A Magyarok Székelyföldi Társasága, együtt a csíkmindszenti egyházközséggel és Csíkszentlélek község önkormányzatával, 2007-ben Attila hun királynak akar egész alakos szobrot állítani Csíkmindszent település tízesek által határolt Havala nevű határrészében, ahol eredetiben megmaradt a tízes településforma. A szobrot Bocskai Vince szovátai szobrászművész fogja elkészíteni – olvasható a kezdeményezők által létrehozott szoborbizottság felhívásában. A szoborbizottság támogatást kér a szobor elkészítéséhez. /Attila-szobor Csíkmindszenten. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 21./

Attila király halálának 1555. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepség keretében szeptember 7-én, vasárnap Árpád fejedelem-díjjal tüntetik ki Kubik Anna színművésznőt Alpáron, ahol a legenda szerint hármas koporsóban a Tisza medrébe temették a hunok királyát. A díjat a Magyar Művészetért Alapítvány Kuratóriuma és a Herendi Porcelánmanufaktúra alapította 2007-ben, Árpád vezér halálának 1100. évfordulóján. Az Árpád fejedelem-díj kuratóriuma úgy döntött, ebben az évben a díjat Kubik Annán kívül az Aracsi pusztatemplom és a bánsági püspökség, a Háromszék szerkesztősége, Győrfi Sándor, Dunaszerdahely városa, valamint posztumusz Illyés Gyula és Wass Albert kapja meg. A Háromszék szerkesztősége a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében október 23-án tartandó ünnepségen veszi át az Árpád fejedelem-díjat. Ugyanakkor adják át a Bartók Béla-emlékdíjat a csernátoni Haszmann Pál Múzeumnak, a Magyar Művészetért Díjat Ádám Gyula csíkszeredai fotóművésznek és Benedikty (Horváth) Tamás írónak, az 1956-os forradalomról szóló Szuvenír című regény szerzőjének. /Szekeres Attila: Árpád fejedelem-díj. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 6./

Kurtapatakon Tuzson Csaba és felesége, Póka Erzsébet romantikus épület- és kertépítészeti hétvégi portájának díszkertjében felállították a turulmadarat, Vetró András szobrászművész alkotását. Mondáinkat elevenítve, Attila király címermadaraként már másfél ezer, Árpád honfoglalóinak több mint ezer éve óta itt lelt volna otthonra, írta Sylvester Lajos. Sokan a csíksomlyói Mária-búcsúról érkeztek ide, vallásfelekezetük felől nézvést mind a négy magyar történelmi hit képviselőiként Tőkés László református európai parlamenti képviselővel az élen. Az első „magánturulmadár” leleplezésére baráti csoport is érkezett – többnyire építészmérnökök és hozzátartozóik. – Van ahol üldözik a turulmadarat. /Sylvester Lajos: A Tuzson-porta sziklaszirtjére szállt a turulmadár. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 3./

Elfelejtett erdélyi klasszikusok
Erdély a magyar irodalomban címmel tartott vasárnap előadást ifj. Tompó László irodalomtörténész, a budapesti Attila Király Népfőiskola tanára a Lorántffy-központban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében. A mintegy kéttucatnyi érdeklődő előtt olyan elhallgatott vagy elfelejtett, értékőrző erdélyi klasszikusokat idézett meg, mint Baróti Szabó Dávid, Kuthy Lajos, Szabó Dezső vagy Makkai Sándor. Előadását Szabó Dezső gondolataival kezdte: nemzeti megmaradásunkat elsősorban nem politikusainknak, hanem irodalmunknak köszönhetjük, amely pajzs, kereszt és fegyver is egyben. „Minden magyar felelős minden magyarért” – idézte a két világháború között igen-igen népszerű kolozsvári születésű írót, majd Hamvas Béla gondolataival folytatta, miszerint az erdélyi irodalom olyan gazdag értékmegőrző szereppel bír a magyar irodalomban, hogy a történelmi Magyarországból kiragadva, akár különállóan, önmagában is megállja a helyét.
Majd a háromszéki jezsuita költőről, Baróti Szabó Dávidról beszélt, aki a 18. század második felében a magyar nemzet megmaradását a magyar nyelv művelésében látta. Ebben az időben a magyar nem csak a törvényhozásnak, de az oktatásnak sem volt a hivatalos nyelve, ugyanis 1844-ig ezeket a szerepeket a latin töltötte be Magyarországon. Az erdővidéki születésű költő rengeteget támadta a nemességet, a főurakat, amiért nem művelik kellőképpen a magyar nyelvet. Majd a magyar ifjúsághoz fordult, magyar szóra, írásra, anyanyelvük ápolására, művelésére buzdította őket, a nyelv elsorvadásában ugyanis a nemzet kihalását látta: „Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! / Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak / Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz”.
Ezekután az 1940-es évek egyik legnépszerűbb prózaírójáról, a mára már teljesen feledésbe merült érmelléki születésű Kuthy Lajosról beszélt, aki páratlan éleslátásról tanúbizonyságot téve már a reformkorban megjövendölte Hazai rejtelmek című művében Magyarország kamat- és a nemzet lélekrabszolgaságba hajtását: „A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? … De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek”.
A továbbiakban ismét Szabó Dezsőről, a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjáról beszélt. A kimagasló műveltséggel, tájékozottsággal és nyolc nyelv ismeretével megáldott Szabó már ötévesen folyékonyan olvasta Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai, Verne, Hugo műveit. Nemzetnevelő munkásságában azt hangsúlyozta leginkább, hogy minden nevelési elmélet annyit ér, amennyit belőle a magyar öntudat kialakítására és erősítésére lehet használni. Gyakran ostorozta kora irodalomtörténészeit, mert azt tartották lényegesnek, hogy a világi irányzatok s alkotók miként hatnak, illetve hatottak a magyar kultúrára, nemzeti értékeinkre. „Kölcsey zsebkendője netán azért nedves, mert Goethe beleprüszkölt?” – tette fel ironikusan a kérdést az író, aki a lényeget kortársaival ellentétben abban látta, hogy a magyar nemzet tudósaival, művészeivel miként járulhat hozzá Európa szellemi arculatához. „Szabó Dezső nyelve egy óriási kincs, egy hatalmas hangszer” – folytatta Tompó. Az elsodort falu szerzője névszóigésítéseivel, kép- és szóleleményekben gazdag alkotásaival nagyban hozzájárult a 20. század első harmadában a modern magyar próza fejlődéséhez. „Idegen a világ mindenhol, csak itt vagyunk otthon, sehol máshol” – idézte székely meseregényének, a Csodálatos életnek a legutolsó sorait.
Végül Makkai Sándor nagyenyedi születésű református püspökről, íróról, s annak 1939-ben megjelent Tudománnyal és fegyverrel című munkájáról is beszélt az irodalomtörténész, melyet méltán tekinthetünk ma is nemzeti alaptantervnek, szemben az elmúlt években született tervezetekkel.
Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Választható tantárgy lenne a székelység történelme
Székelytörténelem. Csaba királyfi csillagösvénye, Réka királynő sírja, Attila király öccse, Buda vára – a székelység történelmének helyszínei és szereplői. Várlátogatásokkal, legendás helyszínek felkeresésével, interaktív módszerekkel ismertetnék meg ősztől, választható tantárgy keretében a székelység történelmét 12-13 éves – egyelőre székelyföldi – diákokkal.
Főként a piros-fekete, esetenként akár kék és zöld színeket is ötvöző népviselet és a székely porták egykori szokásai érdeklik a hetedik osztályos Benkő Dánielt.
Benkő Dániel diák elmondta: „Valaki bejönne, aki akár néptáncot tanít, vagy ilyesmit, mert én is falun élek, és mamáméktól is kérdezgettem ilyeneket, s az ilyen népi ruhákra vagyok még kíváncsi!” A Hargita megyei tanfelügyelőség és önkormányzat közös kezdeményezésére Kovászna megye is nyitottnak bizonyult, így az egész történelmi Székelyföldön válaszható tantárgyként oktathatják ősztől a székely tantárgyat. Az elmúlt hetekben megalakult a történészekből, történelem tanárokból verbuvált szerkesztőbizottság, amely a tantervbe illeszkedő információkkal egészíti majd ki a székelység történetével az általános iskolás magyar nemzetiségi történelem tankönyvet.
Engem az érdekelne igazából, hogy mikor különítettük el a népcsoportot: a székelyt a magyartól, és hogy régebb miket csináltak... és a hagyományok...” – tette hozzá Nitu Kinga diák.
Ferencz-Salamon Alpár Hargita megye főtanfelügyelője hozzátette: „A hatodik-hetedik még egy kicsit a legendavilágból, a mesékre alapozódó legendavilágból vezetné át a gyerekeket a történelem talajára, és a 9-12-es tanagyagban, amely majd később kerül kidolgozásra, ott majd lebontjuk a székelységről a mítoszokat, és a teljes történelmi tárgyilagosság eszközével fogjuk majd tanítani a gyermekeket.” Az elképzelések szerint a tankönyv munkafüzettel, tanári könyvvel, szemléltető eszközökkel is kiegészül. A szerkesztők fontosnak tartják, hogy az osztályterem falain kívül is oktathassák egy kirándulás során például a Réka királynő sírjának legendáját Vargyason, vagy Buda herceg várának mondáját Székelyudvarhely szomszédságában.
„Időnként azért fájdalommal tapasztalom, hogy mondjuk ötödikben, amikor elkezdik tanulni a kisdiákok a történelmet, gyakran több mindent tudnak Egyiptomról, vagy hamarabb elmennek Görögországba, mint a közvetlen környezetüket ahogy megismerik.” – tette hozzá Novák Károly a Benedek Elek Gimnázium aligazgatója.
A tantárgy szakmai koordinátora fontosnak tartja, hogy itt nem csak egy regionális csoport történetének megismeréséről van szó.
„Hogyha megnézzük a jelenlegi székelység tudatában létező összetartó kapcsokat, akkor arra döbbenünk rá, hogy első helyen a közös történelem, a közös múlt áll. Részben a mitikus múlt, tehát amit én úgy szoktam nevezni, hogy virtuális múlt, a meg nem történt múlt, de ami az embereknek a tudatában, lelkében él, és a valóságos múlt is viszonylag jelentős szerepet játszik ebben a tudatban.” – tette hozzá Herman Gusztáv történész.
A régió tömbmagyar jellege kiegészíti az említett tudatot. Ennek a sokrétű tudati tényezőnek a gyerekek világába való beépítését tartják küldetésüknek a székely történelem oktatásán dolgozó szakemberek. Farkas Krisztina
Duna TV, Térkép. Erdély.ma

Utcanévvita Csíkszeredában
Mihai Eminescu vagy Attila király? Tudor Vladimirescu vagy Pál Gábor? Utcanevek cseréje körüli javaslatokról vitáznak a csíkszeredaiak. Közben Hargita megye egyetlen szociáldemokrata parlamenti képviselője az utcanevek változtatásának törvényes tiltását fontolgatja.
Tudor Vladimirescu, az 1821-es havasalföldi forradalom betyárvezére valószínű nem is hallott Csíkszeredáról. A diktatúra idején nevezték el ezt az utcát róla azok, akiket nem érdekelt a csíkiak jogait védő Pál Gábor tevékenysége. Pedig ebben az utcában van az ő háza is, amely jelenleg a Magyar Főkonzulátus otthona.
„Még jónéhány utca van Csíkszeredában amit olyan személyekről neveztek el, akiknek nem sok közük van Csíkszeredához. Biztos, hogy még lehetne jónéhányat elnevezni olyanokról is, akik ténylegesen itt éltek és dolgoztak illetve alkottak valamit ami maradandó volt a város számára" – vélte Kovács Attila.
Ez az utca a városban sosem járt román költő, Eminescu nevét viseli. Itt már összegyűltek a névcserét szorgalmazó aláírások: a lakók többsége Attila király nevét választaná.
Román ajkúakat is megkérdeztünk. Azt mondták, ez kényes téma, kamera előtt nem akartak véleményt nyilvánítani. A névváltoztatások egyik szorgalmazója viszont úgy véli: egy terület megjelölése tulajdonosaik hatásköre. Csibi Barna múlt héten egy köztéri rendezvényen is nyomatékosítani szerette volna véleményét. Eminescu 1872-ben írt, annak idején a Federatiunea bukaresti újságban közölt és jelenleg is bárki számára hozzáférhető publicisztikai írását akarta felolvasni. Csibi Barna, kezében Eminescu és az utcanévcseréket törvénnyel is szabályozni óhajtó Mircea Dusa képviselő portréjával, köztérre vonult ugyan, de erre a sajtó képviselői és a csendőrökön kívül, senki nem volt kíváncsi. Ez utóbbiak viszont magukkal vitték a meg sem tartott rendezvény ötletgazdáját, és ezer lejes, azaz 240 eurónyi bírsággal „értékelték” a véleménynyilvánítást. A lakosság igényét mindig komolyan veszik – mondta el a polgármester, Ráduly Róbert Kálmán. Az Eminescu utca nevének megváltoztatásával kapcsolatos határozattervezet megkapta a bizottságok támogatását. A január 28-i tanácsülésen a színmagyar testület, egy RMDSZ-es tanácsos javaslatára, e témában mégis elnapolta a döntést.
Csúcs Mária, Csúcs Péter
Duna Televízió. Erdély.ma

Mintegy kétezer érdeklődőt vonzott a székely rockopera ősbemutatója
mint kétezer nézője volt a magyar államalapítás ünnepére kitűzött Csaba királyfi rockopera ősbemutatójának. G. Nagy István Ilián magyarországi költő és drámaíró monumentális műve nemcsak a környékbelieket vonzotta a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyba, szép számban érkeztek nézők más erdélyi megyékből, de még Magyarországról is.
A népes érdeklődés nem kis gondot okozott a szervezőknek, a község központjából leágazó utcákban parkoló autók száma is bizonyította, kevésnek bizonyult a parkolóvá alakított iskolaudvar és Vásár tér. A nézők becsületbeli összeg ellenében juthattak be az egyharmad részben játéktérré, kétharmadrészben nézőtérré alakított Lázár-kastélyba, az érdeklődők elhelyezése miatt jócskán elhúzódott az előadás kezdete is.
G. Nagy István Ilián műve egyébként a magyar történelem azon időszakát eleveníti fel, amely Attila hun király halálával kezdődik, és Álmos vezér bevonulásával ér véget, különösen kihangsúlyozva azt az időszakot, amely a vezér nélkül maradt székelységet érinti. Attila halála után ugyanis testvérháború robban ki két fia, Csaba és Aladár között, Aladár germán segédlettel legyőzi Csaba seregét, a szétszóródott hunok egy csoportja viszont visszavonul az ország keleti részébe. Itt fogadják fejedelmi pompával a Görögországból hazatérő Csabát, aki kardját bízza a székelyekre, megígérve, hogy visszatér, mielőtt az őshazába távozna. A székelyek generációkon át visszavárják Csabát, amikor pedig már úgy tűnik, hogy feladják a reményt, bevonul Álmos vezér seregével és Árpád fiával. A székely rabonbánok által őrzött kard azonban már Árpád kezébe kerül azzal az atyai intelemmel, hogy neki a tiszte védeni a nemzetet. A darab záróénekének refrénje a mű mondanivalójaként is felfogható: „Védd magyar nemzeted, mert ez a te küldetésed!” 
A szerző, G. Nagy István Ilián érdeklődésünkre elmondta, akkor fogalmazódott meg benne a mű megírásának ötlete, amikor rádöbbent, hogy sem Magyarországon, sem Erdélyben nem ismerik eléggé Csaba királyfit.
Jánossy Alíz. Krónika (Kolozsvár)

Történelmi emlékpark Kisborosnyón
Egy kicsit megrendül az ember, ha azt veszi észre, kis közösségek is gondolnak merészet és nagyot, aztán ha megvalósították, azt már eltüntetni nem lehet.
Ezt cselekszik immár tíz esztendeje Kisborosnyón Damó Gyula tanító vezetésével, mellé állott a falu is, Bartha Árpád megyebíró, Nagy Sándor közbirtokossági elnök, községi képviselő, Veress Kálmán szintén a falu elejéhez tartozik, aztán Majos István presbiter, Veress Sándor nyugalmazott lelkész és sokan mások. Valóságos történelmi emlékparkot hoztak létre, faragott emlékfák, kőtömbök idézik a magyar s az erdélyi magyar székely történelmet. Könnyű lehet, gondoltam magamban, történelemórákat tartani itt a gyermekeknek. Damó Gyula, a park létrehívója saját faragott székely kapuját állította a bejárathoz. Legyen ott, ne kelljen arra is pénz, adakozás. Valóságos emlékfa-erdő, nem egyéb. 1910-ben ez a Kisborosnyó 1602 lelket számlált, míg Nagyborosnyó csak 1544-et. Most a kisebbik Borosnyó hívja föl a figyelmet arra, amit sosem szabad elfelejtenünk. Néhány emlékfáról, kőtömbről: egy jelfán a földrajzi adatok, a falu földrajzi koordinátái, 550 méter magasan fekszik, keleti hosszúsági kör 26 fok, északi szélesség 45 fok, fekvése Kelet- és Nyugat-Európa felező vonalán. Aztán megépítették örök emlékeztetőül az ország- és nemzetgyilkosságra a trianoni napórát. Cementlapon a jel, és az emlékfa árnyéka pontosan június 4-én ér ama pontra a lapon. Emlékjelt kapott hát a nemzeti összetartozás napja az idén. A két szörnyű világháború emlékét idézi a tonnás kőtömb, azon héber nyelven is ott az írás, fölkiáltás, hogy soha többé ilyent! És az egyik fán az írás: "A magyar szó apostolai. Balassi, Pázmány, Apáczai, Kazinczy, Kosztolányi, Ady." Csak néhányuk, figyelmeztetőként. Jelen van név szerint a világhírű magyarok egy csoportja is. Mindet nem tudták még fölvésni. Köztük Szentkatolnai Bálint Gábor, a magyarság őstörténetének kutatója, rokonaink és azok nyelvének – 19 nyelven beszélt – megtalálója és megismerője Ázsiában. Faragott jelfát kaptak 1956 székelyföldi áldozatai is, voltak bőven, aztán ott az írás a másik faragott történelmi fán: önvédelmünk elfelejtett harcosai. Értsen a szóból a vándor meg a helybéli, s igen a gyermek is. És akkor királyaink, erdélyi fejedelmeink egész sora, mellettük 1848–49 hősei: hét harcos áldozat, aztán az első világégés hat, a második huszonkét áldozata. Másik fán – szándékosan nem jegyzek kopjafát, hiszen ezek emlékeztető faragott jelek inkább – Erzsébet nevű királynéink. És a falut, országot, nemzetet megtartó nagyasszonyaink. És igen, az anyák is kaptak történelmi jelet ebben az erdőnyi történelmi olvasókönyvben, anyáink, világra nevelőink. E hónap 19-én hármas emlékeztetőt avattak Kisborosnyón a nagy lélekkel megáldottak. Valóságosan meghordott hármas halmon három gyönyörű emlékfa, a közbelső Attila királyé, mellette örök emlékeztető a magyar-székely rovásírásra. Igen, itt a népnek eszébe jutott, hogy az a kincs másfél ezer esztendős legalább, és a miénk, hát ott a helye Attila jelfája mellett. A harmadik jelfa a visszafoglalásé. Nem tudom, azok a szlovák politikusok, akik eltiltották a magyar nyelvet amott Felvidéken a magyaroktól, és azok, akik a magyar címerből kilopták s magukénak nevezik a hármas halom magyar címerelemet, mit szólnak majd ehhez a hármas halomhoz Kisborosnyón. Lehet, visszavonják Borosnyóról a szlovák nagykövetüket, kitelik tőlük... Nem sorolom, hosszú lenne, ám ennyi is lélekemelő a történelmi emlékparkból. Meggyőződésem, hogy – Kisgyörgy Zoltán ünnepi előadó szavaival élve: ha rázós lesz az út a látogatók kocsijának (amúgy sima aszfalt vezet), legalább fölrázza bennük a történelmi és nemzettudatot. Amondó vagyok, hogy azok a politikusok, akik ellenünkre a kis lépések módját élték az eltelt húsz évben, most Kisborosnyón tudomásul vehetik, hogy lehet tíz év alatt is megtenni nagy lépéseket. Példa egy kis közösség nagy alkotása. És azt is elmondom, hogy e park mellett s ebből kimenni nem lehet imás sóhaj nélkül, nem. Himnuszos volt a délután, és én néztem az embereket: balsorsot, porladó sziklaszékelyeket láttam, hallottam énekelni s énekelve, de egyetlen lehajtott fejet sem! Idézem az ifjú református lelkész, Rátoni Botond szavait, véshetnénk kőbe, fába is: "Egy megkeserített és megkeseredett nép saját jövőjét adhatja fel!"
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Frigyre lépni a szülőfölddel – A székelység története: – sikertörténet
Egyed Ákos akadémikus legújabb kötete, A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (Pallas-Akadémia Csíkszereda, 2006) Székelyföldön sikerkönyv, a hatodik szerzői estre Sepsiszentgyörgyön már az ezres példányszámon felüli újranyomott kötetek kerültek, s a találkozó résztvevői közül többen több példányt is dedikáltattak a szerzővel. A könyv sikerének több összetevője van, mindenek előtt Egyed Ákos személyi hitele, az erdélyi történetírók, a találkozón név szerint is említett Benkő József, Szádeczky Lajos, Orbán Balázs nyomdokain járó írói-emberi következetessége, a szülőföldszolgálat általuk felállított mércéjének tisztelete. A siker forrása az is, hogy az ugyancsak a Pallas-Akadémia gondozásában 1998-ban megjelent két kötetes Erdély 1848-1849 megjelenése után hamarosan közkedvelt, népszerű olvasmánnyá vált, eredményesen tudta összehangolni a tudományos kutatás adatait és tényeit a tudománynépszerűsítéssel. Szóval a „jót, s jól, ebben áll a nagy titok” helyzetével és állapotával van dolgunk, Egyed Ákos oly módon „szánt és vet”, hogy nem kell másra hagynia, könyveivel, tudományos közéleti szerepvállalásaival maga is meghozhatja az áldozatot.
A jeles szerző miért is nevezi szinte kihívásként sikertörténetnek a székelység történetét? A válasz olyan egyszerű, mint amilyen kézenfekvő: a székelység, „annyi balszerencse közt, és oly sok viszály után” mindmáig megmaradt és együtt maradt ősi szállásterületén, a Kárpátok dél-keleti sávjában. A történelmi Erdély magyarsága Székelyföld kivételével elfogyott, sziget- vagy szórványmagyarsággá vált, kisebbségbe szorult.
Egyed Ákos hatalmas történeti tényanyag birtokában gondolja újra, hogy a székelység megmaradásnak mi a titka és mi a nyitja. Könyvét négy fejezetre tagolja. Legelőbb A székelyek a magyar királyságban, ezt követően Az erdélyi fejedelemség korával ismerkedhetünk meg, harmadik históriai stáció A székelyek a Habsburg birodalomban, majd, zárófejezetként A székelyek az Osztrák-Magyar Monarchiában győz meg arról, hogy a székely megmaradás nagy titka az autonómia, az önkormányzatiság, a székely szabadságjogok bármi áron, vérrel, az élet árán is megvédendő következetessége. Miután ezt a tanulságot a könyvből összecsomóztuk, fogalmazzuk meg, hogy a könyv általános sikerének az alapja, az, hogy az olvasó számára egyértelművé teszi: azért alakulhatott így a különböző történelmi korszakokban a székelység sorsa, mert képes volt évszázadok hosszán át arra, hogy az elkerülhetetlen változásokhoz alkalmazkodjon, de szabadságát, közösségi jogait és ennek gyakorlását képes volt fegyverrel, diplomáciával és tollal is megvédeni.
Ez történik a magyar királyság idején a 16. századig, az erdélyi fejedelemség létrejöttéig.
Egyed Ákos a székelység magyar királyságbéli sorsának taglalását megelőzően, bevezető helyett a népcsoport sokat vitatott eredetéről is szól. Ebben a bozótosban az egymásnak feszülő elméletek és ellentétek miatt nehéz ösvényt vágni. A szerző négy székely eredetet firtató históriai áramlatot vázol fel. A sort Anonymusszal nyitja, s amúgy „magyar módra” a Névtelen Jegyzőt nem oktatja ki, „nem leplezi le”, hanem megállapítja, hogy P. Dictus Magister és az őt követők nyomán az egész magyar középkorban szilárdan élt az a hit, hogy a székelyek Attila hunjainak a maradványai. A Névtelen Jegyző szerint tehát a székelyek Pannóniában csatlakoztak a magyar honfoglalókhoz s egyik vezérükkel indultak Erdély felé.
A 13. század jeles krónikaírója, Kézai Simon is azt írja, hogy a székelyek a hunok maradványai, „s mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, s miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem a blakokkal együtt a végek hegyeiben nyertek osztályrészt.”
A hun származást vallja a későbbiek során a székely történelem és kultúra nagy kutatója, Orbán Balázs, de ezt fogalmazza meg sok jeles erdélyi történetíró is – Nagyajtai Kovács István, Jakab Elek és Kőváry László is.
Egyed Ákos könyvében nyomatékosítja, hogy a székelység többsége ma sem mond le a hun származás hagyományáról, s azt vallja, hogy ez a népcsoport már a magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében volt.
Ehhez az elmélethez és meggyőződéshez kiegészítésként annyit fűzhetünk hozzá, hogy a mai török népek körében mélyen meggyökerezve él a magyarok, s ezen belül a székelyek hun származása, s Attilát a magyarok és az ótörök népek közös őseként tisztelik. A hun-török rokonság lehetőségét Hóman Bálint sem vetette el.
A történészek jelentős csoportja a magyarsághoz csatlakozott rokonnépnek tartja a székelyeket, a harmadik elmélet szerint a székelyek eredetileg is magyarok. Egyed Ákos kiemelten foglalkozik László Gyula „kettős-honfoglalás” elméletével, majd a maga véleményével zárja az eredetet taglaló fejezetet: „E könyv szerzője olyan „csatlakozott” népet lát a székelységben, amely a magyarral nagyon közeli rokon lehetett, hosszú ideig együtt élt vele, magyar anyanyelvűvé vált, s a honfoglalás előtt betelepedhetett a Kárpát-medencébe, így a csatlakozás már itt történhetett. (kettős honfoglalás). Tény azonban, hogy a székelység, amióta írott történelmünkben feltűnt, magyarul beszélt s magyarságát sohasem tagadta meg.”
A székelység rövid történetének leginkább újragondolt időszaka a népcsoportnak a magyar királyság keretében elfoglalt helye és szerepe, székely identitásának megőrzése, az az időszak, amikor a szállásterületből haza lesz.
A szerző kiemelten foglalkozik az első nagy megpróbáltatással, a tatárjárás és a székelyek viszonyával. Megállapítja, hogy miután megtelepedtek a székelyföldi szállásterületet felosztották a nemzetségek (hadcsoportok) között, tehát már akkor kezdik kialakítani területi-közigazgatási szervezeteiket, a székely székeket. Ezekhez igazították az egyházi és a hadrendszert, a székelység minden tisztséget az önmaga soraiból választott személyekkel töltetett be, kivéve a székely ispánt, akit a király nevezett ki.
A letelepedés első tűzpróbája az 1241-es mongol betörés, a mohi csata utáni kárpát-medencei állapot, amikor is a tatár pusztítások következtében az egész terület siralomvölggyé vált, kivéve terra Siculorum-ot, amelyet, a feltételezések szerint nem ért akkora pusztítás, mint az ország többi részét. Ennek közvetett bizonyítékai vannak: mindjárt a tatárjárást követően a székely csapatok hadjáratokban vesznek részt, V. István király hadi érdemeikért a Kézdi székelyeknek adományozza a mongolok pusztítása miatt lakatlanná vált Aranyos földjét, ahol rövid idő alatt 18 falut alapítottak, s létrehozták a hetedik székely széket.
Székelyföld autonómiájának megalapozása a székely önigazgatás intézményeinek, a székely nemzetgyűlésnek, a székeknek és a falvaknak a rendszerbe szervezése volt, az a folyamat, amelynek eredményeképpen a szállásterületből mintegy évszázadnyi idő alatt létrejött terra Siculorum, Székelyföld, azaz a székely haza. A székelyek a magyar királyság keretében bekerültek az országos társadalmi erők körébe, helyük volt az országgyűlésben. A királyi vármegyéktől elütően minden székely széknek saját hada volt, létrehozták az általános közgyűlés, a nemzetgyűlés intézményét, a székeknek is joguk volt közgyűlések meghirdetésére. Érdekes és izgalmas dolog, hogy az ispán által összehívott nemzetgyűlésnek nem volt állandó székhelye, mai fogalmakat visszavetítve „vándorgyűléseket” is tartottak, s a székelyföldi köztudatban a települések közötti versengésben-vetélkedőkben még ma is sorolják, hogy az adott faluban hány „országgyűlést” tartottak.
A székely településrendszer, a faluhálózat kialakítása, a városok megjelenése, ezek hierarchiába sorolása és megnevezése erős magyar identitásról tanúskodik. Ennek bizonyítására Egyed Ákos Bogáts Dénes nyomán a szállás, falu, község, vár, város szavainkat a legrégibb magyar megnevezések között emlegeti, s ezekhez társítja a települések részneveit, a ház, lak, temető, sír, szer, szeg (falurész), táj, út, határ, dűlő, nyomás szavainkat.
A falurendszer kialakításával a székelység végleg hazát teremtett a maga szállásterületén. Ezt, jellemző módon saját szavaiba öltöztette, önigazgatási szervezettségével, intézményeivel és fegyverrel is védelmezte minden elidegenítési és rombolási szándéktól. A szülőföldhöz ragaszkodás, a szülőföldszeretet ebben a rendszerszerűen megszervezett és működtetett hagyományban gyökerezik.
Szövegemből kiszólva mondom, hogy ez a nyitja annak, hogy amikor a falurombolás, a nyelvi tiltások időszaka ránk rontott, a székelység akár ösztönösen, akár tudatosan úgy védte, védelmezte saját szavait, mint valaha az országhatárt vagy a várait, Kányádival szólva ezekben az ínséges időkben hozzálátott, hogy „begyűjtse az anyanyelvi szókat”. Abban az időszakban, amikor a településneveket – szülőfalunk nevét – nem lehetett magyarul leírni, az újságírók, de mások is kultuszt teremtettek, hogy a jelentéssel bíró gyönyörű tájnevek tömkelegét írásaikba, a közbeszédbe építsék, s ily módon egy tiltott szó mellé testőrként őrző-védő szolgálatot teljesítve tucatnyi szemléletes kifejezést állították.
Számunkra ezért furcsa, hogy a legalattomosabb és eredményesebb falurombolást a szülőföld öleléséből rég kiszakadt csoportosulások a Kárpát-medence sok helyén mondhatni zokszó nélkül vihetik végbe.
Témánkhoz visszatérve Székelyföld katonai szervezettsége, katonai rendje, önkormányzati intézményei, önálló jogrendje, az öröklött szabadságjogok olyan védettséget biztosítottak számára, amely a fennmaradását, s a hatalmas vérveszteségek, az elvándorlás kényszerítő körülményei ellenére a föld megtartó erejét növelték. S amikor az öröklött szabadságjogok, az autonómia veszélybe került, képesek voltak saját elöljáróik, akár a király, később az erdélyi fejedelmek ellen fordulni. Fegyverrel is. De a pártütők ellen is maguk szabtak törvényt. Egyed Ákos „rövid története” alapjában és mélyen áthallásos mű, az erdélyi, illetve a székelyföldi autonómia törekvéseknek olyan históriai megalapozása és támasza, amelynek széleskörű ismertsége nem csak a székelység számára lenne hasznos. Lefegyverző és megszégyenítő fegyver azok számára, akik közönnyel viseltetnek a magyar megmaradás ügye iránt, mert ezt, sok esetben az anyaországnak vélt térség közepén is veszély fenyegeti.
A könyvnek, ajánlott olvasmányként ott kellene lennie minden magyar család könyvespolcán, s akkor nem indítanának szégyenletes csatározásokat a nemzeti szimbólumok, zászlók, jelvények, turulmadarak, kerecsensólymok, (magyar és székely) himnuszok ellen, és, főleg, nem „románoznák” le, hogy a finomabbik kifejezést használjam, az erdélyi jövő-menőket a Kárpát-medencében, akik kevésbé sem jött-mentek.
A székelyek rövid történetét bemutató népes és nagy sikerű szerzői esteken az is eszünkbe jutott, hogy miként lehetne ezt a könyvet vagy ennek egyik még rövidebbre fogott változatát más nyelveken is hódító útjára indítani, s a közönyös és közömbös Európában szellemi szálláshelyet keresni annak históriai ténynek, hogy a Terra Siculorum az európai autonómiák történetében is előkelő és, főleg, tanulságos helyet érdemel, és autonómiát teremtő igyekezetünkben nem feltétlen és nem minden áron kell csak idegen mintákba fogózkodnunk.
Egyed Ákos új könyvét olvasva, és ezt, különösen most, március idusa táján a kétkötetes Erdély 1848 – 1849 mellé illesztve, a magyar megmaradás két sikerkönyvét lapozva érzékelheti az érdeklődő, hogy jó magyar embernek lenni, s ezekből a munkákból meríthet erőt és bátorságot, hogy közösségi ünnepeit, „ország- és nemzetgyűléseit”, zászlóit és szavait lobogtatva korlátozás nélkül ünnepelhesse.
A székelység „másságát” és „azonosságát” a magyar és a székely himnusz együttes éneklése érzékelteti. Ez olyan kettős identitás kifejezése, amely az 1848 március 15-i Kiáltvány 12. pontját, az „Unio” szellemiségét a határok fölé emeli. És eközben, minden hatalmi eljárás, betartás, magyar pártütés ellenére a székely székekben hasasodnak a dossziék a Székelyföld autonómiájáért rovatokba gyűjtött aláírásokkal.
2oo7. március 9.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

Dr. Kelemen András: Magyarok és törökök: Mit tudunk egymásról?
Gyökerek Ha arra gondolunk, hogy a honfoglalás környékén a bizánci feljegyzések turkokról beszélnek, amikor a honfoglalókat említik, akkor máris megvan az első kapocs.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a régészek szerint a honfoglalás kori mellékletes sírok alig vagy egyáltalán nem különböztethetőek meg a korabeli besenyők és oguzok sírjaitól, akkor világossá válik, hogy ez időben a kultúránk közös volt. Mindig fel szokták sorolni a két nyelvben fellelhető közös szavakat, de érdemes kiemelni, hogy sok igénk is közös. Ez pedig a mélyebb egymásra hatás bizonyítéka.
Számomra ennél is többet mond azonban a nyelvi logika. Mind a török nyelvekre, mind a magyarra jellemző a ragozás, a hangrendi igazodás, a nyelvtani nemek hiánya, a melléknév-főnév sorrend; az a tulajdonság, hogy két mássalhangzóval nem kezdünk szót, vagy amiért Arany nyelvét annyira magyarosnak érezzük: a mellérendelő mondattani szerkezetek előnyben részesítése.
Az már a kultúra területére tartozik, hogy ahogy a magyarok Hunor és Magyar testvérpárra emlékeznek, ugyanúgy voltak ezzel a hunok Utrigur és Kutrigur esetében és az Ergenekon-monda törökjei a Kajan és Nöküz testvérpárral.
Még érdekesebb összevetni a keresztény tartalommal dúsuló korabeli népköltészetünket annak türk párhuzamával.
Az Ómagyar Mária-siralom egy részlete így hangzik:
Szemem könnyel árad, Én jonhom búval fárad, Te vérüd hullottya Én lelkem alélottya. (Mészöly Gedeon olvasata) És az Orhon folyó mentén a türk Bilge kagán így siratja el öccsét: Szemem könny marja, zsigerem sóhaj tépi mendétiglen kesergek küszködvén kesergek. (Képes Géza fordítása) Igen közeli párhuzamok találhatók az Anatóliába benyomuló tizenkét oguz törzs hagyományaiban is, amelyek a Dede Korkut könyve elnevezéssel maradtak fenn. A Dede Korkutban az újonnan felvett muszlim vallás még nem ivódott a lelkekbe. Ki is mondja, hogy „az idegen imára szólít”. A későbbiekben a Szent István-i állam keresztény magyarsága és Oszmán mohamedán birodalma szembekerült egymással.
Történelmi kapcsolatok
A két malomkő közé került Magyarország taktikailag is igyekezett kihasználni hol a Habsburg-, hol az oszmán erőt céljai érdekében; általában nem nagy sikerrel. Az oszmán hatalom gyengülésével azonban folyamatosan erősödtek a magyar–török kapcsolatok. Magyar részről megbecsültük, hogy a Thököly-, Kossuth- és Rákóczi-emigráció menedéket kapott és biztonságban lehetett a Török Birodalom területén. Az 1877. évi krími háború idején pedig Ugron Gábor sikertelenül ugyan, de sereget szervezett Törökország megsegítésére. Törökországban is egyre szaporodtak a magyarok jó hírnevét megalapozó események. 1727-ben egy erdélyi magyar, aki oszmán földön az Ibrahim Mütteferika nevet nyerte, hozta létre az első nyomdát. Az 1870-es években az isztambuli tűzoltóságot gróf Széchenyi Ödön szervezte meg. A két világháború között pedig magyarok százai dolgoztak az újonnan megalakult Török Köztársaságban.
A folyamatosan erősödő barátságot talán az a 340 oldalas verseskönyv tükrözi, amelyben Ismail Tosun Saral és Emre Saral gyűjtötte össze A magyarokról és a Dunáról írott verseket. Azután 1956 indított el nagy érzelmi hullámzást. Kadir Mısıroğlunak a magyar forradalomról írott könyve két kiadásban is megjelent, 1967-ben és 1972-ben, a török oktatási minisztérium ajánlásával a török középiskolák számára. Több török költőt lelkesített a magyar forradalom, íme néhány példa: Şinasi Özdenoğlu Magyar rapszódia, Hüseyn Nihal Atsiz Magyar forradalmárok, Ayhan Inal Rekviem a magyarokért című verse. Tarık Buğra pedig nemzetközi sikert aratott ’56-ról szóló, Állva akarok maradni című drámájával. Utószavában így ír a szerző: „A világ elfelejtett bennünket. Elfelejtettek. Amikor ezt a keserű bírálatot, amely itt a darabban az igazgató szájából hangzik el, 1963-ban Koppenhágában egy magyartól hallottam, beleborzongva éreztem át adósságunk súlyát: a világ és az egyes emberek adósai maradtak Magyarországnak. Átérezve ennek fájdalmát, íróasztalhoz ültem. Mindaddig regény, novella, színmű vagy éppen cikk írásába fogtam, az Állva akarok maradni írásakor azonban nem így történt. Adósságunk törlesztése érdekében fogtam tollat.”
1990 előtt a Varsói Szerződés kötelékében vergődő Magyarország ismét szemben állt a NATO keleti szárnyán előőrs szerepben lévő Törökországgal. A rendszerváltozás megindulásával változott a helyzet. Már 1989-ben megnyíltak előttünk az oszmán levéltárak, 1992-ben barátsági és együttműködési szerződést írtunk alá. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Törökországban az utcán mozgó magyar ember gyakran beleütközik abba a megállapításba, hogy a török és a magyar testvér: „Türk ve Macar kardeştir.” Ha fellapozunk török tankönyveket, bőven találunk olyan megállapítást, miszerint a magyarok a törökséghez tartoznak, vagy hogy a magyar török eredetű nemzet; gyakran pedig olyan formában, hogy a magyarok, akár a török népek: turániak. Például a társadalmi ismereteket a középiskolásoknak oktató könyv – Sosyal Bilgiler, orta okullar için, I. sınıf, 314. oldalán: „Macarlar da Türk boylarındandı” – a türk törzsek közé sorol minket. Történelmi munka bevezetőjében (l. az idézett Mısıroğlu-kötet 37. oldalán: Macarlar aslen „Túraní” bir kavimdirler. Vagyis: a magyarok turáni eredetű nemzet), elektronikus szótárban (uludağsözlük) erről ilyen szöveget találok: „Macarlar ve Türkler aynı ortak atadan gelmişlerdir.” Vagyis hogy közös őstől származunk. És természetesen a hírlapokban s honlapokon is ugyanez az összekapcsolás a legtermészetesebb módon jelenik meg. Nézzük tehát, hogy mik adhatják ennek a közvélekedésnek az alapját.
Talán feltételezhető, hogy létezik valami népi emlékezet egy távoli közös múltra, hiszen kelet felé utazván gyakran találkozunk a rokonságot hangoztató megnyilvánulásokkal, különösen a török népek között. Ugyanakkor bizonyára erős hatással volt a Magyarországon már az I. világháború előtt kibontakozó turanizmus ezekre az érzésekre. A turán szó Firdauszi Sahnaméjából származik, de ott még az irániakkal szemben álló ellenség képében jelenik meg. A 17. században Abul Gazinál földrajzi fogalommá alakul: a Kaspitól a Pamírig terjedő térséget jelöli ezzel (Sedzserei Türk című művében). A 19. század közepétől kezdik a se nem indogermán, se nem szemita nyelvű népekre alkalmazni ezt a fogalmat. A turanizmus magyar gyökere alapvetően pszichológiai: az egyedüllét élményéből való kitörés vágya motiválta, s hatalmas lökést kapott a magyar orientalisztika megszületésével. Különösen annak atyja, Vámbéry Ármin hirdette az Eurázsia-szerte elterjedt törökség összetartozását és a magyarok törökséghez tartozását.
A magyarok döntő szerepét mutatja a török népek ébredésében, hogy 1870-ben a világon először a Budapesti Tudományegyetemen indult töröknyelv-oktatás. 1877-ben nagy nemzeti felbuzdulást váltott ki, hogy II. Abdul Medzsid szultán visszaküldött a Mátyás király könyvtárából zsákmányolt 34 Corvinát. Még az I. világháború előtt, 1910-ben megalakult a Turáni Társaság Magyarországon, az oszmán birodalmi identitás és a pániszlámizmus is kudarcot vallott.
Legismertebb ideológusa Ziya Gökalp. E folyamat másik ága volt az 1912-ben a Halka doğru (A nép felé) című folyóiratban megjelenő népiesség. Ebben Anatólia neve az anyaföld szimbólumává vált. Számunkra a turanizmusban jelentkező vitáknak érdekes leágazódása az a kérdés, hogy miként viszonyul a Koránhoz a Biblia. Vagyis elsősorban a magyarok kapcsán merült fel a gubanc, hogy nem török nyelvű és nem muszlim nép tartozhat-e Turánhoz. Ahmed Hikmet bej válasza erre 1914-ben, hogy „a magyarok árván maradnak”. Az azeri Juszuf Akcsura ennek áthidalására megalkotta a Kis-Turán, Nagy-Turán kettősséget: az előbbibe a török nyelvű mohamedán népeket sorolta, az utóbbiban a magyarok voltak a legjelentősebb csoport.
Építkezés Az eddigiek alapján eljutottunk annak a kérdéséhez, hogyan látjuk egymást: törökök és magyarok. A magyarok oldaláról elmondható, hogy az Egri csillagok és az isztambuli bevásárlás közhelyein túl igazában az utóbbi időben a székelyek nyitottak kaput Törökország felé. Hiszen csíkszeredai kopjafát látunk Demirköyben, ahol az ágyúkészítő Orbán mester nyugszik. Csíkszentdomokosi székely kapu áll Gebizben, amit az ottaniak madzsarköjnek neveznek, mivel lakosságát a hódoltság idején elhurcolt magyarok utódai adják. S a székely kapu felirata: Biz kardeşiz, vagyis: testvérek vagyunk. Rodostóban (Tekirdağ) Török–Magyar Kulturális Társaság működik a rendkívül törekvő Erdoğan Erken tiszteletbeli konzullal. Meg is látszik az eredmény: a Rákóczi Múzeum, a Mütteferika Park, a köztéri Rákóczi-szobor és Mikes-kopjafa mind erre utal. Kütahyában él a Kossuth-kultusz, de a távoli Oszmanijében is 2010 óta Bartók Béláról elnevezett kiállítási szalon működik. Izmitben Thököly és Zrínyi Ilona emlékét őrző múzeum és emlékhelyek vannak, és határában, a Virágok Mezején tervezik a menekültek egykori szállásának turisztikai célú újjáalkotását. Isztambulban törökökből alakult magyar baráti társaság működik. Elnöke, Erdal Salikoğlu nemrég fordította le az Egri csillagokat törökre. Helyiségük udvarán a Haszmann testvérek által készített székely kapu hirdeti 2011 óta, hogy „A török és a magyar testvér”. Mindezek eredményének tekinthető, hogy legutóbb a székely zászló használatával kapcsolatosan kibomlott politikai vitában az egyik legnagyobb török napilap, a Hürriyet 2013. február 10-én baráti hangú cikket tett közzé Napos-holdas válság (Ay-güneşli kriz) címmel. Összefoglalóként azt írja, hogy „Romániában a régi török fajtából származó magyarok többségét alkotó Szekelisztán területén holdas-napos zászlók hivatalos használatával kapcsolatosan diplomáciai válság alakult ki Budapest és Bukarest között”. A székelyeket pedig úgy mutatja be, hogy „a Kárpátok legrégibb népeihez számító székelyekre vonatkozólag szóbeli hagyomány van az Attila hun népétől való származásról. A székelyek zászlaján régi magyar isteni szimbólumként a nap és a hold található.” Ez az első jele annak, hogy a nagyvilágban ismét megjelenik Székelyföld mint az autonómiára jogosan törekvő térség. Vagyis ha a törökökön múlik, nincs igaza Ahmet Hikmetnek: a magyarok nem maradnak árván.
(Elhangzott Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor-konferencián 2013. április 4-én)

Állítsanak szobrot Attilának!
Bár nem ez most a legfontosabb kérdés, amivel a tanácsnak foglalkoznia kellene, de ha Decebalnak szobrot akarnak állítani Marosvásárhelyen, akkor állíthatnának Árpád fejedelemnek, Szent Istvánnak, vagy akár Attilának, legyen mit megtekinteniük az idelátogató külföldieknek – nyilatkozta a december 19-i sajtótájékoztatón Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke.
Áttörésnek nevezte, hogy "bár szerényen, kicsi helyen húzzuk meg magunkat a volt Deák Ferenc, jelenlegi Győzelem tér sarkán, a volt Honvéd, jelenleg Liviu Rebreanu utca találkozásánál egy néhány négyzetméteres ingatlanban, de végre a helyi önkormányzat által kiutalt helyiségbe került az MPP".
Elmondta, hogy ebben a helyiségben működik a továbbiakban az MPP mellett működő állampolgársági iroda, amely a honosítási folyamatból kiveszi a részét, s csak a marosvásárhelyi irodában ötezer dossziét állítottak össze. Munkanapokon 9–17 óra között fogadják az ügyfeleket. Ugyanide térhetnek be segítségért azok, akik a regisztrációs folyamatban elakadnak, és segítségre van szükségük.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a szoborállítások kérdése újra meg újra felújuló vitát gerjeszt, és ha egy civil szervezet felajánl egy szobrot, a tanács összeül, és nagy örömmel elfogadja. Ezzel arra utalt, hogy valakik Decebal-szobrot szeretnének állítani. – Nem ez a járható út, Marosvásárhelyen nem ez a legfontosabb kérdés, amit ma a tanácsnak kezelnie kellene. 1992-től folyamatosan választott tisztségviselőink vannak, tanácsosaink, ennek ellenére a magyar emlékművek tekintetében – a paritásos elv hallgatólagos elfogadása mellett – az történik, hogy mi, magyarok a főtérről teljesen kiszorultunk. Bernády György városépítő polgármesternek sikerült a legjobban megközelíteni a főteret, de betörni neki sem sikerült ide. Ezzel szemben szaporodnak a román személyiségeknek állított szobrok Marosvásárhely főterén. Ha a Decebal-szoborra gondolok, akkor mi is elő tudunk állni az egy ide, egy oda alapon ötletekkel, azt mondom, miért ne állítanánk akkor Árpád fejedelemnek vagy Szent Istvánnak Marosvásárhelyen szobrot, de egy barátommal való beszélgetésen elhangzott Attila neve, és azt gondolom, nem lenne rossz, ha szobrot emelnének Attilának Marosvásárhelyen. Attilát ismeri a világ, Hollywoodban filmet forgattak róla, akkor hát legyen egy olyan szobrunk, amit az idelátogató külföldiek is megtekinthetnek – jelentette ki Bíró Zsolt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (3.)
A székelyek
Egy-egy népcsoport a letelepedéssel, származással kapcsolatos hagyományait komolyan lehet venni, nem kell azokat a mesék világába küldeni. Ilyen a székelyek hagyománya, amely szerint ők a hunok leszármazottjai, és a magyaroknál korábban élnek a Kárpát-medencében.
László Gyula szemléletes példával mutat rá a nyelv és a származás különbözőségére. Felhívja a figyelmet arra, hogy a legöntudatosabb magyar népcsoportok, a kunok, a jászok, a palócok annak ellenére, hogy szép magyar nyelvet beszélnek, ez nem „jelenti azt, hogy egy tőről sarjadtak a magyarsággal”. A szakirodalomban a székelyek külön származását, őstörténetét érdekes módon épp erre hivatkozva szokták tagadni. Ugyanilyen alapon le kellene tagadni a kunok külön őstörténetét, mert ők is szépen beszélik a magyar nyelvet, bár bő négyszáz évvel később csatlakoznak a magyarokhoz. Hiába él a székelyek hagyományában az a tudat, hogy ők hunok, azaz a magyarokkal rokon származásúak, mert tőlük megtagadják a különálló őstörténethez való jogot. Azt, hogy a székelyek hun (bolgár–török) származásúak, illetve csatlakozott nép – a magyar nyelvűkre hivatkozva – elsőként Hunfalvy Pál tagadja meg. „Ezt a mesét – úgymond – maguk a székelyek megcáfolják nyelvükkel, amely azonos a magyarokéval s ugyanazon fejlődési fokokon (török és szláv hatások) ment keresztül”.
A székelység legkésőbb a 830 táján csatlakozik a magyarokhoz, de többen feltételezik a Kárpát-medencében való korábbi ittlétüket is. Egy biztos: a székelyek külön nép (hun) tudata nem a középkori magyar krónikások írásainak böngészése révén alakult ki. Gombocz Zoltán már 1921-ben megállapítja, hogy a bolgár–török és a magyar nyelvi kapcsolatok nemcsak vitathatatlanok, de a bolgárok a hunok egyik ágát képezik. A székely hunszármazás tudata valóban a külön őstörténetben gyökerezik. A kutatások jelenlegi szintjén talán a legelfogadhatóbb, bizonyíthatóbb felfogás az, amely szerint a székelyek az eszkel bolgár(hun) nyugati török népcsoportból szakadnak ki. Ők a Volga vidékén szomszédai a magyar törzsszövetségnek, amelyhez egy részük csatlakozott. Hóman Bálint elismeri azt, hogy a „székely nép a magyartól különböző, de a magyarral rokonnak, avval együtt hun származásúnak tartott nép, vagy törzs volt”. Úgy gondolja, hogy e török fajú nép a 9. században, még a honfoglalás előtt Erdélyben élt. László Gyula a 670 táján érkező griffes indások népében magyarokat lát. 1890-ben Nagy Géza feltételezi, hogy a Kárpát-medencébe „bolgárokkal együtt volgai törzsek költöztek”, köztük magyarok. Nagy Géza a magyarok Kárpát-medencei első betelepedését a Kaukázus fölötti bolgár birodalom felbomlásával hozza kapcsolatba. Szerinte a székelyek nem Attila „hunjainak itt maradt ivadékai, hanem azon szabir–hun törzs egyik ága (eszegel), mely Attila birodalma felbomlása után a Fekete-tenger északkeleti partjára vonult vissza, s ott az előrenyomuló magyarokkal összeolvadt”. Nagy Géza úgy gondolja, hogy a 670-es években, amikor a bolgárok letelepednek a mai Bulgáriában, akkor a későbbi történelmi Magyarország, a Kárpát-medence területére is nagyszámban költöznek és „bizonyára nem tűntek el a föld színéről (…). E bolgárok között pedig lehetetlen, hogy magyarok is ne lettek volna. Hiszen Kuvrat egyik népét unugurnak nevezik a byzánci írók, s azt az azovi hun királyt, kinek székhelyén tűnik fel Kuvrát, Muagernek hívták, a Kuvrat által alapított Duló dynasztiát pedig a magyar mondák is ismerik. Árpád nemcsak idegeneket, hanem magyarokat is talált e hazában. A magyar faj régebbi itt, mint a honfoglalás. Lehetséges, hogy már az avarokkal is jöttek, de ha előbb nem is, a 7. század utolsó negyedében a magyar bevándorlás is megkezdődött. Mondáink a székelyekben keresik ennek az első rajnak az ivadékait, s az ilyen dolgokban csodálatosan szívós szokott lenni a népek emlékezete”. Pauler Gyula is hun–bolgár–eszegel származást emleget úgy, hogy kiegészíti a kavarokkal is. Sebestyén Gyula kavaroknak gondolja, feltételezi, hogy a nyugati határőr székelyek a hunokkal keveredett avarok leszármazottjai, míg a keleti székelyek a kavarok utódai, lényegében Csaba királyfi keleten csatlakozó népe. Thury József a székelyeket az avaroktól származtatja, de úgy véli, hogy azok a hunoktól származnak.
1996-ban Fodor István a magyar honfoglalásra emlékezve írja, hogy a magyarokhoz: „egy másik népcsoport is társul”, ezek voltak „a mai székelyek elődei, akik a Volga melletti eszkil bolgárok közül szakadtak ki (…) az eszkilek olvadtak be korábban a magyarságba s hagyták el az eredeti bolgár-török nyelvüket”. Ugyancsak Fodor István írja 1990-ben, hogy „a székelyek eredetileg csatlakozott nép voltak, de nem magyar, hanem török nyelvűek. Feltehető, hogy igen korán, még 700 előtt szakadtak ki a volgai bolgár-törökök egyik törzséből, s így a honfoglalás idején már bizonyára jórészt vagy teljesen elmagyarosodtak”.
A székelyek eszkil gyökerei Nyugat-Belső-Ázsiába vezetnek. Az egyik bizánci szerző, Theophanész 563-ban említést tesz Aszkélturról (Aszkél, kiejtve Eszkil), az egyik türk törzs fejedelméről. Tény: 635-ben a nyugati türköknek öt keleti és öt nyugati törzsük volt. Ezeket egy 651-ben készült kínai mű név szerint felsorolja a törzsfőkkel együtt. A két nyugati törzset Äskäl-nak, vagyis eszkelnek nevezik. Az egyik törzs fejedelmének neve Äskäl kül irkin volt. A kínai forrás őt nevezi a leghatalmasabb törzsfőnek, olyan fejedelemnek, aki több százezer katonával rendelkezik. Harmatta János szerint 660 körül az Eskil névnek már volt egy Sikil változata is, később e névalakot ismerték meg a magyarok. A nyugati türk birodalom 657 táján bekövetkezett felbomlása után, az Eskil (Esikil) törzsek egyikéből szakadnak ki az eszkelek, a székelyek. A eszkelek egyik csoportja a 7. század második felében nyugati irányba indul. Elhagyják Nyugat-Belső-Ázsiát, majd a Kazah sztyeppét és átvonulnak Észak-Kaukázuson, ahol egy Eszkel városnév őrzi emléküket. Innen északra, a Volga-vidéken telepednek le a volgai bolgárok (hunok) és a magyarok szomszédságába. Ezek a bolgárok őrzik meg annak tudatát, hogy ők Attila király leszármazottjai. Gardézi és Ibn Ruszta egyértelműen írja, hogy az eszkelek a volgai bolgárok egy különálló törzsét alkotják. Azt is tudják, hogy különböznek a tulajdonképpeni bolgároktól. Ibn Ruszta szavaival: „A besenyők és eszegel bolgárok földje közt fekszik a magyarok első határa”. Ugyanezeket mondta Gardézi is, de megjegyzi, hogy ez „a nép [a bolgár] háromféle törzsre oszlik, ú. m. 1. barszűlâ, 2. eszeghel s 3. a [tulajdonképpeni] bolgár törzsre”.
A. H. Halikov kazáni tatár ősrégész és egyetemi tanár J. A. Halikova kutatásait is figyelembe véve állítja, hogy a bolgár–magyar együttélés 750 táján kezdődik. Megállapítja, hogy az eszegel törzs a lomovatovói kultúra népe, kulturális tekintetben az ősmagyarokhoz áll közel. Jórészük a bolgár–törökökkel való együttélés során részese a szaltovo–lomovatovói kultúrának, amelynek népe lehet a Bíborban született Konstantin császár által emlegetett szavartoi aszfaloiai (szuvar) törzs. Németh Gyula e nevet „rendíthetetlen szavárdok” formában fejti meg. Emléküket őrzi a Bolsije-Tygani 9–10. századi temetője, amelynek lakói még a 10. század elején sem veszik fel az iszlámot. Fodor István régész – az 1980-as években – megállapítja, hogy a székelység török eredetű nép. Úgy véli, hogy az eszkil bolgároktól való származást „a volgai bolgár és a magyar régészeti emlékanyag nagyfokú hasonlósága valószínűsíti”. Fodor később is kitart a szikil-eszkil-székely származás mellett. A magyarok szomszédságában élő eszkelek egy részének a magyarokhoz való csatlakozásával befejeződik az eszkel, azaz a székely nép külön őstörténete. A székelység bár külön népként csatlakozik a magyarokhoz, mégis az egyik legmagyarabb népcsoport. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (4.)
Magyar krónikák a székelyekről
Anonymus (a 13. sz. elején) Attila király népének nevezi őket, akik a Tisza közelében, a Kórógy vize mellett csatlakoznak a magyarokhoz. E csatlakozás önkéntes és békés jellegű. A székelyek kezeseket és ajándékot adnak a magyaroknak, majd közösen, szövetségesként, „Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót” kazár vezér ellen.
Thuróczy János (1435–1488/1489) szintén hun származásúnak tartja a székelyeket, tud a székelyek magyarokhoz csatlakozásáról is. Azt írja, hogy mindenki elismeri a székelyek hun származását: „A mi időnkben nem is vonja kétségbe senki, hogy ezek a székelyek azon hunoknak a maradékai.” Azt is tudja, hogy elsőként érkeznek a magyarok előtt Pannóniába. Thuróczy rámutat arra is, hogy erkölcseikben szigorúbbak, mint a magyarok, de „földek elosztásában nagyon különböznek” azoktól. Nem „használnak tintát és papírt, hanem botokra vésik” a szkíta betűket. Ők, „amikor a magyarok Szkitiából ismét Pannóniába jöttek, nagy örömmel eléjük mentek Ruténiába”. Mivel közösen foglalják el és veszik ismét birtokukba Pannóniát, ezért azt a területet kapják lakóhelyül, amelyet korábban is választottak maguknak.
Kézai Simon a székelyeket 1283 táján hun származásúnak véli, akik „amikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire”, és együtt foglalták el az országot.
Antonio Bonfini (1427/1434–1502) úgy véli, hogy a székelyek „a többi magyartól sok dologban különböznek”. Verancsics Antal (1504–1573) is úgy tudja, hogy az ő korában a „székelyek hunoktól való leszármazását senki nem vonja kétségbe”. Ők Attila király népéhez tartoznak. A kolozsvári származású Szamosközy István (1570–1612) szerint: „Azok, akiket székelyeknek hívnak, a magyarok nemzetségéhez tartoznak, de durvább erkölcseiket tekintve nyersebbek. Országrészüket Erdélynek abból a részéből örökölték, amely Moldvára néz (…). Azzal dicsekszenek, hogy a legősibb magyarok, s azt vallják, hogy Attila seregeinek maradványai.” Tomori Pál fogarasi és munkácsi várnagy, aki jól ismeri a székelyeket, óva int mindenkit attól, hogy velük ellentétbe kerüljenek, mert az elszánt székelyek „nem tartanak sem Istentől, sem embertől”. Brodarics István (1470 k.–1539) – szerémi püspök és a magyar király kancellárja – a székely társadalom egységéről és a székelyek jelleméről írja, hogy Erdélyben „élnek a székelyek, harcias és vad nép, közülük senki sem nemes és senki sem paraszt, mindannyian ugyanazon jog szerint ítéltetnek”. Oláh Miklós (1493–1568) úgy tudja, a hunok leszármazottjai, egy olyan nép, amely „midőn háború tör ki, könnyedén ki tudnak állítani, és hadba tudnak küldeni ötvenezer vagy még több fegyverest (…), erkölcseiket, szokásaikat, törvényeiket tekintve a többi magyartól nagymértékben különböznek. (…) Adóval senki sem tartozik közülük sem a királynak, sem másnak, amikor azonban a király Magyarország királyává koronáztatik, vagy megházasodik, vagy fia születik, fejenként adnak neki egy-egy ökröt (…) a szkíták ősi erkölcseit és szabadságait még ma sem felejtették el.”
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Máig vitatott kérdés a székelyek eredete
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit.
A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet.
Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész.
A többi elmélet
1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk.
Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is.
A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól.
Székely autonómia
Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Mikortól beszélünk Háromszékről? – Kalandozások a székely múltban
Történészeink körében eléggé szilárdan tartja magát a legenda, miszerint a Háromszék kifejezés első említése csupán 1559-ből való, és addig a Sepsi, Kézdi és Orbai székek összefoglaló nevéről nem beszélhetünk. Nos, az alábbiakból megtudhatjuk, mindennek az égvilágon semmi alapja nincs.
Elsőként Nagy Géza, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őre (igazgatója) állítja 1886-ban, hogy Háromszéket először 1559-ben találjuk így nevezve, „a gyulafehérvári országgyűlésen hozott s a székelyek viszonyait szabályozó végzésekben”, Tribus Sedibus néven, a megnevezés megjelenését pedig abban kell keresnünk, hogy „Sepsi, Kézdi és Orbai közös királybírót és kapitányt kapott” – azaz Nagy Géza szerint először a közigazgatási egyesítés történik meg, utána pedig lassan megszületik az új területi egység neve is.
Háromszék megbuktatja a Csíki székely krónikát
Nagy Géza a fenti megállapításokat a székelyek történetét Attila halálától egészen 1533-ig leíró Csíki székely krónika kapcsán teszi, ezzel (is) bizonyítva, hogy a krónika csakis kései hamisítvány lehet: szerinte élő ember 1533-ban a Terra Trium Sedium és Terra Trisedis kifejezéseket le nem írhatta, mivel azok akkor nem léteztek.
Az érvvel a krónika hitelességét kétségbe vonó tudósok azóta is elő-előhozakodnak, például az egyébként zseniális meglátású, néha-néha viszont érthetetlen hiányosságokat felmutató Rugonfalvi Kiss István 1939-ben, valamint legutóbb (2007-ben) Hermann Gusztáv Mihály. A Csíki székely krónika védelmezői: csíkszentgyörgyi Jósa János és Endes Miklós sem bizonyítják, hogy a Háromszék megnevezés korábban létezett volna, Endes például azt feltételezi, a Csíki székely krónika 1695-ös lemásolásakor kerül bele a szövegbe az anakronisztikus szó.
Háromszék vármegye 1891-ben
Jómagam restelkedve vallom be, hogy e jeles elődök megnyilatkozásai után elmulasztottam az adat helyességének ellenőrzését, és a Csíki székely krónikáról szóló írásomban ezt a magyarázatot adom a Háromszék megnevezés jelenlétére a krónikában: „Kézdit, Sepsit és Orbait már azelőtt is lehetett közösen emlegetni, hogy közigazgatási egyesítése megvalósult volna, hiszen e három szék a Háromszéki-medence kellős közepén fekszik, mely annyira egyetlen földrajzi egység, hogy azt nem igazán volt érdemes székek szerint felbontani a 16. század eleje, de akár az az megelőző századok emberének sem, mikor erről a területről beszélt.”
Ennyit a Háromszék név körüli vitákról, melyeknek az lett az eredménye, hogy történelemtudomány lesöpörte az asztaláról a Csíki székely krónikát. Igaz, mára kerülnek olyan kutatók is, akik szerencsére mit sem tudnak ezekről a vitákról, így Elekes Tibor, aki ugyan egy kicsit ködösen, de azt mondja, „Nagyobbrészt a mai Kovászna megye területén kialakított Háromszék nevét már Mátyás király idejében (1453–1490) használták.”
Mit mondanak az oklevelek?
Sepsi, Kézdi és Orbai első említése a „három székely szék” (tres sedes Siculorum) néven 1479. április 26-áról való, ekkor brassói szomszédaink nevezik így a területet. Megjegyzem, a dokumentumot a románok és az erdélyi szászok többször is kiadták: 1911-ben, 1913-ban, 1918-ban és 1937-ben, így teljesen érthetetlen, hogy az máig sem vonult be a székely köztudatba.
Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik 1479-ben, vissza kell hátrálnunk 1457-ig. Ekkor kerül uralomra István (Ștefan cel Mare) moldvai vajda, aki a magyar fennhatóságot elismerő Áron Pétert elkergeti, a magyar függőséget felmondja. 1467-ben ezen állapotok megszüntetésére Mátyás király hadjáratot vezet Moldvába, ám a moldvabányai csata után, a király súlyos sebesülésére való tekintettel a magyarok visszavonulnak. 1474-ben István hírét veszi, hogy ellene nagy török támadás készül, ezért megüzeni Mátyás királynak, hogy török támadás esetén nyerendő segítség ellenében kész neki meghódolni és Magyarország fensőbbségét elismerni. Hathatós magyar segítséggel (16 ezer főnyi sereg, akik közül 5000 székely) 1475-ben István a törököt a vaslui-i csatában megsemmisíti. István vajda az ígéretét betartja, és magyar vazallus lesz, feladata, hogy kelet felől védje a magyar Szent Korona országát.
1479. április 20-án István levelet ír Brassó város tanácsának, amelyben értesíti őket arról, hogy a törökök nagy sereggel bevonultak Havaselvére, és – mivel nem tudja, merre mennek – kéri őket, tudakozódjanak az ügyben, és ha azok Moldva felé tartanak, azonnal értesítsék őt. A brassói tanács jegyzője tüstént válaszol is, méghozzá egy nagyon csúnya kézírású levélben: sietségében még arra sem fordít gondot, hogy a fogalmazványt egy szebb kézírású személlyel lemásoltassa.
A jegyző elmondja, hogy a törökök, akik nemrég Erdélyben nagy károkat okoztak, nagyon szorongatják őket, és ma, amikor küldi e levelet (április 26-án), kaptak hírt Havaselvéről, hogy a törökök ellenük és a három székely szék ellen tartanak. Ezért arra kérik Istvánt, hogy jöjjön a segítségükre, mint olyan uralkodó, aki Erdély ezen részének megvédésére rendeltetett. A törökök által alkalmazott erőszak miatt István nemzettársai, akik a (magyar) Szent Korona hívei, a törökökre hallgattak, és István csak nemrég szabadította meg őket ezen iga alól, hogy szolgálhassák a (magyar) Szent Koronát és a keresztényi törvényeket, fejezi be a jegyző, finoman utalván arra, hogy István, aki csak nemrég tért vissza a magyar Szent Korona ernyője alá, most meghálálhatja a magyarok által nyújtott segítséget a törökök kiűzésében.
A levélnek a három székely széket említő mondata így néz ki eredeti latinban: „Unde hodie videlicet feria secunda proxima post diem sancti Marci iterum venerunt homines missi de partibus Transalpinis ab eis fautoribus nostris atque sacrae coronae fidelibus ad nos et nobis avisationem fecerunt quod veraciter credere et exspectare debeamus infidelissimos Turcos venire ad nostras partes et ad tres sedes Siculorum ad devastandas easdem.”
István vajda ezt a „kedves” ösztönzést egyáltalán nem veszi rossz néven, 1480. január 22-én újra levelet ír a brassóiaknak, hogy a törökök most már akármelyik pillanatban beüthetnek, ezért készüljenek a harcra, mint ahogy ő is felkészült. A nagy készülődés aztán semmire sem vezet, 1480. július 9-én már arról levelezik a brassóiakkal, hogy közben a törökök és a havaselviek felprédálták Székelyföldet, milyen kár...
A három székely széktől Háromszékig
Mivel egyesek szerint a „három székely szék”-szerű kifejezések még egyáltalán nem jelentenek földrajzi nevet, hanem csupán három, egymás melletti földrajzi egységet, és így a kifejezés utalhatna például Sepsi-, Kézdi- és Csíkszékre is, nézzük a következő, 1504-ben kelt dokumentumot, amelyben Háromszék már székely jelző nélkül is szerepel, mutatván, hogy itt egy meggyökerezett szóról van szó.
1504. október 20-án Lázár András levelet ír Gyergyóból Tárczai János székely ispánhoz a háromszéki székelység s a havasalföldi vajda közti egyenetlenség dolgában. Ebben Háromszék mint földrajzi fogalom fordul elő, Tribus sedibus és Tres Sedes formában, valamint szerepel a Trium sedium siculi kifejezés is, amely elsősorban közigazgatási értelemben értendő.
Megállapíthatjuk hát, hogy földrajzi névként Háromszék nagyon régi, és Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékek kialakulása után szinte azonnal használatba jöhetett, hiszen az általa behatárolt terület, a Háromszéki-medence egy összefüggő földrajzi egység. Szó sincs tehát arról, amit Nagy Géza tartott, hogy a név csak azután alakult volna ki, hogy a három székely szék közös királybírót kap, valamikor 1562 körül.
A következő részben a Háromszék megnevezés első német (szász) nyelvű felbukkanásáról szólok, majd következik az első magyar nyelvű emlékünk is.
Sántha Attila
* * * A székelyek
A székelyek nagy része a Kárpát-medence keleti és délkeleti részében lakik, és a magyar néptömbtől elszakadva, idegenektől körülvéve élik sajátos, elzárt életüket; magyarságukat soha meg nem tagadták. Hazájuk a Kárpátok koszorúzta magyar medence keleti zuga, ahol magas hegyektől övezett völgyekben és medencékben laknak, de élnek e törzstől elszakadt székely csoportok is (pl. a Vajdaságban és a Nyugat-Dunántúlon).
Nevük latinos „sicul” szó formájában először a XI. század végén, magyar formájában (székely, zekel) pedig csak a 1334-től ismert. A helytörténeti adatok arra utalnak, hogy a székelység a XI-XII. században a nyugati és a keleti gyepük védelmét látta el. Krónikáink és a székely néphagyomány szerint a székelyek Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével a Kárpát-medencébe – a mezőségi Csigle-mezőre – visszatért utódai. „A székelyek, akik előbb Attila népe volt” – olvassuk Anonymusnál, Kézai Simon pedig ezt írja: „3000 hun visszatért Pannóniába... és Árpád idejéig a Csiglamezőn (Mezőségben) maradtak, és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték”.
A székelyek a honfoglaló magyaroknak felajánlották szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges nép, amely egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A székelyek eredetéről sok, gyakran ideológiailag irányított, elfogultságból és rosszindulatból származó vita folyt, amely mára kikristályosodott, és igazolta a székelyek saját eredethagyományának helyességét. Erdély területén kétféle „magyar” népesség él: az egyik – a székely – a hunok leszármazottja (Attila hun király 453-ban bekövetkezett halála utána Csigla-mezőre visszaköltözött hunok utóda), a másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda, akik közül sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és nyugati gyepűire telepítettek.
A székelyek hun eredetét először a XVIII. században kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a rebellis magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem volt. Ebben a monarchikus időben a magyarság „ázsiai” eredetének vallása is szégyennek tűnt. A székelység deheroizálásában a múlt századi finnugriták magyarellenes eszméi mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való válása is fontos szerepet játszott.
Opreanu Sabin volt az első a XIX. század elején, aki helységnevekből próbálta a románok őslakosságát bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy Erdélyben az első román – vlah – falu 1252-ben létesült. Ezután a „dákó-román” elmélettel, – amely szerint a románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak utódai – próbálták a székelység ősiségét – nem sok sikerrel – kétségbe vonni. A székelyek mindig „magyarok” voltak, nyelvük a legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a „székely rovásírásban” náluk maradt meg legtovább. Társadalmi berendezkedésük – a földközösség, a zárt katonai szervezet (főnemesek, lófők és gyalogok), a székely kiváltságok, a nemzetségek szerinti birtoklás és a székekre, nemekre való tagozódás – sokáig megmaradt. A hét székely szék – „anyaszék” – a XII. században a következő volt: a telegdi (később udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később sepsi), a kézdi, az orbai és az aranyosi szék; a XIV. századtól a sepsi, az orbai és a kézdi székből Háromszék lett (ehhez csatolták még Miklósvár fiúszéket – a szerk.), 1390 után Csíkszékből kiszakadt Kászonszék, 1466-ban pedig Gyergyószék, illetve Udvarhelyszékből Bardocszék és Keresztúrszék.
(Kiszelyi István: A magyarság őstörténete)
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Székely zászló
Történészek jönnek-mennek, elõadnak: mondják, amit tanultak, amit kikutattak, amit bizonyítani tudnak vagy sem. Többen azzal foglalkoznak, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk, s ebben ritkán értenek egyet. Nincs konszenzus sem a magyarok, sem a székelyek eredete dolgában, néha még abban sem, hogy e két nép egy és ugyanaz, ha már nagyjából egy nyelvet is beszél. A minap „megdönthetetlen” bizonyítékkal állt elõ egy jótét lélek, a Képes Krónikában bukkant rá. Kálti Márk, a krónika feltételezett szerzõje 1360 táján egy akkor már sok száz éves székely legendát jegyzett le, amely bizonyára õsidõk óta élt a nép száján, benne volt a köztudatban: „Ezek a székelyek azt tartották, hogy Csaba odaveszett Görögországban; ezért mondja máig a nép általában: Akkor térj vissza, amikor Csaba Görögországból.” Az amatõr kutató kiemeli: már a 14. században létezett a hun eredettudat a székely nép körében, hiszen Attila király kisebbik fiától, Csabától származtatják magukat, aki innen ment el, de soha nem jött vissza. És hova is ment? Hát pontosan Görögországba, helyesebben Bizáncba – Kálti Márk idején már Görögországként neveztetett a rég letûnt Keletrómai Birodalom ama része. Tehát a keletrõl-nyugatról egyaránt szorongatott Csaba királyfi Bizáncba menekült tizenötezer fegyveres hun vitézével, ahol akkor egyik közeli rokona uralkodott. „Nem volt szükségük õseinknek ehhez könyvekbõl vett divatos elméletekre, mert hiszen ez a tudat mindig is ott élt Atilla ideje óta nagyapáink, nagyanyáink meséiben, mondáiban” – fogalmaz az öntudatos krónikakutató, majd büszkén jelenti ki: „Vagyis ez a krónikai közlés a nép száján, például Erdõvidéken még ma is élõ õsi Atilla-, Csaba- és Rika-mondáink eredetiségét támasztja alá. Sõt most már szinte kijelenthetõ: igazolja is! Na és mi következik ebbõl? Nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a székelyek a hunok maradéka volt akkor, és az most is, tehát egyszerûen a Székelyföldön élt tovább a dicsõ hun birodalom egy töredéke e maroknyi nép által.”
A zászló fontos, de csak szimbólum, a lényeg a hit és az önbizalom. A kitartó remény. Amit elveszíteni akkor sem szabad, amikor a zászlót kibontani nem engedik. „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Köpecről indulva…
A nép ajkán élő mondák serkentőleg hatnak a vendégforgalomra. Jó példa erre Erdővidék északnyugati sarka, Attila hun király feleségének – a székelyek Réka királynéjának – állítólagos sírhelye, ahová egyre nagyobb számú turista látogat.
A Rika-hegységben látható Árpád-kori várromok, a népi képzelet által odavarázsolt mondai alakok felkeltik a múlt iránt érdeklődők kíváncsiságát. Természetes, hogy a mondák valóságtartalma vitatható, de érdemes elgondolkodni azon, hogy Izraelben három helyen mutogatják Mózes sírját, és körülötte virágzik a turizmus. A magyar királyság törcsvári kastélyában Drakula uralkodik, pedig a kegyetlen vajda soha nem járt ott. A nagyszámú turista, illetve zarándok nem rágódik a mondák valóságtartalmán. Ismerünk olyan magyarországi magyar szakos tanárnőt, aki műemléknézés helyett Drakula inget vásárol.
Mielőtt továbbhaladnánk, meghatározzuk a Rika-hegység földrajzi fekvését, mert a bemutatásra kerülő turistaút, gyalogtúra fő célja eljutni a Rikába. A Rika viszont tág körű megnevezés, van, aki a felsőrákosi keresztút környékét is így nevezi. Valójában a Rika az Észak-Persány-hegység Olt-szoros és Hagymási-hágó közti szakaszát jelöli. A népi etimológia szerint mi sem természetesebb annál, hogy e hegy Réka királyné nevét viseli. A gyalogtúrára fel lehet kerekedni a közeli Baróton, Vargyason, Felsőrákoson, illetve Köpecen. Nyilván Udvarhely és Brassó megye irányából is megközelíthető. A kirándulásokon lehetőség adódik a székely települések értékeinek megismerésére. Köpec és környéke
A legideálisabb gyülekezőhelyek egyike Köpec központja, a buszmegálló, a honvédő háborúkban elesett köpeci hősök emlékműve előtti tér. Köpec a honfoglalástól kezdve magyar, később székely település. A Kőcsuk hegyén a székely letelepedés előtti három évszázadban magyar közösségek éltek, ezt igazolják a régészeti kutatások. Itt az első világháború előtt a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Csutak Vilmos, majd 1927-ben a köpecbányai mérnök, Hoffman Géza honfoglalás kori, azaz 10. századi magyar honfoglalókra jellemző lovas sírokat tárt fel. Mielőtt a falut északi irányba elhagynánk, bal kéz felől érdemes benézni a közeli református templomba. A 14. századi alapokon álló és a 19. században átépített templomot a déli oldalon (1926-ban) kibővítik egy bejárati szárnnyal. Ennek kazettás mennyezetén a köpeci nemesi családok címerei láthatóak, melyeket Keöpeczi Sebestyén József – a történelmi Magyarország és Nagyrománia címerét is tervező – hírneves heraldikus készített. Érdekességük, hogy a feliratokat csak tükörolvasással lehet elolvasni. A nyugati karzat mellvédjére festett címerek, valamint az orgonakarzat alatti három kazetta is az ő munkája. Keöpeczi Sebestyén Józsefet neve alapján köpecinek gondolnánk, de ő a történelem furcsa játékaként 1919-ben került a faluba. A háború végén a szülőföld védelmére önkéntes alapon szerveződő Székely Hadosztály hadnagya volt. Miután a többszörös túlerővel küzdő hadtest egy része megadja magát az Erdélyt megszálló román hadseregnek, rövid fogság után kényszerlakhelyre internálják őket. Keöpeczi Sebestyén kényszerlakhelyeként – neve alapján – Köpecet jelölik ki.
A templomnéző után – a Barót felé vezető úton északra haladva – a falut elhagyva, a Köpec patakán – amelyet gyakran neveznek Barót patakának, a hidat Barót hídjának – átvezető híd után, bal oldalon megtekinthető a 300 éves, 35 méter magas, 7,3 méter kerületű famatuzsálem, a köpeci szil, amely 2011-ben Romániában elnyerte az Év fája címet.
1848-ban vívott csaták
A köpeci szil tanúja volt a székelyek két, szabadságért folytatott csatájának. Az elsőt közvetlen közelében vívták 1848. december 9-én. Az első osztrák katonai egységek Erdővidéken törnek be, mert a szomszédos Udvarhelyszéket Heydte osztrák katonai parancsnok tartja megszállás alatt, ugyanakkor Brassó irányából is érkeznek csapatok. Heydte, miután a november 30-i, Hidvégnél zajló csatában visszavonulásra kényszerül, december 9-én a köpeci híd közelében megtámadja az erdővidéki őrséget, és kisebb győzelmet arat. Heydte a háromszéki székely önvédelmi harc megtörésére, a székelység megfélemlítésére adja ki a parancsot Köpec elpusztítására. Miután mindenkit a saját házába rendel, este felgyújtatja a falut, és ördögi megfontolásból a szomszédos Ágostonfalva román népét (is) odarendeli a székelyek és a románok közti feszültség gerjesztésére. Az éjszakai rablás-fosztogatás idején sorra kerülő öldöklésben félszáz köpeci civilt, asszonyt, gyermeket és öreget mészárolnak le.
Köpec hídját elhagyva, az út jobb oldalán álló közeli kopjafa jelzi a csata helyét. Mivel a székely nép köztudottan makacs, szabadságvágya jóval erősebb, mint ahogy azt a megszállók gondolják, alig négy nap múlva – a felsőrákosi bekötőút környékén, a Véczer nevű domb nyergénél, másképp Rikánál –, 1848. november 13-án megbosszulják Köpec pusztulását. A székely határőr-katonaság, a frissen alakult nemzetőrök csapatai és a Gábor Áron öntötte ágyúk tüzérei, élükön az ágyúöntő tüzérparancsnokkal, néhány órás csatában tönkreverik Heydte nyolcezer fős seregét. (folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Köpecről indulva… (2.)
Egy emlékmű zaklatott története
A felsőrákosi keresztútnál álló emlékmű 1974-ben készült, Tornay Endre alkotása, és az 1848-as hősök tömegsírjára, pontosabban egy 1901-ben állított emlékmű helyére került. A közadakozással emelt gyönyörű obeliszk – amelyet kovácsoltvas kerítés övezett – felirata: „Nem halt meg a hű székely nép, csak hazájáért ontotta honszerető vérét.”
Nem csoda, ha a mai nacionalista hatalom korábbi elődje, megtestesítője, Háromszék prefektusa, Valer Bidu az 1930-as években ökrökkel húzatja le. Becsületes emberek azonban az obeliszk használható elemeit megmentik és megőrzik. Ezt állítják újra 1973-ban. Ezúttal a gyalázatos munkát a székelyek nyakába varrt másik helytartó, C. Stanca megyei ideológiai titkár hajtja végre. Az emlékművet egy éjszaka buldózerrel leromboltatja. A különbség az 1930-as és az 1970-es évek kegyeletrombolása közt csupán technikai, az ökör helyett a buldózer végzi a piszkos munkát. Végül a közfelháborodás elkerülésére 1974-ben engedélyezik a mai, kardmarkolatot és egy kereszttorzót ábrázoló emlékmű felállítását, amelyre egy nagyméretű, kétnyelvű bronztáblát helyeznek. Az emléktáblát 2006. március idusán ellopják, de helyére hamarosan új került. Egy őshonos nép megalázásának szándéka, múltjának megsemmisítésére való törekvés – az idegengyűlölő nacionalista politika híveinek beteges vágya – mind a mai napig változatlan. Mielőtt elhagynánk a rikai, véczeri emlékhelyet, Sylvester Lajos 2006 márciusában írt szavait idézem: „Elképzelem, ha e köré az emlékjel köré a köpeci–véczeri csatában elesett és azonosított vagy ismeretlen honvédek, az erdővidéki harcosok emlékére egy-egy kőtömböt, kopját helyeznek el, itt is egy 1848/49-es kegyhely alakul ki.” Ezt Lajos barátunk, aki maga is gyakran bábáskodott a műemlékek felállításánál, úgy képzelte el, hogy „itt is, akárcsak a Csík- és Kászonszék közötti Nyergestetőn”, a „kőtömbös emlékmű mellett” pihenőpark létesül, amely zarándokhely lesz. Bízunk benne, hogy e testamentuma valósággá válik, annál is inkább, mert a korai magyar várromok, illetve Réka királyné sírhelye felé itt (is) turistaút vezet, akár Barót, akár Köpec irányából indulunk.
Réka királyné sírja felé haladva
A rikai emlékműtől alig két kilométerre találjuk Felsőrákost. A falu az utóbbi években arról vált ismertté, hogy 2008-ban egy viszonylag jó állapotban fennmaradt, 2,5 millió éves őselefánt, masztodon csontváza került elő, melynek megőrzését Erdővidék Múzeuma vállalta fel. Az archaikus, néprajzi értékekben gazdag településről Kisgyörgy Zoltán egyik riportjában írja, hogy a falu és a közeli szomszéd község, Vargyas határában olyan kősziklák, várromok állnak, amelyek kötődnek Attila királyhoz, feleségéhez, Réka királyasszonyhoz, egyáltalán hun emlékekhez. Ez a térség számára olyan kiaknázatlan vendégforgalmi értéket és vonzerőt jelent, amelyre a közeljövőnek érdemes lesz építkeznie, csak kellene megfelelő kezdeményező és vállalkozó, stratégia és következetes kivitelező.
Nos, az érdeklődő turista Felsőrákos irányából a Meggyestető érintésével hamar eljuthat a Rika-patak völgyén Réka királyné sírjához. A túraút vonalán Vargyas felől – a polgármester Ilkei Ferenc kezdeményezésére – útjelző táblák vezetnek a sírhelyen felállított kopjafához. Innen már tízpercnyi séta, és a Hegyestetőn láthatjuk a ma Attila-várnak nevezett zömtorony maradványait, a nyeregben Rika várát, melyet az elmúlt években Derzsi Sámuel vállalkozó újíttatott fel. A szájhagyomány úgy tartja, hogy Attila hun király felesége, Réka itt, a székelyek földjén alussza örök álmát. Mondják, van, aki hiszi is, hogy Attila király feleségének képzeletbeli sírjánál a távoli múlt ködös homályából sejtelmesen, halványan sejlik fel Réka királyné titokzatos alakja. A monda szerint itt állt a királyné vára. A közeli települések, Vargyas és Felsőrákos lakói nemcsak meg tudják mutatni Réka királyné sírját, várát, patakát, hegyét, de el tudják mesélni a királyné halálát és temetését is. Az elképzelt sírhelyen az elmúlt években már kegyeleti koszorúzásra is sor került. Még a messzi Mongóliából is érkeztek kutatók, turisták, érdeklődők, akik megtekintették, lefilmezték Réka királyné állítólagos sírhelyét. A vidék jövőbeli idegenforgalmának fellendülésére is gondolva, javasolnám Réka királyné egyik mondájának kőbe, fába vésését, a turisták vonzódnak a különlegességekhez. Amikor a Rika völgyében bemutatjuk Réka királyné sírját, meséljük el bátran, hogy itt, a Rika-erdőben, a Juszta vára tövében, a csobogó Rika-patak medrébe helyezték el a mondabeli királyné vasból, ezüstből és aranyból készült koporsóját. Mondjuk el, hogy a székely nép évezreden át, valamely nem is oly talányos oknál fogva, a hunok leszármazottjának, a világhódító Attila király és fia, Csaba királyfi népének tartotta és tartja magát, hiába állítják a szakemberek, hogy hun származásuk a krónikás fantázia szüleménye. Mondjuk csak meggyőződéssel, hogy az itt élők az erdővidéki Rika-hegységben valóban a Honoria hercegnőből „újjászületett” Réka királyné sírját látják.
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Köpecről indulva… (3.)
Krónikáink és mondáink a turizmus szolgálatában
Vajon véletlenül kötődnek a mondák és a földrajzi nevek Réka királynéhoz? Milyen titok lappang körülöttük? Mit mond a királyné neve? – teszi fel a kérdést a sepsiszentgyörgyi Kósa Ferenc, e mondakör és krónikás anyag szorgalmas kutatója.
Írásunk e részében felhasználjuk az általa összeállított, mintegy hetvenoldalas dolgozatot, amelyben nagyszámú földrajzi névre keresi a választ a népi etimológia, illetve a tudományos kutatás eredményeire támaszkodva. Mivel munkálkodása közérdekű, ezért lejegyezzük e-mail címét (ferenc.kosa@yahoo.com), hogy a téma iránt érdeklődő kapcsolatba léphessen vele. Úgy gondoljuk, hogy érdemes mondáinkat, történelmi helyneveinket összegyűjteni, és azt a nyelvészet, illetve a turizmus szolgálatába állítani.
Réka nevét eredeztették a szláv folyóvíz jelentésű szóból, de az ótörök nyelvekből is. Talán az Arikanból alakult ki, melynek jelentése tiszta úrnő. Szentkatolnai Bálint Gábor úgy vélte, hogy a királyné neve a származásra utal. A „greka” egyszerűen görög nőt jelent, és innen a Reka, Rika, Réka név. A krónikák elmesélik, hogy Csaba királyfi 15 ezer hun harcosával Honorius császárhoz – anyai nagyapja országába – Bizáncba menekül, ahol rokonként fogadják. Édesanyja, Réka királyné Honorius bizánci császár lánya vagy unokahúga Honoria néven. Csaba királyfiról, Réka királyné és Attila király fiáról a Tarihi Üngürüsz, a Magyarok Története is tud. Eszerint Csaba (Kaba) királyfi a bizánci császár unokája. Erről a Képes Krónikában (1358) is olvashatunk. E krónika úgy tudja, hogy a székelyek között még a 14. században is él az a szólásmondás, hogy „akkor térj vissza, amikor Csaba királyfi Görögországból”. A Képes Krónika említi, hogy Attila Honorius, a Kelet-Római Birodalom császára leányát veszi feleségül. Halála után a hun birodalom felbomlik. A monda szerint egy maroknyi hun harcos épp a mai Székelyföldre menekül, telepedik le. A népi etimológia a helynevek és a királyné méltóságcímeivel is összefüggést teremt. Így a krónikákban emlegetett Justa Grata Honoriából származtatják a Rika-hegységben a Réka királyné sírja fölött magasodó Hegyes-dombon álló Réka várának Huszt váraként való megnevezését is. A hercegnő Augusta címe azt jelenti, hogy – öccse, Valentinianusnak a születése előtt – Réka a bizánci császári trón várományosa. A sors akaratából azonban Rékából nem bizánci császárnő lesz, hanem Attila hun király feleségeként királyné. És ha már a királyné e vidéket szerette, és itt volt a székhelye, mi sem természetesebb, hogy a közeli Ágostonfalvát az Augusta császárnői címről nevezzék el.
Beszélő helynevek
A mondák mellett földrajzi nevek is erősítik Réka királyné székelyföldi tartózkodásának hitét, hogy itt volt az egyik székhelye. A Rika hegyétől nem messze Székelyudvarhely. Talán itt volt a királyné udvara? Érdekes módon épp itt emelkedett egykor Bud vára – a Csíki székely krónika szerint –, az első székely vezérek, rabonbánok székhelye. Amíg a magyarországi Buda vára közelében Rákos pataka folyik, addig Székelyföldön a Rika-hegység környékén találjuk Alsó- és Felsőrákost. A Duna-parti Buda, a hajdani Attila városa mellett nyújtózkodik Pilis hegye, ugyanilyen nevű hegy van Erdővidéken is. Hasonlóképp Kerekerdő emelkedik itt is, ott is! De Budától egy lépésre Solymár, az Udvarhely melletti Budvártól egy hajításnyira Kis- és Nagysólymos áll. Üröm található Budapest határában, Ürmös Erdővidék határán.
Érdekes párhuzam fedezhető fel a budavári királyi udvar és a székelyföldi hun királyné udvara között. Amikor Priszkosz rétor a Római Birodalom követségével Attila király udvarában járt, meglátogatta Réka királynét is. A diplomata leírja, hogy Attila háza egy magas dombon emelkedett (talán) a budai hegyen, hasonlóképp a királyné udvara Bud várában, Székelyudvarhely mellett. Mielőtt írásunk e fejezetét lezárnánk, el kell mondanunk, hogy a népi etimológia szóértelmesítést jelent, azaz az ismeretlen szavak a nép ajkán értelmet nyernek. Persze, ez a legtöbbször távol áll a nyelvészeti elemzésektől, amelyek tudományos módszerekkel próbálják megtalálni a hasonló hangzású szavak származása, jelentése közötti összefüggést. Így például nyelvészeti szempontból képtelenség a Honoria és a Homoród névalakulás, az n-ek m-mé válása. De a népi etimológia nem ismer határokat. Honoria nevét megtalálja az Udvarhely környéki falvak, egy egész tájegység és folyóvíz nevében Homoród formában. Van Homoródalmás, Nagy-Homoród, Kis-Homoród, Homoródfürdő. Nem azon kell okoskodni, filozofálni, hogy Réka királyné és Csaba királyfi valóban szereplői voltak-e a történelemnek! Ez utóbbiról a középkori magyar krónikák is tudnak. Azonban jó, ha ismerjük a tudományos kutatás eredményeit is, mert az szilárdítja kötődésünket szülőföldünkhöz. A Rika erdő középkori várairól, így a rikai toronyvárakról a régész Sófalvi András azt állítja, hogy formai jellegzetességük és funkciójuk által „a terület Árpád-kori sajátos fejlődésének építészeti lenyomatai, időrendi besorolásuk alapján pedig az erdélyi kővár-építkezés korai” előfutárai. Krónikáinkat, valamint a nép ajkán született mondákat, a névmagyarázatok színes világát műemlékeinkkel együtt a vendégforgalom szolgálatába lehet és kell állítani.
(folytatjuk)
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Örökség íjban, koronában
Véget ért az I. Erdővidéki Honismereti Tábor
Szombaton íjásznappal és dr. Tallós Emil jogásznak a Magyar Szent Koronáról tartott előadásával ért véget Baróton az első alkalommal megszervezett Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor.
Az utolsó nap mondhatni török nap is volt: két Törökországból érkezett íjász tartott bemutatót az országukban több évszázados gyökerekkel rendelkező íjász hagyományokról, azok érdekességeiről.
Metin Ates, a Hagyományőrző Íjászok Világszövetsége európai osztályának alelnöke először a török íj és íjászat történetéről szólt: megtudhattuk, hogy már a középkorban, II. Bajazid szultán idejében íjásziskola alakult Konstantinápolyban, mely aztán később, a 18. század folyamán érte el legmagasabb színvonalát.
A török íjak, bár átalakultak, alapjaikban megőrizték azt a formát, melyet sokkal keletebbre a hunok fejlesztettek ki.
Dr. Yasar Metin Aksoy, aki foglalkozására nézve szívsebész, elmondta, a török íj őse az ázsiai összetett íj volt, erre a Krisztus előtti II. évezredből is találtak bizonyítékot. Ő maga is készít szabadidejében íjakat, a sokszor évekig tartó folyamatot képek, videók segítségével mutatta be. Érdekességként említette meg egy fennmaradt dokumentum alapján, hogy 1734-ben ötszáz aranytallérért lehetett hét darab íjat venni, ami azt jelenti mai pénzbe átszámolva, hogy egy íj ára körülbelül 7500 dollár volt.
A Hagyományőrző Íjász Világszövetség alenöke, a magyarországi Posta Pál a magyar hagyományos íjásztáblák létrehozásáról beszélt: célja ezekkel egy egységes rendszer kialakítása volt, a céltáblák ugyanis a magyar történelmi eseményekre emlékeztetik az íjászt – ahogy Posta fogalmazott –, hogy ne csak arra gondoljon, azokat el kellene találni, hanem közben bele is élje magát kissé a céltáblák által megelevenített korok szellemébe. A Magyar Hagyományos Íjásztábla-rendszer égisze alatt rendezett versenyeken a céltáblák lőtávolsága is történelmi: a 4,53 méterre levő például Attila hun király halálának dátumára emlékeztet, a 19,56 méterre levő pedig a magyarországi forradalom dátumára.
Az előadások mellett az íjászok íjászbemutatót is tartottak, egy kisebb versenyt is szerveztek, melynek résztvevőit díjazták, korhű hangszereken pedig régi török dallamokat is megszólaltattak.
Dr. Tallós Emil jogász előadásában a szentkorona-eszme kialakulásának története kapcsán elmondta, hogy Magyarországon az elmúlt évezred elején nem az európai trónöröklési jogok érvényesültek, hanem az idoneitás elvét alkalmazták, azaz a királyválasztásnál a rátermettséget, alkalmasságot vették figyelembe.
1440 fontos dátum volt a szentkorona-eszme fejlődésében: a korona nincs Magyarországon, ezért mikor a rendek I. Ulászlót királlyá választják, az országgyűlés határozatot hoz, kimondva, a korona ereje és hatása az ország lakóinak jóváhagyásában rejlik– ez pedig Tallós szerint nem volt egyéb, mint a népfelség elvének kimondása.
– Ekkor még csaknem háromszáz évvel vagyunk a francia filozófus, Rousseau előtt, akihez a történészek szerint a népszuverenitás elvének megfogalmazása fűződik – hívta fel a hallgatóság figyelmét, majd így összegzett: – A szentkorona eszméje ma is visszaállítható lenne egyetlen kivétellel, éspedig anélkül a tétel nélkül, mely kimondja, hogy Magyarországon minden tulajdonjog gyökere a Szent Korona. Ehhez ugyanis olyan eseménynek kellene bekövetkeznie, mely révén az ország területe ismét Magyarország tulajdonába kerülhetne.
A nap végén Demeter László, Erdővidék Múzeumának igazgatója megköszönte az Erdélyből, Magyarországról, Mongóliából, Törökországból és Olaszországból érkezett előadóknak, valamint a hallgatóságnak is a szabadegyetemen való részvételt, melyet, mint említette, jövőben is megszerveznek.
Külön mondott köszönetet dr. Obrusánszky Borbála keletkutatónak, aki társszervezője volt az eseménynek, és akinek ismeretségi köre révén neves szakemberek lehettek jelen a magyar örökségünk értékeit felvonultató táborban, melynek támogatói voltak: a Kovászna megyei Művelődési Központ, Kovászna megye tanácsa, Barót város önkormányzata, a Communitas Alapítvány, szervezői pedig a Kovászna Megyei Művelődési Központ, Erdővidék Múzeuma és a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület.
Erdővidék értékei, nyelvünk gyökerei
Az erdővidéki honismereti szabadegyetem első napján Demeter László múzeumigazgató, történész többek között arról beszélt a vendégeknek, hogy az általánosan ismert három nagy értéke mellett – a táj szépsége, épített- és szellemi öröksége –, Erdővidék egy negyedikkel is bír, éspedig azzal, hogy a rendhagyó vallási színezet jellemző rá.
– Bár Barótra például annak idején, Baróti Nagy Katának köszönhetően nem tudott betörni a reformáció, a 20. század folyamán a munkalehetőségek miatt sok protestáns települt ide, akik mára számbeli fölénybe kerültek. Baróton kívül csak Miklósvár maradt meg katolikusnak, a vidéken ma 15 református és 5 unitárius egyházközség található, utóbbiak közül a bölöni volt a legjelentősebb – mondta.
Dr. Czeglédi Katalin nyelvész Nyelvünk és őstörténetünk gyökerei című előadásában kifejtette: a Magyar Tudományos Akadémia mai álláspontja, miszerint a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, hibás, a kapcsolat azért létezhet csupán, mert a szkíta és hun nyelvet beszélő elődeink egykor azokra a területekre telepedtek le, ahol az uráli nyelvcsaládhoz tartozó népek is éltek. Keserűséggel állapította meg, hogy azok a mai kutatók, akik az MTA nézeteihez viszonyítva eltérő álláspontot képviselnek, nem érvényesülhetnek, jómaga emiatt még egyetemi munkahelyét is elveszítette. Több érdekes példával szemléltette a magyar nyelvnek az altaji nyelvcsaládba tartozó nyelvekkel – a mongollal, a csuvassal, de legfőképp a török nyelvvel – való viszonyát, utóbbit Mahmud al-Kashgari, 11. században élt tudós török nyelvtanának és szótárának alapján.
Böjte Ferenc, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Köpecről indulva… (4.)
Vargyas, Székelyszáldobos, Olasztelek
A Rikától visszafelé Vargyas irányába érdemes haladnunk. E nagyközség Erdővidék északnyugati csücske – a Rika-hegység és a Dél-Hargita lábánál – Barót városától kilenc, Sepsiszentgyörgytől 57 kilométer távolságra. Amit itt feltétlenül meg kell tekinteni, a település impozáns műemlék kastélya, amely a 16–18. századi építészet gyönyörű hagyatéka.
A Daniel-kastély a reneszánsz, a barokk és a klasszicista építészeti stílusok felejthetetlen remeke. Érdemes megtekinteni az unitárius templom harangjait, a hagyományos helyi festett bútordíszítést. A kora középkori alapokra épített református templomot, melyet Makovecz Imre tervei alapján építettek 2005-ben. 1997. május 31-én, az új templom alapkövének lerakásakor egy 12–13. századi középkori templom kőből faragott ablak- és ajtókeret-töredékeire, egy székely rovásírásos, kőből faragott keresztelőmedencére bukkantak. E rovásírásos szöveg megfejtése: „Mihály Isten szentje.” Vargyas egyike azon falvaknak, ahol utcanév és patakhíd – a Rapsán utca, a Tatár hídja – őrzi a település népének tatárok elleni önvédelmi harcát. Vargyas határában is találunk a tatárjárással kapcsolatos megnevezéseket, mondákat. Az almási barlangnál láthatjuk a tatár kápolna megmaradt romjait, a Csala tornyát, a Síró-kutat. Ez utóbbiak külön gyalogtúra látnivalói, témái. A két utcanévhez kötődő mondát báró Orbán Balázs, a legnagyobb székely a Székelyföld leírásában jegyezte le. A monda szerint egy tatár csapat vezére, Rapsán itt, Vargyason ütötte fel a főhadiszállását, innen rabolta, gyújtogatta a környékbeli településeket. Kezdetben a vargyasiak elmenekültek, míg végül egy Marczel Gergely nevű vitéz állt az élükre, és rátámadtak a ma is Tatár hídjának nevezett híd mellett a rablókra. A közelharcban azonban Marczel halálosan megsebesült, a vezér nélkül maradt nép felmenekült a Látóhegyre. Végül a vargyasiak Marczel feleségének vezérletével felfegyverkeztek, ki mivel tudott, rajtaütöttek és szétverték a tatár hordát. Rapsán vezér is menekülésre kényszerült, üldözői elől az egyik zsákutcába torkolló úton igyekezett egérutat nyerni, lovastul a megáradt Vargyas-patakba ugratott, és ott lelte halálát. Azóta az utca az ő nevét viseli. A vargyasiak tatárok elleni küzdelméhez hasonló mondáink száma elenyésző, épp ezért turistacsalogatónak képzelem, hogy a hasonnevű utca bejáratánál vagy a híd közelében dombormű ábrázolja Rapsán és a székely vitéz, Marczel Gergely párviadalát. Ez megvalósítható, mivel Vargyason él és munkálkodik Máté Ferenc (Ilonka) jeles fafaragó meg az ő tanítványai. De e faluban alkot négy és fél évszázada a híres bútorfestő Sütő-dinasztia is. Barót felé haladva útközben érdemes betérni a székelyszáldobosi bekötőútra, mert pár percnyi gyaloglás után, bal kéz felől egy borvízkút mellett felfrissülhetünk, megpihenhetünk. E forrás vizét Bethlen Gábor fejedelmünk reumás fájdalmai enyhítésére, kúrálásra használta, és nagyra értékelte a forrásvíz gyógyító erejét. A helyi lakosság e forrást nem véletlenül nevezi még ma is, 400 évvel később Bethlen-forrásnak. Száldobostól bő fél óra séta után már az olaszteleki Daniel-kastélyt tekinthetjük meg, amely gyönyörű késő reneszánsz és klasszicista stílusban épült. Tovább gyalogolva hamarosan Barótra érünk.
A mondák földjén jártunk
Köpeci–baróti gyalogtúránk egy nap alatt megtehető. Egy ilyen úton csak a legjelentősebb emlékhelyeket, műemlékeket kell megtekinteni, mert a látottak az emlékezetben csak így maradnak meg. Előre meg kell tervezni az útvonalat, a pihenőhelyeket is ki lehet jelölni. Útközben nem szabad a múlt tragikus eseményeit elhallgatni, mert ezek is részei életünknek. Ahol alkalom adódik rá, beszéljünk a tatárjárásról, az 1848-as eseményekről. Miért ne lehetne bemutatni Attila királyt is, aki a világ egyik legnagyobb birodalmát teremtette meg. Ne feledjük, Mongóliától Törökországig nagyszámú ázsiai nép büszkén vallja a hunokkal való rokonságot, és Attila királyt nagy elődnek tekintik. Az ázsiai népek többsége a székelyeket és a magyarokat rokon népként, Attila népeként tartja számon!
A nép ajkán élő mondák, a határnevek népi magyarázatával fenn lehet tartani az érdeklődést. Nem kell rágódni azon, hogy ezek mennyire kapcsolódnak a történelmi valósághoz. Ne feledjük, hogy mindenki tud Artúr brit királyról, a kerek asztal lovagjairól, Robin Hood balladahősről, akik mind-mind a fantázia teremtményei, de helyük van a brit nemzettudat formálásában, sőt, a filmsorozatok jóvoltából az egész világon közkedvelt történelmi hősök. A kora középkori magyar királyi várak romjainál nem árt, ha néhány mondatban ismertetjük a magyar honfoglalást, a székelyek származásával kapcsolatos elméleteket.
Az erdőkben, mezőkön énekeljük népdalainkat. Lehet, sokan most tanulják azokat! A mondák földjén, szülőföldünkön járva játszva ismerkedhetünk a természet világával. Utunk során őzek, nyulak, rágcsálók, mókusok, madarak is egyre gyakrabban feltűnhetnek. Jó, ha kerül olyan útitárs, aki a gazdag rovarvilágról, lepkékről is beszél. Alkalom adódik arra is, hogy ismerkedjünk a mezei, az erdei virágokkal, fákkal, gombákkal, és így lehet egy túraút, kirándulás teljesebb, élményekben gazdagabb, és válik a szülőföldszeretet bensőségesebbé.
Vége
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékjel Attila hun királynak
Augusztus 20-án, Szent István napján 22 órakor egyszerre gyújtottak őrtüzet a Perkőn, az Óriáspince-tetőn és a Kézdialmás szomszédságában lévő Avas-tetőn. Cserei Lázár kézdialmási egyházgondnok kezdeményezésére az Avas-tetőn emlékjelt állítottak Attila hun királynak, és nagyméretű székely lobogót is avattak.
A kőtömbre az alábbi szöveget vésték: „E kő őrizze emlékét a hunok nagy királyának, kinek neve Attila (395–453), ura volt ő minden földnek, a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig, a Rajna folyótól a Keleti-Kárpátokig.” A hun király neve rovásírással került a kőre. Este nyolc órakor több száz kézdialmási, lemhényi és csomortáni lakos gyűlt össze az Avas-tetőn, ott, ahol 2010-ben emlékkeresztet állítottak, és elhelyezték a legenda szerint Krisztus lábnyomát őrző kőtömböt. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület ősmagyar ruhát viselő nyolc lovasa, valamint a Kelemen Didák Cserkészcsapat cserkészei álltak díszőrséget az ünnepség ideje alatt, melynek során Cserei Lázár ismertette Attila hun király életét, Molnár István kézdialmási polgármester pedig rövid ünnepi beszédet mondott. Az ünnepi szentmisét Kopácsi Ferenc és Sánta Pál kézdialmási, illetve lemhényi plébános celebrálta, ők áldották meg az új emlékjelt. A magyar és a székely himnusz közös eléneklése után Kádár László hagyományőrző huszár őrnagy Attila korára emlékeztető lovasíjász bemutatót tartott.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hol van „Csiglamező”? (II.)
Miután múlt alkalommal arról beszéltem, a székelyek mitikus lakóhelyét, ahová Attila birodalmának elromlása után visszavonulnak, a Chiglát magyarosan alighanem Kilyaként kell olvasni, és ez a Duna-deltában található, mai Chilia városával van összefüggésben.
A Fekete-tengerbe ömlő Duna Chilia (Kilia) ágának jobb partján található Chilia Veche , azaz Ókilia, Romániában, Tulcea megyében, a bal partján fekszik Chilia Nouă (románul), Kilija (ukránul), azaz Újkilia, Ukrajnában, az Odessza körzetben.
Létezett-e Kilia Kézai korában?
Chilia város eredetével kapcsolatban több elmélet is létezik, a középkori általános nézet szerint Achilleshez köthető a név, a 15. századi Bonfini és a 16. századi David Chyträus Achilleának is nevezi a várost (ennek az Achilles-elméletnek ma is akadnak támogatói). Mások megelégednek az okleveles említések rögzítésével. Iorga szerint a hely első említése 1183-ból való, amikor Alexios Komnenost, Manuel császár törvénytelen fiát ide száműzik, majd 1185-ből, majd 1274-ből.
Vásáry István szerint a várost a bizánciak alapítják, ő a helynév első említéseként Rasid Od Din-nak az 1241–42-es tatárjárás szereplő leírását fogadja el, a következő 1318–23-ből való, amikor a Chilia a Konstantinápolyi Patriárchátushoz tartozik, 1340 körül tatár kézre kerül, később, 1350-60-tól a génuaiak fontos kereskedővárosa.
2010-ben Paul Stephenson azt állítja, hogy a Tabula Rogeriana néven ismert, 1154-ből származó, Idrisi-féle térképen szereplő Akli vagy Akla éppen Chiliával azonosítható. A fentiekből tisztán látszik, hogy – noha a részletek nem mindig egyeznek – a kutatók szerint 1280 körül, Kézai korában már biztosan létezett a mai Chilia nevű település.
Câmpul Chilia, Câmpul Chiliei
A Duna által feltöltött, hordalékos területen ma is látszanak olyan, predeltaikusnak nevezett részek, amelyek pár méterrel kiemelkednek, s amelyek nem hordalékos eredetűek, hanem egy korábbi szárazföld maradványai. Ezen egyik predeltaikus rész neve Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei, azaz Kilia-mező vagy Kilia mezeje (ugyanúgy, mint Kézainál). Ugyanakkor, még a mai leírásokban is, amikor a két Chiliától (Kiliától) északra levő, a Dnyeszter és a Prut által bezárt területről, vagyis a Budzsákról beszélnek történeti szövegekben, a lehető legtermészetesebben nevezik azt „Chilia és régiójának”, egyszerűen azért, mert ez a terület meghatározó települése. „»Chilia vidékén« nemcsak a Duna tengerbe ömlésének jobb partján levő részeket értették, hanem a Chilia-ág bal oldalán levő hinterlandot is”.
Úgy tűnik, a 13. század második felében alkotó Kézai Simon ismerte Chilia városát, vagy akár Chilia mezejét is olaszországi tanulmányaiból.
Jordanes és a magyar hagyomány
Nézzük, mit ír a hunokról a legfőbb autoritás, a 6. századi Jordanes: „Hernac quoque iunior Attilae filius cum suis in extrema minoris Scythiae sedes delegit” (‘Hernac, Attila kisebbik fia is a távolabbi Scythia Minorban kapott földet az övéivel együtt’, vagy inkább szó szerint Scythia Minor extremitásában, legtávolabbi eső részében). Scythia Minor abban az időben a mai Dobrudzsa területe, a Bizánchoz tartozó tartomány legtávolabbi része pedig annak északi csücske, a Duna-delta, eszerint itt kapnak menedéket Irnák hunjai 454 után.
Jordanes Kézai Simon
Irnák Kis Szkítia (a mai Dobrudzsa) A Csaba népéhez tartozó székelyek Csabától külön
extremitásába vonul telepednek le, Campo Chiglán (Kilia-mezőn)
Csaba Görögországba vonul
Csaba onnan visszamegy Szkítiába
Kézait általában úgy értelmezik, hogy Csaba Görögország meg nem határozott területére megy, a népéből 3 ezren pedig, a későbbi székelyek, Campo Chiglára (ami itt simán vehető Scythia Minor extremitásának). A teljes magyar krónikás hagyományban az áll, hogy a székelyek Attila népe ugyan, de ők nem mentek a vezetőjükkel Görögországba, hanem Chigla-mezőn elmaradtak.
Összevetve Jordanes-szel, a fentiekből eléggé plauzibilisnek tűnik, hogy Kézai azért változtathat Jordanes leírásán, mert egyszerűen az ő korában használatos névvel illeti Kis-Szkítia extremitását, ahol a hunok meghúzták magukat.
Jordanes és a magyar krónikás hagyomány abban tér el egymástól, hogy az előbbi Irnákot helyezi Szkítia Minor extremitásába, Kézai pedig Csaba népének egy töredékét, a székelyeket.
Verancsics: a székelyek Trans-alpinában húzódnak meg
Érdemes kutakodnunk az 1504–1573 között élt Verancsics Antalnak a munkáiban is. Verancsics fölényesen ismerte Erdély és az attól délre-keletre eső részek történetét, emellett – kora kiváló elméjeként – fontosnak tartotta, hogy széles körű gyűjtőmunkát végezzen, így adatait nemcsak a régi íróktól, hanem a helyiektől is vette. 1538-ban összeállította Erdély, Moldva és Havasalföld római emlékeinek leírását, s a leleteket egy monografikus műben dolgozta fel, ebben a székelyek eredetét is leírja. A magyar fordítás így néz ki:
„A Detrik mesterkedése révén legyőzött Csaba megmaradt atyafiaival és tizenötezer emberrel együtt előbb Honoriushoz, nagybátyjához ment Görögországba, majd innen Szkítiába tért ősatyjához, Bendegúzhoz. Ezeken felül volt még háromezer ember, akik a csatából futva elmenekültek, Pannóniában visszamaradtak, de mivel féltek a nyugati nemzetektől, akikkel szemben Attila király egykor igen ellenségesen viseltetett, Erdély legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak, és nehogy a hunok maradványainak gondolják őket, székelynek nevezték magukat, és akiket, ha latinul írunk, Siculinak mondunk.”
Művének első, 1798-as kiadásában viszont egy jókora meglepetés éri az olvasót: itt az szerepel, hogy a 3 ezer székely Transalpina, azaz Havaselve (és nem Transylvania, azaz Erdély) legtávolabb eső, északi sarkában húzza meg magát egy Chikmezü nevű területen: “in Transalpinae ultimum angulum Chikmezü vocatum“.
Verancsics összes munkáinak 1857-es kiadásában Transalpinae helyett viszont már Transsylvaniae szerepel, Chikmezü helyett pedig Chykmezew.
Ezek után vettem magamnak a fáradtságot, és az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában magam ellenőriztem Verancsics eredeti kéziratát. Hamar kiderült, honnan jönnek az olvasásbeli eltérések: Verancsics a szövegnek ezt a részét nem tisztázta le, a piszkozatokon pedig nagyon merész összevonásokat tartalmazó, egyfajta gyorsírást használ. Én – összevetve a szöveg többi részének betűhasználatával – mindenesetre nem Transsylvaniaet, hanem Transalpinaet olvasok az ominózus helyen. Az, hogy van egy p betű a szóban, elég nyilvánvalónak tűnik, ha összehasonlítjuk a septemtrionem és a putarentur magasan kezdődő és mélyre lemenő p-jével.
Ugyanakkor a szöveg egyéb elemeinek vizsgálata is azt mutatja, hogy semmiképp sem Erdélyről, hanem Havaselvéről van szó. A székelyek Transylvania vagy Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak,” mondja Verancsics. Ezt a mondatot már akkor sem értettem, mielőtt még felmerült volna bennem a gyanú, hogy valami baj van a hagyományos értelmezéssel: a mai Csíkszék ugyanis Erdélynek semmiképp sem az északi, hanem keleti részén van, és semmiképpen sem szegelet, semmiképpen sem hajlik, hanem egy körszerű földrajzi egységnek, Erdélynek a része.
Legközelebb arról szólok, hogy bizony nemcsak a székelyek, hanem más meggyengült nép is arra használta Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szegeletét” (ami, mint ki fog derülni, a mai Budzsákkal azonos), hogy ott megerősödjön.
Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A szklavinoktól a szkítákig
Hol van Csiglamező? (IV.)
Sorozatunk eddigi részeiben tisztáztuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája ( ahová a székelyek a Hun Birodalom után visszahúzódnak) észak-olaszosan olvasandó, Kampo Kiliaként, és a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Azt is tisztáztuk, hogy a Budzsák a Csíki székely krónikában Dacia Alpestrisként megnevezett földrajzi egység (a mai Munténia, Dél-Moldva és Budzsák) része volt legalább a bolgárok 680-as államalapításától a 15. századig.
Mivel az általam hitelesnek tartott Csíki székely krónika azt mondja, a székelyek a 10–11. századig ebben a Dacia Alpestrisben, a Kárpátok külső lejtőin éltek, kutatásunkban a következő lépés az, hogy megnézzük, mit tudunk meg a térség népeiről, elsősorban a bizánci írók műveiből (akik elég sokat foglalkoztak a területtel).
Szklavinok a székelyek területein
A Hun Birodalom 455-ös felbomlása után a kutatók a Duna bal partjára, Havasalföldre lokalizálják a Dengezik vezetése alatt álló, legfőbb hun csoportot, emellett Irnák vezetése alatt egy másik hun csoport a Duna-delta legtávolabbi részén, illetve azon túl, a Budzsákban található. 469-ben a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik, ezek után csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. No de akkor kik laknak ezen a területen?
Szerencsére rendelkezünk egy, mai elvárások szerint is szinte abszolút pontos leírással, ez a gót történetírónak, Jordanesnek az 551-ben befejezett, Getica című műve. Ebben elmondja, hogy Gepídia határai az Olt és Kárpátok, közvetlen szomszédja pedig a szklavin nevű nép, akiknek területe az Olttól a Duna bal partján terjed a  Duna-delta előtti Noviodunum várig, onnan kimegy a tengerre (a Mursian tóig vagy öbölig – ez a mai Musura öbölnek felel meg a Duna Kilia-ágán), majd keleten a Dnyeszter határolja.
Akárhogy nézzük, ez bizony a korábbi részekből megismert, különböző neveken ismert területtel azonos: ez a Csíki székely krónika Dacia Alpestris, ez Bolgár kánság, majd Bolgár cárság dunántúli területe, majd ez Valachia Magna. Jordanes leírása ugyanakkor egy nagyon fontos pontosítást is hoz: a mai Olténia (az Olttól jobbra fekvő terület) nem tartozott ehhez a földrajzi egységhez.
Szlávok-e a szklavinok?
Hosszú időn keresztül a kutatók a névhasonlóság alapján automatikusan a szlávokat látták ezekben a szklavinokban, ám 2001-ben megjelenik Florin Curta korszakos jelentőségűnek tartott könyve. Ebben a szerző határozottan megfogalmazza, hogy a szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat, és a mai Havasalföld, Moldva, valamint Macedónia, Szerbia stb.  akkori népességét értették rajta.
Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy a bizánciak által szklavinokként emlegetett, a Duna bal partján lakó nép temetkezési szokásai nem szlávokra vallanak: ez „aligha szláv archeológia”, mondja. Szintén Teodor – Prokopiusz azon információja kapcsán, hogy 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, nagy pusztításokat végez, és várakat vesznek be – újra finoman fogalmaz: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?” Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szerinte a később szlávként értelmezett szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek.
Szklavin történelem
A bizánci írók nagyon sokat foglalkoznak a szklavinokkal, mivel meglehetősen rossz szomszédi viszony volt a két nép között. Minden további nélkül nézzünk pár adatot:
– 518-ban két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán, és római területen pusztítanak (Prokopiosz)
– 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak
– 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat
– 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól
– 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja
– 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket
– 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténián keresztül, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával), borzasztó kegyetlenkedéseket hajtanak végre, és várakat vesznek be
– 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be.
– 558–559-ben a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják
– 570 körül: a szklavinok avar fennhatóság alá kerülnek, vazallus népként, ám továbbra is önálló hadjáratokat folytatnak
– 578–579: a szklavinok Tráciát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt nem mástól, mint Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják. (A fenti rész alapján Eugen S. Teodor megállapítja, hogy erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek)
– 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomița folyó partján volt)
És így tovább, 680-ig, a bolgár államalapításig a szklavinok avar vazallusokként néha-néha Thesszalonikiig is eljutnak a bizánci területeken.
A szklavin hadászatról
A bizánciak e nagyon kemény ellenfeléről Prokopiosz, valamint a Strategikon szerzője (feltehetően Maurikios császár) is megemlékezik a hadászati művekben. Prokopiosz azt tartja, a szklavinok és az antok „nem egyetlen vezető alatt éltek, hanem régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a helyzetüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszélték meg.”
A 6. század végén a Strategikon szerzője (feltehetően Mauricius császár) arról ír, hogy a szklavinok demokráciában élnek, méghozzá katonai jellegű demokráciában. Hadd jegyezzem meg, ha valamelyik népre illik ez a kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
Az általam hitelesnek tekintett Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„6. vers. (…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
(Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbi mondat nagyban rímel Prokopiosz megállapítására a szklavinokról, miszerint azok régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a jólétüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszéltek meg.)
„23-dik vers. Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.”
„24-dik vers. Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt.”
Általában a székelységről az a nézet él, hogy lovas nemzet volt – ez igaz is egy részükre, noha a gyalogok (akik gyalogosan mentek csatába) száma volt a legnagyobb. Ugyanígy, Prokopiosz azt írja a szklavinokról, hogy amikor csatába indulnak, legtöbben közülük gyalogosan mennek az ellenfél ellen, a többi viszont (ebből következően) lovon.
Az, hogy a székely gyalogosok kopját (más néven lándzsa, dárda) használnak („minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt”), szintén egyezik azzal, amit a szklavinok hadviselési szokásairól tudunk.
Emellett Prokopiosz és a Strategikon szerint a szklavinok kedvenc harci módszere a rajtaütés, a csapdaejtés, lesben állás, valamint a színlelt visszavonulás. Mint ismeretes, a székelyek első biztos említései (1116, 1146) is feltehetőleg éppen ezen utóbbi módszerhez kötődnek, amikor is a hitvány besenyőkről és székelyekről ír a Képes krónika az olsavai, illetve Lajta menti győzedelmes csaták után – erről a történettudomány már rég megállapította, hogy a székelyek (és a besenyők) a színlelt visszavonulás cselét használhatták.
„A szklavinok őrzik a hunok jellemzőit”
Van Prokopiosz szövegében egy másik rész, amire nemigen figyeltek a történészek: azt írja egyértelműen, hogy a szklavinok hun-szerűek: „Kemény és gondozatlan éle­tet élnek, mint a masszagéták, és mindig mocskosak, mint azok. De nem rosszindulatúak, sem ravaszok, és a maguk egyszerűségében őrzik a hunok jellemzőit.”
Ugyanakkor a székelyekről is azt állítják a krónikák, hogy hunok: 1.) korábban Attila népe voltak (Anonymus), 2.) a Campo Chiglán maradt 3000 hun leszármazottja attól kezdve magát nem hunnak, hanem székelyeknek nevezte (Kézai Simon).
Következő folytatásunkban arról szólok, ezekkel a szklavinokkal egy érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi–moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Ugye-ugye, hogy kezd már oszladozni a homály?
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bethlen Kata falujában
Oltfej ikerfalujának, Étfalvazoltánnak múltját megirigyelhetné sok más település. Veretes helytörténete telis-tele jeles eseményekkel. Két műemlék jellegű temploma, erdőségei, termékeny talaja van, és ha netalán aszály lépne fel, a két település között folyik el az Olt, s „nem jöhet olyan szárazság, hogy abból ne tudjon inni a jószág”. Jeles családjai szép és nemes emlékeket hagytak a maiakra, s a múltnak képe, ha voltak is itt szomorúbb események, leszépült – a falu mai élete azonban válságos.
Jó minőségű, szép kivitelezésű községtérképet adott ki a gidófalvi községvezetés, amelyen sok értékes helynév szerepel. A mappa hátoldalán rövid kétnyelvű településbemutatókat olvashatunk. Étfalvazoltánról Lemhényi Katalin tanítónő adja tudtunkra, hogy Étfalva neve Benkő József szerint Ethe nevű székely őstől származik, Kállay Ferenc szerint pedig Ethele hun királytól. Zoltán neve Erdőelvi Zoltántól, az első erdélyi vajdától eredne. A két falu közigazgatási szempontból 1899-ben egyesült. Terv aszfaltozásra
A Gidófalva központú község önkormányzata nem feledkezett meg a faluról, innen indul a község ivóvízhálózata, korszerű vízház szűri meg a folyó vizét, amelyből az ikerfalu is részesül, s rácsatlakoztatták a szennyvízhálózatot is a központi tisztítóállomásra. Mondhatnánk, közel áll a falu ahhoz, hogy teljes infrastruktúrával rendelkezzék. A lakosság mentalitásának kellene változnia, s főként gazdasági erejének növekednie ahhoz, hogy gyökeret verhessen itt is a pénzt hozó faluturizmus. Korszerű kultúrotthont építtetett ide Berde József polgármester, s modern hidat az Olt folyón. Mindezt ő közölte, de hangsúlyozta: minden további elképzelés csak az anyagiak függvényében kivitelezhető, mert bármennyire fontos a székely kaláka, nagyobb munkálatokban erre alapozni bizonytalan. – Mindenképpen folytatni akarjuk a helybeli tekepálya építését, mert arra van igény a faluban, de fontosabb lenne az Étfalva község déli bejáratánál megkezdett aszfaltburkolat, amely az Olton és Zoltán falun keresztül megteremtené az összeköttetést a Csík felé tartó nemzetközi út és a községközpont között. Ideje volna felszámolni a mindenkori por- és a sártengert a falu között, hogy megváltozzék a településkép. Ehhez uniós pályázat, komoly összeg kellene. A tervezetem nagyjából készen, ha lesz lehetőség, lépni tudok – mondta a polgármester. Az ikerfaluban változások is történtek: háborús emlék áll az étfalvi templom előtt, megújult a zoltáni barokk Czirjék-kapu, kopjafa őrzi Váradi József és az 1854-es forradalmi mozgalom emlékét. Megszűnt az óvoda, veszélyben az iskola
Étfalva ősi óvodája megszűnt, két óvodás és Barabás Csilla óvónő, helybeli tiszteletes asszony az iskolásbusszal Gidófalvára, illetve Angyalosra ingázik. Kilenc alsótagozatos tanuló jár az étfalvazoltáni Bethlen Kata-iskolába, akik esetleg a jövő tanévre is maradnak – tájékoztatott Lemhényi Katalin tanítónő –, de azután annyira lecsökken a gyereklétszám, hogy fennmaradásra semmilyen remény. – Sajnos, egyre gyakoribb jelenség, hogy szűnnek meg falusi iskoláink. Étfalvazoltánban a tanítók és a lelkészek harcoltak, hogy iskolát hozhassanak létre, amelyek most gyermekhiány miatt bezárnak. Nagyon sajnálom – mondta a tanítónő –, mert történelmi emlékmű az iskola épülete, a hagyomány szerint Árva Bethlen Kata tulajdona volt, akinek a nevét 1992-ben vette fel az iskola. – Megszűnik-e az étfalvazoltáni iskola? – kérdeztük Zsigmond Zoltánt, a Czetz János központi iskola igazgatóját.
– Minden bizonnyal meg. Én ezt már a tavaly megmondtam, de mindenki reménykedett – felelte. – Az iskolabusszal meg tudjuk oldani a gondokat fennakadás nélkül, az oktatási-tanítási folyamat nem szenved majd kárt.
– Mi lesz a műemlék jellegű iskola- és az óvoda épületével? – kérdeztük Berde Józsefet. – Nem mondunk le az iskola épületéről, hiszen az évek során mi javítgattuk. Osztálytermet alakítottunk ki, de kellene oda beépített illemhely is, hiszen meglesz annak a jövőbeni funkciója. Meg kell értenie a lakosságnak, hogy addig, amíg 500 ezer lej adóból és 300 ezer büntetésből eredő kinnlevőségünk van, addig nem lehet további fejlesztésről tárgyalni egy faluközösségben. Az óvoda épületére számot tartana az ottani közbirtokosság.
Mi lenne erdőbirtok nélkül?
Erősen le kezdett épülni ez a falu – panaszkodtak a helybeliek. Volt itt a kezdet kezdetén vágóhíd, húsfeldolgozó, nagyobb állatállomány, sütötték a jó házikenyereket, volt német segítség, hoztak mezőgépeket. Ez már mind a múlté. Működik szerencsére a helybeli tejfeldolgozó, ott készül a Robi sajt, néhány gazdának van tehenészete, s akinek nincs pénze, nagy kínnal művelteti földjeit. Szerencsénk van még az erdőbirtokkal. A közbirtokosságtól még kapunk fát. Ide jutott a hajdanában gazdag falu: a kollektívidőket ki sem tudtuk heverni, de arra, hogy ez az uniós világ is ennyire nehéz, nem gondoltunk volna. Nincsen a népnek kitartása. Rossz a közhangulat. – Mekkora a birtoka az erdő-közbirtokosságnak? – kérdeztük Bakk Vilmos elnököt. – Van 349 hektár erdő és 97,2 hektár legelő – felelte –, ami felnyúlik a Bodok-patakába is. Elmondhatom, hogy jó az erdőnk, működünk, de nem könnyű rendezni sorsát. Most kellett megújítanunk az üzemtervet. Most adtunk el 622 köbméter tűzrevaló lábán álló fát, s abból van valamennyi pénzecskénk. Egy kálnoki cég termeli ki. Százhatvankét tagunk van, számuk szaporodik, s a vagyon aprózódik, mert a közvetlen örökösök kihalnak. Legutóbb mindenki kapott egy hektár erdő után 1,5 folyóméter tűzifát. Mi ingyen adjuk a fát, de a tulajdonosnak saját pénzén haza kell szállíttatnia.
– Mit hoz a birtokosságnak legelőterületük?
– Ha mindenki odaállna, és becsületesen elvégezné annak takarítását, hozna is. Sajnos, ez a jó régi szokás ki kezdett maradni. Határozat szerint minden állattulajdonosnak részt kéne vennie, de nem mindenki jött rendesen, csak egy része, szabad idejének függvényében. A vonczi és a csomozi legelőn, mert az ágakat mind beleraktuk a gödrökbe-árkokba, vízmosásokba, a kifizetési ügynökség a tavalyra mind elvágta a támogatásunkat, ők ugyanis csak a zöld felületekre fizetnek, a gödrök-árkok fekete felszínnek számítanak. Szerintük el kellett volna szállítanunk az ágakat-bokrokat, de azok helye úgyis csak árok maradt volna, mert például a zoltáni puszták mind tele vannak vízmosásokkal. Erre idén is számíthatunk, mert a szóban forgó területek nem zöldülnek be. A szabályok szerint a legelőkön levő terebélyes nagy fák alatti területet, ahol nem nő legelésre alkalmas fű, szintén leszámítják az összterületből. Márciusban vagy áprilisban lesz közgyűlésünk, amikor megkapjuk a papírokat a baconi magánerdészettől, s akkor beszámolunk a tagság előtt. Erdészünk, a bodoki Székely János is mindenről tud. Közel állok ahhoz, hogy felmondjak – fejezte be Bakk Vilmos. – Ezt a munkát tovább vinni csak közös erővel, a vezetőség hozzáállásával lehet. Őseink az erdőket megszerezték, mi csak megörököltük, de meg kell őriznünk utódaink számára. Sűrűsödő egyházi gondok
– Félszáznyi olyan egyháztagja van az eklézsiának, akik közel 15 000 lej egyházfenntartási járulékkal tartoznak – tudtuk meg Barabás Béla református lelkipásztortól, aki 31 esztendeje szolgál a gyülekezetben. – Ezzel az összeggel egyenlíteni lehetne az eklézsia mintegy 16 500 lej kinnlévőségét. Negatív a falu demográfiai mutatója: egy gyereket sem kereszteltem, három temetés volt. A lelkész azt javasolta a presbitériumnak, hogy a félszáznyi nem fizető egyháztagot törüljék az egyházközség tagjainak sorából.
A hívek szerint az egyházfenntartási járulék feletti másfajta jövedelmet, termőföldek, egyházi erdők hozadékát, adományokat stb. az egyre romló két templom javítására kell fordítani; az étfalvi harangtorony javítása azonnali feladat lenne.
A lelkész elmondta: ilyen célra semmit nem tudtak összegyűjteni, mert ebből fizették az adókat-illetékeket, s népes családjának, a harangozónak túl kellett és kell élnie az éveket. Ahhoz, hogy a hívek fenn tudják tartani az eladósodott eklézsiát, havi 10 lejes, azaz évi 120 lejes kepére lenne szükség. Sajnos, a lepergett három évtized alatt gáncsoskodás vert gyökeret az egyházközségben, ami ma is tart, s az effajta viszonyulás miatt bomlott meg a németországi testvéregyházukkal, majd a pulai baráti csoporttal addig gyümölcsöző kapcsolat is. A helyzet a lelkész szerint tarthatatlan. – Mi volt az évi beszámoló gyűlés eredménye? – kérdeztük Péter Pál újraválasztott számadó gondnokot. – Csak a hivatalosan meghatározott évi 75 lejes kepével értett egyet a számában megcsappant presbitérium. Sorra kerültek a legégetőbb gondok: az adósság törlesztése, az egyházi javak maradéktalan visszaszolgáltatásának dolga. Nem értettünk egyet a félszáznyi egyháztag kirekesztésével anélkül, hogy velük szóba állhatnánk. Vállaltuk, hogy eljárjuk az adósokat május 30-ig. Azt javasoltuk, hogy állítson be a lelkész egy pénztárnokot, javítsa meg személyes kapcsolatait a községi önkormányzattal, hogy lehessen párbeszédet folytatni mind a fennálló peres ügyekkel, mind egy ravatalozó építésével kapcsolatosan. Összhang nélkül nincsen jó viszony és megfelelő templomlátogatás sem – fejtette ki a presbitérium véleményét Péter Pál.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az űrlap alja
Magyar regék
Az MM Pódium Színház február 11-én, szerdán 18 órai kezdettel a Pro Universitate Partium Alapítvánnyal közösen egy különleges estre hívja kedves nézőit a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermébe.
Magyar regék… avagy A csodaszarvastól városalapító szent királyunkig… címmel egy rendhagyó történelemidézésre kerül sor Meleg Vilmos rendezésében Móra Ferenc mondafeldolgozásai alapján. Felvillantják Nimród, Enéh, Hunor és Magyar, Attila hun király és Csaba királyfi, Álmos és Árpád vezér, valamint Szent László király alakját, amint a regékben szerepelnek és amint azt Móra, Arany János segítségével átörökítette. Mintegy bevezetőként – és ez teszi különlegessé az estet – fellépnek a Pusztai Farkasok Ordas Nemzetség, a nagyváradi hagyományőrző íjászegyesület tagjai, egy kisebbfajta bemutatót tartva a honfoglaláskori harcművészetből és történelmünk, múltunk megismerésének fontosságáról.
Az előadásra, amely a Bethlen Gábor Alap támogatásával jött létre, szeretettel várnak minden érdeklődőt, felnőttet és gyermeket egyaránt, valamint pedagógusokat, hisz nem titkolt szándék, hogy az iskolákba is eljusson ez az előadás, erősítve nemzeti érzéseinket, nemzettudatunkat, önazonosságunk vállalását.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Meghívják az államfőt (Csaba királyfi Csíksomlyón)
Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én tartják a Csaba királyfi című székely nemzeti rockopera díszbemutatóját a csíksomlyói nyeregben, a Hármashalom-oltárnál. A rendezvényre meghívják Klaus Johannist, Románia elnökét is – jelentette be G. Nagy Ilián, a rockopera szerzője tegnap Sepsiszentgyörgyön a háromszéki megyeházán tartott beharangozó sajtótájékoztatón.
G. Nagy Ilián elmondta, eddig három előadás volt, az ősbemutatót Gyergyószárhegyen a Lázár-kastély kertjében telt házzal tartották 2011. augusztus 20-án, utána egy – anyagi okokból – rövidített változatot Gyergyószentmiklóson mutattak be, és a szerző szülővárosában, Püspökladányban volt egy nagy sikerű előadás tavaly augusztusban. A székelyföldi énekeseknek köszönhetően páratlan sikerük volt az előadásoknak – tette hozzá a szerző. Elmondta, úgy készülnek a díszbemutatóra, hogy az méltó ünnep legyen, hiszen a székelység legnagyobb mitikus alakjáról szól. Érdekesség az is, hogy Csaba királyfiról nem írtak még egész estét betöltő irodalmi vagy zenei művet. Szőcs Géza költő, politikus írja a rendezvény katalógusának előszavában, hogy a rockopera cselekménye azon a helyszínen zajlik, ahol másfél évezreddel korábban valóban megtörtént – mutatott rá a szerző. G. Nagy Ilián közölte, az őskeresztény ihletettségű, régi magyar és csángó imákat is felhasználó mű a rock, a klasszikus és a népzene ötvözete. A szerző bejelentette, senkivel nem konzultálva úgy döntött, a díszbemutatóra személyes meghívót küld a román államfőnek: hadd ismerkedjék a székelység történetével. A tájékoztatón jelen volt három sepsiszentgyörgyi közreműködő. A főszereplő, a Csaba királyfit alakító Ráduly Botond Manó rockénekes, „Erdély hangja” elmondta, nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy részt vehet ebben a produkcióban, és örvend a sikernek. Az Attila királyt alakító Oláh-Badi Alpár zenész, operaénekes közölte, kihívás volt számára a szerep, és nagyszerű dolognak tartja, hogy végül Csíksomlyón is bemutatják. Gáspár Álmos zenész, aki a negyedik jelenetet hangszerelte, és szólógitározik a darabban, a stúdiómunka olajozottságát emelte ki.
A tájékoztatón jelen lévő Tamás Sándor tanácselnök örömét fejezte ki, hogy a rockoperának háromszéki vonatkozásai is vannak, Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a helybeli Ráduly Botond Manóban garanciát lát az előadás sikerére.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hegedűs Imre János: Erdővidék (Szerelmes földrajz)
A napokban lát napvilágot a budapesi Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány kiadásában Hegedűs Imre János Székelyország (Szerelmes földrajz) című könyve, melynek Erdővidék fejezetét elkövetkező hétvégi számainkban közöljük.
A népmesék táltos csikaja csak akkor képes csodákra, ha a szerencsét próbáló királyfi vagy disznópásztor legényke széna vagy zab helyett szakajtónyi égő parazsat tesz elébe, amitől az hirtelen szárnyas paripává változik. Szép ez a szürrealista népmesei abszurd – abrak helyett izzó parazsat ropogtató kiscsikó –, hasonlatnak sem rossz, Erdővidékre ugyancsak ráillik, mert itt született a mesekirály, Benedek Elek, itt nyílottak ki Kriza János Vadrózsái, innen indult világjáró útjára a „bércre esett fa”, Bölöni Farkas Sándor, akinek útleírása, Utazás Észak-Amerikában (1834) ajánlott olvasmány az Amerikai Egyesült Államok egyetemein, és itt nyugszik a népmonda szerint Attila hun király kedves felesége, Réka (Rika).
Színesen kavarognak valós és mesés történetek, alakok, hősök e kis hazában, nincs határ a reális és a metafizikai mező között, a történelem, a tudomány, az irodalom jeles fiait, nagyasszonyait úgy emlegeti a közrendi ember, akárcsak a regék, a legendák, mítoszok szereplőit, a helyszínek, ormok, dűlők, völgyek beszélni tudnak, helytállásról, fergeteges küzdelmekről, szerelmesek boldogságáról vagy keserves csalódásáról, óriások és tündérek csodatetteiről, magyar nyelvünk ősgyökeiről árulkodnak. Még a közigazgatás is igazolja az átváltozást. Erdővidék soha nem volt önálló szék, Miklós fiúszék és Bardóc fiúszék egyesüléséből jött létre, a kohéziót belső erők teremtették meg, azok tartják egybe a két részt. Csíkországhoz is sok köze van, onnan, a Dél-Hargitából futnak le a vizei, s a határt pontosan meghúzni lehetetlen, a Csíkorra nevű bérc a kisbaconi Benedek-kúria ablakából megcsodálható. Kisebb egységekből állt össze az egész, a toldások nyomai eltűntek, s létrejött a Székelyföld egyik legkedvesebb kistája, amelyet – Benedek Elek rajongó szavai szerint – Isten a tenyerébe vett, ezáltal az Úr tenyerévé változott. Íme, a szárnyas paripához hasonlatos példabeszéd Erdővidékről. Magas, de szelíd hegyek kerítik körbe ezt a szép medencét: keleten a Baróti-hegység, északkeleten a Hargita déli nyúlványa, északnyugaton a Persányi-hegyek, csupán délnyugat irányába, a Barcaság felé nyitott, onnan fúj gyakran a szél, amit okkal német szélnek neveznek. „Egy hosszúkó tál, melynek kicsorbult egyik vége…” – írja Benedek Elek, s ebben a metaforában benne van az otthonosság érzete, amely egyetlen nagy családdá olvasztja össze az itt lakókat.
Ha rajongással közelítjük meg e tájat, mert csak úgy szabad, magunkkal visszük képzeteinket, pozitív töltetű előítéleteinket, emiatt hasonló elvárásaink vannak vele szemben; hatalmába kerít egy nemes idealizmus, ami örömmel tölt el, s a lélek derűjével társul. A szellemi kielégülés boldogságát éljük meg, mert a tudatunkban, pszichénkben felhalmozódott energiák termékeny talajra találnak, s igazolást nyernek Erdővidéken. Szép és gazdag a magyar haza e parányi része még akkor is, ha ma egy másik, szomszédos ország kellős közepében található: haza jövünk ide, függetlenül attól, hogy hol születtünk, hol élünk.
Közelítsük meg elsőként a magaslatokról, a székelyek szent hegyéről, a Hargitáról!
Északkeleten szelíd óriások őrzik a medencét: Nagy-Piliske (1374 m), Mitács (1280 m), Kakukk-hegy (1558 m). Jelentős magasságok, még sincs sehol egyetlen égre törő szikla, a fák felfutnak a csúcsokig, s ez a zöld rengeteg szemet, szívet nyugtat, megerősíti biztonságérzetünket, azt, hogy nem szakadtunk ki a természetből, nem részesei, hanem részei vagyunk annak, akárcsak a moha, a zuzmó, a gombák, a virágok, a daliás tölgyek, fenyők, vadak, madarak. Igen, a természet teljességének érzetét éljük meg, és a biztonságét, hisz mint magzatburok vesz körül a végtelennek látszó lombtenger. A Mitács lábánál Gyöngyerdőnek nevezik a hegyhátat, ennél szebb metaforája nem lehetne Erdővidéknek, talán csak Kriza János verse, katonadalának első szakasza szárnyalja túl azt líraiságban:
Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt föl jó apám.
Anyaföld, katonasors, erdő, madár, szülő. Milyen egyszerű fogalomsor, s milyen tökéletes! Magas szellemi régiókba emel, s részesei leszünk a csodás metamorfózisnak, a tárgyak, élőlények szent fogalommá lényegülnek át. Nem véletlen, hogy a haza és a természet nagy szerelmese, Jókai Mór erdélyi útján ide is eljutott, 1853-ban itt, a Mitács-hágón keresztül szekerezett, gyalogolt át Kisbaconból, Magyarhermányon át, Csíkországba. Jó úton járt, Mitács a legendában a hegyek varázslója, mindig sűrű felhőbe burkolta Piliske várát, így az ellenség azt nem tudta elfoglalni. De érdemes néha leszállni Pegazusról, az irodalom szárnyas (most már göthös?) lováról, s a botanikus kutató tekintetével nézni szét Flóra asszony mezején. A tölgyek alatt, a bükkösök tisztásain, a fenyőerdők lankáin és meredek kaptatóin, lenn, a televény talaj szintjén tarka, dús és pazar a lágyszárú növénytakaró. A Székelyföld újkori ismerője, a kiváló geográfus, biológus, botanikus, Vofkori László szedte össze a költők számára is csaléteknek számító virág- és növényneveket: „aranyos fodorka, sárga tyúktaréj, bogláros szellőrózsa, salátaboglárka, tavaszi kankalin, tüdőfű, kányavicsorgó, medvehagyma … csillagnárcisz, zergeboglár, kockásliliom, papucskosbor, törpenőszirom, telekvirág” (Székelyföld útikönyve, II/471).
De tanácsos oldani a szakember tömény felsorolásán. Gyermekek nagy öröme tavasszal a bükkösök vastag avarában a kakasmandikó, lilarózsaszín sziromleveleit menyecskésen hátra csapja, ha már teljesen kinyílott, s leveleinek madártojáshéj színét piktorok irigyelhetik. Réteken és erdei tisztásokon a harangvirág- és margaréta-tenger egyedül a csillagos éghez hasonlítható, s a kankalin kikeletkor szemet kápráztat élénksárga színével. A kockásliliomnak – írja Lőrincz Sándor – „a növényvilágban szokatlan sakktábla-mintázata van” (Erdővidéki túrautak, 2013). Az Olt árterületén nyílik. A hatalmas populációt képező salátaboglárka leveleit egymással versengve szedik tavasszal gyermekek, asszonyok, s ha bárányt vágnak húsvétkor, a fejre pikáns ízű salátalevest főznek. Nyelvjárási neve: versengő. A kékibolya a népdalok virágnyelvén személlyé változhat, színe és illata szerelemre csábít, legények szedik csokorba, s tűzik lányok mellére.
A putypuruty virág mintha Weöres Sándor verséből hullott volna ki, az Almási-barlang közelében és a Kormos völgyében nyílik, tudományos neve sem csúnya: zergeboglár. Szellőrózsa, csillagvirág, turbánliliom. Hogy zenél ez a három virágnév! S az élvezetek pohara akkor telik csordulásig, amikor rügypattanás után a farkasboroszlán bódító illata csapódik az orrunkba, s tölti be a lombhullató erdők minden völgyét, zugát, szurdokát. A kisasszony papucsa – másik két neve boldogasszony-papucs, rigópohár – a természet egyik csodája, sziromlevele cipőcske alakú, ezzel ejti csapdába a rovarokat, hogy azok beporozzák bibéjét. Mert, ugye, teremni muszáj!
A hepehupás dombokra felkúszó erdőségekben – mintha hófoltokat látnánk – annyi a keserűgomba, s különleges csemegének számít az őzláb- és a rókagomba, a tinóru, a vargánya, a kékhátú, a medvegomba. Csendülő, hangulatfestő neve miatt kedves a bunkóslábú fülőke, a csészés csillaggomba, a csillagspórás susulyka, a szegfűgomba, a fenyőpereszke, a retekszagú kígyógomba. A lakosság egyik fontos eledele ma is, félszáznyi gombafajtát számoltak össze itt a szakértők. Igazi madárparadicsom Erdővidék, mert van táplálék bőven, rengeteg a vadcseresznyefa, a vadvackorfa, galagonya, kökény, dúskálhatnak termésükben a szárnyasok az ágak hegyén s a négylábúak lenn, az avarban. Nem csoda, hogy Erdély híres államférfiai ide jártak vadászni, a nagy fejedelem, Bethlen Gábor vadászkastélyt építtetett Olaszteleken, s az itteni Daniel családdal olyan bizalmas viszonyt ápolt, hogy a Danielek átvehették címerükbe a Bethlenek családi címeréből az egyik nyakán nyíllal átlőtt hattyút. Olaszteleken a Daniel-kúria utcai homlokzatán ma is megcsodálható ez a remekműnek számító kőcímer, jelmondata, DEUS PROVIDEBIT (Isten gondoskodik).
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tízezrek voltak kíváncsiak a Csaba királyfira
Tízezrek vettek részt szombat este a csíksomlyói hegynyeregben a Csaba királyfi székely nemzeti rockopera Nagyboldogasszony-napi díszbemutatóján – közölte vasárnap a Székelyhon.ro portál.
A bemutató előtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a rendezvény fővédnöke is köszöntötte a közönséget. „Egy nép számára akkor van megmaradás, ha minden egyes magyarban benne él az egész magyar történelem és az egész magyar kultúra. Évszázadokon át megpróbálták ellopni a történelmünket és a kultúránkat, különösen így van ez az őstörténetünk tekintetében, a hunokkal, Attila királlyal és Csaba királyfival kapcsolatban. Ezért ez a ma este, Csaba királyfi megidézése egy új hajtás a magyarság fájának gyökérzetén, amellyel belekapaszkodunk ebbe a földbe. Ez a szülőföld a mi földünk, a mi őseinknek a földje, és mi itt itthon vagyunk!” – idézte a Székelyhon a miniszterelnök-helyettest. A rockoperát G. Nagy István Ilián szerezte és rendezte. A nagyszabású előadás több székelyföldi zenész, énekes közreműködésével valósult meg. A mű szerzője korábban elmondta, két kiemelt érdekessége is van az előadásnak: egyik, hogy Csaba királyfiról, Attila hun király mondabeli fiáról ilyen nagyszabású művet nem írt még senki a magyar kultúrtörténetben, a másik, hogy hét éve nem volt ilyen jellegű bemutató a csíksomlyói hegynyeregben. „Azt szeretném felmutatni ezzel a művel, hogy itt olyan nép él, amely nagyon büszke lehet a saját múltjára, kultúrájára” – idézte G. Nagy Iliánt a Főtér.ro portál.
Az előadásban Csaba királyfit Ráduly Botond Manó sepsiszentgyörgyi rock-énekes alakította, a sztárvendég az egykori Pokolgép-énekes Rudán Joe, aki Látódot, a főmágust játszotta. A bemutatón közel négyszáz táncos vett részt, a Hajdú Táncegyüttes és a püspökladányi Kenderkóc Táncegyüttes tagjain kívül székelyföldiek és csángók is felléptek. Emellett mintegy háromszáz gyimesi csángó statisztált. Az előadást a Pászka Lehel által vezetett sepsiszentgyörgyi lovasíjász csapat tette látványossá. MTI
Erdély.ma

Tízezrek látták a Csaba királyfi rockoperát
Az esősre fordult idő ellenére tízezrek vettek részt szombat este a csíksomlyói hegynyeregben a székely nemzeti rockopera Nagyboldogasszony-napi díszbemutatóján
A bemutató előtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a rendezvény fővédnöke is köszöntötte a közönséget.
"Egy nép számára akkor van megmaradás, ha minden egyes magyarban benne él az egész magyar történelem és az egész magyar kultúra. Évszázadokon át megpróbálták ellopni a történelmünket és a kultúránkat. Különösen így van ez az őstörténetünk tekintetében, a hunokkal, Attila királlyal és Csaba királyfival kapcsolatban. Ezért ez a ma este, Csaba királyfi megidézése egy új hajtás a magyarság fájának gyökérzetén, amellyel belekapaszkodunk ebbe a földbe. Ez a szülőföld, a mi földünk, a mi őseinknek a földje és mi itt itthon vagyunk!" – jegyezte meg a miniszterelnök-helyettes.
A rockoperát G. Nagy István Ilián szerezte és rendezte. A nagyszabású előadás több csíkszeredai és székelyföldi zenész, énekes közreműködésével valósult meg. A mű szerzője korábban elmondta, két kiemelt érdekessége is van az előadásnak: egyik, hogy Csaba királyfiról, Attila hun király mondabeli fiáról ilyen nagyszabású művet nem írt még senki a magyar kultúrtörténetben, a másik, hogy hét éve nem volt ilyen jellegű bemutató a csíksomlyói hegynyeregben.
"Azt szeretném felmutatni ezzel a művel, hogy itt olyan nép él, amely nagyon büszke lehet a saját múltjára, kultúrájára" – idézte G. Nagy Iliánt a Főtér.ro portál.
Az előadásban Csaba királyfit Ráduly Botond Manó sepsiszentgyörgyi rockénekes alakította, a sztárvendég az egykori pokolgépes Rudán Joe, aki Látódot, a főmágust játszotta.
A bemutatón közel négyszáz táncos vett részt, a Hajdú Táncegyüttes és a püspökladányi Kenderkóc Táncegyüttes tagjain kívül székelyföldiek és csángók is felléptek. Emellett mintegy háromszáz gyimesi csángó statisztált. Az előadást a Pászka Lehel által vezetett sepsiszentgyörgyi lovasíjász csapat tette látványossá.
MTI
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)