás utáni két mandátuma) és alelnöke is. Az alelnöki pozícióba Marton József, a római katolikus tanárképző kar dékánja Szamosközi Istvánt, a pszichológia kar dékánhelyettesét javasolta. Ezt a jelölést ketten is kifogásoltuk (rajtam kívül Sárkány-Kiss Endre is), nem tartottuk őt megfelelőnek, hogy a magyar tagozatot képviselje ebben a minőségben. Éles vita alakult ki, valaki (mintha csak a parlamentben lettünk volna) bekiáltotta, hogy „jó fiú, nálunk szokott gyónni”. Amikor a két jelölt közül a titkos szavazáson Szamosközi jött ki elsőnek, én felálltam, és kijelentettem, hogy mivel vele semmilyen közösséget nem vagyok hajlandó vállalni, visszalépek a rektorhelyettesi jelöléstől.
Ez nyilván csak formális volt, hisz nem állt fenn annak a veszélye, hogy harmadikként bekerüljek az első két helybe. Utána még ért bírálat innen-onnan, hogy nem tettem semmit az újraválasztásomért. Később egyszer Muzsnay Csaba, amikor megtudta, hogy a matematika karon dékánhelyettesnek választottak a rektorválasztás előtt (mert ez volt a választások sorrendje, ha valakit később magasabb pozícióba választottak, akkor kari szinten új választást tartottak), olyan megjegyzést tett nekem, amelyből én arra következtettem, hogy ő úgy gondolja, azért nem kampányoltam az újraválasztásomért, mert már „bebiztosítottam” magamnak a dékánhelyettesi állást. Az igazság az, hogy én nem akartam dékánhelyettes lenni, nem akartam magamat bebiztosítani, a kollégáim javaslatára és biztatására vállaltam el.
2000-ben, mindjárt a megválasztásom után, új charta kidolgozását tűzte ki célul a szenátus. Mi, a magyar tagozat képviselői, szerettük volna, ha bekerül az, hogy magyar karokat lehet létrehozni. Ezt a román kollégák végig ellenezték. Kitalálták a „linie de studiu” – azaz szó szerint: oktatási vonal – kifejezést, amelyet én kezdettől fogva magyar tagozatnak fordítottam, még ha ez a kifejezés sokak szerint többet is jelent (nagyobb döntéshozatali lehetőséget). Az igazság az, hogy már addig is használtuk az iskolákban a magyar tagozat kifejezést (a „secţie maghiară” fordításaként), és az sem jelentett nagyobb mozgásterületet.
Hosszas vita után csak annyit sikerült elérni, hogy a chartában úgy jelenik meg a tagozat (románul „linie”) kifejezés, hogy az nem zárja ki a magyar karokat, hisz már akkor is volt két magyar kar, a református és a római katolikus tanárképző kar (igaz, azok nem nyelvi, hanem vallási alapon szerveződtek). A megfogalmazásba ez úgy került bele, hogy egy karon lehet egy vagy több tagozat. Itt a hangsúly az egyen volt, így akár csak magyar nyelvű kar is lehet. A végső döntés előtt szünetet kértem, és a magyar kollégákkal megbeszéltük, hogy tartózkodunk a szavazásnál, ezzel jelezve, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek, de nem szavazunk ellene. Mivel a szenátusban a jelenlétünk 20 százalék körül volt, ez nem veszélyeztette a charta elfogadását.
Rektorhelyettesi tevékenységemet nem tartom sikeresnek, és ez részben a saját hibám is, nem tudtam elég „politikusnak” lenni, hogy különféle körmönfont megoldásokkal továbbfejlesszem azt, amit az előző ciklusban elődöm, Szilágyi Pál kialakított.
Bolyai-ünnepségek
2002-ben ünnepeltük Bolyai János születésének 200. évfordulóját. Kolozsváron is sikerült méltó ünnepségeket szervezni. Októberben nemzetközi konferenciát tartottunk a Babeş–Bolyain, kiállítást rendeztünk (Prékopa András matematikus akadémikus jóvoltából sok értékes anyagot kaptunk Budapestről), egy napra elmentünk kirándulni Marosvásárhelyre, ahol Csegzi Sándor alpolgármester szíves fogadását élveztük, és a konferencia résztvevői bekapcsolódtak a vásárhelyi akadémiai napok megnyitóünnepségébe. December 14-én magyar nyelvű konferenciát szerveztünk Kolozsváron, este pedig a Bolyai János győzelme – 58 év, amely megrengette a geometriát címmel tartott ünnepi előadáson vettünk részt. Ezt az előadást a Kolozsvári Magyar Opera szervezte.
Azt hiszem, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egy tudós emlékére egy opera megemlékező műsort rendezett. Egy évvel előtte tartotta a Kolozsvári Magyar Opera a New York, New York című nagy sikerű előadását, a New York-i szeptember 11-ei terrortámadás áldozataira emlékezve. Az ötlet Szőcs Gézáé volt, és ő volt a kivitelezője is. Tudtam, hogy egy érdekes Bolyai-drámán dolgozik (sajnos, tudtommal máig nem készült el), és megkérdeztem, hogy nem tervezne-e egy ünnepi előadást Bolyai emlékére. Rögtön elvállalta.
Simon Gábor operaigazgató is azonnal belement a dologba. Szép, felemelő előadás volt Vadas László rendezésében verssel, prózai szöveggel, zenével. Ekkor játszották először Kolozsváron Berlioz Rákóczi-indulóját! Kár, hogy nem volt telt ház. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó része annyira bután viszolyog a matematikától, hogy még az ilyen előadásokra sem hajlandó elmenni. Talán a volt matematikatanárát akarja megbosszulni?
A két konferenciát Szenkovits Ferenc kollégámmal szerveztük, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől. Mindig szerettem azokat az embereket, akik egy-egy érdekes ötletre azonnal ugrottak, és hajlandók voltak részt venni a megvalósításban, sőt saját ötlettel gyarapították is az eredeti elképzelést. Kisebb cégek is nagyon sokat segítettek, plakátkészítéssel, szép kivitelezésű mappákkal, Bolyai-borral.
Diákcserék
Még az Erasmus- és CEEPUS- programok előtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ egyezséget kötött a szegedi egyetem diákönkormányzatával az ún. áthallgatásokról. Ez abban állt, hogy diákok egy csoportja Szegedről Kolozsvárra (és fordítva is) látogatott három hétre, ahol órákon vettek részt, ismerkedtek az egyetemmel, a diákokkal, a várossal. Szegeden az egyetem ingyenszállást biztosított, Kolozsváron nem. A kincses városban megpályázták a szállásra az összeget, és így próbálták megoldani a cserekapcsolatot. Ez azonban egyre nehezebben ment, ezért próbálkoztak az egyetemen ingyenszállásért, de kérésüket elutasították, mivel a két egyetem közti szerződésben nem szerepelt a diákcsere ilyen támogatása. Ígéretet kaptak, hogy a szerződés megújításakor ez belekerül, és akkor megoldható lesz.
Alighogy elfoglaltam az új tisztségemet, sorra került az új szerződés megkötése, amely már elő volt készítve, tehát annak megfogalmazásában nem vettem részt, de benne volt a diákcserék anyagi támogatása. Rögtön meg is kerestek az áthallgatások szervezői, és sikerült elfogadtatni a vezetőségi gyűlésen a kérésüket. Azután minden félévben jöttek hallgatók Szegedről, de akkor már egyből a gazdasági igazgatóval intéztem az ingyenelszállásolást, hivatkozva az első jóváhagyásra a szerződés alapján. Négy év alatt két gazdasági igazgató volt, és mindegyikkel jó kapcsolatom volt, így könnyű volt elintézni. Egyszer előfordult, hogy túl korán jöttek a szegediek, amikor a külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban még tartott az őszi felújítás, ezért minden használható szoba foglalt volt.
A gazdasági igazgató azt mondta, hogy megpróbál valamilyen megoldást találni, és másnap közölte, elszállásolja őket az egyetem szállodájában, amely külföldi tanároknak volt fenntartva. A szegedi diákok először azt hitték, hogy Kolozsváron minden diák ilyen kollégiumban lakik, és el voltak bűvölve, de aztán megmagyaráztuk, hogy ez kivételes eset volt.
Egyeztetés a magyar karokról
2000 és 2004 között, amikor rektorhelyettes voltam, az RMDSZ nem volt kormányon, csak kívülről támogatta az akkori szocialista kormányt. Minden évben kötöttek egy protokollumot, amelyben rögzítették, hogy az RMDSZ milyen feltételekkel támogatja a kormányt. Minden év végén elemezték az eredményeket, és mindig úgy ítélték meg: annak ellenére, hogy sok minden nem teljesült az előző évi protokollumból, érdemes újat kötni. Minden évben szerepelt a protokollumban valamilyen általános formában a magyar nyelvű felsőoktatás támogatása, és azon belül a Babeş–Bolyain folyó magyar nyelvű oktatás. A 2003-as megegyezés szó szerint tartalmazta a magyar karok létrehozását a BBTE keretében. Az egyetem magyar tisztségviselői már addig is több anyagot eljuttattak a RMDSZ vezetőihez, amelyben vázolták elképzeléseiket.
Én, a protokollumra hivatkozva, többször is szorgalmaztam, hogy személyes találkozón beszéljük meg a teendőket. Végül Markó Béla elfogadta, hogy egy néhány (ne túl sok – mondta) tanárral találkozzék. A kolozsvári Majális utcai RMDSZ-székházban találkoztunk, részünkről talán hatan voltunk, ebből öt egyetemi tanár és a Bolyai Társaság elnöke, Wanek Ferenc. A RMDSZ részéről Markó Béla, és talán Kötő József (vagy Nagy F. István, már nem emlékszem pontosan). Elmondtuk, hogyan képzeljük el a magyar karokat, Markó Béla is elmondta a megvalósítás nehézségeit, de a reménykedést is. Ezután átnyújtottuk írásban is mindazt, amit elmondtunk. Markó Béla elmondta, hogy a kérdéssel politikai szinten Borbély László alelnök foglalkozik, akit be is hívott az irodába, hogy átadja neki a tőlünk kapott dossziét. Borbély László bejött, mindannyiunkkal kezet fogot, átvette a dossziét, megköszönte, és kiment.
Ez a furcsa viselkedés eszembe juttatott egy hasonlót. Wanek Ferenc egyszer másodmagával, a Bolyai Társaság részéről kihallgatást kért Fodor Gábor akkori magyar oktatási minisztertől, aki fogadta is őket. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtak, nem kérdezett semmit, majd miután átvette a részére elkészített dokumentumot, megköszönte, felállt, és kezet fogva elbúcsúzott tőlük. Hasonló érzéssel távoztak, mint mi erről a találkozóról. Ez nekem azért volt furcsa, mert addig ilyesmiben nem volt részem. Bárkivel tárgyaltam, beszélgettem vagy vitáztam egyetemi ügyekről, az soha nem volt egyoldalú beszélgetés. Ha a beszélgetőpartnert nem is érdekelte az ügy, legalábbis udvariasságból feltett egy-két kérdést, elmondott egy együttérző mondatot. Emlékszem, hogy amikor 1990-ben a Bolyai Társaság részéről egy hasonló bizottsággal kihallgatáson voltunk Mihai Şora tanügyminiszternél, annak ellenére, hogy semmit sem ígért, mégsem távoztunk csalódottan, hisz párbeszédet folytattunk a témáról. Nemcsak mi beszéltünk!
Markó Béla kérésére sikerült megszervezni egy találkozót And­rei Marga rektorral 2003 áprilisában, hogy egyeztessenek a magyar karok ügyében. Az RMDSZ akkori elnöke részt vett egy szo­vátai pedagóguskonferencián, és Marga hajlandó volt ellátogatni a konferencia utolsó napjára, hogy találkozhassanak. Marga néhány rektorhelyettessel és Szamosközi Istvánnal, a pszichológia kar dékánhelyettesével érkezett Szovátára. A megbeszélésre egy emeleti teremben került sor, ahol négyszemközt beszélgettek. Alig telt el öt perc, amikor a folyosón összefutottam Nagy F. István oktatási alelnökkel, aki elfehéredett arccal csak annyit mondott, hogy baj van, mert már be is fejezték a megbeszélést. Margáék ebédre még ott maradtak, majd hazamentek Kolozsvárra. Délután mi, a konferencia résztvevői is hazautaztunk. Nekem sem Markó Béla, sem Marga nem mondott semmit a megbeszélésről, de tisztában voltam az ott történtekkel, hisz jól ismertem Margát. Ő minden bizonnyal azt válaszolta Markónak, hogy személyesen nem ellenzi a magyar karokat, de azokat a szenátus nem szavazza meg, ellenben amennyiben a minisztérium talál erre megoldást, ő nem fog ellenkezni. Tehát átpasszolta a labdát a minisztérium térfelére.
Körülbelül ezzel egy időben Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke arra kért, hogy írjunk egy kérést a kormánynak címezve, amelyben kérjük a magyar karok létrehozását, és azt írjuk alá néhányan a magyar tagozat tisztségviselői közül. De ezt kezeljük bizalmasan! Néda Árpád rektorhelyettes-kollégámmal összehívtuk a magyar dékánhelyetteseket, tanszékvezetőket, megmondtuk, mi a kérés, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem éppen rendes módja a dolgok megoldásának, főleg, hogy a kérés bizalmas kezelésére kértek, de mivel mi már többször próbálkoztunk helyi szinten a karok létrehozásával, és mindig elutasítás volt az eredmény, nyugodtan megtehetjük, hogy egyből a kormányhoz fordulunk. Kértük, hogy természetesen csak az írja alá, aki egyetért ezzel. Mindannyian vállalták, így tizenegyen írtuk alá.
A bizalmas kezelésnek az lett a vége, hogy nemsokára a tanügyminiszter levelet írt a rektornak, mellékelve a mi, kormánynak címzett kérésünket, és arra kérte, hogy találjon megoldást. A rektor közölte a miniszter levelét – a miénkkel együtt – az egyetem információs közlönyében (Buletin informativ), amely abban az időben általában havonta jelent meg, és főleg Marga utazásairól, tárgyalásairól, kitüntetéseiről szólt. Érdekes módon senki sem vádolt bennünket azzal, hogy a szenátust megkerülve folyamodtunk a kormányhoz. Ellenben Szamosközi István felelősségre vont, hogy őt miért hagytam ki, hisz ő is aláírta volna. Azt válaszoltam, hogy gyorsan kellett cselekedni, és nem értem el. Ez persze nem volt igaz, készakarva hagytam ki, hisz Marga közeli barátja volt. Tudok olyan esetről, amikor egy hétvégén ő maga vitte el autóval a rektort Bécsbe.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre.”
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembe ment. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB-vezetők5 „polgári engedetlenség”-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai-egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután. Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket”. Többen hozzászóltak a szöveghez, én is.
Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-i száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás.
Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel”. Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedély kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-i nyilatkozat így szólt:
„Azonnali hatállyal lemondok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1, az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2, nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3, mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembe helyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről, a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell.”
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás, és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót”. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást.
A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze, erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze, ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat”, persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni” alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Jegyzetek: 16 Vincze Mária (1942) közgazdász, egyetemi tanár.
17 Muzsnay Csaba (1939) vegyész, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja.
18 Az 58 év túlzás, mivel Bolyai János 1802. december 15-én született, és 1860. január 27-én halt meg, tehát alig egy hónappal élt többet 57 évnél.
19 Wanek Ferenc (1944) geológus, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja, titkára, alelnöke, majd 1998–2005 között elnöke.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Mátyás, az igazságos
Nézegetem a sokadik merénylet áldozatává lett, bronzból készült kolozsvári Mátyás-szoborcsoportot, a már gyerekkoromtól csodált Fadrusz-művet. És mint mindig az utóbbi negyedszázadban, ahányszor napocai dákoromán hazafiak román táblákkal próbáltak változtatni a magyar emlékműszobrászat kiemelkedő alakja, az ösztöndíjjal Bécsben tanult egykori lakatosinas fő művén, keserűség és bánat kerít hatalmába.
Igen, ezt a sokszor megrongált, megalázott, hét évig készült szoborcsoportot tartja a szakma Fadrusz János fő művének, amely korának neobarokk pátoszát elkerülve, a főalak összefogott mintázásával erőt és monumentalitást fejez ki.
Nem tudjuk, ki volt a két évvel ezelőtti Mátyás-szoborrongálás elkövetője. Ki hajlította el a király bal sarkantyúját, vagy kik törték le az egyik bronzzászló rúdját. S mert az emlékműrongálók kilétét sosem derítik ki a rend őrei, nem szűnik elmémben a magányos tűnődés: milyen szüleik lehetnek, milyen az iskola, ahol tanultak, a baráti közösség, ahol, akik közt szórakoznak? Szidhatom ismeretlenül, hogy gyáva gazember, aki pénzért vagy hazafias érzelmektől vezérelve ilyent tesz? Napilapban megjelent fényképről figyelem Nagy Benjámin restaurátor mestert, aki minden szakmai tehetségét kamatoztatva próbálja megtisztítani nemcsak a talapzatot ért, lefolyó barna festéktől az emlékművet, szemcseszórásos technológiát alkalmazva. És szurkolok neki Székelyföldről, hogy kitűnő „sebészorvosként” tudja „meggyógyítani” az igazságos királyunkat ért sebeket. E gondolatok kíséretében emelem le a polcról mindhárom, Mátyásról szóló könyvemet, hátha valamelyikben említenének olyan emberi vagy uralkodói hibát, amiért gyűlölni kellene vagy haragudni rá. Nos, figyelmesen olvasva sem találtam bennük olyan utalásokat, „tévedéseket”, amelyeket Magyarország, a magyarság országa és nemzete kárára és ellenére tett. (Kiss Dénes: Így élt Mátyás király, Móra Kiadó, 1990; Fenyvesi László: Mátyás király fekete serege, Zrínyi Kiadó, 1990; Harsányi Zsolt: Mátyás király életregénye, Corvina Kiadó, 2014.) Elfogultságom bizonyítékaként idézek Kiss Dénes jól dokumentált kötetéből: „Szinte minden kérdést meg tudott oldani, amit a magyar királynak meg kellett oldania, kivéve egyet. Hogy méltó hitvest ültessen maga mellé a trónra. Ha valami tehát jóvátehetetlen s végérvényesen az, az a királyné végzetes személye...”
„Meghalt Mátyás király, oda az igazság!” De hát végül is mi volt Mátyás király igazsága? Mert igenis volt saját, külön, emberre-királyra szabott igazsága! Az életben, a hétköznapokban megfoghatatlanok az általános igazságok. Mátyás igazsága a tudás, a műveltsége volt. Ez pedig alighanem örök emberi igazság, hogy a tudás hatalom. Ezt felismerni Mátyás király életművében nem nehéz.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elszármazott Jancsók ünnepe
Az államalapításra is emlékeztek
A Jancsó Alapítvány idén 8. alkalommal szervezte meg a Jancsó Emléknapokat, melynek keretében az anyaországban élő családtagok erdélyi körútjuk során a família szülőfalujaként tisztelt Gelencét is meglátogatták. Ám előbb a híres felmenő, dr. Jancsó Benedek történész emlékplakettje előtt tisztelegtek tegnap a kézdivásárhelyi Józsiás kertben.
A messziről érkezettek húszfős csoportjához csatlakozó helybeli névrokonok, valamint más érdeklődők a kézdivásárhelyi sétatéren nemcsak a történészről, hanem az államalapításról is megemlékeztek. Elsőként Jancsó Antal alapítványi elnök köszöntötte az ünneplőket, majd ismertetve a Székely Nemzeti Tanács alapítójának érdemeit, kihangsúlyozta, a neves történész munkássága az államalapító király nemzetegységesítő törekvése méltó folytatásaként is felfogható. Ezért az alapítvány egyik fő célkitűzése a méltatlanul elfelejtett székely tudós életművének visszahozása a köztudatba – mondta.
Lukács Bence Ákos konzul Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul szavait tolmácsolva arra hívta fel a figyelmet, Szent Istvánnak úgy kellett erős államot alapítania, hogy a Kelet és Nyugat, a két különböző kultúra között megmaradhassunk. „Otthonra lelni azt jelenti, hogy dolgozni, tanulni kell, és újrakezdeni a nehézségek ellenére. Az államalapítást nem harsányan, hanem méltósággal kell megünnepelni, úgy, mint akik itthon érzik magukat a szülőföldjükön” – fogalmazott.
Végül Vass Imre a Kézdivásárhelyi Székely Tanács nevében köszönte meg a vendégeknek a Jancsó Benedekre való emlékezést. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével és koszorúzással ért véget. A vendégek Gelencén folytatták a programot, őrtűzgyújtáson és keresztállításon vettek részt.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az államalapítást ünnepelték Marosvásárhelyen
A zuhogó eső sem tudta eltántorítani azokat a marosvásárhelyieket, akik csütörtök este részt vettek a Színház téren rendezett Szent István-napi ünnepségen. Ugyanaz a teremtő erő, amely az esőt adta, gondot viselt arra is, hogy a szinte ezer lelket számláló tömeg felszakadozó égbolt alatt, együtt, háborítatlanul fogyassza el az ünnep megszentelt kenyerét.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezésére a városban harmadik alkalommal tartották meg az államalapítás ünnepét, és másodjára szentelték meg a marosvásárhelyiek kenyerét a főtéren.
Az ünnepi beszédek sorát Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei elnökének köszöntése nyitotta: „A bölcsek azt mondják, a múltból táplálkozik a jövő és az a nemzet. Aki nem ismeri, nem tiszteli múltját, nem is lehet jövője. Kívánom, hogy az államalapító szellemében találjuk meg a közös hangot, találjunk rá az összetartozás, a nagy összefogás útjára. Egységben az erő, de ehhez egységben is kellene gondolkodni, félretéve egyéni érdekeket, sérlemket, haragot”.
Ezt követően Magyarország Csíkszeredai Főkunzulátusának vezető konzulja, Csige Sándor Zoltán továbbította Zsigmond Barna Pál főkonzul üdvözletét, majd kifejtette: „Államalapítás után az építkezés, a munka, az áldozathozatal, a tanulás korszaka következett. Mert ahhoz, hogy erős államot építsünk, először tanulni kellett. Ahhoz, hogy Európa szerves részéve váljunk, magunkévá kellett tennünk értékeit. Az, hogy most itt lehetünk Marosvásárhely patinás főterén, annak is köszönhető, hogy elődeink igyekeztek méltók lenni a szent istváni örökséghez.”
A vezető konzul beszédét Takács Péternek, a Lehet Más a Politika párt nemzetpolitikai titkárának felszólalása követte. Elmondta, nagy megtiszteltetés számukra, hogy abban a városban lehetnek, amelynek lakói mindig, minden esetben kiálltak a szabadságjogaik mellett és hűek voltak a magyar nemzeti tradíciókhoz. Takács Péter után Soós Zoltán és Portik Vilmos szólaltak fel. Előbbi elmondta: augusztus 20. legfontosabb üzenete számunkra, hogy a változáshoz egyszerre kell bátornak és megfontoltnak lenni. „Ahhoz, hogy ezt az örökséget utódainknak átadjuk, ma is változásra van szükségünk. Elsősorban félre kell tenni a sérelmeket és a büszkeséget, őszintén egymás szemébe kell néznünk, meg kell bocsátanunk egymásnak. Kezdjünk el együtt dolgozni, gondolkodni, együtt örülni. Mindenkire szükség van az elkövetkezendőkben” – hangoztatta.
Portik Vilmos kifejtette: „Három éve már, hogy más táborokba tartozó politikusok is egy helyen tudnak ünnepelni, és ha van valami, akkor ezért érdemes a munkát félretenni, és megállni egymás mellett. Mert majdnem mindenki számára láthatóvá kellene válnia, hogy Marosvásárhelyen vannak fontosabb dolgok, mint a párthovatartozás”.
Az ünnepség hangulatát volt hivatott emelni a marosszentgyörgyi Öreg Fenyő néptánccsoport fellépése, Buta Árpád éneklése, a műsorvezető Kilyén Ilka szavalatai, a zalaegerszegi Simon Júlia Annamária elemista szavalata, valamint a hagyományőrző huszárok, illetve a Szent György Lovagrend tagjainak jelenléte. A kulturális műsor után Papp Melinda evangélikus, Kecskés Csaba unitárius és Oláh Dénes katolikus lelkipásztorok megáldották a kenyeret. Ezután a marosszentgyörgyi Szent Cecília, a Kolping család és a Jubilate egyesített kórusok kíséretében a tömeg elénekelte a székely és a magyar himnuszt. Az együttlét utolsó mozzanatként mindenki részesülhetett a Tőkés Tibor pékmester által készített kenyérből.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Kettős falunap Oltfejben
Az év háromszázhatvanöt napjából kettőt csak megérdemel e község kikapcsolódni akaró lakossága, hogy megüljön egy hétvégi népünnepélyt, községünk napját – hangsúlyozta Nyáguly Vilmos, Mikóújfalu polgármestere szombati falunapi megnyitóbeszédében. A rendezvény a testvéri barátság hangulatában pergett, Mikófalva, Bálványos és Balószög testvértelepülés elöljárói-szószólói mint régi barátokat köszöntötték az eltelt években is szállást adó újfalusi barátaikat, s az egybegyűlteket üdvözölte Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai vezető konzulja és Márton Árpád parlamenti képviselő.
Ahol otthon van a fúvósmuzsika, ott nem gond sem a hajnali zenés ébresztő, sem a vasárnapi fergeteges fúvóskoncert, melyet a helyi Nagykürt ’95 fúvószenekar meghívására nyolc környékbeli rezesbanda – Árkos, Kálnok-Kőröspatak, Gidófalva, Sepsibükszád, Nagybacon, Barót és Magyarhermány – szolgáltatott. S mert Újfaluban húsz esztendeje hagyomány a fogathajtás, ezzel vette kezdetét a szombati program. Nyolc egyes, kettős fogat és egy hintó versenyzett a kupáért. A zsűri elnöke, Bódi Zsolt mikóházi polgármester, aki maga is lovasszakember, tapsvihar közepette adta át a vetélkedő nagydíját a helybeli Victor Popnak. Negyven jubiláló házaspár ült a meghívottak padjaiban: a 30, 40, 50, sőt, 60 éve házasságra lépők, akiket ebből az alkalomból emléklappal, jubiláris éremmel, feliratos mézespogácsával és egy szál virággal köszöntött a polgármester, s díjazta azokat a helyi és máshol élő, de a településhez valamiképp kötődő intézményvezetőket, magánszemélyeket, akiknek anyagi vagy természetbeli adományai-támogatásai nélkül nem jöhetett volna össze a falunap.
Központi eseménye volt a rendezvénynek Mikóújfalu mo­nográfiájának bemutatója, amelyet a Háromszék Vármegye Könyvkiadó jelentetett meg a Székelyföld települései sorozat részeként. A kötet szerzőit Demeter Ferenc helyi tanácstag, a falu jelenkori életét és népességét összefoglaló tanulmány társszerzője mutatta be. A 160 oldalra terjedő kiadvány inkább tanulmánygyűjtemény, mintsem egy átfogó monográfia ismérvei szerint született meg, s így csak a történész Cserey Zoltán utalt a település létrejöttében fontos helyi üvegművesség kezdeti eseményeire. A kötet születéséről Sepsiszéki Nagy Balázs szerkesztő és néprajzkutató-szerző beszélt. A helyieknek megélhetést biztosító földtani kincsekről, az épületkövekről, a még rejtőzködő és kevésbé kihasznált ásványvíztartalékokról e sorok írója, a régmúltról a bemutatón részt vevő régész, Székely Zsolt, a településtörténetről Nagy Sándor, a Fejér Ákos-iskola igazgatója, történelem szakos tanára és Ferencz Mária helybeli nyugalmazott magyartanár szerzőként beszélt. Érdeme a szerkesztőknek, hogy a kötetben helyet kapott olyan helyi adatszerző is, mint Baló G. József közbirtokossági elnök. Több archív fotó emeli a kiadvány értékét, a fotóillusztrációkat a sorozatszerkesztő Tóth Szabolcs és S. Nagy Balázs, Nyáguly Vilmos, Lunguly Levente és Illyés András Zsolt készítette. Az ünnepi műsoron fellépett a Gáspár Attila tanította helyi Murgó gyerek-néptánccsoport, a minifoci-bajnokságot szervező IKU Egyesület. Szerepelt Opra Balázs és a helybeli Bartos Barna zongora–énekes duó, majd László Attila koncertjével és tűzijátékkal végződött a faluünnep.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Őszinte művek Zabolán (Tájmisztika Műhely Tábor)
Negyedik alkalommal szervezték meg a zabolai Csipkésben a Tájmisztika Műhely Tábort. Az ott készült alkotásokat tegnap mutatták be a helyi kultúrotthon előterében megszervezett tárlaton.
A nemzetközi táborba különböző műfajokban alkotó művészeket hívtak meg. Tíz napig itt dolgozott Éltes Barna (Feldoboly), Fazakas Csaba és Tompa Lehel (mindketten Bécsből), Hegyeli Hunor (Zabola), Madaras Péter (Zalán), Siklódy Ferenc (Csíkszereda), Szabó Anna Mária és Szabó Zoltán Judóka (mindketten Marosvásárhelyről) és Ütő Gusztáv (Sepsiszentgyörgy). Vendégként jelen volt Keserű Katalin Budapestről, Jakab Ágnes és Vécsi Nagy Zoltán Sepsiszentgyörgyről. A szervezést Gábor Sándor, Hegyeli Győző és Ütő Gusztáv vállalta. Az anyagi hátteret a zabolai önkormányzat és az Etna Alapítvány biztosította, a megyei tanács idén nem támogatta pénzzel a tábort. A tegnapi zárlótárlaton Hegyeli Győző a helyi önkormányzat nevében köszöntötte a jelenlévőket. Ütő Gusztáv a tábor létrehozásának előzményeit ismertette. 2009-ben első alkalommal szervezték meg a Csipkésben, amely az­óta helyi és művészeti fontosságú rendezvénnyé nőtte ki magát. Céljaként fogalmazták meg, hogy újra összejöjjenek régi iskolatársak, az alkotás mellett szellemi, lelki kapcsolatok is kialakuljanak – mondta Ütő. A tábor résztvevői nemcsak a marosvásárhelyi iskola egykori diákjai, a fiatalabb generáció is helyet kapott a műhelymunkában, idén a legifjabb résztvevő tízéves sem volt. A tábor nevében is benne lévő misztika a fizikai, földrajzi táj misztikuma mellett a lelki misztikumot is magában foglalja – magyarázta. Leíró, ábrázoló művek, performanszok, köztéri alkotás is született a táborban, a tárlaton természetművészeti alkotás fotóját is bemutatták. A műveket Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője méltatta. A zabolai táborban jó alkotások születettek, különböző színvonalas ötletek vannak itt együtt – hangoztatta. Sok alkotás a világ bármelyik tárlatán megállná helyét. Összefoglalva őszinte műveknek lehet nevezni a kiállított alkotásokat – méltatta. Nem könnyű dekódolni üzenetüket, kell hagyni, hogy a művek közeledjenek a szemlélőhöz, így lehet felfedezni hangulatukat, mondanivalójukat. Az idei tábor érdekessége, hogy megszületett a Csipkés székely zászlója Ütő Gusztáv alkotásában – fűzte hozzá Vécsi. A tárlat megnyitója után a résztvevők felavatták Tompa Lehel köztéri szobrát, melyet a községnek ajánlott fel, és amelyet a turisztikai információs iroda előtti téren állítottak fel. A betontalapzatra helyezett, fémből készült obeliszk az Ukkó & Gönüz nevet viseli.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rek­torhe­lyet­te­sének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre."
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szer­vezett a Bolyai Egyetemért, Ko­lozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket".
Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott.
Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem.
A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig.
Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett.
A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell."
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót".
Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Egyetemi fejlesztés
1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről.
A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben.
Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna.
Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében).
Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani.
Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná.
Kása Zoltán
Folytatás a következő Szempontban
Krónika (Kolozsvár)

Felavatták Szentjóbi Szabó László szobrát Ottományban
Ottományban augusztus 22-én, szombat délután az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szervezésében, Szabó István helybéli nyugalmazott tanár nemes adományaként felavatásra került az ottományi születésű Szentjóbi Szabó László (1767–1795) költő és drámaíró mellszobra.
Az irodalmi személyiség 1795. október 6-án hunyt el a Martinovics-féle jakobinus mozgalomban vállalt szerepének büntetését töltve, Kufstein várbörtönében. Nevét viseli a helyi általános iskola, halálának 200 éves évfordulója alkalmából pedig emléktáblát is avattak a református templom falán.
A szoboravatást megtisztelte jelenlétével Tőkés László, az EU-parlamenti képviselő, az EMNT elnöke, Takács Péter kolozsvári magyar konzul, Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Partiumért felelős alelnöke, Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke, helybéli tisztségviselők, Fazekas István Albertirsa (Magyarország) polgármestere, Szentjóbi Szabó Andor, a költő oldalági leszármazottja és élettörténetének kutatója, valamint más oldalági leszármazottjai is. A ceremóniát Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke vezette.
Ünnepi beszédet mondott Nagy József Barna, Szabó István, aki mint említettük, saját költségén készíttette el Deák Árpád nagyváradi szobrásszal a költő büsztjét, Szentjóbi Szabó Andor, aki 2006-ban a település díszpolgári címét is megkapta, Takács Péter konzul, valamint Tőkés László EP-képviselő. Közreműködött a szalacsi Örökzöld asszonykórus, az ottományi Nefeljcs Férfikórus, verset mondott Darabont Réka. A költő mellszobrát Tőkés László és Takács Péter leplezte le. Az esemény koszorúzással és a Himnusz eléneklésével zárult.
A délután második felében Szalacson (Ottománnyal alkot községet) sor került a Partiumi Autonómiatanács (PAT) helyi sejtjének alakuló ülésére, amelyet a tervezett és a programban feltüntetett szalacsi művelődési ház helyett – a helyi polgármesteri hivatal elutasító hozzáállása következtében – a helyi gazdaegylet épülete melletti magtárban tartottak meg.
Románia regionalizációjáról és az ezzel járó régiós autonómiák szükségszerűségéről dr. Szilágyi Ferenc, az EMNT érmelléki szervezetének elnöke tartott kiselőadást, majd a régiók önálló közigazgatásáról, illetve más európai példákat felsorakoztatva Tőkés László vont párhuzamot a nyugati országokban jól működő hasonló önszerveződésekről.
A helyi autonómiatanács megalakulásának mozzanatait Csomortányi István vezényelte le. A szavazás eredményeképpen a helyi PAT elnöke Rencsik Ferenc lett, alelnökei pedig Nagy Ferenc és Szabó János. Végül Tőkés László átadta a frissen alakult szervezetnek a Partium zászlaját. Az alakuló ülésen részt vett a helyi Örökzöld asszonykórus is, akik népdalokkal és nemzeti érzületű magyar nótákkal tették színesebbé a magtárában zajló eseményt.
Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája
erdon.ro

Temes megyében is beindult a Petőfi Sándor Program
A temesvári Szórvány Alapítvány székházában kedden megtartott sajtótájékoztató keretében mutatkozott be a Nemzetpolitikai Államtitkárság által idén elindított Petőfi Sándor Program bánsági ösztöndíjasa, Horváth Ida, végvári származású joghallgató. A Kárpát-medencei szórványmagyarság megerősítését célzó Petőfi Sándor Program célkitűzéseit dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke ismertette.
„A szórvány a mi értelmezésünkben egy olyan helyi magyar csoport, amely saját erejéből képtelen a nyelvi-kulturális fennmaradásra, segítséget kell kapnia ahhoz, hogy a megmaradását biztosítsuk – mondta dr. Bodó Barna –, erre találtuk ki a szórványgondnok intézményét is, de ennél sokkal átfogóbb, az egész Kárpát-medencére kiterjedő programot indított el a Nemzetpolitikai Államtitkárság, amelynek dr. Grezsa István miniszteri biztos a felügyelője, koordinátora.” Az új programot a Kőrösi Csoma Sándor Program mintájára találták ki, amelynek célja, hogy magyar fiatalok utazzanak ki a diaszpóra magyarságához, és a magyar közösségek életét segítsék, hozzájáruljanak a magyar közösségek identitásának megőrzéséhez. A Kárpát-medencei szórványmagyarság megerősítését célzó Petőfi Sándor Program célterülete a Kárpát-medence mellett Ausztria, Csehország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és a Csángóföld. A programban részt vevő 50 ösztöndíjas fiatalt kifejezetten a szórványterületekre küldik.
Temes megyében Horváth Ida, végvári származású joghallgató augusztus 15-től kezdte el a szórványközösségeket segítő tevékenységét. A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasainak a tevékenysége négy nagy kérdésre hegyeződik ki: közösségszervezés, kulturális–szabadidős–sport-tevékenységek szervezése, elsősorban fiataloknak, a helyi-megyei eseménynaptárkövetése, összeállítása, gondozása és a külföldi kapcsolatépítés. Horváth Ida feladatai közé tartozik majd a temes.ro honlap működtetése, a megyei eseménynaptár megjelenítése a világhálón.
Horváth Ida a sajtó képviselőinek elmondta: most ismerkedik a megye magyar közösségeinek, illetve magyar intézményeinek, civilszervezeteinek a helyzetével. Részt vett a Végvári Falunapok rendezvényein és a következő hét végén besegít az Újszentesi Falunapok megszervezésébe. Horváth Ida kezdeményezésére szeptember 21-én a Bánságban is megemlékezünk a Magyar Dráma Ünnepéről, amelyre meghívják dr. Csávossy György bánsági származású drámaírót, és előadják egyik darabjának egy részletét. Szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján a Bánságban is megünnepeljük a Magyar Népmese Napját. Erre az alkalomra meghívják a magyarországi nagy népmesemondót, Kóka Rozáliát, aki saját gyűjtésű bukovinai székely és moldvai csángó népmeséket fog előadni Nagybodófalván, Szapáryfalván és Temesváron.
A Petőfi Sándor Program időtartamát első körben 9 hónapra tervezik, de dr. Bodó Barna szerint megvan rá a remény, hogy folytatódik a következő években is.
Pataki Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (7.)
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre."
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembement. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB (Bolyai Kezdeményező Bizottság)-vezetők „polgári engedetlenség"-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szer­vezett a Bolyai Egyetemért, Ko­lozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután (képünkön – szerk. megj.). Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket".
Többen hozzászóltak a szöveghez, én is. Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-ai száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem, és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott.
Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás. Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel". Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedélyt kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem.
A november 19-ei nyilatkozat így szólt: „Azonnali hatállyal lemondok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig.
Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1. az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2. nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3. mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett.
A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembehelyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell."
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót".
Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást. A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat", persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni" alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Egyetemi fejlesztés
1990-ben nyolc kar volt az egyetemen, a karok száma 2000-re 18-ra nőtt. A fejlesztés teljesen ad-hoc módon történt, nem volt semmilyen stratégiai elképzelés. Ezért ahelyett, hogy az egyetem megvásárolt volna egy területet, ahova építsen, fejlesszen, mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően próbálták megoldani a tanteremgondokat. Voltak karok, amelyek terjeszkedtek, nőtt a diáklétszámuk, más karokon viszont csökkent a diákok száma. De senki sem volt hajlandó könnyen lemondani a birtokolt épületekről, épületrészekről.
A főépülethez minden ottani kar nagyon ragaszkodott. Inkább vállalták, hogy több épületben tanítanak, egymástól akár távol levőkben, csak ne kelljen lemondani a főépületben lévő addigi termeikről. Legjobb példa erre a matematika–informatika kar, amelynek vezetői nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy egy számukra építendő új épületbe költözzenek, inkább vállalták, hogy a város három, egymástól igen távol levő épületében tartsanak órákat. A szervezetlenség miatt az egyetem egyre több épületet vásárolt a város különböző részén, hogy kielégítse a karok igényeit. Egyetlen ingatlan épült tervszerűen, a közgazdasági kar impozáns épülete a Györgyfalvi negyedben.
Amikor a magyar karokért harcoltunk, sokan szemünkre vetették, hogy miért nem készítettünk egy olyan pontos számítást, amely kimutatta volna, hogy mennyibe kerülne ezek működtetése, hisz akkor egyszerűbb lenne a megvalósításuk. Ez ellen én mindig tiltakoztam, tudtam, hogy ez nem pénz kérdése, hiszen tíznél több új kar alakult úgy, hogy semmilyen számítást nem végeztek, és a karok működtek, akkor miért kellene nekünk ilyet készíteni. Ezt csapdának véltem, és vélem ma is. Azt előre lehet tudni, hogy egy kétezer diákkal működő karnak nincsenek anyagi gondjai. Márpedig ezek a magyar karok ilyen nagyságrendűek lettek volna.
Az egyetem felvállalta a teológiai karok indítását is. Mind a négy nagyobb felekezet alapított kart (ortodox, görög katolikus, római katolikus, református). Kezdetben ezek vallástanárképzők voltak, de később az ortodox és a római katolikus egyház bevitte az egyetemre a lelkészképzést is. Mi magyarul ezeket a karokat tanárképző jelzővel illettük: református tanárképző kar, római katolikus tanárképző kar stb. A református egyház, a többi felekezettel ellentétben, nem biztosított épületet a tanárképző kar számára (csak ideiglenesen a református teológia épületében).
Andrei Marga rektor nagyon támogatta azt az ötletet, hogy a református karnak az egyetem biztosítson helyet, ezért az első adandó alkalommal megvásároltak egy épületet a Horea úton két kar (a református tanárképző és a business) részére. Az épület megvásárlásának a története igen érdekes. Egyik vezetőtanácsi gyűlésen konkrétan szóba került a Horea úti épület megvásárlása. Marga rektor nagyon támogatta a megvásárlást, mások óvatosabbak voltak. A gazdasági igazgató elmondta, hogy a tulajdonos sokkal többet kér az épületért, mint amennyire egy belső bizottság felbecsülte azt. Az egyik rektorhelyettes, aki ismerte a tulajdonost is, az épületet is megnézte, hogy mennyire alkalmas oktatási célra, egyáltalán nem javasolta a megvásárlást. Drágállta, és nem találta jónak az épületet arra, hogy ott megfelelő tantermeket lehessen kialakítani.
Marga rektor többször hangoztatta, hogy neki semmilyen érdeke nem fűződik az épület megvásárlásához, csupán a három kar (akkor talán még a földrajz karról is szó volt) teremproblémáit szeretné megoldani. Azt is többször elmondta, hogy ha gondoljuk, ő kimegy, és döntsünk nélküle, ő a döntést elfogadja, de egyáltalán nem tett olyan mozdulatot, hogy ezt komolyan gondolná.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

A nemzet szellemi újraegyesítése, a civil integráció eszközeivel
A Szórvány Alapítvány székházában megtartott sajtótájékoztatóján dr. Bodó Barna elnök ismertette a civil központok létrehozásának tervét, amelynek célja a Kárpát-medence magyar civilszervezeteinek integrációja, hálózatba szervezése.
„A cél az, hogy a különböző nemzetrészek magyar civilszervezeteinek a tagjai, illetve az egyszerű magyar emberek között minél több, intenzívebb és szorosabb személyes kapcsolat, minél több találkozás alakuljon ki” – nyilatkozta dr. Bodó Barna – Ennek érdekében Közép-Kelet-Európa magyar civilszervezeteit egy hálózatba kell szerveznünk.” A fenti hálózat kialakításának leggyorsabb és leghatékonyabb módja dr. Bodó Barna szerint az ún. civil központok létrehozása, amelynek feladatait már meglévő, a többi civilszervezetet jól ismerő, azokkal napi kapcsolatot kialakító civilszervezetek vállalják fel, és közöttük építik ki a hálózatot. Erdélyben 4, Felvidéken 2, Délvidéken, Kárpátalján, Horvátországban és Muravidéken 1-1 civil központ jön létre. Az erdélyi civil integráció koordinátora dr. Bodó Barna, a dél-erdélyi civil központ pedig Temesváron jön létre, feladatait a Szórvány Alapítvány fogja ellátni.
„Arra a következtetésre jutottunk, hogy a működő civilszervezetek száma fogy, sok az alvó szervezet, mások pedig teljesen megszüntették a tevékenységüket. A szórványban vannak olyan települések, ahol a magyarság szempontjából egyetlen kis civilszervezet jelenti az életet – hangsúlyozta dr. Bodó Barna –, ezeknek tevékenységébe feltétlenül új életet kell lehelni, segíteni kell őket.” A civil központok különféle tevékenységek megvalósítását vállalják, a civil együttműködés, a civil humánerőforrás-fejlesztés, a forrásteremtés és a turisztikai mobilizáció területén.
A civil együttműködés célja a különböző régiókból származó civil szervezetek egymással való megismertetése, a közöttük való együttműködés erősítése, a következő tevékenységeken keresztül: civil adatbázis létrehozása, kis közösségek találkozóinak támogatása és szervezése, nemzeti ünnepek közös megünneplése, közös akciók és mozgalmak népszerűsítése, fellépő művészek és szakemberek közvetítése egymás rendezvényeihez.
A civil humánerőforrás-fejlesztés a tudás-transzferen keresztül a civil szervezetek sikerességének és felkészültségének a növelését biztosítja.
A forrásteremtés a két- vagy több ország civilszervezeteinek együttműködésével elérhető pénzügyi források megcélozása és sikeres lehívása, amelyhez pályázati partnereket és pályázati szakembereket (pályázatíró, tematikus szakemberek, fordítók) közvetít a civil központ.
A turisztikai mobilizáció célja a Kárpát-medencei, illetve összmagyar szinten a magyar emberek közötti turisztikai mobilizáció erősítése, amely által megismerik a többi tájegységet, illetve az ott élő magyar emberek életét. A turisztikai mobilizációt elősegíti a rendezvényekre, fesztiválokra más régióból érkező magyar látogatók részére kedvezményes vagy ingyenes szállás-, étkezés-, illetve egyéb turisztikai szolgáltatások biztosítása, kedvezményes vagy ingyenes belépőjegyek biztosítása, kirándulások és tanulmányutak szervezése más régiókban, egyes települések látnivalóinak és kulturális értékeinek népszerűsítése.
A civil-központok által felvállalt tevékenység-csomag folyamatosan bővíthető, a változó körülményekhez és a felmerülő igényekhez igazítható- mondta befejezésül dr. Bodó Barna.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Amikor Marosvásárhely volt a világ
Hazatérők nagy ünnepe
Harmadszorra hozta haza a Forgatag a világ különböző tájain élő marosvásárhelyieket. Az augusztus 29-ére, szombatraidőzített együttlét első délelőtti helyszíne a Bolyai líceum udvarán nyílt Nosztalgia kávéház volt, délután pedig a Kultúrpalotában bemutatott gálaműsor nagyérdeműjeként tölthettek el emlékezetes órákat a Bernády városát otthonuknak érzők.
Tíz órakor már több mint százan haladtak át a líceum udvarán felállított, korhűen díszített kapun, amely, akárcsak a vendégeket fogadó önkéntesek öltözete, a közelgő időutazáshoz teremtett hangulatot, feledtetve az első kellemetlen benyomást, amelyet a tanintézet bejáratától nem messze dübörgő munkagépek okoztak. Amint azt a délutáni gálán Kirsch Attila főszervező, az Öregdiákok Baráti Körének elnöke meg is jegyezte, az útjavítást kimondottan a kávéházi program idejére tervezhette be a polgármesteri hivatal, a gépek munkája ugyanis pontosan addig tartott, ameddig a műsor.
A délelőtti hőségben pillanatokon belül "elkeltek" a kávéház napernyővel védett asztalai, de mivel nem minden asztalhoz jutott ernyő, a világtalálkozó több résztvevője tarthatott attól, hogy nehezen bírja ki az előtte álló két órát. A szervezők természetesen igyekeztek ezt megoldani, és árnyékosabb helyekre kísérték a vendégeket, a gond csak az volt, hogy a színpadtól távolabb – bizonyára hosszú idő után találkozott – ismerősök, barátok beszélgetőcsoportjai alakultak ki, így nem mindenhol lehetett zavartalanul élvezni az egyébként rendkívül színvonalas, szórakoztató produkciókat.
Mielőtt a szellemi és földi jót – a múlt század eleji Marosvásárhelyt megidéző dallamok, arcok, tárgyak mellé aprósüteményt és később feketekávét is – kínáló kávéház megnyílt volna, Kirsch Attila üdvözölte a jelenlevőket. Száz főre számítottak, de most már pótasztalokra is szükség van – jegyezte meg a főszervező, majd a korábbi két év világtalálkozóját idézte fel, végül pedig átadta a szót B. Fülöp Erzsébetnek, a múlt és jelen találkozására épülő műsor rendezőjének, aki színművész társaival, Ördög Miklós Leventével és Galló Ernővel varázsolta elő a száz évvel ezelőtti világot.
Múlt századi Thália-varázs
A Nosztalgia kávéház vendégei 1920-ban, a Király Ernő-estek publikumának soraiban találták magukat, a szenzációként bekonferált, Amerikából érkező színész – akit Galló Ernő alakított – partnerével, Bársony Rózsival egy Mágnás Miska-jelenettel mulattatta az egybegyűlteket. Már az első percekben kiderült, hogy a műsort a kor könnyed derűje és eleganciája mellett az idősíkok közötti csapongásból, illetve elszólásokból és bakikból eredő egészséges humor hatja át. A beígért Király Ernő-kritika helyett például egy háromgyermekes anyáról szóló írást hallhattunk a korabeli színházi lapból, az ünnepelt színész pedig arról mesélt, hogy cipésze egyszer megkérdezte: miért kell annyit próbálni, nem megy? Szintén a jókedvet szolgálta egy hajdani – szintén Galló Ernő alakította – akrobataművész performansza, aki egy keréken mutatta be, hogy hogyan sétáltak egy évszázaddal ezelőtt a vásárhelyi korzón.
Női szívek ismerője
"Volt egyszer, 1864-től 1938-ig egy gyógyszerész, jogász, városépítő, (…) a női szívek ismerője, egy igazi snájdig férfi" – vezette fel az egyik leginkább várt jelenetet B. Fülöp Erzsébet, miközben fekete öltönyben, cilinderben máris színre lépett Bernády György. Ördög Miklós Levente minden gesztusában hiteles Bernády volt. A hajdani polgármester nagyvonalúságát, nők iránti hódolatát, humorát felidéző vidám pillanatok után az irodalmat kedvelő, Petőfit szavaló, nótára gyújtó férfiú is megmutatkozott, majd újra a humoré lett a főszerep, a Bernády rejtélyes nőügyeiről kíváncsiskodó titkárnő ugyanis azt az ígéretet kapta kenyéradójától, hogy a titokról a fátyol majd a negyedik világtalálkozón lebben fel. A városépítő polgármester alakjának megidézése végkicsengésében azonban Bernádyhoz méltón ünnepélyes volt, az egybegyűltek a Nyílt levélből hallhattak egy gondolatot: "Egész életemen át egyetlen vágyam, egyetlen célom volt, hasznára lenni a köznek, hasznára lenni fajomnak".
Ükanyák csészéi, dédanyák emlékfüzete
A kávéházi együttlétet, múlt és jelen egybefonódását a közönség folyamatos megszólítása, bevonása tette igazibbá. B. Fülöp Erzsébet mikronfon-jával az asztalok között sétált, és század eleji reklámszövegek, régi marosvásárhelyi cégek, üzletek, szórakozóhelyek felidézésére kérte, majd az igazi férfi jellemzőiről faggatta az egybegyűlteket, illetve azt is megtudakolta, hogy járt-e valaki közülük fürödni a Ritzbe. Előadók és publikum közeledését a tárgybörze tette teljessé. Amint azt a szervezők korábban meghirdették, az együttlétre régi kávéházi tárgyakat lehetett hozni, és a három színművész által megformált alakok alkotta zsűri értékelte a régiségekkel megterített asztalokat. A versenyre hárman neveztek be, Szőcs Boróka az üknagyszüleitől maradt kávéscsészéket tette közszemlére, Szabó Judit az egykori fizetésképtelen írók, költők elmaradhatatlan kávéházi kellékeit, tollat, papírt, melléje pipát, magyar kártyát és régi pálinkáspoharakat sorakoztatott fel, a legfiatalabb versenyző, Kiss Bora pedig egy 1800-as évekből származó Bibliával, illetve a déd- és nagymamája emlékfüzeteivel érkezett. A zsűri tetszését az ő asztala nyerte el leginkább, de a virágcsokor mindhárom versenyzőt megillette.
A Nosztalgia kávéház kínálta időutazás a jelenben ért véget, erről a bolyais diákok tavasszal alakult együttese, az Illusion gondoskodott. Miután a kávéház bezárt, az érdeklődők Buksa Éva Mária tanárnő vezetésével az iskolamúzeumba látogathattak el.
"Őrzői vagyunk egymásnak"
A találkozó délután a Kultúrpalotában folytatódott. A telt házas közönség egyértelműen igazolta a műsorvezetői szerepet betöltő színművész házaspár, Nagy István és Fodor Piroska üzenetét: "A világot ma Marosvásárhely jelenti". A találkozó első perceiben a délelőtti élmények felidézése után Kirsch Attila üdvözölte az idei Forgatag Bajáról érkezett díszvendégeit, a testvérvárosok, Zalaegerszeg és Kecskemét küldöttségét, Magyarország csíkszeredai konzulátusának képviselőjét, illetve az egyházak és a média képviselőit.
– Ma harmadszor adjuk a nagyvilág tudtára, hogy a marosvásárhelyiekben van erő és akarat, éljenek akár itthon vagy a nagyvilágban, a közösségépítés és erősítés szándékával képesek egymásért cselekedni. (…) Valahol otthon kell lennünk a világban, földrajzi és lelkivilágunkban. Bárhogy alakul sorsunk, felelősségünk mindig nagy marad, mert őrzői vagyunk egymásnak, mindenkinek, akivel találkozunk, és akit a Gondviselés ránk bízott, akár marosvásárhelyi, akár nem – mondta a rendezvény főszervezője, aki a továbbiakban az átlagban 25 év körüli lelkes szervezőcsapatról szólt, majd így zárta gondolatait:
– Kívánom Önöknek, éljék meg a világtalálkozó során a pillanat örömét (…), az értékmegőrző és értékteremtő marosvásárhelyiség erejét. Viszlát 2016-ban. A mi itthonunk és otthonunk Marosvásárhely.
Fercsák Róbert bajai polgármester üdvözletét Csubákné Besesek Andrea, a város alpolgármestere tolmácsolta.
– Ahol baráti szálak futnak össze, ott az egész világ szülőföldnek látszik – mondta egyebek mellett a köszöntő sorok felolvasása után az alpolgármester. Dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul üzenetét dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul adta át. "Marosvásárhely minden magyar számára fontos, és annak is kell maradnia" – hangzott el a főkonzuli levél felolvasásakor.
Együtt, a csitári hegyek alatt…
A köszöntők után kezdődhetett is a mintegy két és fél órás, műfajokban gazdag műsor, amelyet Sebestyén Aba állított színpadra. A Bekecs néptáncegyüttes kalotaszegi, majd Maros menti táncokkal gyönyörködtette a nagyérdeműt, Ritziu Ilka Krisztina népdalokat énekelt. "Kinek nincs kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni", szárnyalt fel hangján a sokat tudó, népi lélek. A marosvásárhelyi születésű Grossmann Péter zongoraművész a klasszikus zene és a költészet egybefonódásának élményét nyújtotta. Kilyén Ilka Lázáry René Sándor-verset adott elő, majd a "vásárhelyivé lett" kategória két fiatal képviselője, a musicalbetétdalokat előadó Kiliti Krisztián és Illés Alexa művészetis diákok uralták a színpadot. A bajai Liszt Ferenc ami Rézfúvós Kvintett Bartók-műveket szólaltatott meg, majd a negyedórás szünet után legfiatalabb fellépőként az Illusion bolyais diákegyüttes lépett színpadra. A tehetséges fiatalokat a Tiberius vonósnégyes követte, majd Ördög Miklós Levente és Szabadi Nóra kabaréjelenetekkel és kuplékkal szórakoztatta a nagyérdeműt. A gálaműsor utolsó fellépői Boros Emese és zenésztársai, a zongorán játszó Fülöp Csongor, illetve a trombitán kísérő Puja Barna voltak. Négy népdalfeldolgozást hallhatott a publikum, az utolsó A csitári hegyek alatt kezdetű dal volt, amelyet az együttlét utolsó előtti perceiben felállva énekelt a világtalálkozó minden résztvevője. Az "énekpróba" után a műsor valamennyi előadója színre lépett, hogy közönségével együtt énekelhesse el a székely, majd a magyar himnuszt.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Tánczos és Korodi szerint logikátlan a hargitai tanügyi leépítés
Elfogadhatatlannak tartja Tánczos Barna szenátor és Korodi Attila képviselő, hogy az oktatási minisztérium statisztikái alapján rendelt el súlyos tanügyi leépítést Hargita megyében.
A két RMDSZ-es politikus közleményben szólította fel a megyei tanfelügyelőséget, hogy vegye fel a harcot a „logikátlan, súlyos következményekkel járó intézkedések ellen, értesse meg a szaktárcával a megye egyedi helyzetét, sajátosságait, kérje, hogy vizsgálják meg alaposan és részletesen” a körülményeket. Mint hangsúlyozták: a központilag, száraz számadatok alapján született döntés az érintett oktatási intézmények működését, „ezáltal pedig gyerekeinket, a felnövekvő generációt” veszélyeztetik.
A honatyák szerint minden egyes tanintézetet külön meg kellene vizsgálni, és csak ezt követően lehetne arról dönteni, hogy hány tagból álló személyzet tudná biztosítani az intézmény hatékony működését. Tánczos és Korodi felhívta a figyelmet arra, hogy nem szabadna összehasonlítani az egyes megyékben jegyzett számadatokat, hiszen Hargita megye eltérő helyzetben van: „ott a lakosság szétszórtan él, semmilyen tekintetben nem lehet az oktatási rendszert az országos átlaggal egyenrangúan kezelni”. Hozzátették: a megye nagy részében ráadásul kisebbségi oktatás folyik, így a törvény szerint is másképp kellene kezelni a térséget.
Mint ismeretes, az oktatási minisztérium döntése értelmében Hargita megyében szeptember elsejéig 161 állást kell megszüntetni a tanintézetekben. A szaktárca a gyermeklétszám alapján állapította meg, hogy melyik iskolában hány személyt kell elbocsátani. A leépítés elsősorban nem a pedagógusokat, hanem a kisegítő személyzetet érinti, de az elmúlt időszakban több aligazgatói állást is megszüntettek.
Görbe Péter főtanfelügyelő nemrég úgy nyilatkozott: ha szeptember elsejéig nem is, októberre elérhetik a megyében az oktatási tárca által kért számot. Van olyan tanintézet, ahol csak részben hajtották végre a leépítést, és a tanfelügyelőségtől kértek segítséget, hogy megmenthessenek bizonyos fontos állásokat. Több iskola, óvoda vezetője ugyanakkor a tanfelügyelőségnek küldött jelentésben arra is felhívta a figyelmet, hogy ilyen körülmények között nehéz lesz a tanintézetek működtetése.
Krónika (Kolozsvár)

Markó fokozatosan kivonul a politikából, ezért nem vállalt új frakcióvezetői tisztséget a szenátusban
Fokozatosan visszavonul Markó Béla a politikából, ezért új mandátumot sem vállalt már az őszi ülésszak kezdetétől az RMDSZ szenátusi frakciójának élén.
"Amikor eldöntöttem, hogy az RMDSZ elnöki tisztségéből visszalépek, akkor azt is eldöntöttem, hogy a politikából is fokozatosan visszavonulok. Úgy gondoltam, hogy a visszavonulást lépésről lépésre kell megtenni" - mondta el megkeresésünkre a szenátor.
Hozzátette, 2012-ben azért vállalt egy utolsó szenátori mandátumot, mert úgy gondolta, hogy a fiatal kollégáinak szükségük lehet a tapasztalatára. "Most már úgy látom, hogy a kollégák megszerezték a kellő tapasztalatot, így úgy gondoltam, hogy ideje átadni a szenátus frakcióvezetői tisztségét is" - mondta Markó Béla.
Kedden választott új vezetőséget az RMDSZ szenátusi frakciója az új parlamenti ülésszakra: Tánczos Barna Hargita megyei szenátor lesz a frakcióvezető, Pataki Csaba, Szatmár megyei szenátor a frakcióvezető-helyettesi feladatkört, míg Klárik László háromszéki szenátor a titkári feladatokat látja el. (hírszerk.)
Transindex.ro

Új vezető az RMDSZ szenátusi frakciója élén
Tánczos Barnát választották az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetőjévé az új parlamenti ülésszakra.
Az RMDSZ közleménye szerint az új parlamenti ülésszak kezdetén Markó Béla szenátor javaslatára választott új vezetőséget a felsőházi frakció. Tánczos Barna lett a frakcióvezető, Pataki Csaba a helyettes, Klárik László pedig a szövetség szenátusi frakciójának titkára.
A szenátus állandó bizottságában a frakció háznagyi tisztségét továbbra is Verestóy Attila látja el.
A közlemény szerint az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetésében nem állt be változás.
A képviselőházban tehát Máté András Levente maradt a frakcióvezető, Márton Árpád és Szabó Ödön parlamenti képviselők pedig a helyettesek. A frakció titkára Molnár Zsolt Temes megyei képviselő lett.
Népújság (Marosvásárhely)

Elbúcsúzott Krizbai Imre
Több százan köszöntötték a nyugdíjba vonuló lelkészt
Több százan búcsúztak augusztus 23-án Krizbai Imre baróti református lelkipásztortól azon az ünnepségen, amelyet nyugdíjba vonulásának tiszteletére szerveztek a baróti református templomban. A zsúfolásig megtelt templom és a rengeteg virágcsokor, melyeket idősek és fiatalok egyaránt szorongattak, arra engedett következtetni, hogy hosszasra nyúlik a program. Nem is történt másként, hiszen nem kevesebb mint négy és fél órát tartottak az ünnepi beszédek, köszöntők és énekek.
44 év szolgálat után – ebből 25 év Baróton – rengeteg ember a szívébe zárta a tiszteletest, szoros kapcsolatok, barátságok alakultak ki, amit egy-egy érzékenyebb búcsúbeszéd is igazolt. Barót a negyedik, egyben utolsó megállója volt Krizbai tiszteletes szolgálati helyeinek.
A templomépítő
Hagyományos istentisztelettel vette kezdetét a búcsúztató, amelyet a házigazda Krizbai Imre lelkipásztor nyitott meg a zsoltáros könyv 154-es énekével, majd hitünkről szóló bizonyságtételünk és az énekeskönyvünk 451-es éneke után a kibúcsúzására választott igét olvasta fel: „Mert tiéd az ország/ És a hatalom/ És a dicsőség/ Mind örökké. Ámen!” (Máté 6:9-13). A lelkész az idézett ige köré építette fel mondandóját. Prédikálásában kitért édesapjára, akivel pályája kezdetén együtt készült a teológiára, és elmondta, hogy neki köszönheti világnézetét, műveltségét, a zene és a könyvek iránti szeretetét. Lelkészi pályafutása kezdetén sok nehézségbe ütközött, és néha elbizonytalanodott, hogy vajon, tényleg helyesen döntött-e, de most, szolgálata végén, mint mondta, úgy érzi, ennél jobb döntést nem hozhatott volna.
Hálát adott Istennek azért, hogy földi országának építésében segíthetett, majd megköszönte a presbitériumnak, hogy 25 éve egyhangúlag hívták meg Barótra szolgálni, hogy mindvégig kiálltak mellette, és közösen az egyház építését szolgálták. A gyülekezet 300 éves történetében neki adatott meg az a feladat is, hogy templomot építsen, amelyet 2006-ban szenteltek fel. Imájába foglalta a külföldön dolgozókat, tanárokat, tanítókat, szülőket, a város, Székelyföld és az egész ország lakóit. Prédikációja végén bejelentette, hogy az istentisztelet végén összegyűlt perselypénz egy részét az abrudbányai egyházközségnek ajánlja fel, az 1672-ben Apafi Mihály által megvásárolt területen felépült templom helyreállítását segítve.
A továbbiakban a baróti nőszövetség és a Zathureczky Gyula Kórus búcsúműsorával folytatódott az ünnepség. A felszólalók megköszönték Krizbai tiszteletesnek és feleségének, Krizbai Irénke tiszteletes asszonynak mindazt, amit a kórusért tettek, a búcsúzó lelkész azonban hangsúlyozta: a továbbiakban is számíthatnak segítségükre és szolgálatára.
Elfogadni Isten üzenetét
Berszán István esperes beszédében kiemelte, hogy a legfontosabb feladata egy lelkésznek nem más, mint Isten üzenetének elfogadása és továbbítása. Krizbai tiszteletes ezt a feladatot rendíthetetlenül végezte, egészségét nem kímélve szolgálta Istent. Útravalóul a következőket mondta Erdővidék esperese: „A lelkészi hivatalt el kell ugyan hagyni, de a lelkipásztori szolgálatot egy lelkész élete végéig kell folytatnia.”
Kálnoky Ferenc gondnok a maga és a presbitérium nevében köszönte meg a 25 évnyi szolgálatot, azt, hogy ez idő alatt megépülhetett a templom, a parókia, más épületek is a templomudvaron, végül békességben és egészségben töltendő hosszú nyugdíjas éveket kívánt a búcsúzó lelkésznek.
Hannes Peier, a svájci Thusis gyülekezetének gondnoka beszédében felidézte a Krizbai tiszteletessel 2009 óta tartó barátságuk emlékeit. Úgy vélte, megtiszteltetés küldöttségük számára Baróton lenni ezen a napon, és reményét fejezte ki, hogy barátságuk a lelkészi hivatása befejeztével is megmarad. Megköszönte, hogy általa megismerhettek egy új régiót, Erdélyt, annak történelmével és lakóival együtt.
„Most életedben új fejezet kezdődik, de biztos vagyok, hogy nyugdíjasként sem fogsz unatkozni, hiszen sok feladat vár még rád. Ezekhez az évekhez kívánok szívből sok erőt, egészséget és minden jót” – zárta beszédét.
Bíró Béla, az Erdővidéki Egyházmegye főgondnoka elmondta, Krizbai Imre lelkipásztornak köszönheti istentisztelő, istenszerető emberi voltát. Megköszönte azt is, hogy általa válhatott főgondnokká, majd Csiha Kálmán egykori püspök Isten háza című versével búcsúzott a tiszteletestől.
Soós Tünde baróti fiatalként köszönte meg a vallásórákon és a konfirmációra való felkészüléskor kapott lelki támogatást, majd Kárpáti Tibor Gyöngyöt az embernek című versét szavalta el.
Meglepetések, szeretetvendégség
A következőkben a tiszteletes azon álma is valóra vált, hogy búcsúistentiszteletén megkeresztelhessen még egy gyermeket. A békéscsabai Papp András és Galló Ágnes kislánya az Ágnes nevet kapta.
Ezután Lázár-Kiss Barna, Barót város polgármestere méltatta a búcsúzó lelkipásztort: egyenes embernek nevezte Krizbai Imrét, aki mint fogalmazott, nem tartott sem jobbra, sem balra, hanem tette a dolgát a gyülekezetért. Kiemelkedő munkájáért Barót város önkormányzata 2014-ben díszpolgárrá is avatta.
Meglepetésekkel is készültek az ünneplők. Máthé Gyopár Bíborka, a Krizbai házaspár unokája dallal köszöntötte nagyszüleit, Pálinkásné Balázs Tünde, Dabas város alpolgármestere pedig egy, a dabasiak által készített hímzett fali díszt adott ajándékba. A 25 évvel ezelőtt alakult bibliakör tagjai fényképekből összeállított rövidfilmmel emlékeztek, majd Bartha Levente előadóművész a lelkészről szóló jellemzéssel folytatta a meglepetés-felszólalók sorát. Krizbai tiszteletes egykori, fehéregyházi „szárnysegédje” tisztességes, jó magyar embernek nevezte a búcsúzó lelkészt, olyannak, aki kiáll az igazáért, és akinek nemzetépítő munkásságát öt földrészen ismerik és tisztelik. Nem hagyta említés nélkül a baróti református templom előtt lobogó székely zászló kitűzését sem, ami, úgy vélte, ugyancsak a lelkész és bajtársai érdeme, majd köszöntőjét így zárta: „Jelentem, a Hargitáról az egész Kárpát-medence tisztán látszik!” A magyarországi Bicskéről Krizbai tiszteletes barátja, Mohai Elek is felszólalt, aki arra kérte őt, hogy lelke mélyén soha ne menjen nyugdíjba.
Az ünnepséget a Kájoni Consort régizene együttes műsora zárta, majd hosszú sorok kígyóztak a búcsúzó lelkész felé virággal, kézfogással köszöntve őt, és kívánva számára hosszú, boldog nyugdíjas éveket. A templomból való kivonuláskor az Ilyés-fiúk az ünnepelt legkedvesebb dalait játszották, a napot az altemplomban és az udvaron tartott szeretetvendégség zárta.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Száztíz éves az Andrássy telep
"Tenni kell a megmaradásért"
A Marosludashoz tartozó Andrássy telep betelepítésének 110. évfordulóját ünnepelték, valamint Marosludasi Magyar Napokat tartottak a hét végén a közigazgatásilag Marosludashoz tartozó Andrássy-telepen.
A Hajdina Kulturális Egyesület által szervezett rendezvénysorozat szombaton a település Boldog Gizella nevét viselő római katolikus templomában szentmisével vette kezdetét, melyet Ambrus Vilmos főesperes és Pál Antal segesvári esperes celebrált. Amint a főesperes a szentmisét megelőzően elmondta, a szomorkás hangulatú bevonulási ének a száztíz évvel ezelőtti eseményeket idézte, de annak tudata kell örömmel eltöltse a szíveket, hogy ennyi idő elteltével is van még magyar a településen, illetve a Kárpát-medencében. "Tenni kell annak érdekében, hogy meg tudjunk maradni magyarnak itt" – hangzott el a főesperes biztatása. Ezt követte egymás köszöntése a békesség jelét idéző kézfogásssal, a szentáldozás, könyörgés és a közösen elénekelt nemzeti imádság. Tóth Sándor, a Hajdina Kulturális Egyesület vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, és örömét fejezte ki, hogy a 2009-ben átadott új istenházában ünnepelhetnek, ami a katolikus többségű település lakosait némileg kárpótolja azért, hogy évtizedekig Marosludasra jártak Isten igéjét hallgatni. Amint jelezte, az ünnepség a múltat, a jelent, a jövőt, az időtlenséget egyaránt magában hordozza.
A telepesek őrzik magyarságukat
Szekeres Adél történelemtanár szerint nem egyszerű száztíz év történelmét néhány percbe tömöríteni. Előadásában tömören elevenítette fel az új közösségek születését – amelyek nem szóródtak szét, ellenkezőleg, Marosludas gazdasági fejlődéséhez is hozzájárultak –, illetve a telepítések politikai célját, előzményeit, körülményeit. A telepítések 1907-ben fejeződtek be, a népcsoportok új jövőbe vetett hittel hagyták el szülőföldjüket és telepedtek le a környék nagybirtokosainak földjeire, akiknek nevét megőrizték a települések: Andrássy telep, Eckentelep, Mezőalbis stb. 1948-61 között mind a négy településen négyosztályos iskola is működött. Két éve bezárta kapuit az egykor kétszáz diákot számláló, felújított Petőfi Sándor Általános Iskola, ami az ország oktatáspolitikájának tudható be, a település százhúsz diákját immár iskolabusz szállítja Marosludasra. A beolvasztási politika dacára a telepek lakói megőrizték magyarságukat, és a marosludasi magyar közösség szerves részét képezik – zárta előadását a tanárnő.
Mindannyiszor talpra álltak
Dr. Keszeg Vilmos, a Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajz karának előadótanára mint telepes a telepest köszöntötte a jelenlévőket, dédnagyapja ugyanis Komárom megyéből, a napjainkban Szlovákiához tartozó településről indult útnak. Mint értekezésében említette, 1894. március 17-én fogadták el dr. Darányi Ignác magyar földművelésügyi miniszter törvénycikkelyét, amely az állami telepítések hullámát szabályozta és a gazdálkodás reformját léptette érvénybe. A telepítési törvénnyel kizárólag a magyar anyanyelvű lakosságot célozták meg. Mivel a telepek környékének őslakosai protestáns vallásúak voltak, a magyar állam csupán református vallású lakosság betelepedését támogatta. Kivételt Marosludas képezett, ahol harminchat római katolikus család telepedett le, akiket a történelem vihara Bukovinából sodort a Maros völgyébe. Amint az előadó hangsúlyozta, mindenekelőtt olyan családok vállalták a telepekre költözést, amelyek pénzzel rendelkeztek annak érdekében, hogy a gazdaság ellenértékét kifizessék, illetve bíztak saját munkaerejükben, hogy az évek során kitermelik az állami kölcsön törlesztéséhez szükséges összeget. A túlnépesedett települések lakosságának átirányítása lakatlan vagy gyéren benépesült területekre egyazon időben szolgálta a sűrűn lakott települések fellazítását, valamint a szórványosodó települések felerősítését, a lakatlan területek benépesítését, illetve a mezőgazdaság számára előnytelen földek feljavítását, megművelhetővé tételét. Hat év leforgása alatt ezernégyszáz család települt át új gazdaságába, ami generációk sorsát befolyásolta. A történelem azonban igencsak sanyarú sorsot készített elő a telepesek számára – folytatta értekezését az előadótanár. A trianoni békeszerződés után a román hatalom nem ismerte el a telepes családoknak a magyar állammal kötött szerződésben lefektetett jogait, és mire törlesztették birtokaik értékét, megfosztotta őket azok nagy részétől, ennek ellenére mindannyiszor talpra álltak, visszavásárolták jogtalanul elkobzott földjeiket.
Európában közel száz éve a háziasított történelem van divatban, a nemzeti történelem mellett megjelent a településtörténelem, ezért ne várjunk arra, hogy mások írják meg a mi történelmünket – hangsúlyozta az előadó. Befejezésként az andrássytelepi örökség, patrimónium értékeinek számbavételére biztatta a helybélieket, mint jelezte, az elődöknek kötelességük átadni az utókornak megőrzés végett a teljes örökséget. Követendő példaként említette a Kali Tünde református tiszteletes asszonynak a tárgyi bizonyítékok enyészettől való megmentésére tett igyekezetét az iskolában berendezett falumúzeum révén.
Megmaradni keresztyénnek és magyarnak
Ezt követően Tóth Mária Orsolya olvasott fel részleteket a telepesekről szóló szakdolgozatából. Dr. Tóth Bernadett Eszter,Magyarország csíkszeredai konzulja beszédében a jókedv és a felhőtlen öröm napjának nevezte az emlékünnepséget, amikor öröm költözik a szívekbe és mosoly az arcokra. Mint jelezte, az itt élő népek együttélésében a kölcsönös tisztelet lehetett elsőrendű ahhoz, hogy fennmaradjanak. Kis István polgármester-helyettes is telepes elődök leszármazottjaként szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, Eckentelephez kötődik, és annak ellenére, hogy ezeket a településeket 110 éve létesítették, nincs több évszázados múltjuk, mint más erdélyi településeknek, a lakóik ennek ellenére annyit dolgoztak, mint más településekéi hat-nyolcszáz év alatt. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy a gyermekeik is ugyanígy fogják majd ünnepelni a település évfordulóját. Kali Barna, a gyülekezet református lelkipásztora fohászában arra kérte az Urat, hogy még száz évig megmaradhasson a közösség keresztyénnek és magyarnak.
Ifj. gróf Andrássy Gyula hazatért
Az egyház keretei között zajló ünnepséget ifj. gróf Andrássy Gyula országgyűlési képviselő mellszobrának a leleplezése követte a templomkertben. A település névadója ezáltal jelképesen végképp hazatért egykori birtokaira. Amint a főesperes megjegyezte, koszorúk helyett a legszebb virágszálak, a magyar népviseletbe öltözött aprócska legénykék és lánykák állhattak karéjba Simon Attila alkotása előtt.
Bukovinai Székelyek Folklórtalálkozója
A Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán a Bukovinai Székelyek Folklórtalálkozójával folytatódott az ünnepség, amint a főszervező elmondta, Andrássytelepen ezt első ízben rendezték meg. Fellépett Kásler Magda az Üver zenekar kíséretében, a Baranya megyei Garai Ifjúsági Tánccsoport, a dévai Szivárvány énekkar, a Csernakeresztúri Hagyományőrzők, illetve a Tatárka, Pohánka, Hajdina néptáncegyüttesek. "A betelepítéskor a száznegyven család tizenhat vármegyéből került ide, köztük bukovinai székely családok, ezért úgy gondoltuk, érdemes itt is megszervezni a bukovinai székelyek folklórtalálkozóját" – fejtette ki Tóth Sándor kulturális vezető, aki megköszönte a főtámogatónak, a Bethlen Gábor Kulturális Alapnak, illetve a helyi önkormányzatnak, a La Bologa étterem tulajdonosának, valamint a Copy Tech Kft., Poli Izo Construct Kft., illetve a Holler Kft. által nyújtott támogatást.
Marosludasi Magyar Napok
A Petrőczi Kata Szidónia Kulturális Egyesület és az RMDSZ által közösen szervezett Marosludasi Magyar Napok ünnepsége vasárnap zajlott, mintegy folytatásaként az andrássytelepi kétnapos rendezvénysorozatnak.
Kérdésünkre Kis István polgármester- helyettes kifejtette, azért tűnhetett széthúzásnak a két ünnepség külön szervezése, mert a péntek-szombati rendezvénysorozatot a Hajdina Kulturális Egyesület teljes mértékben önállóan szervezte, a magyar napokat pedig az RMDSZ a Petrőczi Kata Szidónia Kulturális Egyesület égisze alatt. Remélhetőleg a marosludasi magyar közösség elöljáróiban csupán a kívülálló szemlélő számára körvonalazódott a széthúzás szándéka, a valóság teljesen más, és a vasárnapi magyar napok a péntek-szombati események méltó megünneplése, a közös, önfeledt szórakoztatást és szórakozást hivatottak szolgálni. Amint a polgármester-helyettes elmondta, a magyar rendezvények számára legalkalmasabb helyszínen, a szombati vigadalomnak is helyet adó Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán és sportpályáján zajlott az ünnepség, úgy állították össze a programot, hogy minden korosztály kellemesen szórakozhasson. A vasárnapot gulyásfőző versennyel indították, azt követően a helyi pedagógusok tartottak kézműves- foglalkozásokat a gyerekeknek, a délutánt kulturális programok színesítették, és a Marosludasi Magyar Napokat éjfélig tartó szabadtéri mulatsággal, illetve a helyi művelődési otthonban tartott bállal zárták.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

Nem Hitler adta vissza Észak-Erdélyt
1940. szeptember 6-án vonult be a Királyi Honvédség Nagyváradra. Erre a napra emlékeztek 2015. szeptember 6-án, vasárnap hat órától a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) székházának dísztermében.
A visszaemlékező eseményen Raffay Ernő történész tartott előadást Észak- és Kelet-Erdély visszacsatolása 1940-ben címmel. A szervezők nevében Nagy József Barna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi elnöke köszöntötte a PKE dísztermét zsúfolásig megtöltő közönséget, majd Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke szólt az egybegyűltekhez. Kifejtette, hogy 1940-ben az volt az igazságos, „és ma is az jelentené az igazságtételt, ha a törvénytelenül és igazságtalanul elszakított területek visszakerülnének Magyarországhoz. A trianoni békediktátum egy igazságtalan rablóbéke volt, melynek a mai napig isszuk a levét” – fogalmazott Tőkés László, aki azonban felhívta a figyelmet arra, hogy a határrevíziónak jelen pillanatban nincs esélye. „Mivel a politikai és népességi körülmények figyelembe vételével nem lehet valóságalapja bárminémű területfelülvizsgálatnak, éppen ezért a járható utat kell keresnünk”. Ezt a járható utat a „területért jogokat” formulában foglalta össze Tőkés László, kifejtve, hogy ha Magyarország nem nyerheti vissza a magyar haza elszakított részeit, akkor ezzel szemben legalább teljes körű jogokat nyerjen a külhonban szakadt magyarság. „A korlátozott önrendelkezés, vagyis az autonómia jelenthetné a megoldást, ami megállíthatná azt a leépülési folymatot, amely az elmúlt évszázadban végbement. De nem csupán a politikai rendezésen, hanem a mi erkölcsi alapállásunkon, szellemiségünkön, cselekvőképsségünkön múlik, hogy ki tudjuk-e vívni a bennünket megillető jogokat” – szögezte le Tőkés László, majd így folytatta: „Sajnos a külhoni magyarság és az anyaország sincs abban a helyzetben, hogy ezt a jogérvényesítést ki tudjuk harcolni. Gyökeres változásra van szükség a magyar politikában és a magyarság állapotában ahhoz, hogy erről a célkitűzésről egyáltalán beszélhessünk”. Végezetül a politikus felhívta a figyelmet a magyarság fogyásának negatív folyamatára, ami miatt nagyon meggyengült a magyar közösség.
A revízió alapja
Tőkés László beszéde után tartotta meg előadását Raffay Ernő történész, aki elöljáróban emlékeztetett arra, hogy a trianoni béke megkötésével Magyarország területének 71,3 százalékát, lakosságának pedig két harmadát vették el, a magyar nemzetiségűek egy harmada került idegen uralom alá. „Példátlan méltánytalanság volt ez a magyarsággal szemben” – szögezte le Raffay Ernő, elárulva azt, hogy így gondolták ezt a korabeli magyar politikusok is, hiszen mindenkinek, a baloldali közéleti személyiségeknek is az volt az elvük, hogy amikor lehet, Magyarország szerezzen vissza annyi területet, amennyit csak lehet.
Politikai próbálkozások
Raffay elmondta, hogy a két világháború között Magyarország arra törekedett, hogy az őt gyűrűbe fogó Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia alkotta szövetséget szétbontsa. Először egy lengyel-magyar-román szövetséggel próbálkoztak, ami azért nem valósult meg, mert a románok nem voltak hajlandóak visszadni Magyarországnak a Szatmárnémeti-Nagyvárad vonalat. Majd egy jugoszláv-magyar szövetséget próbáltak kiépíteni a magyar politikusok, ez viszont Olaszország ellenállásán hiúsult meg, mely balkáni hatalmi törekvéseinek gátját látta ebben a szövetkezésben. „A csehszlovákokkal érdemben sosem lehetett tárgyalni” – fűzte hozzá a történész, aki a továbbiakban elmondta, hogy a geopolitikai helyzet akkor változott radikálisan, amikor Németországban Hitler került hatalomra, akinek deklarált törekvése volt az első világháborút lezáró békerendszer felülvizsgálata.
Nem Hitler adta
Ebben a kontextusban szögezte le Raffay Ernő azt, hogy nem igaz az a széltében-hosszában hangoztatott tézis, miszerint Magyarország Hitler tenyeréből kapta vissza Észak-Erdélyt. 1940 július 2-án Csáky István külügyminiszter ugyanis nyilatkozatot tett közzé, melyben háborút helyezett kilátásba Románia ellen, ami kiváltotta Hitler dühét, hiszen ő már készült a Szovjetunió megtámadására, és ehhez szüksége volt a romániai olajra. Hitler ennek nyomán írt levelet a román királynak, amelyben szorgalmazta azt, hogy Románia kezdjen tárgyalásokba Magyarországgal a területi problémákról. Hitler azzal győzte meg Romániát, hogy jogosnak ítélte meg a magyar, illetve a bolgár területi igényeket, és amennyiben Románia nem bocsátkozik tárgyalásokba, akkor magyar és szovjet csapatok fogják megtámadni az országot. Románia tehát nem Németország kényszerítésére, hanem amúgy is szorult helyeztében bocsátkozott tárgyalásokba a határrevízióról.
Alkudozás
Az 1940 augusztusában Magyarországgal folytatott szörényvári (Drobeta -Turnu Severin) tárgyalásokon a román fél eleinte 14 ezer négyzetméternyi területet ajánlott fel Magyarországnak, utóbbi ennek a területnek a többszörösét kérte. A románok végső ajánlata 27 ezer négyzetkilométer volt azzal a feltétellel, hogy a Romániának megmaradó területről áttelepítenék a teljes magyar lakosságot. Ezt a magyar fél nem fogadta el. Ekkor kérte Románia a döntőbíráskodást Németországtól és Olaszországtól. Hitler korábban már bejelentette, hogy Magyarország maximum negyvenezer négyzetkilométert kaphat vissza, de az 1940 augusztus 30-án aláirt második bécsi döntés során végül több mint 43 négyzetkilométert nyert vissza Magyarország. A második bécsi döntés eredményeképpen került vissza Magyarországhoz Nagyvárad is, ahova a magyar katonaság 1940 szeptember 6-án vonult be Horthy Miklós kormányzó vezetésével. Raffay Ernő előadása után Csomortányi Istvántól, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei elnöke átnyújtotta neki a Partium zászlóját, majd levetítették az 1940 szeptember 6-iki bevonulásról és ünnepségekről készült korabeli filmfelvélt. Az esemény utolsó részében felléptek a Váradi Dalnokok és a Nagyváradi Asszonykórus.
Pap István
erdon.ro

Így hamisították a román történelmet a kommunista korszak filmrendezői
Mihai Viteazul úgy győzött, hogy visszavonult, a dák filmekben pedig többet gyűléseztek, mint a vörös aranykorszakban.
A kommmunizmus idején készített román történelmi filmek hemzsegnek a hazugságoktól és hamisításoktól. Egy sor uralkodót teljesen más körülmények között ábrázolnak, és a bemutatott cselekmények köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Ennek oka egyrészt a kommunista rezsimnek való megfelelési kényszer volt, másfelől pedig a hősökre szomjazó közönségigények kielégítése. A filmek általi történelemhamisítás legnagyobb mestere Sergiu Nicolăescu színész és rendező volt – írja az historia.ro. A történelmi magazin pedig egy listát is közöl a szóban forgó hazugságokról.
A călugăreni-i csata – győzelem vagy vereség Mihai Viteazul számára?
A román történelmi filmekben előforduló ferdítések legtöbbjére Marius Diaconescu történész hívta fel a figyelmet. Például arra, hogy az 1595-ös călugăreni-i csata a valóságban közel sem volt akkora siker, mint ahogy azt a történelemkönyvekben és az 1970-ben forgatott Mihai Viteazul filmben bemutatják.
„Mihai Viteazul jelentős veszteségeket okozott ugyan a törököknek, ám a nap végén visszavonult csatamezőről a hegyekbe. Ha csataként tekintünk rá, Mihai Viteazul győzött, mert csapdát állított, viszont ha a törökök szemszögéből nézzük, veszített” – fogalmazott a történész. A fejedelem ugyanis a hegyekbe visszavonulva várta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem seregeit, hogy Giurgunál ismét megtámadhassa a törököt.
Mihai Viteazul és a Román Országok egyesítése
A fentiekben említett film egyik jelenetében a fejedelem belovagol Gyulafehérvárra, ahol egyesíti a három román fejedelemséget. A valóság ezzel szemben az, hogy Mihai Viteazulnak esze ágában sem volt minden románok egyesítése, mivel a középkorban nem volt semmiféle erre vonatkozó terv, vagy elképzelés. Sokkal később, a 19. század második felében a kulturális elit hívta újból életre Mihai Viteazul alakját, ezzel is alátámasztva a románok évszázados egyesülési igényeit.
A rovinei csata rejtélye
„Mindenki tudja, hogy Mircea cel Bătrân Rovinenél legyőzte Bajazid szultánt. Csakhogy ez nem igaz, mivel a csata után Mircea cel Bătrân közel két és fél évig Erdélyben tartózkodik. Ha megnyerte volna az ütközetet, mit keresett 1395 márciusában, Brassóban, ahol behódolt Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálkozott négy alkalommal is a magyar hadsereg, hogy visszasegítse Havasalföld trónjára, de egyszer sem sikerült, mert a törökök mindig elűzték” – teszi fel a kérdést Diaconescu. A rovinei csatát hamisan jelenítik meg – mondja, hisz arra 1394 októberében került sor egy mocsaras területen, közel egy Craiova melletti római erődítmény romjaihoz. A zűrzavart tetézi, hogy 1395 májusában volt egy másik csata is Argeş mellett, amit Bajazid nyert meg.
A rabló Pintea Viteazul
Az 1976-os rendezésű filmből az derül ki, hogy a Habsburgok a románok elnyomói voltak, akik ezért harcoltak ellenük. Ez nem igaz, hisz Pintea egy közönséges tolvaj volt, és a film állításával ellentétben a Habsburgok a románokat támogatták a magyarokkal szemben az éppen akkor kezdődő konfliktus során. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş ellentmondásos barátsága
Egy másik népszerű mítosz, ami a könyvekben és filmekben is megjelent, az Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátsága. Számos történész keresi a magyarázatot arra, hogy miért támadta meg Chilia várát és ez által Havasalföldet Ştefan cel Mare akkor, amikor Vlad Ţepeş épp hadban állt a törökkel. Sok történész azt mondja, hogy Ştefan cel Mare Chiliát akarta megmenteni a törököktől, de ez is hazugság – állítja a történész. Chilia várát a tenger felől a törökök, míg a szárazföld felől Ştefan cel Mare támadta. Tulajdonképpen a moldovai és a török hadseregek közötti együttműködésről volt szó.
Propaganda a Mircea című filmben
A történelmi filmekben tetten érhető hamisítások kapcsán Stelian Tănase író is megszólalt. „A Mircea cel Bătrânról készült film pontosan ugyanannyira propagandisztikus, mint a Mihai Viteazulról készített, és nem tudom mosolygás nélkül végignézni. A filmben feltűnik Dan, Mirce cel Bătrân testvére, akit Bajazid udvarában tartózkodó árulóként mutatnak be. Pedig Mircea vajda nagyobbik testvére már 1386-ban meghalt, nyolc évvel a rovinei csata előtt. Az író arra is felhívja a figyelmet, hogy a filmben Bajazid szultán jóval fiatalabb Mirceanál, holott a valóságban ez sem állja meg a helyét. A filmben ráadásul Mircea cel Mare volt a vajda neve, hogy véletlenül se asszociáljanak a nézők Nicolae Ceauşescu előrehaladott korára, aki 1989-ben már 71 éves volt.
A romanizmus bástyája félig szerb volt
Mircea cel Bătrân nem volt tősgyökeres román, ahogy azt a filmekben ábrázolták. „Mirceáról hibásan állítják mindezt, hisz a korszakban nem lehetett ilyesmiről beszélni. Mircea félig szerb volt, hisz édesanyjaLázár szerb kenéz lánya volt. Azonban, amíg Mihai Eminescu és Dimitrie Bolintineanu tévedései természetesek voltak Mircea cel Bătrân és Ştefan cel Mare anyjával kapcsolatban, mivel nem álltak rendelkezésükre elégséges történeti források, addig a kommunisták tévedései szándékosak voltak – állítja Stelian Tănase.
A dákokról és rómaiakról szóló filmekben a kommunista nagygyűléseket is megjelenítik
Hamisítások a dákokról szóló filmekben is megjelennek. Ciprian Plăiaşu történész három filmet elemzett: a Dákokat (1967), az Oszlopot (1968) és a Burebistát (1980). Ezekben az alkotásokban kötelező módon megjelennek az Aranykorszakra jellemző elemek.
„A Ceauşescu-rezsim első éveiben készült két filmben a gyűlések mennyisége még elviselhető. Ám a Burebistában már nyomasztóan hatnak, és mintha a korszak valóságát igyekeznének tükrözni a fejedelmek tanácsával, a fegyverek és erődítmények tanácsával, a külföldi követekkel való találkozásokkal, a Magna mater találkozójával, a haditanácsok, Cézár tanácskozása Gallia meghódítása után”- magyarázza Ciprian Plăiaşu, aki szerint ezekben a filmekben a vezérkultuszt is eltúlozzák. Az európai léptékű Tudor Vladimirescu
A Tudor című filmet 1963-ban rendezték, és az első darabja volt az úgynevezett nemzeti filmművészeti eposznak. A filmben Tudor Vladimirescut bölcs, nemzeti, európai kaliberű hősként ábrázolják, aki az elnyomottakért szállt síkra. „A valósággal ellentétben Mihnea Gheorgiu rendező az orosz-török háborúban kitüntetett Tudort a Bécsi Kongresszusra küldi, ahol bennfentesen mozog az európai vezető politikai elit körében, sőt maga I. Sándor orosz cár is fogadja, akitől méltósággal és bátran kér segítséget a török ellen” – írja Călin Hentea író.
A kapzsi bojárok és a bátor betyárok
A kommunista időszak valamennyi propagandafilmjében jelen van ez a két kategória, amelyeknek tulajdonságai nem felelnek meg mindig a történelmi valóságnak. „Még a történelmi kalandfilmekben (pl. a Dinu Cocea által rendezett Betyár-sorozat, vagy a Doru Năstase által rendezett Mărgelatu-sorozat), vagy a háborús és rendőrös filmekben (a Sergiu Nicolaescu rendezte Moldovan felügyelő-sorozat) a bojárok vagy a burzsoá szereplők kapzsik, gyávák, arrogánsak és képmutatók. Ezzel szemben a betyárok, az illegális kommunisták kizárólag bátrak, őszinték, segítőkészek és szimpatikusak lehettek” – mondja Călin Hentea.
S. I.
Transindex.ro