Volt felesége lépett Benedek helyére
Beváltotta hétvégi fenyegetőzését Eugen Nicolaescu egészségügyi miniszter, aki tegnap délelőtt leváltotta a Maros Megyei Sürgősségi Kórház onkológiai programjának vezetői tisztségéből Benedek Istvánt. Helyébe ennek volt feleségét, Benedek Lázár Erzsébetet nevezte ki.
Mint arról beszámoltunk, a tárcavezető szerint az ismert orvos nem végezte megfelelően a tevékenységét. Nicolaescu azt vetette a hematológus szemére, hogy az elmulasztotta jelezni, hogy az egészségügyi intézmény nem rendelkezik a kezelések megfelelő lebonyolításához szükséges, kulcsfontosságú gyógyszerekkel. A liberális párti minisztert arról tájékoztatták alattvalói, hogy a marosvásárhelyi kórház nem rendelt bizonyos hiányzó gyógyszereket az Unifarm Országos Gyógyszervállalattól, és állítólag már arra is volt példa, hogy az egészségügyi egység patikájában bizonyos gyógyszerek lejártak, mert senki nem nyújtott be kérést ezek felhasználására. Ezzel szemben Benedek István, a Hematológiai és Gerincvelo-átültetési Központ vezetője úgy nyilatkozott, noha a kormány jelentős összeggel támogatta a fontos gyógyszerek beszerzését, jelenleg hét-nyolc, a leukémia kezelése és a veloátültetés során használt gyógyszer hiányzik.
Eugen Nicolaescu továbbá elmondta, a minisztérium azért is döntött Benedeknek a gerincvelő-átültetési program koordinátori tisztségébol való eltávolításáról, mert az orvos félretájékoztatta a közvéleményt, és nem viselkedett felelős vezetoként. A leváltásáról kérdezett orvos tegnap lapunknak elmondta: „nem kevés pluszpénzzel, de hatalmas felelőséggel járó tisztséget, hanem a betegeit sajnálja”. „Én most is azt mondom, amit eddig: nagyon sok citosztatikum hiányzik a romániai kórházakból. És amint egy citosztatikumot nem lehet aszpirinnel helyettesíteni, egy másik citosztatikummal sem pótolható” – szögezte le. Kérdésünkre, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ nemrég elmozdított elnökeként lát-e összefüggést pártbeli kegyvesztése és Nicolaescu döntése között, Benedek István úgy fogalmazott: „szeretné elhinni, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz”.
Mint ismeretes, egy héttel korábban Ciprian Dobre, a Maros megyei önkormányzat liberális elnöke Vass Leventét váltotta le a Maros Megyei Klinikai Kórház, illetve a dicsőszentmártoni Gheorghe Marinescu Kórház igazgatótanácsából. A Maros megyei RMDSZ-ben mind Benedeket, mind Vasst a belső ellenzék vezéregyéniségeiként tartják számon.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

„Az életképes szórvány önmaga létét is értékként éli meg”
Vitát váltott ki Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán (KMKF) elhangzott felvetése. Egyes értelmezések szerint a volt MPP-s politikus a szülőföldön való boldogulást hirdető, de sok esetben eredménytelennek bizonyuló stratégia alternatívájának a szórványban élő magyar közösségek áttelepítését tartja. A zárt ajtók mögött elhangzott kijelentés, amely a fórumon szintén jelen levő Márton Árpád RMDSZ-es képviselő tolmácsolásában került a nyilvánosságra, számos reakciót váltott ki az elmúlt napokban. Az ügy kapcsán kirobbant politikai adok-kapokon túl lapunk mindenekelőtt arra volt kíváncsi, hogyan vélekednek a szakemberek a kérdésről. Balázs-Bécsi Attilát, a Téka Alapítvány elnökét, Páll Zoltán magyarkályáni lelkészt és Bodó Barna politológust arról kérdeztük, milyen szórványstratégiát tartanak életképesnek, milyen szempontokat ajánlanának a „nemzetstratégák” figyelmébe. [Szóljon hozzá!]
Balázs-Bécsi: a meglévő intézmények működését kellene támogatni
– Érdekes, hogy a stratégiagyártók nem veszik figyelembe a különböző szórványterületeken felhalmozott több évtizedes tudást, tapasztalatot és munkát, nem kérik ki azok véleményét, akik hosszú idő óta foglalkoznak a szórvány kérdésével. A szamosújvári Téka Alapítvány húszéves sikertörténete alapján elmondhatom: nekünk nagy tapasztalatunk van abban, mit lehet, mit érdemes tenni a szórvány megmentése érdekében. A kitelepítésre vonatkozó felvetés nem tartozik ezek közé, ezt nem is lehet komolyan venni. A Téka Alapítvány és a Válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány nem csak a magyarul való tanulás lehetőségét teremti meg, hanem katalizátorként működik a közösségben – magyarázta Balázs-Bécsi.
– A mezőségi gyermekeknek mindenekelőtt meg kell ismerniük Mezőség értékét, hogy büszkék lehessenek hovatartozásukra, ennek a vidéknek az értékeire. A mi feladatunk ezek megőrzése. Az az életképes szórvány, amely értéket teremt, amely önmaga létét is értékként éli meg – vélekedett.
Balázs-Bécsi Attila szerint a meglévő és jól működő intézmények megerősítéséhez és zavartalan működéséhez kellene további forrásokat biztosítani. Egy minőségre alapozó és minőségi oktatást, kultúrát közvetítő szórványintézmény az egész térség rehabilitációját meghatározhatja.
– Olyan vonzó kereteket kell biztosítsunk, hogy a tétovázókat is meggyőzzük, érdemes magyarnak lenni. Elsősorban a vegyesházasságokból származó gyerekek példáját említeném, a válaszúti és szamosújvári intézmények tanulóinak több mint 20 százaléka ilyen családokból származik. Esetükben a román szülőt a minőség motiválta, annak reménye, hogy a magyar intézményben többet és jobbat kap a gyereke – vélekedett.
– Ha már nagy ívű stratégiákban gondolkozunk, akkor azt kellene rendszerszinten támogatni, hogy a magyar fiataloknak gazdasági jövőt teremtsünk a szórványban. Miért nem vásároljuk fel egy-egy mezőségi faluból a parlagon heverő földeket, néptelen házakat és biztosítunk indulási lehetőséget fiataljainknak?
Páll Zoltán: van élni akarás a szórványban
Páll Zoltán, a 200 lelket számláló Magyarkályáni Missziós Egyházközség református lelkipásztora szerint sem ő, sem a környéken szolgáló lelkipásztorok nem hagynák el soha szülőföldjüket.
– Huszonhárom éve szolgálok a szórványban. Talán ezért sem osztom azt az elképzelést, miszerint a szórványban élőket identitásuk megőrzése érdekében tömbmagyar vidékre kellene költöztetni. Hat szórványtelepülés – Magyarkályán, Oláhgyéres, Mezőszava, Kötelend, Apahida és Nemeszsuk – lelkipásztoraként úgy vélem: az itt élők felmérték élethelyzetüket, az abból fakadó lehetőségeket, és nem mennének el innen. Tapasztalataim szerint az elmúlt pár évben a lélekszám nem apadt, hanem valamennyivel nőtt. Többen költöztek haza Kolozsvárról, mivel megszűnt az ottani munkahelyük, vagy akik innen származtak el, gyakrabban járnak haza. A tömbmagyar településekre való „áttelepítés” nem több elméletnél, amely a gyakorlatban nem állja meg a helyét. Az itt élő magyarok ragaszkodnak szülőföldjükhöz, van bennük élni akarás – nyilatkozta a lelkész, aki Romángyéresen és Magyarkályánban élő, alig néhány lelket számláló magyar közösség számára templomot építtetett.
Bodó: Nem az egyénnel, a körülményekkel kell foglalkozni
Bodó Barna szerint mindenekelőtt a „szórvány” fogalmat kellene tisztázni: olyan helyi közösségről van szó, amely nem tudja a nemzeti identitás alapvető elemeit képező tartalmakat előállítani; azok az egyházi, oktatási, kulturális intézmények pedig, amelyek az identitás tartalmait továbbítják, számukra nem biztosítottak.
– Mindenki számára biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy meg tudja őrizni azt a kultúrát, amelyben született. Ha valakinek fel kell adni ezt a nem természetesen állapotot, akkor elsősorban azokkal a körülményekkel kell foglalkozni, amelyek ezt ellehetetlenítik, és nem az egyénnel. Ha például az egyén nem ragaszkodik a kultúrájához, akkor azokat a külső hatásokat kell mindenekelőtt szemügyre venni, amelyek befolyására az illető anyanyelvét, a magyar nyelvet, kultúrát kevésbé tartja értékesnek – vélekedett.
Bodó szerint az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, nem voltak sikeresek azok a kísérletek, amelyek során bármilyen helyi közösséget megpróbáltak átköltöztetni új etnikai környezetbe. Ez legfennebb azokban az esetekben fogadható el, ha az egyének maguk döntenek úgy, hogy elhagyják szülőföldjüket.
N.-H. D. – Sz. K
Szabadság (Kolozsvár),

Székelyzászló-ügy – Kovászna megye új prefektusát is zavarja a székely zászló
Dumitru Marinescu új Kovászna megyei prefektust is zavarja a székely zászló: több polgármesteri hivatalt levélben szólított fel, hogy távolítsák el a szerinte törvényellenesen kihelyezett lobogót.
Lázár-Kiss Barna András, Barót polgármestere a Háromszék érdeklődésére elmondta: tudott arról, hogy számíthat a felszólításra, hiszen azt megelőzően a hivatal munkatársai felkeresték az önkormányzatot, homlokzatáról fényképeket készítettek. Dumitru Marinescu felszólításának egyelőre nem tesz eleget, megvárja, kezdeményezzen konkrét jogi lépéseket, ő azokat kész megválaszolni. „A zászlót még elődöm, Nagy István tette ki évekkel ezelőtt, de eddig senkit sem zavart. Most viszont – pedig minden bizonnyal az elmúlt három-négy esztendőben több hivatalos küldöttség is megfordult a hivatalban – hirtelen mindenki felkapja a fejét, ha a napos-csillagos lobogót meglátja. Egyelőre büntetéssel vagy perrel nem fenyegetett a prefektus, de ha szükséges, jogi úton védjük meg a lobogót” – nyilatkozta a polgármester.
Hasonló a helyzet Vargyason, ahol a székely zászló ügye a falugyűlésen is felmerült, a polgármester és a résztvevők azonban egyöntetűen úgy döntöttek, a prefektusi felszólítás ellenére marad a községháza homlokzatán a lobogó. Ilkei Ferenc polgármester lapunknak elmondta: a kormánymegbízott harmincnapos határidőt szabott az intézkedés végrehajtására, de ők nem veszik le, a perre is készen állnak, addig és az alatt is helyén marad a zászló. Hecser László
Háromszék
Erdély.ma,

Hírsaláta
FELHÁBORÍTÓ PROVOKÁCIÓ. Az Erdélyi Magyar Televízió Sajtóprés című műsorában Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, Farkas István EMT-szerkesztő és Parászka Boróka publicista személyes véleményként, egyértelműen fogalmazta meg az RMDSZ ama álláspontját, miszerint felháborító provokációnak tartják a Székely Vértanúk Napjára Marosvásárhelyre, „az akasztott ember városába” szervezett autonómiatüntetést. Az RMDSZ törekvései szempontjából rendkívül károsnak tartják az úgynevezett Székelyföldre és az úgynevezett székely zászlóra hivatkozó, szimbolikus külsőségekben megnyilvánuló politizálást. A nemzeti kultúra és egység megbontásának tartják a regionális székelyföldi törekvéseket, különutas vezetőivel együtt. Közösségi szándékok manifesztálása helyett további tárgyalásokat javasolnak.
BESÚGÓK, KIK MA IS KÖZTÜNK JÁRNAK. A Ceauşescu-rezsim titkosszolgálatának felépítését és a legismertebb, a közéletben máig jelentős szerepet betöltő besúgók névsorát tette közzé az Adevărul csütörtöki száma. Így ismét szembesülünk azzal, hogy Felix és Mircea néven Dan Voiculescu szorgalmas munkatárs volt, s e státusát több, végleges bírósági döntés is megerősítette. A zenei világ ügyeiről Ducu Bertzi Victoria néven tájékoztatta a szekut, Paula Iacob ügyvéd Gabriela és Ioana fedőnévvel kollégáit és külföldi kapcsolatait volt hivatott megfigyelni, Sorin Roşca Stănescu H15 és Deleanu néven maga jelentkezett a szekuritáténál, mert tudomást szerzett arról, hogy egy arab barátja terrorista akcióra készül más országban, Alex Mihai Stoenescu történész Adrian Gavrilescu néven jelentett, mióta e feladata megszűnt, történelemhamisítással foglalkozik, Gheorghe Nichita, Jászvásár polgármestere nemcsak figyelte, de be is szervezte kollégáit a Securitate külmunkatársaivá. A liberálisok nagy öregje, Mircea Ionescu-Quintus is szolgálta őket, Ioan Ghişe liberális brassói szenátor is. Ion Besoiu ismert színművész a film és a színházak világának volt a megfigyelője, Andrei Marga Horia Mureşan és M. A. néven német ösztöndíjasként szolgálta a Securitatét, s ugyanezt tette Őszentsége Teodosie, Tomis püspöke is – igaz, ő már az ortodox papokat tartotta szemmel. NEM EGYEZKEDTEK. Leszavazta a szenátus mezőgazdasági bizottsága azokat a javaslatokat, amelyeket az RMDSZ terjesztett elő. Tánczos Barna, a szenátus mezőgazdasági bizottságának titkára egy Facebook-bejegyzésben felháborodásának adva hangot arról ír, hogy a javaslatokat politikai okokból, nem pedig tartalmi, szakmai kifogások alapján utasították el a kormánypárti törvényhozók. (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kiosztották a Báthory István-díjakat
Szombaton ünnepélyes körülmények között adták át az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Báthory István-díjait. A marosvásárhelyi Református Diakóniai Központ Bocskai Termében tartott ünnepségen a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára megítélt díjakkal az idén is azok a személyeket, szervezeteket tüntették ki, akik elismerésre méltó tettekkel járultak hozzá a romániai magyar felsőoktatás megteremtéséhez.
Bevezető beszédében Tőkés László EU-parlamenti képviselő, az EMNT elnöke a készülő területi átszervezés ördögi tervét a falurombolási projekthez hasonlította, majd a kolozsvári Ferenc József és a Bolyai Tudományegyetem erőszakos felszámolásáról és összeolvasztásáról beszélt. Kiemelte, hogy ahol teljesen elsorvasztották a magyar szakot, a zeneművészeti és a képzőművészeti egyetemen például, azokon az egyetemeken a rendszerváltás után sem sikerült visszaépíteni. A két művészeti képzést a Partiumi Keresztény Egyetemen valósították meg az egyházi és egyetemi autonómia révén – hangsúlyozta az önrendelkezés fontosságát az egyetemépítés terén. Beszélt a Sepsiszentgyörgyön létrejövő Erdélyi Művészeti Központ tervéről, amely az erdélyi magyar művészetek számára teremtene intézményes keretet és kiállítási felületet.
Dr. Zsigmond Barna csíkszeredai főkonzul képviseletében dr. Szarka Gábor konzul hangsúlyozta a szülőföldön, anyanyelven történő tanulásnak s a szaktudással együtt elsajátított erkölcsi vértezetnek és műveltségnek a fontosságát.
Az oklevelet és a plakettet Tőkés László és dr. Hantz Péter tudományos kutató adta át. Az idei díjazottak: Anghi István, a Partiumi Keresztény Egyetem professzora, aki a kolozsvári Zeneakadémián elsorvasztott magyar oktatás visszaépítésével próbálkozott; Bodó Barna egyetemi tanár, aki megalakulásától 2008-ig vezette a Bolyai Kezdeményező Bizottságot; Dávid László mérnökprofesszor, a Sapientia EMTE rektora, akinek vezetése alatt akkreditálták az intézményt, ahol kétezer diák tanul anyanyelvén; Hollanda Dénes nyugalmazott egyetemi tanár, aki megteremtette Marosvásárhelyen a román és a magyar nyelvű műszaki oktatást, megálmodta és felépítette a Sapientia EMTE koronkai campusát, és több mint tíz éven át vezette a műszaki kart; Jeremiás László látszerész, aki jövedelmének jelentős részével támogatja az önálló magyar oktatás megteremtése érdekében szervezett rendezvényeket, a vendégtanár programot s a nehéz körülmények között tanuló egyetemi hallgatókat; Kincses Ajtay Mária nyugalmazott egyetemi tanár, az RMOGYKE elnöke, aki két éven át irányította a Bolyai Kezdeményező Bizottságot, és határozottan kiállt a MOGYE önálló magyar tagozatának a visszaállításáért; Kincses Előd ügyvéd, akinek irodájában létrejött a Bolyai Kezdeményező Bizottság, s aki perek sorával akarja a törvényes előírások betartására késztetni a MOGYE vezetőit; Luka László, aki sokat tett azért, hogy a nemzetközi nyilvánosság erejével a magyar kisebbség küzdelmét segítse, s alapítványt működtet a magyar és a román nép közeledése érdekében; Miseta Attila egyetemi tanár, a Pécsi Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja, aki támogatja kollégáit, hogy előadásokat tartsanak Marosvásárhelyen, s szorgalmazására a Pécsi Doktori Iskola programot indított az erdélyi orvosok és gyógyszerészek részére, továbbá kezdeményezője volt annak a szándéknyilatkozatnak, hogy a magyarországi egyetemek támogassák a MOGYE-n tervezett önálló magyar kar számára szükséges oktatók biztosítását; post mortem Páll Lajos festőművész, akit 1956-os kiállása miatt hosszú börtönbüntetésre ítéltek; Tamás Péter vállalkozó, aki összekötő kapocs a nyugat-európai és az erdélyi magyarság között, s aki írásaiban megvédte a Bolyai Kezdeményező Bizottságban részt vevő tanárokat. Díjat kapott a Genfi Magyar Egyesület, amely sokat tett azért, hogy az ENSZ diplomatái tájékozódjanak az erdélyi magyarság helyzetéről, valamint a MOGYE tanárainak közössége, amelynek tagjai a legdurvább fenyegetések közepette megszervezték a belső választásokat, s hozzájárultak a magyar tagozat helyzetének rendezésére vonatkozó megállapodás megkötéséhez.
A díjkiosztást követően Dávid László rektor idézte fel az erdélyi magyarság álmait a közösségépítésről, az önálló egyetem megteremtéséről, a hiteles politikai képviseletről. Az önálló magyar egyetemi hálózat megteremtésének lehetőségéről és fontosságáról szólt Hantz Péter tudományos kutató, aki a meg nem valósult elképzelésekért a politikumot tette felelőssé. Beszélt a díszdoktori címekkel való kereskedelemről, s megemlítette, hogy Tulassay Tivadar professzor, a budapesti Semmelweis Egyetem volt rektora a MOGYE-n történtekről értesülve lemondott a vásárhelyi egyetemen kapott díszdoktori címéről.
Hantz Péter bejelentette, hogy tárgyalások folynak arról, hogy Sepsiszentgyörgyön indítsák meg a hiányzó magyar nyelvű agrártudományi és állatorvosi képzést. Elmondta az is, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottságban levő egyetemi tanárokat ért támadások miatt átszervezik a testületet, olyan formában, hogy fő aktivistái rejtve legyenek.
A díjazottaknak Boros Zoltán, az EMNT alenöke mondott köszönetet, a MOGYE tanárai nevében Ábrám Zoltán professzor köszönte meg az elismerő oklevelet.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Átadták a Báthory-díjakat
Átadták a romániai állami finanszírozású magyar felsőoktatás érdekében kifejtett tevékenységért járó Báthory-díjakat Marosvásárhelyen. A kitüntetést, amelyet a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács oktatási szakbizottsága adományoz, tizenhárman kapták meg szombaton.
A díjjal ezúttal Angi István, a Partiumi Keresztény Egyetem professzora, Bodó Barna, a Bolyai Kezdeményező Bizottság első elnöke, Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora, a Genfi Magyar Egyesület és Hollanda Dénes, a Sapientia nyugalmazott professzorának munkáját jutalmazták.
Megkapta a díjat Jeremiás László vállalkozó, Kincses-Ajtay Mária, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) nyugalmazott professzora, Kincses Előd ügyvéd, Luka László orvos, 1956-os szabadságharcos, Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem orvosi karának dékánja, Páll Lajos festőművész (posztumusz), a MOGYE magyar akadémiai közössége és Tamás Péter vállalkozó is.
A Báthory-díjat évente legfeljebb tizenhat személynek, illetve szervezetnek ítélik oda. A 2005 óta adományozott elismerésben olyan neves személyiségek is részesültek, mint George E. Pataki, New York állam volt kormányzója, Vizi E. Szilveszter, a MTA volt elnöke, Tom Lantos néhai amerikai kongresszusi képviselő, Szőcs Géza költő, volt kulturális államtitkár.
Szabadság (Kolozsvár),

Felvonták az óriás székely lobogót Barót főterén
Barót központjában több száz fős tömeg jelenlétében vonták fel kedd este az 5x3 méteres székely lobogót. Az eseményt rendkívüli érdeklődéssel kísérte a bukaresti média is, szinte mindegyik román hírtelevízió jelen volt.
Az ünnepség kezdete előtt a résztvevőknek a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács által megfogalmazott, 15 pontból álló, az autonómia legfontosabb célkitűzéseit tartalmazó szórólapot osztottak szét, feliratok hívták fel románul és magyarul is a figyelmet az 1918-as gyulafehérvári kiáltványba foglalt nemzetiségi jogokra, de azt a táblát is lehetett látni, melyen a térnek mindmáig nem engedélyezett új elnevezése szerepelt: Székely Önkéntesek Tere.
A zászlót négy székely ruhás fiatal hozta ki a közeli református parókiáról, Krizbai Imre református lelkipásztor beszéde után, a székely himnusz éneklése közben vonták fel.
Ezután ünnepi beszédek hangzottak el: Lázár-Kiss Barna, Barót polgármestere, Benedek Erika, az EMNP megyei tanácsosa, Nagy István MPP-s városi tanácsos és Szabó Miklós, a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács elnöke hangsúlyozták a pillanat fontosságát, összetartozásra, a székelység eszméinek továbbvitelére buzdítva. Közreműködött Máthé Melinda (ének), valamint a TransylMania zenekar.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Ismét teljes a váradi Czárán-szobor felirata
Az idei év elején tett ígéretet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) nagyváradi szervezete arra, hogy helyreállítja a Czárán Gyula-szobor talapzatán szereplő, a neves turisztikai szakember nevét jelző betűket.
A feliratot ismeretlenek rongálták meg, eltüntetve a C és az N betűket. Az ígéretet tett követte, és a tegnap délelőtt sor kerülhetett a hiányzó két betű pótlására, amelyeket Kristófi Kristóf, az Erdélyi Magyar Néppárt váradi elnöke, Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke és Nagy József Barna, az EMNT régióelnöke ragasztották a helyükre. A betűket ugyanattól a vállalkozástól rendelték meg, amely a felirat többi részét is készítette, így most már ismét az eredeti formájában és teljességében olvasható Czárán Gyula neve. Kristófi Kristóftól megtudtuk azt is: fotókiállítással és vetített képes előadással tisztelegnek a bihari turizmus atyja előtt március 11-én, hétfőn 18 órai kezdettel. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen zajló rendezvény szervezője a Partiumi Magyar Művelődési Céh, a Czárán Gyula Alapítvány és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.
erdon.ro,

Érdekfeszítő előadás, vita a Főgimnáziumban
Civil szerepek és a helyi világ
Szerdán a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában 15 órakor kezdődött a Magyar Civilszervezetek Erdélyi Szövetségének szervezésében az a vitával egybekötött előadás, amelyiken dr. Bodó Barna, a Sapientia Tudományegyetem tanára tartotta meg igen érdekes értekezését, Civil szerepek és a helyi világ címmel.
Bevezetőben az MCESZ eddigi munkáját ismertette: a 2005-ben történt megalapítása fordulópontot jelentett a magyar civilszervezetek életében, tekintve, hogy azok számára képzéseket, tréningeket, rendszeres tanácsadást szervezett, de közreműködött a munkájukhoz szükséges partnerkeresésben is. 2002-ben Erdély-szerte 2000 civilszervezet működött, a számuk azonban 2008-ra 1300-ra zsugorodott. A továbbiakban szakmai szempontból elemezte a civilszervezetek működésének hatékonyságát, a fejlett társadalmak életében betöltött, egyre hangsúlyosabb szerepét, de olyan alapkérdést is részeire boncolgatott, mint „ki vagyok én, a civilszervezet képviselője?” A megfogalmazott 8 lehetséges válaszban az egyéntől az interperszonális szint, a család, a kiscsoport, a helyi közösség, az adott kultúra, a nemzet és az állam lépcsőfokainak érintésével eljutott az egész táradalomig. Annak a felépítését, a típusait ismertetve, eljutott a szórványvidéki szolgálat lényegéhez, a képességmegtartó népesség, illetve a népességmegtartó képesség harmonikus működéséhez. Ami a civilszervezetek felértékelődését példázza, a szubszidiaritás elvét XIII. Leó pápa már 1883-ban megfogalmazta, amikor azt állította: a helyi közösségekre vonatkozó döntéseket a közelükben kell meghozni. Az Aartusi Egyezmény 1998-ban rögzíti, hogy a lényeges döntéseknek a meghozatalába a politikum mellett a civilszférát is be kell vonni. A civil lényege az önkéntesség alapelvből kiindulva ismertette a civilszervezetek sajátosságait, típusait, valamint tevékenységi területeit. A romániai civilszervezetek 70%-ának a tevékenységi területén előkelő helyet foglal el a kultúra, noha manapság eltűnőben van a jóléti állam fogalma, kialakult az új közmenedzsment. Vagyis a közszolgáltatásoktól is elvárják a hatékonyságot, amihez feltétlenül szükség van a felek közötti együttműködésre, a fejlesztésre, a működőképesség biztosítására. 47 perces előadását követően dr. Bodó Barna megköszönte a figyelmet.
Miután az előzetesen bejelentett két előadó kollégáját kimentette, felkérte előadásának megtartására Bognár Erzsébetet, akivel számos továbbképző tanfolyam, pályázat lebonyolításában közreműködött. Bognár Erzsébet előrebocsátotta: maga a moderátor szerepét vállalná, ezért felkérte a jelen lévő civilszervezeteknek a képviselőt, ismertessék a munkájukat.
Kocsik József az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének a húszéves tevékenységét, illetve a jövőbeli teveit; Matekovits Mihály az általa képviselt EMKE, valamint RMPSZ megyei szervezeteinek a munkáját; Puskel Emese a Gyöngyház Egyesület újraindításának a lehetőségeit; Nagy Etelka az Alma Mater Alapítvány diáktámogató tevékenységét; Tóth Piroska a tornyai Pro Pir Kult Egyesület hagyományőrző munkáját; Jankó András a Kölcsey Egyesület értékmentő törekvéseit; Regéczy Szabina Perle a Tóth Árpád Irodalmi Kör programjait; dr. Túsz Ferenc a Vállalkozói Központ vállalkozásserkentő törekvéseit; Nagy Zsolt és Pál Norbert az AMISZ ifjúságfoglalkoztató munkáját ismertette, de beszámoló hangzott el a Katalin Egyesület tevékenységéről is. Az előadók serkentésére, a hallgatóság között kialakult vita során számos, értékes, a civilszervezetek munkájának az összehangolására, a programok egyeztetésére, a közöttük szükséges állandó kapcsolat kiépítésére vonatkozó ötlet elhangzott. Reméljük, a hasznos előadásnak, az építő jellegű vitának folytatása is következik.
Nyugati Jelen (Arad),

Autonómiatüntetés: ideje a szólásnak!
Látszólag a székely zászló ügye kavarta fel a csendes politikai vizeket, és egy rövid időre közbeszéd tárgyává tette a székely nép, a Székelyföld és a székely jelképek ügyét, egyszóval a „székelykérdést”. Nem mi, nem a mi politikusaink tették a közbeszéd tárgyává és államok közötti (nemzetközi) kérdéssé.
Mindenekelőtt Bukarestnek, a berendezkedő, az előzőnél is tehetetlenebb és tehetségtelenebb hatalomnak volt, van és valószínűleg lesz rá szüksége a közeljövőben is. Hogy nem minden úgy alakult, ahogyan szerették volna, az sem annyira rajtunk (értsd: politikusainkon, a médiában megszólaló vezetőinken) múlott, mint inkább a különböző médiumokban megszólaló, a soviniszta hangvételre gyorsan ráhangolódó, egymást a butaságban és tájékozatlanságban felülmúló „szakértők” melléfogásain. Egyszóval: jól jöttünk ki ebből az ellenünk szervezett hecckampányból.
Védekezés helyett helyzetteremtés
Na nem azért, mert megszólaló képviselőink nyíltan és határozottan, az igazságnak megfelelően elmondták volna, hogy igenis él Erdélyben, ősi szülőföldjén egy nép, mely több mint ezer éve önigazgatja magát. Melyet saját törvénykezése, törvényei, 500 éves írott alkotmánya, ősi kultúrája alkalmassá tett arra, hogy ezer éven át védje szülőföldjét és Istentől kapott szabadságát, ha kellett a jog és élete árán is. Ezért ragaszkodik szokásaihoz, kultúrájához, ősi jelképeihez. Inkább kínkeservesnek mondható majd mindegyik megszólalása: egyeseké (Frunda György, Borbély László) egyenesen arcpirítóan szánalmas dörgölődzés a „kenyéradó” hatalomhoz, másoké (Tánczos Barna) a székely önismeret teljes hiányáról árulkodott. Mindezek ellenére mégis győztünk. Mi az, amit nyereségként könyvelhetünk el?
Mindenekelőtt azt a tényt, hogy ország-világ felfigyelt jelképeinkre, hogy megszólalt végre Budapest is, és elmondta, hogy az anyaországnak kötelessége támogatni azt, amit a romániai magyar közösség, amit a székelyek akarnak. Most először hallottuk ezt a bukaresti magyar nagykövet, a magyar külügyminiszter szájából. És először hallottuk azt egy székely választott személyiségtől, egy politikustól a román médiában, hogy „területi autonómiát akarunk”! Hát ennyi, amit nyertünk. Hozzászoktunk ahhoz, hogy nem mi osztjuk a lapokat, mi csak védekezünk, reagálunk a minket ért érdemtelen támadásokra. Pedig ideje lenne már megtanulnunk helyzetet is teremteni az örökös defenzíva helyett. Azt hiszem, sőt állítom, hogy eljött ennek az ideje. Itt az idő! Ha életben akarunk maradni közösségként, akkor másként már nem is tehetünk. A 24. órában vagyunk. Nincs már hova hátrálni. Nincs már miben „okos kompromisszumokat kötni”. Nyakunkon az alkotmánymódosítás és a regionalizáció. Teljesen mindegy, hogy a jelenlegi megyéket megtartva vagy pedig szétszabdalva olvasztanak be egy román többségű adminisztratív egységbe. Mindkettő a székely közösség csángósodását, a Székelyföld elszórványosodását fogja eredményezni. A második megoldás csak annyiban „jobb”, hogy még néhány évig alibit biztosít az RMDSZ számára az „okos kompromisszumok” megkötéséhez. Nem egyéb, mint fájdalomcsillapító ópium a haláltusájában vergődő beteg számára.
A helyzetteremtő védelmi küzdelemnek lehetne (lehet) az első állomása a székely vértanúk napjára meghirdetett, marosvásárhelyi tüntetés (székely nagygyűlés?). Itt lett volna az alkalom (azért lett volna, mert az RMDSZ SZKT-ja máris elhatárolódott a részvételtől) megteremteni egy cselekvési egységet, olyat, amelyet létrehoztak ugyancsak az SZNT elnökének vezetésével a 2011-es népszámlálást megelőző kampányban a pártok az egyházakkal karöltve. Ezúttal azonban nem a székelyek ellen, hanem a székely nép önrendelkezési jogának érvényesítése érdekében kellett volna öszszefogni. Ebben a mesterségesen felfűtött, nacionalista indulatokkal telített légkörben természetes, hogy messze felértékelődött Marosszék székely tanácsa által a székely vértanúk napjára, március 10-ére meghirdetett „autonómiatüntetés” tétje! Készülünk, sokan készülünk – pártállástól függetlenül – az autonómiatüntetésre.
Most már az is bizonyosnak látszik, hogy az RMDSZ nélkül, sőt lehetséges, hogy ellenében kell megszervezni a nagygyűlést. Azt is tudjuk már, hogy milyen ruhában, milyen jelképekkel, milyen énekekkel szabad, esetleg nem szabad megjelenni. Azt is tudjuk, hogy a székely vértanúk napját a székely szabadság napjává keresztelték át a szervezők, habár a vértanúkért a legtöbbet azzal tehetjük, ha emlékük ápolása mellett megtanulunk élni azért, amiért ők az életüket adták. Hogy az eszmei előkészítés hol tart (egyeztetések, dokumentumok előkészítése), abba viszont nincs betekintésünk. Hogy milyen üzenetet, eszmei tartalmat szántak a szervezők a megmozdulásnak – azt nem tudhatjuk.
Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy az RMDSZ nélkül vagy vele, de a székely népnek el kell indulnia az önrendelkezés útján. Más járható út a székely közösség számára nincs, ha nem akarjuk unokáink átkát, megvetését a fejünkre vonni. Ennek tudatában és felelősségével kell a megmozdulás eszmeiségét megadni. Lejárt a névadó ünnepségek ideje. Nem autonómiaévre, -évekre van szükségünk, hanem valóságos területi autonómiára, a székely nép reális önrendelkező szabadságára van szükségünk. Elég volt a demagógiából!
Bukarest és a „székelykérdés”
Itt az idő. Cselekedni kell, ha nem akarjuk, hogy néhány évtized múltán a Nemzetstratégiai Kutatóintézet akkor már őszülő vezére unokáinkat is „gyöngyhalássza” majd az elnéptelenedett puszta újraélesztésére. Amennyiben nem akarjuk, hogy falvaink pusztán a külföldi néprajzkutatók kedvenc felfedező területévé váljanak. A társadalmi-politikai realitásoktól viszont nem lehet eltekinteni. Számunkra, székelyek számára a legnagyobb jelentőséggel bíró valóság, hogy a román hatalom eltökélt szándéka véglegesen megoldani a „székelykérdést”. Bukarest elérkezettnek és alkalmasnak látja az időt arra, hogy saját belső ellenségeinek viszszaszorítása, azaz saját helyzetének megerősítése mellett végleges megoldást találjon a számára egyre kényelmetlenebbnek mutatkozó „székelykérdésre” is.
Ehhez a lehetőséget és a keretet az alkotmánymódosítás és az ország adminisztratív átszervezése szinte tálcán nyújtja. Nem elhanyagolható kérdés, hogy ehhez számíthat az Európai Unió (EU) hathatós támogatására és az RMDSZ csendes aszszisztálására is. A terv véghezvitelére Bukarestben két forgatókönyv is körvonalazódik. Felszámolni a megyéket, és új közigazgatási egységekbe – melyek egyben fejlesztési régiók is – sorolni be a Székelyföldet feldarabolva, avagy teljes egészében. Továbbá átmenetileg magukat a megyéket csoportosítani nagyobb „fejlesztési régiókba”, melyek adminisztratív egységekként is működnek majd, természetesen egyre bővülő hatáskörökkel.
Mindezekkel szemben, amik a székelység szempontjából a teljes felszámolást jelentik, két stratégia körvonalazódik lehetséges megoldásként. Az első nem más, mint az eddigi folytatása, vagyis a székelyek 80 százalékának szavazatát bíró RMDSZ-re bízni a megoldást. Ez azt jelenti, hogy az RMDSZ fog a román hatalommal tárgyalni, és „okos kompromisszumokkal” megoldást találni. Ennek alapján a történelmi felelősség is ilyen arányban (80 százalék) az RMDSZ és az őt támogató szervezetek és egyházak vállára nehezedik. Milyen szerep juthat nekünk, székelyeknek ebben az RMDSZ vezérelte, „okos kompromisszumokkal” vívott küzdelemben?
A válasz egyszerű: a választásokon adott 80 százalékos felhatalmazás alapján csendben várjuk, majd elszenvedjük az RMDSZ által „kiharcolt kompromisszumos megoldást”, bármilyen is legyen az. Ez talán elfogadható is lenne egy jogállami demokrácián belül jól működő, valódi székely érdekképviselettől. Sajnos a szórványszemléletű és -vezérlésű RMDSZ-től ez nem várható el. Borítékolni lehet, hogy a megoldás – az RMDSZ természetéből fakadóan – nem lenne más, mint saját nomenklatúrájának átmentése, vagyis a megyék ideiglenes megtartásával a Székelyföld beolvasztása egy többségi román régióba. Ez nem más, mint az ópiumos nemzethalál változata.
Az önrendelkezés joga
A másik stratégia a népek önrendelkezési jogára épül. Össztársadalmi akarattal, önrendelkezési jogunk tudatában és birtokában szabjuk meg mi, a székely nép az új helyzetnek megfelelően az elérendő célokat és az elfogadható megoldásokat. Erre történelmi hagyományaink és gyakorlatunk alapján egyetlen fórum jogosult, melynek döntései kötelezőek a székely nép minden tagjára és tisztségviselőjére, vagyis a székely nemzetgyűlés. Ezt hívták össze őseink minden olyan alkalomkor, amikor a székely nép életét befolyásoló fontos döntéseket kellett meghozni, vagy a közösség létére törő, jövőjét veszélyeztető ellenséggel kellett szembeszállni. Jelenleg ebben a helyzetben vagyunk, hiszen a hatalom által felkínált bármelyik lehetőséget is fogadjuk el, az a székely nép közösségi jövőjének feladását, a Székelyföld szórvánnyá alakítását jelenti. A március 10-ére, a székely vértanúk napjára összehívott székely nagygyűlés teheti meg – és az RMDSZ kihátrálása okán –, ennek kell megtennie a folyamat elindítását.
A nagygyűlésnek ki kell mondania, hogy a székely nép ma is létező, szülőföldjén őshonos, a népeket megillető önrendelkezési joggal bíró cselekvő közösség, amely élni akar önrendelkezési jogával, szabadon akar dönteni sorsáról, jövőjéről, ragaszkodik ősi önigazgatási hagyományaihoz, és nem hajlandó a beolvadás, a felszámolódás útját választani. Ennek megfelelően további életét csakis a fejlesztési régióként is elismert, autonóm Székelyföld kereteiben tudja elképzelni, ehhez a végsőkig ragaszkodik, és ennek a megvalósításáért minden eszközzel küzdeni fog.
Románia parlamentjének és kormányának alkotmányos garanciákat kell nyújtania erre vonatkozóan. A nagygyűlés bízza meg a szervezőket vagy egy általa megjelölt szervezetet (kik lennének azok?), készítsék elő a székely nemzetgyűlés összehívását a 2013. negyedik évnegyedére. A székely vértanúk napja akkor válhat igazán a székely szabadság napjává, amikor megvalósítjuk a székely szabadságot, azt, amiért ők életüket adták. Erre tegyünk majd Marosvásárhelyt fogadalmat!
Borsos Géza József
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

Változtak a magyar honosítási szabályok
Több ponton is változott a könnyített honosítási ügyintézés rendje, a számos határon túli által várt módosításra, az egyszerűbb és konzuli illetéktől mentes, utólagos anyakönyveztetésre viszont, úgy tűnik, még várni kell.
A március elsejétől hatályba lépő változások értelmében Magyarország külképviseletein kívül csak a magyarországi járási hivatalokban és azok kirendeltségein lehet könnyített eljárással magyar állampolgárságért folyamodni – tájékoztatott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyváradi demokrácia-központja. Nagy József Barna irodavezető csütörtöki sajtótájékoztatóján elmondta: az elmúlt héten többen jelezték, hogy az önkormányzatoknál, például Debrecenben már nem akarták elfogadni az igényléshez szükséges irataikat. Nagyváradon és a Partium más területein, a határhoz közel jellemző, hogy az állampolgárságot igénylők nem a főkonzulátusokon, hanem a földrajzilag jóval közelebb fekvő magyarországi önkormányzatoknál nyújtották be okmányaikat – mostantól ez csak a járásoknál, illetve a kormányablakoknál lehetséges. Nagyváradhoz legközelebb Berettyóújfaluban műkődik járási hivatal, illetve az EMNT egy korábbi kérése alapján a határhoz sokkal közelebb található Biharkeresztesen létrehoztak egy kirendeltséget is, ahol szintén lehet állampolgársági ügyeket intézni.
Új formanyomtatványok
A hónap első napjától ugyanakkor a szükséges formanyomtatványok is változtak, egyszerűsödtek – tudtuk meg Nagy József Barnától. Mint kiderült, törvény szerint a két nyomtatványnak két hónapos átfutási ideje volna, ám sok járási hivatalban már most nem fogadják el a régi űrlapot, célszerű tehát a legfrissebbet elkérni, és azt kitölteni. A demokrácia-központokban bárkinek segítenek az okiratok összeállításában, hogy aztán a mappát már csak benyújtani kelljen a külképviseleten, kormányablaknál vagy járásnál. Az állampolgárság felvétele után a magyarországi anyakönyvi kivonatok a kolozsvári főkonzulátusra érkeznek, egy tavaly hatályba lépett módosítás nyomán viszont meghatalmazással a demokrácia-központok alkalmazottai elvihetik azokat az igénylő településére. Ugyanakkor az ország több településén a demokrácia-központokban mintegy havi rendszerességgel szerveznek konzuli napot, ilyenkor le is lehet adni az okiratokat.
Egyelőre maradt a drága anyakönyvezés
Egy, korábban a magyarországi hatóságok által is fontolóra vett módosításra viszont máig nem került sor. Mint arról a Krónika szeptemberben cikkezett, sok friss magyar állampolgárnak okoz gondot az, hogy miközben a honosítási folyamat egyszerű és viszonylag kevés pénzbe kerül, addig az eskü letételét követő anyakönyvi események – születés, házasságkötés, válás, elhalálozás – regisztráltatása nemcsak hogy drága, de nagyobb utánajárást is igényel. Elsősorban az okoz gondot, hogy magyarországi lakcím híján csak a külképviseleteken lehet intézkedni, ahol a lényegesen olcsóbb romániai hivatalos fordítók által fordított és hitelesített dokumentumot nem fogadják el, így a kifizetendő összeg a konzuli illetékkel együtt elérheti az 55 eurót.
A demokrácia-központok illetékesei már tavaly jelezték a magyar kormány felé, hogy akárcsak a honosítás esetében, itt is eltekinthetnének az illetéktől. Szeptemberben Wetzel Tamás, Magyarország közigazgatási és igazságügyi minisztériumának a magyar állampolgársági törvény végrehajtásáért felelős miniszteri biztosa a Krónikának ígéretet tett, hogy egyszerűbbé és olcsóbbá tennék az új magyar állampolgárok anyakönyvi eseményeinek magyarországi regisztráltatását. Mint rámutatott, már korábban javaslatot tettek az illetékesek felé a magyarországi anyakönyveztetéshez szükséges illetékek módosítására, s akkor még abban bízott, hogy az új díjszabások már idén januártól életbe lépnek. Erre azonban máig nem került sor. Csütörtökön az ügyben ismét megkerestük Wetzel Tamást, az illetékes azonban csak péntekre ígért választ.
Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi demokrácia-központ igazgatója egyike volt azoknak, akik szorgalmazták a módosítást. A Krónika megkeresésére csütörtökön elmondta, javaslatukat napirenden tartják. Mint részletezte, a csíkszeredai konzulátus képviselőinek figyelmét a napokban is felhívta arra, hogy az illeték miatt fennáll annak a veszélye, hogy a születendő gyerekeket nem anyakönyvezik. A magyar állam a honosítási ügyintézésre vonatkozó illetéket is eltörölte – emlékeztetett Nemes Előd –, aki abban bízik, az is megoldódik, hogy a könnyített eljárással honosítottak vagy visszahonosítottak ne fizessenek az anyakönyvezésért. A demokrácia-központ vezetője szerint ugyanis sokan érzelmi okokból kérték a magyar állampolgárságot, ezért nem kellene pluszköltségekkel terhelni őket. Elmondása szerint viszont egyelőre nem kérték sokan a demokrácia-központok segítségét az utólagos anyakönyvezéshez.
Krónika (Kolozsvár),

Beszélgetés a szórványkérdésről: lehetőségek és alternatívák
A szórvány kitelepedésének elősegítése címmel szervezett beszélgetést csütörtökön a Kolozsvári Magyar Politológus-hallgatók Társasága és a kolozsváros.ro csapata a kolozsvári Sapientia EMTE-n. Székely István politológusnak, az RMDSZ főtitkárhelyettesének, és Gergely Balázsnak, az EMNP alelnökének beszélgetését Szalma György, a kolozsváros.ro főszerkesztője moderálta. A szórványkérdés az utóbbi időben a közbeszéd előterébe került Szász Jenő „kontrollált visszavonulást” „népességáttelepítést” javasló, elhíresült kijelentései nyomán. Székely István a szórvány fogalmának tisztázását, a népességtelepítések történelmi analógiáit számba véve leszögezte: ilyen jellegű programokat csak jelentős állami támogatással lehetne megvalósítani; kizártnak tartotta, hogy ez akár a tömbmagyar Székelyföld irányába megtörténhessen. A meghívottak egyetértettek abban, hogy folyamatosan zajlik ugyanakkor az egyes térségek szórványosodásához hozzájáruló belső migráció, amelynek körülményeit viszont bizonyos eszközökkel alakítani lehet.
Mint ismeretes, széles körű vitát gerjesztett Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Intézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők (KMKF) februári fórumán, zárt ajtók mögött elhangzott kijelentése, amelyben a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, az „önkéntes területfeladásnak” a lehetőségét vetette fel – emlékeztetett Szalma György, hozzátéve: a rendezvény a társadalmi párbeszédre kínálna lehetőséget a kérdés kapcsán.
Mi a szórvány?
Székely István politológus mindenekelőtt a szórványfogalom tisztázását tartotta szükségesnek. Mint kifejtette, az elmúlt húsz évben több értelmezés is született; a számbeliségből kiinduló megközelítés szerint, ha egy településen egy adott lélekszámnál kevesebb magyar él, az szórványközösségnek tekinthető. Egy másik értelmezés arányszámot állapít meg: a tíz százalék alatti közösséget minősíti szórványnak. A politológus szerint vitatható a „szórványmegyék” megfogalmazás, ugyanis a mindennapi élet szempontjából nem a megyei, hanem a helyi népességarány a meghatározó. Maros megyének például a déli, Szilágy megyének pedig a keleti része szórvány, ugyanakkor a megyék szempontjából nem lehet erről beszélni – hangsúlyozta.
Egy másik megközelítés értelmében az intézmények megléte vagy hiánya a döntő: szórvány az, ahol nincs oktatási intézmény, sem etnikailag elkülönült történelmi egyház. Mindemellett, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor meglátásában az alapkérdés az, hogy a mindennapi kommunikáció szintjén hány százalékot tesz ki az interetnikus, és mennyit a saját etnikumon belüli kommunikáció – tette hozzá. Egy másik, összegző célú, funkcionális jellegű értelmezésnek megfelelően a szórvány az a közösség, amely külső segítségnyújtás nélkül alkalmatlan, vagy nincs lehetősége a saját nemzeti identitásának a megőrzésére és továbbadására. Az elmondottak alapján a dél-erdélyi megyékben, Észak-Erdélyben pedig elsősorban Máramaros és Beszterce megyében találunk szórványosodó közösségeket – állapította meg Székely István.
„Nem ördögtől való” a migráció
Az 1990-es nagyváradi RMDSZ-kongresszus óta létezik egy olyan megfogalmazás, miszerint a szórványt a saját településén kell hozzásegíteni ahhoz, hogy etnikai identitását, saját kulturális értékeit megőrizze; ebben a kérdésben mindig konszenzus volt valamennyi határon túli magyar pártban – hangsúlyozta az RMDSZ főtitkárhelyettese.
Gergely Balázs kiemelte, helyénvalónak tartja – a sajtóban való üzengetés helyett – a téma megtárgyalását, az erről szóló társadalmi párbeszédet. Egy korábbi nyilatkozatára utalva megerősítette: „nem tartja ördögtől valónak”, ha adott esetben egy kisközösség, család vagy egyén, aki a szórvány olyan pontján él, hogy saját helyzetét, identitásának megőrzését már kilátástalannak tartja, más helyre költözzék. Ez egy ténylegesen zajló folyamat, hiszen például Kolozsvár is egy nagy vonzerővel bíró központ, a magyar népességnek legalább fele áttelepedett valahonnan – fejtette ki a politikus.
Hangsúlyozta, Szász Jenő kategorikusan „áttelepítésről” beszélt, amit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az EMNP vezetői határozottan elutasítanak. Mint mondta, Szásznak az elképzelése egyébként is megbotránkoztató, hiszen az adott közösség „értékes tagjaira” értette a kitelepítést, áttelepítést. Az egyének, családok létező migrációja ugyanakkor egy kétoldalú folyamat, mivel a költözési szándék mellett az új környezetnek befogadónak is kell lennie. Mindezekről a kérdésekről széles körben kellene gondolkodni, tárgyalni, tekintve, hogy az elmúlt húsz év demográfiai mutatói nem sok jót ígérnek.
Népességtelepítési analógiák
A népességfogyás problémájának kezelésére vonatkozó történelmi előzményeket összegezve Székely István elmondta: a 19. század végén a magyar kormány a mezőgazdasági területek túlnépesedése okán beindult tengerentúli kivándorlásra próbált választ adni. Az 1894-ben elfogadott állami telepítések törvényében pontosan szabályozták a feltételrendszert, amely szerint a magyar államkincstár tulajdonában levő – elsősorban bánsági – területekre lehetett költözni. A program főleg Bácskát, Temesvár környékét, a Mezőséget célozta; a jogszabály szerint egy új település létrehozásához például 150 telepes kellett, a templom és iskola felépítését az állam vállalta. A Kolozs megyei Detrehemtelep például mezőgazdaságilag használhatatlan terület volt, ezért a magyar állam saját költségén lecsapoltatta, hasznosíthatóvá tette. 1904-ben a projekt finanszírozására egy telepítő és parcellázó bankot is létesítettek – tette hozzá a szakember. Mint mondta, a program keretében 1390 családot sikerült telepíteni.
További példa az 1921-es román földtörvény, amelynek révén megindították a határmenti magyar települések közé iktatott román helyiségek létesítését; 1940-ben a bukovinai csángókat Bácska északi részére telepítették, e népesség később Magyarországra költözött; a kommunizmus alatt pedig a németek által elhagyott falvakba a termelőszövetkezetekben földműveléssel foglalkozó családokat telepítettek – részletezte Székely István. Következésképpen, ilyen jellegű programok az államreformmal függnek össze, abban az esetben lehet működtetni őket, ha az állam segíteni tudja a telepesek anyagi boldogulását, lakhatási feltételeket, munkahelyeket teremtve. Mint mondta, az eddigi analógiák alapján kizárja a Székelyföld irányába történő esetleges telepítés lehetőségét, hiszen a magyar állam nem rendelkezik megfelelő autoritással és vagyonnal a folyamat beindítására, Romániának pedig nem valószínű, hogy ez lenne a prioritása. Ugyanakkor a magyar kormány részéről, vagy a magyar közbeszéd terén egyetlen olyan kijelentés sem hangzott el, amiből arra lehetne következtetni, hogy a magyar állam a maga romlott demográfiai mutatóit Kárpát-medencei magyarokkal töltené fel – válaszolt Székely István a moderátor kérdésére, miszerint elképzelhető-e, hogy a felvetett „áttelepítés” Magyarország fele irányulna.
Gergely Balázs szerint a feltételezés nevetséges, és felhívta a figyelmet arra, hogy a határon túlra szánt magyar állami támogatások jelentős részét interetnikus- és szórvány-környezetbe folyósítják. A néppárti politikus úgy vélte, a felelősen gondolkodóknak be kell látniuk, hogy meggondolatlan és megalapozatlan kijelentésekre alapozva nem szabad politikai harcteret teremteni, mert ez elsősorban a szórványosodás elszenvedőinek lenne kárára.
Alternatívákat fiataljainknak
Gergely Balázs megállapította, erkölcsileg elfogadhatatlan embereket egyik helyről a másikra telepíteni szervezett, tömeges módon. Hangsúlyozta, mindenki szabad akarata szerint él ott, ahol jól érzi magát. Mindemellett úgy vélte, ha egyének, családok költözni óhajtanak, ahhoz technikai feltételeket, segítséget lehet nyújtani. A potenciálisan befogadó térségek, települések vonzereje, a munkahelyteremtés befolyásolhatja az ilyen típusú migrációt – jegyezte meg.
Székely István nehezményezte, hogy az erdélyi – egyébként igen jó szakemberek által végzett – demográfiai kutatások nem tértek ki a belső migráció hátterére, arra, hogy valójában mi áll egy adott terület súlyos népességfogyása mögött. Hangsúlyozta, létezik egy erre alkalmas adatsor, ugyanis a 2011-es népszámlálás során is rákérdeztek arra, hogy az illető hol született, hol volt a jelenlegi előtti lakhelye, illetve kiderül a kérdőívből, hol történt az összeírás. Úgy vélte, ezeknek az adatoknak az elemzése felülírná azt a képet, amely jelenleg – elsősorban a dél-erdélyi szórvány alakulása esetében – kirajzolódik. Kifejtette: a szórványrégiók fiataljai folyamatosan áramlanak a tömbök irányába az országban különböző helyeken tevékenykedő, utazgató ifjúsági szervezetek közreműködésével kialakított kapcsolatrendszerük, másrészt a szórványkollégiumok révén.
A politológus szerint megfelelő odafigyelést, infrastruktúrát, anyagi támogatást kell a szórványkollégiumok, az ifjúsági szervezetek programjai, valamint a magyar házak láncolata mellé rendelni. Mint kifejtette, valószínűleg nem szerencsés az évtizedek óta ugyanabban a környezetben élő polgárok kimozdítása. Mindamellett az új egzisztenciát, új családot létesítő fiatalok számára – nem normatív jellegű – alternatívákat lehet megfogalmazni, amelyekkel vagy élnek majd, vagy sem. Az interetnikus környezetből, szórványból származó polgárok, az esetleges külföldi munkavállalásuk nyomán felhalmozott tőkéjükből valószínűleg inkább a nagyobb magyar lélekszámú településeken fognak letelepedni – vélekedett.
Kiemelte, a politika eszközrendszere kevés a szórványprobléma megoldására: a politika jelzéseket bocsáthat ki követendő magatartásformákat illetően, felerősíthet bizonyos folyamatokat. Elmondta, az Antall-kormány idején egy pénzalapot különítettek el a nyugatról való hazatérés ösztönzésére; Erdélybe egyetlen személy, egy politikushoz közel álló polgár tért vissza.
Székely István Gergő politológus hozzászólásában felvetette: érdemes lenne a támogatáspolitikát oly módon alakítani, hogy az interetnikus vagy szórványkörnyezetben élő szülők a gyermekeiket a lakóhelyük közelében levő, magyar tannyelvű oktatást biztosító felsőoktatási intézményekbe küldhessék, a másod- vagy harmadrangú román tannyelvű egyetemek helyett.
Bodó Barna politológus, egyetemi tanár szerint a Válaszúton létesített intézményhez hasonló szórványkollégium-típusban kell gondolkodni, amely valódi közösségi életformát biztosít a diákoknak, szüleik is tudatában lévén annak, hogy az ott-tanulás társadalmi előrelépést jelent számukra. Hozzátette, fontos lenne kielemezni, hogy a különböző támogatáspolitikai eszközök milyen eredménnyel jártak. Tibád Zoltán, a Bethlen Gábor Alap kolozsvári irodavezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikai ösztönzés és támogatási rendszer mellett ugyanolyan fontos, hogy megfelelő emberanyag is létezzen az adott szórványkollégium létesítésére és működtetésére.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár),

A közösségért tenni kell
Emlékezés Imreh István történészre
„Példaértékűnek tartom Imreh István munkásságát, mind módszertani, mind tematikai vonatkozásban új irányvonalat indított el az akkori magyar történetírásban”, fejtette ki Both Noémi Zsuzsanna kutató azon a március 5-i rendezvényen, amelyen Imreh István történészre, szociológusra emlékeztek a Kolozsvár Társaság szervezésében. A rendezvényen – amelynek moderátora a társaság elnöke, Kántor Lajos volt – a fiatal kutató mellett jelen volt Benkő Samu művelődéstörténész, valamint Imreh István gyermekei: ifjabb Imreh István biológus, genetikus és Farkas Imreh Mária közgazdász.
Both Noémi Zsuzsanna, aki Imreh István munkásságából írta szakdolgozatát, hangsúlyozta továbbá: módszertani szempontból fontos, hogy a történész képes volt interdiszciplináris módszerekkel megvilágítani egy-egy kérdést, illetve az általa kutatott témák változatossága lehetővé tette, hogy az addig viszonylag monopolhelyzetben lévő politikatörténet mellett más témák is megjelenjenek az erdélyi magyar történetírás palettáján, mint például gazdaságtörténeti-, társadalomtörténeti- és technikatörténeti adalékok. Imreh István első jelentősebb műve 1947-ben jelent meg, Székely falutörvények címmel, és 2003-ban bekövetkezett haláláig több önálló kötete, számtalan tanulmánya, újságcikke és tudománynépszerűsítő írása látott napvilágot, tudtuk meg a kutató előadásából. Emellett 1948 és 1983 között a Bolyai, illetve később a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tevékenykedett előadótanárként, kezdetben a közgazdaság- és a jogtudományi, majd 1950-től a történettudományi karon. – Annak ellenére, hogy életművének jelentős része a szocialista korszakra tehető, Imreh Istvánnak az írásai, publikációi napjainkban is értékesek és példamutatók, tanári tevékenységére pedig volt diákjai minden esetben szeretettel és tisztelettel emlékeznek vissza, függetlenül attól, hogy ezek magyar vagy román nemzetiségűek voltak – mondta Both Noémi Zsuzsanna.
Imreh István rendkívül szeretett olvasni, nagyon sok verset olvasott, két kedvenc kortárs költője volt, József Attila és Illyés Gyula, kezdte emlékezését Benkő Samu. A falutörténet és a székelytörténet különösképpen érdekelte, ebben nagy hatása volt Benedek Eleknek. – Egyike azoknak a tanárembereknek, akinek az emlékét tanítványai mai napig is megőrizték. Kitűnő előadó volt, szerette a tanítványait, ellátta őket bőséges olvasmányanyaggal. Mikor említettem az irodalom iránti tiszteletét, alázatát, azt is jelenti, hogy a történettudományban jeleskedő diákoknak fontos történelmi forrásanyagként hívta fel a figyelmét a szépirodalomban megjelentetett valóságábrázolásra és ennek megfelelő tudatformálásra – magyarázta Benkő Samu. A művelődéstörténész ugyanakkor hangsúlyozta: az életműben rendkívül fontos, hogy az indíttatás, az egyéni sors, és az európai történelem adta lehetőségek miként bontakoztatnak ki egy istenadta tehetségnek az agyából kipattanó tudományos világot.
„Hálás vagyok a Kolozsvár Társaságnak a kezdeményezésért, és különösképpen hálás vagyok Both Noémi Zsuzsannának az édesapámmal foglalkozó szakdolgozatáért”, mondta ifjabb Imreh István, Svédországban élő genetikus. – Leginkább azt a kérdést kellene feltennünk, hogy van-e párhuzam egy kicsi gyerekkora óta természettudományokkal foglalkozó fiú és egy, a műveltséget hihetetlen munkával megszerző történész apa pályája, illetve gondolkodása között. Amint hogy azt is, tudtam-e én hasznosítani a későbbi munkámban azt az örökséget, amit a neveltetésünk során kaptunk, és tudok-e valamit továbbadni. Az az érzésem, hogy nagyon sok a párhuzam. Freud azt mondja valahol, hogy egy harmonikus egyéniség tulajdonképpen két dologból áll össze: tudjon dolgozni és tudjon szeretni. Édesapám erre képes volt. Egyébként nem csak ő, hanem az a generáció, amelyhez tartozott. Sokan emlegetik azt a csodatörténész csapatot, amely nagy egyéniségekből állt, de a legfontosabb dolog, ami közös volt bennük, hogy elképesztően sokat tudtak dolgozni – idézte fel emlékeit a genetikus. Édesapja hajnalban kelt mindig, sok-sok órát töltött az íróasztal mellett, folyamatosan dolgozott, kivéve, amikor két hétre elment szabadságra. – Ezt a munkamániát én is örököltem, Stockholmban sokszor szombat-vasárnap is bent voltam a kutatóintézetben. A másik dolog, ami jellemző, a módszer kialakítása, ami minden tudományágban közös. Addig az ember nem tud lényegeset és újat alkotni, amíg nincs egy saját, személyre szabott módszere. Egyébiránt nem csak a tudományban, hanem a művészetben is így van, kell legyen egy egyéni módszered, egyéni stílusod, erre épül aztán minden. Kell hozzá tehetség, de nagyon sok munka is van benne. A harmadik dolog, amit megjegyeznék vele kapcsolatban, hogy elnyomás alatt ugyan, de nem légüres térben dolgozott. Volt egy csapat, volt jó néhány ember körülötte, akik mércét adtak, de közöttük a versengés sosem vált ellenségességgé. De lehet, hogy csak én láttam így – jegyezte meg ifjabb Imreh István.
Farkas Imreh Mária szerint édesapja nagyon komoly empátiaképességgel rendelkezett, imádta a kutyákat, a gyerekeket, a gyerekek pedig őt. – Szerette a fiatalokat, bármennyi időt képes volt rájuk fordítani, szeretett előadni. Volt egy mondása: a jókedvű verekedőt szereti az Isten. Ebben a mondatban, amit gyakran használt, benne volt az édesapám mentalitása. Benne volt az is, hogy ha nagyobb volt a nyomás, esze ágában sem volt felemelni a kezét és azt mondani, hogy innen nincs tovább. Több mint tíz esztendőn át a barna kartotékoknak dolgozott, a szekrény tetején gyűjtötte a kéziratokat. Amikor 1990 után lehetőség nyílt arra, hogy kiadjanak munkákat, mindenki elcsodálkozott, hogy honnan húzza elő, mintegy bűvös mozdulattal ezeket a kéziratokat. Hát, mert le volt tiltva, és az a rengeteg munka ott sorjázott a kartotékokban. Sajnos később, betegsége miatt már nem volt lehetősége a további kutatásokhoz – sorolta édesapjához fűződő emlékeit Farkas Mária.
Mint elmondta, Imreh István komolyan hitt abban, hogy a faluközösség, illetve az a hagyomány, amelyre az értékrendünket alapozzuk, megtartó erő. – Édesapám úgy vélte, hosszú távú befektetés, ha az ember a saját múltját megismeri és arra tud építeni. Nagyon sokat kaptunk édesapámtól, én pedig úgy éreztem, hogy tovább kell adjam a gyerekeimnek ezeket az értékeket. Mindig arra tanított, hogy a közösségért tenni kell. Ha csak magadra gondolsz, csak a saját kis karrieredet, utadat, szakmádat építed, akkor igazából nem emberhez méltó életet éltél. Úgy érzem, hogy ezt valamennyire sikerült továbbadnom az én gyerekeimnek is – mondta a közgazdász.
Az est további részében Imreh István néhány kortársa, illetve munkatársa elevenítette fel a hozzá fűződő emlékeit.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Pálosok székelyföldi „terepszemlén”
Megtelepednének Hargitafürdőn, ha akadna helybéli követőjük
Megtelepedésük lehetőségeit próbálják feltérképezni Hargitafürdőn az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a pálosok képviselői. Bátor Botond, a Magyar Pálos Rend tartományfőnöke és Balla Barnabás tartományi gondnok egyelőre húsvétig tartózkodik a Hargitán, ahol elmondásuk szerint el tudnák képzelni a szerzetesi életet.
Január derekától tartózkodnak Hargitafürdőn. Tiszteletükre a hegy is ünnepi arcát mutatja: hófehérben tündököl, a vastag hóréteg jótékonyan takarja el az egykori bánya környezet- és illúzióromboló maradványait, mintha szebbik énje kidomborításával maga a hely is maradásra szeretné bírni a terepszemléző pálos szerzeteseket. Úgy tűnik, a „próbálkozás” nem hatástalan: Bátor Botond atya (képünkön) lelkesen mesél arról, hogy bár többször járt már erre, télen még sosem volt Hargitafürdőn. Most viszont gyönyörködik a tájban, és bár a korcsolyapályát egyelőre nem próbálta, a síelésen már túl van.
A Magyarországról érkezett két pálos szerzetes itt-tartózkodásának első két hete a befészkelődés, a hellyel való ismerkedés ideje volt. „Az itt élők humora igen megkapó. Mikor megjöttünk, megkérdeztem az atyákat, hogy lehet itt megélni. Azt válaszolták: nagyon jól, mert nyáron az erdőben sok szedhető bogyó van, szamóca, áfonya, sőt, eső után gomba is” – mondja mosolyogva, majd komolyra fordítva a szót, hozzáteszi: élhető hely ez, mert az emberekben hihetetlenül nagy a vágy Isten után. „A Hargitafürdőn élő alig több mint 200 ember nagy szeretettel fogadott. Csíkszereda és Szentegyházasfalu közelsége is sokat számít, mert ha lelki gyakorlatot, vagy más programokat szervezünk, a két említett település között fekvő Hargitafürdő a lelki felüdülés helye is lehet. Bár ha tényleg úgy adódna, hogy ittlétünknek lenne bizonyos gyümölcse, azaz valaki, aki eleve pap vagy szerzetes szeretne lenni, általunk szerez tudomást a pálos rendről, és eljönne hozzánk, igazolná, hogy itt kellene letelepednünk” – mondja a tartományfőnök.
A megszületett gondolat
A pálos szerzetesek székelyföldi megtelepedésének gondolata nem újkeletű. Maga a rend jelenléte sem, ha számításba vesszük, hogy már az 1200-as évek végén jelen voltak Erdélyben a fehér csuhás szerzetesek. Darvas-Kozma József csíkszeredai esperes-plébános A pálos rend története Erdélyben, Partiumban, Bánságban és Kárpátalján című, tavaly megjelent kötetében az áll, hogy „1352-ben Csíksomlyó területén megtelepedett pálosok hozták létre a Natalitia Sanctissimi Salvatoris kápolna melletti remeteséget, amelyről a Salvator-hegy a nevét kapta.” Ugyanez a forrás szól a pálosok egykori jelenlétéről is a Hargita hegyén, azt állítva, hogy „a Hargitán ma is láthatók az egykori kolostorerőd három épületének romjai, közvetlenül a rádióantennák mellett.” Bátor Botond azt mondja, ezekről a dolgokról ő maga is most, Darvas-Kozma József könyvében olvasott először. Az újra megtelepedés gondolata a Székelyföldön már 2007-ben megszületett: akkor járt itt Botond atya az akkori tartományfőnökkel. Több helyen is szétnéztek: Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, a csíkdelnei Szent János templom már akkor nagyon a szívükhöz nőtt. Akkor még úgy gondolták, Botond atya költözik Székelyföldre egyedül vagy egy szerzetes társával, ám időközben kinevezték tartományfőnöknek. A szikra azonban kipattant, erre rakott most fát Darvas-Kozma József, ő szemelte ki Hargitafürdőt is a pálosok számára.
Imádkoznak, lelkipásztorkodnak
Az 1250-ben alapított pálos rend alapjában véve kicsi közösség, világszerte mindössze 550 szerzetest számlál. Ázsia és Dél-Amerika kivételével a Föld minden részén megtalálhatók, többségében lengyelek, de vannak köztük horvátok, szlovákok, ukránok, ausztrálok, afrikaiak is. A monasztikus közösségek közé tartoznak, kolostori életet élnek, a szabályzatuk szerint pedig „szemlélődő és lelkipásztorkodó közösség”. A szemlélődés a remeteségből fakad, mert a rend is a remeteségből indult el, abból szerveződött közösséggé. A viseletükön kívül egyéb sajátos vonások is megkülönböztetik a többi szerzetesrendtől. Botond atya szerint a különbségeket mindig a rend alapítójának szellemisége határozza meg. „A szerzetes közösségeket az emberek általában a külső tevékenységek alapján kategorizálják. Az egyik beteget ápol, másik tanít, harmadik szociális munkát végez, lelkipásztori szolgálatot tart, mint az egyházmegyés papok, csak más ruhában, a negyedik meg »gubbaszt« a kolostorban és egész nap csak imádkozik. Többnyire így látják az emberek. Az ilyen kategorizálás szerint mi a »gubbasztók« és az »egyházmegyés papok« kategóriájába tartozunk” – magyarázza.
A belső értékeket nézve a pálos rendet a lelkisége különbözteti meg a többi szerzetesi rendtől: Remete Szent Pálnak és Boldog Özsébnek a lelkiségét hordozzák, akik gyakorlatilag remeték voltak – Remete Szent Pál kifejezetten, ő nem is szervezett közösséget, Boldog Özséb pedig remete akart lenni, de közösséget kellett formálnia, mert egy égi látomásból ezt az utasítást kapta. „A szerzetesek alapvető feladata az Isten dicsőítése, és ez a mi dolgunk is” – fogalmazza meg Botond atya a lényeget. A nemzet mellé rendelt rend
Ha egy szerzetesközösség elmegy, és megtelepszik egy másik országban, annak természetesen missziós célja is van: azon a helyen, ahol én élek, minél többen megismerjék Istent, közelebb kerüljenek Hozzá. Esetükben Hargitafürdőn a misszió mellé társulna a lelkipásztori szolgálat is. De nem csak ennyi. „Az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendnek van bizonyos fajta nemzetmegtartó ereje is. Egy ilyen visszatelepedés talán a múlt újbóli felidézése, a múltból fakadó erő újraélése, a gyökerekhez való visszanyúlás” – véli a tartományfőnök. Amikor egy kolostort alapítanak, a folyamat során nagyon sok olyan dolog van, amit a hétköznapi ember véletlennek nevez. De a véletlen az isteni gondviselés fedőneve. „Sok ilyen véletlen van ebben a történetben is: az, hogy összeakadtunk Darvas-Kozma József atyával, hogy ő elkezdett foglalkozni a pálos rend történetével, hogy én annak idején rengeteget jártam Erdélyben, nekem nagyon sokat jelent Szentegyházasfalu és Kápolnásfalu, és »véletlenül« e két település közelében fekszik Hargitafürdő – ezek mind-mind nem véletlenek. A történelem folyamán végigkövethető, hogy a pálos rend mindig a nemzet mellé rendelt rend volt. De nem csak a magyar nemzet mellé rendelt rend, ugyanúgy említhetjük a lengyel vagy a horvát nemzeti öntudatot is, amelynek a pálosok szintén szerves részei.
Emberként emberek között
„Mindig oda kell figyelni az idők jeleire. A gyökerek megvannak a remeteségben, ezt próbáljuk gyakorolni, de mindig azt követjük, hogy épp mire van szükség, mi az, ami a mi feladatunk” – fogalmaz a tartományfőnök. Hogy most mit tekint a rend feladatának? „Két nagyon fontos dolgot. Az egyik a szerzetesi élet programszerű megélése, az imádság, az istendicsőítés. Ezen kívül a pálosoknak mindig küldetésük volt, hogy segítsék az emberek gondolkodásmódját. Mi most semmi különlegességet nem akarunk felvállalni, egyszerűen normális emberekként akarunk élni az emberek között, és segíteni őket abban, hogy helyesen gondolkodjanak. Ma a fejekben iszonyú nagy a zűrzavar, pedig minden szép dolog ott kezdődik, és nem kívülről jön. Meg kell tudni bocsátani, különbséget kell tudni tenni a gondolataink és az érzéseink között. Az emberek úgy nőnek fel 3-4 diplomával a kezükben, hogy képtelenek normális emberi kapcsolatokat építeni, mert nem tudják kezelni az érzéseiket. Ezért mennek tönkre a házasságok, emberi kapcsolatok. Képtelenek rendezni a gondolataikat, összegabalyodnak.”
A budapesti Sziklatemplomban nagyon sokan járnak hozzájuk beszélgetni – meséli Botond atya. Ezért több pálos szerzetes lelkigondozó vagy mentálhigiénés képzést is végzett, hogy minél avatottabb módon állhassanak a hozzájuk fordulók rendelkezésére. Épp úgy, ahogy annak idején elmentek az emberek a remetékhez, és kérték: „atyám, adj egy szót!” És az atya mondott néhány gondolatot, amivel helyrerakta az őt kérdező gondolatait is. Hargitafürdőn egyelőre üres a határidőnapló, az efféle bizalmi kapcsolat kialakulásához hosszú idő kell. Az előjelek mindenesetre biztatók: ottjártunk napján is favágás volt az plébánia udvarán, helybéli férfiak segédkeztek, együtt ettek, ittak, jól érezték magukat.
Jövőfürkésző Bátor Botond nem kíván ígérgetésekbe bocsátkozni székelyföldi megtelepedésük kapcsán. Hogy min múlik a döntés? „Először is azon, hogy akad-e két-három fiatal, aki érdeklődik a rend iránt. Ha igen, elképzelhető, hogy a pálosok le tudnak itt táborozni. Ma Magyarországon 22-en élnek a rend tagjaként – 22 év alatt 12-ből fejlődtünk így fel, miközben az idősebb atyák közül többen elhunytak. A 22 szerzetes képes ellátni a meglévő négy kolostorunkat, sőt, három személyt ki is lehetne szakítani onnan, és esetleg Hargitafürdőre költöztetni, de 3-4 évnél nem hosszabb időre. A kolostorokban ugyanis többen vannak idős, 70 év fölötti szerzetesek. Ha ők elmennek, hiányuk nem lesz pótolható. Csak akkor tudunk idejönni, ha látjuk, hogy van 3-4 székely fiú, aki már tanul Magyarországon, a képzés után pedig átadható lesz nekik az itteni szolgálat” – magyarázza a tartományfőnök. A másik kérdés, hogy miként is tudnának itt megélni. Mert bár – amint viccesen említi az atya – van bogyó és gomba az erdőkben, a mindennapi élethez azonban több kell. De úgy látja, van itt munka, és ez reményt ad, hogy talán kolostort is lehetne majd ide építeni. Rövid távon sokkal beláthatóbb a jövő: a két pálos atya húsvéthétfőn hazamegy. Nagyhéten, ittlétük utolsó napjain Hargitafürdőn elcsendesedéses lelkigyakorlatot tartanak, hogy a három szent nap mélységét minél jobban átadhassák a hozzájuk látogatóknak. A lelkigyakorlat lezárása után hazamennek, de többször visszajönnek még – ígéri Botond atya. „Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, két hónapnyi itt-tartózkodás után naponta csengetnek majd fiatalemberek, hogy szeretnének pálos szerzetesek lenni. De ha időközönként megjelenünk, itt imádkozunk, annak meglesz a hozadéka.”
Forró-Erős Gyöngyi
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Vadászati múzeum született
A múzeumba belépve hatalmas elefántfej az első, ami megragadja a figyelmet. Hamiskásan néz, kissé oldalra fordítva fejét, agyarai csillognak a fényben. Impozáns látvány, akár a múzeum névjegye is lehetne – bár szívesebben venném első benyomásnak egy barnamedve látványát. De aki a májusban megnyíló sepsiszentgyörgyi vadászati múzeumot meglátogatja, láthat, sőt, simogathat is barnamedvét. A Bene-házban még javában folyik a munka, s bár kívülről csak az építészek tevékenysége látható, benn is alakulnak már a kiállítási termek: a kép, mit még ily kezdetleges állapotában is mutat, lenyűgöző.
Szerencsés találkozás
A sepsiszentgyörgyi vadászati múzeum létesítését több évvel ezelőtt kezdeményezte Sárkány Árpád, akkor a Székely Nemzeti Múzeumban képzelte el az általa felajánlandó anyag bemutatását – ez a terv akkor meghiúsult. Aztán a véletlenek kisebb sora szükségeltetett: jó időben jó partnerekkel szóba állni. A városvezetés még a múlt ciklus elején, az integrált városfejlesztési terv előkészítésekor felkarolta az ötletet, a műemlék Bene-házban képzelve el a tárlatot. Pályázás, kivitelezés – néhány évet felölelt, de most már kézzelfogható valóság a vadászati múzeum. Hogy miért oly szívügye ez Sárkány Árpádnak? A mi vidékünk egyik legnagyobb értéke a sokszínű és nagyon sok vadfajban reprezentált vadvilág, állatvilág, egyik hírességünk a vadállományunk – magyarázza. Erdélyben a vadászat már a középkorban a fejedelmek által megszabott rendeletek és törvényes keretek között zajlott. A vadászatot minden korban és minden rendszerben törvény szabályozta, mert ez az embernek a legrégebbi mestersége, amit tudatosan végzett. Nos, Sárkány Árpád családjában hagyományos a vadászat mestersége, ő maga – talán nem túlzunk, ha azt mondjuk – Erdély vagy akár Románia legnagyobb vadásztató vállalkozását működteti (vendégül látta már a spanyol királyt is), s a két generáción át felgyűlt, nagyon gazdag és változatos trófeagyűjtemény megmutatkozásra kívánkozik. Vagy ahogy Sárkány Árpád fogalmaz: közkinccsé kell tenni. Ilyen egyszerű: egy gesztus, egy felajánlás, és Háromszék olyan létesítménnyel gazdagodik, mely nem csupán a turistákat vonzza, de lehetőséget biztosít iskolások nemzedékeinek úgy felnőni, hogy erdeink-mezeink vadvilágát ne csak a tankönyvekből ismerhessék meg.
Erdei csendélet
A múzeum első termében kialakított Kárpát-kanyar dioráma ekként jellemezhető: erdei csendélet. Mert az nehezen elképzelhető, hogy a két lábon ágaskodó, karmait kieresztő, félelmetesen vicsorgó barnamedve (őróla lesz még szó) mellett békésen álldogáljon egy szarvas, előttük farkas, kissé odébb vaddisznó, mellettük a vadkacsa, s mindezt nyugodtan szemlélje a sziklafokon pihenő hiúz. A bemutathatóság kedvéért el kell tekinteni a valóság megjelenítésétől – de ezt az apróságot leszámítva minden életszerű. Már amennyiben a műanyag világ életszerű lehet. Mert itt minden mű: a kövek, a növények, a cserefa. Egész iparág alakult ki, Kínában olyan málnabokrot készítenek, hogy nemcsak a medvének, de a látogatónak is kedve támad csemegézni. Amerikában pedig különböző pozíciókban gyártják a vadállatok vázát, csak rá kell húzni az elejtett állat bőrét, kialakítani arcát, és máris kész a preparátum (hol is van az már, amikor a templom tornyából első repülésére indult bagolyfiókát befogtuk, napokig leparittyázott verebekkel etettük, s amikor mégis kimúlt, formalinnal preparáltuk – igaz, pár év múlva szét is hullott a trófea). És a kövek – hát azokat csak itt, a szomszédban, Keszthelyen gyártották. Mert a múzeum berendezését szakemberekre bízták, a Keszthelyi Helikon Kastélymúzeum vadászatimúzeum-részlegének igazgatója, Tóth Csaba irányításával, Magyarovits Károly – Karcsi – preparátor, Boros Zoltán vadászfestő közreműködésével készül a berendezés. A diorámához szükséges kellékek, például a műgyanta kövek készítését már tavaly nyáron elkezdték – magyarázza Karcsi. És azt is megindokolja, miért e műanyag világ: tonnás súlyú köveket még csak-csak be lehetne hurcolni a múzeumba, de az élő növényzet már nem bírná sokáig, állandóan cserélni kellene, és ami ennél fontosabb: velük-általuk számos élősködő kerülne be, melyek a preparátumokat idővel tönkretennék. Ezért hát a kegyes csalás.
A Kárpát-medence diorámájának preparátumai egyébként javarészt Sárkány Árpád adományai, néhány állatot a Székely Nemzeti Múzeum adott kölcsön. A hiúzt például, mert az immár az uniós csatlakozás óta szigorúan védett vad Romániában, másként nem lehetett volna beszerezni.
Ami majd idővel
A vadászati múzeum törzsanyaga id. Sárkány Árpád hagyatéka és Sárkány Árpád gyűjtése, de ez csak a magja, mert a kiállítást bővíteni szeretnék. Ennek érdekében a Székelyföldön gyűjtést hirdettek meg: mindenféle olyan tárgyat várnak (adományként vagy csak időleges kiállításra), amelynek valami köze van a vadászathoz a trófeáktól a történelmi tárgyakon és dokumentumokon át a képzőművészeti alkotásokig. És nagyon szeretnék, ha a történelmi családok, melyeknek leszármazottjai itt maradtak, vagy hazatelepültek Háromszékre, a birtokukban levő családi ereklyéket a múzeum rendelkezésére bocsátanák. Nemrég nagyon érdekes adományt kapott a múzeum számára Sárkány Árpád: 1942 szeptemberében Háromszéken járt és Ozsdolán vadászott Horthy Miklós, és az akkori vadőr, Szekrény Mihály felesége a kormányzót az általa elejtett kapitális szarvasbikával megörökítő fényképet küldte el. A hírességek háromszéki vadászatait egyébként több fénykép is bemutatja majd.
Rendellenes trófeák
Vadászathoz vajmi keveset értő ember számára a rendellenes trófeák furcsák is, érdekesek is, de hogy ezek lennének a vadász legnagyobb büszkeségei? Sárkány Árpáddal irodájában beszélgetek, a falakon körbe nem győztes trófeák, tizenannyi ágas, teljesen szimmetrikus szarvasagancsok, hanem azok a szaknyelven rendellenesnek nevezett fejdíszek. Azt hittem, a díjnyertes trófeákat becsesebb helyen tartja, de elmagyarázza: az a vadász – és itt jön közbe egy nagyon fontos foglalkozás megnevezése: a vadgazda – igazi dicsősége, ha ki tudja emelni az állományból azokat az egyedeket, amelyek degeneráltak, betegek. Ez a vadgazdálkodónak a legfontosabb feladata. Azok az egyedek, amelyek genetikai hibából korcsan vagy selejtként vannak az állományban, csak rontják az állomány minőségét, szaporítás szempontjából is károsak, mert továbbviszik a génhibákat. A vadászoknak nagy csemege mindig, amikor egy ilyen trófeát be tudnak gyűjteni. Mert tudni kell, egy vadászat nem úgy zajlik, hogy elindul a hajtás, aztán a legelső vadat, amelyik puskavégre kerül, lelövik, s ha még jön, azt is. A vadászat nagyon jól körülhatárolt keretek között zajlik, nem is mehet ki bármikor bárki vadászni, nem is mehet ellenőrizetlenül, az amatőr vadászok csak hivatásos kíséretében mehetnek ki az erdőbe, és csak azt lőhetnek meg, amit a hivatásos vadász vagy a terület vadgazdája megenged. Ha valaki igazi vadásznak és vadgazdának tartja magát, hát elsősorban a rendellenes fejdíszű egyedeket kell kiemelnie a populációból – nos, ezekből látható majd néhány „gyönyörű” példa a harmadik teremben: lefelé, hátrafelé nőtt szarvasagancsok, némelyiken, mint a fán, nagy göcsök. A legutolsó teremben egy vadász szobáját rendezik be – ennek indokoltsága, hogy minden vadásznak büszkesége a saját kis vadászszobája, ahol vadászati felszereléseit, könyvtárát tartja, fényképeit kiteszi, kedvenc trófeáit kiállítja.
Kicsi őzből nem lesz szarvas
Hadd szóljunk pár dicsérő szót a Bene-ház felújítását végző cégről: fenn is, de a pincerészben különösen szép munkát végeztek, az odalenn a vakolatból itt-ott kihagyott kövek nemcsak szépek, de sajátos hangulatot is árasztanak. A múzeum megálmodói itt szabadjára engedhették fantáziájukat, hiszen bőséges tér állt rendelkezésükre: lesz itt életnagyságú medvebarlang, itt állítják ki a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában levő barlangimedve-koponyát és -csontokat. Érdekes ötlet az állatsimogató: Karcsi meséli, a keszthelyi múzeumban amiatt aggódtak, a gyerekek letörik esetleg a kacsa csőrét, kopaszra simogatják a medvét – hát nem ez történt, ott az állatsimogató a gyerekek kedvenc terme. Ugyancsak a gyerekeknek – amúgy az egész alsó szintet számukra rendezik be – szól a vadállomány bemutatását szolgáló audiovizuális terem, ahol érintőképernyős berendezésekre telepített programokból, kisfilmekből mindent meg lehet tudni azokról a vadfajokról, amelyek erdeinket benépesítik. Például, hogy a gyerekek meg tudják különböztetni, az őz külön állatfaj, és a szarvas külön, hogy kicsi őzikéből soha nem lesz nagy szarvas, és fordítva. És ez a terem lesz alkalmas az élő biológia- vagy földrajzórák megtartására is – már ha a diákokat el lehet cibálni a lézerpuskás vadászattól. Mert ilyen is lesz odalenn.
Afrika, a nagy kaland
A földszintre visszatérve, még egy terem várja a látogatókat: az Afrika-terem. Hogy ennek berendezését mi indokolta, arról meséljen Sárkány Árpád: – Afrika óriási kaland mindenki számára már olvasás szintjén is, az afrikai kontinens lenyűgöz mindenkit. Lévén azok a körülmények, amelyek között az elmúlt generációk vadászai éltek, nagyon kevesen jutottak el a mi vidékünkről Afrikába. Viszont kívülről ismerjük az afrikai állatokat, mivel sok, magyarul megjelent irodalom foglalkozik az afrikai vadászatokkal, híres vadász íróink írtak Afrikáról, nagyon sok nemzedék felnőtt Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond könyveit olvasva. Afrikának tényleg van egy hívása, az ember érzi, hogy neki oda valamikor vissza kell térnie. Afrika legnagyobb vonzereje a tábortűz, azt mondják neki a feketék, hogy az afrikai tévé. Tehát Afrikát be szerettük volna mutatni úgy, ahogy mi láttuk és ahogy az emberek általában elképzelik. És – bár az ottani diorámát még kezdetleges állapotában láttam, a hang- és fényhatások sem működtek, és a kafferbivaly is még a folyosón álldogált – valóban: mint a filmeken. Az Afrika-terem preparátumait egyébként egy spanyolországi magángyűjteményből vásárolta meg Sárkány Árpád, ideszállításuk sem volt nehézségektől mentes.
A medve nem játék
Említettem, a Kárpát-kanyar állatvilágát bemutató dioráma félelmetes barnamedvéjéről lesz még szó. Mert ugyebár a trófeák, a preparátumok megtalálták helyüket a múzeumban. De mi lesz a vadásztörénetekkel? – kérdeztem Sárkány Árpádot. Nos, ő a barnamedve történetét mesélte el: – Ezt a medvét én ejtettem el ezelőtt három évvel, amikor már rég elhatároztam, medvét többet nem lövök. A medve nem olyan vad, mint a nyúl vagy a vaddisznó, ami olyan könnyen regenerálódik, és annak ellenére, hogy a medveállomány túlszaporodása sok gondot is okoz, nem ellenség és nem kiirtandó vad, de az etika is azt mondja, legfennebb egy trófeája legyen a vadásznak ebből a vadfajból. Ezelőtt tehát három évvel egy hajtáson vettem részt a Kakukk-hegyen, ezerötszáz méter magasságban, én irányítottam a hajtást az autóktól alig száz méterre, velem volt egy társam, aki nem vadász. Ekkor rontott ránk ez a medve, már messziről látszott, nagyon nagy példány. Mi, vadászok általában ilyenkor rászólunk a medvére, mert az alapvetően fél az embertől. És amikor rászóltunk, még közelebb jött, és még közelebb, és akkor a társam, aki a hátam mögött állt, nagyon megijedt, és nagyon kezdett kiabálni. Valószínű, ez a medvét feldühítette vagy megijesztette, elég az, hogy tényleg ránk futott, és akkor már én is úgy láttam, nincs más választás, muszáj meglőjem. Körülbelül harminc évre becsülték az életkorát, ami tekintélyes kornak számít, hiszen állatkertekben 25–30 évet él a barnamedve, de szabad területen kevesebbet. És akkor elhatároztam, ezt a gyönyörű egyedet, mely olyan csodás környezetben élt, ha már elejtettem akaratomon kívül, hát közkinccsé teszem. Elvittem Spanyolországba, ahol egy nagyon jó preparátor életnagyságban elkészítette. Tulajdonképpen a medve, amikor két lábra áll, vagy azért teszi, hogy jobban lásson, vagy pedig azért, hogy ijesszen, de amikor már támad, azt négy lábról teszi. És az a medve így állt fel előttünk, és a társam ezt már nem bírta kiabálás nélkül, ekkor vette felénk az irányt a medve, és hogy mi lett volna a találkozás kimenetele, nem tudom, de ezt nem is nagyon érdemes megvárni. Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Csak hazádban lehetsz igazán szabad!
Vajdahunyadon, a Petőfi-szobor megkoszorúzásával indult a megemlékezés, a téliesre fordult időjárás miatt azonban az ünnepi beszédek a református templom évszázados falai között hangzottak el. Takács Aranka, az RMDSZ fiatal helyi elnöke rövid beszédében a forradalom mai, nagyon aktuális üzenetéről beszélt, párhuzamot vonva az akkor életüket áldozó fiatalok és megmaradásunkért ma is számtalan küzdelmet felvállalók között. A párhuzam konkrét apropóját az előző napok vajdahunyadi történései szolgáltatták, nevezetesen a szakmailag rendkívül jól teljesítő magyar kórházigazgató politikai alapon történő leváltása. – Akárcsak 165 évvel ezelőtt, most sem nézhettük, nézhetjük tétlenül közösségünk képviselőinek indokolatlan félreállítását. Azonnal léptünk is igazunk érvényesítése érdekében, és örömmel újságolhatom, hogy számos jóérzésű tanácsos kolléga támogatásával sikerült megvonni a városi tanács bizalmát attól a kórházi vezetőtanácsi testülettől, amely dr. Bende Barna menesztését szorgalmazta – számolt be a friss eseményekről Takács Aranka.
A felszólalásokat, ünnepi beszédeket követően Kulcsár Székely Attila, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadóművészének szavalatával, valamint a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboa- és Bordos Kinga zongoraművész koncertjével folytatódott a megemlékezés.
A vajdahunyadi református templom fölé magasodó Hunyadi-kastélyban a helyi Matei Corvin Kollégium, illetve a Téglás Gábor elméleti Líceum diákjai idézték fel sajátos módon a márciusi eseményeket. A Takács Aranka RMDSZ-elnök, Gherghina Rozália tanárnő és Kiss Mihály András iskolaigazgató által rendezett Élő történelem című összeállításban a diákok mai megközelítésben boncolgatták a haza fogalmát, annak jelentését, egyértelmű üzenetként fogalmazva meg, hogy mindenki csak a maga hazájában tud igazán kibontakozni, élni, szeretni, alkotni és igazán szabad lenni. A többnyire kortárs írók, költők szavai által megfogalmazott gondolatsorhoz kötődött Winkler Gyula EP-képviselő vajdahunyadi felszólalása is:„Mi magyarok, nemcsak itt Dél-Erdélyben, hanem Erdélyben mindenütt és a Kárpát-medencében nem a románok, szlovákok, szerbek, ukránok ellenében akarunk szabadok lenni, hanem velük együtt. Az elmúlt évszázad elején Amerikában megélhetőséget kereső magyarok írásait olvasva, de a most Európa-szerte boldogulást kereső magyarokkal beszélgetve, az ők tapasztalatait meghallgatva, merem állítani, hogy szabadságunk csak szülőföldünkön teljesedhet ki. Nekünk szórványban élő, dévai, vajdahunyadi, Zsil-völgyi magyaroknak szülőföldünkön kell biztos jövőt, a velünk együtt élő nemzetiségekkel közösen kell újra felfedeznünk a transzszilván szellemiséget, mert csak együtt lesz esélyünk szabadságunk kiteljesítésére.”
A vajdahunyadi megemlékezés Bartók Béla Magyar képek című zenekari művének néhány közismert dallamával zárult, melyet a marosvásárhelyi Lokodi Rozália oboaművész adott elő, Bordos Kinga zongorakíséretével.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Adevărul : Budapestről írták a székely tankönyvet
Hétfői számában újabb cikkben bírálta az Adevărul a Székelység története című iskolai kézikönyvet, amelyet szeptember óta használnak segédeszközként az azonos nevű választható tantárgy oktatásához a székelyföldi általános iskolák felső tagozatán.
A Ciprian Stoleru és Oana Crăciun által jegyzett cikk címe szerint "a Székelység története tankönyvet Budapestről írták". Magyarázatképpen a szerzők hozzáteszik: a könyv egyik szerzője, Pál-Antal Sándor történész az MTA tagja. Az írás a kutatót is megszólaltatja, de nem árulja el az olvasóknak, hogy - a címben szereplő állítással ellentétben - Pál-Antal Sándor Marosvásárhelyen él és dolgozik, fél évszázados szakmai tevékenységét a marosvásárhelyi levéltárban fejtette ki, és ennek elismeréseképpen választották 2010-ben az MTA külső tagjává.
A lapban Pál-Antal Sándor kifejti, a székelyföldi plébániákon fellelhető dokumentumok igazolják a könyv állításait: dédnagyapját is falutársaival együtt civilként hurcolták kényszermunkára a román csapatok. A levéltáros-történész - akit a budapesti akadémia képviselőjeként emlegetnek a szerzők - leszögezte, hogy a Székelység története nem tankönyv, hanem választható tantárgyak oktatására és szakkörökben használható kézikönyv, így kiadásához nem volt szükség a bukaresti oktatási tárca jóváhagyására. A lap a múlt héten több cikket is közölt arról, hogy a kiadvány állítólag úgy mutatja be a székelyföldi románokat, mint a székelyek szolgáit. Az Adevărul román történészeket idézve azt is történelemhamisításnak nevezte, hogy a román hadsereg az első világháború idején, erdélyi bevonulásakor kirabolta és megrongálta volna a székelyek házait.
Az Adevărul pénteken Ioan Aurel Pop történészt, a BBTE rektorát, a román tudományos akadémia tagját idézte, aki kijelentette, hogy március végén az akadémia napirendre tűzheti a székelység történetét vázoló kézikönyv megvitatását.
A 2012 szeptemberében bemutatott könyvet székelyföldi történelemtanárokból és történészekből álló bizottság készítette a Hargita megyei tanács megbízásából. (MTI)
Transindex.ro

Elismerések az államfőtől
A március 15-ei magyar nemzeti ünnep alkalmából nyolc székelyföldi személynek adományozott magas rangú állami kitüntetést Áder János. A magyar államfő által adományozott kitüntetéseket szerda este vették át Csíkszeredában.
„Olyan emberekről van szó, akik választott hivatásukat hittel végezték és végzik a mai napig. Köztük van a Tatros-völgyében élő képzőművész, a gyimesi csángó kultúra tolmácsolója, illetve a gyógyítás mellett a tudományos munkát is magas színvonalon végző orvos. Díjazunk olyan nyugdíjas pedagógust, aki a közösség érdekében is sokat tett. Itt van a székelyföldi filharmónia alapítója, illetve egy olyan személy is, akit a kiszolgáltatott gyerekek segítőjeként ismernek. Van lapszerkesztő, valamint olyan egyetemi professzor, aki a Sapientia egyetem akkreditációs folyamatának elősegítőjeként is tevékenykedett. És köztük van az erdélyi katolikus közösség lelki gyarapodását szolgáló ferences szerzetes is” – sorolta köszöntőjében az átadási ünnepség házigazdája, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, aki egyúttal azt üzente a mai nemzedéknek, hogy keressék fel a kitüntetetteket, és tanuljanak el tőlük mindent, amit csak lehet. A kitüntetettek
Szép Sándornak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vegyészmérnök professzorának egyetemfejlesztési és az akkreditációs folyamatban végzett munkájáért, kiemelkedő oktatói tevékenysége elismeréseként Áder János a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozta.
Az 1944-ben született gyimesfelsőloki festőművész, Antal Imre – a szülőföld szeretetét sugárzó, a gyimesi táj szépségeit megörökítő művészi munkája elismeréseként – Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Két, Székelyudvarhelyen dolgozó személyiséget is kitüntettek. Balla Árpád nyugdíjas gyermekgyógyász-főorvos több évtizedes gyógyító munkáját és az erdélyi magyar orvostársadalom érdekében végzett tevékenységét Magyar Arany Érdemkereszttel ismerte el a magyar államfő. Ugyanebben a kitüntetésben részesült a Székelyföldi Filharmónia alapítójaként ismert, a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója, Bodurian János hegedűtanár.
Áder János az 1928-ban Csíkszeredában született Bartha Magdolna nyugdíjas tanárnő több évtizedes munkáját is Magyar Arany Érdemkereszttel díjazta, akárcsak Fülöp G. Dénesné, Ilonáét, aki a marosvásárhelyi vártemplomi diakóniai központ és a Lazarenum Alapítvány intézetigazgatójaként az erdélyi magyarságért végzett sokoldalú tevékenységével érdemelte ki a magyar állami kitüntetést. Gálfalvi György marosvásárhelyi író, szerkesztő gazdag irodalmi munkásságát a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével ismerte el Áder János.
Nyolcadikként P. Nagy Istvánt, Tarziciusz atyát, ferences szerzetest díjazták – Magyar Arany Érdemkereszttel –, akit az erdélyi katolikus közösség lelki és szellemi gondozásáért, illetve életpályája elismeréseként tüntetett ki Magyarország államfője.
Kozán István
Székelyhon.ro,

Közlemény: Szabó Ödön „ünnepi” beszédének margójára
Mély felháborodással olvastuk az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján tartott nagyváradi RMDSZ-es ünnepségről szóló sajtóbeszámolókat, melyek szerint Szabó Ödön Bihar megyei ügyvezető elnök nemzeti ünnepünkhöz nem méltó, Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének személyét sértő kijelentéseket tett. A „nemzeti oldal” gyalázására kiélezett, gyűlölködő beszédében az RMDSZ-es politikus Tőkés Lászlót a magyarság megosztásáért, illetve a Nagyváradon és az országban felerősödött magyarellenességért vonta felelősségre.
Szabó Ödön beszéde egyik tipikus példája annak, ahogyan az RMDSZ kommunikál saját kudarcairól. Adólejeinkből busásan megfizetett érdekképviseletünk képtelen megvédeni intézményeinket, képtelen konkrét és tartós eredményeket felmutatni a kisebbségi és nyelvi jogainkért vívott küzdelemben, képtelen visszaszerezni erdélyi magyar közösségünk elkobzott ingatlanjait, miközben a hatalmon lévő elvbarátaik jelképeink szabad használatát korlátozzák, és még Székelyföld puszta létét is tagadják. Mindezért pedig Tőkés Lászlótteszik felelőssé?
Talán Tőkés László, vagy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szavazta-e meg a közalkalmazotti bérek 25 százalékos csökkentését? Kinek a lelkiismeretét kellene terhelnie, hogy a mai napig nincs államilag finanszírozott, önálló magyar felsőoktatásunk, nincs autópályánk? Talán Tőkés László hibája, hogy Székelyföld és Partium Európa legszegényebb régiói közé tartoznak, vagy az, hogy az átlagbér Bihar megyében országos szinten a legutolsók között van?
Hány évig is volt az RMDSZ kormányon? Hány RMDSZ-es politikus keveredett ezalatt az idő alatt korrupciós botrányba? Vajon bihari politikusaink vagyonnyilatkozatára tekintve nem az derülne-e ki, hogy a bihari magyarság érdekei helyett saját érdekeik mentén politizálnak Bukarestben?
Mindezen kérdésekre természetesen hiába várnánk választ vagy magyarázatot a bihari RMDSZ prominenseitől, hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy az igazsággal való őszinte szembenézés, és saját kudarcaik beismerése helyett felelősséghárítással és bűnbakkereséssel próbálják leplezni súlyos hibáikat. Ez a bűnbak most éppen az a Tőkés László, aki huszonhárom évvel ezelőtt szembe mert szállni a kommunista hatalmaskodókkal, és azóta is következetesen kiáll erdélyi népünk szabadsága és önrendelkezése mellett. Teszi ezt annak ellenére, hogy a közpénzen meggazdagodott képviseletünk mindent megtesz munkájának ellehetetlenítésére, nem sajnálja a pénzt az egykori bajtársak megvásárlására, mocskolódó bulvárkönyv finanszírozására, a közvélemény manipulálására.
Erdélyi magyarságunk megosztásáért egyedül az az érdekcsoport felelős, amely folyamatosan kiszorította köréből mindazokat, akik másképpen gondolkodtak a közképviseletről, az erdélyi magyarság érdekeiről, jogainak védelméről. Az elmúlt hónapokban kiderült, hogy bármit elvehetnek tőlünk, az apró lépések politikájával kialkudozott vitathatatlan eredmények – mint amilyen a Szacsvay Imréről elnevezett magyar tannyelvű iskola – csak látszateredmények maradnak, ha nem tudjuk ezeket megvédeni.
A Nagyváradon és az országban felerősödő magyarellenességgel kapcsolatosan pedig elmondható: éppen az a posztkommunista Ponta-adminisztráció gerjeszti, amellyel az RMDSZ titkos paktumokat kötött, és amelynek regnálásához hallgatólagosan a maga eszközeivel is asszisztál. A Tőkés László személyét támadó „ünnepi beszédével” az újabban Bukarestben kilincselő Szabó Ödön éppen az erdélyi magyarok elleni intézkedéseiről Európa-szerte elhíresült Ponta-kormány iránti elkötelezettségét igazolta, gesztusa bizonyára nem marad meghálálatlanul…
Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke
erdon.ro,

Tavaszcsinálók a márciusi télben
Embert próbáló hideg és új hívószavak jellemezték az idei március 15-i megemlékezéseket Erdélyben. A „forradalom” és „szabadságharc” mellett az „autonómia”, „önrendelkezés” és „Székelyföld” is sokszor elhangzott a szónokok beszédében. A közelmúlt történéseinek hozadékaként az emlékünnepségen legalább annyi székely zászló lengett, mint magyar.
Ráduly Róbert polgármester az 1848. október 16-i agyagfalvi felhívásból idézett: „Békét akarunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcsét veletek együtt élvezhessük. Mi tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvtöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni”. Így gondolkodtak ’48-ban a székelyek, mondta Ráduly, és így gondolkodtak 2013. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten is. „De vajon így gondolkodnak-e mások is, vajon betartották-e, amit nekünk ígértek Gyulafehérváron 1918. december elsején?” – kérdezte, majd választ is adott: nem tartották be, ezért félnek, rettegnek. „Nekünk megnyugvásunk nem lesz, míg el nem érjük a végső célt, a közösségi autonómiát” – jelentette ki Ráduly. Sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak az élen, akik elfáradtak, ezért „egy lépést hátrább kellene lépniük, hogy a fiatalok előléphessenek.” Az aggodalmaskodóknak azt üzente: adják meg a területi autonómiát, „hadd mutassuk meg, mire vagyunk képesek”. Szónoklata zárásaként hangsúlyozta: egyetlen felelős magyar állampolgár sem nyugodhat, amíg ki nem vívjuk a székely szabadságot. „Március 15. az egész nemzet ünnepe, ezért érezzük úgy, hogy ki kell mozdulnunk otthonainkból, és kokárdával a szívünk fölött közösen kell emlékeznünk hőseinkre” – így kezdte beszédét Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja kiemelte, a nagy történelmi eseményekre való emlékezésekkor „szinte mindenkinek a híres, tragikus honfitársak jutnak eszükbe, de a csatákat nemcsak a rivaldafényben álló hősök vívják, mögöttük ott áll a láthatatlan tömeg”. Ma azokra emlékezik a magyarság, tette hozzá, akik megtanították, hogy mit jelent az összefogás és az összetartozás. „1848 az együttműködés szimbóluma, a kulcsszó pedig a közös ügy. A szabadságharcban nemcsak a magyarok, más nemzetek is együtt küzdöttek a szabadságért. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Kárpát-medence felemelkedése csak akkor lehet valóság, ha az itt élő népek kölcsönösen tisztelik és elismerik egymást” – emlékeztetett a főkonzul. „Azért ünnepelünk minden év március 15-én, hogy meg tudjuk különböztetni a szabadságot a szabadosságtól” – fogalmazott Darvas-Kozma József csíkszeredai katolikus esperes, aki azt üzente a románoknak, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre.” Hozzáfűzte: Székelyföldet nem lehet feldarabolni, mert a Székelyföldön élők egy családot, egy közösséget alkotnak, amit a hatalomnak tudomásul kell vennie. „Az autonómia akkor lesz valóság, ha ezt mindenki akarja a kicsiktől a legidősebbekig” – fejtette ki Darvas-Kozma atya.
Háromszékről nem mennek sehová
A csípős időjárás ellenére is legalább kétezren tartották fontosnak Háromszéken, hogy jelen legyenek a március 15-i megemlékezéseken. Idén is Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely adott otthont a leglátványosabb megemlékezéseknek, de az erdővidéki Bodvajba, az egykori ágyúöntő vashámorhoz is legalább kétszázan vonultak ki csütörtök délután, dacolva a hideggel, hogy a leghíresebb székelyek egyike, Gábor Áron emléke, illetve a forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegjenek. Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen egyaránt az autonómia és a székely szimbólumok szabad használata köré épült az ünnepi események sorozata. A nemzeti összetartozás újabb jeleként a két település megemlékezői Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettesét üdvözölhették, aki lovon érkezett Kézdivásárhely központjába. A céhes város főtere két nagy méretű székely zászlóval is gazdagodott, amelyek Gábor Áron szobra mellett kaptak helyet. Amint Bokor Tibor polgármester is hangsúlyozta, ezek választ jelentenek „a jelképeink elleni hadjáratra, hiszen nap mint nap perelnünk kell a prefektusi hivatallal, mert közintézményeinken ott lobog a székely zászló. Azt szeretnénk, ha örökre ott is maradna.”
A háromszéki megyeszékhelyen az elmúlt évekhez hasonlóan idén sem hiányoztak a lovasok, sőt közel százan – a gidófalvi Szilaj, a sepsiszentgyörgyi Székely Virtus Egyesület, valamint a kőröspataki Kálnoky Hagyományőrző Csapat tagjai – döntöttek úgy, hogy nyeregbe pattannak, és csatlakoznak a vasútállomástól a Tamási Áron Színház elé vonulókhoz. Az idei megemlékezés egyedi momentuma a Székelyföldi Körkép felavatása volt, amelynek alkotóelemei a Virtuális Székelyföld portálon is megtekinthetők, az alkotást a régió rangos történelmi helyszíneit ábrázoló fotók képezik.
Az ünnepségek során sűrűn hangot kapott az autonómiaigény, illetve a jogainkért való határozott kiállás. A felszólalók, Semjén Zsolt, illetve Bokor Tibor és Antal Árpád polgármesterek az összefogás, a jogainkért való bátor kiállás, a szülőföld megvédésének és megőrzésének szükségessége köré építették mondandójukat. Sepsiszentgyörgy elöljárójának kifejezetten erős hangvételű üzenete Bukarestnek is szólt, többek között arra figyelmeztetve a román hatalmat, hogy „Nem megyünk sehová! Se Mongóliába, se Magyarországra! Ez a mi szülőföldünk, a mi országunk is. És jogunk van kitűzni a zászlónkat! Jogunk van használni az anyanyelvünket, jogunk van az autonómiához”. A tapssal és éljenzéssel fogadott Semjén Zsolt csatlakozott az elöljárókhoz, mindkét helyszínen hangsúlyozta: „Nem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem, nem vagyunk másodrendű állampolgárok. Ezt a románsággal is meg kell értetni, és azt is, hogy jogaink követelése nem szélsőségesség, hanem egy nemzet természetes igénye”. Magyarország kormányának képviselője újból biztosította a megjelenteket, hogy a magyar nemzet, a magyar állam szolidaritására minden körülmények között számíthatnak.
Kolozsvári hadüzenet a közönyösség telének
Talán a téliesre fordult időjárás tehet róla, de az elmúlt évekhez képest kevesebben ünnepeltek Kolozsváron a magyar forradalom és szabadságharc emléknapján. Magyar, román és székely zászlókat lengető, fúvószenekartól kísért menet indult délben a Protestáns Teológiától a Szent Mihály-templomig, ahol ökumenikus istentiszteletet tartottak. Az ünneplőket a rendőrség képviselői is elkísérték, de rendbontás nem volt. Útközben csatlakoztak a menethez a belvárosi magyar tannyelvű iskolák diákjai is, akik kokárdákat kínáltak a bámészkodóknak. A templomban az ünneplő gyülekezetet Kovács Sándor római katolikus főesperes köszöntötte, aki 1848. március 15-ét a magyar nemzet sorsfordulójának nevezte, szerinte a piros-fehér-zöld kokárdák ma is a nemzet szebb jövőbe vetett hitét sugározzák. „Szabaduljunk meg a hamis ígéretek bilincseitől” – hangsúlyozta Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, aki a forradalom és szabadságharc jelenünkre is ható üzenetét emelte ki ünnepi beszédében. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök János evangéliumát idézte, és felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy csak akkor igazi a megemlékezés, ha megújul a nemzethez tartozásunk tudata. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke a politikai egység fontosságát hangsúlyozta ünnepi beszédében.
A Szózat és a Himnusz eléneklése után a mintegy 800 fős tömeg az egykori Biasini-szálloda elé vonult, ahol politikusok és a városvezetés képviselőinek jelenlétében megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke beszédében a társadalmi ciklusokat az évszakok váltakozásához hasonlította. „Ha véget akarunk vetni a belénk költözött szimbolikus télnek, közönynek, elsősorban magunkban kell mérlegelnünk, hogy mi is tavaszcsináló emberekké válhassunk” – fogalmazott Gergely Balázs. Rendbontás idén sem történt Kolozsváron, egyetlen férfi állt ki tüntetőleg egy román zászlóval a Biasini-szálló elé, arra szólítva fel a járókelőket, hogy legyenek jó románok a magyarok ünnepén.
Magyar Érdemrend Egyed Ákosnak
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban rendezett ünnepségen Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese (jobbra) a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetését adta át Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának.
Aradon zászlót égettek volna
Aradon a Magyar–Román Megbékélési Parkban a Noua Dreaptã elnevezésű szélsőséges román nacionalista szervezet magyarellenes tüntetést szervezett, amelyen megpróbáltak elégetni egy nagyobb méretű székely zászlót is. A vastag papír azonban a havazásban, hidegben átnedvesedett, hiába próbálkoztak többen is, nem sikerült lángra lobbantaniuk, így aztán dühükben összegyűrték és eldobták. A körülbelül negyven tüntető a Szabadság-szoborral szemben lévő román emlékmű előtt gyülekezett, hatalmas román zászlót és magyarellenes transzparenseket (A székelyek nem magyarok, Támogatjuk Hungária autonómiáját Mongóliában, Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam stb.) húztak ki.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Válaszok A székelység története című könyvet ért román bírálatokra
Levélben fordult Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke az Adevărul bukaresti napilap szerkesztőségéhez március 22-én, reagálva az újságnak az elmúlt időszakban közölt cikksorozatára, amely a Hargita és Kovászna megye tanácsa megbízásából készült A székelység története című kötetről szólt, Marius Diaconescu történésznek a Historia című román folyóiratban megjelent írása alapján, amelyben az vehemensen támadta a székely történelemkönyv szerzőit („Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor” – Historia.ro).
Hargita Megye Tanácsának elnöke levelében az Adevărul szerkesztőségét helyesbítésre és egyben a kötet fő szerkesztője, Hermann Gusztáv Mihály válaszának közlésére kérte. Mint a megyeelnök fogalmazott, az Adevărul napilap a március 14-én, 15-én, 18-án és 19-én megjelent cikkeiben szándékosan manipulálta a román közvéleményt. Például a március 18-i, e témájú írásuknak azt a címet adták: „Manualul »Istoria Secuilor«, scris de la Budapesta” (A székelység története tankönyvet Budapesten írták). Erre a megállapításra annak az információnak az alapján jutottak, hogy Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A megyeelnök hangsúlyozta, hogy a román történészek egyébként a kritikájukat egy interneten keringő, nem hivatalos, a kiadó engedélye nélkül készített, hibás fordításra alapozzák, ugyanakkor a megyei tanács tervezi a székely történelemkönyv hivatalos román változatának az elkészítését.
„Az Adevărul március 14–15–18–19-i, Oana Crăciun és Ciprian Stoleru által jegyzett cikkei ezen a nem hivatalos fordításon alapszanak, így nehéz ellenőrizni a kritikák helyességét. A cikkekben foglalt, a történelemkönyv szerzőit vádoló állítások tendenciózusak, céljuk valószínűleg a botránykeltés volt.
A székelység történetét nem Budapesten írták, dr. Pál-Antal Sándor, a kötet lektora Marosvásárhelyen él, csíki származású, aki a marosvásárhelyi levéltárakban kutatott, és akit 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választottak” – írja Borboly Csaba hozzátéve, hogy dr. Hermann Gusztáv Mihály egyetemi tanár, akinek a fő kutatási területe a székelység modern kori története, elsősorban a 18. századi és a 19. század eleji időszakból. A történész egy román nyelvű könyvet is írt a székelységről: „Secuii. Istorie – cultură – identitate” (Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009).
Hargita Megye Tanácsának elnöke felhívta az Adevărul szerkesztőinek figyelmét arra, hogy a történelmi eseményekről és személyekről szóló szakvélemények különbözhetnek, főként a magyar és a román történetírás vonatkozásában, de a könyv szerzői nyitottak egy vitára a témában. A megyeelnök ismételten kijelentette, hogy Hargita Megye Tanácsa készen áll egy magyar–román történészkonferencia megszervezésére, és ezúttal is javasolta, hogy közösen szerkesszenek egy olyan történelemkönyvet a székelyekről, amelyben a vitatott pontokban mindkét álláspont megjelenik, ahhoz hasonlóan, ahogyan a francia–német közös történelemkönyvet szerkesztették.
Reklám: ha szeretné megvásárolni a könyvet, keresse fel a Székely Termékek Webáruházát
Erdély.ma,

Ünnep Csíkszeredában
Két marosvásárhelyi kitüntetettje van az idei március 15-i ünnepnek – számoltunk be a csíkszeredai Lázár-ház dísztermében tartott ünnepségről, amelyen Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Aranykeresztjét adományozta Fülöp G. Dénesné Suba Ilonának, a vártemplomi diakóniai központ Lazarenum Alapítványa intézetvezetőjének, Gálfalvi György író, a Látó című irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át. A nyolc székelyföldi kitüntetett munkásságát, érdemeit, akik közül sokan születési helyük, iskoláik vagy munkásságuk révén megyénkhez is kötődnek, Zsigmond Barna Pál főkonzul, Szarka Gábor és Tóth Bernadett konzulok méltatták.
Összeállításunkban a kitüntetettek laudációját és az ünnepségen elhangzott válaszokat olvashatják.
"Szerencsés embernek érzem magam"
"Gálfalvi György író 1942. április 28-án született Marosvásárhelyen. Középfokú tanulmányait a Bolyai Farkas középiskolában végezte, az Unirea–Egyesülés középiskolában érettségizett, majd 1965-ben a Babeş–Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Öt éven át az Ifjúmunkás című lap szerkesztőségében dolgozott Bukarestben, 1970-től az Igaz Szó szerkesztője lett. A sajtóban először irodalmi kritikákkal jelentkezett, majd a riport műfajához fordult, és további pályáján ez maradt fő írói megnyilatkozási formája. Az Ifjúmunkás abban az időszakban vált a riport és a publicisztika egyik megújító műhelyévé a romániai magyar irodalomban, amikor e rovatok irányítója és rendszeres szereplője volt. Ebben a korszakban írt riportjaiból állította össze bemutatkozó kötetét, a Forrás sorozat első riportkönyvét, Szülőföldön világszélén címmel. A második Forrás-nemzedék 11 képviselőjét szólaltatta meg a Marad a láz? című interjúkötetében. Riportjaiban az életet alakító, bajokat lebíró vagy küzdelemben elbukó kemény embereket ábrázolja előszeretettel, egyéni életutakat és közösségi sorsmozzanatokat vetít egymásra, mindig úgy, hogy az egyéni tett, helytállás, munka vagy hősiesség közösségi igazolást nyerhessen. Legfőbb írói erőssége az életes emberábrázolás és a hiteles sorsérzékelés. Gálfalvi György a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, főszerkesztő-helyettese majd főszerkesztője volt. Közéleti és közpolitikai munkásságával, magyarországi kapcsolatrendszerével részt vett a magyarországi és a romániai rendszerváltó folyamatban. Közel két évtizeden át a Duna Televízió kuratóriumának tagja. 1991 óta a Lakitelek Alapítvány és a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány kurátora. Gazdag irodalmi munkásságáért, a magyar nemzet érdekében végzett sokoldalú, példaértékű közéleti tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozza – hangzott el a méltatásban, amelyre a kitüntetett a következőképpen válaszolt:
– Köszönöm, hogy a laudációban doktorrá emeltek, de szeretném elmondani, hogy egy egyszerű szerkesztő voltam – pontosított Gálfalvi György, akit a doktori címet viselő kitüntetettek között szintén ezzel a címmel illettek. Édesapám, dr. Gálfalvi György valóban viselte a doktori címet, és örvendek, hogy ő is szóba került ebben a formában. Biztos furcsán nézne most rám, hogy egykori neveletlen fiából ki lett.
Szeretném elmondani, hogy zavarban vagyok. Úgy érzem, hogy valami szereposztási tévedés történt. Én ugyanis egész életemben díjakat adtam át mint szerkesztő, mint írószövetségi tisztségviselő, mint alapítványi elnök, és nem voltam hozzászokva, hogy én kapjak díjakat.
… Nagyon szerencsés embernek érzem magam, mert lelki alkatomnak, vágyaimnak megfelelően élhettem, szerkeszthettem, írhattam, szervezhettem, fiatalokkal tartottam a kapcsolatot, figyelhettem a fejlődésüket. Ma is a fiatalok kibontakozása jelenti számomra a legnagyobb örömöt. Ezért értékelem a Székelyföld című folyóiratot, s a köréje kiépülő fiatal alkotócsoportot. Igen, ezt kell tenni, s az én búcsúzó nemzedékemet az a tudat erősíti meg, hogy van jövőnk, s van erő abban az irodalomban, amely így "dobja fel" a tehetségeket, és amely mindig meg tud újulni – tette hozzá kérdésre válaszolva.
"Sok a tennivaló"
Fülöp G. Dénesné Suba Ilona 1947. augusztus 25- én született Gegesen. Az erdőszentgyörgyi középiskolában érettségizett, s 1995-ben szerzett felsőfokú diplomát a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet vallástanár szakán. 1966-ban kötött házasságot Fülöp G. Dénessel, a börtönből és kényszermunkából szabadult református lelkésszel, amely házasság egész hátralevő életét meghatározza. Férjének 2005-ben bekövetkezett haláláig hűséges társaként Gegesen, Hármasfaluban és a szászrégeni református gyülekezetben végezték szolgálatukat, majd 1984-ben Marosvásárhelyre költöztek, miután férjét a Vártemplom lelkészévé választották meg. Fülöp G. Dénes a marosvásárhelyi magyar közösség kiemelkedő szellemi és lelki vezetője volt. 1989 sok változást hozott Fülöp Ilona és férje életében. Közös kezdeményezésükre alakult meg 1990-ben az ökumenikus szellemiségű Kántor- tanítóképző Főiskola illetve a Calepinus Alapítvány keretében működő nyelviskola, melyben tízezer diák – köztük orvosok, munkások, üzleti életben dolgozók – tanulhattak angolul, németül, franciául, hollandul, magyarul és románul. 1990-ben hozták létre a Lazarenum Alapítványt a szegény és árva gyermekek megsegítésére, magányos idősek gondozására és nagycsaládok támogatására. Ennek keretében 1993-ban nyitotta meg kapuit a Lídia Gyermekotthon. 1996 és 2000 között felépült a Vártemplom Diakóniai Otthona, amely az idősek gondozása mellett erdélyi magyar közművelődési célokat is szolgál. 1996-ban az alapítvány megszerezte harmadik ingatlanját is az elhagyott utcagyermekek gondozására. A Pici Ház is Ilona asszony elképzelései és felügyelete alapján működik.
Fülöp G. Dénesné Suba Ilona jelenleg is a meglévő intézmények megerősítésén, bővítésén fáradozik. Az öregotthon Bocskai Terme előadások, konferenciák helyszíneként hiteles módon tölti be a magyar ház szerepét.
Fáradhatatlan munkájának és mindennapi harcos vállalásainak köszönhetően Marosvásárhelyen a diakóniai szolgálat egyik példaértékű központja működik.
Fülöp G. Dénesné Suba Ilonának, a Vártemplomi Diakóniai Központ Lazarenum Alapítvány intézetvezetőjének az erdélyi magyarságért végzett sokoldalú munkájáért, az elesett, hátrányos helyzetű emberek támogatása érdekében végzett fáradhatatlan, áldozatos tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország államfője a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza"– hangzott el a laudációban.
– Köszönöm a megtiszteltetést, de ha magamba nézek, csak a dolgom végzem, amit szolgálatul kaptam Istentől megboldogult férjemmel egyetemben. Szegények mindig lesznek közöttetek – mondta Jézus, …de magunk sem gondoltunk ekkora nyomorúságra, amikor a változás bekövetkezett. Két világháború, szibériai Gulág, a Duna-deltai fogság pokla után azt gondolhattuk, hogy már nem lehet több emberi megaláztatás és szenvedés. Sipos Domokos sírjára az van felírva: Ne engedelmeskedjetek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek! …
Valamikor úgy neveltek bennünket, hogy korán kelni, aratni, dolgozni kellett, ami mindkettőnk életét meghatározta. A férjem gyakran elmesélte, hogy gyermekkorában sokat kaszált a sófalvi réteken, s az tartotta meg a börtönben is az erejét. …Meg kellene őrizni ma is, hogy olyan értelmiségi legyünk, aki nem szakad el a paraszti életformától, mert bírni kell a gyűrődést, a munkát. Sajnos, túl sok a lepusztult, koravén értelmiségi fiatal, tömbházakba zárt idős testvérek… Ha összehasonlítjuk a svájci, hollandiai világgal a mi életünket, akkor azt kell gondolnunk, hogy valami nagy baj van velünk, mert Erdélyben már alig vannak állataink, jó földműveseink, holott a gazdagság ezzel kezdődik egy nemzet életében. Sok a tennivaló. Valaki azt mondta, hogy elég volt az okosságból, tanuljunk meg újra érezni. Szeretethiány jellemzi mai világunkat, nagyon sok ember attól szenved, hogy nem kap szeretetet, s erre is jobban oda kellene figyelnünk, mert túlságosan elszakadtunk, elidegenedtünk egymástól. Köszönjük a magyar kormánynak azt a sok áldozatos szeretetet, amit óvodáskorú gyerekektől iskoláskorúakon át az egyetemi hallgatóknak nyújt… 150 nagycsaládot gondozunk, s látjuk, hogy a pénz, amit kapnak, milyen sokat jelent az életükben, mekkora hálával, reménységgel várják, nemcsak az értéke miatt, hanem mert érzik azt, hogy gondoskodó szeretet veszi őket körül. Köszönjük, hogy ilyen hosszú megaláztatás, vagyonunkból való kifosztás után úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk lelkiekben is. Fel kell ismernünk egymásban a maradék erőnket és számítani kell a mi erőnkre is. Köszönöm ezt a nagy megtiszteltetést – mondta Fülöp G. Ilona, majd megemlítette, hogy Zsigmond Barna Pál főkonzul dédapja, dr. Farczády Elek, a Teleki Téka munkatársa nagyon szép könyvet írt a vártemplomi egyházközség történetéről.
Meglepetés ez a díj, érdemen felüli nagy megtiszteltetés, hisz úgy érzem, hogy csak a dolgomat végzem, s mindennap úgy kelek fel és úgy fekszem le: köszönöm, uram, hogy ez is megtörténhetett – mondta Fülöp G. Ilona a március 18-i ünnepségen, a díj átvétele után.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Székelytermék-konferencia Csíkszeredában
Több száz termelő és érdeklődő jelenlétében tartották meg az I. Székelytermék-konferenciát március közepén a csíkszeredai megyeháza márványtermében. Elhangzott, eddig 46 termelő 424 terméke kapta meg a Székely termék védjegyet, amelynek tulajdonosa Hargita Megye Tanácsa.
Nagy József, a Kovászna Megyei Tanács alelnöke elmondta: megtiszteltetés számukra a konferencián való részvétel, ugyanakkor örömének adott hangot, hogy Kovászna megyéből is szép számban kapták meg a védjegy használati jogát. „2010 óta hosszú utat járt be e mozgalom. Remek lehetőség, hisz minden egyes termék előállítása munkahelyet teremt Székelyföldön” – hangsúlyozta az alelnök, akinek megítélése szerint a munkahelyteremtés az egyik legfontosabb ügy, amire a két megyei tanács a programját felépítette. A konferencia egyben összegzése is volt az eddigi eredményeknek: ma már száznál többre tehető a Székely termék mozgalomnak köszönhetően létrejött munkahelyek száma. Egymást biztassuk, higgyünk abban, amit csinálunk! Nem a pénz a legfontosabb gond és probléma, hanem az: kell, hogy legyen akarat és összefogás – kérte a jelenlévőket Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. A konferencián részt vevő Tánczos Barna szenátor véleménye szerint olyan életképes érdekképviseletre van szükség, amely a helyi termékeket nemcsak a székelyföldi vásárlók számára teszi elérhetővé, hanem országhatárokon kívül is értékesíteni tudja. A rendezvényen huszonegy termelőnek adták át a védjegy használatát tanúsító bizonyítványt, többek között Székely termék lett A székelység története című tankönyv is. Komsa Csongor, a Merkúr székelyföldi üzletlánc marketingigazgatója a Góbé termékek sikeréről számolt be, majd Már István, a Székely Gyümölcs Egyesület elnöke ismertette a Székely Gyümölcs közösségi vállalkozást. Az Átalvető programról Bányász József, az Agrocaritas igazgatója tájékoztatta a jelenlévőket, végül Bálint Emese Éva, a Sapientia EMTE biomérnöki tanszékének tanársegédje a Székelyföldi termék kezdeményezésekről nyújtott átfogó képet. A konferencia a felvetődő kérdések megvitatásával, kötetlen beszélgetéssel és kóstolással egybekötött termékbemutatóval ért véget. (A Hargita Megyei Tanács sajtószolgálatának közleménye alapján)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Országgyűlési adomány a kollégiumnak
Nagyenyed
A magyar Országgyűlés számítástechnikai berendezéseket és 500 ezer forint értékű irodaszert adományozott a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumnak, a szórványban élő magyar gyerekek oktatása terén végzett példaértékű munkájának támogatására. Kövér László házelnök nevében az eszközöket Sárdi Péter külügyi igazgató, Pappné Farkas Klára, a Külügyi Igazgatóság Nemzeti Integrációs Irodájának főosztályvezető-helyettese és Szilágyi Zoltán, az Országgyűlés sajtófőnöke adta át Nagyenyeden. Az adománnyal a parlament a 390 éves, erdélyi alma mater diákjainak kíván segíteni. Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója köszönő szavaiban megerősítette, hogy az iskola ma is azt a szellemiséget képviseli, amit az elmúlt évszázadokban. A parlamenti küldöttséget fogadta Mihai Horaţiu Josan, Nagyenyed polgármestere is.
Meglepetésként hatott: alig telt el másfél hónap a felejthetetlen budapesti emlékülés óta, és a meghívó, illetve vendéglátó fél, a magyar Országgyűlés küldöttsége ellátogatott Nagyenyedre április 4-én. Úgy tűnk, hogy az ünnepnappal nem szakadt meg a hangulat, hanem folytatódik a kapcsolatfelvétel és az együttműködés. Így kap tartalmat az a kijelentés, amely a tanári szobában lezajlott találkozón többször is elhangzott: „a nemzet képviseletéhez két alapvető dolog feltétlenül szükséges: érzelem és értelem.” Valósággá válhat, működőképessé és sikeressé tehető az összetartozás érzése és az együttgondolkodás gyakorlata. Ennek első lépése volt ez a látogatás.
A két nap alatt az Országgyűlés képviseletében itt volt dr. Sárdi Péter, a Külügyi Igazgatóság államtitkára, Pappné Farkas Klára főosztályvezető-helyettes és Szilágyi Zoltán, a parlament sajtófőnöke. Ezenkívül, az igazgató külön meghívására eljött a csíkszeredai főkonzul, dr. Zsigmond Barna Pál, valamint a látogatás második napján Fodor Tamás a kolozsvári főkonzulátus képviseletében. Az első napon maga a főkonzul is jelen volt, a programban pedig részt vett Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, míg a második napon Kántor Csaba püspökhelyettes jött el. A város és a rehabilitáció miatt felkavart iskola megtekintése után a küldöttséget fogadta Mihai Horaţiu Josan nagyenyedi polgármester, aki maga is részese volt a februári ünnepnapnak. A beszélgetésben felelevenítették a szép emlékeket, és bemutatták a legújabb városi projekteket.
A tanári szobában Szőcs Ildikó, a Bethlen-kollégium igazgatója üdvözölte a vendégeket, az intézmény aktív és nyugalmazott tanárai, valamint a diákok egy csoportjának társaságában. Fórika Éva Kakukkszó nevű, általános iskolai tanulókból verbuválódott kórusa a Kaláka együttes dalaival köszöntötte a vendégeket. Felolvasták dr. Kövér László országgyűlési elnök meleg hangú üdvözlő levelét, amit az iskolának küldött. Ebből idézünk: „Az ünnepi alkalom hozzájárult az örök újrakezdés erdélyi jelképévé vált Bethlen Gábor Kollégium történetének, az intézményben folyó oktatói-nevelői munkának a jobb megismeréséhez, bepillantást engedett egyúttal a kollégium mindennapjaiba, sikereibe, gondjaiba.”
A beszédekből kiviláglottak a szórványmentés és a nemzetiségi tudat erősítésének lehetőségei. Az anyaországi vendégek szinte mindegyike erdélyi gyökerekkel rendelkezik, tehát jobban átérzik a szórványsorsot. Dr. Sárdi Péter kiemelte: öröm számukra, hogy tudnak segíteni, főleg a diákokon, hogy képzettebbek, felkészültebbek legyenek, amikor kilépnek az életbe, és mindezt úgy tegyék, hogy itt, a szórványsorsban is magyarok maradjanak. Pappné Farkas Klára megemlítette: nagyon jó együttműködésre volt szükség, és öröm volt látni a konferencia után, hogy milyen életképes közösség veszi körül a Bethlen-kollégiumot.
A csíkszeredai főkonzul megjegyezte, hogy ott, a tömbmagyarság központjában és általában a Székelyföldön nagy szimpátiával követik a Bethlen-kollégium sorsát. A kolozsvári konzul azt emelte ki, hogy Nagyenyednek modern gondolkodású polgármestere van, aki a kollégiumot partnerként tartja számon. Kántor Csaba püspökhelyettes szintén megerősítette, hogy az egyháznak szívügye a kollégium, amelyet megtartani, megtölteni élettel, elhivatottsággal örömmel vállalt feladat kell hogy legyen.
A találkozó végén szót kaptak a tantestület tagjai is. Krizbai Jenő egykori igazgató és Kónya Mária egykori aligazgató fejtették ki gondolataikat. Győrfi Dénes könyvtáros élt az alkalommal, és bejelentette, hogy nyugdíjba vonul, miután 36 évet töltött el a Bethlen Dokumentációs Könyvtárban, ez pedig az eddigi leghosszabb idő ebben a funkcióban. Sokat segített diákoknak, tanároknak, a diáktudományos dolgozatok sikereinek nagy része a könyvtári adatokkal lett teljes. Jelenleg a könyvtárat átadta, de a rehabilitáció miatt októberig a téka zárva lesz. Szőcs Ildikó igazgató ezen alkalomból megköszönte Győrfi Dénes munkáját.
A találkozó végén id. Lőrincz Zoltán nyugalmazott református lelkipásztor két, saját faragású Bethlen-címert adott át az Országgyűlés képviselőinek. A küldöttség tagjai sem jöttek üres kézzel, hiszen több filmet is hoztak az emlékülésről, valamint számítógépeket az iskola számára. A filmet hamarosan az Áprily-estek keretében a város közönsége is láthatja, hallhatja. Megfogalmazódott annak az igénye is, hogy készüljön egy kiadvány is az emlékülés anyagából, amelyben enyedi részvételre is számítanak.
Igazából megvalósulni látszik Áprily Lajos a Fejedelemhez intézett versének egyik sora, amelyet Sütő András is idézett 1972-ben a 350 éves évfordulón: „Fejedelem, a fundamentum állt.” Új kapcsolat van kialakulóban a Budapest–Nagyenyed tengely mentén, amelyre reményeink szerint a távlatokban is alapozni lehet majd.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár).

Visszahelyezték tisztségébe a vajdahunyadi kórház magyar igazgatóját
A dél-erdélyi Vajdahunyad polgármestere visszahelyezte tisztségébe Bende Barnát, a helyi kórház köztiszteletben álló igazgatóját, akinek leváltása március közepén spontán sztrájkot váltott ki a kórház alkalmazottai körében.

Viorel Arion polgármester a Mediafax hírügynökségnek elmondta, érvénytelenítette a kórházigazgató leváltásáról hozott döntést, mert azt a prefektusi hivatal törvénytelennek minősítette. Hozzátette, hétfőtől ismét Bende Barna vezeti a vajdahunyadi kórházat.
A kórházigazgatót azért váltotta le tisztségéből március 13-án a kórház igazgatótanácsa, mert őt is felelősnek tartották egy – a számvevőszék által kifogásolt – a korábbi városvezetés idején lebonyolított nagy értékű eszközbeszerzés ügyében. Bende Barna mindvégig vétlennek mondta magát. Azt hangsúlyozta, hogy a kórház csupán haszonélvezője volt a megvásárolt orvosi berendezéseknek, az eszközbeszerzést a kórházat fenntartó polgármesteri hivatal bonyolította le.
Felmentése hírére spontán sztrájkba kezdett a kórház mintegy kétszáz alkalmazottja, akik csak az után vették fel a munkát, hogy a leváltott igazgató nyomatékosan kérte őket erre.
A 2012-es önkormányzati választásokon Viorel Arion pár száz szavazattal előzte meg a polgármesteri székért folytatott versenyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Szociálliberális Unió (USL) támogatásával függetlenként versenybe szállt Bende Barnát. Bende Barna ortopéd szakorvosként, majd kórházigazgatóként szerzett elismerést az 55 ezer lakosú Vajdahunyadon, ahol a magyarság aránya mindössze öt százalék. A polgármesteri hivatal felügyelete alatt működő 612 ágyas vajdahunyadi kórházat mintegy nyolcszáz alkalmazott szolgálja ki.
erdon.ro.

EMKE-közgyűlés és díjátadó
Április 13-án, szombaton délelőtt 10 órától tartja éves közgyűlését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/P-ţa Avram Iancu 13. szám). Napirend: elnöki köszöntő; köszöntések; szakmai fórum – Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Közművelődési Főosztályának a Kárpát-medencei magyar közművelődéssel kapcsolatos stratégiája (előadó: Beke Márton főosztályvezető); Az abrudbányai és verespataki szórványmagyar kulturális életről (előadók: Kopenetz Loránd Márton és Gábor Ferenc); az elnökség beszámolója; pénzügyi beszámoló; cenzori jelentés; hozzászólások; a közgyűlés lezárása. Délután 2 órától adják át az EMKE-díjakat és a díszokleveleket.
SPECTATOR-díj: Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke, a marosvásárhelyi Népújság főszerkesztője – az erdélyi magyar újságíró-társadalom elkötelezett képviseletéért, kiegyensúlyozott újságírói munkásságáért. (Laudációt mond: Kántor Lajos);
KACSÓ ANDRÁS-díj: Györfi Erzsébet, Csíkszereda – a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéért, a magyar népdal és a régizene minőségi műveléséért, pedagógiai tevékenységéért. (Pávai István);
BÁNYAI JÁNOS-díj: Szőcs Levente, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum néprajzkutató-muzeológusa – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltárásaiért és muzeológusi munkásságáért. (Keszeg Vilmos);
KUN KOCSÁRD-díj: Bencze Mihály,Brassó – az erdélyi magyar kiművelt fők közösségének létrehozásaszolgálatában kifejtett közművelődési és tudományos munkássága elismeréseként. (Matekovits Mihály);
NAGY ISTVÁN-díj: Tóth Guttman Emese, a Magyarfenesi Vegyeskar karnagya, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke – több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért. (Benkő Judit Emese);
BÁNFFY MIKLÓS-díj: Rekita Rozália és Jancsó Miklós színművészek, Kolozsvár – kiemelkedő színművészi teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért (Kötő József);
KOVÁCS GYÖRGY-díj: Pálffy Tibor színművész, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze – folytonosan megújuló színészi teljesítményéért, valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért. (Bocsárdi László);
POÓR LILI-díj: Panek Kati színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze – élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért. (Visky András);
SZOLNAY SÁNDOR-díj: Székely Géza kolozsvári képzőművész, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete kolozsvári fiókjának elnöke – az erdélyi hagyományokból táplálkozó, legkorszerűbb művészi eszközökkel megvalósított, kimagasló grafikai-festészeti munkássága, valamint művészi közösségépítő tevékenysége elismeréseképpen.(Németh Júlia);
MONOKI ISTVÁN-díj: Emődi András, a nagyváradi Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Könyvtárának és Levéltárának könyvtárosa, levéltárosa, tudományos kutatója – a partiumi könyves műveltség terén kifejtett értékmentő és feltáró tevékenységéért. (Kurta József);
KŐVÁRY LÁSZLÓ-díj: Szekernyés János, Temesvár – Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért. (Bodó Barna);
MIKÓ IMRE-díj: Flóriska Attila kolozsvári üzletember, az Euréka Egyesület soros elnöke – a civil szervezetek számára szociális téren nyújtott rendszeres támogatásáért. (Bartha Bálint);
ÉLETMŰDÍJ, POST MORTEM: Csép Sándor újságíró, közéleti személyiség–főhajtásként szellemi hagyatéka előtt, az erdélyi magyar kisebbségi modus vivendi kimunkálásában vállalt szerepéért. (Kötő József).
Szabadság (Kolozsvár).

Csíkszentmiklós, a szokások örök őrzője
Első írásos említésének 680. évfordulóját ünnepli vasárnap a csíkszentmiklósi faluközösség. A közigazgatásilag Csíkszépvízhez tartozó településen egyházi méltóságok és világi elöljárók tartanak beszédeket, ugyanakkor a régmúlt időktől napjainkig tartó időszakot neves előadók idézik fel az érdeklődőknek.
A Szent Miklós püspök tiszteletére szentelt templomáról elnevezett település valamikor a 12. század végén vagy a 13. század elején alakulhatott, egyházközségéről az első hiteles feljegyzést – mely egy Stephanus (István) nevű papot említ, aki 1333-ban egy garast fizetett a tizedszedőknek – a pápai tizedjegyzékben találjuk. A középkortól egészen a 19. század végéig három falunak – Csíkszépvíz, Csíkborzsova és Csíkszentmiklós – a közös temploma a szentmiklósi, az 1992-ben megrepedt, műemlékként őrzött harangját 1689-ben öntötte Boltosch István brassói harangöntő.
A rohamos fejlődés és a hagyományőrzés útján
A jellegzetesen három településszerkezeti alapegységből – Alszeg, Középszeg, Felszeg – álló falu az új évezred hajnalától kezdve látványos fejlődésen ment keresztül, amihez Ferencz Tibor községvezető mellett a falu lakosságának támogatására is nagy szükség volt. A kitartó szervezés és együttműködés gyümölcseként épült ki a gáz- és vízvezetékrendszer, lépett működésbe a csatornarendszer, korszerűsítették a közvilágítást, leaszfaltozták az utakat és tatarozták a középületeket.
A modern élet alapjait megteremtő infrastrukturális beruházások és a falu összképének nagyfokú javítása a fiatalok itthon tartására, valamint a kulturális életre és a hagyományőrzésre is rendkívül pozitív hatással volt. Utóbbi egyik legékesebb példája a másfél éve önkormányzati és közbirtokossági összefogással 41 ezer lejért megvásárolt, Lakatos István helybéli tanár segítségével újjáépített, majd berendezett, mintegy százéves csíki székely ház, amelyben néprajzi gyűjtemény mellett értékes okiratok, tárgyak és fényképek is helyet kaptak – sőt a téli hónapoktól egészen a mezőgazdasági munkálatok megkezdéséig fonó-szövő szakkör működik benne. A tájház hűen illusztrálja az elődök életvitelét, szokásait és mindennapjait.
A csíkszentmiklósi közbirtokosság a tájház szomszédságában a közelmúltban egy harmincas évekbeli épületet modernizálva alakította ki új székhelyét. A múzeumként működő tájház udvarán jelenleg egy gazdasági melléképület is tatarozásra vár, ahol a közbirtokosság egy turisztikai központot kíván kialakítani.
Csíkszentmiklós napjainkban
Az ezeregyszáz fős létszámot közel száz éve rendíthetetlenül tartó település szokásainak kommunizmus alatti megtartásában nagy szerepük volt mindazon helybéli pedagógusoknak, akik a kötelező kultúrműsorokba, politikai töltetű ifjúsági tevékenységekbe ügyesen „belopták” a néphagyományokat, megszakítás nélkül adva így át azokat az egymást követő generációknak – tudtuk meg Lakatos István tanártól. Ennek is köszönhető, hogy a rendszerváltás után újjáalakult a cserkészcsapat, és létrejött az ifjúsági szervezet, mely több, fiatalokat és idősebbeket egyaránt megmozgató rendezvénye mellett az elődök tiszteletére és szokásaik átörökítésére is kiemelt figyelmet szentel.
A csíkszentmiklósiak nagy részének megélhetési alapjait a mezőgazdaság és az állattartás biztosítja, noha az utóbbi tíz évben jelentősen – közel a felére – csökkent a faluban tartott tehenek száma. Ezzel szemben növekedett a juh-, sőt a kecskeállomány is, míg a disznók száma stagnál. A munkahelyek számát tekintve a kisboltok és a fafeldolgozó üzemek is előkelő helyen állnak, de sok fiatal – igaz, csak ideiglenesen – külföldre, leginkább Nyugat-Európába utazik szerencsét próbálni. A véglegesen elvándorlók száma minimális, a néhány hónapot, esetleg évet távolban töltők többnyire visszatérnek, megtakarításaikat a faluban – gyakran mezőgazdasági gépekbe, felszerelésekbe, megművelhető földterületekbe – fektetve be. Lakatos István szerint inkább az okoz problémát, hogy nincs szaporulat, mivel a családok általában egy, legfeljebb két gyereket vállalnak.
Az 1880-ban épített helyi általános iskolába és az óvodába összesen száznegyvenöt gyerek jár – igaz, ebbe beletartoznak a csíkborzsovaiak is. A vallásos nevelésben részesülő ifjoncok Gergely Géza esperes-plébános odaadó segítsége és terelgetése jóvoltából olyan szoros közösséget alkotnak, amelyben főszerep jut a tisztességre, szülők iránti tiszteletre és szeretetre tanításnak. Bár több nagyobb cigány család is él a helységben – összlétszámuk hetven körülire tehető –, jelenlétük nem okoz mindennapos problémát. A „kritikus periódust” inkább a mezőgazdasági betakarítások időszaka jelenti, amikor előszeretettel dézsmálják a termést.
„Csíkszentmiklós jövőjét a gyereklétszám csökkenése vagy növekedése határozza majd meg. Híresek vagyunk szorgalmunkról, de a falu további fejlődéséhez a házak megszépülésén és korszerű földművelő gépeken kívül elsősorban nagyszámú utódra van szükség” – vonta le a következtetést a szülőfalujáról monográfiát is írt Lakatos István.
Ünnepi emlékezés
Vasárnap délben a csíkszentmiklósi műemléktemplomban a Tamás József segédpüspök által celebrált szentmisével veszi kezdetét az évfordulóra szervezett rendhagyó program. A rendezvény este hét órától a kultúrotthonban folytatódik, ahol az ünnepi beszédek sorát Ferencz Tibor, Csíkszépvíz polgármestere nyitja, majd Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja és Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának köszöntője következik. Az eseményen jelen lesz Tánczos Barna szenátor és Korodi Attila parlamenti képviselő.
A világi elöljárók után az elmúlt évszázadok kiemelkedő egyházi és falutörténeti eseményeit eleveníti fel Gergely Géza esperes-plébános, Ambrus Tünde író, Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója és Lakatos István tanár. Az előadókat a Bíró Zsolt kántor vezetésével színpadra álló csíkborzsovai férfikórus műsora, a csíkszentmiklósi általános iskola diákjainak irodalmi összeállítása, valamint a csíkszentmiklósi és csíkszépvízi néptánccsoportok fellépése követi. A kivételes évfordulóra nagy szeretettel várják mind a község, mind a környező falvak lakóit.
Pinti Attila
Székelyhon.ro.

A néma színészet szolgálatában
Múlt héten megcsörrent szerkesztőségünkben a telefon. – Érdemes lenne Hunyadi László marosvásárhelyi fémműves és szobrászművésszel elbeszélgetni, ugyanis véglegesítették akadémiai tagságát. A javaslat nyomán kopogtunk be a marosvásárhelyi művész műtermébe, ahol kész és készülő szobrok, plakettek, domborművek társaságában fogadott. Nem csak a hír kapcsán, hanem a több évtizedes munkássága előtti főhajtás, közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt is érdemes volt találkozni és beszélgetni vele.
– Hunyadi László 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től Magyar Örökség-díjas művész. Újabb tagságról, címről számolhatunk be az olvasóknak?
– Az intézményt nemrégiben átszervezték, állami intézménnyé vált, azonos rangot kapott a Magyar Tudományos Akadémiával. Tulajdonképpen most véglegesítették az akadémiai tagságot. A tagok ezután ugyanolyan jogokban részesülnek, anyagiban is. De nem csak én, hanem tájainkról a szovátai Bocskai Vince és Kuti Dénes is e megtisztelő cím birtokosai. Jövő héten Budapesten az akadémia hivatalos ülésén veszünk részt. De nem csak emiatt utazom a magyar fővárosba, hanem azért, mert május 9-én a Koller Galériában Koller-díjasok munkáiból szerveznek kiállítást. Koller György emlékének ápolására 50 évvel ezelőtt egy alapítványt hoztak létre, s minden évben kiosztanak egy díjat. A kiállításon mindenki egy munkával jelentkezhet. Én egy népies ihletésű, bronzba öntött Szent-György- domborművet állítok ki.
– Mit jelent Ön számára az akadémiai tagság?
– Mit mondjak? Mindig jólesik az embernek, ha szakmailag elismerik. Most a szobrászat, de általában a képzőművészet eléggé háttérbe szorult, a modern technika felváltott mindent. Alig van igény a szobrászatra. Néha-néha még egy köztéri munkát felállítanak, de a közönséget már nem nagyon érdekli, különösképpen az ifjúságot.
– Számos köztéri alkotása áll Erdély-szerte és Magyarországon, kezdve az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés emlékművétől, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs-szobortól, a kiskunfélegyházi Szent István-szobortól, egészen a marosvásárhelyi Petőfi-szoborig, vagy a havadi Kossuth Lajos-mellszoborig. Melyik munkája áll legközelebb a szívéhez?
– Amikor a köztéren egy általam készített munkát látok, azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálni. Mert ugye, a képzőművészet és a szobrászat nem tartozik az egzakt tudományok közé, százféleképpen lehet valamit megoldani, csak energia és kifejezőerő legyen hozzá. Nem csak az embert kell bemutatni, hanem az embernek beszélni, sugározni kell. A modern koncepciónak sohasem tudtam behódolni, őriztem a tradíciókat, és ebből próbáltam valamit továbbvinni és azon az úton haladni. Nem állítom, hogy a nonfiguratív térplasztikában nincsenek remekművek, de ahhoz nagyon kell érteni és nagyon sok érzék kell hozzá. Mondjuk, a Petőfi-szobrot elfogadhatónak tartom. Orbán Balázs is az. Annak idején, amikor mintáztam, Sütő eljött, hogy megnézze. Megnézte, s kijelentette, na, megnyugodtam. Kérdem, miért? – Azért mert azt gondoltam, akkora bajuszt fogsz mintázni, hogy a madár egyensúlyozni tud rajta! És nem lett akkora bajusza.
– Most min dolgozik a művész?
– Megtisztelő megbízásom van, vagy volt, itt van letakarva: Klebelsberg Kunó mellszobra. A bécsi Collegium Hungaricum elé akarták felállítani, de valamiért leállt az egész. Ezt kellene befejezni. Budapesten talán... lesz valami belőle. Igaz, egy szobrot sohasem lehet befejezni. Bizonyos részleteket meg kell még oldani, de amíg agyagban van, lehet módosítani rajta.
– Az idén kerek évforduló elébe néz, közelgő nyolcvanadik születésnapján ünneplik a művészt. Milyen tervei vannak?
– Nagyon sok tervem lenne még. Azon gondolkodom állandóan, hogy mit mulasztottam el és mit kéne még megcsináljak.
– Mit mulasztott el?
– Nagyon sok mindent. Vásárhelynek vannak jeles emberei, nekik kellene emléket állítani. Molter Károly szobrát szeretném feltétlenül elkészíteni. Vagy ott van például Gecse Dániel, aki rengeteget tett a városért, semmi emlék nem maradt róla. Sós Jóskának nem készülök szobrot mintázni... Úgy van, hogy az érdem mindig azoké, akik a szoborállítást finanszírozzák és eszmeileg támogatják. A művész mindig háttérbe szorul. Meg lehet nézni egy szoboravatásom meghívóját. Minden rajta van, csak a szobrász neve nincs! A szoboravatásokról szóló tévétudósításokban is a szobor mindig háttérbe kerül.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik el a szobrász munkáját, hiszen önt Magyar Örökség- díjjal is jutalmazták. Ez nagy elismerés.
– Örömmel fogadtam a díjat, hiszen a magyar örökségért próbáltam tenni, évtizedeken át azokat a történelmi, irodalmi személyiségeket örökítettem meg, akik kiemelkedtek a magyarság életében. Tegyem hozzá, ezzel a díjjal növeltem irigyeim számát. Pedig csak egy pohár pezsgőt meg egy kis Szent Koronát kaptam a díj mellé. Mégis mindig azt kérdezték, mennyi pénz járt vele. A pályafutásom során kapott sok díjjal még egy rendes műtermet sem engedhettem meg magamnak. Ezt saját kezűleg készítettem. De most már jó, mert már szezon vége...
– Nincs szezon vége! Akinek ennyi terve és mondanivalója van még, nem beszélhet szezonvégről. Generációk nőttek fel a művész nyomában, ők méltó követők lesznek?
– Tanítványaim közül már sokan nem élnek, például Bardócz Barna ötvös, Tornai András kiváló szobrász. Régen nem tanítok, nem ismerem a fiatalokat. Néha látok egypár munkát, de nem vagyok meghatódva. Nagyon modernizálódott minden.
– Lehet-e szobrászatot tanulni, vagy ezzel születni kell?
– Tehetséggel kell születni, adottság kell és megszállottság. Aztán jöhetnek azok a bizonyos szabályok, amelyeket el kell sajátítani, be kell tartani. Én Küküllődombón a kerámiaiparba születtem bele, téglagyár, cserépgyár, edénygyár... Elemista koromban elcsentem a krétát és bicskával figurát faragtam. Otthon vettem egy darab agyagot, s abból próbáltam formálni valamit. Amikor bekerültem Vásárhelyre a kollégiumba, olyan szerencsém volt, hogy a rajz- és kézimunkatanárom éppen Bandi Dezső lett. Az volt a tervem, hogy építész leszek, de ő azt mondta édesanyámnak, hiába akar a gyermek építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn!
– A néma színészet szolgálatában.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely).

Borbély Zsolt Attila az Arad megyei EMNT új elnöke
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Arad megyei szervezete 2013. április 14-én tartotta tisztújító közgyűlését, melynek keretében Borbély Zsolt Attila vette át a megyei elnöki teendőket.
A közgyűlésen Burián Sándor beszámolójában ismertette azokat a rendezvényeket, melyeket az elmúlt egy évben szervezett az aradi EMNT. A résztvevők ezt követően titkos szavazással választottak elnökséget. Miután Burián Sándor nem vállalt újabb mandátumot, Borbély Zsolt Attilát választották meg az Arad megyei EMNT új elnökének. Két alelnöknek is bizalmat szavaztak Lehoczky Ferenc és Endreffy Lajos személyében.
Borbély Zsolt Attila a szavazást követően hitvallásként Szabó Dezsőt idézte, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”. Felhívta a figyelmet az Arad megyei magyar civilszervezetek összefogásának fontosságára. Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke sok sikert kívánt az új elnökségnek, és szintén összefogást sürgetett az aradi magyar civil szervezetek között.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi sajtószolgálata.
Nyugati Jelen (Arad).

Elhagyatott telephelyek listája
Több mint 60 olyan elhagyatott ipari terület, illetve félbehagyott építkezési felület található Csíkszeredában, amelynek valamennyire ki van építve a közműhálózata, de azon évek óta semmilyen tevékenység nem zajlik. Ezekre szeretnének beruházókat vonzani.
A tavaly decemberi parlamenti választásokat megelőzően tartott sajtótájékoztatót Korodi Attila éppen kampányoló – azóta újraválasztott – RMDSZ-es parlamenti képviselő, illetve Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Ráduly akkor azt állította, a polgármesteri hivatal tavaszra elkészíttet egy olyan tanulmányt, amely tartalmazni fogja a barnamezős csíkszeredai ipari területeket. Korodi akkor azt vállalta, hogy segít a tanulmány terjesztésében.
Területek a múlt rendszerből
„Tavaszra ígértük, az elmúlt hónapokban történt is előrelépés ez ügyben” – reagált megkeresésünkre Ráduly, aki hozzátette, a megbízott tanácsadócég 62 olyan csíkszeredai, illetve hargitafürdői területet jelölt meg, amelyen ipari termelést lehetne folytatni. „A hozzánk eljuttatott nulladik verzió egyelőre belső használatra készült, csak az önkormányzati képviselő-testület néhány tagja kapott egy-egy példányt. Az viszont már elmondható, hogy a város nyugati és keleti ipari telepe mellett szinte minden olyan kisebb-nagyobb területet lajstromba vettek, amelyen valamikor építkezéseket kezdtek el, de időközben leálltak a munkálatokkal.”
A volt traktorgyár részlegeinek helyet adó ipari felületek mellett olyan területekről van szó, mint például a hargitafürdői bányavállalat telephelye, valamint az a terület, amelyre valamikor a Csíki Centerként ismert bevásárlóközpontot képzelték el (az Óceán üzlettel szembeni terület a Temesvári sugárúton). Az a Postabank melletti, a katolikus egyház tulajdonában lévő terület is felkerült a listára, amelyen még a múlt rendszerben elkezdtek építkezni, a rendszerváltozás után azonban leálltak, és azóta is kihasználatlanul áll a városközpontban.
A lista korántsem végleges
A polgármester szerint a lajstrom korántsem tekinthető lezártnak. Miután közzéteszik a listát, azok is jelentkezhetnek, akiknek olyan ingatlan van a tulajdonukban, amelyen ipari termelést lehetne folytatni, de kimaradt a leltározásból. „Az az elképzelésünk, hogy egy helyi és egy nemzetközi szinten ismert tanácsadócsoport készíti el a végleges szaktanulmányt, amit a lehető legtöbb helyen terjesztenénk, hogy beruházókat vonzzunk a városba. Korodi Attila parlamenti képviselő vállalta, hogy Bukarestben besegít e tanulmány szórásába.”
Az elöljáró úgy számol, hogy Csíkszeredában jelenleg több mint száz hektárt tesz ki az olyan terület, amelyen egykor gyárak működtek, ma viszont kihasználatlan. Ezeket a barnamezős területeket, azaz kiépített közműhálózattal rendelkező, használaton kívüli, leromlott állapotú egykori ipari telepeket szeretnék hasznosítani.
Korodi: segítek a terjesztésben
„Várom, hogy készüljön el a tanulmány. Jelenleg a használaton kívüli csíkszeredai ingatlanok összesítése zajlik. Ahogy elkészül a végleges tanulmány, segítek abban, hogy eljusson a bukaresti gazdasági körökhöz és a nagykövetségek mellett működő attaséhálózatokhoz” – nyilatkozta Korodi Attila parlamenti képviselő.
Kozán István
Székelyhon.ro.