Székely sors – nem dicső és nem hősies
Sántha Attilát az olvasók költőként ismerik. Azonban a költőlét mellett sok mindent kipróbált. A transzközép irodalom fő ideológusa, a bálványosi egyetem egyik elindítója, egykori államtitkári tanácsos kiadót alapított, majd elkezdett székely őstörténettel foglalkozni. Egyedi kutatásairól kérdeztük.
– Megannyi kezdet – szeret új dolgokat kipróbálni, vagy a sokféle induló intézmény csak véletlenszerűen került az életébe?
– Hosszú időn keresztül tényleg ott voltam, ahol két cintányért összeütöttek az országban, illetve magam ütöttem össze, eszerint elég nagy eredménnyel, ha mindazok az intézmények, amelyeknek a megszületésénél bábáskodtam, élnek és virulnak. Mindenütt jó volt dolgozni, amíg ott voltam, egyik munka adta a másikat – míg egyszer csak feltettem magamnak a kérdést: s akkor mi van? A pénzen kívül ez nekem miért jó? Azóta próbálok szabadúszni, s az életemet én magam megszervezni. Egy idő után hazaköltöztem Kolozsvárról Kézdivásárhelyre, majd egy 250 lelkes kis faluban, Kézdiszászfaluban építettem. Nem kell ebben semmi különöset látni, mindenütt olyan, amilyen, semmi különbség Szászfalu vagy New York között, ahol egy év alatt sikerült eléggé szépen befutnom angol költőként (no lám, ezt az elején nem is említette).
– A kilencvenes évek erdélyi irodalma, a hírhedt transzközép kiáltvány köré több, ma már befutott író, költő szerveződött. Hogyan tekint erre az időszakra, nemzedéktársaira, van-e és ha van, mennyire erős még ez a nemzedéki kötődés?
– Sokan voltunk együtt olyanok, akik egyféleképpen gondolkodtunk az irodalomról, illetve a közös beszélgetések, viták során egymáshoz csiszolódtunk. Közös volt bennünk az, hogy kerestük 1990 után a megváltozott világban az irodalom és a mi helyünket, mivel azt láttuk, ami éppen folyik. A nagy posztmodern nihilt nem nekünk találták ki, fiatal, vitalitással teli fiúknak és leányoknak. Aztán megfogalmaztuk, hogy mit tartunk mi jó irodalomnak: azt, hogy próbáljunk élni is a szövegben, ne csak interpretálni, és a mű ne arról szóljon, hogy mennyire nem lehet semmi autentikusat tenni. Mindezt becsomagoltuk szép sztaniolpapírba, elneveztük transzközépnek, és mindenki felfigyelt ránk. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy az összmagyar irodalomra is hatottunk, a fellépésünk után kezdenek a magyarországi fiatal szerzők olvashatóan írni, illetve az öregebbek átgondolják, érdemes-e az interpretációkba belebonyolódó kritikusok elvárásait követni.
– Kötetein érződik a regionális identitás: a székely származás, az erős székelyföldi kötődés. Mennyire jelent gondot egy nem székely olvasónak a székely nyelvjárás megértése, találkozott-e ezzel a problémával?
– Amennyire tudom, a Kemál és Amál kötetemet, amely az Ulpius Háznál jelent meg, nem székely egzotikumként adták el, hanem – nagyon helyesen – a Jarry, Morgenstern, Urmuz vonulatba ágyazták bele, abba az irodalomba, ahol minden a feje tetejére van állítva. Én ebben nem láttam semmi kivetnivalót, mert tényleg ide tartozik ez a kötet. Volt benne pár székely vers is (telezsúfolva tájszavakkal), ezek egyáltalán nem ütöttek el a többitől: a szövegek létrehoztak egyfajta külön világot, aminek semmi köze nem volt semmiféle valósághoz – ennek ellenére a magyarországi olvasó számára halandzsaként ható szavak teljesen úgy működtek, mintha értelmük lenne (s csak én tudtam, és még hatszázezer székely, hogy azoknak ténylegesen is van értelmük). Szaknyelvi szóval egy szimulákrumot próbáltam létrehozni, ami a kiadónál levő emberek szerint nekik bejött, és remélték, hogy más olvasóknak is bejön – ezért adták ki a kötetet, pénzt és energiát nem spórolva.
– A székelységhez kapcsolódva: összeállított egy székely-magyar szótárt. Valóban annyira lényegi eltérések mutatkoznak a székely és a magyar nyelv között, hogy szükség van egy ilyen szótárra, van piaca egy ilyen kötetnek?
– Kolozsvárra, az egyetemre kerülvén, azt tapasztaltam, hogy „kommunikációs zavaraim” vannak, a nem székelyek sokszor úgy néznek rám, mint borjú az új kapura. Mondhattam volna nekik, vegyék kezükbe a székely tájszótárt, de ilyen nem volt. Mivel a nyelv működése amúgy is nagyon érdekelt, elhatároztam, hogy összeállítom magam a szótárt. Külön érdekesség, hogy a gyűjtés jó része interneten keresztül folyt (az elsők között a nyelvészet történetében), az én dolgom abból állt, hogy ellenőriztem a szavakat, területileg behatároltam azok használatát. Hogy kiket érdekel egy ilyen szószedet? Mindazokat, akik értékként tekintenek saját székely nyelvjárásukra. És érdekli azokat is, akik nem székelyek, de úgy gondolják, érdemes közelebbről megismerni a székelység egyik legszebb produktumát, a beszélt nyelvet.
– A Helikon és a Székelyföld hasábjain több tanulmányát is olvastam nemrég: gótokról, hunugorokról, a székelyek sorsáról Attila birodalmának elromlása után. Mi késztette arra, hogy a székelyek „őstörténete” fele forduljon?
– Az, hogy történelmi tárgyú tanulmányokat kezdtem írni, szintén a Székely szótár összeállításához vezethető vissza. Ahogy haladtam előre annak munkálataival, kezdtem „csodálni” nyelvészeinket, történészeinket, akik úgy voltak képesek messzemenő következtetések levonására – a székely nyelvjárásból kiindulva – történelmünkkel kapcsolatban, hogy a korpusz, amelyből dolgozhattak volna – a székely tájszótár – nem is létezett. Így odatettek minket a 12. század előtt a nyugati határra, a mai Szlovénia, Ausztria felé, mondván, onnan magyarázható a délszláv hatás. Ha viszont a kezükben lett volna a tájszótáram, láthatták volna, hogy bizony az északi szláv hatás sem semmi, kezdve a kulyak szavunkkal (ököl), ami egy testrészt jelöl, így hihetetlenül fontos, és folytatva a parapáccsal (gyorsbeszédű) és a radinával (újszülöttnézés). Ezek a szavak nem a románon keresztül kerültek a magyarba, ezeket egy északi szláv néptől vettük át. Szóval azt láttam, hogy a nagyon erősen nyelvészeti megalapozottságú, rekonstruált székely történelem alapjaiban van elrontva. Ekkor kezdtem el foglalkozni a székelyek történetével komolyabban, valamiképpen a Csíki székely krónika került kezembe először: erről Szádeczky Lajos neves történész 1905-ben megállapította, hogy hamisítvány. Érvei mai szemmel nézve (nyilván számomra) már vagy megmosolyogtatóak, vagy egyszerűen csak hibásak – ő pedig azért ferdíthetett néha nagyon durván, mert működtek a már korábbi előítéletek, félreértelmezések arról, milyen is volt a székelyek története. A legvégső érv a krónika ellenében az, hogy azért hamisítvány, mert nem illik bele a rekonstruált székely történelembe. A krónika azt állítja, a székelyek Attila birodalmának bukása után (5. század közepe) egy Dacia Alpestris nevű helyen laktak. Ezt egyébként még a támogatók is úgy félreértelmezték, hogy csuda, mondván, az bizonyára Székelyföld. De bizony mondom, hogy nem az, hanem Havasalföld és Moldva, merthogy pár évszázadon keresztül mindenki ebben az értelemben használta. Az említett két tanulmány pedig ennek szerves folytatása: miután megvolt a székelyek lokalizálása, azt is könnyen meg tudtam határozni, hol volt a székelyek legendás helye, ahová menekültek 453 után, a Campo Chigla. Ennek megfejtését újra nyelvészeink lőtték el, mivelhogy Csiglának, Csiglamezőnek olvasták azt, pedig ugyanolyan erővel olvashatták volna helyesen Kilyának, Câmpul Chiliának is, észak-olaszosan. Kézai ugyanis térképekből is dolgozott, amelyeket genovaiak, velenceiek, bolognaiak (észak-olaszok) készítettek abban az időben.
– Különböző kódexeket, gesztákat használ forrásmunkaként: hatalmas történelmi tudásra, szakirodalom-ismeretre is szükség van ezek értelmezéséhez. Hogyan lesz egy költőből, inézményszervezőből történész?
– Én nem tartom magam történésznek, hanem komparatistának, „nyelvszakembernek”. Ezt tanultam az egyetemen és a doktori iskolában. Ez utóbbi helyen egy olyan módszert is elsajátítottam, amellyel sokkal hatékonyabban lehet szöveget elemezni, mint korábban (márpedig a történelem – mondjon bárki bármit – nem egyéb, mint sok-sok szöveg egymás mellett, amiből absztrahálunk egyfajta „nemzeti üdvösségtörténetet”). Szegeden, Odorics Ferenc vezetésével vettünk egy szöveget, azt szétbontottuk atomjaira, minden szóról, szófoszlányról elmondtuk, ami az eszünkbe ötlött, az összes lehetséges értelmet kifacsartuk belőle. Ezután következett az összerakás: a dekonstruált, szétcentrifugázott, majd utána minden lehetséges jelentéssel megrakott alkotóelemekből építeni valami koherenset. Történészeink, akik nem tanulnak szövegértelmezést, bizonyára meglepődnek azon, hogy egy ilyen eljárásnak alávetett szövegből sokkal tisztábban lehet rekonstruálni az eredeti szándékot. (Jó, elismerem: a szóban forgó deKON-módszer csak annyit mond, hogy konstruál, és nem rekonstruál egy szöveget. Egy 13. századi mű elemzése kapcsán viszont engedtessék meg nekem, hogy a konstruktum és a rekonstruktum közé egyenlőségjelt tegyek).
– Hatalmas kéziratos és nyomtatott irodalma van a magyarság és a székelység eredettörténetének, ráadásul ezek elolvasásához nem árt, ha az ember jártas a latin nyelvben is. Hogy birkózik meg ezzel a feladattal?
– Én erre azt szoktam mondani, hogy a székelyek története tanulmányozásához kellene tudni latinul, (bizánci) görögül, „egyházi szlávul”, szlovénül/szerbül/macedónul/bolgárul/oroszul ukránul/lengyelül (hogy lássuk, pontosan honnan is jön a szláv hatás), románul (mikor is kerültünk kapcsolatba velük), törökül/türkül (hogy lássuk, hogyhogy semmi nyomot nem hagytak a nyelvünkben). Nyilván ezt mind megtanulni képtelenség, nem vagyok én nyelvzseni, de szerencsére nem is létszükséglet mindez. Azt kell tudni, hogyan álljunk neki a munkának.
– Milyen hozama lehet egy ilyen kutakodásnak?
– Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Eredmény talán az, hogy több dolgot tudunk meg őseinkről, ez pedig jó. Legutóbbi verseskötetemben, a Razglednicákban az őseimhez tartozó történeteket írtam le, kutattam fel, ott éreztem, hogy mennyire szívet melengető, ha hallok valamit egy olyan, századokkal korábban élt emberről, akinek tizenhatod vagy harmincketted részben a vére bennem csörgedezik. Ezek az őseim éltek, haltak, harcoltak a jussért, a hazáért, vagy mert küldték őket, és nem volt köztük senki, akire a családján kívül bárki is emlékezne kétszáz év után. De talán ezért vagyok én. És ezért akarom megtudni székely népem történetét is: hogy valaki emlékezzen, mert rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Most, hogy kész vagyok a székelyek 5–12. századi történetének megoldásával (hogy valami „szenzációsat” is bejelentsek), azt látom, nem volt az különösebben dicső, sem hősies: hol az avarok, hol a bolgárok, hol a besenyők oldalán harcoltak a bizánciak ellen, és nyertek vagy kikaptak őseink. A nagy eredmény az volt, hogy megmaradtak, nekünk, utódaiknak. De ez a megmaradás is csak a Havasalföldön– Moldvában élő székelyeknek adatott meg, akik majd átjöttek Székelyföldre: egy másik székely csoport, Csaba népe, amely elment „Görögországba”, azaz Macedóniába, több évszázados heroikus küzdelem után szétporlott. Ám erről többet most nem mondok, hadd fúrja az olvasó oldalát a kíváncsiság.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újra kell írni a történelmet!
A hun-székely-magyar rokonság bizonyítékai 
Októberben az azonos nevű folyóiratban megjelent cikkei elismeréseként Székelyföld-díjjal tüntették ki dr. Obrusánszky Borbála történészt, néprajz- és keletkutatót, akivel a Baróton immár 2. alkalommal megszervezett honismereti táborban beszélgettünk a hun-székely-magyar rokonságról. Nyomatékosította: a hunok és a magyarok történetét a források és nem egyes történészek elméletei alapján kell újraírni, mert nem az a lényeg, hogy mit gondolnak rólunk a modern történészek, hanem az, hogy mi található a régi, hiteles forrásokban.
– A birodalmuk Atilla halála miatt bekövetkezett összeomlása után a hunok valóban véglegesen és nyomtalanul eltűntek a történelem süllyesztőjében?
– Ezt csak néhány történész állítja alaptalanul, hiszen a krónikákban továbbra is jelen vannak, így többek között Iordanes (?–553) leírja, hogy Pannóniában a hunok gót fennhatóság alatt élnek, sőt, 561-ben a Meroving források ott már hungarusokat, vagyis magyarokat is emlegetnek. Az utólagos félremagyarázásokra egy tudósítás teremt lehetőséget, mely szerint Atilla fiai, Dengizik és Irnek vezetésével a hunok visszamentek Szkítiába, de ők csak a kb. tízezer főt számláló kíséretükkel keltek útra, nem az egész hun nép vándorolt el. A többiek itt maradtak a Kárpát-medencében. A 6. századi bizánci történetíró, Prokopiosz (500–560) Gót háború című művében ír mind az európai, mind a kaukázusi hunokról. 
Gepidának vélt leletek
– Vannak-e a jelenlétükre utaló régészeti leletek?
– Igen, hiszen egy nép sem tűnik el nyomtalanul, így a hunok is hagytak hátra tárgyi emlékeket. A régészet azonban a Dunától keletre előkerült, 455 utánra keltezett leleteket tévesen a gepidáknak tulajdonította, mert megmunkálásuk módja, külalakjuk és jelképrendszerük megegyezik az Európa nyugati felében találtakkal. Ennek azonban az lehet a magyarázata, hogy az 5. század második felében még érződött a 4. század végétől Európa nagy részén hatalmas birodalmat létrehozó hun uralom hatása.
– Mivel lehet bizonyítani, hogy ezek nem gepida, hanem hun kincsek?
– Az Atilla fennhatósága alatt élő fejedelmek, illetve főemberek, így a gót királyok is udvartartásukkal együtt a hun divatot követték, az általuk használt, sok esetben méltóságot is jelző kincseiket pedig utódaik nem temették el velük együtt, hanem megtartották. Így azok az egykori hun birodalom területén, vagyis Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt, még nemzedékeken keresztül, pontosabban a 6. század közepéig használatban maradtak. Ezeket feltárásukkor – korabeli közép-ázsiai ásatások hiányában – a 19. század francia és német régészei a gót, pontosabban a Meroving kultúrához sorolták. Hogy ez mekkora tévedés volt, azt a későbbi közép-ázsiai orosz feltárások bizonyítják, melyek során nagy számban kerültek felszínre az Európában talált leletek hasonmásai, holott köztudott, hogy Ázsiába a gepidák és gótok nem jutottak el. Egyértelmű tehát, hogy a hun hagyatékhoz tartozó leleteket tekintették gótnak és gepidának. A kézzel fogható bizonyítékok ellenére a szakemberek jó része mégsem akarja beismerni, hogy a gótoknak tulajdonított kultúrát igazolhatóan a hunok hozták létre. Van azonban más bizonyíték is. Az antropológusok jelentős része szerint a hunok mongolidok, míg a gepidák és gótok europidok voltak. Azt az ellentmondást azonban nem tisztázzák, hogy a feltételezett gepida sírokban miért vannak nagy számban mongolid jegyeket viselő emberi maradványok. Amint arra sem adnak magyarázatot, hogy a gepidáknak mondott emberi koponyákon nagyon magas a koponyatorzítás nyomait hordozók aránya is, mely szokás köztudottan a hunok és a közép-ázsiai szkíta népek jellemzője volt.
Keleti kútfők vallomása
– Mi maradt fenn a hunokról és magyarokról a keleti népek történelmében, és mit mondanak a történészeik?
– A legtöbb adat a kínai krónikákban található. Kína több mint ezer évig hol barátságban, hol hadban állt a hunokkal. A krónikák szerzői legtöbbször elismerően szólnak a hunokról, államszervezetükről, életformájukról, kultúrájukról és harcművészetükről. A hunokat a mai kínaiak is nagyon tisztelik, senkitől sem hallottam, hogy lekicsinylően szólt volna Ázsia egykori urairól. A déli hunok egykori fővárosa, Fehérvár (Tungvancseng) környékén a mai népesség a közemberektől a kulturális és politikai vezetőkig a hunok utódainak tekinti magát, és nagyon büszke származására. Ha magyar látogat hozzájuk, azt sem felejtik el megjegyezni, hogy a magyarság ősei erről a helyről vándoroltak Európába, vagyis tudnak a hun-magyar rokonságról. De értékes történeti források vannak a Kaukázusban, ahol eleink egykor hosszú ideig éltek. A legtöbb keleti, például kazak, azerbajdzsáni, mongol kutató tisztában van azzal, hogy mi is a hunok utódai vagyunk, és azzal is, hogy Atilla birodalmának központja a Kárpát-medencében volt. A 19. században Thúry József turkológus összegyűjtötte azokat a kaukázusi forrásokat, amelyek a hunokról és a magyarokról szóltak, ezekkel is igazolva a hun-magyar rokonságot.
– A krónikáik erről mit állítanak?
– Rengeteg régi történeti feljegyzés szól a hunokról. Ezeket persze nem magyar nyelven tették közzé, ám magyar szempontból napjainkban nem vizsgálta át senki. Azokat a magyar kutatókat, akik ezzel foglakoztak, a maiak nem idézik, így munkáik jórészt feledésbe merültek. Pedig a kora-középkori történeti munkákban már nemcsak a hunokról, hanem a hun-magyar rokonságról is szó esik, ezeket például a dagesztáni és azerbajdzsáni kutatók ismerik, de az ő munkáik nem jutnak el hozzánk. Egy példát említenék: hazai történészeink szerint a Nimródtól való származást krónikásaink találták ki, holott a legtöbb ókori kaukázusi dinasztia – perzsa, pártus, grúz, alán stb. – azzal büszkélkedik, hogy ők a nagy Nimródtól származnak. Thúry József egyébként ezt a kérdést is alaposan körüljárta, és igazolta, hogy ez a hagyomány is valós. 
Adjunk hitelt a Csíki Székely Krónikának!
– Mondhatjuk-e azt, hogy a Kárpát-medencében hun-székely-avar-magyar folytonosság volt?
– Igen. Legalább a szkítáktól kezdve beszélhetünk folytonosságról, főleg, ha a keleti sztyeppei népek felfogása alapján vizsgáljuk a történeti folyamatokat. A viszonylag jól ismert késő római korban a Kárpát-medencében egymással rokon népek – hunok, szarmaták és alánok – éltek, akik a Tarih-i Üngürüsz krónika szerint követséget menesztettek a keleti hunokhoz, hogy jöjjenek, és szabadítsák fel őket az idegen uralom alól, ami 375 után meg is történt. Ezt követően a nagy birodalom helyén kis hun és szarmata királyságok alakultak ki, amelyekről említést tesznek a latin és görög nyelvű források. A 6. század közepe után a Kárpát-medence sztyeppei népeit egyesíti a bizánci források szerint hunnak, majd avarnak nevezett nép. A magyar Képes Krónika szerint vezetőjük Csaba királyfi unokája volt. Ezt követően Atilla örökségét az Árpád vezette magyarok veszik birtokukba. A fentiek alapján jól látható, hogy hazánkban folyamatosan jelen volt egy nagy sztyeppei lovas nép, akik vérszerződéssel egyesítették erejüket. Hasonló nyelven beszéltek, hasonló kultúrájuk volt, és tudták, kik a rokonaik. Ami a székelyeket illeti, a fennmaradt nyugati krónikák név szerint nem említik őket, ugyanis ez a terület kiesett a látószögükből, mert nem volt a rómaiak birtokában, Erdélynek csak kis része állt rövid ideig a fennhatóságuk alatt. Sajnos, a történészek és régészek jó része nem fogadja el a régi magyar és székely krónikák adatait, amelyek leírják, mi történt ezen a területen Atilla halálát követően. Reményt keltő viszont, hogy ma már egyre többen adnak hitelt a Csíki Székely Krónikának, amely tömören leírja a Kárpátok keleti felének Árpád előtti múltját. 
– Végszóként, még mit fűzne hozzá az elhangzottakhoz?
– Történelmünket nemzeti érdekeink, hagyományaink és őseink keleti szemléletmódja alapján kellene megvilágítani és nem a nyugati, tőlünk idegen felfogás szerint. A hunok és a magyarok történetét a források és nem egyes történészek elméletei alapján kell újraírni, mert nem az a lényeg, hogy mit gondolnak rólunk a modern történészek, hanem az, hogy mi található a régi, hiteles forrásokban.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megkerült „Csigla mezeje"
Mégsem puszta legenda, hanem azonosítható történelmi helyszín 
Sántha Attila kézdivásárhelyi költőnek és a székelység történelme kulcskérdéseinek – legjobb értelemben vett – megszállott kutatójának a Csíki székely krónika valótlanságát cáfoló, többrészes tanulmánya után most egy még izgalmasabb és fontosabb kérdésünkről írt tekintélyes filológiai érvrendszerrel és zseniális intuícióval felépített tanulmányt, Campo Chigla = Câmpul Chilia = Onglosz, avagy hol húzódtak meg a székelyek Attila birodalmának elromlása után címmel (megjelent a Székelyföld folyóiratban, valamint a Székely Hírmondóban). Ehhez kívánok pár kiegészítéssel szolgálni.
A tanulmány elolvasása után első gondolatom az volt, hogy íme egy kutató, akinek a hipotézisteremtő képességét nem szorították kalodába az akadémiai szakképzéssel, sem pedig tudományos megalapozottságú, merész kombinatív képességét nem törték le a tabuk tilalomfáinak besulykolásával. A „hivatalos” akadémikus álláspont szerint ugyanis a krónikák Csigla mezeje vagy puszta legenda, vagy egy, ma már gyakorlatilag azonosíthatatlan történelmi helyszín. 
A magyarság – és ugyanígy a székelység – korai története írott forrásainak az újraértékelése (és komolyan vétele!) már néhány évtizede próbál utat törni magának, de mindezidáig nem terjedt ki a közvélekedésben magát ma is erősen tartó hun–székely kapcsolat kérdésére. Erre vállalkozott most Sántha Attila egy eredeti és rendkívül érdekes feltételezés felvetésével, illetve nyelvészeti bizonyításával. Jómagam most a kérdéshez a tanulmányban megjelölt térség stratégiai jellemzői felől közelítek.
A Budzsák mint hátország és menedék
Senki ne gondolja, hogy az eurázsiai sztyeppe lovasnomád népei, amiért nem építettek maguknak kőfalakkal kerített mentsvárakat, azért nem gondoskodtak maguknak a biztonságos visszavonulási területről, vereség esetén a törzs/nép túlélését biztosító menedékről. A biztonságos hátország vagy menedék léte kimutatható a legtöbb vándornépnél, kezdve a szkítáktól, folytatva a hunokkal, az avarokkal, a türkbolgárokkal, a magyarokkal, a besenyőkkel és a kunokkal, és befejezve az Aranyhorda mongoljaival, azaz már európai tatárjaival. A Sántha Attila által megnevezett és – szerintem – megtalált ilyen menedék a Duna, a Prut és a Dnyeszter torkolatvidéke és egy sűrűn húzódó tó- és lagúnarendszer által közrezárt, mintegy megyényi nagyságú térség, amely az ott meghúzódó népet vagy néptöredéket három égtáj: nyugat, kelet és dél felől védetté, pontosabban bevehetetlenné tette. A térség észak felőli nyitottsága pedig csak látszólagos, mivel végső soron egy harapófogóba, csapdába kerül az onnan támadó.
A térséget szinte „egymásnak adták” a szkítáktól a tatárokig, közel másfél évezreden keresztül a keletről jött vándornépek. Vegyük sorba, melyek voltak azok a lovasnomád népek, amelyek „hinterlandként” használták vagy használhatták a mai Dél-Besszarábiát: Budzsák, illetve Izmail térségét.
A szedentáris életmódra áttérő szkíták megerősített településeit mai tudásunk szerint a tárgyalt térség északkeleti (a Dnyeszter torkolata és a Krím-félsziget) és déli szomszédságában (Dobrudzsa, az ókori Scythia Minor) lehet megjelölni, ám semmi sem zárja ki, hogy a két térséget összekötő, hármas folyótorkolat is nem a szkíta felségterület része volt (többek közt a középkori térképészek művei is ezt támasztják alá). Bizánci források szerint Dengezik, Attila egyik fia a Fekete-tengertől északra fekvő térségben próbált egy utódállamot kiépíteni, testvére, Irnek (Irnák) és népe mindenképpen része kellett legyen ennek a kísérletnek.
Innen vannak a székely–bolgár kapcsolatok?
A 600-as évek végén a türkbolgárok népe Kuvrát/Kubrát kagán ötödik fiának, Aszparuhnak a vezetésével ebben a térségben talált menedéket. A bolgárok ugyan áttörték a Duna alsó folyása menti bizánci védővonalat, de hosszú ideig megtartották szállásterületüknek a Duna torkolatvidékét is. (Könnyen meglehet, hogy a Budzsákban élő hun utódok itt keveredtek Aszparuh türkbolgár népével, és innen származik a bolgár–török helynévanyag és néprajzi hasonlóság a székelységben).
Néhány emberöltő, és ott vagyunk a magyar honfoglalás küszöbén, amikor is a Budzsák szinte biztosan az etelközi szállásterület részét képezte. A magyar honfoglalást kiváltó besenyő–kangar támadás minden bizonnyal létében fenyegette és a magyarokhoz való csatlakozásra ösztönözte a „Kilia-mezőn”, a mai Budzsákon táborozó hun utódokat. Mint ahogy a hagyományukban fennmaradhatott népüknek a Kárpát-medencére való „jogosultsága” is, amit közvetíthettek az Álmos, majd Árpád vezette törzsszövetség vezetői számára úgy is, mint a besenyő veszély elhárítását lehetővé tevő továbblépés lehetséges térségét.
A székelység „ruténiai” csatlakozásának az információja mindenképpen a Kárpát-medencén kívüli, attól keletre-északkeletre fekvő területre utal. Ami szintén „belefér” a Budzsákból észak felé elmozduló székely törzs lehetséges útvonalába.
A kelet-európai besenyő nomád nagyhatalom mintegy másfél évszázadig uralta a Pontus–Kárpátok–Duna-torkolata közötti térséget, egészen a kipcsák–török-kun törzsszövetség támadásáig. Habár feltehetően ugyanazt vagy legalábbis hasonló nyelvet beszéltek a kunok és a besenyők, ennek dacára halálos ellenségek voltak, elannyira, hogy inkább a volt ellenségeiktől, a magyaroktól és a bizánciaktól kértek a besenyők – és testvérnépük, az úzok – menedéket a 11. század végén, mintsem kun uralom alá kerüljenek. A számbelileg is igen jelentős besenyő törzsszövetség széthullása és gyors beolvadásuk az ukrán, a magyar, a román és a bolgár népbe még ma sincs méreteiben feltárva. (E népek történetírása többnyire minimalizálta vagy éppen elhallgatta kialakulásukban a besenyő komponens jelentőségét.)
Még a tatárok is ott védekeztek
Az 1050-es évektől kezdődő kelet-európai kun nyomás, a század végétől pedig kun hegemónia is viszonylag rövid életű. Abban mindenképp hasonlít a besenyők sorsához, hogy – a mongol támadás elől – ők is a magyar, a bolgár és a bizánci államok, addigi ellenfeleik védelmét keresik, és csak egy részük válik a későbbi Aranyhorda alapnépességévé. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy az európai Aranyhorda tatár népessége a mongolok mellett nagyszámú kun népességet takar (akiket a keleti szlávok poloveceknek, azaz síkságon, mezőkön élőknek neveztek). A későbbi krími, majd budzsáki tatárság is a magyar, majd az orosz kenézségek támadásai elől húzódik a védett „Kilia-mező” térségébe, a besszarábiai bolgár és a gagauz („gaga-úz” = hangosan beszélő, kiabáló úz!) néptöredékek szállásterülete közelébe. A krími tatár kánság vazallus államalakulata volt a budzsáki tatár közösség, amely saját kezdeményezésre vagy a Fényes Porta beintésére sarcolta és pusztította a lóháton csak két-három napra levő Erdélyt és azon belül a legkönnyebben elérhető Székelyföldet.
Kr. u. 455-től 895-ig 440 esztendő van, ami első látásra túl nagy időintervallumnak tűnik egy néptöredék túlélése szempontjából. Ám a Julianus barát által 1235-ben, tehát legkevesebb hatszáz esztendő különlét után megtalált Magna Hungaria-beli magyarok, az alföldi kun miatyánk imádság, amelyet még a huszadik század közepén is jól megértettek a Kossuth Rádiót hallgatók Észak-Oszétiában, csak két példa arra, hogy bizonyos feltételek mellett egy népcsoport nem csak az önazonosságát, hanem a nyelvet és egyes hagyományait is képes megőrizni évszázadokon keresztül.
„Ki” és „bé”
Miért mondja a moldvai csángó, hogy „kimegyek Erdélybe”, és miért mondja a székely, hogy „bémegyek Moldvába”? Egy nép vagy népcsoport sok évszázados orientációs tapasztalata, tudása, illetve egy korábbi hazájának (szállásterületének) a tudata őrződhetett meg ebben a két tőmondatban. Történészként, mint aki elutasítottam a magyarság – és a székelység – eredetével kapcsolatos „holdvilágos” elméleteket, kezdve az alsó-tatárlaki táblácskák népétől és a suméroktól a többi – nem egyszer hajmeresztő – hipotézisekig, most bátran ki merem jelenteni, hogy „Csigla mezejének” „felfedezését” az említett, rendkívüli stratégiai potenciállal rendelkező és a Kárpát-medencéhez a legközelebb fekvő „sztyeppei rezervátumban”, egy igen fontos, lehetséges támpontnak vélem a székelység eredetének és korai történetének további kutatásához.
Nagy Benedek*
* A szerző történész. Kiliai helyismerete onnan adódik, hogy 1959-ben – 1956-os szerepvállalása miatt – a Duna-deltában raboskodott – szerk. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyvbemutató Déván
Kalandos sorsok és a magyar történelem másképpen
Különleges élményben részesültek azok a dévai magyarok, akik ellátogattak a Téglás iskolába a hétvégén szervezett könyvbemutatókra. Kún-Gazda Kinga tanárnő ugyanis két különleges sorsú személyiséget hívott meg, akiknek élete már eleve kaland, könyveik, pedig további csemege.
Püski István az édesapja, Püski Sándor által 1939-ben alapított híres kiadót mutatta be. A kiadót a magyar lélek megerősítése céljából alapították, különösképpen nemzeti érzelmű művek kiadására, legyen szó szépirodalomról, tudományos művekről vagy történelmi témájú könyvekről. A kiadót 1950-ben államosították, alapítóját pedig meghurcolták, börtönbe is zárták a kommunistákra oly jellemző mondvacsinált ügyek alapján. Püski Sándort azonban nem sikerült megtörni, 1970-ben kivándorolt az USA-ban, ahol New Yorkban újraindította a kiadót és magyar könyvesboltot nyitott a magyar emigráció számára. Vállalkozása óriási sikernek örvendett, 1980-ban Püskiék New York-i könyvesboltja a világ legnagyobb magyar könyvesboltjává vált, ahol nemcsak a saját kiadó által kiadott műveket lehetett megszerezni, hanem számos, akkoriban Magyarországon és a környező országokban ideológiai okok miatt betiltott művet is. A család és a kiadó 1990-ben települt vissza Budapestre, azóta ott folytatják nemzeterősítő tevékenységüket.
Cey-Bert Róbert Gyula élete is kalandos volt. Még kamaszként disszidált 1956-ban a szabadságharcban való részvétele nyomán, Genfben és a párizsi Sorbonne egyetemeken diplomázott, nagysikerű gasztronómiai író lett, majd a nyolcvanas években a távol-keletre sodorta a sors. Több évet élt Japánban, Hong-Kongban és Szingapúrban, keresztül-kasul járta be Kelet-Ázsiát, főleg Körösi-Csoma Sándor nyomdokain haladva. Fél évig buddhista szerzetes, keleti táltos tanítványai is voltak, akiktől elmondása szerint többet tanult, mint a sorbonne-i professzoraitól. Cey-Bert (eredetileg Czeibert) Róbert Gyula a kilencvenes évek derekán települt vissza Magyarországra, de azóta is minden évben 3-4 hónapot tölt Ázsia eldugott vidékein. Feltöltődni és ihletődni jár oda, ott írja meg magyar történelmi témájú regényeit.
A távol-keletiek azért olyan erősek, mert ismerik saját történelmüket, hamisításoktól mentes valós történelmüket, abból merítenek erőt, hangsúlyozta a világot beutazó Cey-Bert. Annak példáján kezdett el írni magyar történelemi témájú regényeket, mert a magyarság hasonló megerősítését tervezi. Könyveit természetesen a Püski Kiadó adja ki.
Cey-Bert szerint a hivatalos magyar történelem, ahogyan széles tömegek ismerik, tele van hamisításokkal, könyveiben ezeket igyekszik kiküszöbölni. Műveit azért írja regény formájában, s nem tudományos történelemkönyvként, mert utóbbiakat csakis a szűk szakma olvassa, míg előbbiek a széles olvasóközönségnek szólnak.
Déván négy könyvét mutatta be: az Attila, Koppány és A pozsonyi csata a magyarság őstörténetéről szólnak. Cey-Bert szerint a magyarok a hunok leszármazottjai, Attila király dicső ősünk, bármennyire is tagadná ezt a hivatalos magyar történetírás. A magyarok inkább a türk népekkel rokonok, mintsem a finn-ugorokkal, az utóbbi ideológiai szempontból az 1848–49-es forradalom leverése után Bécsben felépített hamisítvány.
A pozsonyi csata című könyvében a 907-ben, néhány évvel a Honfoglalás után, még Árpád vezér irányítása alatt történt dicső csatát mutatja be, amelyben a magyarok legyőzték szinte egész Nyugat-Európa egyesített seregeit, s amely akár a teljes magyar történelem legdicsőségesebb diadalának tekinthető, különben a magyar nemzet egyszerűen nem létezne a Kárpát-medencében. Koppány című művében szintén más megközelítésből mutatja be a történelem másik korszakos epizódját.
Végül az 1526: a végzetes mohácsi úttévesztés című művében a középkori történelmet dolgozza fel, a belföldi és főleg külföldi (nyugati) belviszályokat, mulasztásokat és önző érdekeket kidomborítva, melyek végül a dicső Magyar Királyság összeomlásához vezettek Mohács után. Magyarország nem Mohácsnál veszett el, hiszen az oszmánok kivonultak, s az ország egysége megmaradt, hanem az azt követő 15 évnyi belviszályokban, melyeknek a törökök csak az ország egyharmadának elfoglalásával tudtak véget vetni.
A könyveket a Püski Kiadótól lehet megrendelni.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Regélt a Bekecsalja
Kisiskolások regemondó versenyének volt a házigazdája március 11-én Nyárádmagyarós község.
Nyárádmagyarós és Székelybere községek tanítói közössége munkáját dicsérte a szépen feldíszített, népi ruhába „öltöztetett” selyei kultúrotthon, amely 39 kis regemondót, azok szüleit és felkészítő tanítóit fogadta, látta vendégül a harmadik osztályos diákok regemondó versenyének megyei szakaszán. A vendégeket Ozsváth István alpolgármester, majd Iszlai Tünde Andrea községi igazgatónő üdvözölte, azokat, akik fontosnak tartják a múlt felidézését, tiszteletét, a hagyományok életben tartását. A rege bűvös szó, amelynek üzenete az, hogy Isten teremtése örök, a rege nyelvünk, történelmünk, hagyományaink része, kincse. „Őseink vagyona, múltja, öröme, bánata, szenvedése, kivirágzása, nemzeti büszkesége, halálmegvető félelme, gyászos napjainak megszámlálhatatlansága, s valamennyi csokorba kötve, melynek neve legenda, monda, rege.”
Ahol minden történelem
A selyei színpadon fonóba vonultak a gyerekek, ahol Bekecs alatti mondákkal, népdalokkal, táncokkal ismerkedhettek, majd mindenki mesélni kezdett: Attila királytól Szent Lászlóig, a honszerző Árpádtól a szabadságszerző Rákócziig elevenedtek meg a regék, mondák, ott „vonult” Mátyás király szegény embere, csillagásza és cinkotai kántora, a várépítő és forrásfakasztó tündér, Rapsóné várától Csala tornyáig barangolhattunk képzeletünkben a Székelyföldön, hegyeken-völgyeken tündérek lebegtek, majd alig némult el Lehel kürtje, a tündérek felsorakoztak a nyárádszentimrei Paladomb alatt, hogy elűzzék a falura törő lidérceket, majd tatárok verekedtek Almástól Vargyasig, de a Gyilkos-tótól a Medve-tóig is mindent legendák, regék fűznek egybe, és Bodrog is csak akkor lehetett boldog kedvese, Tisza mellett, ha legyőzhette a púpos óriást. Aki pedig mindezt elmesélte, mellére vagy kalapjára selyei bokrétát kapott, mellé dicséretet a zsűritől, amelynek tagjai voltak Fejes Réka, a Maros megyei magyar tanítók szaktanfelügyelője, Bárdosi Ilona ny. tanítónő, a verseny megálmodója, védnöke, Hátsek Kinga csíkszeredai tanítónő, Sajgó Melinda és Simon György marosvásárhelyi magyar szakos tanárok.
Simon György szerint „leckét kaptunk”, Fejes Réka magát a rendezvényt egy élő regének tartja, míg Iszlai Tünde igazgató szerint „elődeink nagy tetteinek felelevenítése által erősödtünk hitben, ember- és hazaszeretetben”. Bárdosi Ilona szerint az anyanyelv ünnepe volt a vetélkedő, de bármennyire is sikeres volt, még mindig sok a tennivaló: a gyerekeket úgy kell kézen fogni, hogy le ne térhessenek az anyanyelv útjáról, de fel kell keresni mondáink helyszíneit is, újra kell tanulni régi szavainkat, történeteinket, dalainkat, mert „amíg nem ismerjük történelmünket, nem vagyunk azok, akiknek lennünk kellene”.
Következik az országos döntő
A zsűri döntése értelmében a marosvásárhelyi Fülöp Ábel, Mihály Róbert, Lengyel Dániel, a szászrégeni Újfalusi Boglárka, az ákosfalvi Nagy Szabolcs Botond, a marosvécsi Tóth Pál Előd és a nyárádszeredai Siklódi Réka dicséretben részesültek, a dobogóra a backamadarasi Fejér Johanna (3. díj, tanítónő Kőműves Edit), a vásárhelyi Nagy Izabella (2. díj, tanítónő Szatmári Zsuzsánna) és az erdőszentgyörgyi Nagy Paula Ibolya (1. díj) került. A legjobb regélőnek bizonyuló kisdiák tanítónője kérdésünkre elárulta: nagyon örülnek a díjnak, és úgy érzik, megérdemelten kapták. Tanítványa egyszerű családból származó, de nagylelkű, mindig mosolygó, derűs kislány, aki megértette a követelményeket, így nem jelentett nehézséget a megyei szakaszra való felkészülés, de az országos megmértettetés előtt még dolgozniuk kell egy picit – mondta el Kovrig Ildikó. Paula is nagyon örült az eredménynek, hisz nem számított rá, sok munkával járt a felkészülés, de úgy érzi, megérte.
*
A regemondó vetélkedő országos szakaszára április 7–8-án kerül sor a marosvásárhelyi Ariel színházban. A megnyitóünnepséget 7-én, pénteken 19 órai kezdettel tartják. A tulajdonképpeni verseny 8-án, szombaton 9 órakor kezdődik, a záróünnepségre 16.30-tól kerül sor.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ
Népújság (Marosvásárhely)

Negyven éve hunyt el Kós Károly
1977. augusztus 25-én fejezte be hosszú pályafutását Kós Károly, aki építészeti remekművei mellett irodalmi munkásságával, művelődésszervezői tevékenységével és politikusként is számos maradandó értéket alkotott.
A temesvári születésű építész egy nagy múltú, eredetileg Kosch nevű erdélyi família gyermeke volt, akit szülei előbb a helyi református gimnáziumban taníttattak, majd a pesti József Műegyetemre küldtek. Kós Károly gyermekkorától fogva vonzódott a művészetekhez – főleg az irodalomhoz és a festészethez –, érdeklődést mutatott a mérnöki szakma iránt, de – 1907-ben – végül mégis építészként szerzett diplomát. A tehetséges fiatal tervező a legnevesebb budapesti irodáknál kapott munkát, és hamar kialakította saját egyéni stílusát.
Kós már pályája elején beleszeretett Erdély népi építészetébe, és azt nem csupán épületeiben jelenítette meg, hanem tudományos igénnyel megírt tanulmányokban is dokumentálta. Időközben megjelent az építész első, Attila királyról szóló balladája, melyben irodalmi tehetségét is megcsillantotta. Kós az első világháború előtti időszakban olyan nagyszerű épületeket tervezett, mint például a Fővárosi Állatkert pavilonjai, a zebegényi katolikus templom, vagy az 1931-re felépített miskolci Kós-ház, emellett pedig ő álmodta meg IV. Károly (ur. 1916–1918) koronázási ünnepségének díszleteit is.
A tervező 1910-ben birtokot vásárolt magának a kalotaszegi Sztánán, és felépítette híres nyaralóját, mely később – a trianoni béke után – otthonául szolgált, mivel Kós az ország széthullását látva úgy döntött, hazatér, hogy segítse a sanyarú sorsra jutott erdélyi magyarságot. E célból szervezte meg 1919-ben a rövid életű Kalotaszegi Köztársaságot, de az impériumváltás után sem hátrált meg az önként vállalt feladat elől: egyike volt – Zágoni István és Paál Árpád mellett – azon értelmiségieknek, akik 1921-ben megfogalmazták a Kiáltó szó című röpiratot, mely autonómiát követelt a romániai magyarság számára. A háromrészes manifesztum (Kós: Kiáltó szó Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyarságához!; Zágoni: A magyarság útja; Paál: A politikai aktivitás rendszere) a poszttrianoni kisebbségi önösszeszedés és önszerveződés kiáltványaként forrása lett mind a politikai, mind az irodalmi transzilvanizmus irányzatának.
Kós Károly a következő években jelentős művelődésszervező munkát végzett, rengeteg energiát fektetett az Erdélyi Szépmíves Céh és az ottani magyarok legszínvonalasabb kulturális folyóiratának, az Erdélyi Helikonnak a megalapításába. A két világháború közti időszakban az építész elsősorban mint szervező és író alkotott jelentőset, ekkor született például a 17. századi Erdély kisemberéről írt Varju-nemzetség (eredetileg: Varju nemzetség) című műve, vagy a Szent Istvánnak emléket állító Az országépítő című regény is. Kós utóbbi írásával Magyarországon később Baumgarten-díjat nyert.
Miután a második bécsi döntés révén Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, Kós is repatriált, és a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán szerzett katedrát. A „kis magyar világ” idején az építész a három erdélyi nemzet békés együttéléséért, az autonóm Erdély érdekében szállt síkra, így pozíciói nagy részét 1944 után is megtarthatta. Az 1940–44 közötti időszakban egyébként Kós részt vett Mátyás szülőházának restaurálásában, és tudományos igényű összefoglaló munkát adott ki a székelyek építészetéről. Miután Magyarország ismét elvesztette Észak-Erdélyt, Kós másodszor is vállalta a kisebbségi sorsot; képességeit mutatja, hogy tudására még a kommunista rendszerben is szükség volt, ahol az idős építészt – annyi nagyszerű alkotás után – egyszerű mezőgazdasági építmények tervezésével bízták meg.
A polihisztor tervező egy ilyen egyszerű munkát is kellő alázattal tudott elvégezni, sőt, a Mezőgazdasági Főiskola dékánjaként, a témában komoly szakmunkákat is írt. A művész fantáziájával és a mérnök gyakorlatiasságával egyaránt megáldott Kós Károly 94 esztendősen, 1977. augusztus 25-én fejezte be küzdelmekben és eredményekben gazdag életét. Sokrétű tehetségét, szorgalmát Magyarországon és Romániában egyaránt elismerték, munkáját Ferenc József lovagkeresztjétől a Corvin-koszorún át a román Augusztus 23-a-érdemrendig számos kitüntetéssel honorálták. Kós Károly tehetsége mellett józan ítélőképességével és tevékeny hazafiságával is igazi példaképnek számít, miután egész életében az erdélyi nemzetek békés együttélésének érdekében dolgozott.
Rubicon.hu; itthon.ma/kult