A kolozsvári Magyar Opera társulata a kortárs magyar operák bemutatóinak sorozatát folytatva február végén műsorra tűzi Gyöngyösi Levente A gólyakalifa című kétfelvonásos operáját. A Balla Zsófia által írt szövegkönyv Babits Mihály azonos című kisregénye alapján készült. /Turánitz J. Lajos: Bemutató előtt a Kolozsvári Magyar Opera. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 13./

Nem egyszerű megemlékezés volt az Erdélyi Magyar Ifjak által a trianoni döntés 88. évfordulóján Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtárban szervezett június 4-i rendezvény. A múltba tekintés mellett – erről Rab Sándor történelemtanár gondoskodott – a fiatalok egyúttal jövőbeli célkitűzéseket is megfogalmaztak: Nemes Előd EMI-elnök például a Bolyai Egyetemért, az autonómiáért, a teljes körű anyanyelvhasználatért való harcról beszélt. Bemutatták a sepsiszentgyörgyi Történelmi Magazin legfrissebb számát, amely részletes Trianon-mellékletet tartalmazott. A fiatalok Wass Albert és Babits Mihály műveiből olvastak fel. Hasonló rendezvényeket szervezett az EMI június 4-én Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is /Farcádi Botond: A trianoni döntésre emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 5./

Wass Albert jobboldali nézeteket valló ember volt, de arról nem tud, hogy Wass Albert tagja lett volna a nyilaskeresztes pártnak, írta Fodor Sándor. Nagy hatással volt rá Farkasverem című regénye, amelyért Babits Mihály részesítette a szerzőt Baumgarten-díjban. A Farkasveremben nem talált idegengyűlöletet, mint ahogy a Funtineli boszorkány című regényében sem. Wass Albertnek van legalább két remekműve, amelyekről Bogdán Tibor nem hajlandó tudomást venni, sőt, szerinte az író regényei iskolás fogalmazványra emlékeztetőek, így terjesztik a jobboldali, antiszemita, Európa-ellenes eszméket. Ha Wass Albert valóban olyan megveszekedett fasiszta lett volna, amilyennek Bogdán Tibor írja, akkor hogyan kaphatott politikai menedékjogot az Egyesült Államokban, hogyan válhatott egyik fiából az amerikai hadsereg tábornoka? – tette fel a kérdést Fodor Sándor. Wass Albert író volt, akkor is, ha Bogdán Tibor nem ért egyet ezzel, és magyarországi előkelőségekre is hivatkozva – élükön a kiváló Balla Zsófiával – ki szeretné söpörni nevét a magyar irodalom történetéből. /Fodor Sándor: A Wass Albert-vita margójára. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 14./

Fogaras nagyközség Fogaras vármegye központja volt a XX. század elején. 1891-ben 2397 magyar, 1515 német és 1917 román lakosa volt. (A 2002-es népszámlálás adatai szerint Fogarasnak 36 121 lakosából 1643-an magyarok.) A fogarasi sajtó magyar és román nyelvű lapokat jelent: az 1903 és 1912 között megjelenő Fogaras és Vidékét, továbbá Fogaras Vármegye Hivatalos lapját, amely 1903-tól egészen 1918-ig megjelent. A Fogaras és Vidéke társadalmi, szépirodalmi és közgazdasági hetilap volt, vasárnapi megjelenéssel. 1908 augusztusában rövid hírben köszöntötte Babits Mihályt, az új tanárt. Októberben rögzítették: „házi poétáink száma eggyel gyarapodott: Babits Mihállyal, főgimnáziumunk egyik rokonszenves tanárával. Babitsnak nem régen öt költeménye jelent meg a nagyváradi Holnap című irodalmi társaság kiadásában. ” Babits több versét közölte ebben a hetilapban. A Fogaras és Vidéke Babits második kötete, a Herceg, hátha megjön a tél is! megjelenése alkalmából részletes ismertetést közölt. Végül 1911. augusztus 20-án adhatott utoljára hírt Babitsról a lap a fogarasiaknak, beszámolva újpesti áthelyezéséről. /Csokonai-Illés Sándor: Babits és a fogarasi sajtó. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 22./

A magyar irodalom történeteinek szerkesztői a történeti helyzetekre adott válaszokat és a művek hatástörténetét állítják vállalkozásuk előterébe. Az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják – így igazít el az Előszó. A Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelent A magyar irodalom történetei című munkáról van szó. A 20. századi magyar irodalomról szóló fejezetek szerzőit célirányosan választották ki, egyetlen szemléleti irány változatai kaptak lehetőséget irodalomtörténet-írásra. Zavaró a kötet egészének elképesztő tematikai, szemléleti, terjedelmi és módszertani aránytalansága. Ady Endréről szóló részben nincs szó az Új s új lovat, Az eltévedt lovas vagy az Ember az embertelenségben című versekről. Nem említik Móricz Zsigmond Erdély trilógiáját, Babits Mihálynál a Jónás könyvét. Egyetlen Németh László-regény és -dráma említése sem kapott helyet a vaskos kötetben. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete „az újabb magyar líra egyik legnagyobb alkotásának” minősítette, ennek ellenére ez a vers csak néhány sort kapott az irodalomtörténetben, továbbá Illyés Gyula költészete is hiányzik a kötetből. Sütő András regénye, az Anyám könnyű álmot ígér sem kapott említést. Nagy művészeket teljesen mellőztek, miközben jelentéktelen alkotók kapnak néhány sort. Érthetetlen Tamási Áron szépirodalmi munkásságának kihagyása. Az Ábel a rengetegben irodalmunk klasszikus értéke, éppúgy, mint Tamási legjobb novellái és színpadi játékai. Hiányzik Kányádi Sándor, de Szilágyi István művei sem kaptak helyet A magyar irodalom történeteiben. Szemléleti elfogultság, hogy a sok folyóiratportré között sem a Válasz, sem a Magyar Csillag nem kapott helyet. Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István és Csoóri Sándor egyetlen tanulmányba foglaltan szerepel, „az 1945 utáni költői népiesség” kategóriájába sorolják őket. Együtt sem kapnak annyi helyet a kötetben, mint például a külön-külön tanulmányban elemzett Domokos István, Kertész Imre, Bodor Ádám és még sokan mások. Az avantgárd és neoavantgárd jelenségek aránytalanul nagy helyet élveznek a kötet sok írásában. A szemléleti elfogultság tüntető dokumentuma az, hogy Nagy Gáspár művészetét csak azért említi a kötet egyik tanulmánya, mert egy ironikus verse, az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból „a neovantgárd poétika lényeges jegyeit mutatja fel”. A határon túli magyar irodalmakat nézve is az elképesztő aránytalanság és szemléleti elfogultság jellemzi a könyvet. (Görömbei András: A másik magyar irodalom (Vázlat), Kortárs, 2008. szeptember) /B. D. : Milyen legyen? = Népújság (Marosvásárhely), dec. 6./

Nyolcvanadik születésnapja alkalmából köszöntötték Kányádi Sándor írót, költőt április 20-án Budapesten a hazai és a romániai magyar irodalom képviselői, barátai és a kulturális tárca a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott ünnepségen. A költő május 10-én ünnepli nyolcvanadik születésnapját. „Petőfi, Weöres, Kányádi – a három Sándorok szövetsége. Ők azok, akik a magyar irodalomban eljutottak az értől az óceánig” – fogalmazott köszöntőjében Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke, aki a magyar irodalom egyik vezérlő ezredesének nevezte Kányádi Sándort, aki 1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-, 1998-ban Magyar Örökség-díjat kapott, idén március 15-én pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét vehette át. Az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága részéről Görömbei András azt mondta: Kányádi úgy teremtett értékes művészetet, hogy verseit mindenütt mondják, azokat rengeteg nyelvre lefordították. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság idén Kányádi Sándornak ítélte oda az egyik Babits Mihály Alkotói Emlékdíjat, amelyet Sipos Lajos elnök adott át Kányádi Sándornak. /Kányádi Sándort köszöntötték. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 22./

A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.

Néhány nappal születésnapja előtt Bolyai Jánosra, az 1802. december 15-én született világhírű magyar matematikusra, a nem euklideszi geometria megteremtőjére emlékeztek. Ez az avatás mintegy megelőlegezte a jövő évieket, amikor – a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) döntése értelmében – Bolyai-évet tartanak Bolyai János halálának 150. évfordulója alkalmából. December 12-én Aradon a Csiky Gergely Iskolacsoportban a Bolyai-emléktábla-avatáson jelen volt Toró Tibor temesvári atomfizikus, egyetemi tanár, az MTA külső tagja is, aki ez alkalommal egy könyvritkaságot ajándékozott a Csikynek, amely a Babits Mihály Bolyai című szonettjének 30 nyelven megjelent 36 változatát tartalmazza, ehhez csatolta a híres temesvári Bolyai-levél fakszimile változatát, amelyben János megírta édesapjának, hogy „a semmiből egy új, más világot teremtettem”. Az emléktáblát a Csiky bejárati lépcsőházában helyezték el. Az adományozó Bolyai János Honvéd Alapítvány elnöke, Poroszlai Ákos jelezte, hagyományőrző szervezetük már számos Bolyai-emlékhelyet jelölt meg szoborral és emléktáblával, Aradon is a várban elhelyezendő szoborban gondolkodtak, de amíg az katonai terület, le kellett mondaniuk a tervről, és megelégedtek a mostani emléktáblával, melynek szövege: „Bolyai János 1802-1860 A világhírű matematikus emlékére, aki 1826-1830 között az aradi várban teljesített szolgálatot, mint kiváló hadmérnök 2009 Bolyai János Honvéd Alapítvány” A mostani megemlékezés alkalmából a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum nemcsak tartalmas könyvadománnyal lepte meg a Csiky Gergely Iskolacsoportot, hanem elhozzak egy asztalmodellt is, amellyel el szeretnék látni az új iskolaszárny két osztálytermét. / Kiss Károly: 2010 – Bolyai-év. Emléktáblát avattak a Csikyben. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 14./

Tizedik reneszánsz énekkari találkozó
Babits Mihály-idézettel üdvözölte a vendégeket Szász Attila, a Görgényi egyházmegye esperese Körtvélyfáján, a vasárnap tizedik alkalommal megszervezett reneszánsz és egyházi énekkari találkozón. Elmondta, minden ember lelkében dal van, akinek ezen keresztül szól az ének, az meghallja másokét is. Erre teremt lehetőséget a találkozó.
Tíz évvel ezelőtt a Seprődi János Közművelődési Egyesület akkori elnöke, Nagy Ferenc javasolta a lelkipásztornak, hogy az egyházközség lásson vendégül egy ilyen rendezvényt, mert van igény rá. A szerény kezdetek után oda jutottak, hogy az előadásokat és a résztvevők számát is korlátozni kellett, így is a jubileumi találkozóra 12 énekkar jött el, jobbnál jobb műsorral. Szász Attila a Népújságnak elmondta, az a cél, hogy az énekkarok figyelmét ráirányítsák a reneszánsz kor zenei kultúrájára, ugyanakkor a találkozó során a nagyrészt egyházközségekben működő énekkarok megismerhetik egymást, betekinthetnek mások munkájába, az együtt éneklés örömében részesülve. A zene Kodály szerint lelki eledel, amire szükségünk van szürke mindennapjainkban is, ezért sikerült a rendezvényt fenntartani.
A vasárnap délutáni koncerten a következő karok léptek fel: a Gernyeszegi Református Dalkör (karvezető: Szabó Róbert), a Körtvélyfáji Ref. Egyházközség Cantate Domino vegyes kara (Szász Annamária), a Magyarrégeni Református Egyházközség vegyes kara (Samu Pál), a szászrégeni nőszövetség énekkara (Gagyi Béla), a marosvásárhelyi Bernády kamarakórus (Márton Zsolt), a Marosvásárhely – Cserealja Református Egyházközség vegyes kara (Márton Zsolt), a marosvásárhelyi Musica Humana (Csíky Csaba), a Szászrégeni Református Egyházközség Liliom vegyes kara (Banga Gáspár Attila), a Szászrégeni Református Egyházközség Szivárvány vegyes kara (Banga Gáspár Attila), a Radnótfáji Református Egyházközség vegyes kara (Kocsis Csongor-Zsolt), a debreceni Ispotály Református Egyházközség énakkara (Baliga Ádám), a marosvásárhelyi Cantuale énekegyüttes (Nyilas Szabolcs).
Az előadások után a körtvélyfáji református közösségi teremben Vajda György, lapunk munkatársának nyílt fotókiállítása Hagyományosan címmel. A vándortárlat fényképei a vidéki élet mindennapjait, ünnepeinket, hagyományaink globalizálódását mutatja be a fotóriporter szemszögéből. A fotókat egy hónapig lehet megtekinteni.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Kopjafaavató a Hunyad Megyei Magyar Napokon
Hunyad megye – Szerdán a bukovinai székelyek 100 éves letelepedésének emlékére avattak kopjafát a vajdahunyadi csángótelepi kápolna udvarán. A kopjafát Sepsiszentgyörgyön faragták, az ünnepségen jelen volt Balázs Antal faragómester is.
Az ünnepségsorozat a csángótelepiek várostól félreeső temetőjébe való zarándoklatával kezdődött, ahová közel harminc idős bukovinai székely leszármazott látogatott ki. A temetőben több száz székely nyugszik, de sajnos már csak néhány síremlék jelzi az egyes sírokat. Megható pillanat volt, ahogy a hozzátartozók a jeltelen sírokat is be tudták azonosítani, és elhelyezték a sírokra az otthonról hozott kerti virágot, elmondtak egy imát az elődök lelki üdvéért. Szabó Ákos plébános megszentelte a sírhelyeket. Az ünnepség a csángótelepi római katolikus kápolnánál folytatódott, bensőséges hangulatú és tartalmas ünnepség keretében leplezték le az első telepes bukovinai székelyek emlékére állított kopjafát.
A Kovászna Megye Tanácsa által adományozott kopjafa faragója, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal megható szavakkal bíztatta kitartásra, összefogásra a telepi magyarokat, hangsúlyozva abbéli örömét, hogy milyen nagyszerű érzés, mikor székelyek székelyekkel találkoznak Székelyföldön kívül. „Ez az emlékjel a múlt előtti tisztelgést és a vajdahunyadi magyar közösség jövőbe vetett hitét egyaránt jelképezi, hiszen remélem, a későbbi nemzedékek is visszajárnak majd ide emlékezni” – hangsúlyozta beszédében Babos Aranka vajdahunyadi RMDSZ elnök.
Dézsi Attila Hunyad megye prefektusa az összefogást emelte ki, emlékeztetve, hogy a bukovinai székelyek és azok utódai mindig jó példát mutattak összefogásból.
Az ünnepi beszédek sorát Sebestyén Pista bácsi zárta, a közösség egyik legidősebb tagja, aki visszaemlékezett szüleire és arra a csoportra, akik a semmiből teremtettek új életet maguknak és utódaiknak Erdély földjén. Az első koszorút a telepi magyarok részéről a közösség legidősebb és legfiatalabb tagja, a 88 éves Mariska néni és a 3 éves Noémi helyezte el.
A kopjafaavató ünnepség Vetési László Bukovina, mit vétettem? címmel megtartott előadásával folytatódott, a szórványkutató a bukovinai és erdélyi telepesfalvak mai arcát ismertette.
Fedezzük fel régi templomainkat – ezzel a jelszóval szerveztek szerdán a Hunyad Megyei Magyar napok keretében biciklitúrát, amelynek során Őraljaboldogfalvát keresték fel a fiatalok, ahol Hunyad megye legrégebbi református templomát és környékét járták be a vajdahunyadi fiatalok.
Déván a Téglás Gábor Iskolaközpontban sportnapot tartottak, délután pedig Hunyad megyei régi udvarházakat, kúriákat bemutató, Lészay Izabella képzőművész fotóiból válogatott kiállítás nyílt meg a Bulevard Étteremben, ahol régi magyar filmek is vetítésre is sor került.
A Zsil-völgyében is javában zajlanak a Hunyad Megye Magyar Napok rendezvényei, szerdán este Lupényban kabaréestet tartottak, Petrillán pedig irodalmi estet szerveztek, műsoron Babits Mihály: Jónás könyve.
Csütörtökön a Hunyad Megyei Magyar Napok központi színhelye Vajdahunyad vára lesz, amelyet ma ingyenesen lehet látogatni, este pedig magyar reneszánsz estnek és filmvetítésnek ad otthont.
erdon.ro

Divatszakma lesz az irodalom?
Beszélgetés Láng Gusztáv irodalomtörténész professzorral. (Szatmár volt a “nevelő-földem” Láng Gusztáv 1936-ban született Budapesten. Édesapja foglalkozása miatt gyakran és váratlanul változtatott a család lakóhelyet; ennek 1943-ban lett vége, amikor “hazaköltöztek” Szatmárra. Láng Gusztáv édesapja ugyanis a Szatmár megyei Erdődön született, nagyszülei ott élték le csaknem egész életüket, és Láng is minden iskolai szünidőt Erdődön töltött. “Szatmár volt tehát a “nevelő-földem”. Az ottani magyar nyelv, az iskolák, melyeket érettségiig kijártam, mai napig sokat jelentenek életemben” – vallja. 1959-től tanított a kolozsvári egyetem Magyar Irodalom Tanszékén 25 évig. A 80-as évek elején kiderült, hogy kettős – magyar és román – állampolgársága a két állam között létrejött szerződés értelmében nem tartható fenn tovább; valamelyikről le kell mondania. “A magyar állampolgárságról lemondani érzelmi okokból képtelen voltam, ezért távozni kényszerültem Romániából” – emlékezik Láng, aki a szombathelyi főiskolán lett tanár, majd 16 évig tanszékvezető. Jelenleg nyugdíjas.
Irodalomkritikákat és szaktanulmányokat egyetemi hallgató korától ír; ezek száma 500 és 600 között van. Kántor Lajossal megírták a romániai magyar irodalom 1944 utáni történetét; írt egy monográfiát Dsida Jenő költészetéről, és több irodalom-tankönyvet a romániai magyar iskolák számára. Az erdélyi magyar folyóiratokkal – elsősorban a Székelyfölddel és a Korunkkal – mindmáig “szerzői” kapcsolatban áll; Szatmárnémeti irodalmi rendezvényein minden évben szerepel. Két évig vendégtanár is volt a kolozsvári egyetemen; ez idő alatt Nagyváradon is többször megfordult előadóként.)
Látszólag összefügg, hogy a Bihar megyében meghirdetett 14 végleges magyartanári állásért mindössze 6-an “versengtek” – az őszre beígért PKE-magyarszakra viszont máris nagy a túljelentkezés. De ez csak a “fecsegő felszín”, hisz Kolozsváron sokan végeznek/végeztek. A “hallgató mélyben” valamiféle divatjelenség érlelődne, sikk volna az irodalommal foglalkozni, netán jól hangzik, feldobja az önéletrajzot?
Annak csak örülhetnénk, ha divatszakma lenne. Akkor bízhatnánk az irodalom varázsában, mely esetleg rabul ejti a vele csak divatból foglalkozót, és a felületes vonzalmat tartós elkötelezettséggé változtatja. A bölcsész pálya azonban – magyarországi adatok bizonyítják – inkább csak a reáltárgyakban gyenge fiatalokat vonzza. Vagy vonzalomról nem is beszélhetünk; a diplomaszerzés kényszere tereli a “könnyebb” (könnyebbnek érzett) szakma felé őket. Aki ezen változtatni kíván, annak tudomásul kell vennie, hogy a mai társadalomban az egyik alapvető jog az érvényesülés joga. Tanári pályára olyan típusú emberek mennek, akik a kockázatmentes életstílus hívei, de éppen biztonság-vágyuk megkövetelné, hogy a tanári munka tisztes megélhetést biztosítson számukra. És természetesen illő társadalmi megbecsülést. Vagyis egyfajta érvényesülést. Az a felfogás, mely a tanártól áldozatkészséget, lemondást követelt, már a múlté; általában elmondható, hogy a kisebbség identitás-őrzése nem épülhet az egyén szempontjából értelmetlen – érvényesülés-gátló – áldozatokra. Ehhez megfelelő kisebbségi iskola- és oktatáspolitikára van szükség; remélhetőleg lesz olyan magyar politikai szervezet, mely ezt megtervezi és képviseli.
Sok évtizedes egyetemi tanári tevékenysége, de nem utolsósorban irodalomtörténészi, kritikusi tapasztalata értelmében válhat-e irodalmárrá három, illetve öt esztendő alatt az, aki mondjuk nem szeret olvasni, vagy képtelen önálló véleményt megfogalmazni egy-egy irodalmi művel kapcsolatban? Magyarán: működik-e még a valaha olyan sokat emlegetett veleszületett hajlam (tehetség, érzék stb.) vagy ma már ezek sutba dobható avult kacatok?
Tehetség és elhívatottság nélkül egyetlen szakma sem művelhető; a tanári sem. A magyar szakos tanár egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága az olvasás-szenvedély. Általános tapasztalat az olvasáskedv csökkenése a középiskolások körében; ezen csakis a tanárnak az órákon kisugárzó személyes példája segíthet valamelyest. Az önálló véleményalkotás szintén a “példaadás” körébe tartozik. Babits Mihály annak idején abban határozta meg az irodalomóra célját és hasznát, hogy megtanít beszélni és gondolkozni. Az irodalmi mű értelmezésének egyik lényeges ismérve éppen a személyesség; a befogadó saját élmény- és értékvilága szerint “érti meg” a művet, és miközben véleményt formál róla, önmagát is mélyebben érti meg. Az irodalomtanításnak e felfogás szerint szakítania kell a csak “tananyagszerű” ismeret-átadással, és a vélemény-alkotás szabadságára kell nevelnie. Természetesen úgy, hogy ezek a személyes vélemények – ha úgy tetszik, ízlés-ítéletek – minél szélesebb körű és szilárdabb intellektuális alapokra épüljenek. De ebben is a tanár példaszerepe lehet meghatározó.
Joggal beszélünk olyan sokat a globalizációról, hisz a hétköznapok majdnem mindenik vonatkozásában szembeköszön. De az irodalomban, melynek eszköze a nem globális nyelv, van-e hatása?
Nyugodtan felelhetek igennel, mert mivel elvben az irodalomra minden hat, ami az őt alkotó és befogadó közösségre hatást gyakorol, a tévedés kockázata kizárt. Ez a hatás azonban nyilván közvetett. Ilyennek látom a posztmodern szemlélet uralkodóvá válását, melynek egyik fontos összetevője az ahistorizmus, másik a dolgok hierarchikus rendjének tagadása. Mellőzve az idegen szavakat, a posztmodern életérzés tagadja (vagy megtagadja) létünk történetiségét, a történelmi múlt jelentőségét önazonosságunk alakításában. A hierarchia hiánya ugyanúgy tagadáshoz, az értékek tagadásához vezet, hiszen azok csak érték-rendben létezhetnek, és minden ilyen rend rangsorolást is jelent. Gondoljon arra, hogy jelenkorunk egyik vezető irodalomtudósa – akit egyébként igen nagyra becsülök – a (poszt)modernség legnagyobb erényének azt tekinti, hogy kifejezésre juttatja “az euro-személyiség válságát”. Az önmagával azonosságra, az autentikus létre törekvő személyiség létállapota, “ontológiai státusa” ezek szerint a válság, vagyis az, hogy önmagával nem azonos, hanem meghasonlott. Természetesen a személyiség önmegvalósítása sohasem volt akadálytalan, e tekintetben tehát mindig “válságban” volt. A kérdés az, hogy törekszik-e az ember – éspedig értékek mentése és azok szellemében – e válság leküzdésére, az autentikus létre. Ennek egyik lényeges vetülete a közösséghez való viszony. A globalizáció és szellemi kísérőjelenségei maguk is újra meg újra válságba kerülnek, és a maguk másságára törekvő, annak történelmi örökségét megőrző kulturális identitások éppen válság-leküzdő értékeket kínálnak.
Szűkítsük tovább a kört: a nyelv ugyanaz, összmagyar irodalomról mégis inkább csak mi, a mai Magyarország határain kívül élők beszélünk. Hogyan látja ezt a több mint negyedszázada Erdélyből Magyarországra távozott irodalomtörténész?
Beszélnek erről a magyar határon belül élők is. Mondhatnók erre fitymálóan Hamlettel, hogy “szavak, szavak, szavak”, vagy Petőfivel, hogy “megint beszélnek, csak beszélnek”, az igazán fontos kérdés azonban nem az, hogy beszélünk-e róla, mármint az egységről, hanem hogy valóban létezik-e. A nyelvi egység természetesen létezik, a közép- és kelet-európai diktatúrák bukása után pedig kialakulóban van az intézményes egység is; kisebbségi írók a magyar írószövetség tagjai lehetnek, műveiket magyarországi folyóiratok és könyvkiadók is megjelentetik, kapcsolatuk az “összmagyar” közönséggel zavartalan. Az egység azonban nem jelent egyformaságot. A kisebbségek irodalmának – és általában a kisebbségek kultúrájának – az ad létjogot, hogy valami többletet visznek az “összmagyar” műveltségbe. Ez a többlet éppen másságukból következik; az összmagyar irodalom a sokféleség egysége. Itt nem valami elvont, esetleg váratlanul kipattanó esztétikai értékre kell gondolnunk. A kisebbségi irodalmak létrehozója az identitás-őrzés volt, de – mint a globalizációval kapcsolatban említettem – ez nem csupán a kisebbség “válságmegoldó” ügye. Éppen e tekintetben szolgálhat minden határon túli irodalom érvényes mintákkal (és természetesen értékmintákkal) a magyarországi irodalom számára.
Végezetül engedjen meg egy személyes, de nem személyeskedő kérdést: több mint negyedszázadot említettem az előbb, felnőttként viszont az ember egészen másként érzékeli az idő múlását. Mire volt “elég” ez a 26 esztendő? Vagyis a kérdésem lényege: ha “otthont” álmodik, most, 2010-ben hol van ez az otthon?
Az emlékeimben. Márai Sándor írja valahol – talán a San Genaro vérében –, hogy az emigráns sohasem térhet haza, mert az otthon, melyet elhagyott, már nem létezik. Vagy pontosabban: egyre kevésbé létezik. Az én két otthonos városom, Szatmár és Kolozsvár, nem is hasonlít egykori, “otthon”-kori önmagára. Nem szólva arról, hogy az otthon emberi kapcsolatokat is jelent, és e városokban alig van már ismerősöm, s akik még vannak, egyre fogynak. Múltunk által vagyunk azok, akik vagyunk, és addig vagyunk, illetve addig értjük meg önmagunkat, amíg ezt a múltat emlékezetünkben megőrizzük.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

"A vértanúk lelke földalol"
Halálukkal is a hazát szolgálták
Szerdán délután a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákjai az aradi vértanúk és az első független magyar kormány miniszterelnöke, Batthyány Lajos emléke előtt tisztelegtek a kollégium dísztermében tartott ünnepségen.
"Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai", "a haza a lelked része", "kell ma a bástya az omló világban" – a verses-zenés összeállításban Vörösmarty Mihály-, Petőfi Sándor-, Juhász Gyula-, Babits Mihály-, Wass Albert-szövegek, szövegrészek szerepeltek. A diákok tolmácsolásában elhangzottak a gróf és a polgár, s a magyarok mellett a horvát és a szerb, a birodalmi német és az örmény halálra ítélt vértanúk feltétel nélküli hazaszeretetéről, az esküjükhöz való hűségről és hitükről tanúskodó szavai, akik úgy érezték, hogy halálukkal is a hazát szolgálják.
A mai fiatalok pedig azt kell tudják, hogy ismerni kell a múltat, a történelmünket ahhoz, hogy építeni lehessen a jövőt. A műsort Fábián Olga magyar szakos tanárnő állította össze és tanította be Enyedi Csaba iskolalelkésszel együtt. A kollégisták ritkán tapasztalt lelkesedéssel mondták el az irodalmi szempontból is tartásos, szépen összeállított szöveget, majd a vértanúk tiszteletére meggyújtották az emlékezés gyertyáit. A gyásznapra való emlékezés fontosságáról Székely Emese igazgatónő beszélt, s az ünnepség felemelő záróakkordjaként Enyedi Csaba Nemzeti imánkat játszotta el a kollégium orgonáján. A beszámolóhoz hozzá kell tennünk, mert ritka manapság, hogy a kollégium diákjai az emlékezéshez méltó csendben és fegyelmezetten hallgatták végig a műsort és vastapssal jutalmazták kollégáik és tanáraik teljesítményét.
Megható, fiatalosan szép megemlékező ünnepség volt.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Az ’56-os hősökre emlékeztek
Nagyvárad – Az 1956-os magyarországi forradalom hőseire emlékeztek szombaton Nagyváradon is a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában.
A szombat délelőtti koszorúzással egybekötött megemlékezésen beszédet mondott dr. Fleisz János történész, a Bincisz elnöke, aki hangsúlyozta, hogy 1956 október 23-a tanulsága, és egyben a magyar forradalmi hagyomány üzenete az, hogy nem a népnek kell felelnie a hatalom gyakorlói előtt, hanem a mindenkori hatalomnak kell elszámolnia a nép előtt. Így lehetett 1956 üzenete a demokrácia üzenete, így lehet 1956 eszméje ma is érvényes. Nagy József Barna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke beszédében szintén 1956 jelentőségét hangsúlyozta, mert mint mondta „1956-ban a pesti srácok példát adtak nekünk arról, hogyan kell végletekig szeretni a nemzetet.” A forradalmat aktuálpolitikai eseményekhez kötve kijelentette: a magyar nemzet 2010-ben vértelen forradalommal jelölte meg azt az utat, amelyen járni kíván. Ebben az összefüggésben a közelmúlt magyarországi és a jelenlegi romániai magyar politikai döntéshozóinak elszámoltatásának szükségessgét hangsúlyozta.
Elszámoltatást! Az utolsó szónok Tőkés László az Európai Parlament alelnöke volt, aki elmondta: „hiába mondjuk el, hogy szabadság csillaga volt hajdan a magyar, ha ma már maga sem tudja, hogymit akar”, idézte Babits Mihály gondolatát. „Sajnos az üneplés és a valóság nagyon mélyen elszakad egymástól, mert a komunistáknak nemcsak arra volt gondjuk, hogy leverték a forradalmat, hanem még az emlékét is próbálták kitörölni. (…) A megalkuvás árnyéka vetül ezekre az ünnepkre, mert akik elmennek a Kempynszkibe koccintani, azok fogadják a hazugság őszödi bajnokát” – utalt itt a politikus az RMDSZ és a Magyar Szocialista Párt vezetőire, majd így folytatta: „amikor pedig jött a trianoni évforduló, szinte a régi kommuista tanfelügyelőség rendszerét követve elrendelték, hogy minden elemista diák rajzpályázaton vegyen részt. Szegény gyerekek azt se tudták, miről készül a rajz, a tanítónőknek küldték az instrukciót az RMDSZ részéről, hogy kötelező részt venni.”
Színvallást!
Ezt követően Tőkés László arra hívta fel a figyelmet, hogy véleménye szerint az RMDSZpolitikájában a következő kongresszuson a nemzeti kurzus fog lábra kapni, majd kiemelte: „Legyen vége a megalkuvás politikájának és annak nemzeti alapon való hitelesítésének, az autonómia kompromitálásának! Ennek a kettős játéknak kell véget vetnünk. Elkezdődött ez Magyarországon, és nekünk is csatlakoznunk kell a magyarországi rendszerváltás folytatásához, és a hazugokat, a Pilátusokat végre ki kell taszítani a magyarság köréből! És mindenki valljon színt: mondja meg, hogy kivel tart: Gyurcsánnyal vagy Krisztussal!? Orbánnal vagy Pilátussal!? Ha ezt nyíltan megmondjuk, akor nem lesz hiábavaló az emlékezésünk, akkor hiteles magyar képvisletre juthatunk” – fogalmaott Tőkés. A beszédek után a különböző szervezetek képviselői elhelyezték koszorúikat a forradalom emléktáblájánál, majd gyertyákat gyújtottak és lángokkal a kezükben énekelték el a Himuszt.
Pap István, erdon.ro

Székelyföldi körúton Kányádi Sándor
Erdélyben és a Partiumban is számos kulturális rendezvénnyel ünneplik a Magyar Kultúra Napját, január 22-ét, sok helyen napokig tart a programsorozat. Nagyváradon és Székelyudvarhelyen például már hétfőn megkezdődött az ünnepi programok sora. A háromszékiek a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kányádi Sándor költővel találkozhatnak, Liszt Ferenc zeneszerzőről hallgathatnak előadást, koncerteken vehetnek részt.
Erdélyben és a Partiumban is számos kulturális rendezvénnyel ünneplik a Magyar Kultúra Napját, január 22-ét, sok helyen napokig tart a programsorozat. Nagyváradon és Székelyudvarhelyen például már hétfőn megkezdődött az ünnepi programok sora. A háromszékiek a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kányádi Sándor költővel találkozhatnak, Liszt Ferenc zeneszerzőről hallgathatnak előadást, koncerteken vehetnek részt.
Magyar Köztársaság Sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központja, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a Kovászna Megyei Művelődési Központ a kortárs magyar irodalom egyik legismertebb szerzőjével, Kányádi Sándorral szervez közönségtalálkozó körutat.
A népszerű költő szerdán Székelyudvarhelyen, csütörtökön Kovásznán és Kézdivásárhelyen, pénteken Baróton, majd szombaton Sepsiszentgyörgyön találkozik olvasóival. A rendezvényt a Magyar Írószövetség támogatja. Sepsiszentgyörgyön pénteken a színház nagytermében a Rétyi Fúvószenekar koncertezik, a színház kamaratermében pedig a Próba Után Lacikánál Borozunk nevű zenekar mutatja be a Kovács András Ferenc megzenésített verseiből összeállított lírai koncertjét. A sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban vasárnap a 200 éve született Liszt Ferencre emlékeznek.
A zeneszerző Via Crucis című művéről tart előadást Valádi Enikő zenetanár, majd hallható lesz a teljes kompozíció a Snaps Vocal Band és Horváth Zoltán orgonaművész előadásában. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében január 22-én a csíkszeredai Nagy István Művészeti Gimnázium aulájában Ruralia hungarica címmel komolyzenei kocertre kerül sor, többek között Bartók Béla-, Dohnányi Ernő-, Hubay Jenő- és Joseph Haydn-művek csendülnek fel. A Szeben megyei Vízaknán pedig vasárnap a Református Gyülekezeti Otthonban Székely panoráma címmel nyílik fotókiállítás a Hargita Megyei Kulturális Központ csíkszentdomokosi fotótáborának anyagából.
A Csíki Játékszín immár másodszor várja ingyenes felolvasó-színházi előadással közönségét. Szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján kortárs magyar drámát olvasott fel a társulat, ezúttal pedig szombaton 18 órai kezdettel a József Attila- és Kossuth-díjas Janikovszky Éva műveiből olvasnak fel a színház művészei, majd Cári Tibor szerzeményeiből kerül sor egy minikoncertre, a zeneszerző és Veress Albert előadásában. Az újabb ingyenes fellépést követően az évad folyamán még egy alkalommal várják díjmentesen a közönséget a színház művészei, a Magyar Költészet Napján.
Kolozsváron a lutheránus egyház és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) is szervez programokat a kultúra napján. A lutheránus templomban tegnap kiállítást nyitottak meg, szombaton pedig ökumenikus istentiszteletre és operagálára kerül sor a Kolozsvári Magyar Opera művészeinek közreműködésével.
A szombati istentiszteletet követően többek között Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Lukács Tamás országgyűlési képviselő mond beszédet. Az EME szervezésében Szegedy-Maszák Mihály, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára tart előadást Babits Mihály nemzetfölfogása és neoklasszicizmusa címmel szombaton 11 órától a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának székházában, délután négytől pedig a társaság székházában az EME debütdíjának átadására kerül sor. Krónika (Kolozsvár)

Ketten kaptak debüt-díjat 2010-re az EME-től
Kinda István Csaba néprajzkutatónak, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkatársának, valamint a finnek nemzeti eposzát, a Kalevalát kutató Varga P. Ildikónak ítélte oda 2010-es debüt-díját az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az elismeréssel járó oklevelet és pénzjutalmat szombaton délután, az EME Jókai/Napoca utcai székházában tartott rendezvényen adták át. A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepség a délelőtti órákban is tartalmas programmal szolgált az érdeklődőknek: az EME és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) jóvoltából a BBTE Bölcsészkarárak épületébe betérők Szegedy-Maszák Mihály magyarországi akadémikus, egyetemi tanár Babits Mihály nemzetfelfogása és neoklasszicizmusa című előadását hallgathatták meg.
Középiskolai tanárok, egyetemi oktatók, diákok, valamint a kolozsvári kulturális élet személyiségei gyűltek össze szombaton délelőtt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának épületében, hogy Szegedy-Maszák Mihály magyarországi akadémikussal, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagjával találkozzanak. A 2003-ban Széchenyi-díjjal kitüntetett irodalomtörténész a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) tanít, pályája során számos külföldi felsőoktatási intézménynek volt előadótanára (Cambridge King’s College, American Council of Learned Societies stb.). Kolozsváron ezúttal Babits Mihály nemzetfelfogása és neoklasszicizmusa címmel értekezett.
– Tudománnyal ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját, ugyanakkor – a jövőbe tekintve – újragondoljuk örökségünket, irodalmi hagyományainkat – magyarázta köszöntőjében Egyed Emese költő, irodalomtörténész. Lévén, hogy Babits Mihály életműve még nem teljesen hozzáférhető, Szegedy-Maszák az értekező prózájára támaszkodva ismertette a témát, a faj és az osztály, a saját és az idegen, a kelet és a nyugat, valamint a történetiség vonatkozásában.
„Én a magyarságban kultúrát láttam; de lehetetlen volt nem éreznem, hogy más nézőpontok is vannak. Az idő végzetes volt, valami készülődött, amit mi még nem sejtettünk”, írta egykoron Babits, Szegedy-Maszák pedig ebből az idézetből kiindulva tárgyalta a huszadik század eleji magyar irodalom jelentős alakjának nemzetfelfogását. Előadásában többek között Széchenyi, Kosztolányi, Ady, Márai és Krúdy neve is szóba került, párhuzamba állítva az általuk képviselt értékeket, kultúra-, társadalom- és nemzetértelmezést a Babits által vallottakkal.
A tehetséggondozás és a fiatalok kutatási eredményeire való odafigyelés jellemezte az ünnepség folytatásaként, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jókai utcai székházában délután 4 órától tartott programot. Pöllnitz Boróka (fuvola) és Farkas Barabás Szabolcs (gitár) muzsikája után Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár kifejtette: örvendetes, hogy a rendszerváltás után egyetemi és doktori tanulmányait végző generáció jelen van a tudományos életben: keresi a helyét ezen a pályán, alapkutatásokat kezdeményez és végez, konferenciákat, szakmai rendezvényeket szervez, és kutatási eredményeit közzéteszi.
– Ennek az ifjú generációnak a jelenléte tapasztalható az EME konferenciáin, felolvasóülésein, az Erdélyi Múzeum hasábjain. A tudós társadalom újratermelődése egyaránt tapasztalható az irodalom-, a nyelvészet-, a történettudomány területén. Az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya meg van győződve arról, hogy az új generációnak a romániai magyar tudományos életben helye van, amit felkészültsége és munkája alapján érdemel ki – mondta Keszeg, majd az elsőként 2006-ban kiírt debüt-díj odaítélésének körülményeit ismertette, kiegészítve ezt az elmúlt négy évben pályázott és kitüntetett személyek névsorával. Mint kiderült, az elismerést az EME azon tagjai pályázhatják meg, akik kötet, tanulmány közzétételével, egy bizonyos kiadvány tudományos igényű gondozásával, szakmai rendezvény megszervezésével stb. a közelmúltban beléptek a tudós társadalomba.
2010-ben négy személy jelentkezett az EME debüt-díjára: Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Kinda István Csaba és Varga P. Ildikó. Bartha Katalin Ágnes, a Szabédi-emlékház tudományos kutatója, Szabédi László életművének értelmezője és a Szabédi-napok szervezője az Argumentum Kiadó gondozásában tavaly megjelent Shakespeare Erdélyben – XIX. századi magyar nyelvű recepció című kötetével pályázott, Biró Annamária, az EME kiadójának vezetője pedig az általa sajtó alá rendezett Aranka György Erdély-története (EME Erdélyi Tudományos Füzetek sorozat, 2010.) című kötetet nyújtotta be. Kinda István néprajzkutató, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkatársa a Mentor Kiadónál 2010-ben napvilágot látott Ellenőrzött közösségek – Szabályok, vétkek és büntetések a moldvai csángó falvakban című kötetével és az Acta Siculica 2009-es kiadványával, a Helsinkiben tartózkodó Varga P. Ildikó pedig Hiisi szarvasától a csodaszarvasig – A Kalevala magyar fordításai (EME Erdélyi Tudományos Füzetek sorozat, 2010.) című munkájával jelentkezett.
Keszeg Vilmos azt is elmondta, hogy a pályázatokat a szakosztály tagjaiból álló bizottság bírálta el, amely valamennyi jelentkező munkáját elismeréssel értékelte. A bizottság döntése értelmében Kinda István Csabának és Varga P. Ildikónak ítélték oda a debüt-díjat, távollétükben Egyed Emese vette át az ezzel járó oklevelet. A debüt-díjhoz társuló anyagi juttatást Székely Tibor és felesége, Székely Zsuzsa ajánlotta fel a díjazottaknak.
A másik két pályázónak sem kell szomorkodnia: Bartha Katalin Ágnes és Biró Annamária között egy egyhavi Szabadság-előfizetés, valamint egyenként kétszemélyes belépő talál gazdára a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Kolozsvári Magyar Opera egy-egy előadására. A vigaszdíjként szolgáló ajándékokat Egyed Emese a nagyenyedi Papp Péter pincéjéből származó borral toldotta meg.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Gyilkosok közt cinkos, aki hallgat – tartja a régi közmondás.
Napokig figyeltem, olvastam a helyi meg az országos sajtót, ám hiába! Az erdélyi „érdekvédelmisek” közül nem akadt egy árva ember, aki elhatárolódott volna a Szabó Ödön szájából elhangzott förmedvény miatt, miszerint azok az emberek, akik az EMNT képviseletében a demokráciaközpontokban közhasznú munkát végeznek – gyilkosok. „Ki ad fegyvert a gyilkos kezébe? – tette fel a kérdést az illető úriember.
Szánalmas kijelentés, és még szánalmasabb és sajnálatosabb, hogy a mélyen hallgató közönség tagjai közül senki sem merte rendreutasítani, vagy legalább visszavonatni az elhangzott szörnyűséget. Ha nem vették sértésnek az ott lévők, akkor azt jelenti, hogy cinkosai a Szabó Ödön-féléknek, akit – és akiket – senki sem nevezett még soha gyilkosnak. Pedig ahova betették a lábukat, ott kő kövön nem maradt.
Ha már így alakult, terítsük ki a kártyákat: nem gyilkoltak! Szisztematikusan, előre kitervelten vertek széjjel helyi érdekvédelmi szervezeteket, mocskoltak be tisztességes embereket, rúgtak, utáltattak ki az érdekvédelemből olyan személyeket, akikhez soha nem értek fel sem emberileg, sem erkölcsileg. Hazudtak, csaltak, csak azért, hogy megkaparintsák hatalmat. Hogy milyen árat fizettünk érte, mint magyar emberek, mint közösség, nem számított! Eladdig, hogy a helyi, megyei és országos érdekvédelmet politikai és gazdasági maffiává süllyesztették. Szekus- és maffiamódszerekkel irtották, ölték ki a nemzeti és közösségi tartást a magyarságból! Elvakult ámokfutásuk eredményét bizonyítja a fent említett eset. Idáig jutottunk! Nem szeretném azokat sértegetni, akik csak hallgatói voltak az elvakult, gyűlöletkeltő kijelentésnek, de azt kell mondanom, akik jelen voltak, saját magukat sértették, szégyenítették meg azzal, hogy hallgattak. Mit lehet itt még mondani? Ez van, ez az érdekvédelem és képviselői!
Tudjuk, hogy a legutóbbi egyházmegyei választásokon ugyanezek az „érdekvédelmisek” hasonszőrű társaikat ahova csak tudták, beépítették. Ténykedésüket még és már érezni lehet! Példának okáért Érsemjén, Tárkány.
„Isten és a kereszténység szolgálatában” – tovább éltetik maffiahálózatukat. Informálnak, dezinformálnak, gondosan építik az új hitet. Pénzsóvár tekintetüket az égre függesztve az egyház alapjaira rakják romboló, bomlasztó sejtjeiket. Elapadt a komcsi, libi pénz? Semmi baj, majd fizet az egyház! Csak nehogy az érdekvédelem sorsára jusson! Ám akkor már késő lesz pilátusi módon kezet mosni! Igaz, akinek nem tetszik, el is mehet! Lehet belőle muzulmán, vagy ortodox! Ha nem akarsz kis, szabó, lakatos lenni, románbérenc vagy! Mert ma aki markó(l), csak az magyar. Kik maradnak – az igazak és a jók? Az alávalók unják meg a sok mocskolódást, a képmutató, alakoskodó kétszínűséget? Nem hinném!
Ki ad fegyvert a gyilkos kezébe? – kérdezi Szabó Ödön. A gyilkosok közöttünk járnak – mondom én.
Gábor Ferenc
Köröstárkány
Szerk. megj. A Postafiók rovat az olvasóé, itt jobbára szerkesztői beavatkozás nélkül jelennek meg anyagok, legföljebb grammatikai és ortográfiai ellenőrzést végzünk. Nem tompítjuk levélíróink kifejezéseinek élét akkor sem, ha nem látjuk helyesnek sem az odamondogatás vehemenciáját, sem a szentenciaszerű kinyilatkoztatást, sem a láthatatlan bilincsek hangos-haragos zörgetését. Ezért a fenti írás kapcsán is csak annyit jegyzünk meg: a „gyilkosok közt cinkos, aki hallgat” mint „régi közmondás” egyszerűen nem létezik, hiszen ez nagy poétánk, Babits Mihály szállóigévé vált költői leleménye. A Jónás könyvének harmadik részében kiáltozik ekképpen a próféta az Úrhoz: „Halld, Hatalmas! / Hires Bosszuálló, szavamra hallgass! // Elküldtél engem, férgekhez a férget, / kik ellenedre s fricskád nélkül éltek. / Én inkább ültem volna itt a pusztán, / sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán / De böjt s jámborság néked mint a pélva, / mert vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahova te küldtél. / Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra. / Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója! / Szolgádat pellengérre állították, / mert gyönge fegyver szózat és igazság. / Nincs is itt haszna szépszónak s imának, / csak harcnak és a hatalom nyilának. / Én Jónás, ki csak a Békét szerettem, / harc és pusztulás prófétája lettem. / Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket! / Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket, / mert nem lesz addig igazság, se béke, / mig gőgös Ninive lángja nem csap az égre.” Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kárpát-medencei fiatalok vetélkedője
Bihar megye – Polgárosodás és modernizáció a “boldog békeidőkben” címmel tizenkettedik alkalommal szervezett az Ady Endre Líceum történelem katedrája kárpát-medencei történelmi vetélkedőt.
A Festum Varadinum keretében sorra kerülő Polgárosodás és modernizáció a “boldog békeidőkben” című vetélkedő péntek délután dr. Gyáni Gábor és dr. Fleisz János történész professzorok előadásával kezdődött. A Budapestről érkezett akadémikus a polgárosodás fogalmát körvonalazta előadásában, ugyanakkor beszélt a magyarországi városok polgári fejlődéséről is. dr. Fleisz János helytörténész, önkormányzati képviselő Nagyvárad helyét határozta meg a dualizmus kori Magyarország fejlődéstörténetében. Előadásából kiderült: Szent László király városa nem csak az összesített, hanem az ágazati városok közötti rangsorokban is a harmadik-negyedik helyet foglalta el. Irodalmi visszaemlékezésében Krúdy Gyula, Szabó Dezső és Babits Mihály alakját is megelevenítette.
Történelmi séta
A Magyarországról, Szlovákiából és Erdélyből érkezett fiatalokból álló 15 csapat az elhangzott előadásokból villámkérdéseket is kapott. A résztvevők ugyanakkor egy történelmi sétán vettek részt, melynek során meglátogatták a városházát és más intézményeket, továbbá megtekintették a megyeszékhely egyébb nevezetes épületeit. Az elhangzott városismertetőkből szintén kaptak kérdéseket a három tagú csapatok. Az előző évekhez képest újdonságnak számított, hogy a benevezettek egy kisfilmet is készítettek erre az alkalomra, melyben azt a települést mutatták be, ahonnan érkeztek. A zsűri ebben a kategóriában különdíjjal jutalmazta a Budapesti Szent László Gimnázium csapatát. A tíz fordulós vetélkedő kérdései a 19. század végi és 20. század eleji politikai, gazdasági, kulturális viszonyait ölelte fel, tudtuk meg Fleisz Judittól, az Ady Endre Líceum aligazgatójától, a vetélkedő főszervezőjétől.
Ügyesen szerepeltek
Elsősorban a polgárok életmódjára, a szórakozási szokásaikra, az oktatás helyzetére irányuló kérdésekre kellett válaszoljanak a versenyzők. Nehéz dolga volt – a budapesti Gyáni Gábor, a zilahi Bíró Judit, a kisvárdai Szűcs András valamint a nagyváradi Fazakas Gábor pedagógusokból álló – zsűrinek, tudtuk meg Fleisz Jánostól, aki titkári szerepet töltött be a testületben. A diákok nagyon ügyesen szerepeltek. Végül a nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnázium került ki győztesként. A második helyezést szintén nagyváradiak érték el: az Ady Endre Líceum XII. D osztályának három diákja. Szintén dobogós lett a komáromi Selye János Gimnázium csapata. A résztvevők az Oktatási Minisztérium által elismert oklevelekben részesültek. Fleisz Judit érdeklődésünkre elmondta: a rendezvény a kárpát-medencei fiatalok egymásra találásának a célját szolgálta és ennek jegyében szervezik meg jövőre is.
Mészáros Tímea
erdon.ro

Totális veszélyben van a magyar irodalom
Nagyvárad – A tizenkét legszebb magyar vers összeállításával is az irodalom megmentéséért küzd Fűzfa Balázs anyaországi irodalomtörtnész, akivel a Nagy versmondás rendezvénysorozat nagyváradi alkalma után készítettünk interjút.
– Hányadjára van Váradon, és hogyan fogadták önt és újító szellemben írt magyar irodalomtankönyveit?
– Azt hiszem már negyedszer vagyok Váradon előadást tartani. Nagy örömmel jövök ide. Úgy érzem néha, hogy hazajövök. Váradot én egy nagyon rokonszenves városnak tartottam akkor is, amikor még nem ismertem ennyire, de most már lassan az utcák is ismerősek lesznek, és eligazodom a városban. Megható számomra, amilyen szeretettel fogadnak az iskolában a diákok is a tanárok, és igazi szellemi élményt jelent nekem az a nyitottság, ami itt megnyilvánul irányomban. Nekem az a legmegdöbbentőbb, ahogyan az itteni diákok és a tanárok az új típusú irodalomtankönyv iránt érdeklődnek. Ilyenfajta nyitottságot Magyarországon nem tapasztalok. Ott sokkal jobban ragaszkodnak a régi, megszokott sémákhoz, könyvekhez, irodalomtörténet tanításhoz. Az én könyveim nem ilyenek, és Nagyváradon nekem mindig az az érzésem, hogy itt az emberek fogadókészsége az innovációra sokkal jobb, mint Magyarországon. Ez biztos abból is adódik, hogy önöknek sokkal nehezebb volt nagyon sokáig itt élni, és jobban megszorítottak voltak szellemi és fizikai értelemben egyaránt, és ebből adódóan sokkal tágabb a látókörük, és ebben az új, sokszínűbb világban, amelybe mindannyian belecsöppentünk, önök szabadabban bánnak a térrel, az idővel, a szellemi dolgokkal.
– Miért tartotta szükségesnek az új tupusú irodalomtankönyvek megírását?
– Azért, hogy a mai gyerekek közelebb kerüljenek az irodalomhoz, és azért, hogy valamit megmentsünk az irodalomból a jövő számára. Az irodalom mostanában presztizsvesztésen megy át, sőt, totális veszélyben van: kisöprik nemcsak az iskolából de még a padlásról is. Érzésem szerint ezt majd önök is át fogják élni öt-tíz év múlva. Magyarországon szeptembertől a szakmunkás-képzésben megszüntették az irodalomoktatást. Vagyis Madáchról, Adyról, Babitsról, Petőfiről a jövő kőművesei, esztergályosai nem hallanak egy szót sem.
– Ez ellen nem tiltakozott senki?
– Az a döbbenetes, hogy nem! Az érthető, hogy a tanárok féltik az állásukat, de ez az egzisztenciális félelem már olyan mértékű, hogy még azt is lenyomják a torkukon, ha huszonnyolcra emelik a heti óraszámot, ami őrületesen magas szám. Én most kérdeztem egy itteni kollégát, aki azt mondta, hogy főllású tanárnak heti tizennyolc órja van.
– A tankönyvek segíthetnek valamit ebben a nehéz helyzetben?
– Én ezt azért csinálom, mert úgy gondolom, hogy ha mi felnőttek megtanulunk kicsit tanulni a gyerekektől, elfogadni azt a világot, amelyben ők élnek, elismerve a vizuális kultúra fontosságát, ha megtanulunk mi is az sms-nyelven mi beszélni, és ha egy kicsit elfogadjuk azokat az értékeket, amelyek számukra fontosak, akkor kapunk tőlük esélyt arra, hogy valamit ők is elfogadjanak abból, amit mi fontosnak tartunk. Másképp nem megy.
– Ahhoz, hogy azt irodalom elfogadottá váljon, az irodalomoktatás helyett nem az irodalomnak magának kellene maivá válnia?
– Az irodalom részben már megcsinálta a modernizációt, gondoljunk a posztmodern irodalomra. De a magyartanárok szinte kevesebb posztmodern irodalmat olvasnak mint a diákok. Az érettségi kényszerére hivatkoznak, és emiatt gyakorlatilag Örkény Istvánnál véget ér a tanítás.
– Milyen szempontok vezérelték a tizenkét legszebb magyar vers listájának összeállításakor?
– A legfőbb szempontjaim közé tartozott az, hogy a vers minél szélesebb körben ismert legyen, és benne legyen az általános vagy középiskolai oktatásban. A lista összeállításánál arra is törekedtem, hogy az inspirálja a tudósokat is új szempontok figyelembevételére. Miután már megvolt a „tucat”, megnéztem az évfordulókat, és annak alapján állítottam fel a Nagy versmondás sorrendjét. De hangsúlyozom, hogy sem a lista, sem a sorrend nem egy rangsor.
Pap István
A tizenkét legszebb magyar vers (a költők nevének ábécé sorrendjében)
Ady Endre – Kocsi-út az éjszakában
Arany János – Szondi két apródja
Babits Mihály – Esti kérdés
Berzsenyi Dániel – A közelítő tél
József Attila – Eszmélet
Kosztolányi Dezső – Hajnali részegség
Nagy László – Ki viszi át a Szerelmet
Petőfi Sándor – Szeptember végén
Pilinszky János – Apokrif
Radnóti Miklós – Levél a hitveshez
erdon.ro

Tőkés László EP-alelnök a magyar-magyar párbeszédről
A szeptembertől újrainduló Európa parlamenti ülésszak erdélyi nyitányaként tartott sajtóértekezletet Nagyváradon Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke és Szilágyi Zsolt, az EP-képviselő brüsszeli kabinetfőnöke. Az újságírókkal való találkozón elsősorban a magyar-magyar párbeszéd lehetséges alakulásáról és a verespataki bányanyitásról esett szó.
Az Erdélyi Napló Tőkés Lászlót a pártbejegyzés rögös útjáról, illetve az ehhez kapcsolódó magyar-magyar párbeszédről kérdezte.
– Több, mint négy hónapja tart az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzési procedúrája, miközben a bíróság újabb és újabb okokat talált a pártbejegyzés elnapolására. Ön szerint mi áll ennek a jogi huzavonának a hátterében? – A kérdésnek egy általános és egy konkrét vetülete van. A jelenség általános vetülete kilencven évre, újabban pedig húsz évre nyúlik vissza: le kellett törni az önálló kisebbségi, ezen belül az önálló magyar érdekképviseletet. Annak lehettünk tanúi, hogy 1989-1990 fordulóján a magyarság mintha magára talált volna, megszerveződött, kialakította politikai érdekérvényesítő és képviseleti rendszerét. Az öröm azonban rövid ideig tartott: az áldemokratikus, posztkommunista, posztszekurista, nacionalista rendszernek öt-hat évre volt szüksége ahhoz, hogy véget vessen az önálló magyar érdekérvényesítésnek. Babits Mihály verssorát idézve, megalázatosította a magyarságot: a magyar politikumot sikerült becsatolnia a többségi politika rendszerébe, és pénzzel, hatalommal és feltételezhetően titkosszolgálati eszközökkel kihúzta a talajt a magyar politika alól. Ennek isszuk most a levét! Ma az RMDSZ színeiben egy magyarul beszélő román politikai alakulat ténykedik, és ez végletesen behatárolja és korlátozza politikai mozgásterünket és érdekérvényesítési lehetőségeinket. Ezt a helyzetet akarjuk feltörni, megváltoztatni, amikor az egyik kísérletet a másik után végezzük, kezdve az alsócsernátoni fórummal, folytatva a szatmárnémeti egyházi autonómia-közgyűléssel, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács megalakulásával, a Magyar Polgári Párt létrehozásával, és legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítási kísérletével. Konkrét formában arról beszélhetünk, hogy a többségi hatalommal cinkos együttállásban lévő Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az RMDSZ – amelynek nevéből már csak a „romániai” bír hiteles tartalommal –, minden lehetőt megtesz, hogy megtartsa politikai egyeduralmát a romániai magyarság fölött, ezáltal fenntartva a bukaresti rezsim kézi vezérlésű magyarságpolitikáját. Kirívó az az orcátlan demokrácia-, Európa- és magyarellenes törekvés, amely az RMDSZ magatartását jellemzi az Erdélyi Magyar Népáárt bejegyzésével kapcsolatban. Az elmúlt hónapok történései, konkrétan a bejegyzést akadályozó erők leleplezése révén nyilvánvalóvá vált, hogy az RMDSZ minden lehetőt megtesz a pártbejegyzés megakadályozásáért. Még azt sem zárom ki, hogy titkos megegyezés alapján történik mindez: a kormányban részt vevő RMDSZ titkos alku tárgyává tette az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzésének megakadályozását. Ebben a helyzetben csak abban reménykedhetünk, ha a román politika több vasat tart a tűzben, és nem föltétlenül fog eleget tenni az RMDSZ exkluzív óhajának.
– Ilyen előzmények után milyen esély van arra, hogy az az EMNT, illetve a megszülető új párt, az EMNP tárgyalóasztalhoz üljön az RMDSZ-szel? – Még a halálos betegség ellen is küzdenek az orvosok, néha sikerrel. Egy másik extrém példával élve: valószínűleg a verespataki ciános bányaterv meg fog valósulni, mert a román hatalmi érdek ezt kívánja, ennek ellenére minden lehetőt meg kell tennünk a verespataki projekt megvalósítása ellen. Hasonló a helyzet az erdélyi magyar politikában is: akkor is fel kell vennünk a harcot az opportunista, hatalomnak alárendelt RMDSZ-szel, ha történetesen eredménytelenül végződik a küzdelem. Hitem szerint azonban megvalósítható az a törekvésünk, hogy a romániai magyar politikai rendszerváltozás megtörténjen. A magyarországi nemzeti erőknek sikerült ezt megvalósítani, és nekünk is esélyünk van az erdélyi magyar politikában a politikai változások végrehajtására. Ezért kezdeményeztük az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozását: ezzel szeretnénk megtörni a hatalompárti RMDSZ egyeduralmát, és létrehozzuk a nemzeti érdekérvényesítés eszközét. Természetesen nem lehetünk annyira naivak, hogy figyelmen kívül hagyjuk az RMDSZ meglétét, ugyanakkor árnyaltan kell látnunk az RMDSZ tagságát. Hasonlattal élve, egy jármű utasaiként foghatjuk fel a tagságot, akik arra utaznak, amerre a jármű vezetője halad. Számíthatunk az utasokra: ők vagy kiszállnak a járműből, és átülnek egy más járműbe, vagy tesznek arról, hogy jó irányba utazzanak, tehát olyan vezetőket választanak, akik jó irányba vezetik őket.
– Úgy tűnik, a választás megtörtént, és minden marad a régiben ... – Ha csak az RMDSZ-nomenklatúrát nézzük, akkor valóban szomorú a helyzet: Kelemen Hunor Markó Béla epigonjaként működik. Az RMDSZ-ben teljes mértékű a folytonosság, azzal a különbséggel, hogy Markó Béla jobb vezető volt, mint a mostani vezetők. A párbeszéd tekintetében mi azokra számítunk az RMDSZ-ből, akik egy másfajta RMDSZ-t képzelnek el. Ezek az erők viszont nagyon gyengék, és az egyszerű tagság szintjén léteznek. Nekünk alkupozícióba kell kerülnünk! Rá kell kényszerítenünk akár a mostani vezetést is arra, hogy a közös nemzeti érdekek céljából tárgyaljon velünk. Súlyos gond, hogy akárcsak az egyház, az RMDSZ egyes vezetőit is fogva tartja a titkosszolgálat. Ez ellen nehéz tenni! Zsarolhatók, ezáltal a volt titkosszolgálatok fogságában vannak.
– A hét végén tartotta kongresszusát a Magyar Polgári Párt. A párt elnöke, Szász Jenő az RMDSZ-szel szemben jobboldali összefogást sürget, amelynek része lenne az EMNT, az SZNT és az MPP. Lát-e esélyt egy ilyen szövetség kialakulására? – Egy vezető magyarországi politikus, a Magyar Polgári Pártot és az RMDSZ-t összehasonlítva, tréfásan azt mondta: az egyik a kisebbik, a másik a nagyobbik rossz. Az előbbi hasonlattal élve, az egyik egy kisebb jármű, a másik egy mamut jármű, de közös vonásuk, hogy egyikkel sem érhetünk célba. A kérdés nem úgy tevődik fel, hogy a kisebbik vagy a nagyobbik autóba ülünk. Az MPP nem megfelelő partner az úgynevezett jobboldal, a nemzeti oldal létrehozására: elveszítette hitelét és tagságát is. Akárcsak az RMDSZ esetében, az MPP tagságával sincs semmi bajunk: annak idején szeretetre méltó, derék magyar emberek szavaztak az RMDSZ-re és a Magyar Polgári Pártra egyaránt. Az RMDSZ-hez hasonlóan a Magyar Polgári Párt vezetőinek a hitelével van baj, mindenek előtt elöljárójával, aki menet közben olyan exkluzivista módon szabadult meg párttársaitól, mint az RMDSZ annak idején. Olyan embereket távolított el a pártból, akik nem az ő akarata szerint politizáltak. Ráadásul egy kongresszusi határozat valósággal kiátkozza a párt EMNT-és tagjait. Ebben a helyzetben nincs miről beszélnünk. Nem tartom célravezetőnek a pártlogikán alapuló, kizáró jellegű összefogást. Ezzel ugyan megkerülhetjük az RMDSZ-t, de politikai egyeduralmát nem tudjuk megtörni. Erdélyi magyar összefogásra van szükség, vagy, ahogy Orbán Viktor, a nemzet miniszterelnöke meghirdette, a nemzeti együttműködés rendszerét kell létrehozni.
– Hetek óta tartó, megújult vita övezi a verespataki bányanyitás ügyét. A román államfő, Traian Băsescu kemény fellépése egyértelműen a bányanyitás irányába mozdította el a román kormányt. Az Európa Parlamentben többek között az ön kezdeményezésére elfogadott határozat ellent mond a ciános bányakitermelésnek, ami viszont nem kötelező érvényű ajánlás. Év végéig az Európai Bizottságnak kellene állást foglalnia, és szerencsés esetben törvénytervezetben megtiltania a ciános aranybányászatot. Van-e esély arra, hogy hasznos időn belül elfogadásra kerül egy ilyen összeurópai érvényű törvény? – Már eddig is sokat késlekedett az Európai Bizottság. Ennek bizonyára az az önellentmondás az oka, hogy az európai törvényhozás elsöprő többségével szemben kellene a Bizottságnak döntenie, így inkább a diplomatikus kivárás, halogatás álláspontjára helyezkedik. Jelen helyzetben sajnos nem kérdéses, hogy milyen döntést fog hozni az Európai Bizottság, hacsak valami olyasfajta fordulat nem következne be, mint például az atomerőművek esetében Németországban. Be kell látnunk, hogy az Európai Unióban a nagyhatalmaknak van döntő szavuk: amíg, az európai nagyok – Németország, Franciaország, Nagy-Britannia – nem döntenek, nincs esélyünk a helyzeten változtatni. Ilyen esetben nincs, aki feltartóztassa a válság mélypontjára süllyedt, arany- és pénzéhes román politikát. Szinte csodával érne fel, ha működésbe lendülne a felemás román demokrácia, és a kisebb-nagyobb polgári egyesületek és a zöldek hathatós nyomást tudnának gyakorolni a román politikára. Ebben az ügyben csak egy országos méretű, demokratikus fellépés akadályozhatná meg a kormányt. – A nyáron ért véget az uniós magyar elnökség. A kormánypártok szerint ez sikertörténetnek számít, az ellenzék viszont nem így látja. Az Erdélyi Magyar Ifjak gyergyói táborában a Jobbik elnöke úgy vélekedett, hogy nemzetpolitikai ügyekben a magyar kormány nem képviselte megfelelő módon a határon túli magyarság autonómiatörekvésit. Ön ezt hogyan látja? – Fordítsuk meg a kérdést: mi lett volna, ha a frissen hivatalba került kormány hangsúlyosabban képviselte volna a határon túli magyar, és ezáltal az össznemzeti érdekeket? A három alaptörvényért – a trianoni emléktörvény, a honosítási törvény és az alkotmány – mérhetetlen össztűz zúdult a magyar kormányra: el lehet képzelni, hogyha még ennél is fokozottabban áll ki ügyeinkben, mi várt volna a kormányra? Maximalista és populista álláspontnak tartom ezt a fajta elégedetlenkedést, amivel nem tudok egyet érteni. A felsorolt három alaptörvény olyan alappillérei a magyar nemzetpolitikának, amelyek hosszú távon a tényleges határok feletti nemzetegyesítés irányába mutatnak. Olyan keretviszonyokat valósítanak meg, amelyek rövidebb-hosszabb távon tartalommal tölthetők meg. Ne felejtsük el, hogy a honosítási törvényt még azok táborában is sokallták, akik ezt megszavazták. Olyan vélemények hangzottak el, hogy talán várni kellett volna ezzel. Erdélyi magyarként nyilván én is azt szerettem volna, hogy többet tegyünk közös ügyeinkért. Epilógusként viszont hozzá kell tennem, hogy az elnökséget betöltő államok esetében nem szokás saját problémáikat előtérbe helyezni. Gondoljunk Belgiumra: előjöhetett volna Belgium a már-már országos szakadást okozó flamand-vallon ellentétekkel? Sőt, a belgák kormány nélkül hajózták végig a soros uniós elnökséget. Ezután kell megtennünk azt, amit joggal elvárunk az anyaországtól.
– Az Európai Parlament alelnökeként az ön feladatkörébe tartozik az európai egyházak közötti párbeszéd kiszélesítése. Hogyan látja a mai uniós keretek között a párbeszéd térnyerését? Van-e esély arra, hogy az egyházak az európai politikában nagyobb figyelmet kapjanak? – Az egyházak nem találnak párbeszédre egy ultraliberális irányba elhajló, vallásellenes közegben. Gondoljunk a XVI. Benedek pápa spanyolországi látogatását övező, erőszakba torkolló tüntetésekre. A francia forradalomra visszavezethető szekuláris vallásellenesség – noha tábora kisebbséget élvez – nagyon hangos, és már-már provokálóan türelmetlen. Nekünk, az ateista kommunizmusból jött kelet-európai képviselőknek megdöbbenéssel kell tapasztalnunk, hogy Nyugat-Európában, a volt szabad világban egy éppen olyan türelmetlen egyház- és vallásellenesség létezik, noha az eszköztáruk teljesen különböző. Osztom Orbán Viktor véleményét, hogy nem csak válságról beszélhetünk, hanem egy globális „rendszerváltozás”, korszakváltozás időszakát éljük. Ezért merem remélni, hogy a sokszínűségről, és az értékek pluralizmusáról beszélő Európában esélyünk lesz a párbeszéd intézményes kereteit megteremteni. Makkay József
Erdélyi Napló. Erdély.ma

Oltország fővárosában (Jövőképünk)
Jövőképünket láthatjuk Fogaras, Szeben, Vízakna magyar és szász népének sorsában. Amikor szóban és írásban mondjuk a magunkét, mint Cato a római szenátusban, amikor figyelmeztünk arra, hogy Erdély színmagyar nagyvárosait, magyar többségű régióit alig egy emberöltő alatt elrománosították, tulajdonképpen ébreszteni akarjuk Székelyföld őshonos népét, hogy kötelességünk megtartani szülőföldünket, szülőhazánkat utódainknak.
Évszázadokon át ezt tették elődeink is. Nekünk sincs jogunk arra, hogy a pénzhajsza miatt, valamint történelmünk, kultúránk ismeretének hiányában karba tett kézzel, ütődött gyermek módjára, bambán bámuljuk, amint nap mint nap szorítják vissza nyelvi és közösségi jogainkat. Hogyan nyomulnak a tőlünk idegen kultúra és nyelv bajnokai azon a földön, amely a miénk is! Nemrég néhány dél-erdélyi településen jártamban tapasztaltam, hogy a magyarság és a szászok felszámolása gyors, teljes beolvasztásuk, eltűnésük még néhány év, esetleg néhány évtized kérdése. Az említett városok rövid története, demográfiai változása arra int, hogy a székely megmaradás eszköze a határozott, következetes és nyílt küzdelem az autonómiáért.
Fogaras középkori toleranciája
Brassótól 67 km-re fekszik Fogaras. Besenyő nyelven Fagar šu, azaz kőris (fás) víz jelentésű, amelynek átvétele a magyar Fogaras név. Ez utóbbiból származik a német Fugerschmarkt és a román Făgăraş településnév is. Hajdanán a türk eredetű blakok (nem románok) és besenyők lakták a vöröstoronyi szorostól a tömösi szorosig húzódó határvidéket, ahol határvédő feladatkört töltöttek be. Fogaras várát 1310-ben Apor László vajda parancsára kezdték építeni, majd évszázadokon át állandóan bővíteni. A legjelentősebb várépítő Majláth István (XVI. sz.) erdélyi vajda volt. A fogarasi váruradalom központja Fogaras mezőváros. A váruradalmat 1368-tól kezdve Mátyás király uralkodásáig a havaselvi román vajdák hűbérbirtokként, vazallusi hűségükért kapták. Ez idő alatt Havaselvéről nagyszámú román telepedett ide.
A középkori Fogarason a tolerancia szellemében oldották meg a különböző vallású, nyelvű közösségek részvételét a város vezetésében. A fogarasi varga céh Bethlen Gábor fejedelem által 1622-ben kiadott privilégiuma (is) előírja: a "céhben lévő mesterek kölön-kölön nemzetségekből léjendenek, tehát mindenik nemzetség között ebben az céhben az céhmesterség és atyaság renddel jártassék, minden esztendőről esztendőre". A céhszabályzat egyértelműen arra utal, hogy a tisztségek betöltésében a nemzetiségek évről évre cserélődve képviseltetik magukat. De még az egyik legkorábban alapított román tannyelvű iskola felállítása is Fogarashoz kötődik. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony – I. Rákóczi György fejedelem felesége – alapította 1657-ben. A váruradalom a fejedelemség korában az erdélyi fejedelmek és fejedelemasszonyok birtoka lett. Így került az osztrák megbízásból Erdélyt (néhány hónapig) kormányzó Mihály vajda tulajdonába is, aki feleségének adományozta. 1661-ben a törökök foglalták el. I. Apafi Mihály uralkodása idején Fogaras vált az erdélyi fejedelemség fővárosává. Itt kötötték meg 1688-ban az osztrákokkal azt a híres fogarasi szerződést, amely alapján Apafi fejedelem halála után Erdély visszakerült a magyar koronához. A várban 1689-től császári őrség vert tanyát, 1715-től 1960-ig börtönként használták. 1892 és 1910 között Mikszáth Kálmán képviselte Fogarast a magyar parlamentben. Fogarason tanított 1908 és 1911 között Babits Mihály. Itt nyugszik Árva Bethlen Kata, a XVIII. század nagy erdélyi mecénása, akinek támogatásával a csernátoni Bod Péter nemcsak külföldön tanulhatott, de nagyszámú könyve is megjelenhetett. Az ő támogatásával építették Fogaras (1715–1740) mai református templomát.
Románosítás mindenáron
A kovásznai születésű írónő, Ignácz Rózsa gyermekként került Fogarasra. Az Ignácz család épp a hatalomváltás idején költözött a városba. Erre így emlékszik: "Mielőtt a románok bejöttek, még végiglátogatták a notabilitásokat, de a város előkelői már búcsúlátogatásként adják vissza a tisztelgő első vizitet". Jött a menekülés, megszüntették az állami magyar iskolát. Ennek helyébe Ignácz Rózsa édesapja, Ignácz László református lelkész a fogarasi magyarok anyagi áldozatvállalásával református gimnáziumot alapít. Azonban a magyarság lélekszáma a trianoni békediktátum utáni években rohamosan csökkent, így a református magyar gimnázium 1926-ban megszűnt. A hajdan magyar többségű városban a – huszonegyedik század első évtizedében – már az általános magyar iskola is bezárta kapuit!
A magyarság gyors fogyását a népszámlálások adatai tükrözik a legjobban. Amíg 1910-ben a magyarok (3359) és a szászok (1000) a népesség kétharmadát alkotják, és a románság alig egyharmad (2174), addig a 2002-es népszámlás már 1643 magyart és 332 szász nemzetiségűt vett nyilvántartásba, ami az összlakosság alig 4,5 százaléka.
Oltország fővárosában, Fogarason a hatalomváltás pillanatától beindult a románosítás. A húszas évek egyik nevezetes fogarasi élményét, amely nyíltan mutatja a helyi hatóságok románosításhoz kötődő gondolkodását, Ignácz Rózsa így meséli el: "A fogarasi nagypiacon beroskadt a föld. Barlang van a fogarasi nagypiac alatt. Barlang? Az is lehet, hogy temető." A hatóság azonnal kivonult. "Két napszámos ember csonka pléhvederrel meregette a sír tartalmát. Az archeológus ott állt a sír szélén, mellette a prefekt, a szigurancafőnök, a rendőrkapitány. Az archeológus azt az utasítást kapta a hivatali uraktól, hogy minden kétséget kizáróan állapítsa meg: ősrégi román temető volt e helyen, román temető, mit századok óta lezártak, s ami éppen ezért örökre eldönti a vitát, kié hát csakugyan Oltország fővárosa. Ki volt Fogarason a városalapító, az őslakó, kié, mely nemzeté a múlt." A sírgödörből azonban a hatóságok nagy csalódására egy XVI. századi magyar sírbolt maradványai kerültek elő. Semmi dák, semmi románságra utaló anyag. A csontok mellett aranyos, piros bársonymellény maradványa, görbe kard és több nyaklánc került a felszínre. A román prefektus és a román archeológus már beérte volna fogarasi szász őslakóval is, de az ásatás csak a magyarok ittlétét bizonyította. Természetesen, így sem volt eredménytelen, mert az ékszerek a prefektus házába kerültek, míg a csontok, a ruhadarabok a református temetőbe, Bethlen Kata ma is álló síremléke mögé. A három magyar egyház még működik, de már a fiatalok, ahogy Beder Tibor írta, az apadó fájdalom eredményeképp, egyre inkább "felekké" válnak, azaz vegyes házasság révén elrománosodnak. E város és e régió néhány, még magyarok által lakott települése megérdemelné, hogy bekerüljenek a szórványprogramba. Jó lenne, ha a két székely megye, Hargita és Kovászna kiterjesztené kapcsolatait Fogarasföld magyar településeire is.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Másodszor Kolozsváron a tízéves TUDEK
A felsőoktatás előszobája a diákkonferencia
Tízéves története során másodszor volt a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciájának (TUDEK) házigazdája Kolozsvár: az erdélyi középiskolák tudományos kutatómunkáját segítő önképzőkörök 2002-ben találkoztak először a TUDEK keretében. Azóta a diákköröket tömörítő szervezet látványos fejlődésen ment át: a mozgalomból az Oktatási, Kutatási és Sportminisztérium által is támogatott rendezvény lett, sőt a felsőoktatási intézmények is megkülönböztetett figyelemmel kísérik a díjazottak fejlődését.
A 10. TUDEK péntek esti megnyitóján Vörös Alpár István Vita, a házigazda Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója kifejtette: a TUDEK a kultúra egységét fejezi ki. A humán-, a reál- és a természettudományok kereszteződésénél olyan kapcsolatok teremtődnek, amelyek a jövőben felbecsülhetetlen értékűnek bizonyulhatnak – mondta. Az Apáczai kórusának műsora után Szabó Csilla, a tanügyminisztérium kisebbségügyi tanácsosa szólalt fel: „A TUDEK olyan konferencia, amelyet érdemes támogatni. A tudomány a világszemléletünket tudja megváltoztatni, remélem, hogy a TUDEK csak egy kisebb csúcs, amelyet majd nagyobbak követnek”. László Attila alpolgármester a kolozsváriakat a kincses város legértékesebb kincseiként mutatta be, és bízik benne, hogy a TUDEK résztvevői közül sokan választják majd Kolozsvárt egyetemi tanulmányaik színhelyéül, esetleg lakóhelyül. Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul, a rendezvény fővédnöke kifejtette: a kiteljesedés előtt álló romániai magyar felsőoktatás rendszerének alapját a tudományos kutatómunkát végző magyar középiskolásoknak kell képezniük. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke a konferencia tudományos elnökének minőségében hangsúlyozta: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia előnyben részesíti felvételin azokat a diákokat, akik a tudományos ülésszakon kiemelkedő eredményeket értek el.
Zárásként az apáczais László Kinga (XII. B) Babits Mihály Esti kérdés című versét mondta el, majd Kiss Levente egykori apáczais diák Liszt Ferenc második transzcendentális koncertetűdjét adta elő zongorán.
A 10. TUDEK-en 23 iskola 168 diákja vett részt, 111 előadással. A szekcióüléseket az Apáczaiban tartották szombaton, a díjkiosztót pedig aznap este a BBTE Aula Magna dísztermében.
K. H. I.
Szabadság (Kolozsvár)

Baloldali tiltakozók zavarták meg a csepeli Nyirő-megemlékezést
Baloldali tüntetők zavarták meg a Nyirő József-megemlékezést, amelyet Csepelen a Radnóti Miklós Művelődési Házban tartottak pénteken. Az épület előtt a Demokratikus Koalíció szimpatizánsai tiltakoztak azellen, hogy Nyirő Józsefet épp a Randóti Miklósról elnevezett intézményben ünneplik.
Németh Szilárd, Csepel fideszes polgármestere „kis intermezzónak” nevezte a tüntetést, szerinte a tüntetők célja a „botránykavarás” volt. Az elöljáró megjegyezte, hogy a tüntetést szervező Vadai Ágnesnek, a Demokratikus Koalíció elnökségi tagjának a Parlamentben két Nyirő József- és egy Radnóti-kötetet fog ajándékozni, hogy megismerhesse az erdélyi író műveit.
Fráter Olivér történész felidézte a meghiúsult székelyudvarhelyi újratemetés körülményeit, szerinte az újratemetést a román hatóságok ellenállása és a helyi magyarság politikai érdekképviselete vezetőjének elutasító magatartása hiúsította meg. A történész elmondta: elkezdte kutatni Nyirő József második világháborús szerepvállalását, az eddigi eredményei azt mutatják, az író „nem vállalt tevőleges szerepet egyik diktatúrában sem”. Kijelentette: háborús bűnökkel nem vádolták meg, és nem ítélték el.
Takaró Mihály irodalomtörténész emlékeztetett: az író munkássága 2013. szeptember 1-jétől a nemzeti alaptanterv része lesz. Szerinte a két világháború közötti magyar irodalmi kánon csonka, torz, és helyre kell állítani. Mint fogalmazott, a kánonból ideológiai okokból száműzték a nemzeti-konzervatív irodalmat és az erdélyi irodalmat. Az irodalomtörténész, utalva Nyirő szélsőjobboldali múltjára, elmondta, a magyar irodalom számos alakját száműzhetnék a kánonból közéleti szerepvállalásaiért. Ugyanakkor leszögezte, szerinte a kommunista eszmével való szimpatizálás miatt nem kell kizárni a magyar irodalomból József Attilát, Babits Mihályt vagy Kosztolányi Dezsőt sem.
Megszólalt a Die Presse német lapnak adott interjúban a Nyirő-botrány kapcsán Orbán Viktor miniszterelnök is, aki kijelentette, hogy azt kegyeleti és nem politikai kérdésnek tartja, és nem ért egyet azzal, hogy Kövér László részvétele szimbolikus jelentőségű politikai lépés lett volna. „Csodálkozom, hogy Románia számára ez politikai kérdés” – mondta. Hozzátette, Budapesten nemrég megemlékeztek Kádár Jánosról is, amit szintén kegyeleti aktusnak tart. Krónika (Kolozsvár)

Együtt ünnepeltünk
Egy évtizede, hogy a mélyszórványban élő Fehér megyei magyarság legnagyobb nemzeti ünnepünkön, augusztus 20-án, a magyar államalapítás ünnepén egy-egy teljesen elnéptelenedett templomba vagy egy nagyon megfogyatkozott számú gyülekezetbe zarándokol, ahonnan azonban – Babits Mihály szavaival élve – „Az Úr nem ment el...”
Az idén a Gyulafehérvár közelében fekvő Szászsebesen gyűlt össze több száz zarándok, hogy benépesítse a gyönyörűen felújított neogótikus református templomot. Rendezvényünknek rendkívüli jelentőséget adott az a tény is, hogy együtt ünnepelhettünk egy háromszéki küldöttséggel, amelynek tagjai onnan érkeztek hozzánk, ahová – az egykori Sepsiszékbe – a szászok betelepítése előtt a szászsebesi székelyek áttelepültek. Ezt emeli ki az elhangzott beszéd alábbi részlete is: „Olyan ősi erdélyi városban ünneplünk ma, amelynek kövei, a város épített örökségének néhány ékessége és a történelmi emlékezet megőrizte egykori ittlétünket, ahol valamikor a város főutcája a Székely utcája nevet viselte (a németek nyelvén Siculorum Gasse). A hatalmas evangélikus székesegyház helyén feltételezett kis székely templom, a körülötte feltárt XI. századi székely sírok mind azt igazolják, hogy elődeink, a mai Kovászna megye egykori Sepsiszékének székelyei egy része életével és vérével áldozott azért, hogy ma itt egy virágzó település lakói, románok, szászok, magyarok békében élhessenek.” Az ökumenikus istentiszteleten Somogyi László székesfehérvári református lelkész és Szabó Dénes nagyenyedi római katolikus esperes-plébános társaságában imádkozott Bíró Attila kökösi unitárius lelkész is, aki gyülekezetük zászlaját is elhozta a szászsebesi református templomba. Az ünnepi műsor ékessége volt a vargyasi szavalókör két tagjának fellépése: Katona Kinga Assisi Szent Ferenc énekét, Gánya Ervin Szent István Himnuszát adta elő nagy átéléssel. Ugyancsak tetszést váltott ki az ünneplőkből a kökösi Nagy Levente és Barátai együttes. Valamennyiüknek köszönjük, hogy jelenlétükkel megerősítették bennünk azt hitet, hogy ha nagyon megfogyatkozottan is, de élni akarunk itt, az őseink megszerezte földön. Köszönjük a Kovászna Megyei Tanács önzetlen támogatását, amely lehetővé tette felemelő ünnepségünk létrejöttét. JÓZSA MIKLÓS, Nagyenyed
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bod Péter nyomában a dél-erdélyi szórványban
Kálnoki IKE-sek és presbiterek – a helybeli református egyházközség és a Dr. Bedő Albert Környezetvédelmi, Ifjúsági és Közművelődési Egyesület szervezésében – egy napon felkerekedtünk, és elindultunk, hogy utánanézzünk a Dél-Erdélyben élő magyarok sorsváltozásának, és annak, hogy a valamikori erős magyar közösségeket milyen történelmi-politikai forgószelek szórták szét, szívták ki az életnedvét, -kedvét.
Eddig csak hallottunk a szászvárosi református kollégium kényszerű eladásáról, a fogarasi magyarság zsugorodásáról, az őraljaboldogfalvi református templom kulcsát őrző román tanítóról, a magyarigeni magyarság Avram Iancu által vezetett lemészárlásáról. Közelről akartuk érezni a történelem szelét, amelyik Dél-Erdélyben átformálta, szétszórta vagy éppen elpusztította az ott élő magyarokat. Az a kíváncsiság is élt bennünk, hogy vajon milyen erő tartja meg a dél-erdélyi szórványban szolgáló lelkipásztorok, orvosok, értelmiségiek küzdeni akarását, szolgálatkészségét, hűségét? Az erősebb, nagyobb dél-erdélyi magyar közösségek öröméből-küzdelméből is szerettünk volna tanulni. Meg Bod Péter is hívott: „Gyertek, lássátok meg, milyen sorsra jutottunk itt, Hegyalján, tanuljatok ebből, és vigyázzatok a nyelvetekre, iskoláitokra. Becsüljétek meg az értetek küzdőket és úgy ragaszkodjatok Istenhez, mint a szőlővessző a tőkéhez.” Idős Szegedi László, Bod Péter XX. századi utóda Magyarigenben, a kövek és emlékek lelkipásztora is biztatott: „Gyertek, mert itt, a szórványban, a bánat és szomorúság között megerősödhettek az Úr Istenbe vetett reménységben, és abban a hitben is, hogy a borús idők után jó idők is jönnek, a nyomorúság után öröm is fog jönni.” Engedtünk a hívásnak, és felkutattunk huszonöt dél-erdélyi települést: Lorántffy Zsuzsanna, Árva Bethlen Kata és Babits Mihály Fogarasát, az 1848-as vízaknai csaták helyét, az egy utcában négy templomot építő (szász evangélikus, román, magyar, német nyelvű római katolikus, református, görögkeleti), Orth István képzőművész által színezett Szebent, az elrabolt református kollégiumú, gr. Kun Kocsárd és gr. Kuun Géza által dédelgetett Szászvárost, az elrejtőzött Hátszeget, az értéksugárzó magányába húzódó, valamikor a Kendeffyek erejéből élő Őraljaboldogfalvát, a pusztulással, letűnt dicsőséggel, élni akarással keveredő levegőjű Vajdahunyadot, ahol a várban Zsargó János református lelkipásztor kalauzolt hozzáértéssel, az ősi székely rend szerint élő Rákosdot, a dél-erdélyi magyar szórvány lüktetését-értelmét biztosító Dévát, Piskit, ahol az egyetlen református konfirmándus sem tud magyarul, a történelem viharai ellenére mindig újrakezdésre képes, de a természet csapásaiba belefáradt és elnéptelenedett Alvincet, Erdély legyengült szívét, a fejedelmi Gyulafehérvárt, az 1848-as szabadságharcban Avram Iancu seregei által feldúlt és lemészárolt Sárdot, Boroskrakkót, Magyarigent, a Bod Péter szellemét ápoló zarándokhelyet, a felüdítő szórvány-oázist, az összetartó Vajasdot, az árván maradt, Jékely Zoltán által megsiratott Marosszentimrét, a történelem során ötször elpusztított és ötször talpra állt református fellegvárat, Nagyenyedet, a majdnem teljesen magyarlakta, életerőt, hitet sugárzó Magyarlapádot, a Bethlen grófok bölcsőjét, Bethlenszentmiklóst, a vendégszerető, hangulatos óvárosú Medgyest, a marasztaló, többnyelvű, ugyancsak élni akaró szász-székely határvárost, Segesvárt, a Petőfi-zarándokhelyet, Fehéregyházát, a szórvány diákokat átölelő, küzdelmes életű Kőhalmot és Árva Bethlen Kata lelki tusáinak, értékteremtő szolgálatának színhelyét, Olthévizet. Hullámzó érzéssel jártuk végig a tragédiák és újjászületések, a küzdelmek és reménységek színtereit, a dél-erdélyi magyar szórványokat. Szembesültünk az elvakult gyűlölet évszázadokra kiható pusztító erejével, a beolvadás egyre fenyegetőbb jelenlétével. Találkoztunk elnémult, csak az üres templomában és sírköveiben élő gyülekezetekkel, még magyarul imádkozókkal, a magyar szóra felcsillanó könnyes tekintetekkel. Beszélgettünk aggódó idősekkel, reménykedő, tanulni, itthon maradni akaró fiatalokkal. A szálláshelyeinken, Szebenben, Déván, Gyulafehérváron és Segesváron úgy éreztük: egy család vagyunk. Egy nagy család, amelyikben egymásra vagyunk utalva. Erőt, reménységet merítettünk a lelkipásztorok, presbiterek, templomukat javító utolsó őrállók, kétkezi munkások küzdelmeiből, mosolyából, kitartásából. Mi, tömbben élő székelyek, akik mindezt láttuk, megdöbbentünk, mert nem tudtuk elképzelni, hogy a szórvány magyar élet mennyivel jóval nehezebb, mint a miénk. Ott nem azon gondolkodnak a szülők, hogy milyen iskolát válasszanak a gyerekeiknek (az iskolaválasztás nagyon fontos!), hanem azon, hogy egyáltalán iskolát teremtsenek, vagy az egyetlen meglévőt miként tartsák fenn. Rádöbbentünk: még jobban kell ragaszkodnunk a mi Atyánkhoz, édes anyanyelvünkhöz, templomainkhoz, iskoláinkhoz, egymáshoz, minden lelki, nemzeti értékünkhöz. Figyelmeztetést is kaptunk: ha nem vigyázunk, mi is elszórványosodhatunk. Ha nem lesznek önfeláldozó, a nemzetükért küzdő, éles látású, tiszta erkölcsű, családjukat szerető vezetőink, akkor majd Székelyföld is szórványemlékhellyé válhat. Székelyföld etnikai összetétele felborulásának veszélyére Bedő Albert, a magyar erdészet atyja is felfigyelt. A XIX–XX. század fordulóján tömegek szegényedtek el és vándoroltak külföldre, főként Amerikába. A kivándorlás a székelyek körében is nagy méreteket öltött. 1899-ben Marosvásárhelyen megalakul a Székely Egyesület, melynek a Kálnokon nyugvó államtitkár, főerdőmester, Bedő Albert volt az elnöke. Az egyesület a következő célkitűzésekkel indult útnak: 1. tárják fel a bajok társadalmi- gazdasági gyökereit, orvosolják a gondokat, 2. a székelyeket tartsák helyben, 3. az ősi székely szálláshely etnikai jellegét őrizzék meg. Az ötnapos felmérő-tapasztalatszerző kirándulás mély nyomokat hagyott bennünk, kálnokiakban. Kívánjuk, minél több székelyföldi bátorkodjék bebarangolni ezeket a vidékeket. GÖDRI MIKLÓS SZABOLCS kálnoki református lelkipásztor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kós Károly szellemi örökségének újabb élesztése
Kántor Lajos: Kós Károly figyelmeztetései című írásában (Szabadság, 2013. február 9.) már második elismert írástudóként – s bizonyára nem utolsó hivatkozóként – megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” megírt monográfiámra utalt. Rendkívüli örömömre szolgált hozzászólása, mert a Kós-vitát egy politikai fogantatású, nem általam kezdeményezett polémia váltotta ki, de írásában legalább irodalmi jellegű érvek és források is elhangzottak. Mint a Korunk volt főszerkesztője, értő kézzel nyúlt az ügyben korábban megfogalmazott álláspontjához és az azt alátámasztó saját forrásához. Kós Károlynak Erdéllyel és a pesti közvéleménnyel kapcsolatos, 1912-ben megfogalmazott véleményét mára értendően, kissé talányos formában erősítette fel: „hát bizony, bizony…” Ezzel éppen az általa vizionált „kultúrharc” részévé téve. A rosszalló hümmögések ellenére megkockáztatom a válasz-hozzászólást, annak reményében, hogy ez nem minősül a belügynek – ez alatt nem a politikai fogalmat értem – tekintett témába való külső beavatkozásnak, s emiatt nem adok alapot újabb, ki tudja meddig fajulható, a láttatás-mód különbsége miatti belső kultúrdiplomáciai jegyzékváltáshoz.
Kántor Lajos hozzászólásának Kós Károly világrendjének, meggyőződésének, szellemiségének kiindulópontjait és azok lényegét kereső megállapításait tekintve, magam is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg. Ezek közül kiemelem, felerősítem élete legmeghatározóbb elemét, Erdélyhez való kötődésének kiinduló és nyugvópontját, az eléggé ki nem hangsúlyozható hűsége jelenlétét. Alátámasztva számomra egyik legszebb, nem saját idézetemmel: „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért, ami önmagunknak való ostoba hazugság.” (Kós Károly levele Babits Mihálynak. Sztána, 1938. szeptember 1.) Ennek az önvizsgálatra késztető, vagy egyenesen kényszerítő mondatnak a hatására adtam egyik munkámnak a Kós Károly, a hűség embere (életművázlat) címet (Bp., Lucidus Kiadó, 2008. Kisebbségkutatás könyvek sorozat). Ki kell térnem az életművel kapcsolatban már eddig többször alkalmazott egyik nem szabatos kifejezés használatára, amely visszaköszönt Kántor Lajos írásában: „hazatért”. Teljes szövegkörnyezetében: „Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért (kiemelés tőlem S. P.) Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával”. A kiemelt mondatrész megfogalmazása a mostani Bánffy-reneszánszban érthető, de nem találó. Kós András bácsi mindig erősen felindult, hogyha efféle kifejezést olvasott vagy hallott, majd édesapja sorsához igazítva, átfogalmazva, így használt: ő otthon maradt – ahogy 1919-ben, úgy 1944-ben is – teszem hozzá. Ilyen egyszerűen, magától értetődően, mint általában a nagy dolgok esetében.
Hozzászólása közben Kántor Lajos a témától eltérve, személyeskedve közli, hogy ő nem szeret „hozott anyagból” dolgozni, majd a Budapesti Hírlapban megjelent Kós Károly balázsfalvi levelére utalóan megjegyzi: „Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről.” Születésemet illetően – ahogy ma divatosan mondják – „rosszkor voltam rossz helyen”, ezért nem lehettem 1911-ben Balázsfalván, s a nagy esemény egyik átélője sem oszthatta meg velem élményeit. Emiatt én forrásnak tekintem levélforma nevű írása mellett azt is, amit szerzője Benkő Samunak elmesélt. Annak dacára, hogy Kántor Lajos „rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket” emlegetett. A velem kapcsolatos – honnan tudhatna önmagától Kóssal (nota bene Erdéllyel) kapcsolatos dolgokról – típusú felvetése nagyon hasonló ahhoz, amikor a pestiek az erdélyiek magyar nyelvtudását csodálják. Szívesen elárulom mindenkinek, gyermekkoromban Kós Károly nevét a középiskolában sem hallottam, az őt személyesen ismerők erőfeszítései ellenére, ahogy régebben, ma sem része a magyarországi irodalmi kánonnak. Nagymamám, a háromszéki eredetű pákei Dávid Erzsébet gimnazista koromban adta oda olvasmányul a Varjunemzetséget. A nem egyszeri élménynek az lett a következménye, hogy a – Romániában betiltott – Kós-centenárium alkalmából az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi magyar kiadói részlegének egykori szerkesztője, Keresztesi Éva javaslatára kiadhattam a Kányádi Sándor egyik halhatatlan verssorát kölcsönző „Kőből fából házat… igékből várat” című válogatáskötetet (Bp., Magvető, 1983), többek között a megjelenése után hosszú évtizedekig nem publikált Kiáltó szó röplap Kós-fogalmazta szövegrészével. Már három évtizede megpróbáltam minden írását elolvasni – így a pesti lapban megjelent ominózus balázsfalvi levelet is – a témának idővel egy erdélyi kiadvány lett a végeredménye: A politikus Kós Károly (Bánffyhunyad, Pro Kalotaszeg, 2002).
Kós Károlynak Erdélyben betöltött helyét, szerepét, jelentőségét – Kántor Lajos szerint – „nem most kellene kideríteni”. Ha kiderítették volna önmaguknak, most vita sem lenne. Amennyiben monográfiám láttatás-módja nem felel meg, személyeskedő kritizálás helyett másikat kellett volna írni a „demokrácia” utóbbi közel negyed évszázada alatt. Egyik barátom magyarázata szerint – lelkiismeret-furdalásuk van –, de ezért ne velem próbálják minduntalan eljátszatni Aesopus A farkas és a bárány című meséjéből az utóbbi szerepét. Erről most ennyit. A napi politika aktualitásaira való célzások helyett a magyar nemzet egészének Erdélyben élő tagjai számára kellene a publicista Kós Károly mondataiban a jövővel összefüggő utalásokra rámutatni. A különböző időszakokból származó idézetek között nem lenne ellentmondás, izzadtságszagú magyarázatkísérlet. Írásainak kiváltó okát meghatározta azok időpontja, a korabeli körülmények, melyeket nem lehet a mából, utólag megítélni. Lássuk néhány, egymást követő évtizedben leírt jellegzetes, emblematikus megfogalmazását.
„Régi kötelékek szakadtak el a közelmúltan: országok és országok között, népek és népek között, – de magyar és magyar között is. Régi kötelékek pattantak el nemzeti gondolat és nemzetfenntartó nép között, és a mai napig ezek az elszakadt kötelékek újra össze nem kötődtek még.” (Tanulságok, 1921)
„Intellektusok, képzőművészek és írók, a frissek, a fiatalok, azok, akik előre néztek és láttak és akartak, és akik nem csupán enni és kérőzni születtek, de akik építők voltak, akiket örök keresőknek, mindig előretörőknek, mindig utat mutatóknak rendelt az ő kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen sorsuk. Ezek mindnyájan keresték akkor azt, amit Ady Endre: azt a gondolatot, azt a pszichét, mely új életre ébreszti az ájulásra kárhozott magyar életet. És sokan ezek közül – tudom, hogy sokan, Erdélyben keresték akkor ezt a megváltó gondolatot.” (Erdélyi gondolat, 1930)
„Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzete sorsának vállalásáról? Vagy talán lemondott-e egyetlen magyar is a magyarságáról, a magyar nemzettel való közösségi sorsvállalásról azért, mert erdélyinek mondta és vallotta magát és vállalta erdélyi sorsát is? S vajon Erdély fejedelmei nem tudatosan a közös magyar életet és jövendőt szolgálták-e akkor, amikor Erdélyország Magyarországtól külön, független állam volt?” (Válasz a Termés körkérdésére, 1943)
„Erdély letagadhatatlanul bizonyítéka a sors által ideparancsolt magyarság elhivatottságának. Bizonyítéka, mert európai civilizációt építeni és fejleszteni tudó nemzettársadalmat szervezett, és sajátosan magyar szellemű és jellegű európai keresztény kultúrát tudott teremteni a semmiből itt, tusakodó népek és kultúrák örök hadútjának kereszteződő pontján.” (Számadás, 1946)
„Az én szerény és talán naiv, de őszinte véleményem szerint: az írónak nemcsak néznie kell, de látnia is, szélesebben, részletesebben és mélyebben, mint másnak, nemcsak tapasztalnia kell, de éreznie is, erősebben, intenzívebben, mint másoknak, nemcsak keresnie kell, de találnia is, többet, értékesebbet, mint másoknak. És azt, amit látott, tapasztalt és talált, fel kell tudnia dolgozni és végül formába is önteni: történetté, dallá, színjátékká, a mesemondás, dalolás, drámaírás mesterségének alapos tudásával és egyetlen eszközével egyetlen anyagában: népe, nemzete nyelvével. Egyet kell még tudnia csak: ne hazudjon soha, és csak azt írja meg, amit ő maga is igaznak tud és hisz. Mert az írónak igaz embernek kell lennie.” (Válasz az Utunk körkérdésére, 1955)
„Szelíden süt a haldokló ősz napja, és a szőlőhegyek apró házacskái élesen villannak ki a kopasz gyümölcsfák közül. A templomdombra hatökrös szekér vontatja Fadrusz János Tuhutum-emlékoszlopának darabjait. A magyar legenda emléke most felmenekül a templom mellé, a fenyők alá, ahol ő is közelebb lesz a temetőhöz. És felpillantok búcsúzóul az öreg iskola homlokzatára, és olvasom az új felírást: „Református Wesselényi Kollégium – nyilvánossági jog nélkül…” (Ady Endre szülőföldjén, 1968)
A hozzászólásokat kiváltó, Kós Károly 1944 utáni szó- és írásbeli közszereplése előjelének milyensége eldöntésére a közvélekedést befolyásolni próbáló magyarázatok helyett legalkalmasabbnak saját szövegei szolgálnának. Annál is inkább, mert az eddigi vita lényegét tekintve nem a címében foglaltakról szólt. Én kifejezetten csak a többszörös személyes megszólíttatás okán és jogán ragadtam tollat. A valóban irodalmi jellegű, érdemi vita érdekében születésének 130. évfordulójára felajánlom kiadásra Kós Károly publicisztikai írásainak teljességre törekvő gyűjteményét. Az 1905 és 1974 között megjelent írások megjelentetése után teljes, összefüggő kép válna kialakíthatóvá a különböző évtizedekben és rendszerekben megjelent írások nézőpontjáról. Kiadó és támogató kerestetik…
Ha egyszer megjelenhetne publicisztikai írásainak gyűjteményes kötete, akkor annak összegző zárógondolatául 1973-ban elmondott beszédéből idéznék. Azoknak a tőle megszokott, érdek nélküli őszinte vallomások kései példájából, amelyben 90. születésnapjára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától adományozott kitüntetését megköszönte: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját, és annak népét megbecsült hagyományai szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.”
Ezzel az önmaga által megfogalmazott, önmagára alkalmazott megállapítással talán még a Kós Károly életművének hovatartozását kereső vita is kielégítő állásponttal végződhetne, melyet mindenki, magát a magyar nemzet tagjának valló jobb- és baloldali egyaránt elfogadhatna, a maga életében lehetőségei függvényében alkalmazva. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja is mindenkit erre int.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Szabadság (Kolozsvár),

"Egytest a mi hazánk"*
A nemzeti összetartozás napja a magyarországi közmédiában
A trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójáról a világ magyarsága a nemzeti összetartozás napjaként emlékezik. A magyarországi közmédia június 4-én gazdag programválasztékkal idézi meg a sorshatározó dátumot, képi és hangi világával a nemzeti egység gondolatát erősíti.
A magyar Országgyűlés 2010-es döntése nyomán a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját a magyarság a nemzeti összetartozás napjaként tartja számon. Az ország feldarabolásának sebe máig sem gyógyult be: családok százezrei viselik az egykori diktátum következményeit. A traumára gyógyírt csupán a magyarság egységének erősítése jelenthet. A közmédia ennek szellemében állította össze június 4-ei programját.
A Kárpát Expressz összeállítást sugároz: a kárpátaljai, a felvidéki, a délvidéki és az erdélyi tudósítók az elszakított területek demográfiai adatairól, az iskolarendszerről, a szülőföldön maradásról adnak átfogó képet. A külhoni tematikájú magazin a jövőt a 400 ezer magyar állampolgárságot igénylő szempontjából vizsgálja (Duna 7.00, Duna World 10.00).
Az Ajándék a végzettől dokumentumfilm Márai Sándornak az 1938-as és 1940-es terület- visszacsatolásokról írt helyszíni tudósításaiból merít. A cikkek a Pesti Hírlap Vasárnapi Krónika és a Tegnap és Ma rovataiban jelentek meg egykor (Duna 17.00).
A Térkép erdélyi ünnepségekbe pillant be: a homoródszentpéteri és a recsenyédi templomban négy falu diákjai verses-zenés összeállítással emlékeznek a trianoni eseményekre. A kamera megörökíti, amint az ifjabb nemzedék mementóként a templomkertben fát is ültet (Duna 17.30).
Ezt követően a nézők Koltay Gábor alkotását, a Velünk élő Trianon – Egy majdnem betiltott filmsorozat című filmet láthatják. A 14 részes széria első epizódjában Raffay Ernő történész az I. világháborút megelőző nagyhatalmi, gazdasági és ideológiai állapotokat elemzi (Duna 18.00).
A Határok nélkül a hivatalos állami rendezvényekről, az ezekhez fűződő ifjúsági programokról, valamint a Budapestre érkező külhoni magyar fiatalok összejöveteleiről számol be részletesen. A félórás műsorban kapcsolják Szabadkát: a délvidéki ünnepségen Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár és Pásztor István, a VMSZ elnöke mond beszédet (Kossuth Rádió 19.30).
Főműsoridőben a közmédia ugyancsak Koltay Gábor alkotását, a Trianont sugározza. A film legnagyobb nemzeti tragédiánk történelmi körülményeit boncolgatja. Az alkotás szokatlan őszinteséggel teszi fel a kérdéseket, és szenvedélyesen hangsúlyozza: a máig ható trianoni folyamatról minden körülmények között beszélni, emlékezni és emlékeztetni kell (Duna 22.00).
Krisztusnak ajánlva – Bogdánffy Szilárd élete és kora: a dokumentumfilm az egyházak tragikus sorsát egy hős lelkű püspök életén keresztül mutatja be. A kommunista Romániában Bogdánffy Szilárd 42 évesen halt meg börtönében. A római katolikus egyház vértanúját 2010-ben avatták boldoggá Nagyváradon. Emléke, példája tovább él: egykori diákok, hajdani teológus növendékek vallanak tanárukról, lelki vezetőjükről (M1 23.50).
A Parlament Kupolatermében rendezett ünnepséget a nézők a hirado.hu honlapon élő adásban (19.00) vagy felvételről a Dunán követhetik (1.15).
"Érik már a barack, áldott föld gyümölcse" – szól az Összetartozás dala. Megálmodói 19 órakor minden magyart Bársony Bálint és Gergely Éva szerzeményének közös éneklésére buzdítanak. A dal szövege és kottája, valamint a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap közreműködésével felvett videoklipje szerdától a http://nemzetiosszetartozas.kormany.hu honlapról tölthető le.
A közmédia műsoraiban és a műsorszünetekben egész nap a Kárpát-medencei magyarság rövid üzeneteit sugározza. A filmkockákon fiatalok és idősek vallanak az összetartásról, s arról, hogy Trianon után egy évszázaddal mit is jelent a Kárpát-medencében magyarnak lenni.
*Babits Mihály: Áldás a magyarra
Népújság (Marosvásárhely)

Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony nyomdokain
Évekkel ezelőtt megfogalmazódott vágya vált valóra a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnök asszonyának, Náznán B. Olgának: az egyesület tagjait – és nem csak – elvitte egy dél-erdélyi körútra, az egyesületünknek nevet adó fejedelemasszonyunk nyomdokain járva.
Régmúlt időket idéztünk, történelmünk tárgyi és szellemi hagyatékaival ismerkedtünk, fejet hajtottunk őseinknek a haza felemelkedése iránti elkötelezettsége előtt, de megtapasztaltuk mai pedagógusok, lelkipásztorok erőfeszítéseit is, ahogy határozottan megvetik lábukat a szórványban, talajt biztosítva a felnövő nemzedékek számára.
A megálmodott kirándulásra mintha csak a mi tetszésünkre teremtette volna a jó Isten a sok esős nap közé azt a két szeptemberi első szombat- vasárnapot.
Segesvárt csak érintettük, de azért annyit érdemes megemlítenünk, hogy 1630. december 1-jén az itteni országgyűlésen választották meg a rendek Erdély fejedelmévé I. Rákóczi Györgyöt, Lorántffy Zsuzsanna férjét.
Körutunk első állomása Kőhalom volt. Kőhalom váráról az első megbízható adat 1334-ből származik, amikor is magyar királyi várként említik. Arról, hogy mikor, milyen körülmények között került az erdélyi fejedelmek fennhatósága alól a helyi szász közösség tulajdonába, vajmi keveset tudunk. A várból gyönyörű kilátás nyílik keletre a Hargita, délre a hévízi erdőségek fölött a Bucegi és Királykő, délnyugatra pedig a Fogarasi-havasok láncolata felé. A várhegy aljának keleti felén, Orbán Balázs szavaival élve, ,,ott terül el a nevető városka (Kőhalom) egyenes, zsinórra huzott utczáival, csinos négy szög piaczán lévő ódon templomával".
De ott van a belgiumi támogatással épített református templom és a templom köré összegyűjtött hívek közössége is, akik képesek nemcsak saját magyar iskolát működtetni a helyi gyerekek számára, de felvállalják az idegenből hozott mintegy 40 szegény sorsú diák nevelését, taníttatását is a Szegedi László tiszteletes által megálmodott és létrehozott szórványdiákotthonban. Bizony, megszívlelendő hozzáállása a megmaradáshoz ez a sorsa irányítását saját kezébe vevő közösségnek!
Utunk fő célpontja azonban Fogaras volt, a fogarasi vár, amely az erdélyi fejedelemasszonyok birtokának számított. Lorántffy Zsuzsanna ebben a minőségében I. Rákóczi György feleségeként birtokolta Fogarast. Mindenben, de főként a kultúra és a szellemi élet területén férje mellett állt, ezen időszak békés évei alatt gyarapodhatott Erdély. A fejedelemasszony 1657-ben megalapítja a városban az első román iskolát. Román tanítókat és papokat neveltek itt, így aztán a görög katolikusok Fogarast választották első erdélyi központjuknak. A várhoz tartozó birtokán még 39 román tannyelvű iskolát alapított jobbágyainak gyermekei számára. Megilletődve sétálunk a várban, azokban a szobákban, ahol egykor a fejedelemasszony is lakott.
A mai Fogarason az új református templom lelkésze már annak is örül, ha a 400 főt számláló közösségből valaki bejön vegyes házasságot kötni. Furcsán hat a templomkertben felállított emléktábla felirata, amely csak román és angol nyelven hirdeti, hogy a templomot gróf Teleki József és felesége, Árva Bethlen Kata építtette 1715-1740 között. A templom szomszédságából tekint felénk a Mikszáth Kálmán, Fogaras országgyűlési képviselőjének közbenjárásával 1909-ben épült gimnázium épülete, mai nevén Radu Negru líceum, ahol Babits Mihály is tanított pár évig, de amelyben egyetlen magyar osztály sem működik.
Vajon ma hány, a nemzeti kisebbségek nyelvén működő iskolát vállalna fel valaki a többségiek közül, önszántából, nem külső nyomásra, akár a multikulturalitás nevében? Vagy annak már lejárt a csillaga, ahogy kezdik beismerni a nyugati kultúrák is?
Utunk Nagyszeben felé vezet. Ezen a vidéken egyre gyakrabban ismétlődik a Brukenthal név.
Sietünk, mert még idejében el akarunk érni Alsószombatfalvára, ahol az egykori Brukenthal-kastély kertjében az osztrák–magyar monarchia idején ménest telepítettek és ma is működik a lipicai lovakat tenyésztő és kiképző központ. A lovak gyönyörűek, érdekes a nyeregkiállítás is.
A délutáni napsütésben a busz ablakából gyönyörködünk a csaknem közvetlenül a síkságból kiemelkedő Fogarasi-havasokban, csodálatos képet mutat a fenyveserdőkön felül szürkésfehér sziklaormaival.
Késésben vagyunk, de azért még futja egy késő délutáni sétára Feleken (Avrig), a Brukenthal-palota nyári kertjében. Az eredeti állapotában megőrzött barokk kert pompájában élvezzük a lenyugodni készülő nap bágyadt fényét, melegét.
Szebenben az éjszakába nyúló, zsíros kenyérre kent székely viccek áradatát tiszta, kényelmes ágyakban pihentük ki.
Másnap reggel az ott működő HÍD egyesület jóvoltából idegenvezetőnk kíséretében és az éppen a piactéren zajló kézművesvásár hangulatában bejártuk Szeben főterét, imádkoztunk a katolikus templomban, ahol már gyülekeztek a hívek a vasárnapi szentmisére.
Utunk továbbvitt az Erdélyi Fejedelemség egykor virágzó fővárosába, Gyulafehérvárra. Útközben láttuk, ahogy dolgoznak a Nagyszeben – Szászváros (Orastie) autópályán. Csak remélhetjük, hogy majd ükunokáink száguldozni fognak az észak-erdélyi autópályán. (Sajnos, a mindenkori bukaresti kormányoknak az A3-as autópálya megépítése sohasem jelentett prioritást.)
A város látnivalói a várfallal körülvett részben láthatók, itt van az erdélyi püspökség, amelyet még Szent István király alapított 1009-bent Gyulafehérvár székhellyel. Idegenvezetővel járjuk körbe a XIII. században épült érseki székesegyházat, ahol az erdélyi fejedelmek és püspökök egész sora nyugszik, köztük az 1648-ban elhunyt I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna férje, az 1980-ban elhunyt Márton Áron, Erdély nagy püspöke, akinek síremléke előtt fejet hajtunk, és a tiszteletére berendezett emlékszobában megörökítjük egyesületünk nevét a vendégkönyvben.
Utunk során mi is, mint a kommunizmus éveiben a törvényen kívül került katolikus egyház, Márton Áron püspököt idézve érezzük: "Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk".
Nem hagyhatom ki személyes találkozásaimat sem Márton Áron püspökkel: 1956-ban, 11 évig tartó palotafogságának úgymond ,,előestéjén", a marosjárai búcsún, a szentmise utáni ünnepi ebéd közben ölében ülve énekeltem a székely népdalokat, aztán 1969-ben, a börtönből való szabadulása utáni felcsíki bérmaútja alkalmával Farkaslakán részesített a bérmálás szentségében.
Az érseki székesegyház mellett építették 1921–1923 között az ortodox katedrálist, amely I. Ferdinánd román király trianoni döntés utáni, 1922-ben történő újrakoronázásának helyszíne, ezért koronázási katedrálisnak vagy újraegyesítési katedrálisnak hívják.
Nagyenyed ma csendes kisváros, csak történelme beszél a labanc seregek, majd a mócok támadásairól, ahogy azt id. Lörincz Zoltán nyugalmazott tiszteletes meséli. A híres Bethlen Gábor kollégium teljes felújítás alatt áll, a helyi tanács hozzájárulásával és európai pénzeken. A belső udvar iskolaépülete falán olvashatjuk nagyjaink, többek között a híres magyar utazó, Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós festőművész, Áprily Lajos költő, Sütő András író nevét, akik mind a kollégium diákjai voltak.
A Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében utolsó állomásunk Torockó. A község egyike azon ritka településeknek, melyek megtartották évezredes szokásaikat és kultúrájukat. Erdély legnyugatibb székely végvára, és talán egyik legszebb faluja.
Torockóról hazafelé vesszük utunkat, és reméljük, hogy a Székelykő mögül kétszer fölkelő nap fölöttünk is föl fog ragyogni egyszer.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület nevében,
Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)

Konferenciát tartottak Bánffy Miklós emlékére a budapesti Duna Palotában
Egész napos konferenciát rendezett Bánffy Miklós (1874–1950) író, politikus, rendező emlékére a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tegnap a budapesti Duna Palotában.
Bánffy Miklós magatartása és nézetei példaszerűen a közösség, a demokratikus életforma javát szolgálták, ennek ellenére évtizedeken át alig esett róla szó, nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem is hallották a nevét – hangsúlyozta Ács Margit író, az MMA elnökségi tagja köszöntőbeszédében. Hozzátette, ezért is van kiemelkedő jelentősége a „felfedező-konferenciának”, amellyel törleszteni lehet ezt az adósságot.
Bánffy Miklós számára a prózaíráshoz nélkülözhetetlen életforma, a napirendbe iktatott írás, olvasás és kapcsolattartás az irodalmi élettel nem adatott meg – hangzott el Szász László irodalomtörténész előadásában. Véleménye szerint „az egyik leggazdagabb erdélyi arisztokrata család képviselőjét a származás kényszerítő hatalma, az örökségként kapott nemzeti és közéleti felelőssége akadályozta meg abban, hogy a több művészeti területen megmutatkozó képességei közül a legfontosabbnak érzett önkifejezési lehetőségre, a prózaírásra fordítsa ideje jelentős részét”. Ebből következik, hogy egy nagy ívű prózaírói életmű megteremtése szempontjából Bánffy Miklós polgári foglalkozású írótársaihoz képest hátrányos helyzetű főúr volt – fogalmazott Szász László.
Bánffy Miklós Erdélyi történet című regényciklusa olyan művek környezetében látott napvilágot többek között, mint Márai Sándor Egy polgár vallomásai, Németh László Bűn, Szerb Antal Utas és holdvilág vagy éppen József Attila Eszmélet című verse – ismertette a regény megjelenésének körülményeit Boka Gábor irodalomtörténész. Mint mondta, Babits Mihály és Szerb Antal sosem tartották szépírói tehetségnek Bánffy Miklóst, írói álnevén Kisbán Miklóst. Németh László is hallgatott a trilógiáról és annak szerzőjéről. Az irodalomtörténész szavai szerint „Bánffy viszolygott a sematikus, ideologikus gondolkodásmódtól, a fekete-fehér képletektől, s ez a jellembeli szilárdság az alkotó egyént és a politikust is meghatározta”.
Szinetár Miklós rendező a konferencián bemutatta A nagyúr – gróf Bánffy Miklós című film részleteit, amelyet három részben vetít a közmédia. A kétórás portréfilm eredeti dokumentumok, vallomások segítségével állít emléket Bánffy Miklósnak, akit a filmben Huszti Péter színművész alakít. A dokumentumfilm egyik része az operaházban töltött időszakot mutatja be: Bánffy Miklóst 1912-ben az dalszínház és a Nemzeti Színház kormánybiztosává nevezték ki. Az ő működése alatt mutatták be az operaházban Bartók Béla két művét, A kékszakállú herceg várát és A csodálatos mandarint. A film foglalkozik emellett Bánffy Miklós külügyminiszteri tevékenységével, bemutatja karikatúráinak születését és az Erdélyi Helikonhoz fűződő kapcsolatát is. Szinetár azt is hangsúlyozta, hogy Bánffy Miklós és Klebelsberg Kunó nevéhez fűződik a Szegedi Szabadtéri Játékok terve is. Hozzátette: Bánffy Miklós talán azért nem kapta meg a neki járó elismerést, mert nem tartozott soha sehová. Regénye pedig olyan remekmű, amely a Háború és békéhez foghatóan ír le egy kort és környezetet – fűzte hozzá.
MTI
Erdély.ma

N Y I L A T K O Z A T
Áldott legyen Antall József néhai miniszterelnök, valamint Szacsvay Imre néhai országgyűlési jegyző emléke, akiknek tavaly decemberben Székelyhídon, illetve idén, március idusán, Biharsályiban szobrot állítottak. Önmagában tekintve csak örvendenünk lehetne mindkét történelmi, politikai nagyságunk emléke ilyetén megörökítésének.
Értelemszerűen, nem is a jeles szoboralakokkal, hanem egyes szoborállítókkal támad gondunk, amikor kilétüket és viselt dolgaikat számbavesszük.
Petőfi koszorúi című versében Babits Mihály ezt kérdezi:
„Ki ünnepli Őt ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond…?”
Petőfi, Antall és Szacsvay koszorúit ma olyanok hordják az általuk emelt szobraik elébe, mint Szabó Ödön RMDSZ-vezér és korrupt csapata, valamint Makay Zsolt, a Jólét és Szabadság (JESZ) kétes hírű magyarországi kalózpárt elnöke, akik kivételes értékű szellemi nagyjaink nevével és művével próbálják hitelesíttetni / legitimáltatni magukat, és igyekeznek pártos politikai tőkét kovácsolni belőlük – huszonöt esztendővel a kommunista diktatúra bukása után (1989).
Apropo: kommunizmus. A bihari RMDSZ és Szabó Ödön személyi, politikai koordinátáinak meghatározói semmiképpen nem a szóban forgó szobrok által megörökített, neves nagyságok, hanem sokkal inkább az a díszes „elvtársi kör”, akiket az elmúlt években előszeretettel Nagyváradra hívtak és vendégül láttak, nevezetesen: Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Kuncze Gábor, Nyakó József, Újhelyi István, Bajnai Gordon, Mesterházy Attila, Gurmai Zita és Tsaik.
Makay Zsoltról és a JESZ-ről viszont – egyebek mellett – azt kell tudnunk, hogy Antall József rendszerváltoztató örökségéhez nekik aztán végképp semmi közük nincsen, az Antall-örökösöktől is teljesen elszakadtak, nem is beszélve a Lezsák Sándor nevével fémjelzett, hiteles MDF-vonulatról. Maga a Család erről így nyilatkozott: „A JESZ-szervezettel az Antall-család a mai napig perben áll… Önmagában szép, hogy a szoborállításra sor kerülhetett, de »hitelt nem érdemlő alapítvány« keze által.” A leírottak összefüggésében szólva értékes ugyan „a süttői mészkő”, melyből a mártírjegyző szobrának talapzata készült, de semmiképpen sem kívánatos, hogy a JESZ és annak pártalapítványa „aktívan jelen akar lenni nem csupán a Kárpát-medencében, hanem a tengeren túl is” (Makay Zsolt).
Erkölcsileg és politikailag egyenesen kártékony, hogy nemcsak történelmünket – ennek részeként pedig magát a Szacsvay Imre vérével aláírt Függetlenségi Nyilatkozatot –, hanem a szoborállítás nemes ügyében részes „nemes és szent egyházainkat” is obskurus politikai céljaik elérésére és igazolására próbálják felhasználni nevezett nemzetpolitikai kalandorok.
Mindezeket azért szükséges tisztázni, hogy történelmi nagyjaink nevét, emlékét és szobrait megtisztítsuk a jelenkor politikai sarától.
Nagyvárad.
Tőkés László
EP-képviselő
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke

A zárkában kitáruló világ – Beszélgetés Bodor Ádámmal
„A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt” – beszélgetés Bodor Ádám íróval szabadságról, képzeletbeli terekről.
– A kolozsvári Református Kollégium diákjaként 1952-ben letartóztatták államellenes szervezkedésért. A családban nem az első hasonló „vétség”, édesapja 1955-ben, ön egy évvel korábban szabadult. Hogyan érintette mindez zsenge, 17 éves korban?
– A legérzékenyebb koromban kerültem a rács mögé, amikor rádöbbentem, hol élek, és az elkövetkező évtizedekben mire számíthatok. Ennyi. Paradox módon a zárka magányában kitárult előttem a világ, és a saját életem távlatai. Utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Nem adnám semmiért azt a két évet, amit a világtól elzárva töltöttem.
– Sőt nem egyszer jelezte, hogy valamelyest utólag is hiányzott a börtön. Mi kelt ilyesfajta hiányérzetet egy fiatalemberben?
– Az élmény, amely amennyire megrázó, ugyanannyira fölemelő. Egész idő alatt úgy éreztem odabent, hogy itt valami rendkívül fontos dolog történik velem, és hogy az életem során ennek sok hasznát fogom venni. Első novelláskötetemen, A tanún Hemingway hatását vélték felfedezni a kritikusok. Kétségtelen, rövid írásai rendkívül tanulságosak, ellentétben a giccs határát súroló regényeivel. Technikailag nagyon sokat tanultam tőle, és tulajdonképpen bátorítást kaptam. A prózának olyan területét nyitotta meg, ahová előtte kevesen merészkedtek be. Az oroszoktól is tanultam, azt hiszem, de a legtöbbet – bár talán illetlenség ilyet mondani – saját tapasztalataimból tanultam.
– Az igazi áttörést a Sinistra körzet megjelenése jelentette. Az írás műfaji behatároltsága mai napig vitatéma az irodalomtörténészek között, Márton László szerint például „az egész könyv egyetlen lebegés novella és regény között.” Ön szerint?
– Tekintettel arra, hogy azonos helyszínen, azonos szereplőkkel zajlik a cselekmény, természetesen regény. A töredezettsége és tagoltsága novellaciklust is sugallhat. Számomra regény mégis. Vitathatatlanul az, mert van kezdete és vége. A viták az olvasó és a kritikus szabadságát tükrözik. A megírás alatt én az író szabadságával éltem, az olvasó meg tekintse annak, aminek akarja: utópiának, negatív utópiának. Ezzel én nem foglalkoztam, az utópia szó például eszembe sem jutott a könyv megírása alatt.
– Engem Az utolsó szénégetők tárcakötete ragadott meg leginkább, annak is a címadó története, amelyben Kopf, a szénégetők vezetője pakol – a távcsövét, a Barcsay-féle Művészeti anatómiát –, és hazatér a családjához. Írásainak általánosan nyomasztó világában csöppnyi oázis ez...
– Nézze, én történeteket írok, ha rövideket, akkor is. És nem törekszem, hogy a végén feloldozzam a történetek komor felét, vagy lezárulatlanul hagyjam. A történet sugallja mindig a befejezést – ez művészi elképzelés kérdése. Ilyenkor a saját elvárásaimnak teszek eleget, úgy zárom le, ahogy én a legszívesebben olvasnám a történetet.
– Korábban úgy fogalmazott, hogy a novella nemesebb műfaj a regénynél, az utóbbi évtizedekben mégsem ír rövidprózát. Ha meg ír, miért álltak azok össze regénnyé – három alkalommal is?
– Annak idején kifejezetten anyagi okokból írtam tárcákat, szabadúszóként kellett ugyanis az életemben a betevő falat biztonsága. A kor kolozsvári irodalmi hetilapjának, az Utunknak írtam hetente, kéthetente tárcákat, ennek ellenére nem tartom magam tárcaíró alkatnak. Az viszont igaz, hogy ha prózáról van szó – akár regényről is –, eleve novellában, a novella ökonomikus szerkezetében, szigorú esztétikájában gondolkodom.
Írás közben elsősorban a részlet látványa érdekel annak formai kritériumaival, ez a határozza meg az előadásmódot, terjedelmet, mindent. A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt.
A történet kimenetele iránti izgalom pedig meghatározza az írás formáját is. Ha ez az izgalom elvész írás közben, elvész az egésznek az értelme is. Akkor ér valamit az egész, ha engem is folyamatosan nyugtalanít, hogy a továbbiakban mi történik. Ez a türelmetlenség pedig nem tűri, hogy körülményesen közelítsem, kerülgessem a fordulatot, amit magam is már alig várok.
– Munkásságában nyilvánvaló Erdély meghatározó szerepe, amiről soha nem mulaszt el beszélni. Miért nem, hiszen több mint harminc éve Magyarországon él?
– Életem nagyobbik részét mégiscsak Erdélyben töltöttem, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket. Másrészt ez jobbára alkati kérdés is: úgy látszik, az én érzékenységeim erre a kelet-európai élményre fogékonyak. Engem a vegyes etnikai és változatos, varázslatos földrajzi táj, a labilitás és kiszolgáltatottság, valamint ennek az egésznek a virtuális erkölcse ragad meg. Ha prózáról van szó, kimeríthetetlen tartalékaival ez izgat a mai napig.
– Budapest például miért nem készteti írásra?
– Budapesttel nincs mit kezdenem: művészi hozamát tekintve ez a környezet számomra kimondottan közömbös, minden ihlető erő nélkül. Elképzelhető, ha Budapesten látom meg a napvilágot, itt töltöm ifjú éveimet, soha nem lesz belőlem író. A mai Budapest és általában a mostani társadalmi környezet felé hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát.
Ha ez a kötelék kialakult már valahol, nem valószínű, hogy hasonló intenzitással képes megjelenni másutt is. Ez már kicsit könnyűvérűség, könnyed elmozdulás lenne a prostitúció felé. Nem is kedvelem a túl rutinos, sokoldalú iparos mesterember írókat, akik könnyed otthonossággal lépnek át egyik területről a másikra. Ennek rendszerint a művészi és érzelmi hitelesség látja kárát.
– Sokak, erdélyiek számára is állandó kérdés, hol játszódnak Bodor Ádám művei, például a legutóbbi, a Verhovina madarai. Képzeletbeli terek mellett számos utalás szerepel a szövegben létező földrajzi területekre, helységekre, olyan multikulturális világokra, amelyek Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros vidékére lokalizálhatók. Miért éppen abból a régióból táplálkozik?
– Egyszerű a magyarázat: természetjárásaim során ez volt az a vidék, amelyik először megragadott látványával, domborzatával, Erdély többi részétől némileg eltérő sejtelmes táji jellegzetességével. Ez a kicsi, félmegyényi terület a Tisza forrásvidéke és felső folyása mentén talán egész Románia etnikailag legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indulnak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán magukat függetlenítve megvetették a későbbi fejedelemség alapjait.
Kezdettől jelen volt egy szláv eredetű ruszin lakosság is, nyugatról bevándorolva itt telepedtek meg a német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A megye déli, ma Romániához tartozó részén a magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. A hegyekkel körülzárt gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt: Máramarossziget utcáin még a hatvanas-hetvenes években is magyar, román, német, jiddis, ukrán szót egyaránt lehetett hallani, a nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt fölszítani.
Amikor én a későbbiekben modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, nyilván ennek a tájnak az elemei döntő módon meghatározták az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keressük térképeken, nincs sehol, de Verhovina – a szó felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, amit ma Kárpátaljaként ismerünk, Ukrajna része. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve is és helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Hogy hol van mégis Sinistra és Verhovina? Egészen közel: bennünk, együtt minden fenyegetésével.
Zsók Enikő
Bodor Ádám
A Kossuth-díjas író Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben.
1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott.
1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. A Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja.
Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011). Krónika (Kolozsvár)