Harangok, ha konganak
Együtt rángatta meg Tőkés László és Kelemen Hunor Bálint Tibor emlékharangjának kötelét, mintegy hivatalosan is megnyitva ily módon a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozatát. Mielőtt bárki is a nagy erdélyi magyar megbékélés jelképes gesztusaként kategorizálná az aktust, sietek leszögezni: elsősorban nem ebben a tekintetben éreztem szimbolikusnak a kongatást. Ha nagyon akarjuk, persze ebben is, hiszen szükségünk van minden egységet, erőt demonstráló, vagy legalább azt célzó mozdulatra, a harangzúgás azonban most valami másra hívja fel a figyelmet.
Elsősorban arra, hogy napjainkban mennyire magára maradt Erdélyben jó szándékával és dicséretes megvalósításaival a kolozsvári magyar városünnep – az egészen más státusú székelyföldi városnapokat leszámítva. Miután túlélte a funari évtized jégkorszakát, a kolozsvári magyar közösség örvendetes módon fedezte fel újra önmagát, fogadtatta el szándékait, oszlatta el az előítéletek java részét. Ma Erdély-szerte várt és számon tartott rendezvénysorozat szolgálja a közösségerősítést, s az sem verte ki a biztosítékot, hogy tavaly hetvenévnyi szünet után ezrek énekelték a Főtéren a Himnuszt.
A harang most elsősorban Marosvásárhelyért szól, Székelyföld hajdani fővárosának központjából ugyanis egyelőre a városvezetés kiszorítani igyekszik a készülődő magyar ünnepet. Persze minden város más, a közhangulatról, aspeciális érzékenységekről, a többségi-kisebbségi viszony törékenységéről nem is szólva. Kétségbevonhatatlan: lélekszáma Vásárhelyen még egyensúlyborító tényező szintjén tartja a magyarságot, ami részben megmagyarázza a reménybeli Székelyföld kormányzói szerepére önjelöltként pályázó Dorin Florea „óvatosságát”.
A vezetői által magára hagyott vásárhelyi magyarság árvasága kandikál ki a helyzetből. A tényleges lélekszámánál sokkal kisebb közösségi erő vívja sziszifuszi harcát, amelyben a magyarság egyes vezetői még mindig a minél kisebb veszteséggel járó kompromisszum elvét képviselik. A „jár nekünk, mert otthon vagyunk” öntudatossága egyelőre csak nyomokban jelenik meg az önkormányzati érdekképviseletben – egyenes következményeként húsz esztendő érdekközpontú politizálásának.
Szól hát a harang, s miközben zúgása mellett belakjuk a Főteret, készülünk mihamarabb hazatérni a Rózsák terére is. Mert hiszünk benne, hogy Marosvásárhely is visszatér. Egyelőre „csak” a normalitás állapotába, majd együtt, közösen a nemzetegység tartományába.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Versgyűjtemények hangzó csodái
Számos könyvbemutató, közönségtalálkozó, koncert várta a felnőtt és gyerekközönséget a hét végén Kolozsváron a több helyszínen, az RMDSZ főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett, 4. Ünnepi Könyvhéten.
A korábban a Mátyás király szülőháza előtti téren zajló vásárnak azért is változtatták meg a fő helyszínét, mert a szervezők a Bánffy-emlékév programjaiba is bekapcsolódtak: konferenciát tartottak Bánffy Milkós (utó)életei címmel. A könyves standokat a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó impozáns főtéri ingatlan emeletén állították fel, ahol a kiadók gazdag kínálata várta a közönséget.
A nátha mint ihletforrás
A rendezvény egyik kiemelt meghívottja idén a gyermek- és felnőttverseiről, illetve színpadi műveiről egyaránt ismert és népszerű budapesti Varró Dániel volt, aki pénteken délután lépett fel a Bánffy-palota udvarán található színpadon.
A „fiatalítás” jegyében egyébként a fiatalok körében egyre népszerűbb slam poetry műfaj helyi és budapesti képviselői is felléptek ugyanott.
A leginkább az évszakok változása, a szerelem és a nátha azok az ihletforrások, amelyek versírásra késztetik – jelentette ki a József Attila-díjas költő, műfordító a közönségtalálkozón.
A 4. Kolozsvári Ünnepi Könnyhét keretében megrendezett eseményre a borús időjárás ellenére szép számú érdeklődő volt kíváncsi a felolvasásra. A költő hűséges olvasói pedig megragadták az alkalmat, hogy dedikáltassák könyveiket. Náthájára hivatkozva Varró Dániel ezúttal inkább „nátha-verseiből olvasott” fel. Mint tréfásan kifejtette: a versíráshoz meg kell legyen egy kicsit zavarodva az ember feje, és mivel ő nem fogyaszt szeszes italt, maradt számára e célra a nátha.
A szellemes rímeivel a laikus nézőkből is mosolyt kicsaló költő többek közt felolvasta 1999-ben írt első, nátháról szóló versét. Ezt követően pedig a Boci, boci, tarka gyerekdal kortárs költők stílusában átírt változataival szórakoztatta közönségét Varró Dániel.
Két felolvasás közt elmesélte, kritikusai a posztinfantilizmus előfutárának nevezték, majd ötsoros, csattanóval végződő versek, úgynevezett limerickek következtek. Varró Dániel a vers „gyakorlati felhasználhatóságát” bizonyítandó elmondta, amikor újszülött kisfiát a szülészeten a kezébe adták és sírt, egy Ady vers nyugtatta meg. Sajnos épp a Párizsban járt Ősz jutott eszébe, viszont egy csecsemőnek mégse Adyval kellene kezdeni – jegyezte meg.
Lászlóffy Aladár „repülőszőnyege”
Lászlóffy Aladár személyiségét elevenítette, költői pályáját vázolta fel az a beszélgetés, amelyet szintén a könyvhét keretében tartottak a hét végén. A 2009-ben, 72 éves korában elhunyt Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő verseiből a Kriterion kiadásában megjelent, Séta két kor között című kötetet a kiadvány szerkesztője, a költő pályatársa, barátja, Kántor Lajos mutatta be.
A Kolozsvár társaságnál tartott rendezvény keretében személyes emlékeket idézett fel az irodalomtörténész a költőről a Golyószórásban, repülőszőnyegen – kettős portrék Lászlóffy Aladárral című, általa írt kötet vonatkozásában. A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született könyv irodalomtörténeti, politikatörténeti, közéleti vonatkozásokra összpontosít a két tollforgató mély, több évtizedet felölelő barátsága tükrében.
Mint H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója fogalmazott, Kántor Lajos ezzel a két kötettel mintegy elindítja a halhatatlanság felé a Lászlóffy életművet. „A kötetek szerkesztésekor, illetve írásakor természetesen nem tudtam kikapcsolni a személyességet, hiszen megannyi szálon kapcsolódott össze az életünk” – fogalmazott Kántor, aki közös középiskolás éveiktől, emlékeiktől kezdve az első hivatalos, 1958-ban történt irodalmi jelentkezésükön, az egyetemi időszak alatt elmélyülő emberi, költői barátságukon keresztül egészen Lászlóffy késői, Budapesten töltött éveiig, illetve haláláig tartó időszakot elevenítette fel.
Az irodalomtörténész többek között szólt a Forrás-sorozat, illetve a Forrás-nemzedék indulásáról, a pályatársakról – Szilágyi Domokosról, Lászlóffy Aladár szintén költő testvéréről, Lászlóffy Csabáról, Veress Zoltánról, Bálint Tiborról, Jancsik Pálról, a köztük költészeten innen és túl szövődött barátságokról éppúgy, mint Lászlóffy költészetének jelentőségéről, életműve esztétikai megítélésének változásairól.
Külön kiemelte a Lászlóffy és Szilágyi Domokos közti barátságot, szoros emberi, költői szakmai kapcsolatot. A Lászlóffy-életműről szólva úgy fogalmazott, a költő igazán jelentőset a történelmi víziójú, erősen gondolati és izgalmas, „áradásos” kompozíciójú beszédmóddal megírt költeményekben alkotott, de kötött versformában írott költeményei közül is sok a jelentős. „A Lászlóffy-örökség valóban fontos részét a 60-70-es években megjelent kötetekben olvasható nagy lélegzetű szabadversek alkotják. Az életműre szükségünk van, és reméljük, nem jár úgy, mint sok erdélyi költő életműve, hogy a feledés homályába vész” – fogalmazott Kántor Lajos.
Visszatérő motívumok és traumák
Az foglalkoztatja, hogy az ember emberségéhez hozzátartozik, hogy jelentőséget ad a fájdalomnak – mondta el Serestély Zalán Feltételes átkelés című verseskötetének bemutatóján, a Bulgakov irodalmi kávéházban. A fiatal költő kötetét bemutató költőtárs, Borbély András vitaindítóként azt ecsetelte, hogy az erdélyi költészet visszatérő motívuma a gyöngyházkagyló, amely Serestély verseiben is felbukkan.
Az Erdélyi Hiradó Kiadó gondozásában megjelent kiadványt ismertető Borbély András ugyanakkor arról értkezett, hogy a keresztény hagyományban a szenvedés út, amely vezet valahová, míg Serestély Zalánnál ez a szenvedés értelmetlen. Ennél a pontnál rövid filozófiatörténeti kitérőt vett a beszélgetés – Borbély ugyanis megjegyezte, hogy a szenvedés értelmetlensége nietzschei gondolat, amelyre Serestély azzal válaszolt, hogy már Spinozánál megjelenik.
Borbély felvetésére, hogy a családtagjainak ajánlott versekkel velük szeretne-e kommunikálni, Serestély határozott nemmel felelt, mondván, családja elég nagy trauma az életében. „Mit kezd az ember a nagyon szép gyerekkori emlékekkel, miközben itt van a csúf jelen?” – tette fel a költői kérdést Serestély.
Mint fogalmazott, Erdélyben a család fogalma válságban van, nincs magától értetődő közösség, hiába tűnik annak a család. Amikor a családi háttér mintegy megfogyatkozott mögüle, akkor jött rá, mint jelentenek a barátságok – vallotta a szerző. Borbély András azt is elmondta, a kötetben olvasható versekben éles politikai kérdések is megjelennek. Végezetül a beszélgetőtársak az irodalomelmélet és az „irodalomcsinálás” vszonyát boncolgatva arra a következtetésre jutottak, hogy a kettő nem választható teljesen külön egymástól: az irodalomelmélet visszahat az irodalomra.
Egy alien „filmversei”
A „hagyományos” líra, a sci-fi irodalom és a filmes látásmód keveredik lapunk volt munkatársa, Papp Attila Zsolt harmadik, Vízimozi című verseskötetében, amelyet szombat este mutattak be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Bulgakov kávéházban. Bár a bemutató számos rendezvénnyel esett egybe – hiszen a kincses városban most zajlik a TIFF, aznap este pedig slam poetry verseny is volt –, számos érdeklődő összegyűlt a kötet ismertetőjén.
Szántai János író ismertetőjében elmondta: bár ez verseskötet esetében számára ritka, együltő helyében olvasta végig a 84 oldalas versgyűjteményt, amely nemcsak remek olvasmány-, de 114 perces (ennyi idő alatt olvasta el a kötetet) moziélménnyel is megajéndékozta.
A szerző elmondta: ebben a kötetben kerültek legközelebb egymáshoz azok a motívumok, amelyeket korábban is előszeretettel használt verseiben: a víz, a Hold, a files látásmód, az űrséták és a földönkívüliek (Papp Attila Zsolt a sci-fi irodalom rajongója is), amelyek a szerkesztőjével, Gáll Attilával való közös munka eredményeképpen álltak össze végül egy jól összerakott feszes kötetté.
A szerző háromgyerekes családapa, a Főtér szemleportál főszerkesztője, a Helikon és a Filmtett szerkesztője, így saját bevallása szerint igen kevés ideje marad versírásra, inkább éjszaka hódol ennek a „szenvedélynek”. Ez azonban szerinte nem lehet kifogás, hiszen „a vers vagy megíratja magát vagy nem”, Szántai kérdésére pedig azt is hozzátette, hogy a verseiben többször felbukkanó alien, földönkívüli lény maga a versek szerzője, vagy az, aki arra ösztönzi a szerzőt, „hogy ilyen haszontalan dolgokkal foglalkozzon”.
Papp – aki politikai, közéleti témákban is igen érzékeny, publicistaként is gyakran hallatja hangját – elmondta: az újabban ismét divatba jött közéleti költészetet mégsem érzi sajátjának, mert a különböző témákhoz szerinte különféle műfajok illenek, „verses pulicisztikát” pedig nem szeretne írni. A közönség több alkotást meg is hallgathatott a szerző előadásában az est során.
Vasárnap este lapunk szerkesztőjének, Varga László Edgárnak első, Cseréptavasz kötetét mutatják be szintén a Bulgakov kávéházban.
Délután kisgyerekes családok, egyetemisták, és idősebbek vettek részt a Hangzó csoda című közösségi versmondáson, amelynek keretében a Bánffy-palota udvarán László Noémi versét olvasták közösen. A könyvhét rendezvényei közt számos koncert is szerepelt, így péntek este a magyarországi Magashegyi Underground koncertjére bulizhatott a közönség – az alternatív zenekar dalait a csíkszentmártoni származású Bocskor Bíborka énekelte nagy sikerrel.
Kiss Előd-Gergely, Kiss Judit, Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajta
Költő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult.
Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk.
Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja.
Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren?
Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba.
Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni.
A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal.
Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám.
Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző...
Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam.
Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak.
A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni!
Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett...
Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára?
Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.
Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok.
Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is.
Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ.
Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt.
És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget.
Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is.
Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám?
Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom.
Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított.
Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak.
Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak.
Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot?
Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat.
Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül.
És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem.
Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban?
Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább.
Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk.
Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem.
A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van.
Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek.
De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát.
A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években?
Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években.
Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog.
Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára?
Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi.
Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is.
Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni.
Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik?
Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket.
De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre.
Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt?
Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van.
Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit.
Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele.
A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért?
Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek.
Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza?
A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek.
Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon.
És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség.
Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek?
Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra.
És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta.
Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre?
Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni.
Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik.
Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe.
A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható.
A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak.
Balázs Imre József
1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként.
Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van.
Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A lélekmadár Tolla
Téli pompában zárja hatodik esztendejét a székelyudvarhelyi Erdélyi Toll. Hótalan, hideg estéken múzsák táncából rajzolódnak ki az ünnep díszletei, Beke Sándor és Kiss Székely Zoltán lírája, Ráduly János Hitem című haikuja is vágyott fehérséget teremt, idéz vissza körénk. Persze, a Toll legfőbb ismertetőjele a színek sokszínűsége, talán éppen ezért villan fel a hótisztaság mellett a napfosztottság szürkéje (Albert-Lőrincz Márton), az Őszpiros (Bartus Rozi), illetve a nyári hónapok pillanatfelvételeiből utóhatásként maradt ragyogás (Kiss Lehel). Prózájában is gazdag a kínálat, újra kézen fognak a folytatásban kibontakozó alkotások (Csire Gabriella: Regélő napkelet, Ferenczi Enikő: Harmat, Tar Károly: Pánik, Ráduly János: Félperces történetek), és magukkal ragadnak az erre az egy találkozásra szólók (P. Buzogány Árpád: Ló ajándékba, Elekes Ferenc: Mit kell megcélozni?, Molnos Ferenc: Kand úr).
Az Élő néphagyományok rovat is olvasmányosságával vonz magához, többek között Ráduly Találós meséi hangján. A folytonosságot biztosítja a korábbi Tollakban indított, anyanyelvi, illetve költői életművet bemutató tanulmányok soron következő részlete (Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében, Kozma László: Juhász Gyula költői világa). Izgalmas olvasmányt kínál az 1916-18-as évek Adyját megidéző Pomogáts Béla a költő egyik legnagyobb alkotásának – Ember az embertelenségben – címét viselő irodalomtörténeti munkával. Szintén figyelemre méltó Bertha Zoltán Bálint Tiborról, a 60-as, 70-es, 80-as évekbeli "erdélyi sors különleges szavú megörökítőjéről" szóló írása.
A Maradandó művészet terében ezúttal is Kedei Zoltán fogad. Különös egybeesés, hogy telet idéző műtermi gondolatainak egyik központi motívuma a lélekmadár, amely akár az udvarhelyi lap metaforájának is tekinthető. "Most a sötétben keresem a színes tollú lélekmadarat. Várom a megváltó pillanatot, amikor a színes tollú lélekmadár beragyogja a barbárság viháncoló tereit." Krisztus születéséhez kapcsolódnak a próza és líra hitbeli üzenetei (T. Ágoston László: Karácsonyi gondolatok, Czirják Edit: Gondviselés, Fülöp Kálmán: Karácsonyeste).
A névjeggyé vált szerkezeti felépítésnek megfelelően a lapvégi hangok ezúttal is a legkisebbekhez szólnak. Beke Sándor, Tar Károly, Csíki András, Jancsik Pál, P. Buzogány Árpád versei, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád és Mester Györgyi prózája teszi számukra is simogató, kedves élménnyé az idei negyedik Tollal való találkozást.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Örökség díj
Magyar Örökség díjban részesül Bálint Tibor erdélyi író, műfordító irodalmi munkássága – derül ki a magyarorokseg.hu oldalon közzétett tájékoztatásból. A Magyarországért Alapítvány kuratóriuma által 1995-ben létrehozott elismeréseket legközelebb március 21-én, szombaton délelőtt 11 órától adják át Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Bálint Tibor munkásságát Kántor Lajos irodalomtörténész méltatja.
Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a Magyar Örökség Díjakat
Az elismerést - többek között - Halász Judit énekesnő, Tolcsvay László zeneművész, valamint a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar kapta. A Magyar Örökség Díjakat azoknak ítélik oda, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar társadalom erkölcsi és szellemi felemeléséhez.
A díjazottak között van még Koncsol László szlovákiai magyar költő, aki sokoldalú közösségi szolgálatáért vehette át az elismerést. Csapodi Csaba és felesége, Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes és Bálint Tibor erdélyi író munkássága is bekerült a „Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumába".
Tolcsvay László, a Tolcsvay Trió és Fonográf egykori tagja, a nemzeti hagyományt megújító zeneművészetéért vehette át az elismerést. A Híradónak nyilatkozó művész úgy nyilatkozott, hogy örömteli, ha érdemesnek tartják az ember munkásságát a díjra. „Ez egy ilyen állomáspont egy megállóhely. az ember egy pillanatra eltöpreng azon, hogy mit csinált eddig és hát ilyenkor tovább kell indulni. Ez az egyetlen lehetőség.” – fogalmazott
Halász Judit színész-énekes a gyermekvilágot gazdagító művészetéért vehette át a kitüntetést. Az idén 73 éves művész, számos daloskönyvet, illetve gyermekeknek szóló lemezt jelentettet meg az elmúlt évtizedekben. Az énekesnő azt mondja; a legnagyobb öröm számára, ha mosolyt és tudást adhat a gyerekeknek.
„Nagyon sok mindent tudok erről az országról, erről a világról, ami a miénk és, amit szeretné k tovább adni azoknak a gyerekeknek, aki minket követnek, akik utánunk jönnek. Azt a sok értéket, amit a kultúrából öröklünk, amit meg kell, hogy őrizzünk és tovább kell, hogy adjunk.” – emelte ki a művésznő
A Magyar Örökség díjakat évente négyszer ítélik oda azoknak, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar társadalom erkölcsi és szellemi felemeléséhez. A következő díjátadó június 20-án lesz.
hirado.hu

Szellemi jelzőfény
Bertha Zoltán 60 éves
Bertha Zoltán József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, könyvtáros, egyetemi tanár, kritikus Szentesen született 1955. június 4- én. Kutatási területe a 20. századi, benne a határon túli, főként erdélyi magyar irodalom. Művei: A hetvenes évek romániai magyar irodalma (tanulmány, Görömbei Andrással, 1983), A romániai magyar irodalom válogatott bibliográfiája 1971–1980 (Görömbei Andrással, 1983), A szellem jelzőfényei (tanulmányok, 1988), Bálint Tibor (monográfia, 1990), Gond és mű. Tanulmányok az erdélyi magyar irodalom köréből (tanulmányok, 1994), Arcvonalban. A közélet színterein 1980–1994 (1994), Sütő András (monográfia, 1995), Sorstükör (tanulmányok, 2001), Sorsbeszéd (tanulmányok, 2003), "Világképteremtő enciklopédizmus". Tanulmányok Németh Lászlóról (tanulmányok, 2005), Sorsjelző (tanulmányok, 2006), Erdélyiség és modernség (tanulmányok, 2006), Fekete-piros versek költője – Kányádi Sándor (2007), Sorsmetszetek (Tanulmányok, esszék, kritikák; 2012); Erdély felé (Esszék, tanulmányok, vallomások; 2012; Díjai, kitüntetései: a Művészeti Alap fiatal kritikusi ösztöndíja (1983), a József Attila Kör belső ösztöndíja (1987), Móricz Zsigmond- ösztöndíj (1989), Kölcsey-díj (1996), Széchenyi professzor ösztöndíj (2000–2003), Petőfi Sándor Sajtószabadság díj (2002), Tamási Áron-díj (2003), József Attila- díj (2004), Fehér Mária Emlékdíj (2007), A Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2015). A 60. életévét töltő irodalmárt, az erdélyi rendezvények gyakori vendégét június 3-án köszöntik Budapesten a Magyar Írószövetség dísztermében. A magunk köszöntőjét egészítsük ki Bertha Zoltán egyik írásának közlésével.?;;; ?Népújság (Marosvásárhely)

Köszönöm, jól vagyok (Születésnapi beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval)
– Első kötete, amelyre felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók kö­rében, a Köszönöm, jól vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás-sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársonyleplet. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről...
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható: SUMMA – A Boldog utcán innen.
Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, s a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy „nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet”, és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban, apámmal élve, akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos-inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a Duna–Fekete-tenger csatornánál vezettem elektromos exkavátort, és a tervezőirodában műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– Milyen emlékeket őriz a moldvai katonáskodás idejéről, a múlt század ötvenes éveiből?
– Katonáskodásom idején, amikor azért is rettegtünk, hogy bevetnek bennünket a magyar forradalom ellen, füzetnyi verset írtam erről. Őrmesterem félelmében, titkon megsemmisítette verseimet. Blogomban, amelyet Titoktárnak neveztem (titoktarcsi.blogspot.se), közlök ezekből, néhányat másolatban őriztem.
– 1958 és ’68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa volt, majd tíz év után otthagyta a lapot, hogy fél évig a helyiipari vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságírói igazolványomat a titkárnő asztalára és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a helyiipari vállalatnál.
– De közben elvégzett egy bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
– Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője két éven keresztül az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak „szabad kezet” akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem, innen van bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a megyei könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden keresztül meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak. Mi hozta a váltást, amikor új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését?
– Cseke Gábor felfelé buktatása után magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amelybe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta a nevelési rovat vezetőjeként igyekeztem elhallgatott történelmünkről írni riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben is. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet elmondani. A Szülőföldtől távol riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy pártkönyvem mellé tette a sajátját Cseke Gábor is. A későbbi aktivista főszerkesztő megpróbált fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazás nyomán kerültem ismeretségbe. Edgár később tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségébe való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításakor. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrégen elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a Securitatét is szolgálnia kellett... Nem tudok megbocsátani a besúgóknak! A csoport, ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben kezdődő megszorításokra?
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy rendszerváltás küszöbén állunk. A főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki, feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek, az Huszár Sándor sorsára jutott. A módszert már előbb sikerrel használta Kovács András főszerkesztőm is. Mezei Józsefet, mert tisztafejként nem vette észre, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően önkéntes újjászervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, amely manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata ennek a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is felvetettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is... Mert olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amelyet kár ne folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a részvételemmel bejelentett művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelő igényét semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– ’95 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, ebből hosszabb „svéd szerelem” következik. Miért döntött úgy, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető-ápoló magyar kolóniában tölti?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halála után, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, félmagyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: alapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd–magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, s nemzetközileg elismert diplomája révén a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja.
– Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt húsz évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésemet. Az Ághegy (aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 számát tíz vaskos kötetbe foglaló antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen pályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az uralgó erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegy pedig mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságnak is választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, hanem gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Évtizeddel ezelőtt meghirdettem: magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem a részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az „alagsorokkal” kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataim szervezeti szabályzatba foglalását azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több kötete jelent meg, kérem, sorolja fel. Várhatunk-e újabb Tar Károly-válo­gatást?
– Remélem Est című versgyűjteményem mielőbbi megjelenését. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kiadtam többek között barátaim megajándékozása céljából, kis példányban néhány könyvemet: SUMMA: A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh – Emlékkönyv, Pánik – regény, Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt – regény, Tar Károly TITOKTÁRa – publicisztika, Kedves könyveim könyve – könyvismertetők, esszék, regények színhelyén, Itt és ott – versek és képek, Száraz oázis – négy színjáték, Ami eszembe jut – kisprózai írások.
– Ha holnap kérnék/sugallnák, térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Az újraindított ESZC ismételt elindítását – amennyi eszem és jóindulatom még akad – a következő évtizedben is vállalnám...
Székely Ferenc
TAR KÁROLY tagja a román, a magyar és a svéd írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. 2002-ben a Magyar Írószövetség irodalmi pályázatán különdíjat, 2006-ban a Várad folyóirat Horváth Imre-pályázatán különdíjat, 2006-ban az Irodalmi Jelen regénypályázatán Szerenád dobra, cintányérra és egyéb ütőhangszerekre című munkájáért szintén kü­löndíjat kapott. A magyar művelődésben végzett munkájáért 2003-ban a Magyar Kultúra Lovagja címmel, 2013-ban Ex Libris-díjjal, 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Újságíró Szövetség Aranytoll-díjával tüntették ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval
Erdélyi svéd "szerelem"
– A minap újból beleolvastam a Viselkedjünk című, 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Annyira fontos ez a könyv – nemcsak fiatalok körében –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban.
– Azt hiszem, az e kis könyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes: "Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek saját magának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon".
– Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás sorozatban. Miről szól a kisregény?
– Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurblivassal élre került és biciklitolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették meg, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Nálunk figyelmen kívül hagyták. Megelégedtem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről!
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy "nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet" és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– 1958–68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy fél évig a Helyiipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságíró-igazolványomat a titkárnő asztalára, és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyiipari Vállalatnál.
– És eközben elvégzi a bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán…
– Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretete és romántanárom biztatására, aki román nyelven írt karcolataimért biztatott, iratkoztam be a Pedagógiai Főiskola román–magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője, két éven át, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak "szabad kezet" akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok?
– Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál.
– 1970-től közel két évtizeden át meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak, az Ifjúmunkásnak. Ezután új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését, hogy az apró magyarok is részesüljenek a "szeretett nagyvezérünk" iránti éljenzésből, de ugyanakkor – kellő zsurnalisztikai rátermettséggel – a valós értékeket, a gyermekeknek szánt, politikamentes irodalmat, képzőművészeti alkotásokat is be kellett vinni a laptestbe…
– Cseke Gábor felfelé buktatása után a magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta, már mint a nevelési rovat vezetője, elhallgatott történelmünkről is írtam riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet írni. A Szülőföldtől távol című riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy Cseke Gábor saját pártkönyvem mellé tette a sajátját. Az aktivista főszerkesztő fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra akart bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz.
– Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk?
– Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazáson kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségben való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrég elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak. A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja.
– Hogyan emlékszik a ’85-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén "húztak egyet" a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk "felvirágoztatása"? Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása A Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó "kitaláció"…
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy a rendszerváltás küszöbén állunk. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is. Mert az ESZC olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Azt hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle, rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül ebből hosszabb "svéd szerelem" következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető- ápoló magyar kolóniában tölti le?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halálát követően, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: megalapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című, skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, és a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen.
– Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem vett vissza a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy (http://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 lapszámát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve, anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (http://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek s a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az "alagsorokkal" kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataimat szervezeti szabályzatban azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több verseskötete jelent meg kérem, sorolja fel ezeket. Várhatunk-e újabb Tar Károly- versválogatást?
– Remélem, hogy az Est című versgyűjteményem mielőbb megjelenik. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kis példányszámban kiadtam néhány könyvemet: SUMMA – A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh (emlékkönyv), Pánik (regény), Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt (regény), Tar Károly Titoktára (publicisztika), Kedves könyveim könyve (könyvismertetők, esszék, regények színhelyén), Itt és ott (versek és képek), Száraz oázis (négy színjáték), Ami eszembe jut (kisprózai írások), Est (versek).
– Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Már javasoltam az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítását, amennyi eszem és jóindulatom még akad, a feladatot a következő évtizedben is vállalnám.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt
„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője”
Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában.
– Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben?
– Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem.
Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak.
Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat.
Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői.
– 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből?
– Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen.
Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek.
- Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989?
- Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem.
- Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész?
– Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak.
- Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad?
- Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására.
– Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója.
Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula.
Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba.
– Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni?
– Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág.
– Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi...
– Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben.
– Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás?
– Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése.
– Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése...
–Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.”
- Min dolgozol most? Mik a terveid?
- Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách
Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni.
Józsa István egyetemi oktató
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Paul Drumaru
A magyar irodalom egyik legavatottabb román fordítója volt.
Paul Drumaru január 21-én hunyt el. A neves műfordító, költő, író haláláról lánya számolt be a Facebookon, mint írta, édesapja elment, „hogy az angyaloknak írjon verset”.
Drumaru 1938. december 5-én született Gyulafehérváron. Gyulafehérváron és Nagyváradon kezdte tanulmányait, volt könyvelő és könyvtáros a Regionális Könyvtárban, Nagyváradon. Az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1966-ban, román nyelv és irodalom szakon. 1964-ben részt vett Lunar 11 művészeti csoport megalapításában. Korrektorként tevékenykedett a Chronicle magazinnál, a iași-i Nemzeti Színház irodalmi kritikusa, majd a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (Bukarest, 1971-1998).
Négyszer nyert magyar műfordításaiért díjat a Romániai Írószövetségtől (1972, 1976, 1981, 1986), szintén műfordításért díjat kapott a Bukarest Írószövetségtől (1996), majd elnyerte az Artisjus díját (Budapest, 1977), a Déry Tibor-díjat (1987), megkapta a Pro Cultura Hungarica oklevelet és plakettet (1997).
A Partium című újságban debütált (Nagyvárad, 1957), megjelentek munkái a Tribuna, a Cronica, a Convorbiri literare, a Iaşul literar, az Ateneu, a Luceafărul, a Contemporanul lapoknál, valamint A Hétben, a Magyar Naplóban (Budapest), a Provincia (Kolozsvár), a Viaţa românească, a Secolul 20 és a Lettres intemationales folyóiratokban.
A klasszikus és kortárs magyar irodalom olyan alkotóinak műveit ültette át kiválóan román nyelvre, mint Ady Endre, Babits Mihály, Bálint Tibor, Farkas Árpád, József Attila, Kányádi Sándor, Király László, Konrád György, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Mózes Attila, Örkény István, Pilinszky János, Szilágyi Domokos vagy Visky András.
pazs. foter.ro

Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )
Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak.
Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették.
1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz.  1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. 
A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel.  Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. 
Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp  Székely János  Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. 
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évadzáró és díjkiosztás a Szigligeti Színházban
Június 8-án a Boldogság expresszel zárult a nagyváradi Szigligeti Színház Miniévada, amelynek hét napja során az elmúlt évad tizenkét előadását láthatta újra a nagyváradi közönség. A záróesten átadásra kerültek a társulati díjak is.
Elsőként azokat a hűséges nézőket díjazták a szerda esti évadzáró ünnepségen, akik évtizedek óta bérletesei a színháznak: az Aranybérletet idén Molnár Judit és Pásztai Ottó kapták. A díj átvételekor szót kért Pásztai Ottó, aki a következőket mondta: „a közönség a színházba azért jön, mert szórakozni akar. Azt a néhány órát kellemes körülmények között szeretné eltölteni. (…) A színház vezetőséget és a mindenkori rendezőket arra kérem, hogy vegyék figyelembe a közönségnek ezt az óhaját. Nem tanulni akarunk, hanem jól szórakozni, kikapcsolódni.” Feltehetőleg erre reagálva kért szót Molnár Judit, aki más véleményen volt: „Idestova hatvanhárom éve járok ebbe a színházba, három éves koromtól, közben eltelt két emberöltő. Akkor olyan színház volt, most ilyen van, örüljünk neki, hogy van.” Az évadzáró ünnepségen díjazták a színház háttérmunkásainak tevékenységét is. A háttérmunkások számára járó Kulissza-díjat az idén Lázár Attilavilágosító kapta. A színház vezetősége Aranyszilva és Aranykörte díjakkal jutalmazta a színház díszletépítő munkásait, valamint műhelyét.
Díjak a művészeknek
A Szigligeti Társulat 35. életévét be nem töltött színművészének járó díjat, a társulati tagok szavazatai alapján ezúttal Ababi Csilla kapta. A 2015-2016-os évad Közönségdíjasáraonline, a színház weblapján, valamint a Miniévad alatt kitöltött űrlapok segítségével lehetett szavazni. A nézők döntése értelmében a népszerűségi díjat idén Szotyori József érdemelte ki. A Nívódíjak odaítéléséről egy háromtagú zsűri, Budaházi Attila, a Csíki Játékszín dramaturgja, Koltai M. Gábor rendező, valamint Theodor Cristian Popescu rendező döntött. Értékelő beszédében Koltai M. Gábor kiemelte, hogy mind a három társulatban erősen lehetett érzeni egyfajta frissességet, nyitottságot, kiváncsiságot, törekvést a folytonos megújulásra. „Kockázatos és bátor munkát láttunk, nagyon sok olyan pillanatot, amikor a szépen és kitűnően végezett munkán túl valamit meg lehetett sejteni az adott színésznek a személyiségéből is. Kívánok továbbra is sok olyan munkát, amit kevésbé a rutin, és inkább az örömteli felfedező munka működtet” – fogalmazott Koltai M. Gábor, míg Theodor Cristian Popescu tudatta, hogy olyan előadói teljesítményeket jutalmazták, amelyek nagyobb adag kockázatot és sérülékenységet hordoztak magukban. A zsűritagok döntése értelmében a legjobb bábművész Oláh Anikó Katalin, a legjobb táncos Brugós Sándor Csaba, a legjobb mellékszereplő Kocsis Gyula, a legjobb női főszereplő Ababi Csilla, a legjobb férfi főszereplő pedig Hunyadi István lett.
Legendás rendező
Az est Kovács Enikő színművésznő megünneplésével folytatódott, aki idén pályára lépésének harmincadik évfordulóját ünnepli. Hajdu Géza laudációjában kiemelte: Kovács Enikő „lírai alkat, inkább az ilyen szerepekben remekelt. A sok-sok karakteres szerep mellett megadatott neki, hogy olyan remek női szerepeket is eljátsszon, amelyek minden magyar színésznő álmai lehetnek. (…) Kovács Enikő megbecsült tagja társulatunknak, szeretet veszi körül, hiszen ő is szeretettel megértéssel közeledik mindenkihez.”
Ezt követően nyújtották át a 2015-2016-os évad Életműdíját, melyet a Szigligeti Színházművészeti tanácsa a legendás hírű Szabó József Ódzsának ítélt oda az idén. Hajdu Géza méltatásában kiemelte: Szabó Ódzsa „korának meghatározó, színhzteremtő egyénisége. Munkássága felöleli a huszadik század második felét, ami átnyúlik a huszonegyedikbe is. (…) Mint egy csendes tóba dobott kő gyanánt borzolta fel a magyar és a váradi színház állóvizét 1963-tól, újszerű előadásokat teremtve, többek között az Éjjeli menedékhelyet. (…) Sikerült forradalmasítania a hatvanas évek lagymatag színjátszását. Kolozsváron alkotta meg a Sánta angyalok utcája korszakalkotó előadását Bálint Tiborregényéből. Megteremtette a költői színházat. Előadásai valahogy mindig a színpad deszkái fölött ragyogtak, telítve szürreális elemekkel. Bizonyára sokunk emlékezetében ott él még az Orfeusz alászáll, a Pillantás a hídról. Igazi reveláció Az ifjú W. újabb szenvedései, aztán az Anyám könnyű álmot ígér színpadra állítása.” Hajdu Géza hozzátette, hogy Szabó Ódzsaszerette az abszurdot, mint műfajt, számos ilyen darabot rendezett, de munkásságának csúcsa mégis minden idők legnagyobb magyar drámájának, Az ember tragédiájának a színre vitele volt, mégpedig oratorikus formában. „Szabó József minden munkáját a szépség, a líra, a költészet hatotta át. Nem csak az emberi élet értelmét, de az élet szépségét is kutatta, bizonygatta, pedig igen-igen embertelen világban éltünk” – fogalmazott végül Hajdu Géza.Szabó József Ódzsa a közönség hangos tapsa közepette vette át az életműdíjat.
Pap István
erdon.ro

Helikon-est: átadták a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat
A Helikon irodalmi folyóirat legújabb tematikus lapszámának főszereplője a tudományos-fantasztikus irodalom, a sci-fi műfaj, ezen belül pedig ennek magyar, illetve erdélyi vonatkozásai. A hétfő esti kolozsvári lapbemutatón ugyanakkor először adták át a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat, a kitüntetett Antal Balázs magyarországi író. A találkozó házigazdája Mile Lajos kolozsvári főkonzul volt.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője emlékeztetett: a folyóirat idéntől jelentet meg tematikus számokat is, ezek szóltak már a fiatal írókról, költőkről, Bodor Ádámról, Kolozsvárról, állat és irodalom viszonyáról. Elmondta, az erdélyi lírában van némi hagyománya a sci-fi alkotásoknak, a paletta Szilágyi Domokostól és Hervay Gizellától egészen Szőcs Gézáig terjed. Ellenben úgy gondolja, hogy az első összefüggő, sci-fi témájú lírikus szövegrendszert Papp Attila Zsolt költő kollégája alkotta meg, aki a műfaj legnagyobb szakértője a Helikon szerkesztőségében. „Úgy tűnik, ő lesz az egyik igazi űrköltője a kortárs erdélyi magyar irodalomnak” – fogalmazott a főszerkesztő.
Az erdélyi magyar sci-fi érdemein alul él a köztudatban
Ennek fényében Papp elárulta, bízott abban, hogy előbb-utóbb meggyőzi a főszerkesztőt arról, hogy egy tematikus lapszámban foglalkozzanak a tudományos-fantasztikus irodalommal. „Hozzám mindig nagyon közel állt ez a műfaj, mert úgy gondolom hogy ha az irodalom a megismerés eszköze, akkor a tudományos-fantasztikus irodalom hatványozottan az. Olyan sokrétű a magyar, ezen belül az erdélyi magyar sci-fi irodalom, hogy sokkal többet kellene foglalkoznunk vele” – mondta Papp Attila Zsolt. Hozzátette, szerinte a köztudatban érdemein alul kezelik a sci-fi műfajt.
A szerkesztő pár pontban ismertette a lapszám tartalmát: megtalálható egy Mandics György-interjú, aki a nyolcvanas években sci-fi trilógiát írt (Vasvilágok, Gubólakók, A dromosz), de a Helikonban is publikált; emellett Veres Miklós, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának tollából lehet olvasni egy részletes tanulmányt a dualizmus kori magyar sci-firől, amelyből kiderül, hogy például Herczeg Ferenc is kiváló tudományos-fantasztikus novellákat, kisregényeket írt; illetve a szerkesztők Bálint Tiborról is írtak, aki műveiben a robotok témakörével foglalkozott.
Egyedül a művészet bonthat le országhatárokat
A Helikon irodalmi folyóirat már 1994-ben megfogalmazta, hogy meg akarja alapítani a Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat. Ezt idént adták át először, a díjazott Antal Balázs magyarországi író volt, akiről Demeter Zsuzsa mondott laudációt. Továbbá felszólalt Szilágyi István alapító főszerkesztő is, aki gratulált Antal Balázsnak, és elmondta, szerinte egyedül a művészet, az irodalom, az alkotás képes országhatárokat lebontani.
A jelen lévő szerzők felolvasták a bemutatott lapszámban megjelent írásaikat: André Ferenc fagyáspont, Antal Balázs A Kreón bolygó költői, Király Zoltán Kórlap, Karácsonyi Zsolt A vízcsepp című alkotásokat hallhattuk, amelyeket Papp Attila Zsolt vezetett fel Arthur C. Clarke 2001: Űrodüsszeia című filmregény 1968-as előszavával.
Tasi Annabella
maszol.ro

Ötven civil szervezet állt ki a megszüntetett kolozsvári magyar osztály mellett
A Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére 50 kolozsvári magyar civil szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében - olvasható az egyesület közleményében. 
A Kolozs megyei tanfelügyelőségen január 19-én iktatták a Valentin Claudiu Cuibus főtanfelügyelőnek, illetve Török-Gyurkó Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek címzett levelet, melyet elküldtek az oktatási minisztériumba Király András György kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárnak is.
Mint arról már korábban beszámoltunk, a líceum ötödik osztályát az iskolakezdés után szüntették meg, miután a szóbeli ígérgetések ellenére nem hagyták jóvá a csoport beindítását. Az ügyről bővebben itt olvashat. 
Az állásfoglalás aláírói határozottan kiállnak a kolozsvári magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás mellett, amely „a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve”.
Felhívják a figyelmet, hogy az anyanyelvi oktatás mind Románia alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Ennek megfelelően kérik az oktatási minisztériumot és a Kolozs megyei tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsák a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Az állásfoglalás teljes szövege:. 
Állásfoglalás az Apáczai Csere János Elméleti Líceum
művészeti tagozatának védelmében
Mi, a kolozsvári magyar civil-szakmai egyesületek és alapítványok aggodalommal tekintünk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ellehetetlenítésére. A magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás közép-erdélyi bástyája került végveszélybe, mely a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve. Az Apáczaiban tanuló rajzszakosok tehetségét számos kiállítás és kiadvány tanúsítja. A diákok nemcsak kolozsvári, hanem országos és nemzetközi téren is bizonyították a képzés tehetségpallérozó tevékenységének eredményességét.
Az anyanyelvi oktatás mind Románia Alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Nemzeti közösségünk érdekében, a törvény által biztosított jogaink alapján, felkérjük az Oktatási Minisztériumot és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsa gyermekeink számára a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást.
Tekintettel arra, hogy a helyzet megnyugtató rendezése a magyar közösség mellett az Oktatási Minisztériumnak, a tanfelügyelőségnek, valamint mindazoknak érdeke, akik a gyermekekben a kulturális és művészeti élet jövőjét látják, kérjük, vegyék figyelembe az oktatók, szülők, illetve a civil-szakmai szervezetek által felsorakoztatott érveket, és a közeljövőben esedékes beiskolázási időszakban találjanak megoldást a magyar nyelvű kolozsvári alapfokú képzőművészeti oktatás biztosítására.
Kolozsvár, 2017. január 17.
Kezdeményező:
Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök
Aláírók:
Agnus Média Alapítvány nevében Szenkovics Dezső elnök
Amaryllis Társaság nevében László Bakk Anikó tiszteletbeli elnök
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Péntek János elnök
Apáczai Csere János Baráti Társaság nevében Tamás István elnök
Argo Audiovizuális Egyesület nevében Szántai János István elnök
Armenia Örménymagyar Baráti Társaság nevében Bálint Júlia elnök
Bálint Tibor Baráti Társaság nevében  Bálintné Kovács Júlia tag
Barabás Miklós Céh nevében Kolozsi Tibor elnök
Bolyai Társaság nevében Gábor Csilla elnök
Donát Alapítvány nevében Zsigmond Ilka elnök
Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna elnök
Encyclopaedia Egyesület nevében Nagy Péter elnök
Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány nevében Kovács András igazgató
Erdélyi Kézmíves Céh Egyesület nevében Molnár Attila elnök
Erdélyi Magyar Filmszövetség nevében Lakatos Róbert Árpád elnök
Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében Széman Péter elnök
Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Sipos Gábor elnök
Filmtett Egyesület nevében Zágoni Bálint alelnök
Házsongárd Alapítvány nevében Gergely Erzsébet igazgató
Helikon Kulturális Egyesület nevében Karácsonyi Zsolt elnök
Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány nevében Pillich Katalin elnök
Homo Ludens Alapítvány nevében Vincze László elnök
Igen, tessék! – Da, poftiți! Egyesület nevében Talpas Botond elnök
Innovatív Oktatásért Egyesület nevében Mikó Zsuzsanna elnök
Jakabffy Elemér Alapítvány nevében Székely István elnök
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság nevében Gaal György elnök
Kolozs Megyei Magyar Diáktanács nevében Bács Tímea elnök
Kolozsvár Társaság nevében Kántor Lajos elnök
Kolozsvári Magyar Diákszövetség nevében Lőrincz István Zoltán elnök
Kolozsvári Művelődés Egyesület nevében Szabó Zsolt elnök
Korzo Egyesület nevében Imecs-Magdó Eszter elnök
Kriza János Néprajzi Társaság nevében Jakab Albert Zsolt elnök
Magyar Ifjúsági Tanács nevében Fancsali Barna elnök
Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület nevében Péntek János elnök
Origo Egyesület nevében Márkos Tünde elnök
Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet nevében Fülöp Júlia elnök
PONT Csoport nevében Farkas András társalapító
Pósta Béla Egyesület nevében Bajusz István igazgató
Robert Schuman Egyesület nevében Szenkovics Dezső elnök
Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének nevében Guttmann Szabolcs István elnök
Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete nevében Nagy Szilárd elnök
Romániai Magyar Közgazdász Társaság nevében Ciotlaus Pál elnök
Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete nevében Tárkányi Erika Tímea elnök
Sapientia Hallgatói Önkormányzat Kolozsvár nevében Andacs Zsolt Levente elnök
Sétatér Kulturális Egyesület nevében Király Zoltán elnök
Studcoop Diákszövetkezeti Egyesület nevében Hunyadi Attila Gábor elnök
Szarkaláb Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
SzINT Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök
Tranzit Alapítvány nevében Könczei Csilla elnök
Vigyázó Egyesület nevében Sándor Eszter elnök
maszol.ro

Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróval
Mindent az íráson keresztül látok
Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák.
- Szeretted az iskolát?
- Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló.
A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni.
- Miért nem lettél balett-táncos?
- Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi.
Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám.
- Miként és mikor kerültél Kanadába?
- Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet.
Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába.
- Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál?
- Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet.
Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg.
Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam.
- Mikor jöttél vissza, miért?
- Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok.
- Honnan a mecénási ötlet?
- Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére.
- Miért váltál meg gyáraidtól?
- Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el.
- Ekkor tértél vissza az irodalomhoz?
- Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg.
- Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet.
- Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel.
- A verset vagy a prózát szereted jobban?
- Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit.
A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek.
- Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának?
- Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától.
- Milyen a viszonyod pályatársaiddal?
Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforg

Szabad Föld (Budapest)
Meddig leszünk magyarok?
KOSSUTH-NAGYDÍJAT KAPOTT minap Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő. Példaértékű életútja során őseink hagyatékának, népi kultúránk legszebb kincseinek továbbörökítése mellett a szórványvidéken élő magyar gyermekek anyanyelvének és kultúrájának megőrzését is odaadóan szolgálta, valamint az erdélyi és az anyaországi táncházmozgalom elindításában is óriási szerepet vállalt.
– Győzi fogadni a gratulációkat?
– Sokan hívnak telefonon a határ mindkét oldaláról.
– Ez már a második Kossuth-díja…
– Igen, 2006-ban megkaptam a „rendeset”, most pedig a nagydíjat.
– A rendszerváltás után számos elismeréssel jutalmazták, hogy csak a Magyar Örökség-díjat, a Magyar Corvin-láncot és a Nemzet Művésze címet említsem.
– A néprajz iránti szeretet, a szenvedélyes gyűjtés a természetemből fakad. Soha nem tudtam nélküle meglenni. Eszembe sem jutott, hogy ezért bármiféle kitüntetést érdemelnék.
– Egyszer nemet is mondott. Miért utasította vissza 2005-ben a Csángó Kultúráért Díjat?
– Nyílt levélben fordultam Bozóki András akkori kulturális miniszterhez, hogy ne díjakat osztogassanak, hanem inkább támogassák a romániai szórványmagyar közösségek művelődési-oktatási rendszerét, amire azokban az időkben nemigen láttam megfelelő akaratot. Mivel késve, július végén hirdették meg a pályázatokat, a Kallós Alapítvány tizennégy esztendő után abban az évben nem tudott csángó gyerekeket táboroztatni. Ám hiába emeltem fel a szavam, semmi foganatja nem volt.
– Tavaly februárban a Hagyományok Háza átszervezése ellen tiltakozva Orbán Viktorhoz fordult. – Igen. Kértem, hogy gondolják át a dolgot.
– Tényleg pulikutyát kapott a miniszterelnöktől és feleségétől a 90. születésnapjára?
– Nem szeretek személyes dolgokról beszélni.
– Milyen a kapcsolata az anyaország folkloristáival?
– Sokan nincsenek már köztünk. Többekkel rendszeresen beszélek és találkozom. A Hagyományok Házával szinte napi kapcsolatban vagyok. Legutóbb Sebő Feri tartott előadást, Borbély Jolán etnográfus is járt nálunk. Sajnos az egészségi állapotom miatt én egyre kevesebbet tudok Magyarországra utazni.
– Sokan élő legendának, lélekmentőnek, korunk Bartókjának tartják önt. Mit szól ezekhez? – A papír mindent elbír.
– Még rekorder is: tizennégyezer népzenei alkotást gyűjtött, Bartóknál is többet, ezzel meghaladja a magyar néprajzkutatás eddigi összteljesítményét.
– És ehhez vegyük hozzá a néprajzi tárgyakat, melyekből a válaszúti múzeum tizenhat termében nyílik állandó kiállítás június 2-án. Többségük XIX. század végi, XX. század eleji mezőségi, kalotaszegi, moldvai magyar anyag. Felbecsülhetetlen értéket képviselnek. Eddig ládákban lapultak. Amikor Orbán Viktor Válaszúton járt, megígérte, hogy az alapítvány kap pénzt a múzeum bővítésére. Most ebből sikerült megduplázni a kiállítóteret.
– Úgy tudom, a csángó anyagot Pécsre vitte.
– A válaszúti múzeumot még a Ceauşescu-rendszerben kezdtem el szervezni a helyi lelkésszel, az üresen álló kántori lak épületét tartottuk megfelelőnek hozzá. Furcsa módon nem sokára kiszálltak a lakásomra a kolozsvári múzeumtól leltározni. Minden egyes néprajzi tárgyat nemzeti kincsnek tulajdonítottak, s erre hivatkozva közölték, hogy a gyűjtemény őket illeti. Nem adtam oda, azt mondtam nekik, inkább felgyújtom. Mivel a csángó anyagot előzőleg elrejtettem a padláson, Andrásfalvy Bertalan néprajztudós barátom javaslatára át tudtam menekíteni a pécsi múzeumba.
– Mára beteljesedett a küldetés, vagy lehetne még valahol néprajzi értékeket gyűjteni?
– Sok olyan hely van, ahol soha nem járt senki. Nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is. Az én generációm élő tagjai még tudnának mesélni. Amíg az 1970-es években öt kiadást megért Balladák könyvében 256, addig a 2014-es Balladás könyvben 550 tétel szerepel mintegy 250 adatközlő által. Talán húsz-huszonöten még élnek közülük.
– Mi történik, ha már ők sem lesznek?
– Könyvekben, hangfelvételeken élnek tovább.
– Érdeklik a mai fiatalokat az elődeik szokásai?
– Örömmel tapasztalom, hogy élénk az érdeklődés a népzene iránt, és egyre többen kapcsolódnak be a táncházmozgalomba is. Az egykor aktív szereplők hozzák a gyerekeiket, az unokáikat, akik továbbviszik a hagyományokat. Hogy mennyire nyitottak a fiatalok, azt a Fölszállott a páva sikersorozata bizonyítja. Határon túl is figyeltük az adásokat, magam is sok tehetséges énekest, táncost véltem felfedezni.
– Pályája során megannyi egyszerű ember tehetségét csodálhatta. Voltak emlékezetes találkozásai? – Életem legszebb pillanatait az adatközlők adták. Egyik legkedvesebb énekesem Moldvában, Klézsén élt, Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa nem tudott írni-olvasni, még románul sem beszélt, életében csak egyszer mozdult ki a falujából. Viszont szívszorító balladákat és gyönyörű szerelmes dalokat énekelt magyarul, ami azokban az időkben nem kis bátorságra vallott. Repertoárját az Új guzsalyam mellett című könyvemben adtam közre. Kétszer találkoztam Kodály Zoltánnal. Kaptam tőle ajándékba egy magnót, amit vihettem magammal a gyűjtőútjaimra. Felhívta a figyelmemet arra, hogy táncfüzéreket és hangszeres zenét vegyek fel, melyeket addig felszerelés hiányában nem tudtam rögzíteni.
– Megvan még a magnó?
– Nincs. Egy házkutatás során szándékosan elrontották és elkobozták a szekusok.
– Sokat zaklatta a Securitate?
– Állandóan figyeltek. Egyik moldvai gyűjtésemen Lujzikalagorba utaztam, ahol a piacon szőtteseket árultak a csángó asszonyok. Amikor le akartam szállni a buszról, közölte a sofőr, hogy a hátsó ajtó nem nyílik. Elvitt a végállomásig, ahol már várt egy rendőr, és bekísért a Securitatére. Átkutatták a zsebeimet, felírták a nálam talált címeket, faggattak a kapcsolataimról. Végül megbüntették azokat, akiktől vásároltam.
– Börtönbe is került két évre...
– Megszenvedtem. Ne kérdezze, nem szeretek erről beszélni.
– Manapság nem kell gáncsoskodástól tartania a kutatás során?
Befejeztem a gyűjtést. Nem szívesen mozdulok ki itthonról. Válaszúton minden megtalál: például táborokat szervezünk gyerekeknek és felnőtteknek. A kézműves foglalkozások mellett népi játékokat, népdalokat és néptáncot is tanulnak a résztvevők. Alkotnak és szórakoznak egyszerre. – Régi álma vált valóra az oktatási központtal?
– A tízholdas családi birtokunkon álló épület a Bánffyak vadászháza volt, a szüleim 1933-ban vették meg. Az ingatlant 1950-ben elkobozták azzal a kreált indokkal, hogy apám többet vetett, mint ami a vetési tervben volt. Szabotázsért hat hónap elzárást is kapott. Egykori tulajdonunkat negyven évig bitorolták mások, az 1989-es változások után sem akarták visszaadni, mígnem 1992-ben sikerült visszaperelnem. Felajánlottam az erdélyi református egyházkerületnek. Csiha Kálmán püspök öregek otthonának szánta, de én ezt elutasítottam, mivel úgy gondoltam, a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek.
– És az ön elképzelése győzött!
– Évekig nem történt semmi. Ez idő alatt három folyóvölgyben, húsz településen kerestünk fel magyar családokat, és kiderült, sehol sincs anyanyelvi oktatás. Ennek hatására indítottuk el 1999-ben a magyar óvodát és elemi iskolát bentlakásos rendszerben. Huszonöt év szünet után négy gyerekkel indultunk el! Ma már huszonkét eldugott faluból járnak ide. Később létrejött a kollégium, a mezőgazdasági szakiskola, a tangazdaság, a múzeum, a népművészeti központ, a zeneiskola. Intézményünket a magyar kormány nemzeti jelentőségűnek tartja, fenntartása javarészt pályázatokból történik.
– Sose gondolt arra, hogy Magyarországra költözzön?
– Meg sem fordult a fejemben. Erdélyben jobban meg tudom élni a magyarságomat. Magyarországon még mindig nem lehet kimondani, hogy magyar vagyok, mert azonnal nacionalistának bélyegeznek. Van egy társadalmi réteg, amelyik mindent megtesz azért, hogy ellehetetlenítse azokat, akik a magyarság ügyéért akarnak tenni.
– Addig leszünk magyarok, amíg magyarul táncolunk és magyarul énekelünk – mondta egyszer. – Ez nem vitás.
– A Kossuth-nagydíj átvételekor milyen népviseletben jelent meg?
– Nádasmenti cifrabujkában, melyet a kalotaszegi férfiak hordtak. A Türéből származó Bálint Tibor varrta, aki a Népművészet Mestere és a kolozsvári magyar színház szabója. Ezt viseltem az első Kossuth-díjam átvételekor is, direkt arra az alkalomra készült. Egyértelmű, hogy most sem vehettem fel mást.
– Március 26-án lesz 91 éves. Hogyan ünnepel?
– Szűk körben. Válaszúton, a rokonokkal.
– Milyen ajándéknak örülne?
– Ebben a korban már csak jó egészséget kívánhat magának az ember.
Borzák Tibor
szabadfold.hu

Varázslatos Kalotaszeg a Minerva-házban
Megnyílt vasárnap délután Kolozsváron a Minerva-házban (Jókai/Napoca u. 16) a Varázslatos Kalotaszeg elnevezésű hármas kiállítás, amely három férfi közös „szerelmét” mutatja be.
Bálint Tibor türei bujkakészítő mester alkotásai, a Győr László gyűjteményében található festményekből és Vas Géza fotóművész kalotaszegi viseletet ábrázoló fotóiból nyílt tárlat augusztus 20-ig tekinthető meg.
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)

Valóban Transilvanicummá vált a Kolozsvári Magyar Napok
Idén is lesz közösségi élmény, koncertek, kulturális programok, és útlezárások is.
A Kolozsvári Magyar Napok 2016-os rendezvénye valóban jubileumira sikeredett, de az idei is különlegesnek ígérkezik. Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke a szrvezők mai sajtótájékoztatóján emlékeztetett: a múlt évi rendezvény egy jubileumi ünnepségsorozat volt, Kolozsvár városi rangra emelésének 700. évfordulója, ami rendkívül sikeresnek mondható. „Az idén be kellett látnunk, hogy azt a hatásfokot nem tudjuk, és nem is kell elérnünk. Teljesen nyilvánvaló, hogy azzal elértük a teljesítőképességünk határát. Véget ért egy 7 éves ciklus, és úgy döntöttünk, hogy idéntől elkezdjük újragondolni a rendezvényt” – mondta el. Gergely Balázs hozzátette, az idei Kolozsvári Magyar Napok jelszava, a Transilvanicum egy kissé túlmutat Kolozsvár határain, ugyanakkor a rendezvénysorozat maga vált olyan erdélyi értékké, amelyre méltán lehetnek büszkék a kolozsváriak. Idén új helyszín lesz a Sétatér, amelynek a Magyar Opera felőli oldalán helyezik el a színpadot. Itt fellép az Ocho Macho, a Magashegyi Underground és a Loose Neckties Society, a Kowalsky meg a Vega, az Anna and the Barbies és egyéb erdélyi valamint magyarországi zenekarok. A helyszínek bővítésére azért volt szükség, mert az elmúlt évek során a nagy számú résztvevő miatt zsúfolttá vált a Farkas utca. Szabó Lilla programigazgató elmondta, az okostelefonra letölthető alkalmazáson is elérhető már a rendezvény teljes programkínálata, amelynek a hivatalos bevezető eseménysorozata hétvégén kezdődik, Bálint Tibor kolozsvári író házánál, délelőtt tíz órától. Ugyancsak a rendezvénysorozat keretében már holnaptól kiállítás nyílik a Bánffy-palotában. A koncertek sorát vasárnap Magyarfenesen, az Arkhai szoborparkban a magyarországi Balaton nyitja. Ezen a helyszínen elsősorban a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek magyar alternatív zenekarai lépnek fel.
Oláh Emese kolozsvári alpolgármester elmondta, az önkormányzat az elmúlt 4 évben egyre fontosabb és kiemelt programként kezeli a Kolozsvári Magyar Napokat. Hozzátette, ez elsősorban a kolozsváriaknak szánt rendezvénysorozat, de magyarországi turistáknak is szól, és jó találkozási pont a román és magyar lakosok számára is. „Mindenképp fontos lépés, ami a kiegyensúlyozott együttélést teremti meg” – összegezte. A Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt útlezárások is lesznek a belváros különböző pontjain. A főtér keleti oldalán, a Vodafone üzletig a rendezvény teljes időtartamára, augusztus 14-én 16 órától 21-én 17 óráig egy sávot lezárnak a forgalom előtt. Augusztus 16 és 19 között, naponta 20.30 és 23.15 óra között, illetve augusztus 20-án, 19.15 és 23.15 óra között, a Budapesti Operettszínház előadása alatt teljesen le lesz zárva a tér déli és keleti oldala. A főtér északi oldalán a forgalmat a rendezvény zárónapján korlátozzák: augusztus 20-án, 18.50 és 19.30 óra között, a Szent Mihály templom tornyában megrendezett koncert idején zárják le a forgalmat, az áthaladás csak a buszjáratok számára lesz engedélyezett. A Farkas utca teljes hosszában, tehát az Egyetem utca és a Bethlen (Baba Novac) utca között le lesz zárva a forgalom előtt. A Farkas utca 14-én 22 órától, a Kolozsvári Magyar Napok idejére sétálóutcává alakul át, ide behajtani autóval csak 21-én 16 órától lehet, miután a színpadot, a standokat a rendezvény szervezőinek és az árusoknak sikerül lebontani és elszállítani. Az Egyetem utcában, a piarista templom előtti parkoló a Kolozsvári Magyar Napok teljes időtartama alatt bezár. A helyi rendőrség a parkolót augusztus 13-án 22 óráig kiüríti, hogy elegendő idő legyen a lacikonyhák létesítésére és az étel-italárus standok felállítására. A parkoló augusztus 21-én, 22 óráig nem üzemel. Az ételárusok számára a Farkas utcában, a Sétatéren és a Fogoly utcába (str. Potaissa) is elkülönít területet az önkormányzat. Sántha Levente, a rendezvény projektmenedzsere elmondta, kedden startol a koncertsorozat, szerdán a Szent István-napi Néptánctalálkozó programpontját tekinthetik meg a főtéren, amely a Heltai utcából induló felvonulással kezdődik, majd csütörtökön az R-Go koncertezik. A rendezvény teljes programkínálata a Kolozsvári Magyar Napok honlapján érhető el.
Ambrus István / Transindex.ro

Kalotaszegi Magyar Napot szerveznek Bánffyhunyadon
A népviselet ünnepe jelmondattal szerveznek hétvégén, Bánffyhunyadon Kalotaszegi Magyar Napot. Az eseményt a Kós Károly Kulturális Egyesület az RMDSZ bánffyhunyadi szervezetével, a Suhanc Néptánccsoporttal, illetve a Bánffyhunyadi Református Egyházközséggel szervezi közösen.
– A Kalotaszegi Magyar Napok legfontosabb célja, hogy megteremtse a keretet ahhoz, hogy ismét eljuthatsson a térség kultúrájának híre a világ minden tájára. Az eseménynek közösségépítő szerepe is van, reményeink szerint olyan színteret sikerül létrehozni, ahol a bánffyhunyadi és környező kalotaszegi települések magyar közösségei találkozhatnak egymással – nyilatkozta Buzás-Fekete Mária Bánffyhunyad alpolgármestere.
Az alpolgármester szerint jövőre még nagyobbra tervezik a szóban forgó eseményt. – Idén tíz kalotaszegi település képviselteti magát, bemutatva változatos népviseletünket, szokásainkat. Célunk, hogy ez a változatosság tükröződjön az eseményen, ennek érdekében a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjével, Gergely Balázzsal is egyeztetünk, velük közösen szeretnénk színvonalas, kulturális és népi hagyományokat előtérbe helyező rendezvényt felépíteni – fogalmazott az előljáró. Idén július közepén találkoztak első ízben a kalotaszegi magyar települések képviselői a bánffyhunyadi református parókián, ahol eldöntötték, hogy az idei egynapos kiadást követően jövőre többnapos rendezvénysorozat segítségével vonják be a térség valamennyi települését.
A Kalotaszegi Magyar Napot vasárnap, azaz szeptember 17-én szervezik. A rendezvény délután 2 órától kezdődik a Ravasz Házban áhítattal, illetve a református egyházközség kórusának fellépésével, ezt követi Marosán Csaba színművész Bomlott cimbalom – Arany János ismeretlen arca című előadása. Bálint Tibor bujkakiállítását követően népviseleti szemle következik, amelynek keretében a fiatalok felvonulnak a Művelődési Házba, ahol fellép a Suhanc néptáncegyüttes, Kovács Eszter szólóénekes, illetve Vincze Lilla (Napoleon Boulevard). Szabadság (Kolozsvár)

Régiók találkozóját szerveztek Szamosújváron
A tavaly alakult Szamosújvári Népművészek Egyesületének egyik fontos célja a tárgyi népművészeti alkotások átörökítése, a hagyományos kézműves technikák átadása a fiatal generációknak. Eddigi tevékenységük kiállítások és interaktív foglalkozások szervezésében merült ki. Szeptember 17-én a szamosújvári Téka Alapítvány székhelyén megszervezték az I. Régiók Találkozóját, amelyen az Erdély más tájegységéről érkezett népművészekkel közös szakmai és kulturális programon vettek részt.
Filep Erzsébet az egyesület elnöke házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, széki viselete is azt tükrözte, hogy fontos számára ez a nap. Ezt követően Egri Hajnal számolt be a fiatal egyesület eddigi revékenységéről, majd Filep Bíborka ajkáról csendültek fel népdalok.
Az érdekfeszítő előadások sorát Szatmári Ferenc a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke kezdte, aki a kézművességről, néphagyományokról beszélt. Kovács Pali Ferenc, a kalotaszegi Bokréta Egyesület elnöke, főleg szűkebb pátriája hagyományait, anekdotáit ismertette a résztvevőkkel. Bálint Tibor bujkakészítő és Nagy Béla, kolozsvári fafaragó mutatták be munkájuk. A résztvevők munkáit a teremben berendezett kis kiállításon lehetett jobban szemügyre venni, így mindenki betekintést nyerhetett a csodálatos alkotó munka rejtelmeibe.
A találkozó résztvevői délután meglátogatták Szamosújvár egyik szimbólumának számító örmény székesegyházat, ahol Esztegár János a szamosújvári Örmény Szövetség elnöke a városalapító örmények múltjáról mesélt. Ezt követően a népművészetéről híres Székre utaztak, ahol megtekintették a felújított református templomot, a tájházat, a nádrezervátumot illetve a Viczei panzióban a széki zenét és táncot is megismerhették.
Az estet borkóstoló zárta, illetve az ördöngösfüzesi Hideg Anna néni pajzán meséin mulathattak. Természetesen a baráti beszélgetések is a találkozó szerves részét képezték.
Vasárnap délelőtt a találkozó résztvevői még felkeresték Rózsa Sándor sírját, majd hazaindultak. Az egyesületi tagok sikeres rendezvényt tudhatnak magukénak.
Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)

Kilencedszer szerveztek évadnyitót a szamosújvári Tékánál
Társasjáték esttel zárult a rendezvénysorozat
A szamosújvári Téka Alapítvány évek óta a város közművelődési és szabadidős programjainak tervezője, szervezője. Célközönsége a város magyar lakossága, kisbabáktól az idős korosztályig. Hangsúlyosabban az iskolás korosztály számára szerveznek programokat, számukra októbertől májusig heti rendszerességgel változatos tevékenységet ajánlanak.
Idei évadnyitónkén egyhetes programsorozatot szerveztek, amely hétfőn, október 2-án indult Bálint Tibor bujka-kiállításával. A népviseletkészítő nemcsak a cifra kalotaszegi felsőruházat megnevezését ismertette a résztvevőkkel, hanem ennek készítési módját, illetve az alapanyagok eredetét is.
Kedden este a Művész(?) beugró új, ötödik évadát nyitották meg, bemutatva a nyári tábor filmes anyagát az újonnan érkezett diákoknak, Makkai Bence értékelte a levetített filmeket, míg Demeter Réka a jövő évi tábor újításairól számolt be. A programot Debreczeni Orsolya magyartanár vezeti, ez alkalommal is ő moderálta a beszélgetést.
Pénteken a Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum kisdiákjait hívták meg a szervezők egy színvonalas bábdarab megtekintésére. Vitéz László és az elátkozott malom történetét a Keljfeljancsi társulat bábosai mutatták be a magyar iskola aulájában. 17 órától a Prücskök játszóház 12. évadját indították, a Kaszaj és az Ördöngös zenekarok közreműködésével, Katona Annamária helyi óvónő vezetésével.
Játszóház után a felnőtteket könyvbemutatóra hívták. Lackó Vass Róbert Nyitott szemmel című könyvsorozatát Somai László mutatta be. A három kötet a Györkös Mányi Albert emlékházban indult projekt eredménye és az ott elhangzó riportokat, beszélgetéseket tartalmazza. A könyvek arculata tükrözi az utazások világát, a szőttes motívumokon visszaköszönnek a beszélgetésben is fellelhető motívumok.
Az estet táncház zárta a már említett zenekarok résztvételével. A helyi magyar iskola tavaly óta partnerkapcsolatban áll a hévízi Kemény János Elméleti Líceummal. Tavaly a szamosújváriak látogattak oda, most a hévízi iskola pedagógusai, diákjai érkeztek. Az évadnyitó rendezvényein kívül városismereti vetélkedőn, Bonchida-Válaszút kiránduláson, városnéző sétán vettek részt. Természetesen szakmai beszélgetés is a program részét képezte: formálisan is pályázási és együttműködési lehetőségekről, a szülői bizottság munkájáról, de informálisan is az egész hétvégén.
Szombaton a Szomszédnéni Produkciós Iroda poénjain derülhettek a helyi Művelődési Házban összegyűlt szamosújváriak. 20 órától Vincze László borszakértő irányításával megismerhették a Kárpát medence borait. A Hamvas idézetek és az Ördöngös zenekar muzsikájával együtt kellemes hétvégi programot jelentettek.
A rendezvény társasjáték esttel zárult. A kicsiknek és nagyoknak egyaránt szóló programot Bartha Áron vezette.
A rendezvényt követően ismét benépesül a Téka Alapítvány székhelye. A 120 bentlakó diákon kívül a szamosújvári diákok is bejárnak e tevékenységekre. 110 gyerek 6 csoportban néptáncol, 35-en népi hangszeren játszanak, 3-an orgonaoktatásban részesülnek. Agyagozni hetvenen járnak, ezek közül 2 felnőttekből álló csoport is agyagozik. 27-en gyöngyfűzésre, 12-en drótékszer készítésre, 14-en tűzzománcra járnak. Népdaloktatásra 75-ön, a bentlakás kórusában 38-an énekelnek, 15-ön pedig bibliaórán vesznek részt heti rendszerességgel. A bentlakók heti egy nap pszichológus ill. pszichopedagógus segítségét kérhetik. Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)

Társadalmi kérdések és hajnalig tartó buli vár a kolozsvári néptánctalálkozón
Nem csak Erdély kap kiemelt szerepet a 14. alkalommal megszervezett Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozón: itt lesz az egyetlen szlovákiai magyar hivatásos táncegyüttes, a szombati gála pedig kárpátaljai táncokkal kezdődik, tudtuk meg a szervezők szerdai sajtótájékoztatóján. A találkozót nulladik nappal toldották meg: november 23-án, csütörtök este a Tokos zenekar és vendége, ifj. Csoóri Sándor nyitja az eseménysorozatot.
November 24-én és 25-én, pénteken és szombaton hatalmas néptáncos buli helyszíne lesz Kolozsvár. Felvidékről, Erdélyből és Magyarországról is érkeznek táncos közösségek, együttesek, olyanok is, akik nem lépnek fel, de a hangulat kedvéért minden évben eljönnek, mondták a szervezők. Ami a háttérembereket illeti, a keménymag néhány éve ugyanaz, viszont a 80 fős önkéntescsapat mintegy fele frissen Kolozsvárra költözött egyetemista. A találkozó fontos programpontja a pénteki és szombati hajnalig tartó táncház, amely párhuzamosan három teremben, különböző táncrendekkel zajlik majd a Heltai Folkcenterben.
Társadalmi kérdéseket feldolgozó, díjnyertes táncszínház jön Kolozsvárra
A találkozó keretében, Kolozsváron zárul a szlovákiai Ifjú Szivek Táncszínház első erdélyi turnéja. A Közép-Európa tradicionális tánc- és zenekultúráját színházi táncelőadásokban megmutató együttes november 21. és 24. között Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, majd Kolozsváron is fellép a Hontalanítás című előadással.
A Hontalanítás kiindulópontja a második világháború utáni csehszlovák–magyar lakosságcsere, a magyar kisebbség deportálása és kényszeráttelepítése. A történelmi eseményekből kiindulva a másság zsigeri elutasításának ma is aktuális kérdéséhez jut el az előadás. „Mindannyian különböző kultúrák, ideológiák és történetek összjátékának termékei vagyunk, mégis sokakban él valamiféle megmagyarázhatatlan és irracionális igény az elhatárolódásra mindentől, ami „más”. Pedig a tartós elszigetelődés kirekesztettséget eredményez, legyen szó életünk bármely területéről. A kérdés ilyenkor már csak az, kirekesztők vagy kirekesztettek leszünk. A Hontalanítás alapmotívuma a kényszer. A lépéskényszer” – olvasható az együttes honlapján.
Bár a Hontalanítás a Szlovákia területén élő magyarság hagyományos tánc- és zenekultúráját dolgozza fel, nem hagyományos folklórműsorra, inkább színházhoz közel álló előadásra számíthatunk. Koreográfusa és rendezője az a Hégli Dusan, aki az Ifjú Szivek Táncszínház és az Espace Alya Theatre koprodukcióját, a családon belüli erőszakról szóló Finetuningot is rendezte, amely díjat nyert a rangos Festival OFF d'Avignonon, hívta fel a figyelmet Nyitrai Ágnes, a kolozsvári találkozó főszervezője.
A szlovákiai együttes gyermekeknek szóló műsorral is készül: szombat délelőtt tíz órakor a Kolozsvári Magyar Operában Felföld tánchagyományait mutatják be. 11-től ugyanitt kézműves foglalkozások, gyermektáncház lesz, illetve bemutatják Varga Norbert volt ördögtérgyés táncos Kalimpa című gyermekeknek szóló mozgásfejlesztő könyvét.
A szombati program délután a Diákművelődési Házban folytatódik. Délután négy órakor Both Zsuzsa Ünnepnaptár – népszokások című könyvét mutatják be. Öt órától kezdődik a hagyományossá vált folkruha-bemutató, ahol hagyományos viseletet, illetve népi motívumokat stilizáló ruhákat vonultatnak fel a kifutón. Az idén a székelykeresztúri László Ildikót, a türei Bálint Tibor és a székelyudvarhelyi Erzsó Népies Öltözet mutatkozik be.
Generációváltás a táncmesterek körében
A szombat este hét órakor kezdődő, ingyenes gálaműsor utazásra invitálja a nézőket, fogalmazott Both József, az Ördögtérgye Néptáncegyüttes vezetője. A kárpátaljai Nagydobronyból származó koreográfiát ad elő a szegedi Délikert Möndörgő tánccsoport, aztán mezőségi összeállítás következik, több tánccsoporttal és meghívott táncmesterekkel, a néptáncos körökben is ismeretlenebb vidékek táncaival, például a dél-mezőségi Magyarfrátáról, vagy a Sajó vidékéről. Lesz nyárádmenti, vajdaszentiványi koreográfia, majd szászcsávási táncokkal zárják a műsort.
Egyre kevesebb a meghívható táncmester, adatközlő, a néptánc-találkozók szervezői ezért a fiatalabb falusi generáció felé is nyitnak, mondta el a Maszol kérdésére Both József. „Az igazi, öreg mestereink már nagyon idősek kezdenek lenni, a 70-80 éves korosztályt értem ezalatt, a hatvanas generációból még vannak, akiket meg lehet mozgatni, most is lesznek, de már gondoltunk arra is, hogy az ifjabb falusi generációt is szólítsuk meg, akik igazából nem úgy tanulták a táncot, ahogy annak idején megszületett, a széki Szalmakalap például már tánccsoportként működik, viszont még ott laknak, ott nőttek fel, még szívtak magukba olyan dolgokat, amit sajnos városi körülmények között nem lehet” – magyarázta. Both József szerint a tánc a széki fiatalok génjeiben van, és ez akkor is látszik a mozdulataikon, ha úgy kerülnek be egy tánccsoportba, hogy életükben nem láttak táncot.
Az Ördögtérgye Néptáncegyüttes egyébként hosszú távon fontosnak tartja, hogy rendezvényeikre ne csak a „kigyúrt néptáncosok” járjanak, ezért november 16-án megszervezik az első tematikus, Márton napi táncházukat, amelyen tánc és énektanítás is lesz, és a „tapasztalatlan” táncolni vágyókat is szeretettel várják, emelte ki Both József.
A 14. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozóról az Ördögtérgye Néptáncegyüttes Facebook-oldalán érhető el naprakész információ. maszol.ro

Erdélyi turnén az egyetlen felvidéki magyar táncegyüttes – Néptáncosok találkoznak Kolozsváron
Első alkalommal lép fel Erdélyben Felvidék egyetlen hivatásos néptáncegyüttese, az Ifjú Szívek. Közép-erdélyi bemutatkozásukra a 14. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó keretében kerül sor, mely idén számos újdonsággal bővül.
Hontalanítás című előadásával első alkalommal érkezik Erdélybe Szlovákia egyetlen magyar hivatásos néptáncegyüttese. A nemrég nívós díjjal kitüntetett táncegyüttes a Hégli Dusán koreográfus által összeállított előadásában a világháborús deportálások témáját dolgozza fel a felvidéki magyar népzene és -tánc eszközeivel.
A táncegyüttes november 21-én Gyergyószentmiklóson, 22-én Székelyudvarhelyen, 23-án Csíkszeredában, 24-én pedig a kincses városban lép színpadra a Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó keretében, közölte szerdai sajtótájékoztatóján Nyitrai Ágnes, a találkozó főszervezője. Kolozsváron és Székelyudvarhelyen a gyerekeknek is kedveskednek a felvidékiek, akik a Felföld tánchagyományai című interaktív előadásukba kapcsolódhatnak majd be.
Téma a deportálás
A november 23-25. között zajló kolozsvári néptánctalálkozó a felvidékiek fellépése mellett számos újdonsággal várja az érdeklődőket, ezek egyike a csütörtöki nulladik nap, mely a Tokos zenekarral való partnerség eredménye.
A zenekar előadássorozata keretében november 23-án 21 órától Csoóri Sándor lesz a meghívott a Bulgakov kávéházban. Az Ifjú Szívek pénteken 19 órától a Diákművelődési Házban tartandó előadását táncház követi, míg a szombati nap a hagyományokhoz híven félig a gyerekeké. A felvidékiek már említett gyerekelőadása után – mely 10 órától a Kolozsvári Magyar Operában látható – kézművesfoglalkozás és táncoktatás is várja a kicsiket, illetve Varga Norbert Kalimpa című gyerekkönyvét is bemutatják.
A program a Diákművelődési Házban folytatódik, ahol 16 órától Both Zsuzsa Ünnepnaptár – népszokások című könyvét mutatják be, majd a hagyományos divatbemutatóra kerül sor: a székelykeresztúri László Ildikó viseletei mellett a tűrei Bálint Tibor butykakészítő hagyományos és stilizált alkotásait, illetve Erzsó népies ruháit csodálhatják meg a résztvevők.
A találkozó csúcspontjának szánt, 19 órakor kezdődő gálaelőadás szintén tartalmaz újdonságokat, idén a Mezőség kevésbé ismert csücskeiből, Magyarfráta, Budatelke és Zselyk településekről hívtak adatközlőket, vagy ahogy ők hívják, táncosmestereket.
Both József, a szervező Ördögtérgye néptáncegyüttes művészeti vezetője szerint egy valóságos utazásra invitálják a nézőket, a felvidékiek mellett a szegedi Cuharé és Délikert Möndörgő lép színpadra, majd az adatközlők, a kolozsvári Bogáncs, Szarkaláb, Ördögtérgye és Zurboló együttes fellépése révén érkezünk meg Erdélybe. A tánc a Heltai folkkocsmában folytatódik, ahol három helyszínen húzzák a talpalávalót, minden teremben más-más tájegység zenéjét.
A találkozóra egész Erdélyből várnak részvevőket, de egyre több a magyarországi érdeklődő is, mondták a szervezők, akik szerint szervezése „közös ügy”, ebből az Ördögtérgye haladó és utánpótlás csoportja egyaránt kiveszi a részét, mintegy 80 személy munkája van benne. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Népviseletbe bújtatott divatbemutató
Rendhagyó műsorszámmal bővült a XIV. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó a korábbi évekhez képest: divatbemutató keretében mutatták be László Ildikó székelyföldi viseleteiből, Erzsó népies ihletésű ruháiból, valamint Bálint Tibor hagyományos és stilizált bujkáiból összeállított kollekciókat. Az esemény, rendhagyó volta miatt rendkívüli népszerűségnek örvendett, a Diákművelődési ház előterében „teltház” fogadta a szebbnél szebb népviseleteket.
A divatbemutató szó hallatán először a fényűző, modern, néha túlzottan kreatív, sokszor hajmeresztő látványt keltő ruhakollekciókban, erőltetetten felvonuló, sovány lányok látványa jut az ember eszébe. Amit szombaton este a kolozsvári diákházban tartott divatbemutatón láttunk, az ennek a szöges ellentéte volt. A hús-vér, élettel teli, táncos lábú lányok és fiúk mesterkéltség és erőltetettség látszata nélkül, népzenére vonultak fel és mutatták be a néphagyomány ihlette viseleteket.
A bemutatót a türei Bálint Tibor hagyományos és stilizált bujkáiba bújtatott legények nyitották meg. Amint az a felkonferáló szövegből is kiderült, a bujka „egyfajta kalotaszegi szimbólum, amiben jól érezzük magunkat”. A testhez simuló kabátka alapdíszítése a tulipán. Elsősorban férfiak hordják őket, főként konfirmáláskor vagy egyéb ünnepi alkalmakkor. Bálint Tibor és felesége, Etelka közel 30 éve készítenek bujkákat, elmondásuk szerint ez idő alatt sikerült kialakítaniuk egy saját stílust, amelyet elsősorban a 20. században készült első darabok ihlettek. A bemutató során láttunk többek közt cifra és nádasmenti bujkákat is.
A székelyudvarhelyi Erzsó népies ihletésű ruháit ugyancsak az eredeti népművészeti motívumok inspirálták. Az egyedi tervezésű kollekció darabjain az egyszerűség és letisztultság kapott nagyobb hangsúlyt, ugyanakkor a polgári stílusú ruhák magyaros vonalvezetése a modern szabásvonallal ötvöződött, és olyan alapanyagokból készült, mint a pamut, len vagy éppen bársony. A „kifutón” láttunk kosztümöket, hímzett ingeket, blúzokat, valamint menyecske ruhákat is.
László Anda Ildikó életében a hímzés már kislánykora óta jelen van. Már tizenéves kora óta ejtette rabul a néptánc, 10 évig volt hivatásos táncos. Első saját készítésű viselete a menyasszonyi ruhája volt, majd ezt követően kezdett el megrendelésre is varrni. A bemutató során láthattunk többek közt sóvidéki, nyárádmenti és siklódi népviseleteket, amelyek – bár első látásra hasonlítottak egymásra –, közelebbről megvizsgálva azonban egyértelművé vált a darabok közti jelentős különbség, így mindenik egyediségében vált különlegessé. Kérdésünkre László Ildikó elmondta, ez volt az első ilyen jellegű divatbemutatója, de valójában minden alkalom vagy előadás, amikor színpadon látja az általa tervezett ruhákat, egyfajta bemutatója a munkájának. S hogy van-e igény népviseletekre, népviselet készítésre a mai, modern korban: László Ildikó szerint mindenképpen van, hiszen „a népviseletek adnak igazán tartást az embernek, amellett, hogy kihangsúlyozzák a női vagy férfi alkatok lényegét.” Kovács Ágnes / Szabadság (Kolozsvár)