Gyurcsány manővere
A kőkemény és konok nemzetellenességéről elhíresült, mára méltán a történelem szemétdombjára került SZDSZ-nek szellemi örököse a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció. Nem véletlen, hogy itt talált politikai otthonra a Székelyek Nagy Menetelése ellen fellépő Ara-Kovács Attila vagy a trianoni békeparancsot ismételten igazságosnak nevező Bauer Tamás.
Elnökük, Gyurcsány Ferenc, aki a „23 millió román” Magyarországra özönlésével riogató 2002-es MSZP-s kampányt kiötlötte, majd 2004-ben a kettős állampolgárság ügyében élére állt a magyart magyar ellen uszító kampánynak, egyike volt azon három címeres nemzetárulónak, aki nem szavazta meg a magyar állampolgárság kiterjesztését 2010-ben.
Ma, amikor aláírásgyűjtési akciót indít a határon kívül rekedt magyarok szavazati jogának megvonása érdekében, tulajdonképpen csak következetes önmagához, saját nemzetellenes, idegen érdekeket szolgáló magatartásához. Sikerült megtalálnia azt a kérdést, mellyel maga ellen hergeli ugyan a határon túli magyarokat, mobilizálja is őket a Fidesz oldalán, viszályt szít a baloldalon, de ugyanakkor jó eséllyel beviszi a maga szervezetét a parlamentbe. Nem csoda, hogy megjelentek a világhálón az olyan montázsok, félkomoly vagy a szerzőjük által teljes mértékben komolyan vett feltételezések, miszerint Gyurcsány lényegében összejátszik a Fidesszel. Ami persze alaptalan hipotézis.
Tény viszont, hogy ez a manőver a Demokratikus Koalíció szűk értelemben vett pártérdekét szolgálja. Nem jó az ellenzéknek, mert nehezíti a szétforgácsolt erők összefogását, de nem jó a nemzeti oldalnak sem, mert szembeállítja a magyart a magyarral. A Fidesz remélhet ettől némi párthasznot, de egy olyan kérdés élre állítása, melyben még a Fidesz tábora is megosztott, bizony káros.
A Jobbik nem tudja követni ebben a kérdésben Gyurcsányt, az túl nagy pofon lenne azon nemzetben gondolkodó szavazók számára, akik valamilyen rejtélyes okból még mindig azt remélik, hogy a Jobbik lesz még valaha nemzeti párt. Ugyanakkor, aki kíváncsi a Jobbik szavazótáborának mai hangulatára, az olvasson bele a párt világhálós portálján, az alfahíren a hozzászólásokba. Hogy is mondja Vona a Fidesz-szavazó nyugdíjasokról? Szennyvíz folyik a szájukból. Nos, ez teljes mértékben igaz a „neo-jobbikosokra”. Borbély Zsolt Attila / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Hetvenöt év az igazság útján
Kamaszkorában mindenkinek voltak álmai, amelyek beteljesedési foka egyénenként igen változó. Elvégre a tehetség, a szorgalom, a kitartás és a szerencse dolgában jócskán különbözünk. Azok mondhatják magukat igazán szerencsésnek, akik nemcsak hogy beteljesítették gyermekkori álmaikat, de azok megélése minden nap örömöt nyújt nekik.
A Szabad Európa Rádió – amely egész nap szólt az otthonunkban a legkeményebb Ceauşescu-korszakban – 1983-ban újra és újra hírt adott az Ellenpontok folyóirat szerkesztőinek sorsáról, akikre nem sokkal azelőtt csapott le a hírhedt román titkosrendőrség, a Szekuritáté. És akik halált megvető bátorsággal belefogtak egy szókimondó szamizdatfolyóirat szerkesztésébe, miközben ennél kevesebbért is agyonvertek embereket akkortájt. Tóth Károly Antal nevét – akárcsak feleségéét, Tóth Ilonáét, Szőcs Gézáét és az azóta igen messzire „gurult” Ara-Kovács Attiláét, ők négy alkották a szerkesztőséget – akkor hallottam először.
Történetük szoros összefüggésben volt a magam igen visszafogott és realista kamasz álmával.
Akkor a kommunista rendszer megdönthetetlennek tűnt. Úgy véltük, abban fogunk megöregedni.
Elérhetőnek tűnt viszont az, hogy Magyarországra telepedjünk, még akkor is, ha az 1988-as magyar pártállami döntésnek, miszerint az erdélyi menekülteket nem adják vissza Romániának, még semmilyen jele nem volt. Ebben az időszakban úgy képzeltem a jövőt, hogy Magyarországra költözöm és ott Erdélyért címmel szamizdatfolyóiratot indítok, amely az erdélyi magyarság sorsával és az anyaországi közvélemény e tárgyú történelmi-politikai felvilágosításával foglalkozik majd. Hála az Ifjúsági Magazin levelező rovatában megjelentetett címemnek, igen sok anyaországi levelezőtársra akadtam. Üzeneteikben visszatérő motívum volt, hogy mikor emigráltam Romániába, honnan tudok ilyen jól magyarul, s akkor a románozásról még nem is szóltam. Érzékelhettem, hogy itt egy generáció az alapvető történelmi tények fogalma nélkül nőtt fel, nem tud Trianonról. Ezen a helyzeten akartam javítani a magam eleve szerénynek álmodott eszközeivel.
Az idő átlépett ezen az elképzelésen, 1990 januárjában viszont már felelős szerkesztőségem mellett jelenhetett meg a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet lapja, a Vétó. Akkor még nem is sejtettem, hogy kamaszkori példaképemet, Tóth Károly Antalt – aki most töltötte be hetvenötödik életévét – valamikor a barátomnak mondhatom. Márpedig így történt, egy másik remek magyar embernek, Takács Ferenc Lászlónak köszönhetően, akit szintén atyai barátomnak mondhatok. Levélkapcsolatunk hamar barátsággá nemesült, ami szép lassan kiterjedt minden családtagunkra.
Nem véletlen, hogy idén eltávozott apám nemrég megjelent kötetének gerincét épp egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú adja.
Az igazságot kereső
A barátságok között azokat tartom a legtöbbre, amelyek esetében már a harmadik-negyedik beszélgetés alkalmával úgy érzi az ember, mintha hosszú évek óta ismerné a másikat. Ugyanakkor jó érzés, ha az ember felnézhet a másikra. Karcsira nem kevés oka lehet egy nemzetben gondolkodó embernek felnézni, jómagam három erényt említenék ezek közül. Az első az igazság és igazságosság alapértékeinek feltétlen tisztelete. Lehet, hogy a politika világában egy szent cél szentesíthet mocskos eszközöket, akár hazugságot is, de a szellemi életben ez nem így működik. Karcsi azok közül való, akik az igazságot keresik, és ha meglelték, abból nem engednek. Semmi áron.
Bátorság és politikai éleslátás
S ez már átvezet a közvetkező becsülendő erényhez, ami nem más, mint a bátorság. Lehet a következmény üldöztetés, börtön vagy kiközösítés, az igazságnak hangot kell adni – ez a belső parancs jellemezte Karcsi egész életét. Akkor is, amikor az Ellenpontokat szerkesztette, akkor is, amikor a legnagyobb tabut merte megérinteni, cáfolva Nyiszli Miklós Auschwitzcal kapcsolatos tényállításait A tanú című írásában. És akkor is, amikor megírta a jobboldalon is sztárolt íróról, Kertész Imréről szóló szókimondó, a szerzőt reálértékén kezelő, alaposan dokumentált tanulmányát, a Nobelesdit. Majd a Közleményesdit, amiben azt mutatta be, hogy olyan emberek, akik el sem olvasták írását, miként fordultak ellene minden ok és indoklás nélkül egyetlen szempillantás alatt.
Mindez azonban nem érne sokat a harmadik fontos vonás, a politikai éleslátás nélkül.
Karcsi mélyhitű katolikus ember, ugyanakkor ideológiák, dogmák és pártlojalitás által nem kötött, nemzetelvű gondolkodó.
Számára nem az a kérdés, hogy egy adott személyiség, egy adott politikai lépés vagy álláspont megfelel-e valamilyen eszmerendszer kívánalmainak vagy egy adott politikai csoportosulás elvárásainak, hanem az, hogy közelebb viszi-e a nemzetét ahhoz a helyhez, ami több mint ezeréves Kárpát-medencei történelme alapján megilletné nemzetközi szinten, segít-e a magyar létesélyeket optimizálni vagy épp ellenkezőleg, rontja a magyarság pozícióit, sérti érdekeit, mostohábbá teszi kilátásait. S ennek megérzésére kivételes ösztöne van, pontosan látja a jelenségek hátterét. Felismeri a felszín mögötti összefüggéseket, nem ragad le a platóni barlanghasonlatot idézve az árnyékok körvonalainál, hanem a valóság teljességét veszi górcső alá.
A 75. életévét betöltött Tóth Károly Antalnak ezúton kívánok jó egészséget, alkotóerőt a nemzet felemelkedéséért vívott nemes küzdelemben! Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)