Pesty Frigyes helynévgyűjteménye
Az Országos Széchényi Könyvtár és a Székely Nemzeti Múzeum közös kiadásában megjelent Pesty Frigyes helynévgyűjteménye 1864–1865 – Székelyföld és térsége harmadik kötete, éspedig a Maros megyére vonatkozó. Az első kötet (2012-ben) a mai Kovászna, a második (2013-ban) a mai Hargita megye területéről 150 évvel ezelőtt begyűjtött adatokat tartalmazza.
Pesty Frigyes történész 1864–1865 közötti helynévgyűjtését 1890-ben vásárolta meg a tudós özvegyétől a Magyar Nemzeti Múzeum. Az abból önállósult Országos Széchényi Könyvtárban az 1960-as években a teljes anyagról mikrofilm-másolat készült, ezt most digitalizálják. Pesty Frigyes Magyarországra és Erdélyre kiterjedő helynévgyűjteménye kéziratából a Székelyföldre és a közeli magyar többségű településekre vonatkozó rész feldolgozására és közlésére vállalkozott a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az Országos Széchényi Könyvtárral közös, többéves program keretében. A munka célja a történelmi Székelyföld és az azzal összefüggő magyar többségű területek, valamint az inkább innen kutatható dél-erdélyi magyar települések Pesty Frigyes-féle felvételének közzététele. Szakmai irányító Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, az MTA kölső tagja. A szövegek mikrofilmről való átírása a Székely Nemzeti Múzeumban történt, azok gondozója Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész. Pesty Frigyes 1864 tavaszán küldte szét a vidéki hatóságoknak az Erdélyi Főkormányszék utasítását és kilenc pontot tartalmazó nyomtatott kérdőívét. A beküldött összeírások tartalmilag és terjedelem szempontjából, de lejegyzőjük alapján is vegyes képet mutatnak. A jelentéseket általában a községi elöljárók készítették, a helybéli idősebbek emlékezete, a helyi hagyományok és a település régi iratainak felhasználásával. A történelmi vonatkozású kérdésekre többnyire azok a községek nem válaszoltak, amelyeknek lakossága időközben kicserélődött. A volt katona-, illetve szabadrendű székelyek leszármazottai rendszerint kiemelték a székely, avagy éppenséggel a hun származást. A válaszokban a hangsúly a helynevekre esett. Leggyakrabban a dűlőneveket sorolták fel. A helyi viszonyokat jól ismerők az egyes dűlőkön belüli kisebb helynevekre is kitértek. A most megjelent, 2014-es kiadási évszámot viselő harmadik kötet a mai Maros megye területére eső székelyföldi és magyar nyelvű egyéb felvételt tartalmazza: Marosszék, tíz udvarhelyszéki község, Marosvásárhely szabad királyi város, valamint Maros megyéhez csatolt volt Alsó-Fehér, Kolozs, Küküllő és Torda megyei települések. A közlés során az időközben összeolvadt vagy beolvadt településeket a mai önálló települések szerint csoportosították. A tájékozódást hely- és személynévmutató, román–magyar helységnévmutató és térképmelléklet segíti.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

NÉGYES KÖNYVBEMUTATÓ
A héten négyes könyvbemutatót szerveztek Szovátán, a Városháza nagytermében. Bemutatták Pál-Antal Sándor, Szabó Miklós, Sebestyén Mihály és Weisz Attila könyvét. Józsa András helytörténészt az a megtiszteltetés érte, hogy édesanyjáról, Józsa Nemes Irénről szóló kötetet ismertethette.
A könyvbemutatót Mester Zoltán, a Bernády Közművelődési Egylet elnöke nyitotta meg. Elsősorban köszöntötte az egybegyűlteket és a könyvek szerzőit, bemutatóit, majd felkérte Káli Király Istvánt, a Mentor Kiadó vezetőjét Pál-Antal Sándor “Történelmi szimbólumaink. A székelyföldi pecsétek” című könyv ismertetésére. A tervek szerint ezt a könyvet Sebestyén Mihály mutatta volna be, de betegség miatt a Mentor Kiadó vezetőjét kérte fel, hogy tolmácsolja szavait.
A könyv ismertetését követően maga a szerző, Pál-Antal Sándor is felszólalt, tartott egy rövid kivetítős előadást, melyben bemutatta a kötetében megjelent történelmi szimbólumokat és székelyföldi pecséteket. A bemutató után Cornel Sigmiren egyetemi tanár ismertette Szabó Miklós “Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849-1918 között” című könyvét, majd Pál-Antal Sándor akadémikus bemutatta Sebestyén Mihály “Időtár IV (Marosvásárhely története adatokban 1945-1989 között)” című kötetét.
A rendezvényt Weisz Attila “Józsa Nemes Irén” című könyvének bemutatásával zárták, melyet Józsa András helytörténész mutatott be.
A könyvek bemutatását követően a résztvevők feltehették kérdéseiket, véleményezhették a bemutatást, majd megvásárolhatták és dedikáltathatták a könyveket. A könyvbemutatón megvásárolható volt a Sóvidék kulturális folyóirat legújabb száma is. A bemutatóra a Bernády Közművelődési Egylet, a Teleki Oktatási Központ és a Sóvidék kulturális folyóirat szervezésében került sor.
http://sovidek.tv

A könyv ünnepe Szovátán
Múlt csütörtök este a szovátai városháza nagytermében a Teleki Oktatási Központ, a Bernády Közművelődési Egylet és a Sóvidék kulturális folyóirat tartott négyes könyvbemutatót.
Régi ismerősként, jó barátként üdvözölték vendégeiket a szovátaiak. Pál-Antal Sándor, Székelyföld egyetlen akadémikus történésze többször hozott ünnepi hangulatot a városháza évszázados nagytermébe. Szovátára szinte haza jár jeles tudósunk. Nemegyszer szervezte az Erdélyi Múzeum- Egyesület rangos konferenciáit városunkban. Az sem ritka, hogy a kikapcsolódás perceiben Szováta fölötti erdőkben futunk össze a gombászgató jeles tudóssal. Sigmirean Cornel egyetemi tanár, a Petru Maior Egyetem szenátusának elnöke valóban hazajött Szovátára. Kezdő történelemtanárként évekig tanított városunkban, és vált helységünk megbecsült, tisztelt személyiségévé. (1989 decemberében a népszerű fiatal tanárt egyhangúlag választották be a város új vezetőségébe.) A Szováta történelme iránt érdeklődők ma is szívesen emlékeznek azokra az éjszakába nyúló beszélgetésekre, amikor a diktatúra legsötétebb éveiben Cornel barátunkkal szabadon szólhattunk valós, propaganda- és politikamentes közös történelmünkről. Szintén szovátainak számít Józsa Nemes Irén, aki kifogásolhatatlan nyomdatechnikával készült gyönyörű albumával volt jelen a könyv szovátai ünnepén. A Nyárádmente nagy festőművészét mindörökre szovátaivá teszi a székely stílusban épült református templomunk általa festett kazettás mennyezete.
Mester Zoltánnak, a Bernády Közművelődési Egylet elnökének üdvözlő szavait követően Káli Király István, a már néhai Mentor Könyvkiadó vezetője olvasta fel Sebestyén Mihály – ki betegség miatt nem lehetett jelen a bemutatón – méltatását Pál-Antal Sándornak a székely szimbólumokról szóló legújabb könyvéről: "Jelen kötete egy hatalmas adattár és album, olyan korpusz, amelyben 850 intézményi pecsét leírása található meg, a pecsétlenyomat vagy a pecsétnyomó képével, rajzával együtt. A pecsétek rajzolata rendszerint a címerektől kölcsönzött. Ilyen címeres pecséttel hitelesíti a testület az általa kibocsátott iratokat, jegyzőkönyveket, felfolyamodványokat, hivatali levelezést. A szerző azt a folyamatot éri tetten, melynek során a magánpecsét használatáról áttérnek az intézmények saját címeres pecsétjük használatára. Pál-Antal Sándor a székely nemzet címerétől és pecsétváltozataitól, azok histórikumának bemutatásától eljut a társadalom, a közösségi intézmények legkisebb sejtjéig, odáig, ahol még/már szükséges a hitelesítő pecséthasználat.
Másfelől a könyv a székelyföldi autonómia ügyét is előbbre viheti, hiszen arra tanít, hogy az erdélyi, székelyföldi magyar helynév- és szimbólumhasználat nem a tegnap született, nem valamely politikai csoport vagy szeparatizmus csíráztatta ki, hanem hosszú és valóságos történelmi folyamat eredménye, tanúbizonysága, használatától a helyi kis közösségek otthon érzik magukat a belakott, a kezük által megművelt hazában."
A szerző, Pál-Antal Sándor rövid vetített képes előadás keretében beszélt könyvéről, annak születéséről, kiemelve egyes kutatótársak, így a jelen levő Zepeczaner Jenő történész segítségét is.
A Szabó Miklós – Simon Zsolt – Szögi László szerzőhármas kétkötetes munkáját, az Erdélyi diákok külföldi egyetemjárása 1849-1918 között címűt Sigmirean Cornel egyetemi tanár ismertette. Kiemelte, hogy Marosvásárhely élenjár az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a kutatásában. A témával foglalkozó Tonk Sándor 1979-ben jelentette meg az 1181-1521 közötti erdélyi egyetemjárók névsorát. Az 1521-től 1700-ig terjedő korszakot a Tonk Sándor – Szabó Miklós szerzőpáros dolgozta fel, majd Szabó Miklós–Szögi László könyve következett az 1700-1849 közötti időszakról.
Káli Király István a könyvvel kapcsolatban elmondta, hogy csak az előkészítő munkák közel négy és fél évnyi megfeszített munkát igényeltek. Közzététele, kimagasló jelentőségére való tekintettel, támogatással vált lehetővé.
Pál-Antal Sándor a kötettel kapcsolatban elmondta: történetírásunk egyik fontos megoldandó kérdése értelmiségtörténet, kialakulásától kezdve a mindennapi életben betöltött szerepének a feltárásáig. A hiánypótló igény kielégítésére a fentebb említett kutatók évekig tartó megfeszített munkával feltárták és feldolgozták az 1919 előtti erdélyi diákok egyetemjárására vonatkozó forrásokat, és a most megszűnő Mentor Kiadó révén közkinccsé tették azokat. Ez a kiadvány egy forrás jellegű lexikonszerű címtár részletes előszóval, mely bemutatja a külföldi egyetemjárás irányát, méreteit és sajátosságait, azokat a jellegzetességeket és értékeléseket, amelyek ezekből következtethetők. Az előszóból megtudjuk azt is, hogy az adatok 128 európai egyetem anyakönyveiből származnak, ami egyben jelzi a kutatómunka méreteit, rendkívüli kiterjedtségét.
A könyvünnep harmadik könyvének, az Időtár IV. kötetének bemutatásakor Pál-Antal Sándor elmondta:
Az írói nevén Sebestyénként ismert Spielmann Mihály történész és közíró, könyvtáros kollégánk, mindannyiunk ismert Misije egy újabb könyvvel örvendeztette meg olvasóit. Az általa elgondolt várostörténet 2007-ben elkezdett és 2009-ben már közzétett sajátos ismertetőjének első kötete után egy újabb, immár negyedik kötetét kínálja olvasóinak.
Ez a kötet Marosvásárhely történetének olyan 44 évét tárja elénk, amelyet a különböző pejoratív jelzőkkel illetett kommunista diktatúra korszakának hívnak. Ennek a korszaknak a történészek általi oknyomozó feltárása a jövő feladata. A most megjelent kötetben a szerző a statisztikai adatok alapján nyomon követte a város demográfiai változásait, amelyek illusztrálják a város összlakosságának többszörösére emelkedését és nemzetiségi összetételének gyökeres megváltozását.
Káli Király István szenzációs olvasmánynak tartja az Időtárt. Olyan korról szól, amikor a sajtóban megjelenő hírek 95%-a hazugság volt, viszont Sebestyén Mihály úgy idézi, tárja elénk ezeket, hogy lehetővé teszi a sorok között olvasva élni újra a kor eseményeit. A negyedik kötettel még nem zárult le az Időtár sorozata. A szerző már dolgozik a pótköteten, már a hatszázadik oldalnál tart…
Weisz Attilának Józsa Nemes Irénról szóló könyve a Mentor Művészeti Monográfiák sorozat 22. kötete. Az előkészítő munkálatokban a kiadó vezetője és a fotósa igyekezett a művésznő minél több képét felkutatni. Csupán Szepessy László műgyűjtő 53 képpel rendelkezik, a százhalombattai Takács Péter is gazdag gyűjteményt őriz. A képeket lefotózták, és elküldték a szerzőnek, hogy minél teljesebb képet alkothasson az életműről. A kötet 47 színes és 12 fekete-fehér reprodukciót tartalmaz. Káli Király István azzal zárta a kötet méltatását, hogy ezért az albumsorozatért is sajnálja a Mentor Kiadó működésébe beállt kényszerű szünetet.
A könyvbemutató támogatói a szovátai Fürdővállalat, a Kicsi Gomba vendéglő és a Kakucs gyógyszertár voltak.
Pál-Antal Sándor: Történelmi szimbólumaink. A székelyföldi címeres pecsétek. Mentor Könyvkiadó, 2014; Szabó Miklós – Simon Zsolt – Szögi László: Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849–1918 között 1-2. Mentor Könyvkiadó, 2014; Sebestyén Mihály: Időtár IV. Marosvásárhely történeti kronológiája 1945–1989. Mentor Könyvkiadó, 2014; Weisz Attila: Józsa Nemes Irén. Mentor Könyvkiadó, 2014.
A. J.
Népújság (Marosvásárhely)

Művészetpártolók ma és egykoron
Alapításának százharmincadik évfordulóját ünnepli április 10-én és 11-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A jubileum alkalmából kétnapos rendezvénysorozatot tartanak Kolozsváron, és kiosztják az idei EMKE-díjakat. 
Az egyesület az erdélyi kultúrához, művészethez és közművelődéshez való hozzájárulásáért tizenkét elimerést oszt ki. Bányai János-díjban részesül Zepeczaner Jenő néprajzkutató a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakszerű vezetéséért, gyarapításáért és működtetéséért. Gróf Bánffy Miklós-díjat kap Szebeni Zsuzsa a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Szilvássy Carola hagyatékát feltáró kiállítások fáradhatatlan szervezéséért, Gróf Mikó Imre-díjat pedig Péter Pál szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenységéért.
Kacsó András-díjjal jutalmazzák Könczei Csongort a néprajz- és néptánckutatás, valamint a néptáncoktatás területén elért kimagasló eredményeiért, Kovács György-díjjal pedig László Csaba színészt (portrénkon) elmélyült karakterformáló képességéért és a szerepformálásán átizzó személyességéért. Kőváry László-díjban részesül Vincze Zoltán odaadó oktatói munkásságáért, honismereti és helytörténeti ismeretterjesztő tevékenységéért valamint a kolozsvári régészeti iskola történetének feltárásában szerzett pótolhatatlan érdemeiért
Gróf Kun Kocsárd-díjat adományoz az egyesület Zsigmond Emesének a színvonalas erdélyi gyermekkultúra alakításában és szervezésében vállalt kiemelkedő szerepéért, az erdélyi gyermeklapok szerkesztőségi munkájának irányításáért. Monoki István-díjat kap Kelemen Katalin könyvtári gyűjtemény- és adatbázis-építő, valamint helyismereti munkájáért, a közművelődés szolgálatáért.
A Nagy István-díjat dr. Péter Éva kapja az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért. A Poór Lili-díjat idén Albert Csilla színművésznek ítélték oda változatos és ihletett szerepskálájáért, gazdagon kibontakozó színművészetéért. Spectator-díjat kap Tasnádi-Sáhy Péter közösségszolgáló riportjaiért és publicisztikai írásaiért, valamint Szolnay Sándor-díjat dr. Tosa Szilágyi Katalin kiemelkedő művészi és közművelődési tevékenysége elismeréseképpen. Az elismeréseket április 11-én osztják ki.
Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása címmel jubileumi kiállítás nyílik az egyesület megalakulásának 130-ik évfordulójára április 10-én 5 órakor a szervezet Györkös Mányi Albert Emlékházában, Kolozsváron. A rendezvény a dualizmuskori Magyarország legnagyobb és hatásában legátfogóbb közművelődési egyesületének kezdeti időszakát eleveníti meg korabeli írásos és képi dokumentumok, valamint tárgyak révén.
Az 1885-ös alakulástól a század végéig számos korabeli politikus, művész, valamint művelődés- és művészetpártoló sorakozott fel az egyesület mögé, illetve azonosult az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Mindezt tanúsítják a korai filléres adományok vagy a Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai.
Ugyanakkor az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben, illetve gazdaságban betöltött korabeli szerepét is bemutatja a tárlat. A kiállított anyagok főként a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában található EMKE-levéltárban, családi, egyházi, egyéni és közgyűjteményekből származnak. A tárlatot megnyitja dr. Széman Péter EMKE-elnök, Gaal György irodalomtörténész és Bartha Katalin Ágnes, a kiállítás kurátora. A kiállítás 2015. május 15-éig látogatható.
Ünnep Marosvásárhelyen
A 130 éves EMKE szervezésében Marosvásárhelyen április 10-én délután 5 órakor a Bernády-házban tartják azt az ünnepséget, amelynek keretében a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület (MÖMKE) átveheti az EMKE országos díját. „Nagy kitüntetés ez számunkra, remélhetőleg sokan ott leszünk, hiszen nekünk és rólunk szól” – mondta az eseménnyel kapcsolatban az egyesület elnöke, Puskás Attila. Az egyesületet dr. Pál-Antal Sándor akadémikus méltatja. További díjazott a Bandi Dezső Kulturális Egyesület, Erdélyi Kárpát-Egyesület, a mezősámsondi citera- és népdalcsoport. Vasárnap, április 12-én déli 12 órakor az unitárius egyházközség Dersi János Termében nyílik meg a genocídium emlékére Ábrám Zoltán Örmény múlt és jelen című fotókiállítása. Örmény, latin és magyar énekekkel közreműködik a Cantuale együttes.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Méltatások, oklevelek a 130 éves EMKE ünnepén
(Ami dr. Ábrám Zoltán beszámolójából kimaradt)
Április 10-én furulya- és citeraszótól volt hangos a Bernády Ház. A Maros megyei EMKE átadta azokat az országos okleveleket, amelyeket olyan egyesületek érdemeltek ki az idén, amelyek sokat tettek a közösségért. A megyei elnökség ragaszkodott ahhoz, hogy egyesületeket méltasson, bízva az elismerés közösségépítő erejében. Az EMKE Hatlyukas névre hallgató, kisiskolás furulyaegyüttese derűs hangulatot teremtett már a közönség érkezésekor, a ház udvarán és később a teremben is. Ez volt első nyilvános fellépésük, egyben főpróbájuk a kreativitási verseny előtt, ahol első díjasok lettek. Gratulálunk a gyermekeknek és felkészítő tanáraiknak. Megérdemlik, hogy nevüket bár megemlítsük: Páckán Éva, Ségercz Ferencz, Samu Janka, Szőcs Kata.
A Csittszentivánon működő Bandi Dezső Kulturális Egyesület munkásságát Bandi Kati iparművész méltatta. Mondanivalóját a következő gondolattársítások köré csoportosította: örökség – örökítés, közösség – közösségépítés, fiatalság – fiatalítás, munka – szórakozás, hiszen ezek a fogalmak és tevékenységek jellemzik a híres iparművész nevét viselő egyesület munkáját. Az egyesület fő célja a gyermekek művészi készségeinek a fejlesztése és ezzel együtt nemzetünk, népünk hagyományainak megőrzése, népszerűsítése és átszármaztatása az utánunk következőkre. 2005-től minden évben megszervezik Bandi Dezső iparművész emlékére a faragótábort. Az ingyenes táborban évente egyre több helyi, illetve környékbeli gyermek és fiatal élheti ki alkotó szenvedélyét, bontakoztathatja ki tehetségét. A tábor mára nemzetközi szintű rendezvénnyé nőtte ki magát, és bővült a tevékenységi köre is. Az erdélyi résztvevőkön kívül anyaországi és felvidéki résztvevők is vannak. Nemcsak fafaragással, hanem szövéssel, hímzéssel, bútorfestéssel, gyöngyfűzéssel, néptánc-oktatással is foglalkoznak. Minden évben rangos kiállítással jelentkeznek. A gyermekek jövőjének alakulását tekintve ez a művészi alkotómunka segíthet számukra a pályaválasztásban is"– tudtuk meg Bandi Kati laudációjából. "Tanítványaink művészi szinten kezdenek dolgozni. Szép formájú, gazdag tartalmú, és ezáltal sugárzó erejű, sok ezer éves motívumok továbbélését látjuk a faragványaikon. Olyan motívumokat fogalmaznak meg vésőikkel kis művészeink, melyeknek nagy részét Bandi Dezső gyűjtötte. Nem is annyira faragókat, mint inkább a művészetet szerető-értő-fogyasztó embereket nevelünk" – vallja Székely Lajos, az egyesület elnöke.
A csittszentiváni dalcsoport lánykái tiszta, csengő hangon előadott, jól megválasztott népdalcsokrát az Üver zenekar kísérte.
A Marosvásárhelyi Magyar – Örmény Kulturális Egyesület gazdag tevékenységét dr. Pál-Antal Sándor akadémikus méltatta. Kiemelte, hogy "az egyesület felkarol és műsorra tűz olyan kérdéseket, amelyeket más civil szervezeteink nem vagy csak érintőlegesen vállalnak magukra. És mindezt olyan körülmények között teszi, amikor az a többségi közösség, amelynek az idők folyamán részévé vált, ma maga is kisebbségben él. Célkitűzéseinek megvalósítása érdekében tevékenysége rendkívül szerteágazó. Kiemelkedik ezek közül az ismeretterjesztés, főként az örmény történelem, kultúra és hitélet gazdag világának megismerése. Az elmúlt évek során ebben a kérdéskörben elhangzottak olyan tudományos értékű előadások, ismertetések, amelyek előrelépést jelentettek a kettős identitású közösségi múlt mélyebb megismerése útján, nemcsak általában, hanem az egyes erdélyi – erzsébetvárosi, gyergyószentmiklósi és marosvásárhelyi – örmény-magyar helyi közösségek vonatkozásában is. Különösen hangsúlyosnak tekinthető az örmény kultúra napja alkalmából 2014. október 11-én tartott Együttélési modellek a történelmi Erdélyben c. konferencia, ahol tudományos kutatók ismertették az Erdélyben élő népcsoportok – románok, székely-magyarok, szászok, örmények és zsidók – önkormányzatiságát. Rendezvényeik sikere érdekében az egyesület szervezői és vezetői – dr. Puskás Attila elnök, Szász Ávéd Rózsa titkár és dr. Nagy Attila alelnök – kihasználnak minden adódó lehetőséget, amellyel kielégíthetik nemcsak a tagság, hanem egy szélesebb érdeklődési kör művelődési igényeit is."
Bordi Teréz, a Bolyai líceum XII.-es diákja Kányádi Sándor Örmény sírkövek című versét mondta el nagy érzékenységgel, Kántor Anna pedig egy gyönyörű örmény altatóval bűvölte el a hallgatóságot.
A mezősámsondi dal- és citeraegyüttest Fazakas Ildikó, a megyei EMKE alelnöke méltatta. Megtudtuk, hogy a mezősámsondi citeraegyüttes 1976 telén alakult, tehát 40 éve működik a dimbes- dombos székely-mezőségi falu hagyományait éltetve, művelődési életét gazdagítva. Alakulásakor előszedték a régi citerákat, majd újakat készítettek. A falu asszonyainak kórusa is csatlakozott hozzájuk, és együtt énekeltek, muzsikáltak. Az együttes műsoraiból több alkalommal készült rádiófelvétel. Többször nyertek rangos versenyeken értékes díjakat. Repertoárjuk változatos, Maros menti, alföldi, szilágysági, csíki, mezőségi csokrok alkotják. Hallották őket énekelni Magyarországon és Európa különböző országaiban is.
Résztvevői voltak a Gyöngykoszorú- találkozóknak Mezőbándon és Erdőcsinádon, láttuk őket a Szabédi László-emléknapokon, az EMKE különböző rendezvényein, a ,,Ki mit tud?" országos döntőjén, a mezőségi ifjak találkozóján Nagyölyvesen, valamint a magyarországi testvértelepülésen, a Baján tartott Európai Kisebbségek V. Fesztiválján. Nem hiányoztak a marossárpataki tánc- és huszárfesztiválról, a vajdaszentiványi néptánc- és népzenetáborból, a mikházi A faluban muzsikálnak című néptánc- és népzenefesztiválról. Az erdőcsinádi citeraoktató tábor záróműsorának állandó díszvendégei.
Az együttes közösségformáló ereje példaértékű. Erőteljes, szép hangzású dalaikkal, kiforrott előadásukkal, öltözetükkel, kiállásukkal és víg kedélyükkel mindig lenyűgözik a közönséget.
Az oklevelet átvevő Sikó Domokos sámsondi református tiszteletes köszönő szavait a citerák hangja tette értékesebbé. Hangulatos, szép népdalcsokorral és citeramuzsikával ajándékozták meg a népes hallgatóságot. A rendezvény végén dr. Szász Pál szavai, egyben az EMKE mottója jutott eszembe: "Ki a köznek él, annak élni érdemes".
Kilyén Ilka, a Maros megyei EMKE elnöke
Népújság (Marosvásárhely)

Életünk szorításában
Székely Ferenc újabb beszélgetőkönyvéről
Úgy tűnik, Székely Ferenc rátalált pennás jellegű hivatására. Jó pár esztendeje beszélgetőkönyveket ad közre, többnyire születési évfordulójukat ünneplő jeles személyiségeket szólaltat meg. Ez az egyetlen "szervező elv". Mint a többiben, ez utóbbi kötetében is az irodalmárok "vezetnek", alanyai között szinte fehér hollónak számít a néprajzkutató, a történész, a fafaragó vagy a festőművész, aki a tollforgatáshoz is ért. Íme a névsor: Albert Ernő, Balla Zsófia, Ana Blandiana, Csire Gabriella, Éltető József, Kedei Zoltán, Kenéz Ferenc, Komoróczy György, Lászlóffy Csaba (alighanem ez az utolsó vele készült beszélgetés), Oláh István, Pál-Antal Sándor, Pethő László Árpád, Pomogáts Béla, Sándor János, Tófalvi Zoltán. Az effajta internetes interjúk kísértő átka a sietség miatti felületesség, ezért a válaszolók aggályosabbja nem is bízza a kérdezőre, hanem mint hajdan Kós Károly, maga olvassa újra és újra, javítgatja, cizellálja válaszait. Sajnos, a terjedelmi korlát miatt mégsem lehet igazán elmélyülni a beszélgetésben. Az interjúalanyok egyike-másika sajnálatosan kiszorult az erdélyi látómezőből, némileg kisétált a nyilvánosságból, vagy a kánon kegyetlensége, a kultúrdivat szeszélye szorította pályaszélre. Kántor Lajos Együtt címmel derűlátó előszót írt a könyvhöz. A címre utalva mondja: "A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak". Bár különböző világokat képviselnek, alkotó emberekként: a saját világukat – az mégsem idegen a másikétól, hiszen egyazon kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak, és ebben helye van a jeles román költő Ana Blandianának, hiszen költészete nem véletlenül szólal meg időről időre magyar fordításban is. (Az interjúk, öt korábbi kivételével, 2014-ben készültek, és megjelentek a romániai magyar lapokban, legtöbbjük a marosvásárhelyi Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletében.)
Ízlelgetés kedvéért három idézet a kötetből: "…látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása." (Balla Zsófia)
"Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben: telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán?" (Éltető József)
"A művész sehonnan sem tud 'kiszabadulni'. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: éppúgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása, amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk." (Kenéz Ferenc)
(Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Születésnapi beszélgetések. Megjelent a Véghelyzet Kft. Üveghegy Kiadójának gondozásában, 2015-ben)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Antal Sándor
Súlyos, gyógyíthatatlan betegségének következtében hunyt el Antal Sándor, a BBTE udvarhelyi karának tanulmányi igazgatója.
Antal Sándor Kőrispatakon született 1957. május 16-án. 1982-ben fejezte be tanulmányait a kolozsvári BBTE bölcsészettudományi karán. Székelyudvarhelyen a rendszerváltást követően a Benedek Elek Tanítóképzőben tanított magyar nyelvet és irodalmat, 1995-1999 között a tanintézmény igazgatója volt.
A tanítóképző főiskolán, 1999-ben doktorált, majd a felsőfokú tanintézmény oktatója lett. Eközben 1999-2001 között a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium igazgatói tisztségét is betöltötte. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia- és Neveléstudományok udvarhelyi kihelyezett tagozatának volt a tanulmányi igazgatója 2007-től, de ez idő alatt is tanított a református kollégiumban.
Antal Sándor földi maradványait június 10-én 14 órától helyezik örök nyugalomra a székelyudvarhelyi belvárosi református temetőben.
Székelyhon.ro

Utolsó útjára kísérték Antal Sándort
A székelyudvarhelyi, magyar nyelvű pedagógusképzés egyik zászlóvivőjét kísérték utolsó földi útjára szerdán délután a helyi belvárosi református temetőben. Antal Sándor egyetemi docenstől, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi tagozatának tanulmányi igazgatójától családtagok, barátok, iskola- és munkatársak, tanítványok búcsúztak mérhetetlen fájdalommal.
Szelíd, bölcs, megfontolt, őszinte és önzetlen embernek ismerték dr. Antal Sándort, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi tagozatának tanulmányi igazgatóját, a Benedek Elek Pedagógiai Líceum és a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium korábbi vezetőjét. Ekképpen is búcsúztak tőle szerettei, kollégái és egykori tanítványai szerdán 14 órától a székelyudvarhelyi belvárosi református temetőkertben, ahol elsőként Gede Ildikó református lelkész szólt a jelenlévőkhöz, szívhez szólóan elevenítve fel az elhunytról őrzött emlékeit. Beszédében kiemelte: Antal Sándor szavaira mindig lehetett építeni. Igazi támasza volt feleségének, játszótársa gyerekeinek, lelkesítője ismerőseinek. Jakab apostol leveléből (Jak 3,13–17) idézett: „A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló, és nem képmutató.” Kiemelte: Antal Sándor tanár, egyházközségi főgondnok hiánya számos közösségnek nagy veszteség, de valamelyest vigasztalhat a tény, hogy életének ötvennyolc éve értelmesen telt el.
„Ki tudta árasztani magából mindazt, amit Krisztus küldetésként adott neki. Az ötvennyolc esztendő minden pillanata hivatásban és küldetésben eltelt pillanat volt. Mindent, de mindent kiadott, és mindent megélt azokban a közösségekben, ahova Isten őt állította. Megteremte a felülről való bölcsesség gyümölcseit.”
Ezután sorban búcsúzott a kollégától, baráttól Nagy László, a BBTE rektorhelyettese, Demény Piroska, az egyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karának képviselője, Orosz-Pál József zenetanár, Bálint Mihály, a Benedek Elek Pedagógiai Líceum igazgatója, de el-elcsukló hangon, búcsúképpen idézték érettségi találkozós beszédeit egykori osztálytársai is. Mindannyian kiemelték emberszeretetét, áldozatos, küzdelmes munkáját a folyamatos székelyudvarhelyi, magyar nyelvű pedagógusképzésért, illetve a magyar nyelv ápolásáért. Rámutattak: bár életének csillaga most kialudt, fénye tovább él mindazokban a hivatásokban, amelyek kiteljesedését mindig teljes lánggal égve segítette.
Bálint Kinga Katalin

Töretlenül
Tizenöt alkotóval – íróval, költővel, képzőművésszel vagy éppen a humán tudományok valamely ágazatának művelőivel – készített születésnapi beszélgetést Székely Ferenc, majd rendezte kötetbe Harangszó a szélben cím alá.
Szép vállalkozás, szép gesztus: hisz nemegyszer azt látjuk, hogy a pályájuk végéhez közeledő vagy legalábbis annak delén túl lévő szerzők (a meginterjúvolt személyek hetven-hetvenöt vagy nyolcvan évesek) gyakorta úgy érzik, a világ túl nagyot változott, elfordult tőlük, emiatt keserűség és elbizonytalanodás vehet erőt rajtuk. Ilyen helyzetben jól jön minden pozitív jelzés, például egy ilyen „ünneplő interjú” is. Egyébként – hogy az iménti teóriát máris cáfoljam – az itt megszólaltatott alkotók egyikén sem érezhető megfáradás, elbizonytalanodás, annál több lendület, tetterő, további alkotókedv. Íme a névsor: Albert Ernő (néprajzkutató), Balla Zsófia (költő), Ana Blandiana (költő), Csire Gabriella (író), Éltető József (költő), Kedei Zoltán (festő), Kenéz Ferenc (költő), Komoróczy György (nyelvművelő), Lászlóffy Csaba (költő-író, meghalt 2015-ben), Oláh István (költő), Pál-Antal Sándor (történész), Pethő László Árpád (költő), Pomogáts Béla (irodalomtörténész), Sándor János (fafaragó), Tófalvi Zoltán (történész-író). A listán láthatjuk, hogy a szépírók vannak túlsúlyban, de a kép színes. Az előszót jegyző Kántor Lajos így fogalmaz: „A megkérdezettek, nem annyira koruk, mint inkább foglalkozásuk, lakóhelyük szerint, különböző világokat képviselnek – alkotó emberek lévén a saját világukat. Ez a saját világ azonban nem idegen a másikétól, mindenekelőtt azért nem, mert a magyar kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak. De mindjárt hozzátenném, ebben a felvonulásban érdemi helye van a román költőnőnek, Ana Blandianának (…)”. Székely Ferenc gyakorlott újságíróként jól felkészülten kérdez, érezhető, hogy elmélyülten ismeri interjúalanyai sorsát, műveit. Bár vannak visszatérő, sematikus kérdések, ezek nem zavaróak, inkább áttekinthetőbbé és összevethetőbbé teszik az egyes életpályákat. Jellemzően életút-beszélgetések ezek, összegző, értékelő jellegűek. Többnyire a teljes pályaív kirajzolódik: gyermekkori élmények, iskoláztatás, mesterek, szellemi központok, barátságok, művek, munkahelyek, alkotói hitvallások. Olykor döbbenetes részleteket olvashatunk – elég arra gondolnunk, hogy mindannyiuk pályaívében cezúraként van jelen a kommunista rezsim. Ennek ellenére a beszélgetések hangulata nem siránkozós. Székely Ferenc tapintatosan, de megpróbálja kihozni az alkotókból pályájuk lényegét: a pozitívumokat, megvalósításokat és a kudarcokat, frusztrációkat egyaránt. A megkérdezettek mindegyike nyitott, önelemző, már-már gyónásszerűen őszinte, letisztultan, higgadtan képes végigtekinteni az elmúltakon. Nincsenek vádak, csak józan következtetések. Jól mondják: ebben a korban már mindenki tudja, mit ér és hol a helye, ez ad egyfajta nyugodtságot. Anélkül, hogy – helyszűke miatt – az egyes interjúkat külön méltatnám, vagy bármelyiket kiemelném, jólesően állapítható meg az optimizmus, az életkedv. Amint erre utaltam, a megkérdezettek többségének további tervei, elkészítendő munkái vannak, szó sincs az öregségből fakadó megfáradtságról, rezignációról. Inkább csak arról, hogy ami eddig volt, az kötelez a folytatásra. Jó az, hogy megszületett ez a kötet, jó az, hogy Székely Ferenc újra fókuszba helyezte az „ezüstgeneráció” néhány prominens tagjának életművét. Olykor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy újat, ergo nagyot csak fiatal művészektől várhatunk, és hetven fölött már „lefutott pályáról” beszélhetünk. A kötetben szereplő szerzők utóbbi években megjelent alkotásai rácáfolnak erre, bizonyítva, hogy az összegző művek gyakorta csak az életpálya végén születnek meg. Ezért hát a magam részéről a megszólaltatott szerzőknek további alkotóerőt kívánok, Székely Ferencnek pedig azt, hogy immár hagyományt teremtve a születésnapi beszélgetésekből, folytassa a sorozatot! Százhalombatta, 2015.
ZSIDÓ FERENC
* Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenharmadszorra szervezik meg a mikházi csűrszínházat
Pénteken kezdődnek és vasárnapig tartanak a tizenharmadik alkalommal szervezendő Csűrszínházi Napok. A közkedvelt mikházi rendezvénysorozat az idén valamelyest visszatért eredeti népi jellegéhez. A közönség gazdag és színes színházi, illetve más, szintén kulturális rendezvény közül válogathat.
A Csűrszínházi Napok pénteken délután 6 órakor rajtol a mikházi általános iskolában, ahol évek óta valamilyen képzőművészeti vagy fotókiállítást rendeznek be. Az idén két orvos, Salat Csaba és Kisgyörgy Árpád képzőművészeti gyűjteményét tekinthetik meg az érdeklődők. Az első színházi előadás sem várat sokat magára: fél 8-tól az Uniter-díjas Bogdán Zsolt – a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház együttműködésének keretében – Függök ezen a zord élet-párkányon címmel Ady esten lép fel a művelődési házban. A Csűrszínház esti vendége fél 10-től a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, amely Csurulya Csongor rendezésében Tamási Áron Rendes feltámadás című színdarabját mutatja be.
Szombaton délben 12 órakor Lokodi Imre szerkesztő szervezésében a Mentor Könyvkiadó és a Székelyföld kulturális havilap közreműködésével Fa-kanál címmel irodalmi gasztroműsor lesz. A klasszikus könyvbemutatók mellett vidám gasztroirodalmi felolvasásra is sor kerül. A szervező beharangozója szerint az üstök mellett Spielmann Mihály, Pál Antal Sándor, Székely Szabó Zoltán és más, könyveiket is kínáló írók állnak. „Rajtuk kívül minden más írástudót szívesen látunk, hadd mutassa be szakácstudományát, főzzön saját ízlése és tudása szerint” – fejtette ki szerkesztőségünknek Lokodi. A legjobb szakácsokat a szervezők népies motívumokkal ellátott fakanállal jutalmazzák. A kóstolót a Csűrszínház udvarán tartják.
A művelődési ház délutáni vendége László Zsuzsa színművész, aki nemrég az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház közreműködésével bemutatott Cigányhold című egyéni műsorát viszi Mikházára. Az előadás este 7-kor kezdődik. Rögtön utána, körülbelül fél 9-től a szomszédos Csűrszínház színpada a néptánctól és az énektől lesz hangos. A Maros Művészegyüttes a Szívem virág, míg e világ című, mezőségi táncokból és dalokból összeállított műsorát mutatja be, melyet Varga János koreográfus állított színpadra. Este 10-től a szászcsávási cigányzenekar húzza a táncházhoz szükséges talpalávalót.
Mint minden évben a vasárnap délelőtt ezúttal is a gyermekeké. Pontban 11 órától a marosvásárhelyi Artecotur Egyesület által működtetett Artsy M Diákszíntársulat Mátyás király tréfás történeteivel várja a közönséget. Fél 1-től tréfákkal, népi adomákkal, mesével szórakoztatják majd a publikumot a Széllyes Sándornak – a Maros Művészegyüttes tréfamesterének – emléket állító népi előadó-művészeti vetélkedő döntőjén, amelyet a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervez.
Amint Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínházi fesztivál ötletgazdája és főszervezője portálunknak elmondta, az idei rendezvénysorozat műsorát a helyi és kistérségbeli közönség óhaja szerint igyekeztek alakítani. A nyárádmentiek igénye az volt, hogy a szervezők tegyék ismét „népiesssé” a fesztivált.
A mikházi évad a Csűrszínházi Napok lejárta utána is folytatódik. Már hétfőtől egyhetes színművészeti diáktábor kezdődik, előadásra pedig legközelebb július 24-én és 25-én kerül sor, amikor a marosvásárhelyi Spectrum Színház Moliere Nők iskolája című darabját mutatja be.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Könyvbemutatók a Tékaforgatagon
Megnyílt a harmadik könyvvásár
A könyvbemutatókkal, tematikus beszélgetésekkel és könyvvásárral érkező Tékaforgatag a kezdetektől elmaradhatatlan része az augusztus végi vásárhelyi rendezvénysorozatnak. A Teleki Téka udvarán tegnap délelőtt nagyszámú könyvbarát jelenlétében nyílt meg a vásár, amelyre kilenc vásárhelyi, kolozsvári, illetve székelyföldi kiadó és könyvterjesztő hozta el kínálatát.
Lázok Klárától, a Teleki Téka osztályvezetőjétől megtudtuk, hogy mától a könyvvásár a Maros-partra költözik, a civil sátor közelében berendezett standoknál vasárnapig válogathatnak az érdeklődők a kiállított kiadványokból. A helyszínt is figyelembe véve ezúttal nemcsak történelmi könyvek, hanem szépirodalmi alkotások, illetve gyermekeknek szóló kiadványok is találhatók a vásáron – tette hozzá a Téka osztályvezetője.
A könyvvásár megnyitóját két esemény is gazdagította. A Teleki Téka udvarán lévő diófa alatt a 2014-es Sütő András- konferencia tanulmánykötetét, a Polis és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kiadója, az UArtPRESS közös kiadványát mutatták be. A bemutatóra a jövő heti Múzsa mellékletben visszatérünk.
Séta a második szülőhelyen
A csütörtöki Tékaforgatag másik kiemelt rendezvénye Balás Árpád Zsebre szabott Marosvásárhely című új útikönyvének ismertetése volt. A Mentor Kiadó gondozásában megjelent kötetet elsőként Káli Király István, a kiadó igazgatója ajánlotta a jelenlevők figyelmébe.
– A Budapesti útikalauzon kívül ilyen kiadvány eddig nem jelent meg a Kárpát-medencében – szögezte le Káli Király István,miután a bemutató első percei-ben megjegyezte, nem emlék-szik arra, hogy a korábbi Mentor- könyvbemutatókon ennyire népes közönségük lett volna.
– Hálás vagyok Balás Árpádnak ezért a munkáért. Egy öt-hat órás sétára hívja a könyv azokat, akik nem ismerik a várost, az utolsó mondattal azonban nekünk, helyieknek is odabök, érintve érezzük magunkat. Miért tartottam fontosnak ennek a könyvek a megjelentetését? Ez számunkra is újdonság, nóvum volt, ilyen jellegű munkát ugyanis még nem adtunk ki. (…) Nagyon tetszett az, hogy nem útikalauz a címe. (…) A szerző kitalált egy útvonalat, amelynek összeállításakor a látványosságok fontossági sorrendjét vette figyelembe. Én arra törekedtem, hogy a könyvet lapozók megszakítás nélkül tudjanak végigjárni egy útvonalat. Így, folyamatos egyeztetéssel választottuk ki azt a 120 látnivalót, ami a könyvbe bekerült – mondta a közös munkáról a kiadó vezetője.
A Zsebre szabott Marosvásárhely szerzője a "hattyúdalának" nevezte a könyvet, amelynek létrejöttéért a Teleki Téka munkatársainak, illetve a város történészeinek, elsősorban pedig feleségének mondott köszönetet, aki kitartásra biztatta az embert próbáló munka során. Balás Árpád felidézte azt a tizenkilenc évvel ezelőtti pillanatot, amikor Fodor Sándor egy kéziratot mutatott neki.
– Másfél évig gyúrtuk, simítottuk, mire 1996-ban, a millecentenárium évében megjelent Fodor Sándor és Balás Árpád nevével az első Marosvásárhelyi útikalauz. Ezt még két kiadás követte, a mostani a negyedik kalauz. Miért volt erre szükség? Az évek során városnéző sétákon sok csoportot vezettem, és azt tapasztaltam, hogy elmegyünk épületeink, emléktábláink mellett, anélkül, hogy észrevennénk az értékeket. Pedig, ha nem tartjuk be Nemeskürty István intelmét – "A múltat nem lehet elvenni tőlünk, de csak akkor a miénk, ha ismerjük" –, nagy baj lesz velünk. Sok minden változott Marovásárhelyen, mióta város ez a város. (…) Úgy gondolom, hogy az eddigi munka, ami ránk sugárzik, és hozza azokat az ismereteket, amelyek hozzákötnek ehhez a városhoz, az lesz a mi jövedelmünk.
Balás Árpád külön köszönetet mondott Pál-Antal Sándornak az útikalauzban fellelhető történelmi tudnivalókért, majd azt is megjegyezte, hogy ebben a kiadványban a nevek és évszámok mellett sok szórakoztató ismeret is helyet kapott, az olvasók a kulisszák mögé is betekinthetnek, miközben a város életéhez fűződő személyiségek nevével találkoznak.
– 78 évből 71-et itt éltem, Marosvásárhely a második szülőhelyem – mondta Balás Árpád, majd azt is elárulta, hogy az újonnan született kiadványt éppen augusztus 13- án, a születésnapján kaphatta kézbe, így még inkább azonosulni tudott Vásárhellyel, amelyet "még mindig magyar városnak" érez.
A derűs, dinamikus bemutató végén Káli Király István az útikalauzban található térképre, illetve arra az újdonságra is felhívta a figyelmet, hogy a szerző a vásárhelyi séta minden pontjánál egy, két vagy három karikával jelezte a látnivaló fontosságát.
A tegnapi Tékaforgatag a 125 éve született Makkai Sándor emlékére szervezett konferenciával zárult. Ma a Téka-udvaron újabb érdekességek várnak a nagyérdeműre, erről a Műsorkalauzban tájékozódhatnak.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv a székely ezermesterről
Bodor Péter alakját ma is inkább a róla terjengő legendákból ismerik, kalandos életű, időnként erkölcsileg kétes tetteiről elhíresült emberként tartják számon. Legújabb könyvében Pál-Antal Sándor történész az igazi székely ezermestert mutatja be.
A Mentor Könyvek Kiadó gondozásában a hamarosan kezdődő marosvásárhelyi könyvvásárra jelent meg Pál-Antal Sándor Mesterségem címere: Bodor Péter egy zseniális székely elme című kötete, amelyet a Bernády Házban mutattak be péntek este. A szerzőt, a munkamódszerét, azt a hatalmas kutatómunkát, amelynek eredménye az olvasók asztalára került könyv, Káli Király István, a kiadó ügyvezetője és Gálfalvi Ágnes, a kötet szerkesztője méltatta, illetve faggatta mindarról, amit összegyűjtött és kötetbe foglalt.
Bodor Péterről annyi legenda létezik, hogy akár könyvet is lehetne szerkeszteni belőlük. Pál-Antal Sándort az érdekelte leginkább, hogy a legendákon túl ki volt ez az ezermester, ez a zseniális székely, akinek a körülmények nem adattak meg ahhoz, hogy tehetségét kiteljesítse. Levéltárosként, de még gimnazistaként is sokat hallott róla, illetve sokat bosszankodott, amikor különböző cikkeket olvasott Bodor Péter életével kapcsolatban, amelyek teljesen nélkülözték a tudományos igényességet, és a mondákat, legendákat kész tényekként kezelték.
Amikor Miholcsa Gyula televíziós operatőr felkérte, hogy véleményezzen egy Bodor Péterről szóló dokumentumfilmet, akkor határozta el Pál-Antal Sándor, hogy tanulmányt ír a székely ezermesterről, akinek neve főleg a marosvásárhelyi zenélő kútnak köszönhetően maradt fenn, a fahídnak, amelyet a Maroson épített, illetve a pénzhamisításnak, ami miatt éveket töltött börtönben. Az életrajzot 30 oldalasra szánta, ám az időközben előkerült iratoknak köszönhetően 130 oldalas lett, ahogy a tanulmány is sokkal nagyobbra sikeredett a tervezettnél.
A most megjelent kötet három részből áll: a Bodor Péter életét és tevékenységét ismertető tanulmányból, a dokumentumokból, amelyeket a kutató felhasznált, illetve az illusztrációkból, amelyek Bodor különböző munkáit ismertetik: mai, illetve korabeli fotók, képeslapok, rajzok, tervrajzok.
A szerző és a szerkesztő is megjegyezte, a most összeállított tanulmány és a közölt dokumentumok alapján akár játékfilm is készülhetne Bodor Péter életéről, ha egy filmrendező fantáziát látna benne.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Történészkonferencián beszéltek a Blénessy családról
A székelység 12-17. századi története és a Blénessy család címmel tartott nemzetközi történészkonferencia második napján hallhattunk királyi gazdaságpolitikáról, valamint három előadás is fejtegette Gyergyó egyik legfontosabb családjának történetét, címerét és családfáját.
A középkori uralkodók pénzszerzési módozatairól értekezett Weisz Boglárka, a Lendület Középkor Magyar Gazdaságtörténeti kutatócsoportjának tagja. Ha a királynak pénz kellett, elvette attól, akinek volt adó formájában, vagy csinált magának, ami nem más, mint a pénzverés. De módszer volt a pénzrontás is, amikor az érme súlyát, illetve nemesfém-tartalmát csökkentették. A pénzújítás Salamon király óta nem újdonság – hangzott el, akárcsak a vámok szedése, a kamarahaszna adó is nagy múltra tekint vissza. Nem volt ritka a városok zálogba adása, és nem riadtak meg egyes uralkodók a nemesek megadóztatásától sem – derült ki.
A konferencia további előadásai a Blénessy családhoz kapcsolódtak. Erre tért ki üdvözlőbeszédében Nagy Zoltán alpolgármester is, üzenve: identitásunk minden eleme, így a név is kötelez, és nagyra értékelte a család múltkutatását, jövőteremtését.
A kétnapos konferencia főszervezője, Garda Dezső egy megválaszolásra váró kérdést tárt a hallgatóság elé. A Blénessyek tekinthetők-e azon Belényesről származóknak, akik a 12-13. században megtelepedtek Gyergyószentmiklóson, vagy csak a 16. században érkeztek ide? Tény, hogy a gyergyói örmények, amikor a marhákat Bécsbe hajtották eladásra, útvonaluk Belényesen vezetett át, és az is, hogy a gyergyószentmiklósi dokumentumokban Belényesi István lófőként szerepel 1602-ben. Megismerhettük a család minden tagjára érvényes, Bethlen Gábor által kiadott nemesi levelet, és a történész leszögezte: Gyergyószentmiklós egyik legfontosabb családjáról van szó.
A családi címer is alátámasztja fontosságukat – derült ki a Pál Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának előadásából. Sorra mutatta be a régi és újabb székely címert, majd rátért a székely székek jelképvilágára, aztán a Blénessy-címert elemezte. Meglátása szerint a háromszögű pajzson kék alapon ábrázolt, mozgásban lévő férfi utal Belényesi Istvánra, akitől a gyergyói család tagjai származnak. Kezében a kard a haza védelmét szimbolizálja, bal vállán a búzakéve pedig a hadviselés utáni nyugodt gazdálkodásra való áttérést jelképezi.
Huszonöt méteres családfát terített ki az asztalra Illyés Kincső. Ő kutatta fel a családtagokat 1900-tól, és illesztette hozzá az 1600-as évektől készített családfa-részlethez. Kutatása még nem fejeződött be, ugyanis a nyugdíjas pedagógus még „csak” 2247, Blénessy-rokonra lelt rá, tovább keresi a családtagokat. De kitér olyan elemzésekre is, mint az előnevek, melyek között van Tárkonyos, Juhos, Beles, elemzi a keresztnevek gyakoriságát is. Blénessyéknél a legtöbb lányt, 81-et Erzsébet névre kereszteltek, fiúkból pedig 66 István névre hallgat. A család szaporasága változékony – mutatott rá, de volt olyan Blénessy-feleség, aki huszonhét év alatt tizenhét gyermeknek adott életet. Amihez a kutató nagyon ragaszkodik, hogy csak a Blénessy, Blénessi, Blénesi, Blénesy nevet viselők kapjanak helyet a családfán. Így ő, Illyés Kincső sem szerepel rajta.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

A befejezhetetlen történet gazdagodása
Bemutatták az Időtár első pótkötetét
Marosvásárhely már Bernády polgármesterré válása előtt levetkőzte a kisvárosi jelleget, nemcsak az utcákon, a gondolkodásban is megszűnt a sár. A Bernády-korszak fénye azonban a történészek számára elhomályosította ezt a korábbi időszakot, a 19. század második fele kiesett a köztudatból – hangzott el Sebestyén Mihály Időtár V/1 című, újonnan megjelent munkájának bemutatóján, amelyre a könyvvásári forgatag szombat délutánján került sor a Nemzeti Színház ez alkalomra Székely János nevét viselő helyiségében. A város történetét a kezdetektől 1989 decemberéig ismertető négykötetes Időtár kiegészítéseket tartalmazó első pótkötete a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg, és az első két kötet adattárát bővíti, az 1291–1899 közötti időszakhoz kapcsolódik. A hiánypótló munkát Pál-Antal Sándor történész, levéltáros méltatta.
– Marosvásárhely történetének 1848 utáni korszaka még sok tekintetben ismeretlen. A pótkötet jelentős mértékben hozzájárult a homályban lappangó részek feltárásához, összegzi és elénk tárja azt, amiről valamilyen kontextusban régebben már írtak. De ne feledjük, hogy történetírási tekintetben erre az időszakra vonatkozóan még a kezdeteknél tartunk. (...) Az előre látható nehézségek ellenére Sebestyén Mihály vállalkozott erre a különleges és hálátlan munkára. Tájékoztat építkezésekről, városrendészetről, intézmény- és kultúrateremtésről, oktatástörténetről, pártéletről, gazdasági kérdésekről, közigazgatási szervezésekről és átszervezésekről, városvezetőkről, de kisemberekről is. Nyomon követhető a kötetben az a folyamat, melynek során Vásárhely iparosodik, városiasodik és gyarapodik, nemzetiségi konfrontációk nélkül. Amikor még székely főváros igyekszik lenni – mondta egyebek mellett a méltató, majd a pótkötet második részében található, jól kidolgozott elvek alapján készült tárgy-, hely- és földrajzi mutatókra hívta fel a figyelmet, amelyek az adathalmazban való tájékozódást segítik.
A továbbiakban a szerző beszélt az Időtár első pótkötetéről, amely kollektív munkának számít, létrejöttét a Teleki–Bolyai-könyvtár történészei, illetve Diamantstein György történelemtanár is segítette, a könyvborító grafikáját pedig Márton Krisztina, a Teleki Téka restaurátora készítette. Sebestyén Mihály kiemelte, hogy amint az Időtár borítója is érzékelteti, a várostörténet puzzle-je sohasem lesz teljes, de annak csak örülni lehet, ha újra meg újra ismeretlen adatok kerülnek elő. A pótkötet főleg a – másik háromnál jóval vékonyabb – második kötethez kínál kiegészítéseket, a szerző kevés levéltári forrást, inkább korabeli sajtóanyagot, tanulmányokat, monográfiákat használt fel az adatgyűjtés során. A rendelkezésre álló anyagból természetesen válogatott, hiszen, amint azt Pál-Antal Sándor is jelezte, a cél nem mindennek a közlése, hanem a városi közönség életkörülményeinek, megvalósításainak és kudarcainak számbavétele volt.
Sebestyén Mihály a bemutatón több mozzanatot is felelevenített a XIX. század második fele Vásárhelyének történetéből, említést tett egyebek mellett a Kemény Zsigmond Társaság megalakulásáról, a polgárság szórakozási lehetőségeiről, a közintézményekről és az ipartelepítésről, amely a város névanyagával is bizonyítható bevándorlást elindítja, szakmunkásokat, illetve egy mérnöktársadalmat hoz Vásárhelyre.
– Bernádyt a korszak teremtette meg – összegzett a szerző, aki remélhetőleg jövőben a már készülő, második pótkötettel is megörvendezteti az Időtárban kalandozókat.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Helytörténeti konferenciát szerveztek Marosvásárhelyen
Az Erdélyi Múzeum Egyesület marosvásárhelyi fiókegyesülete és a Borsos Tamás Egyesület a 14. alkalommal megtartott Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvénysorozat keretében tartott tudományos ülésszakot Maros megye és Marosvásárhely történetéből címmel.
A szombati, egész napos konferencián zömében helyi történészek értekeztek Marosvásárhely vagy Maros megye történelmét érintő témákról. Pánczél Szilamér, a Maros megyei múzeum munkatársa például arról tartott előadást, hogy az elmúlt évek során a múzeum által koordinált nemzetközi és interdiszciplináris kutatások jóvoltából a római Dacia keleti határvédelmi rendszerének tudományos vizsgálata jelentős paradigmaváltáson esett át. A keleti limes. Stratégia és kutatás vs. kutatástratégia című előadásban a Maros megye területén húzódó limes-szakasz lelőhelyeinek kutatásairól, az azok során felmerült kérdésekről és értelmezési módozatokról beszélt.
A két világháború közötti, közismert iskolapolitikának egyik sajátos szegmensét jelenti az egyházi iskolák helyzete. A katolikus Státus főgimnáziumai kétszeresen kerültek kisebbségi helyzetbe: etnikailag és felekezetileg. Ezt a témát járta körül Tamási Zsolt történész, a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Liceum igazgatója A Marosvásárhelyi Státus Főgimnázium a két világháború között című előadásában.
Az 1869. évi népszámlálás tíz marosszéki településéről fennmaradt eredeti felvételi íveinek elemzésére vállalkozott Pakot Levente, a Központi Statisztikai Hivatal, Népességtudományi Kutatóintézet munkatársa. A budapesti történész a lélekösszeírások és népszámlálások egyéni és háztartási adatait elemezve mutatta be a korabeli Marosszék népességének családi- és háztartásszerkezeti jellemzőit.
A marosvásárhelyi ügyvéd, Fekete Andor két emlékiratot is hagyott az utókorra, amelyeket pályája végén, 1949-1950-ben vetett papírra. Az egyik másolatban Marosvásárhelyen, a másik a budapesti Akadémiai Levéltárban található. Az emlékiratok csupán két fontosabb elfoglaltságát járják körbe, az ügyvédi pálya kiemelkedő pereit és a kaszinóban kifejtett tevékenységét, de ezek között bőven akadnak önéletrajzi vonatozások is – mutatott rá Fekete Andor emlékiratairól című előadásában Spielmann Mihály történész.
Pál-Antal Sándor Bernády György városrendezési és fejlesztési elgondolásait, programját és azok életbe léptetését ismertette előadásában, Berekméri Árpád Róbert Egyházlátogatás a Marosi Egyházmegyében a két világháború között címmel értekezett, Nagy József a marosvásárhelyi magyar királyi 22. honvéd gyalogezred etnikai viszonyainak ábrázolásáról a korabeli helyi sajtóban.
Weisz Szidónia „Nemességed nagyobb dicsőségére...” A somkeréki Erdélyiek privilégiumai a közép- és kora újkorban, Simon Zsolt Marosvásárhely szabad királyi rangra való emelése 1616-ban címmel értekezett, Nemes Gyula Csíkfalvi Csók János, a 18. század templom-és toronyépítő ácsmestere, Murádin János Kristóf A „kicsi magyar világ” politikai keresztmetszete.
Az Erdélyi Párt Maros-Torda vármegyei és marosvásárhelyi városi szervezete 1940 és 1944 között, Hámori Péter Székelyföldi „Tennessee-völgy”, Észak-Erdély elektrifikálása és gazdaságfejlesztése 1940-1944, Sárándi Tamás A nagy kihívás. Maros megye és a Székelyföld közellátásának kérdése 1940 őszén című tudományos dolgozatát mutatta be.
A konferencián elhangzott előadások, a tervek szerint kötetben is megjelennek.
Antal Erika
maszol.ro

Történész konferenciát tartottak a Kultúrpalotában
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a Borsos Tamás Egyesület szervezésében tudományos ülésszakot tartottak szombaton a Magyar Tudomány Napja Erdélyben alkalmából, Marosvásárhelyen.
A 14. fórumot Maros megye és Marosvásárhely történetéből címszó alatt tartották meg a Kultúrpalota kistermében , amelyen elsősorban a marosvásárhelyi történész kutatók ismertették legújabb kutatási eredményeik, de az ülésszaknak gyergyóremetei, kolozsvári és budapesti meghívottjai is voltak.
A fórumot Simon Zsolt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesületének titkára és László Lóránt a Borsos Tamás Egyesület elnöke nyitotta meg, majd Pánczél Szilamér a Maros Megyei Múzeum régésze a Maros megye területére eső római limes-szakasz lelőhelyeinek kutatása során felvetődött kérdésekre kereste a választ előadásában. Ezt követően Weisz Szidónia a Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa a somkeréki Erdélyi család közép- és kora újkorban szerzett privilégiumait ismertette. Simon Zsolt a „Gheorghe Şincai” Társadalom- és Bölcsésztudományi Kutatóintézet kutatója az 1616-ban, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem által Marosvásárhelynek adományozott szabad királyi rang mibenlétéről és az ezzel járó kiváltságokról értekezett.
Nemes Gyula helytörténész, a Nagyernyei Református Egyházközség főgondnoka, csíkfalvi Csók János ácsmesternek a 18. század utolsó harmadában kifejtett tevékenységét vázolta, főleg a mesternek a nagyernyei református templom építése alkalmával kifejtett munkájára fókuszálva. Pakot Levente, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének munkatársa, az 1869. évi népszámlálás tíz marosszéki településéről fennmaradt eredeti felvételi ívet elemezte. Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, előadásában Bernády György marosvásárhelyi polgármester városrendezési és fejlesztési elgondolásait, programját és azok életbe léptetését vázolta.
Ebédszünet után a tudományos fórum Spielmann Mihály, a Teleki-Bolyai Könyvtár nyugalmazott osztályvezetőjének előadásával folytatódott, aki Fekete Andor marosvásárhelyi ügyvéd két emlékiratáról beszélt a jelenlévő közönségnek. Ezt követően Berekméri Árpád-Róbert, az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltárának levéltárosa a Marosi Egyházmegyében, a két világháború közt tartott egyházlátogatásokról tartott előadást. Nagy József gyergyóremetei hadtörténész, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem doktorandusza a marosvásárhelyi magyar királyi 22. honvéd gyalogezred etnikai viszonyait vázolta a korabeli helyi sajtó tükrében. Tamási Zsolt a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója, a Marosvásárhelyi Státus Főgimnázium két világháború közötti történetét ismertette.
Murándi János Kristóf a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának oktatója előadásában a második bécsi döntés után Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély legfontosabb magyar politikai formációjának, az Erdélyi Pártnak Maros-Torda vármegyei és marosvásárhelyi szervezetét mutatta be. Hámori Péter, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum kutatója Székelyföldi „Tennesse-völgy”, Észak-Erdély elektrifikálása és gazdaságfejlesztése 1940-1944 címmel tartott előadást. Sárándi Tamás a Maros Megyei Múzeum munkatársa az 1940 őszén a Székelyföldön fennálló közellátás problémáit és annak megoldási módozatait ismertette.
Székelyhon.ro

Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Címerek és pecsétek útján (A székely jelképekről)
Negyedik kiadványát rendezhette nyomda alá a közelmúltban Kovászna és Hargita megye önkormányzatainak kezdeményezésére a hét évvel ezelőtt életre hívott, a székelyföldi kutatókat, szakértőket tömörítő Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport. Az újabb tanulmánykötetet, amely a Székely jelképek címerben, pecséten címet viseli, kedden mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.
 Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója örömmel állapította meg, hogy az utóbbi években reneszánszát élte és éli a székely szimbólumok (zászlók, címerek, pecsétek) kutatása, az eredmények pedig az ilyen és hasonló – a megyei önkormányzatok által támogatott – kiadványok révén a nagyközönség számára is megismerhetővé válnak. A mecénási szerepet vállaló megyei testületek vezetői, Borboly Csaba és Tamás Sándor is megosztották gondolataikat. Előbbi egyrészt a szimbólumok minél alaposabb ismeretéről értekezett, a fiatalok itthon maradása egyik eszközének nevezte, megállapította, hogy kevesebb cirkuszra és több munkára, nyugodt építkezésre lenne szükség. Tamás Sándor a Székelyföld a székelyeknél van a legjobb helyen gondolat köré építette mondandóját. A mi történészeinknek kell feltárniuk múltunkat, a mi szakembereinknek kell megírniuk a jelen és a jövő forgatókönyveit – fejtette ki az elnök, és hozzáfűzte: olyan emberekre van szükség manapság, akik bátrak és minőségi munkát végeznek. A két székely megyében ezért támogatják a kutatást, forrásfeltárást, amely eredményeként ilyen kiadványok láthatnak napvilágot. Mindkét önkormányzati vezető kiemelte: a tanulmánykötet hamarosan román és angol nyelven is elkészül, előbbit pedig Bukarestben is bemutatják.
A székelyudvarhelyi székhelyű Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont gondozásában megjelent, hat levéltári, történész, illetve címertani szakember munkáját, tanulmányát összesítő kiadvány a 2009-ben a székely jelképtörténet terén elindított kutatássorozat újabb eredménye – derült ki Mihály János történész, szerző ismertetőjéből. A szakember szerint hét évvel ezelőtt kristályosodott, hogy szakmai igényességre és megalapozottságra van szükség a székely szimbólumok kutatásánál, a rendszerváltást követően ugyanis csak amatőr próbálkozások voltak. A hozzáértők valamiért hosszabb ideig ódzkodtak a témától, 2009-ben a marosvásárhelyi Pál Antal Sándor, a sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila István, a székelyudvarhelyi Zepecáner Jenő segítségével sikerült elindítani azt a folyamatot, amely eredménye az eddigi négy tanulmánykötet, valamint egy székelyföldi történelmi zászlósor összeállítása és felállítása – mondta el a történész. Mihály János ugyanakkor a kutatás sokoldalúságára és mélységére is rámutatott. A tanulmányok nemcsak települések, térségek címereinek, pecsétjeinek kutatására szorítkoznak, hanem alapos ismertetővel szolgálnak az egyházi, illetve a nemesi jelképekről is.
Zárásként Szekeres Attila István az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke, a kiadvány egyik szerkesztője a székely jelképek Románia heraldikájában történő továbbéléséről tartott rövid vetített előadást. A történész a Trianon utáni Nagy-Románia címerének születésétől – Keöpeczi Sebestyén József címerművész munkája – indulva ismertette azokat momentumokat, amelyek során Székelyföld, a székely városok, illetve az egykori vármegyék címerei és ezen belül a székely szimbólumok – a nap és a hold, valamint a csillagok – szenvedtek el esetenként ijesztő átalakításokat. Amint az sejthető volt, a legjelentősebb rombolás a kommunizmus idején történt – erőltették a heraldikával még köszönőviszonyban sem lévő elemeket –, viszont már korábban, a királyi Románia illetékesei is tettek jócskán azért, hogy a szimbólumok terén is jelezzék az új hatalmi viszonyokat. Mégis ezek a jelképek mindezt túlélték, mára pedig nagyjából sikerült visszaállítani az 1920 előtti állapotokat.
Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pál-Antal Sándor
A székelység története és szimbólumai
Gazdagodik a leltár
Két küllemében is megragadó, értékes könyvvel lettünk gazdagabbak. Kedden délután a szerzőkkel találkozhatott a marosvásárhelyi közönség a Bernády Házban. Örömmel vehettük kézbe A székelység története című ismeretterjesztő kézikönyv második, javított és bővített kiadását, amelyet a Hargitai Megyei Hagyományőrzési és Forrásközpont könyvkiadója adott ki újra, Hargita és Kovászna megye önkormányzatának támogatásával. A második, a többszerzős Székely jelképek pecséten, címerben című könyv egy sorozat negyedik kötete, amely ugyanannál a kiadónál látott napvilágot.
A tankönyv és kézikönyv, illetve a székelység évszázados jelképeit ismertető kötet megjelenése pozitív példa Hargita és Kovászna megye önkormányzatainak összefogására a térség szellemi és kulturális értékeinek, hagyományainak ápolása, az ott dolgozó tudományos kutatók munkájának támogatása érdekében – hangzott el Lőrincz Ildikó, a hagyományőrzési és forrásközpont igazgatójának bevezetőjében. A kiadó munkájáról szólva bejelentette, hogy idei terveik között szerepel A székelység története című kézikönyv román nyelven való megjelentetése is.
A 2013-as első kiadás a székely közösség múltját az ifjúság számára közérthetően összefoglaló első tankönyvnek számított, ami a tanárok és a széles olvasóközönség számára is hasznos kiadványnak bizonyult. Fogadtatásáról a bemutatót vezető Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, akadémikus, a könyv lektora számolt be. Elmondta, hogy a kötetnek nagy visszhangja volt, mert egy régi hiányt pótolt. A magyar részről megfogalmazott kritikai megjegyzések ellenére tapasztalt meleg fogadtatással szemben román részről durva támadások érték a könyvet. Arról, hogy miképpen sikerült ezeket kivédeni, Hermann Gusztáv Mihály történész, egyetemi oktató, a kötet főszerkesztője beszélt. A szerzők meglepetésére a legkeményebb bírálat Marius Diaconescu történész, bukaresti egyetemi tanár részéről érte a könyvet, aki, bár Budapesten doktorált, mégsem az eredeti szöveg alapján, hanem az interneten keringő hibákkal tarkított kalózfordítás alapján fogalmazta meg bírálatát. Erre válaszolt az Adevarul lap hasábjain Hermann Gusztáv Mihály. A román történész által és a sajtóban megfogalmazott bírálatok alapját az képezte, hogy a könyv nem a szakralizált hivatalos román történelmet követte. A szerzők hangsúlyozták, hogy a történelem olyan tudomány, amelynek több narratívája is létezhet. Egy háborúról vagy békéről például a különböző felek különbözőképpen gondolkoznak és fogalmaznak. Ezt az elvet kellene Romániában is elfogadni, mert ugyanazon történések iránt nem érezhet a magyarság ugyanúgy, mint a románok. Ezen túl a bírálatok alapját az képezte, hogy van egy etnikailag különböző régió Románia szívében, amely saját önálló múltképet fogalmaz meg, s ragaszkodik ahhoz.
Kérdésre válaszolva Hermann Gusztáv Mihály elmondta, hogy az elírásokat, apró hibákat, másrészt a megjelent szakmai kritikákat figyelembe véve, ahol indokolt volt, javítottak a szövegen, az illusztrációkon, és úgy született meg a bővített, javított változat. Pál-Antal Sándor szerint a második kiadásra szükség volt, mert a szerzők egy része a polgári korszak és a huszadik század kérdése kapcsán könnyedebbé, közérthetőbbé tette a szöveget.
A tíz szerző közül Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész vett részt a bemutatón. A jelenkor befejező részének szerzője a rendszerváltást követő évek bemutatásakor azt vette figyelembe, hogy a régió hogyan fogalmazza meg önmagát, hogyan talál önmagára. Szerzőtársaihoz hasonlóan az volt a célja, hogy egy regionális öntudatot, önismereti képet adjon a térség lakóinak – válaszolta Pál-Antal Sándor kérdésére.
A kötetben fontos szerepet töltenek be az illusztrációk, amelyek Gyöngyössy János munkáját dicsérik. A második kiadást több mint 30 illusztrációval bővítette, rajzaival hidat építve a szerzők és az olvasók között. Élete egyik legérdekesebb kihívásának tartja ezt a feladatot.
Pál-Antal Sándor bejelentette, hogy a második kiadás nyomán a szerzők bátrabban nézhetnek szembe a jó- és rosszakaró kritikusokkal, és készülőben van egy három kötetre tervezett, 1500 oldalas könyv, amelyben egy jelentős számú népcsoport évezredes történetét részletesebben be lehet mutatni. Addig is a szerkesztők elérték céljukat: tájékoztatni a magyar történelem, s ezen belül a székelység történetének oktatásában nem részesült felnőtteket is a gyermekek mellett, akiknek a könyv készült – tette hozzá.
Székely jelképek pecséten, címerben
Ezt a címet viseli a kedden délután bemutatott második kötet, amely hat szerző alkotása. Létrejöttével kapcsolatosan Pál-Antal Sándor elmondta, hogy 2008–09-ben nagy vihart kavart a székely zászló kérdése. Ezért a két megyei elnök elhatározta, hogy létrehoznak egy szakemberekből álló munkacsoportot, amely kutatásokat végez és tanulmányokat készít a zászlókból kiindulva a székely szimbólumok történetével kapcsolatosan. A Hargita Megyei Hagyományőrző és Forrásközpont mellett 2009-ben alakul meg a felkért történészekből álló Székely Címer, Pecsét és Zászlótörténeti Munkacsoport, amelynek tagjai vállalták, hogy kutatásaik eredményét a központ rendelkezésére bocsátják.
Így született meg a székelység évszázadokon át használt szimbólumairól szóló kötetsorozat tudományos igénnyel, de közérthetően megírt tanulmányokkal.
Az április 12-én Marosvásárhelyen bemutatott könyv a sorozat negyedik kötete. Székely szimbólumok nyomán 2009-ben jelent meg az első, Jelképek a Székelyföldön – címerek, pecsétek, zászlók címet viseli a második (2011), Címer és pecsét a Székelyföldön címmel 2012-ben jelent meg a harmadik, amelyet a bordó színű könyv követ, szép, színes illusztrációkkal ellátva. A Székely jelképek pecséten, címerben kötetet a megjelenését támogató két intézmény, Hargita és Kovászna megye tanácsának elnöke, Borboly Csaba és Tamás Sándor ajánlja az olvasók figyelmébe.
A székely püspökök címereiről és pecsétjeiről szóló fejezet szerzője dr. Bernád Rita-Magdolna, a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár főlevéltárosa. A csík-, gyergyó- és kászonszéki nemesek állatalakos magánpecsétjeiről Bicsok Zoltán, a Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Intézetének munkatársa, Székelyudvarhely város címeres pecsétjéről Mihály János történész, helytörténész, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási referense, Udvarhelyszék címeres pecsétjéről dr. Pál-Antal Sándor levéltáros, történész, akadémikus írt tanulmányt. A jelenkorral foglalkozó két szerző a marosvásárhelyi, illetve mezőmadarasi származású dr. Szekeres Attila István hivatásos heraldikus, akkreditált címergrafikus, aki a 20. századi heraldikában használt székely jelképeket elemezte és Zepaczener Jenő történész, nyugalmazott múzeumigazgató, aki Hargita megye új címereit mutatja be.
A sorozat szerkesztése közben összegyűjtött képanyagból (székelyföldi címerek, pecsétek, zászlók), amely több mint 200 reprodukcióból áll, vándorkiállítást állítottak össze, amely erdélyi és magyarországi városok után nagy sikernek örvendett Budapesten a fővárosi levéltárban is.
A bemutató dr. Szekeres Attila István érdekes, tanulságos vetített képes előadásával zárult Marosszék (Maros- Torda vármegye, Maros megye) és Marosvásárhely, Háromszék és Sepsiszentgyörgy címerének alakulásáról.
A munkát a csoport nem tekinti lezártnak addig, amíg fel nem dolgozott adatok vannak a székely szimbólumok terén – hangsúlyozta a kötetet és munkatársait bemutató Pál-Antal Sándor.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kötet Bernádyról, Marosvásárhely egykori polgármesteréről
Közel hatszáz oldalas kötet jelent meg dr. Bernády Györgyről, Marosvásárhely egykori városépítő polgármesteréről. A nyolc szerző Bernády életének különböző korszakait, tevékenységeit, politikai szerepvállalásait, családi életét kutatta és tárta a nyilvánosság elé. A kötetet a Bernády Házban mutatták be a szerzők jelenlétében.
Közös munka eredményeként született meg a kötet, amely mérföldkő lesz a következő nemzedékek számára, amik majd Bernády György és Marosvásárhely története iránt érdeklődnek – mondta Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke a könyvbemutatón. Nagy Miklós Kund, nem csak házigazdaként, de mint a kötet egyik szerzője és társszerkesztője szólt az egybegyűltekhez, ünnepnek nevezve az eseményt, hiszen fontos a marosvásárhelyieknek, de nem csak nekik, hogy egy olyan, nagy volumenű kiadvány látott napvilágot, amely mindenre kiterjed, ami Bernády György életét illeti.
A kötetet Pál-Antal Sándor akadémikus koordinálta, illetve Fodor Jánossal és Nagy Miklós Kunddal szerkesztette. A szerzők: György V. Imola, Józsa András, László Lóránd, Pál Judit, Sebestyén Mihály, Nagy Miklós Kund, Pál-Antal Sándor és Fodor János. A műszaki szerkesztő András Gabriella és Bálint Hajnal volt, a címlap grafikáját Datu Victor képzőművész készítette, a kötetben szereplő fotók elsősorban Plájás Istvánnak köszönhetőek. A szöveget Szőcs Katalin gondozta, a mutatókat Pál-Antal Judit készítette.
Arról, hogy hogyan jött létre a könyv, Pál-Antal Sándor elmondta, négy évvel ezelőtt merült fel az ötlet, Nagy Miklós Kund kérte, ajánljon fiatal történészeket, akik írnának Bernádyról, aztán újabb megkeresés következett, amikor elvállalta a koordinátor szerepét, majd egy megbeszélés, amelyen annyi ötlet és javaslat elhangzott, hogy azokból akár öt-hat kötet is létrejöhetett volna. Fokozatosan alakult ki a szerzői csapat, szinte valamennyien már korábban is foglalkoztak Bernádyval, kutatásokat végeztek tevékenységével, életével kapcsolatosan. A feldolgozott témák között találjuk Bernády és családjának történetét, amelyet a nemrég elhunyt Józsa András írta meg, a politikai karrierjének kezdeteit (1889-1900) Fodor János kutatta, ahogyan a Bernády Országos Magyar Pártban betöltött szerepét, vagy 1930-1933 között a Magyar Polgári Demokratikus Blokk és Bernády kapcsolatát is ő kutatta.
György V. Imolát az érdekelte, hogy hogyan viszonyultak Bernádyhoz a kortársai, illetve hogyan emlékezett rá az utókor 1940-1989 között, és hogyan alakult a kultusza 1990 után. Sebestyén Mihály azt a korszakát vett górcső alá az egykori polgármesternek, amely az újrakezdésé volt, Pál-Antal Sándor a polgármesterről, mint városfejlesztőről írt, László Lóránd pedig Bernádyról, a rendőrparancsnokról. Nagy Miklós Kund azt kutatta, hogy milyen irodalmi munkásság jellemezte Bernádyt, milyen könyvek sorakoztak a könyvtárában, miket olvasott, ha egyáltalán maradt ideje olvasni.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Az összefogás jegyében avatta fel Soós Zoltán a kampányszékházát
Az összefogás házának nevezték a szerda este felavatott kampányszékházat, ahol Soós Zoltán független polgármesterjelölt beszélt arról, hogy miért van szükség Marosvásárhelyen a változásra.
Szabadítsuk fel a várost! – ez a Soós Zoltán kampányszlogenje. Ahogy a kampányszékház avatóján – a Teleki- Köpeczi házban – elhangzott, a korrupció alól, a rossz városvezetés szelleme all, az elrontott esélyek alól kell felszabadítani a várost, amelynek lélekszáma 30 ezerrel lett kevesebb a legutóbbi népszámlálás adatai szerint.
A normalitás helyreállítása szükséges, az esélyek kihasználása – hangsúlyozta Soós, hozzátéve azt is, hogy félre kell tenni a sérelmeket, mindazt, ami a múltban fájó volt, és összefogással le kell váltani a mostani városvezetést. „Sem egy jól menő vállalkozás, sem apparátus nem áll a hátam mögött” – mondta a polgármesterjelölt, aki románul is megismételte az elmondottakat, mert –mint fogalmazott – a magyarok, a románok és a cigányok polgármestere is akar lenni.
A Forradalom (volt Szentgyörgy) utca 1. szám alatt álló épület, a Teleki-Köpeczi ház Marosvásárhely legrégebbi polgári háza. A történész Soós Zoltán ez alkalommal inkább az utca mai megnevezését, az abban rejlő jelképet látta fontosnak hangsúlyozni: Forradalom utca 1. szám, induljon onnan el egy „forradalom”, a megújulás, a felszabadítás, a váltás forradalma.
A jelenlevők, köztük az RMDSZ-, a Néppárt- és a Magyar Polgári Párt tagjai, civil szervezetek, egyházak, intézmények képviselői azokat a Bethlen Gábor-szobormaketteket is megtekinthették, amelyekről hamarosan eldönti a zsűri, hogy melyik álljon a város központjában. A pályázat eredményhirdetésére péntek este 7 órakor kerül sor a Kultúrpalota nagytermében, a szentegyházi Gyermekfilharmónia koncertje előtt.
Bethlen Gáborról és a 400 éve, éppen április 29-én láttamozott rendeletről, amivel szabad királyi város rangra emelte a fejedelem Marosvásárhelyt, és annak hozadékáról ugyancsak pénteken, délután öt órakor tart előadást a Kultúrpalota kistermében Pál-Antal Sándor akadémikus, Simon Zsolt tudományos kutató, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója és Spielmann Mihály történész a Borsos Tamás Egyesület szervezésében.
Antal Erika
maszol.ro

Marosvásárhely négyszáz évét ünnepelték – csak románul
Ünnepséget szerveztek Marosvásárhely szabad királyi várossá nyilvánításának 400. évfordulója alkalmából. Az előadások, ismertetők kizárólag román nyelven hangzottak el, még a magyar anyanyelvűek részéről is.
A Kultúrpalota Tükörtermében szervezett ünnepséget Marosvásárhely polgármesteri hivatala a szabad királyi városi rang megszerzésének 400. évfordulója alkalmából. A meghívottak között közéleti szereplők, közigazgatási tisztségviselők, egyetem- és intézményvezetők, az egyházak képviselői foglaltak helyet, román és magyar anyanyelvűek egyaránt.
A műsorvezetői teendőket ellátó Ioan Chiorean magyar nyelvű köszöntés után román nyelven néhány eseményt emelt ki Marosvásárhely történelméből – például, hogy 1601-ben a császári zsoldosok Basta tábornok vezetésével felégették a várost, amiért lakosai Mihai Viteazul mellett álltak ki, ezután pedig harmonikus, multikulturális összefogással elkezdődött a város újjá- és a vár megépítése –, majd Dorin Florea polgármester „jó napot kívánok, hölgyeim és uraim”-at követően román nyelven elmondta, a város múltjára mindenkinek büszkének kell lennie, Marosvásárhelynek remek potenciálja van, ne a középszerű cirkusz, a konfliktusok helyszíne legyen.
Cornel Sigmirean egyetemi professzor román nyelvű értekezésében az 1600-as évek erdélyi és marosvásárhelyi történelméből ismertetett eseményeket, Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja pedig magyarul elmondta, hogy a Bethlen-féle latin nyelvű dokumentum tartalmát fogja ismertetni románul: az addigi Forum Siculorumnak az 1616. április 29-én keltezett kiváltságlevéltől kezdve Marosvásárhely lett a hivatalos neve. A város közigazgatását az új státuszhoz kellett igazítani ( Kolozsvár mintájára szervezték át), lendületet vett a kézművesség, a gazdasági fellendülés pedig lakosságnövekedéssel járt, olyannyira, hogy a 18. század végére a történelmi Erdély ötödik legnagyobb településévé nőtte ki magát.
Angela Măgherușan-Precup Bernády György és Emil Dandea polgármesterek korszakainak eseményeit gyűjtötte össze, elemezte és jelentette meg könyv formájában, ebből szemelgetett román nyelvű ismertetőjében, végül Ioan Eugen Man (is) a 16. századi marosvásárhelyi értékekről tartott román nyelvű beszámolót.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Az előadások után Dorin Florea az évfordulóra készült emlékérmét adott át intézményeknek és egyházaknak, majd két marosvásárhelyi fiatalnak ítélték oda a Gratitudinae Urbi elismeréseket: az Amerikában élő, politikatudományokból és idegen nyelvekből diplomázott Laura Popnak (a laudációt Cristina Someșan tanárnő mondta), valamint Nagy Zoltán Gergely természetfotósnak (munkásságát a Marosvásárhelyi Fotóklub elnöke, Both Gyula románul méltatta és ő maga is román nyelvű beszédet tartott, majd magyarul is megköszönte a kitüntetést).
Az 1602–1658 között egy 1492-es erőd helyén épült vár kapubástyáján bronzplakettet lepleztek le „középkori lovagok” társaságában, lelkészek rövid ceremóniájának kíséretében. A fából készült pallón belépni készülő látogatót ismertető tábla is fogadja „Marosvásárhely mai lakossága szabadságvágyának és büszkeségének jelképeként”, a román, magyar és angol nyelvű történelmi szöveget Cornel Sigmirean jegyzi.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

A polgármesteri hivatal is ünnepelt
Előadások a Tükörteremben – csak románul
A Bethlen Gábor által 1616. április 29-én kibocsátott adománylevél szabad királyi várossá emelte Marosvásárhelyt – az évfordulós ünnepséget múlt pénteken a Kultúrpalota Tükörtermében ünnepelte meg a polgármesteri hivatal. Az Erdély aranykorára visszatekintő előadások az üdvözlő szavak kivételével csak románul hangzottak el, bár, mint a város jelenlegi polgármestere hangsúlyozta: csakis a kölcsönös tisztelet, a toleranciára, harmóniára való törekvés jegyében fejlődhet a város.
A kölcsönös tiszteletből elégtelenre vizsgázott a polgármesteri hivatal akkor, amikor az általa szervezett rendezvényen a protokolláris üdvözlő szavakon kívül kizárólag román nyelven tartottak előadásokat arról a korszakról, amelyet a történelem Erdély aranykorának tart, a Bethlen Gábor fejedelem által kibocsátott, Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevél jelentőségéről. Chiorean Ioan, a rendezvény vezetője nemcsak az 1616. április 29-én aláírt kiváltságlevélről, hanem a vár újjáépítéséről, megerősítéséről szólt a közönséget üdvözlő beszédében, hangsúlyozva, hogy 400 év után ismét megújult a vár, amelynek ezúttal a multikulturalitás és a harmónia megőrzésében van szerepe. Majd 200 évet ugorva a történelemben, a Schola Particula jelentőségét méltatta, amely olyan fontos személyiségeket adott az országnak, mint Gheorghe Sincai és Petru Maior. Természetesen Bolyai Farkas és Bolyai János forradalmi téziseit is kiemelte, aztán ismét előrehaladva a történelmi időben, utalt arra, hogy Marosvásárhelyen átutazott Bartók és Enescu, itt történt a második szívátültetés Romániában 1999-ben, és 2015. január 15-én az első műszív beültetése. Itt alakult meg elsőként az országban a 112-es sürgősségi szolgálat, és "valószínűleg Marosvásárhelyen van napjaink legnagyobb szabadidőközpontja, a Víkendtelep, a legnagyobb állatkert, az első hivatalosan megalakult egyetemi konzorcium", az elmúlt napokban pedig a város történetének első Európa-bajnokságát is itt szervezték. Sajnálatát fejezte ki, hogy a város ünnepsége egybeesik a választási kampánnyal, miközben Dorin Florea polgármester többek közt a hallgatóságot arra kérte, hogy támogassa egy felelős városi tanács megválasztását, amely a jövőbe néz, a város fejlődéséért dolgozik és felülemelkedik minden egyéb érdeken. A városvezető szerint Marosvásárhelynek nagy fejlődési potenciálja van, és a várost nem a középszerűség, az állandó cirkusz, a konfliktus kellene jellemezze, hanem a kölcsönös tisztelet. Hangsúlyozta, a megemlékezést a várfalon elhelyezett emléktábla leleplezésével ünneplik, valamint emlékérmet adományoznak a legfontosabb intézményeknek, történelmi egyházaknak. Dorin Florea ugyanakkor kijelentette: két mellszobrot, illetve emlékművet javasol felállításra: az Erdélyi Iskola szoborcsoportot és Bethlen fejedelem szobrát.
Cornel Sigmirean egyetem tanár Erdély történelméről, Bethlen Gábor uralkodásának idejéről tartott előadást, Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, az MTA külső tagja románul és magyarul üdvözölte a hallgatóságot, majd román nyelven ismertette a Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevelet, amely biztosította a település további fejlődését. "A szabad királyi városi cím gyakorlatilag minden jogi, közigazgatási jellegű, addig elismert íratlan vagy írott jogszabályt, a korábbi kiváltságleveleket is megerősítette. Marosvásárhely mind bírósági, mind közigazgatási, mind pénzügyi szempontból egyenesen a központi hatalommal tartotta a kapcsolatot. Az adót a város a saját emberei révén a lakosság számára felosztotta és a saját embereivel szedte be. Nem idegen végrehajtók voltak a városban, akik rendszerint visszaéltek a hatalmukkal. A szabad királyi városi cím azt a jogot is jelentette, hogy a nagyjából felépített, de hivatalosan nem elismert várat be tudták fejezni, és felhatalmazást kaptak, hogy azt megfelelő hadieszközökkel is ellássák, hogy a lakosságát tudják védeni. Elég nagy területe volt a várnak, két utcával is rendelkezett, amikor már beépítették. Minden jobb módú városlakó a várban igyekezett helyet kapni magának, ahol nem léteztek nemesi kiváltságok, mindenki a város adófizetőjévé vált. Sok olyan apróság van egy ilyen kiváltságlevél megszerzése kapcsán, amit később kamatoztatni lehetett" – mondta a főlevéltáros.
Angela Magherusan Precup az emlékünnepség témájától eltérve Bernády György és Emil Dandea egykori polgármesterek koráról, a két városvezető, a "városépítő Bernády és a modern város megalapítója, a folyóiratokat létrehozó Dandea" megvalósításairól értekezett kimerítően. Az ünnepség Ioan Eugen Mannak a város urbanisztikai fejlődéséről szóló előadásával, majd az emlékérmek átadásával zárult. Az érmen a 400. évfordulót jelző szöveg latinul, illetve a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal felirat román és magyar nyelven jelenik meg, a kisebb, kabátgallérra tűzhető jelvény csak latin és román feliratú. A város jeles személyiségei – köztük Nagy Gergely Zoltán fiatal, tehetséges fotóművész, akit a legtöbb díjat nyert román fotósként méltatott Both Gyula, a marosvásárhelyi fotóklub elnöke –, valamint a közintézmények (prefektúra, megyei tanács stb.), a történelmi egyházak Dorin Floreától vették át az emlékérmet.
Az ünnepség a várban folytatódott, ahol leleplezték a Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevél kibocsátásának 400. évfordulóját jelző emléktáblát.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

A négyszáz éves Marosvásárhely kincsei
Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulójára szervezett tudományos értekezletet a marosvásárhelyi történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület. A jeles előadók a várossá válás történelmi tudnivalóit taglalták.
A Bethlen Gábor által adományozott kiváltságlevél másolata, a város akkortól használatos címere és pecsétje, illetve azok leírása a város 400. éves évfordulójára nyílt kiállításon látható a Vármúzeumban. A Marosvásárhely történetében legértékesebb dokumentumot az Állami Levéltárban őrzik, amely a belügyminisztérium fennhatósága alá tartozik, ezért csak a másolatát lehetett kiállítani.
Az 1616. április 29-én kelt kiváltságlevelével Bethlen Gábor fejedelem a székelység legnépesebb települését – a 17. század elején Marosvásárhely lakossága nem több, mint 2000-2500 fő – kiemelte a mezővárosok sorából és jogi értelemben egyenrangúvá tette az erdélyi nagyvárosokkal, Brassóval, Nagyszebennel, Besztercével és Kolozsvárral. Marosvásárhely már korábban is rendelkezett kiváltságokkal, amelyeket a magyar királyoktól és az erdélyi vajdáktól, valamint fejedelmektől kapott, és a város vezetésének sikerült is időről időre megújítani a privilégiumokat.
A szabad királyi városi rang tulajdonképpen joghitelesítést jelentett a város és lakói számára. Ezt a helyzetet elemezte Simon Zsolt történész, a Román Akadémia tudományos munkatársa, aki előadásában a rangemelés előzményeit ismertette.
A város kiváltságai
Pál-Antal Sándor akadémikus az 1616. április 29-én kelt szabadalomlevelet elemezte, pontról pontra. A rendkívül összetett és tömör, latin nyelven írott oklevélnek máig sincs hiteles, teljes fordítása – mutatott rá. A nyugalmazott levéltáros is egy 1863-ban készült tartalmi fordításra hivatkozva ismertette azokat a kiváltságokat, amelyeket a város elnyert: címer, zászló, pecsét, szabad vásártartási jog – a város polgárai peres ügyekben végső fellebbezésként egyenesen a fejedelemhez fordulhatnak, saját ügyvédeik lehetnek, a települést fallal lehet körülkeríteni, és amennyiben a városban laknak, a nemeseknek is adózniuk kell. Ezt azonban a nemesek sérelmezték, így a 31 nemesi telek továbbra is adómentes maradt, csak annyiban kellett adót fizetniük, amennyiben a várban is volt lakásuk.
A pestisjárványtól megtizedelt város
Soós Zoltán régész, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi várban végzett többéves ásatás eredményeit vetített képes előadásban ismertette, megjegyezve, hogy a várban működő egykori ferences kolostor maradványainak feltárása olyan mesterségek és műhelyek meglétére derített fényt, amelyekről írásos források nem maradtak fenn. Sikerült több középkori lakóház helyét meghatározni, a kolostort alaprajzában helyreállítani, a vártemplom freskótöredékeit feltárni, és láthatóvá tenni. A munkálatok még hosszú évekig tarthatnak és sok érdekességet felszínre hozhatnak, hiszen ez a vár abban a különleges helyzetben van, hogy a lebontott középkori épületekre (a 18. században beköltöző császári hadsereg elűzte a várban lakókat) nem építettek rá semmit, tehát csupán a rárakódott földréteget kell eltávolítani. Soósnak azt is sikerült tisztáznia – részben az írott források alapján (krónikák, oklevelek), részben a régészeti feltárások, falkutatások nyomán – hogyan épült a marosvásárhelyi vár, milyen szakaszai voltak az 50 évig tartó munkálatoknak. Előadásában részletesen beszélt az építkezésről, a teherről, amely a városlakókat sújtotta, hiszen „felsőbb” támogatás nélkül, saját erejükből kerítették fallal körbe városukat, hogy megóvják a különféle támadásoktól. Várkatonai védelmi szempontból csupán a portyázó hadaknak tudott ellenállni, egy szisztematikus ostrom azonban tragikus lett volna. Erre azonban nem került sor, az 1658-as tatárdúlás elkerülte a várost. A középkori városlakókat sokkal inkább megtizedelték a járványok – elsősorban a pestis –, mint a háborúk, ugyanis a köztisztaságra nem fordítottak figyelmet, gyakran megesett, hogy a szemét, az emberi ürülék a házak ablakáig ért. Ezért is eshetett meg az, hogy az első pestisjárvány az ittlakók egynegyedét vitte sírba.
Bethlen Gábor türelme
Bethlen Gábor művelődéspolitikáját Spielmann Mihály elemezte a legfrissebb szakmunkák és saját kutatásai alapján. A történész Bethlen Gábor könyvszeretetét, nyomdapolitikáját, könyvkiadását ismertette, kitérve a fejedelem korában külföldön tanuló akadémiták (peregrinusok) tanulmányidejére és a diákok népességére is. Bethlen vallási türelme gyakorlati türelmi politika volt, ugyanis sem a szombatosokkal szemben nem járt el, sem erőszakos térítésekre nem volt hajlandó – mutatott rá a kutató. Az uralkodó református vallás számára is az ideológiai támaszt jelentette uralkodásában, de nem tudta és nem is akarta nélkülözni a tanult katolikus főnemesség tagjait, akiket az udvari elit sorába emelt. Ami a románsággal szembeni magatartását illeti, igyekezett a román, ortodox papság működését támogatni. Fölszabadította a román papokat a jobbágyi sorból és a gyulafehérvári püspökség fennhatósága alá rendelte valamennyi ortodox vallású alattvalóját. Román források feltételezik, hogy végső szándéka a kálvinista vallásra való áttérítés lett volna, ezt azonban az oklevelek nem igazolják.
Bethlen volt az első olyan erdélyi uralkodó, aki tudatos művelődéspolitikát folytatott, egyenrangúnak tekintve a gazdasági vagy a hadi szükségletekkel. Erőfeszítéseket tett, hogy megszerezze Mátyás király Corvináit, ezt az erőfeszítését azonban nem koronázta siker. (A híres fejedelmi könyvtárból csupán két könyv maradt az utókorra, a többit elpusztította a már említett 1658-as tatárdúlás.)
Bethlen Gábor akadémiát alapított Gyulafehérváron 1622-ben, amit 1658-ban a tatárok elpusztítottak, de 1662-től újjáéledt Nagyenyeden, ugyanis Bethlen még életében a gyulafehérvári akadémiának ajándékozta Nagyenyedet minden tartozékával együtt. Az akadémia irányítására, valamint a tanulóifjúság oktatására külföldi tanárokat hívott, elsősorban a Német- Római Birodalomból, akik tevékenységük java részét már Bethlen halála után, I. Rákóczi György idejében fejtették ki
incs végleges döntés szoborügyben
Kettőt választott ki a zsűri a Maros megyei RMDSZ által februárban meghirdetett Bethlen Gábor egész alakos, köztéri szobor-pályázatára beérkező nyolc pályamunka közül – a terveken kisebb változtatásokat kell eszközölniük az alkotóiknak, hogy végül eldőljön, a kettő közül melyiket állítják ki Marosvásárhely főterén.
A Béke és az Aranykor jeligét viselő szoborpályázatok – Harmath István székelyudvarhelyi és Deák Árpád nagyváradi szobrász alkotásai – váltották ki a héttagú zsűri – Nagy Miklós Kund író, Keresztes Géza műépítész és az öt szobrászművész, Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan – tetszését. A nyolc pályaművet a Köpeczi-Teleki házban állították ki, és a közönség is kifejthette véleményét. A végső döntés egyharmadát a közönség szavazata tette ki, míg a kétharmadát a zsűrié. A közönség a legtöbb szavazatot a Consilio firmata Dei és a Kassiopeia című munkákra adta, 943, illetve 928 szavazatot. Őket a Szülőföld című alkotás követte 748 szavazattal és az Aranykor 684 szavazattal.
Az eredményhirdetésre a Kultúrpalota nagytermében azon az ünnepségen került sor, amelyet a 400. évfordulóra szerveztek. Négy évszázaddal ezelőtt ugyanis ezen a napon, 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme aláírta azt a dokumentumot, amely szabad királyi városi rangra emelte a várost, hivatalosan is Marosvásárhelynek nevezve Székelyvásárhelyt. A rendezvényen a Szentegyházi Gyermekfilharmónia lépett közönség elé, a szoborpályázaton meghozott döntést Soós Zoltán független polgármesterjelölt hirdette ki, ünnepi beszédet mondott dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja.
A nyolc beérkezett pályamű: Fejedelem – Sánta Csaba, Szováta Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – Baróthi Ádám, Szászrégen Kassiopeia – Zavaczki Walter Levente, Székelyudvarhely Consilio firmata Dei – Makkai István, Marosvásárhely K – Pokorny Attila, Marosvásárhely Szülőföld – Nagy Benedek, Budapest Béke – Harmath István, Székelyudvarhely Aranykor – Deák Árpád, Nagyvárad
Antal Erika |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Tündérkert légköre fullasztó
Történelmi korok sosem ütköznek, csak emberek, embercsoportok. Bethlen Gábor tizenhat esztendeig volt Erdély fejedelme (1613–1629). Azt a századot meg az előzőt sem nevezhetjük békésnek; elszánt gondja volt erre mind a Török Birodalomnak, mind a Habsburgnak. Reformáció és ellenreformáció ütközött a magyar királyságban. Miközben vergődött a már akkor Tündérkertnek nevezett Erdély mellett Moldva és Havaselve.
Bethlen mindenképpen segítette a hozzá alázatos hitlevelekkel forduló vallah vajdákat. Nem szándékom korrajzot adni rövid írásomhoz, ám mindenképpen jelezni akarom, hogy Erdélyben a 17. század elején, Bethlen korában a kérelem és a kérés nélküli adomány ideje jellemezte a vallahok erdélyi éldegélését. Ezzel igen-igen ellentétes a mai korunk légköre, melyben tiltva a magyar szó Erdélyben…
Lássuk csak a mostani Marosvásárhelyt, ahol 400. évfordulót ünnepeltek – a román vezetők, abból az alkalomból, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor fejedelem Marosvásárhelynek szabad királyi város címet, kiváltságot és fejedelmi adománylevelet adott. A mostani város Kultúrpalotája és annak Tükörterme Erdély egyik híres műemléke, a magyar szecesszió egyik gyöngye. Ott gyűltek össze az évfordulóra a román vezetők, magyar meghívottak. A belépő, üdvözlő szavakon kívül ott magyar szó el nem hangzott, csak román. Nem került senki magyar, aki azt mondotta volna: eb ura fakó, magyarul szólok én!
Elhangzott a mindenütt mindent elfedőnek szánt „multikulturális együttélés a kölcsönös tisztelet és tolerancia” jegyében stb. Az ünnepi ülés szervezője Chiorean Ioan volt, aki kihúzván magát, emlegette, hogy a város felújított magyar várának szerepe ma a kölcsönös tisztelet és harmónia védelme. Innen ugrott át 200 évet, és máris a román kultúra, a Școala Particulară Ardeleană dicséretében pancsolt. Fölemlegette, hogy bizony átutazott Marosvásárhelyen Bartók Béla, Enescu, itt volt a második szívátültetés Romániában stb. stb.
Arról egy szót sem szólt ő sem, nemzettársai sem, hogy az 1960-as, 70-es években csak a híres Marosvásárhelyi (magyar nyelvű) Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem okleveleit fogadták el Nyugaton, mást nem. Pedig a város jó hírét az is keltette.
Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a város rangját méltatta Erdély aranykorában. Jellemző az ellentétek mai korára, szerintem. Cornel Sigmirean egyetemi tanár Bethlen Gábor koráról beszélt. A polgármester Dorin Florea, a román jövőbe mutatván, beszélt Marosvásárhely fejlődési lehetőségeiről, de ahhoz „el kell hagyni a középszerű cirkuszokat, ellenségeskedést”. Nemes román egyszerűséggel erre a rangra degradálta a magyarság igényeit. És a Vár ma védi a harmóniát.
Gondolom, a „modern város” kategóriába tartozik az is, hogy 1989-ig „zárt város” volt Marosvásárhely is, mint Kolozsvár, Nagyvárad… Beköltöző csak román lehetett. Dorin Florea méltó utóda lett a Kolozsvárt százszor meggyalázó Gheorghe Funarnak. A városnak szobrot ígért a polgármester az ünnepi alkalomból: szoborcsoportot a Școala Ardeleană nagyjainak (Marosvásárhelyre!), illetve Bethlen Gábor fejedelemnek.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú Szabó Miklóstól
Folyó év július 9-én, 84 éves korában elhunyt Szabó Miklós, a történelemtudományok doktora, ny. tudományos főkutató. Tudományos tevékenységét levéltárosként kezdte, főiskolai tanárként folytatta, és tudományos főkutatóként több évtizeden át tanulmányozta múltunk forrásait. Az erdélyi magyar oktatás- és elittörténet, pontosabban az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a feltárása terén végzett kimagasló eredményei szellemi műveltségünk történetének példaértékű megvalósításai.
Miki, ahogy szólítottuk mindnyájan, ismerősei és barátai, nemcsak szakmabeli kolléga volt, hanem jó barát is. Ismeretségünk túlnőtt a levéltáros–kutató viszonyon. Évek hosszú során több alkalommal dolgoztunk együtt kutatási tervek megvalósításán, kéziratok szakvéleményezésén, szakmai megbeszélések szervezése és lebonyolítása terén, valamint tanulmánykötetek szerkesztésén. És tettük mindezt kollégaként és jó barátként.
Ezen soraimmal búcsúzom tőled, mivel távollétem megakadályoz abban, hogy ravatalodnál mondhassam el búcsúszavaimat. És önkéntelenül eszembe jutnak az együtt töltött alkalmak, megismerkedésünk, sűrű szakmai és baráti beszélgetéseink. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor kezdő levéltárosként hasznos tanácsokat kaptam tőled, a tapasztalt levéltárostól. És mindig úgy éreztem, hogy szakmai eszmecseréink tanulságosak voltak számomra. Rendezvényeink, kutatási témáink tervezésénél, elgondolásaink megbeszélésénél véleményedre, helyes meglátásaidra mindig számíthattunk.
Forráskiadásaid a ma és a jövő kutatói számára nélkülözhetetlen adatbázisokká váltak. A dolgozataidon végig nyomon követhető igényességed példaképpen áll előttünk. A tudományos kutatómunkát folytattad akkor is, amikor ezen tevékenység útjába számtalan akadályt gördített a múlt század nyolcvanas éveiben a totalitarista rendszer. Tudományos munkásságod 1990 után kiterebélyesedett. Sikerült befejezned az erdélyi diákok külföldi egyetemjárását összefoglaló többkötetes munkát.
Sajnos az utóbbi években megrendült egészséged megakadályozott terveid mAradéktalan megvalósításában. De nem feledjük, hogy hittel és az eredményeiddel szemben érzett felelősséggel tetted mindazt, amit a tudományművelés terén végeztél. Ennek megfelelően jártad végig a nemegyszer göröngyösnek bizonyult tudományos pályát.
Ami mAradandóan tanúskodik e földön végzett munkád értékéről, ami fenntartja emléked, az a szellemi alkotásod. Munkásságod eredményét hasznosan gyümölcsöztethetjük nemcsak mi, hanem utódaink is.
Miki barátom, munkádat becsülettel bevégezted, adjon neked békés nyugodalmat a drága anyaföld!
Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus
Szabó Miklós /Sáromberke, 1932. nov. 13. – Marosvásárhely, 2016. júl. 9./
Főbb művei
Szabó Miklós-Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521-1700 /Szeged, 1992/
Szabó Miklós, Simon Zsolt, Szögi László: Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849-1919 között 1-2. /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2014/
Szabó Miklós-Szögi László: Erdélyi peregrinusok /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998/
Sáromberke 1319–1994 (társszerzők Berekméri István, Nagy Géza, Tonk Sándor, Kolozsvár, 1994);
Búzásbesenyő (társszerző Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1995);
Mesél a múlt. Csíkjenőfalva 800 éves története (társszerző Jakab Sámuel, Marosvásárhely, 2001);
A Maros megyei magyarság történetéből (társszerző, társszerkesztő, Marosvásárhely, 1997);
Marosvásárhely történetéből (társszerző, társszerkesztő Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1999)
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföld története három kötetben (Éles szakmai vita egy új kiadványról)
A Székelyudvarhely finanszírozásával, a Haáz Rezső Múzeum kiadásában nemrég megjelent, huszonkét szerző tollából, Egyed Ákos akadémikus főszerkesztésével készült Székelyföld története című háromkötetes munkát elemezték történészek az egyik tusványosi kerekasztal-beszélgetésen. Két felkért bíráló éles kritikát fogalmazott meg, a szerzők és szerkesztők közül jelen lévők részben magyarázták a felvetetteket. Elhangzott: a nézeteltérések fő oka abból adódik, hogy egyesek monográfiaként, mások kézikönyvként tekintenek a műre, más-más elvárásokkal. Az is megfogalmazódott, ebben a pillanatban ez az összegző munka létezik, jó, hogy sikerült kiadni, és érdemes megvásárolni.
A kiadványról
Fehér János erdővidéki művészettörténész elmondta, a külső jegyek szempontjából a kiadvány reprezentatív, stabil felépítésű, kötése időtálló, belseje szép tükrű, ám hiányolta, hogy a képek nincsenek megszámozva, a szövegben nem mindig utalnak a képre. Az oklevelek képi megjelenítésének örvend, mert a látvány tudatosítja, hogy a levéltári forrásokra oda kell figyelni, ám ha valaki netán meg akarja keresni a forrást, nagyon nehéz dolga lesz. A kritikai apparátus szerinte nagyon hullámzó minőségű, nem egységes, nem következetes. Oldalakon keresztül folyik számos idézett szöveg minden forrás megjelölése nélkül. Az első és második kötetben túlburjánzó a redundancia, lépten-nyomon indokolatlan ismétlésekbe botlunk. Sokszor egész fejezetrészek, akár fejezetek elmAradhattak volna. A második kötet esetében talán 20 százalék megtakarítással is lehetett volna élni – véli a bíráló.
Az első kötetről
Az első kötet középkori része gyakorlatilag Benkő Elek 2012-ben megjelent, A középkori Székelyföld című kétkötetes művére alapoz, szövege és az illusztrációs anyag tekintélyes része onnan származik – folytatta Fehér János. Itt eltekintettek a képekre való utalásoktól, a képek nincsenek megszámozva, és ez megnehezíti a tájékozódást. A székelység eredete és őstörténete fejezetben a Kordé Zoltán által megfogalmazottak a régóta adott helyzetet tükrözik, a különböző vélemények nem látszanak stabil nyugvópontot találni, illetve a továbblépés, a megoldás lehetősége sem körvonalazódik. Az etnikai viszonyok része meglehetősen üdítő, a fejezet Hegyi Géza tollából született, tárgyilagos és kiegyenlített, kiviláglik, hogy a forrásokat ismerő, gondolkodó történész állította össze. Ugyanaz a helyzet a szintén Hegyi Géza által összeállított Egyházszervezet és egyházi élet című fejezettel. Megtörtént az okleveles források kritikai vizsgálata, illetve új források bevonása is. Az egyháztörténeti rész mintaként szolgálhatott volna a reformáció utáni egyházszerkezeti kérdéshez. Külön fejezet szól a székely jog sajátosságáról Egyed Ákos tollából, gyakorlatilag a régóta ismert általánosságok jelennek meg a tanulmányban, alapos történészi kritika, illetve a források filológiai elemzése nélkül. Jó lett volna egy jogász véleményét kikérni, hogyan működnek a jogi aktusok, mit jelentenek a jogi tételek.
A második kötetről
A második kötetben az első rész az Erdélyi Fejedelemség és a Rákóczi-szabadságharc korát öleli fel, szerzői Oborni Teréz, Balogh Judit és Tüdős S. Kinga. Ha valakit a korszak nagyon érdekel, akkor meglehetős kihívás előtt áll, mert a feladat nehéz: a szövegek terjengősek, tele vannak ismétlésekkel, következetlen és gondozatlan megszövegezéssel, csúsztatásokkal, sőt, még spekulálásokkal is – állapítja meg Fehér János. A jegyzetelés ezekben a részekben a legpocsékabb, a szövegeket gyakorlatilag nem szerkesztették, a szerkesztői munka kimerült abban, hogy a sorrendet megállapították. A szövegből kiderül, hogy a szerzők a szakirodalmat – ami gyakran százéves – ismerik, viszont a forrásokat kevésbé, például a székely széki jegyzőkönyvekre alig hivatkoznak, illetve Székelyföldi városok kapcsán nem tűnik fel a városi levéltárak áttanulmányozása, ami alapvető lenne. Kiemelte: nagyon sok a tárgyi tévedés.
A Székelyföld népessége a 18. században című fejezet (szerzője Pakot Levente) üdítő, viszont nem biztosítottak elég teret annak. Ám a konszolidáció kora teljesen ismerős szövegeket tartalmaz. Elekes Tibor, Hermann Gusztáv Mihály és Zepeczaner Jenő szerzőségével kiadott Udvarhelyszék közigazgatás-történetében megjelent szövegek olvashatóak, amelyek Hermann Gusztáv Mihálynak már a 2003-ban megjelent Náció és nemzet című könyvéből is ismerősek. Fehér János azt túlzásnak tartja, hogy az 1848–49-es szabadságharcnak száz oldal jutott.
A harmadik kötetről
Nagy Botond történész, Sepsiszentgyörgyi levéltáros a harmadik kötetet bírálta. Ebben a részben is fellelhető a redundancia, a nagyvonalú jegyzetelés, a logikai kohézió hiánya. Abszolút negatívumként értékeli, hogy hiányzik a Székelyföld történetének historiográfiája.
A dualizmus korának tárgyalásakor lépten-nyomon előfordul a centrum-periféria modell. Az elmAradottságról szóló diskurzus arra erősít rá, hogy a felülről történő vizsgálódás birodalmi szemléletet tükröz, amely mint gyarmatra tekint a Székelyföldre. Feltűnő a román szakirodalom látványos kerülése, főként a gazdasági kérdések esetében.
A levéltáros hiányol egy, az adózásról szóló fejezetet. 1848-ban a forradalmi kormány meghirdette a közteherviselést, 1850 után az abszolutista kormány ezt életbe is léptette, Székelyföld esetében a legnagyobb változást gazdasági téren ez hozta. A székelyek szabad pálinkafőzését is felszámolták a Bach-korszakban. Azért bajos e nélkül tárgyalni a gazdasági kérdéseket, mert jelentős adóalapot képzett. Ez csupán Háromszék megye esetében egy év alatt akkora összeget jelentett, ami duplája annak, amit tizenegy év alatt a magyar kormány oktatásra fordított. A székely kivándorlás kérdésekor még mindig Venczel Józsefre hivatkoznak, az agrárfelesleget említik okként, de figyelembe kell venni egyebeket is, az örökösödési szokásokat, amire Kövér György hívja fel a figyelmet, a vármegyei bürokrácia zaklatásait, amely elősegítette a kivándorlást. Kutatni kellene, mi történt a Romániába kivándorolt tömeggel a háború éveiben. A belső migrációt sem kutatták kielégítően. Székelyföld társadalmának struktúráját is jobban meg kellett volna rajzolni, az érdekellentéteket is meg kellett volna világítani.
Székelyföld mint hadszíntér a második világháború esetében (szerzője Nagy József) jól megoldott, van egy polgári rész és egy katonai, ám a kettő egyesítése, miként az első világháború tárgyalásakor történt (szerző Csikány Tamás), nem szerencsés. A katona sorsát nemcsak a bécsi levéltárban szórványosan felbukkanó levelezőlapokból lehet rekonstruálni, itt, Székelyföldön a levéltárakban léteznek források.
A román katonák kegyetlenkedéseiről vannak források a vármegyei levéltárakban. Miután kivonultak a románok, vizsgálatok folytak, és ennek az iratanyaga megvan. Nagy Botond kitért az elhurcoltak kérdésére is. Míg A székelység története tankönyvben a szerző a hasára csapott és bemondott egy jókora számot – román részről ezt támadták legtöbben –, Csikány Tamás erről a témáról egyáltalán nem tett említést, pedig a jelenség létezett.
Általános bírálat
Sok esetben a Székelyföld története cím használata gyakorlatilag indokolatlan, mert nem egy felelősségteljes, minden fejezetében egységesen igényes, széles körű kutatásokon alapuló, céltudatos eredményekre törő, professzionális munkával szerkesztett munkával állunk szemben, hanem a kötetek megírására felkért szerzőknek az elmúlt húsz évben megjelent, meglehetősen változó minőségű írásaiból összeállított szöveggyűjteménnyel – jegyezte meg Fehér János. Reményét fejezte ki, hogy ezeknek a köteteknek a megjelenésével a Székelyföld történetének megismerése kapcsán hosszú és meglehetősen terméketlen időszak lezárul, és elkezdődnek a komoly alapkutatások.
Monográfia vagy kézikönyv?
Bárdi Nándor, a harmadik kötet társszerkesztője a kritikák elhangzása után – látva a meglepődést a közönség soraiban – elmondta: azért kérték fel a két történészt a bírálatra, mert nem fényezni akarják magukat, hanem egy szakmai vita kezdetéről van szó, ami teljesen normális. Úgy tekinti ezt a három kötetet, mint egy olyan szakmai szintézist, amit a huszonkét szerző tudott produkálni három és fél év alatt. Számba kell venni, mik a problémák, előttünk az évtizedek, és el kell kezdeni az újabb és újabb alapkutatásokat – tette hozzá.
Mind a székely eredetkérdést, mind a székely írás kérdését historiográfiai feltárással oldották meg, olyan kompromisszumos megoldással, hogy a székely eredetkérdés két képviselője saját maga írhatta meg álláspontját egymás mellett. Nem állnak azon a szinten, hogy hosszú folyamatokat tudtak volna megírni. Nem birodalmi gondolkodásról van szó, hanem bizonyos modernizációs folyamatok egy-egy központban megrekedtek, ez mai napig így működik Székelyföldön. Még elmondta, két dolog keveredik: az, hogy a Székelyföld története kézikönyv-e vagy monográfia. Ez inkább egy kézikönyv, állapította meg, és a szerzők jelentős része így nyúlt hozzá.
Szerzői hozzászólások
Hegyi Géza – aki csak dicsérő szavakat kapott – az első kötet mundérjának a becsületét megvédendő idézte néhai Engel Pál történész álláspontját: amit egyszer jól megírtak, nincs értelme azon változtatni, és négy év alatt nem merültek fel új adatok, amelyek a Benkő Elek fejezetének átírását indokolták volna.
Csikány Tamás hadtörténész úgy véli, ez keretmű, ami alapja lehet a további kutatásoknak. A személyét ért bírálatra válaszolva elmondta, Budapesten él, a Székelyföldi levéltárakba nem jutott el, de a bécsiben talált dokumentumok bőségesen bemutatják az eseményeket és sorsokat, és ez elégséges, mivel összefoglaló műről van szó.
Hermann Gusztáv Mihály kifejtette, ennyire rövid időszakba beleférni elég kemény kihívást jelentett, hasonló szintézisek minimum egy évtizedet vettek igénybe, s azokban is mindig visszaköszönnek a szerzők előző munkái. Hozzátette, Pál-Antal Sándornak mint szerzőnek kiesését záros határidőn belül pótolni kellett, így a szerzők száma szaporodott, a stiláris összhang szétesett. A fejezetet elosztották Pakot Levente, Pál Judit, Egyed Ákos és saját maga között. Ahhoz képest, hogy milyen kilátástalannak nézett ki a helyzet egy adott pillanatban, nem is oldották meg rosszul – jegyezte meg.
Nagy József hadtörténész kifejtette, az éles kritikák ellenére nem gyenge munkáról van szó, hiszen a történészek állandóan vitáznak. Bátran ajánlja, hogy ott lehet mindenki polcán. Egyedi a kezdeményezés: aki nem történész, nem ismeri a szakfolyóiratokat, nem fogja összekeresgélni az összes szerző tanulmányait, itt minden szerzőtől talál egy kivonatot, ami keretbe foglalja az eseményeket. Az érdeklődő átfogó képet kap Székelyföld történelméről.
A jelen lévő szerzők még tömören ismertették az általuk írt fejezeteket. Így az említetteken kívül Oláh Sándor a kis magyar világ történéseit foglalta össze, Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa a két világháború közötti és a megyésítés utáni gazdasági kérdésekkel foglalkozott, a román agrárreform, a gazdasági nacionalizmus hatásait igyekezett bemutatni, és arra világított rá, a megyésítés utáni erőteljes iparosítás következtében hogyan változott meg a társadalmi szerkezet Székelyföldön.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szászrégeni Magyar Napok
Az RMDSZ szászrégeni szervezete, a Kemény János Művelődési Társaság, a Humana Regun Egyesület, a Szászrégeni Ifjúsági Szervezet, a Rákóczi Szövetség szászrégeni szervezete, az RMDSZ szászrégeni nőszervezete és a Csillag Egyesület szervezésében augusztus 18-án, csütörtökön kezdődik a IV. Szászrégeni Magyar Napok rendezvénysorozata. Csütörtök délután 6 órakor a radnótfájai református kistemplomban bemutatják a Bernády, a városépítő című könyvet. Meghívottak: Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi elnöke, Nagy Miklós Kund, Pál-Antal Sándor, Fodor János szerkesztők. Ugyanitt péntek délelőtt 11 órakor kezdődik a középiskolás diákok Réges- Régen című történelmi vetélkedője. Délután 3 órakor Nagy Attila tanár történelmi sétára hívja az érdeklődőket, gyülekező az evangélikus templom előtt. Délután 6 órakor Magyarságunk régen és ma címmel gálaműsor kezdődik az Eugen Nicoara művelődési ház nagytermében. Ekkor díjazzák a vetélkedő nyerteseit, és kiosztják az idei életműdíjakat, majd a történelmi egyházak képviselőinek jelenlétében kenyéráldásra kerül sor, végül a nagykőrösi Kőris kamarakórus mutatja be díszelőadását. Szombaton reggel a Lendület sportpályán kispályás labdarúgó-bajnokság kezdődik.10 órakor a művelődési ház nagytermében a Kicsi vagyok én, majd megnövök én... című előadásra kerül sor, a magyarrégeni 37-es számú Koós Ferenc cserkészcsapat szervezésében pedig cserkésznap kezdődik. Délután 5 órakor a DIO Ház tárlatnyitónak és zongorakoncertnek ad otthont. Az érdeklődők Kalabér Tímea másodéves egyetemista festészeti kiállítását tekinthetik meg, zongorázik Osváth Hunor, a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia negyedéves hallgatója. Este 7 órától a szervezők klubestre hívják a szászrégenieket a radnótfáji volt kultúrotthonba (Crizantema étterem). Vasárnap reggel 9 órakor gulyásfőzés, 10 órakor sportversenyek kezdődnek a sportpályán. Délelőtt 10 órakor tartják a radnótfáji nagytemplomban az elszármazottak találkozóját. Délután 1 órakor a sportpályán szászrégeni néptánccsoportok lépnek színpadra. Este 7 órakor a Republic koncertezik, majd lampioneregetéssel zárul a program.
Népújság (Marosvásárhely)

Az 1916-os román betörés történetét ismertették Marosvásárhelyen
Az első világháború és a menekülés centenáriumára szervezett előadássorozat Marosvásárhelyen ért véget, ahol Pál-Antal Sándor, Veres Emese Gyöngyvér és Berekméri Árpád Róbert osztotta meg a témával kapcsolatos kutatásainak eredményét, illetve bemutatták Koszta István és Marossy Géza Az 1916-os erdélyi elégia (székely kálvária) című dokumentumfilmjét is.
Néhány napja Kolozsváron Románia hadba lépésének 100. évfordulóját ünnepelték, pontosan azt, hogy a román hadsereg átlépte a Kárpátokat, a román-magyar határt. A hivatalos, háromnapos emlékkonferencián négyszáz történész vett részt, de senki nem volt közöttük a magyar történészek közül – mutatott rá Pál-Antal Sándor kutató, akadémikus, aki arról beszélt, hogy húsz évvel ezelőtt „kényszerítve” érezte magát, hogy az 1916-os menekülés kérdésével foglalkozzon, tanulmányt is írt a kutatásai eredményeiről, amelyben a Székelyföldi menekülés eseményeit tárta fel, Marosvásárhely szerepét hangsúlyozva az egykori események közepette.
Azt kutatta, hogy Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Sepsiszentgyörgyről hogyan, milyen útvonalon indult el a magyar lakosság Magyarország felé, hogy biztonságban érezze magát. „Az én családom is érintett volt, az egyik nagybátyám Debrecen mellett született egy szekérben” – mondta a történész, hozzátéve, hogy még nagyon sok a kutatnivaló ezen a téren. „Remélem, egy pár év alatt ezt a menekültkérdést sikerül annyira feldolgozni, hogy ne legyen talány senki számára” – fogalmazott Pál-Antal Sándor.
Budapestet felkészületlenül érte a menekültáradat
Veres Emese Gyöngyvér Budapestről érkezett, Marosvásárhelyi születésű történész, akit a barcasági csángók múltja érdekel, a néprajzi kutatásai során találkozott a menekülés témájával. A hétfalusi és barcasági csángók menekülésének kálváriáját dolgozta fel, levéltárakban, könyvtárakban talált iratok, visszaemlékezések, naplójegyzetek, illetve az idős emberekkel készített interjúk alapján.
Előadásában kitért arra is, hogy a román hadsereg 1916. augusztus 27-én, este 9 órakor átlépte a határt, abban a pillanatban, ahogy Románia bejelentette hadba lépését. Vonattal és szekerekkel indult a lakosság Budapest felé, ahol viszont nem voltak felkészülve a menekültáradatra. „Az egész meneküléstörténetet nem tudnánk ma megírni a korabeli sajtó nélkül” – mondta a történész, rámutatva arra, hogy a szerkesztőségek mindent vállaltak: a tudósítások mellett a segélyakciókról írtak, a családok egyesítésében segítettek, az erdélyi menekültek számára hirdetett állásokról értesítették az érdekelteket.
Kibédet nem támadták le a román katonák
Az első világháború és a ’16-os betörés egyházmegyei vonatkozásairól beszélt Berekméri Árpád Róbert, Maros megyei egyházi levéltáros, aki elsősorban az esperesi vizitációk kiegészítésére készült évi jelentésekből tudott meg sokat, azokban is az Említésre méltó események címet viselő fejezetben, amelyek rövidebb-hosszabb beszámolókat tartalmaznak, adatokat mindarról, amik akkoriban történt az egyházmegyék falvaiban. A menekülés kérdése nagyon jól kirajzolódik a levelezésekből is, amikor egy-egy fronton harcoló katona, vagy az itthon mAradottak közül írja meg valaki az éppen aktuális állapotokat. Kiderül ezekből a forrásokból, hogy melyek voltak azok a legérintettebb települések, ahonnan a lakosság zöme elmenekült, illetve melyek azok, ahová már nem jutott el a román hadsereg. Például Szovátaról és Sóváradról menekültek, de Kibédről már nem, oda csak lövedékekkel „látogattak” a román katonák.
A konferencián szó esett az itthon mAradottak javairól, házaik kifosztásáról is, valamint a megtorlásokról. Brassóban egy román asszonyt egy mozsárért ítéltek el, de akár egy szál virágért is súlyos büntetés járt. Ott a románok fosztották ki a hátramAradott magyarok vagy szászok házait. Viszont Csíkszeredában például a római katolikus Szabó család javait a szintén Csíkszeredai római katolikus Kovácsék vették magukhoz – mutattak rá a történtekre a kutatók.
Antal Erika
Székelyhon.ro