Székelyvásárhelytől Marosvásárhelyig
Várostörténet a Forgatagban
Marosvásárhely annyira székely város, amekkora szerepet a székelynek tekintett magyarok életében betöltött és betölt. Lakói annyira székelyek, amennyire székelynek érzik magukat – hangzott el a következtetés dr. Pál-Antal Sándor társadalom- és helytörténész előadásának végén, amelynek helyszíne a Kultúrpalota kisterme volt vasárnap délután a Marosvásárhelyi Forgatag várostörténeti rendezvényei keretében.
Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a székelyek történetéről készült tankönyv bemutatóján elhangzott kérdést gondolta tovább sok érdekes adattal, részlettel a szabad királyi várossá váló új székely vásároshely 200 éves történetéről szóló előadásában. Hogy volt-e egy régebbi vásároshely a Novum Forum Siculorum előtt, ezt okleveles adatokkal nem lehet bizonyítani, ahogy azt sem, hogy a székely szó a város nevében a nép, nemzet megnevezésből vagy a Maros bal partján elterülő településtől ered, amelyet magába olvasztott a város. Biztos viszont, hogy 1323 az első írásos említés időpontja. Ahogy az is, hogy az első, ma is meglévő kiváltságlevél, amely Mátyás királytól származik, 1482. augusztus 28-i keltezésű. A kereskedelmi utak mentén, a hegyvidék és síkvidék találkozásánál elterülő vásároshely életét a kézműipar határozta meg, s területén a XVII. században már 20 ilyen jellegű cég tevékenykedett.
A székely joghatóság alatt álló település bélyegzője 1564-ben a székely nemzet pecsétje, a kardot tartó kard által átszúrt szívvel. A szék hatalma abban az időben akkora, hogy 1602- 04-ben a várépítéssel sem ért egyet. Bethlen Gábor fejedelem 1616-ban kiadott kiváltságlevele teszi lehetővé, hogy a szabad királyi várossá váló Marosvásárhely kiszakadjon a szék joghatósága alól, s nevét is megváltoztassa. A legendának, miszerint a város 6-8 falu beolvadásából alakult ki, van valóságalapja is, hisz néhány kicsi települést, mint Kisfalu, Székelyfalva, Sásvári, Benefalva, valóban magába olvasztott Marosvásárhely, amelynek történetéből nem hiányoztak a viszontagságos események sem. 1658-ban azonban, amikor Nagy Szabó Ferenc azzal zárja krónikáját, hogy már Balavásárnál pusztít a tatár, a veszedelem kikerüli a települést.
Az előadásban tanulságos adatokat hallhattunk arról, hogy ki lehetett városi polgár, milyen feltételei voltak e cím elnyerésének. Hadd soroljuk fel, hogy biztos megélhetéssel kellett rendelkeznie, ki kellett állnia a város érdekeinek védelmében, olyan szakmát kellett folytatnia, amely a város hasznára volt, nem utolsósorban házasember kellett legyen, s végül esküt kellett tennie a városi tanács előtt.
Marosszék központjának népessége 1602-től követhető nyomon, az akkori 119 család alkotta lakosok száma az évtizedek során spontán módon folyamatosan nőtt, de az 1700-as évektől a polgárjoggal nem rendelkezők mind nagyobb számban voltak jelen a polgárjogot elnyert lakosok mellett. A székely származásúak mellett jelentős a nem székely eredetű magyar lakosság betelepedése, akik szinte az egész magyar nyelvterületről érkeztek. II. József idején lett polgár az első román nemzetiségű személy, s németek, zsidók, örmények telepednek le Marosvásárhelyen. Mivel a romák nem voltak adófizető polgárok, elsősorban a konfliktusok kapcsán említik őket. Először 1752-ben Farkas Borbála, az utolsó boszorkány elégetésekor esik szó egy cigány emberről, akit lopás miatt elégetnek. A spontán, illetve szervezett módon történő lakossággyarapodás a kommunizmus éveiben az erőszakos betelepítéssel folytatódott, s az 1948-as 47.000 lélekszámról 1992- ben 162.000-re nőtt, a legutóbbi népszámlálásig pedig 134.290-re csökkent – hangzott el sok érdekes adat mellett az előadásban, majd Pál-Antal Sándor türelmesen válaszolt a közönség minden kérdésére.
A Forgatag nagy sikerű történelmi jellegű rendezvényeihez hasonlóan a Borsos Tamás Egyesület szervezte várostörténeti betekintő is telt házas lett volna, ha a szervezők a szélen levő üres helyekre is beengedik a nézőket, akiket a karzatra irányítottak, ahonnan ülőhely hiányában néhányan távozni kényszerültek.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Százéves a szovátai városháza
II. helytörténeti konferencia
A Teleki Oktatási Központ, Szováta város önkormányzata, a Bernády Közművelődési Egylet a Sóvidék kulturális folyóirat szerkesztőségével közösen immár második alkalommal szervezte meg szombaton a fürdővárosban a szovátai helytörténeti konferenciát, amelynek tematikája volt: 100 éves a városháza. Az egynapos szakmai rendezvényen helyi és vendégkutatók, történészek a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos munkáikat mutatták be.
Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ igazgatója és a Sóvidék kulturális folyóirat főszerkesztője lapunknak elmondta, a konferencia célja az, hogy a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos kutatásokat – legyen szó bármely szakterületről, néprajzi, régészeti kutatásról – a nagyközönség elé tárják, hogy ne csak különböző szakfolyóiratokban jelenjenek meg, amelyekhez esetleg nem, vagy csak nehezen lehet hozzáférni. Ez két úton valósult meg, egyrészt szombaton meg lehetett hallgatni az előadásokat, akiknek erre nem volt lehetősége, az majd elolvashatja a konferencia anyagából összeállított kötetet, amelyet az év végére a Sóvidék folyóirat ad ki a helyi önkormányzat anyagi támogatásával. A másik fontos cél, hogy teret biztosítsanak a kutatóknak, szakembereknek a találkozásra, tapasztalatcserére. A főszervező kifejtette, a tavalyi, első konferenciát a 75 éves Fekete Árpád és Márton Béla valamint a 85 éves Derzsi Ferenc tiszteletére szervezték, akik sokat tettek a Sóvidék múltjának a kutatása terén; az idén, mivel adott volt a kerek évforduló, 100 éve épült a szovátai városháza, úgy gondolták, legyen ez a tematika. Helyi szakemberek, kutatók, helytörténészek érkeztek Korondról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, de Magyarországról is.
Eleve községházának épült
A konferencia első előadója Józsa András szovátai pedagógus, kutató volt, aki Százéves a szovátai városháza című előadásában ismertette a felépítés történetét. A szakember elmondta, a hét végi konferenciának is otthont adó épület eleve községházának épült, és mai ismereteink szerint a felülete ugyanekkora volt, mint most. Később, ahogy a város nőtt, és egyre több teremre volt szükség, a kezdeti, tágas helyiségeket mind kisebbekre szűkítették. – Az akkori vezetők tapasztalták, hogy rövid időn belül duplájára, sőt triplájára nőtt Szovátának a lakossága, a legnevesebb fürdőhellyé vált, így ők már a majdani városnak építkeztek. Ezt onnan tudjuk, hogy az első világháború idején rengeteg új intézmény, bizottság, többek között a Vöröskereszt foglalkozott árvák, özvegyek megsegítésével, hadisegélyek kiosztásával, és ezeknek mind tudtak helyiséget biztosítani. Ez a nagy terem, ahol a konferencia tartatik, eleve gyűlésteremnek épült, a képviselőtestület – így nevezték akkor a település vezetőségét – itt tartotta a gyűléseit és a demokrácia jegyében itt hallgatták meg a község lakóit a települést érintő dolgokról – fogalmazott Józsa András.
Egy érdekességről is szó esett, Szováta rendtartó székely falunak egykor volt egy épülete, amely a történelmi iratok szerint a hónap 29 napján kocsmaként, egy napig pedig községházaként működött. Ennek a hátterében az áll, hogy akkor nem volt állami segély, sem uniós pénz, a község pedig fenn kellett tartsa magát, emellett a lakók mindenhez közmunkával hozzá kellett járuljanak. Építkezésekhez, hídépítéshez, piactér kialakításához, ki szekérrel, ki lapáttal, mindenki hozzájárult. Józsa András a szovátai városházával kapcsolatban még egy érdekességet elárult: amint Vásárhelyen a Kultúrpalota hangversenytermét egy időben az akkor a technika csodájának számító mozivetítésnek szentelték, úgy az 1910-es években, amikor a legnépszerűbb fürdőhelynek számított Szováta, akadt egy élelmes vállalkozó, aki jelentkezett, hogy állandó moziteremként működtetné a városháza gyűléstermét. A képviselőtestület akkor megvitatta, hogy anyagilag milyen hozadéka lett volna ennek, ám írásos emlék nincsen arról, hogy ez végül megvalósult-e vagy sem – magyarázta a kutató.
Fekete Árpád az örmény eredetű szovátai magyarokról értekezett. Elhangzott, hogy a környéken élő örmények megélhetési forrása a kereskedelem volt, fakereskedéssel foglalkoztak, kocsmákat működtettek, sokan mészárosok voltak. Ma a környéken élő leszármazottaik nem beszélik a nyelvet, viszont a közösségtudat annál erősebben él bennük, örmény eredetű magyaroknak vallják magukat.
Fábián Gabriella a Szovátán élő vallási közösségek múltjáról tartott előadást, Ambrus Lajos pedig Az Erdélyi Magyar Unitárius Egyház 1841-es korondi zsinatának határozatai az anyanyelvű oktatás kiteljesítésében címmel érkezett. Ez utóbbiban elhangzott, hogy Brassai Sámuel polihisztor, aki részt vett a zsinaton, megállapította, hogy annyira rosszak a tankönyvek, hogy azokból lehetetlen jól oktatni, ezért a zsinat elhatározta, hogy jobb tankönyveket kell biztosítani. Egy másik határozat szerint kötelezni kellett a szülőket, hogy iskolába küldjék a gyerekeket, mivel akkor száz gyerekből hatvan nem járt iskolába – fejtette ki előadásában a kutató.
Szolláth Hunor a városról szóló fürdőkalauzok, tájékoztató kiadványok időbeni alakulását ismertette, tartalmi, illetve esztétikai megközelítés alapján. A felkutatott anyagból egyértelműen az derül ki, hogy az I. világháború előtt megjelent első kiadványok óta ezek egyre színesedtek, külsőre egyre mutatósabbá váltak, viszont tartalmi szempontból idővel leszegényedtek, szinte kizárólag reklámcélokat szolgálnak. A továbbiakban Mester Zoltán, Szi-lágyi Zsolt, Pánczél Szilamér, Pál-Antal Sándor, Berekméri Róbert, Mihály Ferenc, Nemes Gyula, Márton Béla, Zepeczaner Jenő és Tófalvi Zoltán Szováta, illetve a Sóvidék történetével kapcsolatos szakmai előadásaival folytatódott a konferencia.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföld és népe
Pál-Antal Sándor, az egyetlen Székelyföldön élő és alkotó akadémikus történészünk újabb tanulmánykötettel örvendeztette meg a pontos, megbízható adatokon alapuló, reális történelem kedvelőit.
A kötet 21 tanulmányt tartalmaz. Egy részük most jelenik meg először nyomtatásban, mások megjelentek ugyan, főleg anyaországi kiadványokban, viszont ezek a regionális kiadványok nemigen juthattak el mindmáig a legfőbb címzetthez, a székelyföldi olvasókhoz.
A legelső tanulmány a székelyföldi kutatómunkát, ennek intézményes kereteit veszi számba, az 1989-es változások után. Tárgyalja ennek helyzetét a mai erdélyi magyar történelemírásban. A fél évszázados erőszakos beolvasztó politika a történelemkutatás hatalmas lemaradását eredményezte. "Meghamisított múltunk hitelességének helyreállítása, történelmi ismereteink gyarapítása, gyökereink megismerésének igénye népakaratként nyilvánult meg." (9. o.) Mellékletként közli a szerző a Székelyföld történetére vonatkozó – 1990 és 2009 között megjelent munkák válogatását.
A székely önkormányzat-történet és ennek 17. századi marosszéki vonatkozásait tárgyaló dolgozatok után a szerző kutatómunkájának életműértékű fejezetét ismerteti az olvasóval, a Székelyföld etnikai összetételének változásait is hozó tragikus 18. század elejének szentelve a kötet hat tanulmányát. "A szárazság és a pestis megszűntével az elvándoroltak egy része visszatért lakhelyére, mivel a megélhetést az ősi otthon biztosította számukra... A visszaköltözöttek mellett pedig megjelent az új munkaerő, amely fokozatosan elfoglalta és művelés alá vette a jobbágy puszta telkeket. Ennek a folyamatnak pedig társadalmi és etnikai kihatásai is voltak, mivel lendületet vett a román ajkú lakosság számbeli növekedése a Székelyföld minden részén." (106., o.)
1956 eseményeit nem lehet tárgyalni ennek erdélyi és székelyföldi vonatkozásai nélkül. A kötet több tanulmányt szentel az összmagyarság történelme kiemelt fontosságú fejezetének. 1956. október 28. és 1961. december 31. között 907 személy ellen indítottak bűnvádi eljárást a Maros Magyar Autonóm Tartományban. 380 esetben a vádiratban szerepel az 1956-os "ellenforradalmi" megnyilvánulás. Ugyanakkor az elnyomó hatalom 1956 ürügyén igyekezett leszámolni minden számára veszélyesnek tűnő személlyel, mozgalommal, kezdve saját belső ellenzékét és végezve különböző vallási közösségek tagjaival. Ezért tekintjük rendkívüli fontosságú forrásértékű dokumentumnak 1956 valódi hőseit tisztázó, pontosító négy dolgozatot.
Mint minden igényes, pontos, megbízható forrásokon alapuló tanulmánykötet, jeles történészünk is szó- és kifejezésjegyzékkel, valamint személy és földrajzi nevek mutatójával egészíti ki kötetét.
Pál-Antal Sándor: A székelyek földje és népe, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2013. 425 o.
Szerkesztette Szőcs Katalin, a kiadásért felel Káli Király István ügyvezető.
Józsa András
Népújság (Marosvásárhely)

A régi székely székek árnyéka
Húsz évvel a kommunizmus bukása után a bukaresti kormány ma közigazgatási átszervezésre készül, mely eltörölné a régi székely székeknek még az emlékét is. A magyarok tiltakoznak.
Az október 27-i székely menetelés a magyarok eddigi legnagyobb méretű tiltakozása 1990 óta. Mindemellett a vasárnapi menetelést egy kisméretű tüntetés békés törékenysége jellemezte, hiszen a több tízezer személy (a szervezők százezernél több embert jelentettek) egy pillanatra sem gyűlt egybe, fenyegető embertömeget alkotva, felsorakoztak Kököstől Bereckig a Székelyföldet szimbolikusan átszelő út hosszán. A szervezők szerint 14 találkozási pontot adtak meg, és 26 menetoszlopot szerveztek 53 kilométeres távon.
A tüntetés egyik vezetője, Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei elnöke azt nyilatkozta: „A Székelyföld azoké, akik hisznek benne. Soha nem fogjuk elhagyni a Székelyföld területi autonómiájának megszerzésébe vetett hitünket.” Az RMDSZ elnöke pedig megerősítette ezt az üzenetet: „Autonómiatörekvéseink-kel, céljainkkal nem akarunk elvenni senkitől semmit, sem a románoktól, sem a magyaroktól, nem akarunk elvenni sem javakat, sem vagyonokat, sem döntéseket, sem jogokat. De azt követeljük, hogy mi, erdélyi és székelyföldi székelyek és magyarok magunk dönthessünk a bennünket érintő kérdésekről”. A menetelésen feltűnt egyik felirat úgyszintén azt hirdette: Autonómiát, nem függetlenséget akarunk.
Mindemellett nem beszélhetünk a magyar kisebbség hirtelen radikalizálódásáról. Hogy a vasárnapi tüntetés üzenetét kellőképpen megértsük, a tényeket szélesebb politikai kontextusba kell helyeznünk. Az SZLSZ-kormány idén egész esztendőben az ország régiókra osztásának tervével foglalatoskodott, mely olybá tűnik, minden változatában mellőzi a magyar kisebbség óhajait. Liviu Dragnea miniszter nem tette közzé a közigazgatási átszervezés egyetlen új változatát sem, de a sajtóba kiszüremkedtek mindenféle hírek, melyek szerint Hargita és Kovászna megyét egy nagyobb, román többségű régióba fogják olvasztani. Egyébként a mostani, még 1999-es felosztás szerint a székely térségek egy nagyobb, Brassó, Szeben és Fehér megyét is magában foglaló régióhoz tartoznak. Amennyiben e régiók valós közigazgatási autonómiára tennének szert, a magyarok teljes mértékben elveszítenék hagyományos többségi státusukat, mellyel még rendelkeznek a mostani megyékben. A magyarok úgy szeretnék a Székelyföldet feléleszteni, ahogyan azt a XIV. században körvonalazták.
Hét székely szék létezett a XVI. században: Udvarhely a Nagy-Küküllő felső szakaszán, Maros a Maros és a Nyárád mentén, Sepsi az Olt és a Feketeügy közötti lapályon, Orbai a Feketeügy bal partján, Kézdi a Kárpátok kanyarulata alatt, a Feketeügy felső folyásán, Csík a Maros és az Olt felső folyása mentén elterülő völgyekben, Aranyos az Aranyos völgyében. A XVII. század első felében Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék Háromszék néven egyesült (Liviu Moldovan és Pál-Antal Sándor: A székelyek területi-közigazgatási szerveződése, RSZK Akadémiai Kiadó, 1978). 1867-től, az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatóságának kezdetétől a régi székeket beolvasztják az új vármegyékbe. Furcsamód a kommunizmus ismét felfedezte a régi székeket, és újracsoportosította őket a Magyar Autonóm Tartományban. Sok magyart vonzott a maga oldalára az új rendszer azzal az ígérettel, hogy eleget tesz nemzeti követeléseiknek. A romániai kommunista diktatúra elemzésével foglalkozó elnöki bizottság jelentésében fellelhető az RKP által 1945 után felkarolt politika rövid, de velős leírása: „E kezdeti időszakra elsődlegesen jellemző a populista és kétszínű politika, melynek célja a hatalom eszközeinek megszerzése a magyar népesség támogatásával.” A jelentésben hozzáteszik később, hogy „a sztálinista kisebbségpolitikát fokozatosan vették át a Magyar Autonóm Tartomány 1952-es létrehozásával”.
E politika következményei sokáig érezhetőek voltak, hiszen a románok a magyar autonómiát mint a sztálini rendszer megtorlásaihoz kapcsolódó tényt fogták fel, a magyarok pedig maguk is viselték e negatív felfogás következményeit. 1990 után például a magyar kisebbség képviselői szóba sem hozhatták az újabb közigazgatási felosztás kérdését, mivelhogy azt a kommunista vezetők korábbi etnikai megosztó politikája teljes mértékben kompromittálta.
Később, miután az RKP eltávolodott az eredeti sztálinizmustól, ismét előtérbe került a román etnikai revansizmus. 1967-ben Ceauşescu felszámolja a Magyar Autonóm Tartományt, és a belső migráció irányításával fokozatosan bevezeti a magyar régiók elrománosításának politikáját. Mindemellett a kommunista rezsim megtartotta azt a közigazgatási felosztást, amelyben – a nagy városok (Kolozsvár vagy Marosvásárhely) kivételével – megmaradt a magyar többség a hagyományos térségekben. A kommunista rendszer utolsó évtizedében nagyon rossz idők jártak a magyar kisebbségre, így annak minden oka megvolt, hogy elfeledje az 50-es évekbeli kedvezményeket. Ám manapság, húsz évvel a kommunizmus bukása után úgy tűnik fel, a bukaresti politikai elit újabb közigazgatási felosztást tervez, mely teljes mértékben törölné a régi székely székek emlékét. A Boc-kormány és Băsescu elnök hasonló reformot fontolgatott. De a magyarok számára ez a mostaninál rosszabb helyzetet jelentene. A magyar kisebbség pedig éppen most, amikor Románia EU-tag lett, veszíthetné el hagyományos térségét, melyet minden vita ellenére eddig sikerült megőriznie. A magyarok körében valós aggodalmat keltett ez a paradoxon, hogy most, az EU-ban veszítsék el azt, amit a nemzeti-kommunizmus teljében sikerült megtartaniuk. Aggodalmuk fokozódott, amikor az Európai Bizottság nemrég elutasította a történelmi kisebbségekkel kapcsolatos nemzeti politikák részleges átvételét, meghagyva azokat továbbra is az egyes kormányok hatáskörében.
Az október 27-i menetelés tehát – mely jól átgondoltan a lehető legszelídebb formában zajlott – valójában nem kimondottan a követelésekről szól (területi autonómiát most és azonnal), hanem csupán annak a régiósítási tervnek a megállításáról, mely veszélybe sodorná egy történelmi gyökerekkel és kétségtelen nyelvi és kulturális identitással rendelkező közösség megmaradását.
A román politikumnak meg kellene értenie a vasárnapi tüntetés valós jelentését, és óvakodnia kellene a pánikkeltéstől meg az eltúlzott reagálásoktól, s kezdeményezzen párbeszédet a magyar közösséggel. Igen tág tere maradt még a kölcsönösen előnyös kompromisszumoknak. Szerző: Horaţiu Pepine, Deutsche Welle
Fordította: Forró Eszter, Háromszék
Erdély.ma

Maros megye történelméről a magyar tudomány napján
A magyar tudomány napja Erdélyben címmel 12-ik alkalommal szerveztek tudományos konferenciát Marosvásárhelyen. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókegyesülete az idén közösen szervezte a rendezvényt a Borsos Tamás Egyesülettel.
Az idei ülésszak Marosvásárhely és Maros megye múltját ölelte fel a kezdetektől napjainkig, szó volt a római limes Maros megyei feltárásának eredményeiről, a marosvásárhelyi vár 14-17-ik századi állapotáról, az egykori, 18-ik században működő ispotályról, Szováta fürdőéletéről, az 1902-es polgármesteri programról.
Simon Zsolt a marosvásárhelyi kovácslegények 1565-ös és 1781-es szabályzatáról értekezett, Weisz Szidónia Somkereki Erdélyi István 1638-ból fennmaradt végrendeletéről mutatta be tudományos dolgozatát, Buzogány Dezső arról a marosvásárhelyi hitvallásról tartott előadást, amely 1559-ben született, mint „az erdélyi reformációnak egyik jelentős, az erdélyi református egyháznak pedig a legelső alapvető hitvallási irata”.
Oniga Erika olyan történetet mutatott be Marosvásárhely múltjából, amely még a 19-ik században kezdődött, de napjainkban is van folytatása. Arról a Csonka Gézáról beszélt, akinek a fényképészműhelyeiben készült fotók számos városi polgár portréját örökítették meg, amelyek minősége, stílusjegyei a polgárosodó kor szellemét idézik. Csonka Géza egykori lakóházát mára felújítottak az új tulajdonosok, vigyázva a szecessziós épület minden részletére, és szállodát működtetnek benne. Csonka Géza 1861-ben született Vajdahunyadon, Budapesten tanult fotográfiát, majd Marosvásárhelyen telepedett le, ahol két fényképészeti műhelyt is működtetett: a Kossuth-utcait, valamint a főtérit. A város polgárait, családokat, közéleti személyiségeket örökítette meg. Rendszeres megrendelői voltak Stahl Juliska és Mariska, vagy Farkas Izsák és felesége. Ő örökítette meg 1894-ben Bolyai János eredeti sírját is a református temetőben, amit később az apa, Bolyai Farkas mellé költöztettek.
Tófalvi Zoltán az 1956-os magyar forradalom két marosvásárhelyi áldozatát, Dudás Józsefet és Szabó Jánost mutatta be.
Az ülésszak végén Pál-Antal Sándor, az EME marosvásárhelyi vezetőségéből leköszönő elnök értékelte a rendezvényt, kiemelve, hogy a színvonalas előadások jövőre kötetben is megjelennek, amelynek ő maga vállalja a szerkesztését.
maszol.ro

Ablakok a múltra
Tizennégy történész, egyháztörténész, történelemmel foglalkozó kutató nyitogatta a város, a megye régmúlt, középkori és újkori történelmére nyíló ablakokat szombaton a Kultúrpalota kistermében tartott tudományos ülésszakon. Ezzel köszöntötték a magyar tudomány napját Erdélyben, amelynek a 12. fórumát a százéves Kultúrpalota kisterme látta vendégül. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete által szervezett ülésszakon 14 előadás hangzott el, amelyből 12 Marosvásárhelyről szólt, kettő pedig a megyére való kitekintés volt – hangzott el Pál-Antal Sándor akadémikus, megyei főlevéltáros összegzőjében. Elégedetten nyilatkozott a szakhallgatóság elvárásainak megfelelő előadásokról, s ígéretet tett, hogy – a korábbi szokásnak megfelelően – az elhangzottakat könyv formájában is kiadják, természetesen, ha találnak hozzá támogatókat. Ezt hangsúlyozta bevezetőjében Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegységének titkára is, aki köszönetet mondott a történészeknek az összefogásért és a támogatóknak (megyei tanács, megyei múzeum, dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Evoline) a segítségért.
Az ólmozott üvegablakokon besütő napfényben mintha Bethlen Gábor tudósai is megelevenedtek volna a teremben történtekre figyelve, ahol egy akadémikus, kolozsvári egyetemi professzorok s az idősebbek mellett a szárnyaikat bontogató tehetséges fiatal történésznemzedék tagjai avattak be egy-egy jól meghatározott témába.
Az ókori történelem emlékeinek mai célokra való felhasználásáról beszélt Pánczél Szilamér Péter, a megyei múzeum régésze, aki bemutatta, hogy milyen mértékben sikerült feltárni a római birodalom megyénk néhány településén húzódó határait, a római limeseket az őrtornyokkal, parancsnoksági épületekkel, fürdőkkel stb., s ezt milyen rendezvények keretében népszerűsítik a közönség körében.
Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a marosvásárhelyi vár kutatása során elért eredményekről számolt be, a ferenceseknek a várdombon épített kolostoráról, amely 1400- ban kapott búcsújáró engedélyt, a bronzfeldolgozó műhely feltárásáról, amely egyedi a maga nemében. Beszélt az ostromokról, s arról is, hogy a bástyák változatos formája és stílusa annak tulajdonítható, hogy a városnak nem volt pénze hadmérnököt fogadni.
Simon Zsolt, a megyei múzeum történésze az egyik legelterjedtebb kézműves iparág, a kovácscéh legényeinek 1565-től 1781-ig érvényes szabályzatát ismertette, ami a legények vallásos és világi élete mellett a vásárhelyi kézművesség és írásbeliség fejlettségét is tükrözi.
Weisz Szidónia, a Teleki-téka könyvtárosa egy erdélyi főúr, Somkereki Erdélyi István 1638-ban kelt végrendeletét mutatta be. A szamosújvári kapitányi, Torda megyei főispáni, fejedelmi tanácsosi, országgyűlési elnöki tisztséget betöltő főúr tulajdonában volt a somkereki és a zsuki udvarházak mellett a gernyeszegi kastély is, amelyeket harmadik feleségére hagyott.
Érdekes színfoltot jelentett az egyháztörténeti részleg, amelyben Buzogány Dezső protestáns teológiai professzort hallgattuk az 1559. november 1-jén szerkesztett marosvásárhelyi hitvallásról, amely az úrvacsoráról szólva, a református és az evangélikus egyház megegyező dogmái közül az egyetlen kivételt jelentve, előkészítette a két egyház szétválását. Kolumbán Vilmos, szintén a kolozsvári protestáns teológia tanára Christian Wolff hallei filozófus, tanár eszméinek a marosvásárhelyi Református Kollégiumban való elterjedéséről szólt. Tamási Zsolt egyháztörténész, iskolaigazgató Msgr. Léstyán Ferenc római katolikus plébános-főesperes titkos szerepét mutatta be, aki Márton Áron püspök bizalmasaként vállalt fontos, de veszélyes feladatot abban, hogy késleltesse az állami szervek által kiválasztott személynek a püspök székébe való kinevezését.
Érdekes története Marosvásárhelynek, hogy miképpen létesült az 1700-as évek kezdetén a szegények és betegek számára épített, sövényből font, tapasztott falú ispotály körül templom, lelkész és gyülekezet a Szent Miklós utca lakóiból. Az ispotály helyére pedig a mai Gecse utcai Kistemplom épült – hangzott el Berekméri Róbert egyházi levéltáros előadásában.
Három előadó beszélt dr. Bernády Györgyről. László Lóránt, a Teleki könyvtár történésze, Marosvásárhely legnevesebb polgármesterének életét és politikai pályafutásának kezdeteit mutatta be. Bernády 1894-ben adta bérbe Hints Elemérnek a gyógyszertárát, amikor a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselőjévé választották. 1890- től törvényhatósági tag, majd 1900. december 24- től 1902. április 10-ig a város rendőrfőkapitánya. A 19.000 lakosú Marosvásárhelyen 28-30 rendőr dolgozott irányítása alatt, s megreformálta a rendőrség és a bíróságát működését is. A rend fenntartása mellett gondoskodott a város tisztaságáról és a rendőrök ruhájáról. Tevékenysége alapján a rendőrség udvarán ő is szobrot érdemelne.
Jól ismerte tehát a város helyzetét és a tennivalókat, amikor 1902-ben – hosszú torzsalkodások után – meglepő módon egyöntetűen, ellenszavazat nélkül választották meg polgármesternek a városi törvényhozási bizottság közgyűlésén – kezdte előadását Pál-Antal Sándor. Bernády legfőbb célja a modern Vásárhely megteremtése, s erről szóló elképzeléseit székfoglaló beszédében hozta nyilvánosságra. Ígéretet tett a városi közigazgatás rendbetételére, a törvényes formáknak az anyagi ügyekben való szigorú betartására, a nagy megterhelés alatt álló polgárok megkímélésére, a közegészségügyi viszonyok javítására (egészséges ivóvíz biztosítására), a városi iskolaügy fejlesztésére, a város jövedelemforrásainak gyarapítására stb. Mivel tudta, hogy a reformok legnagyobb akadálya a pénztelenség, a fővárosi körökkel kiépített kapcsolatait, a szabadkőművesekhez tartozását használta fel az anyagiak megteremtésére – hangzott el többek között az előadásban. Pál-Antal Sándor szóvá tette, hogy írott programot nem találtak, csak a székfoglaló beszéde jelent meg a korabeli sajtóban, s azt sem lehet tudni, hogy milyen körülmények eredménye volt, hogy 1902-ben ellenszavazat nélkül választották polgármesterré. Az előadó azt is szóvá tette, hogy továbbra sem készült egy átfogó monográfia a tevékenységéről, s még mindig az első lépes előtti topogásnál tartanak.
Fodor János történész doktorandus mutatta be a Bernády-kultusz egy jelentős eseményét, a 70 éves Bernády megünneplését a marosvásárhelyi Transilvania étteremben, amely a polgármester kedvenc helye volt. Az ünnepséget 1934. április 23-án tartották 400 személy részvételével. Előzetesen a Református Kollégiumban ünnepelték, amelynek főgondnoki tisztségét betöltötte, s a vidéki főúri nemesek a marosszentgyörgyi kastélyban köszöntötték. A városi ünnepségen 70 szál szegfűt 70 szépasszony, széplány adott át Bernádynak, akit minden idők legnagyobb koponyájának neveztek.
1786-ban, viszonylag későn létesült az első nyomda Marosvásárhelyen, amely Kapronczai Nyerges Ádám nyomdász és betűmetsző korai halála után több kézen át került a Református Kollégium tulajdonába. A tulajdonosokról, a Marosvásárhelyen megfordult nyomdászokról Spielmann Mihály történész számolt be.
Marosvásárhely fényképészetének történetébe kalauzolt el Oniga Erika, a megyei múzeum művészettörténésze, aki Csonka Géza fotográfus életét és lakóházának történetét ismertette. A megyei múzeum 40 fotóját őrzi a Marosvásárhelyen több műtermet működtető, kitűnően képzett fényképésznek, aki a város jeles személyiségeit, és magát a várost is megörökítette fényképein. Rendkívül aktív volt társadalmi téren, tagja volt a város törvényhatósági bizottságának, megalapította és vezette a kerékpározók egyesületét. 1904-ben anyagi gyarapodása lehetővé tette, hogy a Sándor János utcában villát építsen, ami nagyon hasonló egy budapesti városligeti villához, s nem lehet biztosan tudni, hogy ki kitől ihletődött. A szecessziós stílusban épült villában a szocializmus éveiben pionírház működött, s mai tulajdonosai korhűen restaurálták és szállodát építettek mögéje.
A tanácskozás záró előadásaként Tófalvi Zoltán ismertette Dudás József, a kádári hatóságok első kivégzettje ellentmondásokkal teli életének sok érdekes részletét.
A reggeltől estig tartó ülésszak előadásai, ahogy a címben is jeleztem, sok érdekes ablakot nyitottak elsősorban Marosvásárhely történetére, s valóban hasznos volna a kötet, amely lehetővé tenné, hogy alaposan is el lehessen mélyedni a részletekben. Ahogy a vásárhelyi történészeket ismerem, a következő tanácskozásig a könyvbemutatón is tapsolhatunk nekik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Emberek, életek, történések (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Erdély – emberek, életek, történések címmel szervezett kiadói, szerzői estet a Bod Péter Megyei Könyvtár. Szonda Szabolcs igazgató köszöntője után Káli Király István mutatta be az általa vezetett marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadót, legújabb köteteit és a jelen lévő szerzőket. A rendezvény címét magyarázva azt mondta: az valamennyi kötethez talál.
Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, pecsétszakértő, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja A székelyek földje és népe című tanulmánykötetét ismertette. A közölt tanulmányok közül némelyet kiadtak már Magyarországon vagy itthon, mások most láttak először nyomdafestéket. A válogatás összetartó fonala az, hogy mindenik a székelységről szól, és nem haladja túl Székelyföld területét, mondotta a szerző. Könyvét a középkorral kezdte, mégpedig a legnagyobb időszakot felölelő székely önkormányzat-történettel, melyhez harminc éven át gyűjtötte az anyagot, amíg 2002-ben kiadta az átfogó munkát. Ebben az összegzésben végigvezet azon a folyamaton, mely során létrejött a székely autonómia. Az önkormányzatiság kialakulása mintegy 200 év alatt teljesedett ki, Mátyás király uralkodása idején tetőzött. A kötetben a székely székek, városok, köztük a négy háromszéki mezőváros történetével is foglalkozott, továbbá azzal az időszakkal, amikor Erdély népe a török faigából a Habsburg-vasigába kényszerült, bemutatja, milyen változásokon ment át a székely társadalom. Kitért a székelyföldi pestisjárványra is, s az 1956-os magyarországi forradalom itteni hatásaival zárta a kötetet. Szilágyi Sándor Hanyatló Erdély című tanulmánykötetéről a szerkesztő, Sebestyén Mihály szólt. A szerzőről elmondta, ő szerkesztette A magyar nemzet története című, tízkötetes sorozatot, az Erdélyi országgyűlési emlékek című forráskiadvány-sorozatot. Kolozsváriként megküzdött, hogy Magyarország első számú történésze, a Magyar Tudományos Akadémia tagja legyen. Az idén megjelent kötet anyagát a szerző Vértanúk a magyar történelemből című, 1867-ben megjelent kötetéből válogatta. A mostani könyv címének magyarázata, hogy Bethlen Gábor után az erdélyi szerencse csillaga leáldozott. A tanulmányok Bethlen Gábor fejedelmi trónfoglalásáról, Kemény János fejedelem végnapjairól, Haller Gábor megöletéséről (mely Apafi lelkén szárad, tette hozzá az előadó), Bánffy Dénes kivégzéséről (az első erdélyi koncepciós perek egyikeként említette a szerkesztő), Szász János szász királybíró haláláról (amit igencsak véres kriminek nevezett Sebestyén), a nevére méltatlan Rákóczi József, II. Rákóczi Ferenc fiának pályafutásáról, Mikes Kelemenről és Cserey Mihály történészről szólnak.
Sebestyén Mihály Midway-szigetek című novelláskötetéről szólva Káli Király István elmondta, mindenben ott vibrál a történelem. A szerzőről pedig, hogy a történelem pimasz módon nem elég neki, s hétköznapjaink történeteit novellistaként igyekszik feldolgozni. A Midway-szigetek valahol félúton a semmi és a minden között vannak. A szerző alattomos műfajt művel, mert az ember kénytelen egyfolytában derülni, hova visz el az író fantáziája, nem lehet megállapítani, álom vagy valóság, fantázia vagy tényleges történet, amit leír. Sebestyén Mihály felolvasta Albert bácsi játékai című novelláját.
Szerzőavatásra is sor került. A Mentor Kiadó házi szerzőjének számító B. Kovács András újságíró, közíró bemutatta a sepsikőröspataki származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Bélát, akit évekkel ezelőtt riporterként fedezett fel, és ösztönzött arra, hogy írja meg emlékiratait. Így született a Magyar tiszt a román hadseregben című könyve, melyet ő mutatott be a Háromszék hasábjain (Egy magyar ezredes könyve – november 2.). Bedő Béla mesélt sepsikőröspataki gyermekkoráról, s arról, hogy akarata ellenére magyarként román katonák oktatójává vált, de megállta helyét. Káli Király István még egy könyvről szólt: Méliusz Anna: Nem hősökről beszélek. Méliusz József második felesége írja meg az első feleség, Klári Securitate általi meggyilkolását és a közös gyermek, Péter őrültségbe kergetését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Doni megemlékezések
A történelmünk egyik legtragikusabb eseményének számító Don-kanyari offenzíva 71. évfordulójára emlékezve a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport és az EMKE Maros megyei szervezete megemlékezéseket szervez, együttműködve a Nyárádszeredai Polgármesteri Hivatallal és a programban szereplő egyházközségekkel. Szombaton, január 11-én 10 órakor Marosvásárhelyen, a római katolikus temetőben, a doni áldozatok emlékművénél tartanak megemlékezést. Aznap 17 órakor Nyárádszereda unitárius templomában ökumenikus istentiszteletre kerül sor, január 12-én 11 órakor pedig a nyárádandrásfalvi református templomban emlékeznek a doni áldozatokra.
A megemlékezések mellett a Maros megyei katonai hagyományőrző csoportok emléktúrát szerveznek, melyen a résztvevők többek között második világháborús hagyományőrző egyenruhákban vonulnak majd, a 2. magyar hadsereg téli meneteléseit idézve fel. A részletes programtervezet: I. Megemlékezés a doni áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél – január 11., szombat 10 óra – Gyerő Attila unitárius teológiai hallgató imája – ünnepi beszédet mond Benkő József történészdoktorandusz – Pál-Antal Sándor történész előadása – Ábrám Noémi műsorvezető éneke – koszorúzás – himnuszok eléneklése II. Megemlékezés Nyárádszeredában – január 11., szombat – gyülekezés a központban – 17: ökumenikus istentisztelet az unitárius templomban: Sándor Szilárd unitárius lelkész, dr. Köllő Gábor római katolikus plébános – dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei elnöke köszöntőbeszéde – Benkő József történészdoktorandusz előadása a Don-kanyari csatákról – Benkő Zsolt hagyományőrző őrvezető előadása az erdélyi katonai hagyományőrzésről – fellép a nyárádszeredai kórus Ferenczi Csaba vezetésével – a székely himnusz eléneklése – 18.30: Székely Endre református lelkész imája a református templomban – koszorúzás a nyárádszeredai világháborús emléktáblánál – a magyar himnusz eléneklése – 19: vacsora, emléklapok átadása – Tóth Sándor polgármester, házigazda köszöntőbeszéde – Miholcsa József hagyományőrző alezredes előadása a huszáréletről – ismerkedés, közös hagyományőrző eszmefuttatások, zene-ének, katonadalok – 24: takarodó január 12., vasárnap – 7: ébresztő – 8: reggeli – 9: felvonulás a hagyományőrző csoportokkal – 9.30: koszorúzás a nyárádszentannai háborús emlékműnél – 11: istentisztelet a nyárádandrásfalvi református templomban – 13: hazaindulás előtt falatozás és nótázás III. Megemlékezés az andrásfalvi református templomban – január 12., vasárnap 11 óra – istentisztelet – Gecző András református lelkész köszöntője – dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei elnöke köszöntőbeszéde – Benkő József előadása a Don-kanyari csatákról – Benkő Zsolt hagyományőrző őrvezető előadása az erdélyi katonai hagyományőrzésről
Népújság (Marosvásárhely),

A Holnap szerbje
Széljegyzetek Németh Ferenc könyvéhez*
A húszas évek vége Ady-ellenes támadásai, s főleg a fiatal „konzervatívok” Adyval kapcsolatos megnyilatkozásai kapcsán írta A Holnap Társaság szerb tagja, Todor Manojlovic egyik korabeli cikkében: „…Magyarországon még mindig nem érzik át teljesen, hogy mit és kit bírnak Adyban. […] Fájdalom, úgy látszik, hogy itt is egészen más, nem irodalmi és esztétikai motívumok a mérvadók. Itt is úgy látszik, a napi politika és társadalmi áramlatok befolyásolják az embereket, és az a vágy, hogy az új és szenzációs Ady-támadások útján új lehetőséget adjanak önmaguknak, és kiérdemeljék az uralkodó áramlatok jóindulatát.”
Manojlovic szándéka nemes, de argumentációja ma már nem érthető maradéktalanul, éppúgy, ahogy az Ady-apologetika egy jelentékeny hányada sem. Ady költészete – s éppen a kortárs számára – nehezen választható el a költő társadalmi programjától; nem állítható komolyan, hogy nem állt volna szemben kora „hivatalos” Magyarországával, hogy nem vett részt olyan radikális mozgalomban, amelynek nyílt célja a politikai felépítmény lebontása volt. Hiszen éppen maga Manojlovic hangsúlyozza Németh Ferenc most megjelent, citátumokban bővelkedő – a fönti passzust is tartalmazó – kötetében a költő társadalmi-politikai elkötelezettségét, s arra is utal, hogy A Holnap emberei tudatosan akartak mást, mint ami volt. Lásd erről például a szerb költő-műfordítónak azt az esszéjét, amelyet A Holnap temesvári estjén olvasott föl mint bevezetőt – s amely a most tárgyalt kötetbe is bekerült.
Innen nézve nem logikátlan, hogy Ady bírálói még évtizedek múlva is a költőnek a háború előtti kormánypárti elit(ek)re szórt konkrét vádjai, átkai jogosságát vitatták. Az életmű valódi súlyát azonban valószínűleg nem ezek adják meg; minél jobban eloldozzuk Adyt a számára adott esetben közvetlen témát kínáló politikai konkrétumoktól, annál nyilvánvalóbb látomásainak egyetemessége. Hegedűs Lóránt, a múlt századelő író-közgazdász minisztere (nem tévesztendő össze a közelmúltban elhunyt volt püspökkel!), aki a politikában Tisza István, a költészetben pedig Ady hívének mondotta magát, s aki 1940-ben kísérletet tett kettejük emlékének összebékítésére, jól látta ezt. Az utolsó húsz év részleges eszmetörténeti átértékelése is arra figyelmeztet, hogy nem lehet pusztán az 1918-as „forradalmi erők” olvasatában értelmezni a 20. század első másfél-két évtizedének magyar társadalmi eseményeit; akárhány jogos elem volt is a korabeli ellenzék kormánypolitika-bírálatában, Tisza működését meghatározták, esélyeit behatárolták az adottságok, koncepciók és prekoncepciók. Ma már kínos lenne Tisza István politikáját és személyiségét Ady-idézetek alapján rekonstruálni és minősíteni – mint ahogy Ady jelentőségét sem lehet Tisza véleménye nyomán. Amennyire nem igaz, hogy Tisza „gyújtogató, csóvás ember”, rongy és bolond lett volna, ugyanolyan értékelhetetlen, amit a miniszterelnök mondott Bécsben, a Hotel Imperialban – amikor Hegedűs Adyt próbálta népszerűsíteni a delegáció körében –, mereven nézve az asztal közepén álló pálmát: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján.” (Hegedűs Lóránt: Ady és Tisza. [Budapest], Nyugat, [1940], 51. p.). Viszont valószínűleg van igazság-magva annak, amit Hegedűs az 1910 körüli évek Adyjáról mond: „politikai képlátásain már nagyon kezd a falusi ponyvairodalom mutatkozni” (Uo., 75. p.).
Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a két életpálya tárgyszerű párhuzamos mérlegelésére éppen Nagyváradon lehet szellemi-érzelmi indíték, ahol száz-egynéhány évvel ezelőtt oly színvonalas gárdával képviseltette magát a két nagy, szemben álló irányzat, ahogyan az Nagy Endre remek könyvéből, az Egy város regényéből oly szépen kiderül.
Egyébként Németh Ferenc könyvét olvasva hasonló benyomásunk támad, mint egykor, amikor Nagy Endréét forgattuk: a váradi szellemi körök között nem folyhatott olyan gyilkos háború A Holnap alapításának idején, mint amit irodalomtankönyveink sugalltak. Igaz, a kötetben szereplő, a „holnapos” évek eseményeit rögzítő Manojlovic-napló távirati stílusú följegyzései nem adnak sok támpontot ennek a küzdelemnek a föltérképezéséhez. Pontosan szerepelnek benne a szerző olvasmányélményei – mind magas irodalom, sehol propagandakiadvány –, saját írói s főleg fordítói eredményei – olykor bámulatos fegyelemmel, penzumszerűen, ám profi módon dolgozik fordításain, van, hogy egy nap három Ady-verset fordít németre, egy másik napon papírra vet három eredeti költeményt –, s főképp az, hogy a naplóíró kivel, hol, melyik kávéházban, étteremben, bodegában fejezte be az éjszakát, készülve az új szellemi világért vívandó harcra.
Sőt az az érzésünk támad, hogy a harc éppen ott zajlik az asztalnál, bor és egyebek mellett; ami igaz, az igaz, a följegyzésekben sűrűn szereplő Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás alkatilag sem emlékeztettek rohamosztagosokra. Különösen hitelesnek látszik ez a kép, hiszen ezúttal egy olyan szerb alkotó emlékezésein, tanulmányain, naplójegyzetein – Németh Ferenc lényegében minden közölt és idáig kéziratban lévő idevágó Manojlovic-szöveget beillesztett könyvébe – keresztül vetül fény ezekre az évekre, akinek irodalmi nyelve (ekkor) főleg a német – ő fordítja németre Ady és néhány más holnapos verseit a már klasszikus váradi antológia megjelenésének évében, hogy végül a szerb Ady-recepció megteremtőjévé váljék –, s aki világnézetileg is a modern költőcsoporthoz áll közel; magát Adyt már 1908–1909-ben a kor egyetemes költészete egyik legnagyobbjának tekinti, s Babits művészetéről is van hódoló szava. Manojlovicnál nyoma sincs annak, hogy az uralkodó magyar kormánypolitikával szemben szánná rá magát a kultúrpolitikai küzdelemre, nem fordul meg a fejében, hogy Magyarországot föl kellene darabolni s hogy a délszlávoknak közös államban kellene egyesülniük. 1908-ban együtt borzongatja meg a háború előszele őt és a váradi magyar értelmiségieket. A társadalom megújítását valószínűleg a nemzedékváltástól várja; inkább nemzedékek, mint nemzetek küzdelmének tartja a századelő magyar forrongásait és azok következményeit, bele is veti magát a sűrűjébe. Adyval alig egy héttel az után ismerkedik meg, hogy verseinek fordításába fog. A szerb fiatalember nemcsak német tolmácsa barátainak: egyenjogú tagja a társaságnak. A Holnap-antológia második kötetében ott olvasható egyik verse Dutka Ákos fordításában, népszerűsítő cikke jelenik meg a mozgalomról és eszményeiről, temesvári bemutatkozásuk elé pedig azt a bevezető szöveget írja, amelyikből idéztünk már. Nem véletlen vagy egyszeri alkalom ez a temesvári jelenlét sem: Manojlovic nemcsak A Holnapnak, hanem a temesvári Dél társaságnak is a tagja, amely hasonló szellemben dolgozik, mint a váradiak – ráadásul átmenetileg nagyobb sikerrel, itt ugyanis elindítanak egy folyóiratot is – igaz, fönntartani egy évig sem lehet. S a két társaság között mintha a szerb költő-fordító lenne a legközvetlenebb kapocs. Élete Becskerek, Belgrád, Temesvár és Várad négyszögében zajlik, de igazi szellemi közösségét, úgy látszik, a két utóbbiban találja meg. Ez persze nem magából a szűkszavú naplóból derül ki, amelynek igazi forrásértékét Németh Ferenc adja meg azzal, hogy körbeépíti a szerb író későbbi, e korszakra és Adyra vonatkozó utalásaival, a holnaposokkal való levelezéséből készült válogatással – melynek több darabja szintén itt jelenik meg először –, továbbá a szerb szerzőnek ha nem is teljes pályaképével, de életútjára vonatkozó számos megjegyzésével.
Ez a kötet nemcsak a magyar–szerb irodalmi kapcsolatokra irányítja figyelmünket, hanem a magyar–magyar viszonyra is; egy délvidéki produktum ad itt lényeges adalékokat olyan, a Partiumban lezajlott irodalomtörténeti eseményekhez, amelyek az erdélyi magyar kisebbségtörténetnek is előzményei. S térjünk itt vissza ahhoz, amit Ady és a napi politika viszonyáról mondtunk. 1929 elején jelent meg az a felhívás, amelyet többek között Bánffy Miklós, Benedek Elek és Tamási Áron is aláírt, és amelyben ez is szerepel: „Ady Endrének, az ősi tehetségnek nem volt egyéni élete. Az ő élete a magyarság ezeréves életének sűrített szimbóluma volt, egész nagyságában, egész szerencsétlenségében – egész elrendeltségében.
Nem azért szakadt ki fajából, hogy gyűlölje, szeresse, magasra csillogtassa, avagy ostorozza. Ő fajának elválaszthatatlan, kiválaszthatatlan homogén része, talán a pszichéje, talán az öntudata, talán az önítélete, talán egy idegcentruma, talán a vérkeringése volt. Döntő fontosságú, száz alakban megjelenő erőforma a magyarság roppant testében.” (Szobrot Adynak. [A szoboralap intézőbizottságának felhívása.] Brassói Lapok, 1929. január 28., 3. p.)
Ezt az előzményjelleget az egyik szálon a személyi átfedések is alátámasztják. Hegedüs Nándor például, aki részt vesz A Holnap dolgaiban, Trianon után a kisebbségi közélet, sajtó és politika egyik fontos alakja lett; a most tárgyalt kötet apró hibáinak egyike, hogy a névmagyarázatokban erre még utalás sincs, a rá vonatkozó passzusban nem kerül említésre 1918 és a harmincas évek vége közötti szerepe. Vagy például Antal Sándor két világháború közötti, szintén fontos csehszlovákiai munkásságáról sem esik egy szó sem.
A két világháború közötti erdélyi-partiumi és délvidéki magyar irodalomban egyébként számos közös szál van. A délvidék szülötte volt Járosi Andor, a kolozsvári evangélikus esperes, a Helikon tagja, aki szembeszállt a náci rendelkezésekkel – s akit végül a szovjetek deportáltak. Hunyady Sándor még Kolozsvárt írt, s talán legfontosabb drámája, a Feketeszárú cseresznye Bácskában játszódik a főhatalomváltás idején, a korszak egyik legértékesebb erdélyi regényét, a Tibold Mártont az Óverbászon született, Marosvásárhelyre elszármazott Molter Károly írta meg – egy délvidéki német fiatalember magyarrá válásáról. Valamiképpen ez a könyv is ebbe a sorba illeszkedik, ez idő szerint éppen a végére.
S szóljunk néhány szót a sorozatról is, amelyben a kötet megjelent. Volt már a délvidéki magyarságnak irodalomtörténeti hagyományokat föltáró sorozata, de az évtizedekkel ezelőtt megszűnt. 2011-ben indult útnak az új sorozat, a Délvidéki soroló; Németh Ferenc Ady vonzáskörében című könyve ennek harmadik darabja. A másodiknak a szerzője az óbecsei Draskóczy Ede ügyvéd, szerkesztő, politikus, művelődésszervező; a korábban alig emlegetett Draskóczy Szenteleky Kornéllal és a nemrég Bárdi Nándor által újrafölfedezett Kende Ferenccel együtt a két világháború közötti délvidéki magyar kultúrélet legjelentékenyebb működtetői közé tartozott. A közgyűlési beszédeket, cikkeket, tanulmányokat és a szerzőre vonatkozó dokumentumokat tartalmazó kötetet Mák Ferenc állította össze, ő írta az elemző tanulmányt is, elkészítette továbbá a kötet számára Draskóczy nyomtatásban megjelent írásainak bibliográfiáját. Ennek előtte Mák biztos kézzel választotta ki a századforduló lappangó irodalmi anyagaiból Kanizsai Ferenc Ifjú Csóti Pál című regényét, „amelyben a birtokát vesztett dzsentri délvidéki változatának történetét írta meg” az elfeledett (s az utószó szerint éppen ezzel az egy művével a többi fölé nőtt) szerző. Mák a sorozatterv leadásakor húsz kötetet nevesített, de ezekkel a Délvidéki soroló nyilván nem lesz lezárva. A legközelebbi kiadványok egyike annak a Herczeg Ferenc-konferenciának az anyaga, amelyet az író születésének százötvenedik évfordulóján, 2013 szeptemberében rendeztek meg Versecen, házigazdaként az ottani, már az elemi iskolát is húsz éve nélkülöző, ám rendkívül agilis szórványtagok Petőfi Sándor Kultúregyesületével.
S hogy most egy szuszra tudassunk még néhány információt az olvasóval: Mák Ferencnek – sok évvel korábbi, elsősorban irodalomtörténeti tanulmányokat, esszéket, jegyzeteket tartalmazó kötetei és A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája (Újvidék–Zenta, Forum–Vajdasági M. Művelődési Intézet, 2008) című testes munkája után két fontos könyve látott napvilágot nemrégiben: a Vesztegzár. Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlavónia – magyarságának sorstörténetéből című tanulmánykötet és a Magyarok a Vajdaságban 1918–1945 című történelmi kronológia, ez utóbbi Zentán, a most tárgyalt sorozatot is megjelentető Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, az előbbi pedig a szlovákiai Méry Ratio és a budapesti Pro Minoritate Alapítvány gondozásában.
Filep Tamás Gusztáv
* Németh Ferenc: Ady vonzáskörében. Todor Manojlovic Nagyvárad, Temesvár és Arad között 1907–1910. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012 (Délvidéki Soroló 3.), 195 p.
Várad (Nagyvárad)

Címereink tudósa
– Beszélgetés dr. Szekeres Attila István heraldikussal –
"Magyarország köztársasági elnöke dr. Szekeres Attila István heraldikus részére múltunk, gyökereink kutatásáért, a magyar, a szász és a székely jelképek, szimbólumok tudományos igényű népszerűsítéséért és a székelyföldi magyar jelen erősítéséért a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adományozta a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából" – szól a hír. Honfitársunk – mondhatnám büszkén: földink – itt született Marosvásárhelyen, gyerekéveit a család ősi fészkében, Mezőmadarason töltötte, majd a református lelkipásztor apát követve Radnótra költözött a család. Attila a Bolyaiban érettségizett, a sors Sepsiszentgyörgyre sodorta. Itt aztán úgy ráragadt a székely nyelvjárás, hogy engem is megtévesztett ez a mezőségi székely. Kiváló újságíró, munkáját Méray- díjjal és Oltyán László-díjjal ismerték el, a MÚRE-ban másfél évtizede tevékenyen részt vesz, az újságíró társadalom érdekeiért, a minőségi újságírásért emelve szót. A Becsületbíróságnak is tagja újabban. Tanult, egyetemekre járt, különböző szakokat látogatott, és közben heraldikussá képezte magát, címertanból doktorált.
– Legelőször azt tisztázzuk, mi is az a heraldika?
– A heraldika vagy címertan a történelem segédtudománya, mely a címerek keletkezésével, fejlődésével, összetételével, szerkesztésével, megjelenítésével, értelmezésével, adományozásával vagy felvételével és használatával foglalkozik. A heraldika két részből áll: címertudomány, amely a címeralkotás elméletével, a címerek meghatározásával, öröklésével foglalkozik, és címerművészet, amely a címerek plasztikus megjelenítésével. Én mindkét ágat művelem, habár hangsúlyozni szeretném, nem vagyok művész, tudományos alkotómunkát végzek, amikor egy-egy közigazgatási egységnek címert tervezek, rajzolok, festek. Elsősorban a címertudomány művelője vagyok – heraldikus. A megélhetést jelentő újságírás mellett kutatok, számos tanulmányom jelent meg magyarul, románul egyaránt, országos és nemzetközi konferenciákon tartok előadást, és községeknek, városoknak, megyéknek tervezek címert.
– Te mikor és miért kezdtél el foglalkozni a címertannal?
– Mindig is vonzott a középkor és kora újkor története, s a címerek ekkor voltak a társadalom "főszereplői". Történelmi regények, filmek ragadtak meg. Aztán az első lökést 1980-ban, tizenöt éves koromban kaptam. Egy rokon temetéséről apám a mezőmadarasi Szekeres család nemeslevele latin szövegének másolatával és annak fordításával tért haza. Sokat tanulmányoztam azokat a lapokat, és megrajzoltam első címeremet. Az 1989-es fordulat után lehetett beszerezni szakirodalmat, s én gyűjtöttem és olvastam: magyart, románt, franciát, angolt, németet, olaszt, lengyelt. Emellett gyakorlatra is szükség van. A terepen tanulmányoztam címereket a kolozsvári Farkas utcai református templomban, a Házsongárdi temetőben, a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban, a vajdahunyadi várban, a köpeci református templomban, levéltárakban és másutt. Továbbá rajzoltam és festettem címereket – eleinte kényszerből, mert sok közigazgatási egységnek terveztem jelképet, s azok megrajzolását nem volt kire bíznom, így előkaptam a ceruzát, ecsetet, és magad, uram. 2005 elején hites címergrafikusi akkreditálást kaptam az országos címertani bizottságtól. A heraldikát nem iskolában lehet megtanulni, az a kevés, amit ebből az egyetemen oktatnak, legfennebb löketet adhat az érdeklődőnek. Mindamellett, hogy autodidakta módon elsajátítottam, amit lehetett, mégis, hogy véletlenül se tartsanak dilettánsnak, Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot is – amire a Ceausescu- korszakban nem volt lehetőségem –, természetesen címertanból készítettem az államvizsga dolgozatomat, majd címertanból doktoráltam a Román Akadémia kolozsvári történelmi intézetében.
– A többségi nemzet értékeli munkádat?
– Hogyne! Jobban, mint saját erdélyi magyarjaink. Évek óta meghívnak az országos genealógiai és címertani kongresszusra, ahol mindig székely vagy magyar címerekhez kötődő előadásokat tartottam, szintúgy országos műemlékvédelmi konferenciákra, ahol székelyföldi és erdélyi magyar műemlékek címereiről értekezem. A román szakemberek már várják előadásaimat. Meghívtak, hogy legyek tagja a Sever Zotta Román Genealógiai és Heraldikai Intézetnek, nemrég annak tudományos tanácsába választottak, felvettek a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Heraldikai Bizottságába, és a Moldovai Köztársaságban működő Paul Gore Genealógiai, Heraldikai és Levéltár-tudományi Társaság is meghívott tagjai sorába. Megjegyzem, ezekbe nem én kértem felvételemet. Viszont a magyarországi szervezetekbe – Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, Magyar Tudományos Akadémia Köztestülete – én jelentkeztem. 2009-ben, Mihály János történész kezdeményezésére Pál Antal Sándorral és Zepeczaner Jenővel közösen megalakítottuk a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportot. Nyomdában van a negyedik tanulmánykötetünk, a Címer és pecsét a Székelyföldön című vándorkiállításunk minden jelentősebb városban megtekinthető volt, elkészítettük a székely történelmi zászlósort. Címertervezői munkásságomat a román államfő is elismerte, 2011-ben megkaptam a Kulturális Érdemrend lovagkeresztjét.
– Milyen jelképeket kell hordoznia egy közigazgatási címernek?
– Minél kevesebbet és minél egyszerűbbeket, az illető városra vagy községre a legjobban illőt. Kevés címerképet kell felvinni a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. A túlzsúfolt címert használóján kívül senki sem jegyzi meg. S gondoljunk arra, hogyan mutat hivatalos papír fejlécén vagy névjegyen, tehát apró méretben egy különböző figurákkal teleszórt ábra? Semmivel sem előkelőbb az a címer, amelyben sas van, mint az, amelyikben éppenséggel veréb, ha netán Verebesről esik szó, sőt, utóbbi névcímerként még értékesebb is. Vigyázni kell a mértékletességre. A címer nem nemzetiségi statisztika, mint ahogyan nem történelemkönyv, nem földrajzi atlasz és nem falumonográfia! Nem kell belezsúfolni minden, az illető településhez kötődő eseményre utaló jelképet. Sokszor veszekedésig fajulóan vitázom polgármesterekkel vagy a község "mindentudójával", mert olyan majd’ mindenhol akad. Mindig arra törekszem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki egy címerből. Minél régebbi egy címer, annál rangosabb és értékesebb. Tehát meg kell tudni, a városnak, a községnek, esetleg egyik falujának volt-e címere vagy ábrás pecsétje, mert ebben az esetben azokat föltétlenül fel kell használni. Amennyiben nincs ilyen, s zömmel ez a helyzet, a település történelmében kell valamilyen fontos eseményt találni, vagy a községet birtokló, de annak előmeneteléért tevő nemesi család címerét felhasználni. Ha lehetséges, beszélő vagy névcímert kell alkotni.
– Van-e ma létjogosultságuk a címereknek?
– Természetesen van. A címer egyéniesíti a közigazgatási egységet. Az egyszerű, jó címer megragadja a szemlélőt, aki a képet hozzácsatolja a településhez. A címer ugyanolyan fontos, mint a közigazgatási egység neve. A címernek az azonosítás, a ráismerés is feladata. És ne feledjük, jelképeiben is él egy közösség, s ha teheti, büszkén lengeti zászlaját, jelöli meg felségterületét, s idegenben való ünnepléskor büszkélkedik saját jelképeivel, mutatja, honnan érkezett.
Heraldikusunk szerénysége tiltotta, hogy elmondja, hát elmondom én: Erdélyben ő az egyetlen szakképzett művelője e tudománynak-művészetnek. Gratulálok, azért is, mert két országban is öregbítetted hírnevünket. Ez valóban férfimunka volt – hogy a költőt parafrazáljam.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely),

Kalapdobással búcsúztak a tanító- és óvóképzősök
Végzős hallgatók, egyetemi oktatók, családtagok és barátok vették át a szurkolók helyét csütörtökön a Babeş–Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának kicsengetési ünnepségén a Városi Sportcsarnokban. Tanácsokkal, idézetekkel, verses-zenés műsorral indították útra a tanító és óvópedagógus szakot végzett fiatalokat.
Ötvennégy nappali tagozatos és huszonhárom távoktatásos hallgatót köszöntött elsőként dr. Antal Sándor tanulmányi igazgató a székelyudvarhelyi sportcsarnokban, hangsúlyozva, hogy miandannyiukban ott van az egyedi és meg nem kettőzhető érték.
„Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban” – Mahatma Gandhi szavait idézte beszédében Bunta Levente polgármester, rámutatva, hogy nem szakma, hanem küldetés kell legyen a hallgatók választott pályája, hiszen az emberi tudással, annak alakításával foglalkoznak majd az elkövetkezőkben. Nem csak bölcsességet és élettapasztalatot adunk át az eljövendő generációnak – tért ki köszöntőjében Porsche Éva Hargita megyei tanfelügyelő, hangsúlyozva a pedagógusok szerepét a személyiség és kritikus gondolkodás kialakításában. Tót-Harsányi Éva, a Zsibongó Napközi Otthon igazgatónője és Tikosi Éva, a Tompa László Általános Iskola vezetője szintén a pedagógusi feladat fontosságára emlékeztette a végzősöket.
Az ovisok verssel és rajzzal, az iskolások gitárral kísért dallal, a másodéves főiskolások pedig beszéddel, valamint zenés-verses előadással búcsúztatták a ballagókat. Ezt követően a távoktatásos és nappalis hallgatók szóltak végzős társaikhoz. A nappalis hallgatók cselló, furulya és gitár hangjával tették emlékezetessé a ballagási dalokat, majd az oklevelek átvétele után mindannyian a levegőbe dobták kalapjaikat.
Veres Réka. Székelyhon.ro

Elkezdődött a történelmi konferencia Gyergyószentmiklóson
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyói fiókszervezetének, valamint a Gyergyói Népfőiskolai Társaság szervezésében elkezdődött a már hagyományossá váló történelmi konferencia Gyergyószentmiklóson. A megnyitóra csütörtökön került sor a művelődési ház Karancsi Sándor termében. A konferencia idén a Werbőczy törvénykönyvétől Gyergyószentmiklós városjogáig címet viseli.
Az érdeklődőket dr. Garda Dezső történész köszöntötte, majd átadta a szót Szarka Gábor konzulnak, aki Zsigmond Barna Pál főkonzul nevében is beszélt a jelenlévőkhöz. „A mai alkalom ismét egy jele annak a sokrétű tudományos és kulturális kapcsolatnak, amely Magyarországot és Székelyföldet összeköti. Örömmel látjuk az egyetemek, tudományos intézetek, levéltárak és múzeumok között szövődő egyre erősebb kapcsolatokat” – mondta, majd hozzátette, dr. Garda Dezső nagy szerepet vállal ennek ápolásában, mivel minden évben a konferencia megszervezésén tevékenykedik.
Szarka Gábor gondolatait Mezei János polgármester megnyitó beszéde követte, aki az olvasásra, annak mindennapi igénybevételére hívta fel a figyelmet, majd megköszönte a kutatóknak a konferencián való részvételt. A megnyitóbeszédek után öt, különböző tematikájú előadásra került sor, az alábbiakban ezekről olvashatnak egy-egy rövid összefoglalót.
Újabb régészeti adatok Gyergyószentmiklós történetéhez
Demjén Andrea, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum régésze legutóbbi kutatásaikból nyújtott át egy csokorra valót az érdeklődőnek. A szakember konkrétan három vizsgálódási területre tért ki. Előadásában Gyergyószentmiklós rövid története is helyet kapott. Mint mondta, kissé hézagos a középkori Gyergyószentmiklós képe.
Ezt követően bemutatta a gyergyószentmiklósi Both-váránál, a Szent Miklós római-katolikus templomnál, valamint a pricskei vámházaknál végzett kutatásaik eredményeit. Kifejtette, a Both-váránál a kerítőfal, valamint a torony feltárására irányult a vizsgálat, a munkába pedig egyetemi hallgatók, valamint általános iskolás diákok is bekapcsolódtak. Elmondta, a négy éves munka a torony, valamint a kerítőfal meglétét eredményezi, de hozzátette, a két dolog közötti kapcsolat kérdéses maradt.
A templomnál végzett feltárásokról elmondta, az építmény két támpillérét utólag hozhatták létre, a kutatások során pedig különböző tárgyakat, többek között III. Zsigmond idejéből való lengyel pénzérmét is találtak. A Pricskén végzett ásatásokról Demjén Andrea többek között kifejtette, hozzávetőleg 100 évig működhetett a vám és veszteg intézet. Hozzátette, két istállót, valamint három lakóépületet tártak fel.
Magyarország és magyarok a középkorban
Dr. Csukovits Enikő a középkori Magyarországról tartott előadást, amelyben kitért a magyarok tájékozódására, de arra a képre is, amelyet mások alakítottak ki hajdanán a magyarokról és magáról az országról. Az MTA Történelemtudományi Intézetének szakembere kiemelte, az ókori geográfusok munkáiból tájékozódtak az emberek, de a különböző zarándokutak, majd pedig a kereszteshadjáratok is nagy szerepet játszottak a megismerésben. Előadásában elhangzott, Magyarországról szépen fogalmaztak, azonban a magyar néppel kapcsolatos leírások már nem beszélnek túl kedvesen.
„Nem szabad megsértődnünk, mivel nem csak a magyarokról, hanem az összes népről a negatívumokat emelték ki. A mai magyar ember könnyen megsértődik, ez pedig a középkorban sem volt másképp” – mondta.
Az ötszáz éves tripartitum
Dr. Tringli István tartotta az idei konferencia névadójáról szóló előadást, Werbőczy István hármaskönyvéről beszélt a nagyérdeműnek. „A legolvasottabb volt, csupán a kalendáriumok múlták felül” – hangzott el mondandójában. Tringli kiemelte, nem törvénykönyvről, hanem szokásjogi gyűjteményről beszélünk, mivel ma törvények, hajdanán azonban szokásjog szerint ítélkeztek. A szakember a könyv szerkezetére, valamint a különböző kortárs-művekre is kitért.
Mindszenti Krisztina második házassága
A Nicolae Iorga Történelemtudományi Kutatóintézet részéről dr. Tüdős Kinga tartott előadást, ő egy szerelmi történetet, Mindszenti Krisztina második házasságának és életének körülményeit mutatta be. Krisztina, miután özvegy maradt, hozzáment Csáky István nagybirtokoshoz, az előadó pedig többször is felhívta a figyelmet a második férj által írt levelek szépségére, azoknak választékos megfogalmazására.
Bodor Péter, a székely ezermester
Az MTA külső tagjaként Bodor Péter ezermesterről tartott előadást dr. Pál Antal Sándor. Bemutatója többször is humoros töltetet kapott, mivel kiderült, hogy a valóságban sok dolog nem úgy történt Bodor Péterrel, ahogy azt a népi hiedelmek tartják. Először is nincsenek bizonyítékok arra, hogy mérnök lett volna, továbbá fény derült arra, hogy mégis használtak vasszögeket a Maros-híd építésénél, így az nem teljesen fából készült.
A történész mindezek mellett kiemelte, Bodor akár híres feltaláló is lehetett volna, a szűkös anyagi keretek miatt azonban megmaradt székely ezermesternek. Leghíresebb műve a marosvásárhelyi zenélő kút, azonban nem csak pozitívumokkal hívta fel magára a figyelmet, kétszer is ült börtönben pénzhamisítás miatt – hangzott el a bemutatóban. Az előadó mindezek mellett felhívta a figyelmet, 2013-ban film is készült Bodor Péterről, amit a Román Televízió (TVR) magyar adásának munkatársai készítettek.
A konferencia pénteken tovább folytatódik, délelőtt 9 órától újabb előadásokat hallgathatnak az érdeklődők, amelyekre szintén a Karancsi Sándor teremben kerül sor
Kertész László. Székelyhon.ro

Száz éve élő legendákat rombol le egy új történelemkönyv
Koszta István A sors kereke a végzetre forog? című kötetét mutatták be csütörtök este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A munkáról Pál-Antal Sándor történész mondott elismerő szavakat, majd a szerző beszélt kutatásairól és annak eredményeiről.
A száz éve kitört I. világháborúról írt könyvet Koszta István, aki (kiterjedt ismeretségi köre és nagy nyelvtudása révén) olyan korabeli dokumentumokhoz jutott hozzá, amelyek még a történészt is ámulatba ejtették – mondta Pál-Antal Sándor, hangsúlyozva, hogy a szerző bár irodalmárként és újságíróként inkább a memoár-irodalomra „harapott rá”, pontosan dokumentálódott, levéltárakban kutatott, olyan iratokat ásott elő, amelyek szinte elfelejtve rejtőztek a dobozok alján. Azoknak a politikusoknak a visszaemlékezéseit elolvasva, akik a háború kitörése előtt és közben különböző szerződéskötéseken dolgoztak, bejárta a magyar mellett a román, a német, az osztrák és a francia hadtörténeti levéltárakat, történeti kutató intézeteket, könyvtárakat, megfordult a száz évvel ezelőtti események helyszínein, úgy nyomozott az események, a legendák után. Hiánykönyvnek nevezte a kötetet Pál-Antal Sándor, olyan munkának, amelynek ott kell lennie a történészek asztalán.
Koszta István a könyv előzményeiről, ötletéről, a 16 évig tartó kutatásairól beszélt, hangsúlyozva, hogy nem tartja történésznek az olyan kutatókat, akik nem használnak forrásanyagot. „Megtisztelő feladatként fogadtam Pál-Antal Sándor megbízását” – mondta, ahogy arról is beszélt, hogy egyértelműnek tartotta a román hadtörténeti intézetben való dokumentálódást is, ahogy a bécsi, vagy a párizsi hasonló intézményeket sem hagyhatta ki.
A kutatásai eredményei közül érdekességként elmesélte a szerző, hogy a legenda ellenére, az első világháborút nem a Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása robbantotta ki. „Ezeket a legenda-szerű eseményeket tisztázni kellett végre” – hangsúlyozta Koszta István, aki a fegyverszakértői véleményeket tartalmazó jegyzőkönyvek alapján megállapította azt is, hogy a Gavrilo Princip szerb diák által leadott lövés nem az osztrák-magyar trónörököst érte, hanem annak feleségét, Hohenberg Zsófia hercegnőt, akiről a golyó visszapattanva találta el Ferenc Ferdinándot.
A könyvet 2014. májusára fejezte be és máris készül a folytatás, a második, illetve a harmadik kötet, hiszen egy trilógia első részét tette le most az olvasók asztalára.
Antal Erika. maszol.ro

"A sors kereke a végzetre forog?" – Erdély a Nagy Háborúban
Csütörtökön délután, az első világháború kitörésének századik évfordulójára időzítve, a Bernády Házban mutatták be Koszta István bölcsész-újságírónak A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban című könyvét, amely egy háromkötetes mű első része. A művet Pál Antal Sándor akadémikus méltatta, aki nem a könyv tartalmáról beszélt – arról részletesen maga a szerző szólt – hanem egyfajta bevezetőt tartott a kötet születésének körülményeiről.
Véleménye szerint Koszta István jól dokumentáltan – román, német, magyar hadtörténeti anyagok alapján – írt fontos dolgokról, érdekesen, olvasmányosan. Olyan hiánykönyvnek nevezte, amelyre szükség volt, és amelynek már nagyon régen meg kellett volna születnie.
Koszta István elmondta, hogy a kezdő fejezet címe – Mi dolgunk volt a háborúban? – pontosan tájékoztat a három kötetre tervezett írás első könyvének tartalmáról. Burián István, Őfelsége személye körüli miniszterünk, a forgatókönyv egyik szerkesztője, akitől a trilógia címét is kölcsönözte, egyféle válasza: "Az egész egy borzasztó istenítélete, mely győztessé teszi azt az oldalt, amelynek igaza van." Mint mondta, nem szerkesztői fondorlatként idézi meg Tisza Istvánt is, akinek a korrespondenciájában, parlamenti válaszaiban, kortesbeszédeiben nem mindig tételesen ugyan, de kivehetően ott vannak a Nagy Háború erdélyi "történeteinek" értelmezési esélyei a maguk valós összefüggéseiben és dimenzióiban. Az első fejezetben idézett Tisza- szövegekben néhány kulcsszó, sőt mondat van, amelyeket tájékoztató kiegészítéssel továbbgondolásra ajánlott, még mielőtt a következő két kötetben a téma teljes feldolgozásába kezdene.
Pollmann Ferenc tudományos kutató, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa a könyv hátsó borítóján olvasható méltatásában kijelenti: "Mindaz, amiről Koszta István legújabb könyve íródott, éppen kereken száz esztendeje történt: 1914-ben, amikor a világ még mindig nem szembesült azzal a döbbenetes felismeréssel, hogy képes elpusztítani önmagát. A rákövetkező bő négy esztendő azután meghozta ezt a felismerést is. Van valami végzetszerű az első világháború keletkezéstörténetében, mintha csak a sors akarata lett volna, hogy Európa, majd a világ büszke nemzetei és birodalmai egymásnak essenek; okos és tekintélyes politikusok alvajárók módjára vezessék tévútra a rájuk bízott milliókat; rettenthetetlen hadvezérek küldjék vágóhídra legkiválóbb katonáikat; a világ legokosabb koponyái és legkiválóbb művészei acsarkodjanak egymásra a nem is olyan képzeletbeli frontvonal két oldalán. Hogyan történhetett ez? – kérdezik azóta is, akik számára nem csupán ócska jelszó, miszerint "múlt nélkül nincs jövendő", és ezt kérdezi Koszta István is. A tőle megszokott szívóssággal és alapossággal faggatja a száz év előtti történések emlékeit, és amit talál, legott megosztja olvasóival. Ami talál, leginkább elborzasztó, néha komikus, és néha felemelő, mégis – Nietzsche szavaival élve – emberi, nagyon is emberi.
A szerző hasonló tárgyú, megjelent könyvei:
HUSZÁRTÖRTÉNET (2008) – A marosvásárhelyi 9. hv. huszárezred története
Nem (csak) Erdély volt a tét I. (2010) – Kései tudósítás a párizsi konferenciáról
Nem (csak) Erdély volt a tét II. (2011) – Mária román királynő párizsi követsége
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Tékaforgatag
Könyvbemutató a könyvtár udvarán
Szerda este Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint dzsesszkoncertjével kezdődött a Vásárhelyi Forgatag részeként ez évben is megszervezett Tékaforgatag a Teleki Téka udvarán. A rendezvénysorozat csütörtök délben folytatódott, ekkor nyitották meg a történelmi könyvek vásárát (amelyen tíz könyvkiadó vesz részt), ezt követően pedig a Mentor kiadó mutatta be könyvújdonságait. A könyvtár udvarán Lázok Klára, a Téka és Káli Király István, a kiadó igazgatója, valamint Sebestyén Spielmann Mihály történész fogadta az érdeklődőket és szólt a szóban forgó kötetekről. Mint azt Káli Király István elmondta, a kiadó vezetői 1997-ben döntöttek arról, hogy teret kell biztosítaniuk Erdély történelmének – e döntés eredményeként született meg az Erdély emlékezete sorozat, amelyet eredetileg 20-25 kötetesre terveztek ugyan, de mára már a századik kötetet is meghaladták: a múlt ismerete nélkül nincs jelen, sem jövő. A sorozat elsősorban Marosvásárhely, illetve a Maros megyei magyarság történetére összpontosít, a kötetekben megjelent azon tematikus konferenciák anyaga is, amelyek a fenti tematikákkal foglalkoztak. Sebestyén Spielmann Mihály pedig arra is vállalkozott, hogy megírja Marosvásárhely történeti kronológiáját, ez lett az Időtár sorozat, amelynek eleddig három kötete jelent meg, az idei könyvvásárra valószínűleg elkészül a negyedik is, amely a huszadik század második felét, a diktatúra korát dolgozza fel. Ennek hozadéka, hogy rádöbbentek, a szóban forgó időszakról feltűnően kevés hiteles információ áll a rendelkezésükre, ezért lehetőség adódott az oral history közzétételére, amely kiegészíti a fellelt dokumentumokat. Ennek következménye pedig egy új sorozat lett: a Mentor Emberek, életek című sorozata. A kiadó új könyveiről Sebestyén Spielmann Mihály beszélt. Az első kötet, amelyről szólt, az Erdélyi testamentumok sorozat ötödik kötete, amely erdélyi nemesek és főemberek végrendeleteit tartalmazza, ezúttal a kora újkori Marosvásárhelyről. A könyv célja a marosvásárhelyi levéltárakban található fejedelemség kori végrendeletek vizsgálata és közlése. Hiteles dokumentumok találhatók benne, hiszen roppant őszinte műfaj a végrendelkezés. A kötetben közölt végrendeletekből következtethetünk az 1586-1689 közötti város anyagi és szellemi kultúrájára. A testamentumok nyelvéből azt is megtudhatjuk, milyen volt Vásárhely nyelvi állapota a 17. században. Itt az emberek magyarok voltak, magyarul beszéltek. A kötet anyagát a marosvásárhelyi levéltárból válogatták, Rüsz-Fogarasi Enikő rendezte sajtó alá.
A bemutatandó második kiadvány Pál-Antal Sándor A székelyek földje és népe című könyve, amely a szerző kötetben eleddig meg nem jelent, az elmúlt 25 év során írt tanulmányait tartalmazza. A székelység mindennapjairól szól, és a miskolci könyvvásár egyik legkelendőbb könyvének számított, megérdemelten. A szerző levéltári munkássága alatt írta ezeket a tanulmányokat, amelyek levéltári hitelessége meggyőző és megkérdőjelezhetetlen. A harmadik kötet, amelyről szó esett, ugyancsak Pál-Antal Sándor munkája. A Székely székek a 18. században sorozat 6. kötetéről van szó, amely ezúttal névmutatót takar – több mint negyvenezer nevet tartalmaz, egyedülálló népességforrás, egyfajta székely népszámlálás a 18. századból. A kötet nagy segítséget jelent például a nyelvészek számára. A családnevek hihetetlen változatosságról árulkodnak, segítségükkel az olvasó is megkeresheti őseit, családjának felmenőit. Sebestyén Speilmann Mihály röviden szólt a kiadó többi sorozatáról is, valamint megemlítette: az Időtár negyedik kötete hatszáz nyomtatott oldalt tesz ki, és megjelenés előtt áll, valamint elkészült az első három kötet kiegészítőjével is, ami ugyancsak hatszáz oldalnyi. A könyvbemutató Borsos Tamás végrendelete egy részletének felolvasásával ért véget.
K. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföldi jelképek pecséteken
75 éves születésnapjára időzítette Pál-Antal Sándor történész, nyugalmazott levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja legújabb kötetének bemutatóját a marosvásárhelyi Bernády-házban szeptember 26-án.
A Történelmi szimbólumaink – Székelyföldi pecsétek című könyv akkora értéket képvisel, ami kétszáz év múlva is hiteles forrásként fog szolgálni a kutatóknak – emelte ki bevezetőjében Káli Király István, a Mentor Könyvkiadó igazgatója, hozzátéve, nem tudja, hogy Erdélyben van-e még ekkora munkabírású tudós, mint a szerző. Az alábbiakban Sebestyén Spielmann Mihály történész a kötetről elhangzott méltatásából szemlézünk.
Pál-Antal Sándor ezúttal olyan oldaláról közelít a székelység kérdésköréhez, mint a közigazgatási alá- és mellérendeltségi viszony, a székely székek, székelyföldi városok és települések írásos dokumentumainak külső formai jegyei. Jelen kötete hatalmas adattár és album, olyan korpusz, amelyben 850 intézményi pecsét leírása található meg, a pecsétlenyomat vagy a pecsétnyomó képével, rajzával együtt. A teljesség igényével készült mű valamennyi székely széket beemeli a kutatásba, és a fellelhetőket be is mutatja. Pál-Antal arra is sort kerít, hogy a pecséttani kutatások erdélyi múltján is átkalauzolja olvasóit, ugyanis ez a tudomány legalább 200 éves történetre tekint vissza. A pecséthasználati jog a felsőbbség engedelmével történik, olykor királyi kegy, fejedelmi adomány, de a közigazgatás bürokratizálódásával, az egyre sűrűbb ügyintézési teendők közepette az intézmények kötelességévé tétetik alkalmazása. Ilyen címeres pecséttel hitelesíti a testület az általa kibocsátott iratokat, jegyzőkönyveket, folyamodványokat, hivatali levelezést. A szerző azt a folyamatot éri tetten, melynek során a magánpecsét használatáról áttérnek az intézmények saját címeres pecsétjük rendszeres és lassan kizárólagos használatára.
A közhiedelemmel ellentétben nem csupán nemesemberek passziója, nem csupán a megszállott és bogaras családfakutatók játszótere a heraldika. Az intézményi címer és pecsét ad olykor választ a testület által képviselt alakulat eredetére nézve, akár arra, milyen jelképek használatával képezi le azt az ideológiai/mitológiai hátteret, erőteret, tudatot, amely az intézményt létrehívta, fenntartja. Pál-Antal Sándor a székely nemzet címerétől és pecsétváltozataitól, azok historikumának bemutatásától eljut a társadalom, a közösségi intézmények legkisebb sejtjéig, odáig, ahol még/már szükséges a hitelesítő pecséthasználat. Választ keres arra, miért éppen ezeket a szimbólumokat választották elődei, elődeink, mi okból különböztették meg magukat más közigazgatási egységektől, mettől meddig vannak/voltak használatban a felmutatott és meglelt, kisilabizált szimbólumok, hogyan változtak a jelképeknek választott ábrák, pecsétvésetek, mi indokolja a változást, hogy tükrözik a megváltozott körülményeket, politikai, hatalmi váltásokat, átszervezéseket, pl. a politikai abszolutizmust, milyen fokú a hivatal működési szabadsága, láttatni engedi a viszonyrendszert, aminek keretei között kiépült a hatóság, vagy éppen azt a harcot, amit egyes fiúszékek a saját címer- és pecsétszerzés érdekében vívtak a felettes hatóságokkal. Könyve hosszú használatra született, mintegy arra ingerli a kutatót, a szakembert, hogy gazdagítsa ezt az adattárat.
Másfelől, hogy a politikum se maradjon ki – miként erre a könyv előszava is utal – a székelyföldi autonómia ügyét is előbbre viheti, hiszen az ellenérzések letörésében békés, tudományos eszközként, bizonyíték gyanánt, nem sértő szimbólumként mutatható fel, és arra tanít, hogy az erdélyi, székelyföldi magyar helynév- és szimbólumhasználat nem a tegnap született, nem valamely politikai csoport vagy szeparatizmus csíráztatta ki melegházi körülmények között, hanem hosszú és valóságos történelmi folyamat eredménye, tanúbizonysága, használatától a helyi kis közösségek otthon érzik magukat a belakott, kezük által megművelt hazában.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös találkozón vettek részt a romániai magyar felsőoktatási intézmények vezetői
A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága (MTA KAB) ebben az évben is megszervezte a romániai magyar felsőoktatási intézmények vezetőinek találkozóját. A szeptember 26-i fórum célja a kölcsönös tájékoztatás, az intézmények törekvéseinek az összehangolása, egyeztetése volt.
Az Akadémiai Bizottság meghívásának a következők tettek eleget, és vettek részt a tanácskozáson: Soós Anna (a BBTE rektorhelyettese), Nagy László (a BBTE rektorhelyettese), Benedek József (a BBTE szenátusának alelnöke), Dávid László (a Sapientia EMTE rektora), Kása Zoltán (a Sapientia EMTE szenátusának elnöke), Szilágyi Pál (a Sapientia EMTE kuratóriumának tagja), Szabó Béla (a MOGYE képviselője), Balási András (a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektorhelyettese), Tonk Márton (a Sapientia EMTE Természettudomány és Művészet Karának dékánja), Robu Judit (a BBTE Matematika és Informatika Karának dékánhelyettese), Majdik Kornélia (a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának dékánhelyettese), Rüsz-Fogarasi Enikő (a BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese), Fazakas Emese (a BBTE Bölcsészettudományi Karának dékánhelyettese), Petru Petra (a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudomány Karának dékánhelyettese), Hatházi András (a BBTE Színház és Televízió Karának dékánhelyettese), Antal Sándor (a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának igazgatója). A fórumon jelen volt a szervező MTA KAB elnöksége is: Salat Levente elnök, Péntek János, Csibi Vencel József és Gyéresi Árpád alelnökök.
A találkozó keretében a résztvevők a romániai magyar közoktatás és tanárképzés helyzetét emelték ki olyan problémaként, amely színvonalának és eredményességének a javításában valamennyi képviselőt intézmény érdekelt. A szükségesnek látszó intézkedések elősegítése érdekében a résztvevők megállapodtak, hogy első lépésként egy probléma-katalógus összeállításának az érdekében fognak együttműködni. Az erdélyi magyar felsőokatatás akut kérdéseként emelték ki az orvosképzés helyzetét is, ezzel kapcsolatban a MOGYE magyar tagozata intézményi állásának konszolidálását szorgalmazták, az érvényben levő törvény előírásainak megfelelően.
A felsőoktatási intézmények képviselői egyhangúlag foglaltak állást a kölcsönös tájékoztatás és az intézményközi dialógus fenntartásának a szükségessége mellett. Egyetértettek abban is, hogy a közössé vált magyar felsőoktatási térség és piac indokolttá teszi a szélesebb körű egyeztetést a magyarországi felsőoktatási intézményekkel is, különösen azokkal, amelyek kihelyezett tagozatokat működtetnek Erdélyben. (közlemény)
Transindex.ro

Módosítanák Marosvásárhely kétnyelvű utcanévlajstromát
A 468 név több mint egyharmada helytelen
Marosvásárhelyen otthon vagyunk! címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést a marosvásárhelyi RMDSZ, amely – amint a felhívásában szerepel – "következetesen kitart a magyar közösség azon jogos igénye mellett, hogy a közterek a mieink is, a nyelvi jogaink, anyanyelvhasználatunk, nyelvi biztonságérzetünk megkívánja a kétnyelvű utca- névtáblák mielőbbi kihelyezését". A Bod Péter Tanulmányi Házban szerda este megtartott tanácskozáson a 2007-ben elfogadott kétnyelvű utcanévlajstrom módosításáról, kiegészítéséről esett szó. A tanácskozáson elhangzottak kapcsán Peti András alpolgármestert, a marosvásárhelyi RMDSZ elnökét kérdeztük.
– A legutóbbi egyeztetésen, amit a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) kezdeményezett a kétnyelvű utca-névtáblákra vonatkozó petíció átadása kapcsán, megegyeztünk egy ütemtervben, aminek első lépéseként a szerdai tanácskozás alkalmával a 2007-ben elfogadott kétnyelvű utcanév-lajstrom fordítási hibáinak, eltéréseinek, pontatlanságainak kijavítását célzó javaslatokat összesítettük. A jegyzéket Bartos-Elekes Zsombor helynév-tanszakértő látta el módosítási javaslatokkal, Demeter Zoltán és Velicsek Katalin a fordításban nyújtott segítséget. Bartos-Elekes Zsombor az általa elkészített vitaanyagban 9-féle, gyakran előforduló fordítási, helyesírási és történelmi helységnév-használati hibát összesített, és ez került megvitatásra a szerdai megbeszélésen, amelyen a CEMO munkatársai mellett részt vett Spielmann Sebestyén Mihály, aki a beszélgetést vezette, de ott volt Tamási Zsolt, az újonnan megalakult Római Katolikus Gimnázium igazgatója is, valamint Fodor János történész, illetve Máthé Levente, akinek szintén jelent meg könyve Marosvásárhely utcaneveiről. Meghívtuk Pál-Antal Sándor történészt is, aki könyvet írt Marosvásárhely régi utcaneveiről, ő sajnos egészségi okok miatt nem tudott eljönni – nyilatkozta lapunknak Peti András. Az alpolgármester hangsúlyozta: folytatni kell az egyeztetést, mivel voltak olyan kérdések, amelyekben a szakértők sem értettek teljes mértékben egyet.
"A szerdai tanácskozáson született módosítási javaslatokat összesítjük, és egy elkövetkező találkozón véglegesítjük a jegyzéket. Két lehetőséget látunk: vagy tanácsi határozattervezetet terjesztünk be, amiben azonban nem a román utcaneveket módosítjuk, hanem helyesírásilag kijavítjuk a 2007-ben elfogadottakat, illetve, figyelembe véve, hogy 2007 óta több tucat esetben adtunk új utcaneveket, ezeket időszerűsítjük. Amennyiben közbeszerzési eljárás íródik ki, ezek alapján már a helyesírási hibák nélküli változatot figyelembe véve készíttetjük el a táblákat. Olyan megoldást szeretnénk, ami rövid idő alatt kézzelfogható eredménnyel járna" – tette hozzá.
Marosvásárhely alpolgármestere kérdésünkre elmondta, jelenleg a 2007-es jegyzéken szereplő 468 utcanév közel 40 százaléka nyelvtanilag hibás, pontatlan.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Az 1956-os forradalom áldozatai Uzon községből
Az 1956-os forradalom széles visszhangot keltett Romániában. A legnagyobb rokonszenv a Székelyföldet magában foglaló Magyar Autonóm Tartományban kísérte az eseményeket, a Román Kommunista Párt és államvezetés azonban nyíltan szembehelyezkedett a Sztálin halála után megindult enyhülési folyamattal, és már a magyar forradalom leverése előtt fellépett a rendszert bírálók, a változást akarók, a magyarországi népmozgalommal szolidaritást vállalók ellen.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28-án kezdődött a megtorlás, mely több hullámban mintegy tíz évig tartott, mialatt ezernél is többen –többnyire magyarok – kerültek a Securitate fogdáiba vagy börtönbe. Ekkor jelent meg az alábbi versike: ,,Tiszteljétek az út menti fákat, / Arra akasztják a kommunistákat.”
A magyar forradalom híre futótűzként terjedt el a lakosság körében. Október 24-étől minden rádióval rendelkező család naprakészen értesülhetett a több száz kilométerre zajló eseményekről. Sokan lelkesedtek, és ki is fejezték csatlakozási szándékukat.
Benczel András, Uzon község körzeti orvosa a néptanács előtt jelentette ki: nem ért egyet azzal, hogy a magyar kormány a Szovjetuniótól kért segítséget, szerinte az Egyesült Államokhoz kellett volna fordulni. A kuláknak nyilvánított Zoltán Gyula Bikfalván azt kiabálta, hogy nálunk is meg fog történni a forradalom, és találkozni fogunk a magyar testvérekkel – írja Pál Antal Sándor Áldozatok, 1956 című könyvében, melyből az alábbi adatok egy része származik. A meghurcoltak különböző foglalkozásúak, s bár az értelmiségiek, munkások, földművesek aránya nagyjából kiegyensúlyozott, az egyházi személyek száma rendkívül magas. Uzon községből mindkét felekezet (a református és a római katolikus) papját meghurcolták.
Nagyobb Péter Fiatfalván született 1902. február 3-án. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 70. szám. Foglalkozása: református pap, letartóztatva 1959. április 19-én. Vád alá helyezve a BTK 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje és utolsó előtti bekezdése értelmében, ,,ellenséges izgatás” miatt.
Államrend elleni intenzív bujtogató propagandát fejtett ki” a lakosság körében. 1949-től pap Uzonban, és már akkor ,,népidemokrácia-ellenes” tevékenységet kezdett folytatni. 1955-ben letartóztatták ,,a kollektív gazdaság elleni nyilvános sovén-nacionalista jellegű izgatásért”. Akkor az 1955. szeptember 24-én közzétett 421. számú rendelet alapján amnesztiában részesült. 1959. március 31-én a helyi néptanácshoz hívatták, hogy az 1959/115. rendelet értelmében az általa meg nem művelt egyházi földeket adja át az államnak. Ekkor több személy jelenlétében ,,gyalázta a népi demokratikus rendszert és dicsérte a polgári-földesúrit, ugyanakkor súlyos rágalmakkal illette az államhatalom helyi vezetőit”. 1959 februárjában ,,egy egyházi esküvő alkalmával arra biztatta a lakosságot, hogy ne lépjen be a kollektívbe”.
Kúthi Irén Szotyorban született 1922. május 5-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 5. szám. Foglalkozása: háztartásbeli. Letartóztatva 1959. július 10-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében ,,társadalmi rend elleni tevékenységért”. 1958–59-ben a demokratikus rendszer ellen munkált. 1958. november 5-én a helyi néptanácsnál ,,antiszemita kijelentéseket” tett, ,,gyalázta és sértegette” az államhatalom helyi szerveit, a ,,kormányzási forma megváltoztatását és a régi rendszer visszaállítását akarva”. 1959 tavaszán a 115. számú rendelet megjelenésekor, amikor felszámolták a kulákságot, és felgyorsult a mezőgazdaság szocialista átalakulásának folyamata, ,,uszított, főként volt kulákok kö­rében, a kollektívbe való belépés ellen”.
Kijelentette, hogy ,,inkább elhagyja a falut egy 40 kg-os csomaggal, minthogy belépjen a kollektívbe”. Máskor azt mondta, hogy ,,amíg a volt szolgák vezetik a kollektívet, ő nem lép be abba, mert azok a kollektív vezetésére képtelenek”.
Berde és Berde per, 2 személy. Tagjai: Berde István, Uzonban született 1916. február 6-án. Lakcíme: Uzon, 379. szám. Foglalkozása: napszámos. Berde András, Uzonban született 1908. november 29-én. Lakcíme: Uzon, 57. szám. Foglalkozása: földműves. Letartóztatva mindketten 1958. október 17-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, társadalmi rend elleni tevékenység miatt. Berde István 1958. október 8-án, Berde Andrással együtt, ,,becsmélte” a mezőgazdaság szocialista átalakítását, a kollektív gazdaságot, annak vezetőit. Már azelőtt is tett hasonló kijelentéseket: 1957 folyamán ittasan ,,szidta a kormányzási formát”. Berde András 1958. október 8-án csúnyán összeszólalkozott Karsai Mózes nevű szomszédjával, és ez alkalommal ,,szidalmazta” a helyi kollektív gazdaságot, annak tagjait. Másnap folytatta a szidalmazást, támadta a kommunistákat, a mezőgazdaság szocialista formáját.
Faragó Ferenc Zabolán született 1911. július 24-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 26. szám. Római katolikus pap. Letartóztatva 1959. október 13-án. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, kapcsolva a 419. cikkely 1. bekezdésének 1. pontjával és a 422. cikkely 1. bekezdésének 2. pontjával, ,,társadalmi rend elleni tevékenység, nemi erőszak és üzérkedés miatt”. Több uzoni személy előtt a fennálló kormányzási forma elleni ,,ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki”. ,,Szidalmazta és rágalmazta az állam vezetőit, a párt és az állam intézkedéseit, a Román Népköztársaság törvényeit, sajtóját, rádióadásait és az oktatást, a népi demokratikus rendszer tarthatatlanságát hirdette.” Gyóntató papként ,,megerőszakolta” Szász Margit kiskorút, és ,,egyéb erkölcstelenséget” is elkövetett. ,,Rendszeresen inspirálódott” az imperialista rádióadókból, és egy sor könyvből, pl. Egy napot hazánkért és népünkért, Egy szebb jövő felé, amelyeket a horthysta időszakban ,,hírhedt fasiszták” írtak. A házkutatás során könyveket találtak nála. ,,Hízelgő szavakkal közeledett az emberekhez, és fokozatosan befolyása alá vont többeket, akikben a népi demokratikus rend elleni érzelmeket igyekezett felkelteni.” 1950-ben Barabás Lajos és Salamon Ibolya előtt ,,dicsőítette a fasiszták 2. világháborús gaztetteit”, sajnálkozását fejezte ki, hogy ,,a népirtást nem tudták befejezni”. Ellenséges tettei nyilvánvalóak lettek a ,,magyarországi puccs” idején. Ekkor türelmetlenül végigjárta az emberek házait, ,,magasztalta a felkelő fasiszták bűntetteit”, ,,rágalmazta” a párt- és állami aktivistákat, a mezőgazdaság szocialista átalakításáért tett párt- és állami intézkedéseket. ,,Durva, hazug módon elferdítette a népi demokratikus rendszer megvalósításait.” 1958–59-ben ,,szovjetellenes uszításba” kezdett, ,,kitalált dolgokat” terjesztett a hazai sajtó és az alkotmány objektivitását, a nemzeti kisebbségek jogait illetően. Azt híresztelte, hogy a Magyar Autonóm Tartomány ,,csak porhintés a magyar kisebbség szemébe”. 1946-ban ,,meg akarta erőszakolni” Dobai Erzsébet fiatal lányt, Lisznyóban ,,megkörnyékezte” Prázsmári Etelkát, majd annak testvérét, Bagoly Margitot. 1958-ig ,,szentimentális viszonyt folytatott” az uzoni Szebeni Rudolf feleségével. Azzal is vádolták, hogy nyerészkedési célból árusította a püspökségtől kapott misebort.
Nagyon magas a kollektivizálás ellen szavukat emelő meghurcoltak száma. Az ilyen ügyek többsége 1959-re esik, amikor a román pártvezetés elhatározta az 1949-ben megkezdett kollektivizálás befejezését. Ennek az akciónak a során került börtönbe jelentős számú román etnikumú földműves is.
Az első áldozatok a kulákok voltak. 1949-ben felszámolták a földbirtokos osztályt, és a Bărăganba deportálták, vagy kényszerlakhelyekre telepítették őket. Így vitték el Uzonból a Temesváry családot, Nagy Simont és családját kiskorú gyermekeikkel, Lisznyóból Gáll Dancs Albertet, de az itthoniakra is kegyetlen évek vártak. Lakásunkba beköltöztettek egy hattagú családot, egy kisebb házunkba egy háromtagút. A lakás két első szobáját egy mérnöknek adták ki, nagyapám és nagyanyám számára egy konyha maradt, amolyan kényszerlakhelynek saját otthonukban. Kerítésünkre fel volt írva: Itt kulák lakik, ne higgy neki!, ez esős időben halványan most is látszik. Gyermekkori emlékem...
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc rendkívüli hatással volt Románia lakosságára, és különösen az itt élő magyarságra, 56-ban nemcsak az értelmiségiek mozdultak meg, hanem munkások, földművesek, néha még katonák, párttagok is, zömében viszont párton kívüliek. A visszhang kiterjedt egész Erdélyre. A politikai erjedés azonban nem vezetett sem reformmozgalomhoz, sem fegyveres felkeléshez. Nem volt olyan politikai erő, mely összefoghatta volna a szovjet- és kommunistaellenes indulatokat. Vagyis a magyarországi példa a Magyar Autonóm Tartományban, de egész Romániában megrekedt a vágyak és óhajok, a zsenge kezdeményezések szintjén.
Ambrus Anna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849–1919 között
Történetírásunk egyik fontos megoldandó kérdése az értelmiségtörténet, kezdve annak kialakulásával és végezve a mindennapi életben, különösen a társadalom haladásában és a tudományos élet fejlődésében betöltött szerepének a feltárásával és valós értékelésével.
Az utóbbi években az értelmiségtörténet tanulmányozása terén a magyarországi kutatók jelentős eredményeket értek el, hiszen sikerült feltárniuk a magyar diákok külföldi egyetemjárásának szinte teljes anyagát. És a diákok egyetemjárásának szerves része az erdélyi diákságé is. Enélkül a magyar értelmiség története nem tekinthető teljesnek és egységesnek.
A hiánypótló igény kielégítésére a magyarországi kutatói tevékenységhez társult néhány erdélyi magyar kutatónk – a néhai Tonk Sándor, Szabó Miklós és utóbb Simon Zsolt, mindnyájan Marosvásárhelyről –, akik Szögi László budapesti professzorral és munkatársaival közösen többévi megfeszített munkával feltárták és feldolgozták az 1919 előtti erdélyi diákok egyetemjárását, amit a most ismertetésre került munkával sikerült közkinccsé tenniük.
Ez a kétkötetes munka egy olyan forrásalap, amely nemcsak az erdélyi magyar elit történelmi szerepének megértéséhez és értékeléséhez nélkülözhetetlen kézikönyv, hanem a román, szász és egyéb nemzetiségűekéhez is. Sorrendben az erdélyiek külföldi egyetemjárását tárgyaló sorozatnak az V(-VI). kötete. Amint címéből is látható, közös munka. A kutatás oroszlánrészét Szabó Miklós végezte. Munkacsoportjában rajta kívül részt vett dr. Szögi László történész, a budapesti ELTE könyvtárának igazgatója, dr. Simon Zsolt történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi részlegének főkutatója, Olosz Katalin ny. tudományos kutató, illetve Szabó Marcella, Miklós élettársa, aki az adatbázis adatainak statisztikai értékeléseiben, számsoros feldolgozásában, táblázatok készítésében, szerkesztésében vállalt részt.
Ez a kiadvány egy forrás jellegű lexikonszerű címtár részletes előszóval, mely bemutatja a külföldi egyetemjárás irányát, méreteit és sajátosságait, azokat a jellegzetességeket és értékeléseket, amelyek ezekből következtethetők. Az előszóból megtudjuk azt is, hogy az adatok 128 európai egyetem anyakönyveiből származnak, ami egyben jelzi a kutatómunka méreteit, rendkívüli kiterjedtségét.
Az előszó után következik a 9579 címszóból álló diáknévsor ábécérendben, mely tartalmazza az illető diák életrajzi adatait, külföldi tanulmányainak helyét és idejét, valamint élettörténetének rövid leírását. Fontos szempont volt az adattár összeállításánál, hogy a gyűjtés a teljes Erdélyt befogja, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül, ezért nem csak a magyar történetírás számára szolgál értékelhető adatokkal. A törzsszöveget képező adattárat követi a rövidítések jegyzéke, irodalomjegyzék, az oktatási intézmények mutatója, a származási helyek mutatója, végül a román és angol rezümé.
A munka terjedelmét érzékelteti az a tény, hogy több mint 2,7 millió leütést tartalmaz, ezért nem is lehetett egy kötetben megjelentetni. Az erdélyiek külföldi egyetemjárását tárgyaló forráskiadvány sorozat, és ezen belül a most megjelent két kötet felbecsülhetetlen jelentőségű a magyar értelmiség történelmi szerepének értékelése mellett a helytörténetírás és egyéb tudományágak művelői, valamint a szerkesztői munkát végzők számára is.
Megemlítendőnek tartom, hogy az előző kötet, a Szabó Miklós és Szögi László nevével fémjelzett, az 1701–1848 közötti időszakot tárgyaló diáknévsor mára már olyannyira általánosan használt kézikönyv lett, hogy a szakzsargon nevet is adott neki: "a Szabó–Szögi". A 19. század második felében bekövetkezett információrobbanás nyomán a jelen kötetekhez felbecsülhetetlenül több adat állt a kutatók rendelkezésére, mint az azelőttiekben összesen; ezért, várhatóan, rendkívül hasznos is lesz. Gondolom, ezt majd "a SzaSiSzi"-ként fogják emlegetni.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Október 31-én volt a Román Országos Levéltár napja
1864. október 31-én lépett életbe Romániában az Állami Levéltár szervezeti szabályzata, amely előírta, hogy az Állami Levéltárba helyezendő a minisztériumok hivatalai, tisztviselői és azok alárendelt egységei által létrehozott minden közérdekű dokumentum, amelyek konzerválása hasznos lehet az elkövetkezendőkben.
Habár az Állami Levéltár a román vajdaságok szervezeti szabályzata értelmében Havasalföldön 1831. január 1-jén, Moldvában pedig 1832. január 1-jén létesült, a levéltár napjának október 31-ét választották, mivel gyakorlatilag a már említett rendelet fektette le annak a modern intézménynek az alapjait, amely biztosította a dokumentumok konzerválását és használhatóvá tételét.
Az intézmény fejlődésének fontos állomása az 1925-ben elfogadott levéltári törvény, amely az iratmegőrzés mellett feltételeket biztosított a levéltár tudományos tevékenységének kibontakozására is.
Az 1996. évi 16. sz. törvény megjelenéséig az intézmény neve Állami Levéltár volt, azóta Országos Levéltárnak hívják.
Megyénkben a levéltár mint intézmény 1952. január 1-jén kezdte meg tevékenységét az Országos Levéltár Maros Tartományi Hivatala megnevezéssel, és hatáskörébe tartozott a mai Hargita, Kovászna és Maros megye. Azelőtt a levéltárakat a létrehozó intézmények őrizték, amelyektől az újonnan létesült intézmény fokozatosan átvette a fontosabb iratokat.
Jelenleg a Maros Megyei Levéltár a Maros vidékén élő lakosság 1369–1989 közötti időszakból való anyagi és szellemi életére vonatkozó, latin, magyar, német és román nyelven írt, 7000 irat-folyóméternyi dokumentumot őriz.
Ezt az örökséget hazai és külföldi kutatók tanulmányozzák a levéltár kutatótermében, és a kutatómunkából kiveszik részüket az intézmény munkatársai is, a levéltártant és a történelmet jól ismerő szakemberek, a levéltárban található iratok nyelvét és írásmódját ismerő munkatársak.
A Nemzeti Levéltári Alap tudományos bemutatása szakdolgozatok és A levéltár és a történetkutatás című konferenciákon tartott ismertetők révén történik, amelyeket a Petru Maior Egyetemmel és a Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Intézettel közösen tartanak. Ezen megnyilvánulásokkal párhuzamosan 2001 és 2005 között A marosi levéltár évkönyve címmel a levéltár négy kötetet is közzétett.
2012-ben a levéltár újraindította az évkönyvkiadást, amelyből eddig két kötet látott napvilágot, a 2014. évi pedig nyomdában van. Ugyanakkor kiadás előtt áll Az erdélyi levéltáros életrajzok című kötet, amelyben 40 néhai kolléga munkásságát ismertetjük.
A napokban Kolozsváron került bemutatásra Az 1918/1919 előtti Erdélyre vonatkozó fondok és gyűjtemények jegyzékei címmel – a Magyar Országos Levéltár és Románia Országos Levéltára közös kiadványaként – a kétnyelvű (magyar–román) levéltári útmutató sorozat első két kötete. Az első, amely mintaként is szolgált, a Maros Megyei Levéltár fondjegyzéke, Pál-Antal Sándor ny. levéltáros munkája. Ez a kétnyelvű kötet részletes útmutató a levéltárunk raktáraiban található 1918 előtti időszak anyagát kutatók számára.
Levéltárunk a közönség szolgálatában áll, évente több száz igazolást, másolatot és kivonatot adunk ki az általunk őrzött iratokról az igénylők számára.
Az állampolgárok jobb tájékoztatása érdekében az Országos Levéltár megkereshető az interneten is a www.arhivelenationale.ro címen, ahol az érdeklődő megtalálja az országban lévő levéltárak által őrzött levéltári fondok és gyűjtemények lajstromát, a fondok megnevezésével, évkörével és a leltári egységek számával együtt. Ugyanott megtalálható a levéltárak címe, valamint a kérvénymodellek és a kérvényezőket eligazító magyarázó szövegek is.
A Maros Megyei Levéltár e-mail címe: mures.an@mai.gov.ro.
Prof. dr. Liviu Boar, az Országos Levéltár Maros megyei fiókjának igazgatója Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pecsétes könyv, avagy a szimbólumok ragyogása
Elsőéves korunkban derék tanáraink odafönn a kolozsvári egyetemen megpróbáltak becsalogatni a történelmi segédtudományok erdejébe. Az igazat megvallva, mi, gyarló kezdők eléggé csenevész erdőcskének véltük, hiszen arra számítottunk, hogy menten bevetnek bennünket az emberiség történetének óceánjába.
Lassan be kellett látnunk, ahhoz, hogy valamit is megismerhessünk ebből a múltból, ha valamit fel akarunk fedezni – mondjuk egy tájegység időbeliségét és annak lakóit látni-láttatni akarjuk, miként éltek, miként döntöttek emberpróbáló helyzetekben, s mit vittek véghez száz esztendővel annak előtte vagy öt századdal korábban, bizony szükség van a segédtudományokra. Ezek bizonyultak alkalmas kulcsoknak, amelyek (majdnem) minden ajtót nyitnak. Magunknak kellett rájönnünk arra, hogy egy-egy kutatás során melyek bizonyulnak a leghasználhatóbbnak.
Efféle aranykulcsok voltak a paleográfia, a régi írások kisilabizálásának tudománya és/vagy a középkori latin nyelv ismerete, a kronológia, az időrend, a heraldika, a címerek tana, a szfragisztika, azaz a pecséttan. Nos, itt helyben is vagyunk: Pál-Antal Sándor akadémikus, az örök és örökös levéltáros, a Székelyföld múltjának avatott ismerője, számos könyv, cikk, tanulmány szerzője meglepett bennünket egy újabb könyvvel, melynek címe Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek.
Rosszul mondom: nem, dehogyis lepett meg, hiszen az utóbbi évtizedben a közigazgatás történetét dolgozta fel több műben is, az intézmények működését elsősorban a székely székekben, azok iratkiadási gyakorlatát tárgyalta, új szempontok szerint világítva meg a hivatalok belső mechanizmusát. A történész számára természetes, hogy ehhez hatástanulmányokat is csatol, nem pusztán a döntéseket írja le és azok mozgatórugóit keresi meg, de a döntések utóéletéről, hatásáról, következményeiről, társadalmi fogadtatásáról, egyszóval a közösségi visszajelzésekről is tudósít. Így lesz kerek egész a múlt valamely választott szelete. Már ha egyáltalán lezárható megnyugtatóan az, ami elmúlt és rekonstruálható a teljesség igényével...
Pál-Antal Sándor ezúttal olyan oldaláról közelít a székelység kérdésköréhez, mint a közigazgatási alá- és mellérendeltségi viszony, a székely székek, székelyföldi városok és települések írásos dokumentumainak külső formai jegyei. Egy levéltáros számára, aki régi peres-poros iratokkal bíbelődik évtizedek óta, szinte természetes, hogy nem csupán a tartalmukat deríti fel, hasznosítja tanulmányokban vagy forrásközlésekben, hanem azt is megnézi, miként hitelesítették, miféle pecsétet vagy bélyegzőt használtak az intézmények, a fő- és középrendű hivatalnokok, iskolák, egyházi közületek, az igazságszolgáltatás és egyáltalán a közigazgatás szervei, fórumai.
Jelen kötete egy hatalmas adattár és album, olyan korpusz, amelyben 850 intézményi pecsét leírása található meg, a lenyomat és a pecsétnyomó képével, rajzával együtt. A teljesség igényével készült mű valamennyi székely széket beemeli a kutatásba, és a fellelhetőket be is mutatja. A királyi, fejedelmi kancelláriák gyakorlatától a kisközségek pecséthitelesítői mindennapjaiig hosszú út vezetett. A székely székekben lassan és viszonylag későn gyökerezett meg a szászokhoz vagy a vármegyei gyakorlathoz képest. De szokvánnyá, kötelezővé vált, kötelezővé tette a Gubernium, a császári közigazgatás, majd a budapesti kormányzatok. Ezt a pecsétszolgáltatást a szerző 1918-ig kíséri figyelemmel.
A szerző arra is sort kerít, hogy a pecséttani kutatások erdélyi múltján is átkalauzolja olvasóit, ugyanis ez a segédtudomány legalább 200 éves történetre tekint vissza, művelői szászok és magyarok, majd újabban a román tudomány is csatlakozott a kutatásokhoz, legyőzve idegenkedését, ami csak árthat a tudománynak, megszabadulva az előítéletektől, elismeri azt, hogy a pecsét- és címerhasználat a Kárpátokon túl viszonylag kései keletű. E tekintetben a kora újkorban Erdély úgymond legkeletibb állomása a nyugat-európai típusú címer- és pecséthasználatnak.
A pecsétek rajzolata rendszerint a címerektől kölcsönzött. És ebben rejlik az átjárhatóság a heraldikához, amaz (a szfragisztika) ugyanis szorosan kapcsolódik a címertanhoz. A pecséthasználati jog a felsőbbség engedelmével történik, olykor királyi kegy, fejedelmi adomány, de a közigazgatás bürokratizálódásával, az egyre sűrűbb ügyintézési teendők közepette az intézmények kötelességévé tétetik alkalmazása. Ezzel a címeres pecséttel hitelesíti a testület az általa kibocsátott iratokat, jegyzőkönyveket, hivatali levelezést. Tetten érhető a könyv lapjain a magánpecsét használatáról (ez ui. a hivatalos iratok hitelesítésének első formája) való áttérés az intézmények rendszeres és lassan kizárólagos saját címeres pecséthasználatára. (A magáncímerek és gyűrűs pecsétek használata jóval megelőzi a hatósági/intézményit, a királyi kancelláriák kivételével.)
A közhiedelemmel ellentétben tehát nem csupán a nemesemberek passziója, nem csupán a megszállott és bogaras családfakutatók játszótere a heraldika. Az intézményi címer és pecsét ad olykor választ a testület által képviselőt alakulatnak, akár eredetére nézve, akár arra, milyen jelképek használatával képezi le azt az ideológiai/mitológiai hátteret, amely az intézményt létrehívta, fenntartja.
Pál-Antal Sándor a székely nemzet címerétől és pecsétváltozataitól eljut a társadalom, a közösségi intézmények legkisebb sejtjéig, odáig, ahol még/már szükséges a hitelesítő pecséthasználat. Választ keres arra, miért éppen ezeket a szimbólumokat választották elődeink, mi okból különböztették meg magukat más közigazgatási egységektől, mettől meddig vannak/voltak használatban a felmutatott és meglelt, kisilabizált szimbólumok, hogyan változtak a jelképeknek választott ábrák, pecsétvésetek, mi indokolja a változást, miként tükrözik a megváltozott körülményeket, politikai változásokat, hatalmi váltásokat, átszervezéseket, pl. a politikai abszolutizmust, milyen fokú a hivatal működési szabadsága, láttatni engedi a viszonyrendszert, aminek keretei között kiépült a hatóság, vagy éppen azt a harcot, amit egyes fiúszékek a saját címer- és pecsétszerzés érdekében vívtak a felettes hatóságokkal.
A könyv talán meg sem születhetett volna, vagy jóval csonkább lenne, ha Pál-Antal Sándor a saját kutatásai és kutatói szerencséje mellett nem támaszkodott volna az utóbbi huszonöt esztendő történeti, címer- és pecséttani kutatásaira, amelyek a székelyföldi intézményekben (múzeum, levéltár, könyvtár, akadémiai kutatóintézet) vagy másutt (MNOL, Nemzeti Múzeum stb.) folynak. Új szakemberek léptek a pástra, egy-egy székelyföldi tájegység, település címeres emlékeinek kutatása közben a pecsétrajzokat is vizsgálódásaik körébe vonták. A pecsétkutatás, a szimbólumok felfejtése, használatának vizsgálata egyszerre intézmény- és helytörténet, közigazgatás- történet és művelődéstörténet, esztétika, tudathistória és nemes passió.
Másfelől, hogy a politikum se maradjon ki – miként erre a könyv előszava is utal –, a székelyföldi autonómia ügyét is előbbre viheti, hiszen az ellenérzések letörésében békés, tudományos eszközként, bizonyíték gyanánt, nem sértő szimbólumként mutatható fel, és arra tanít, hogy az erdélyi, székelyföldi magyar helynév- és szimbólumhasználat nem a tegnap született, nem valamely politikai csoport vagy szeparatizmus csíráztatta ki melegházi körülmények között, hanem hosszú és valóságos történelmi folyamat eredménye, tanúbizonysága, használatától a helyi kis közösségek otthon érzik magukat a belakott, a kezük által megművelt hazában.
Sebestyén Mihály
Népújság (Marosvásárhely

Bemutatták az Időtár negyedik kötetét
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron mutatták be Sebestyén Spielmann Mihály Időtár című művének negyedik, utolsó kötetét. A Marosvásárhely történetét ilyen formában bemutató munka eddig a legnagyobb, ami a városról valaha is megjelent.
Történészeknek, várostörténet iránt érdeklődőknek, tudományos kutatóknak hasznos fogódzó, könnyen elérhető dokumentum, egyszerű „mezei olvasónak” különleges élményt jelent az Időtárat lapozgatni. A 2007-ben elkezdett munka első kötetének megjelenésekor, 2009-ben a szerző azt mondta – nem olyan könyv ez, amit az ember együltében, folyamatosan el tud olvasni. Nos, azóta bebizonyosodott – tévedett. Alulírott, de több ismerőse is elmondta, szinte egy szuszra olvasta el az eddig megjelent három kötetet, s bizonyára így lesz a negyedikkel is.
A szombat délutáni bemutató is igazolta az érdeklődést: az állandóan szállított pótszékek sem tudták kielégíteni az ülőhely-igényt a Nemzeti Radnóti-termében. Káli Király István, a Mentor Kiadó igazgatója és Mihály Emőke, a könyv szerkesztője elmondták – nem unalmas, olyan könyv ez, amelynek lapjait nyugodtan forgathatják a történelmi témákban járatlanok is. Pál-Antal Sándor akadémikus már sokkal igényesebben, a történész szemével láttatja a könyvet – hiánypótló, nagy munka, ami minden bizonnyal a szerző főműve lesz. Maga a cím, a tár szó nyitást, felhalmozást, megőrzést feltételez, s a munka minden szempontból megfelel ezeknek. Ez a negyedik kötet olyan adatokat tartalmaz, amelyeknek az olvasók egy – idősebb – része közvetlen szemtanúja volt, vagy szülei, nagyszülei elbeszéléseiből ismeri a korszakot. Ez pedig még izgalmasabbá teszi a művet. Még azok számára is, akik nem át- vagy túlélői, szenvedő alanyai voltak az 1945–1989 közötti marosvásárhelyi történeseknek, csak karnyújtásnyi messzeségből „érték el” azokat.
A szerző elismeri – a téma kutatásához korabeli sajtóanyagokat, újságcikkeket, hivatalos párt- és állami dokumentumokat használt fel, amelyek szavahihetősége alaposan megkérdőjelezhető, hiszen az köztudott, hogy mind a szocialista sajtó, mind az akkori dokumentumok hazugságok tömkelegére épültek, hiszen ez volt a kommunista pártpolitika alapja. A sajtónak hazudnia kellett, leggyakrabban önkéntelenül, mert csak hamis, manipulált adatokhoz férhetett hozzá. Mindezek ellenére a szerző megpróbálta úgy tálalni az események szócikkeit, hogy az olvasó kihámozhassa belőlük a valóságot. Amint Pál-Antal Sándor mondotta, a szerző cinkosan összekacsint az olvasóval a hitelesség érdekében.
A negyedik kötettel már összesen 1332 oldalt tesz ki csupán a szócikkek terjedelme, a függelékek, mutatók nélkül, azokkal együtt a négy kötet összesen 1944 oldal terjedelmű. Úgy tűnhetne, lezárult a nagy mű. Ám nem így van – árulta el maga a szerző. Egy történelmi munka jellegénél fogva állandó javításra, kiegészítésre szorul, ugyanis folyamatosan kerülnek elő újabb és újabb dokumentumok. A 19. század második felének története vonatkozásában fokozottan igaz az előbbi megállapítás. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utáni időszakot most kezdik behatóbban feltárni, egyre több dokumentum válik hozzáférhetővé, ezért a második kötet anyaga nagyobb kiegészítésre szorul. Így aztán már készül is az ötödik, kiegészítő kötet – mondta el Sebestyén Spielmann Mihály, aki a negyediket így ajánlotta a népes közönsége figyelmébe: „Tessék ezt a kötetet végigolvasni és legalább optimistán viszonyulni hozzá, ha már a történelmi kor olyan volt, amilyen”.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Helytörténeti konferenciát tartottak a Kultúrpalotában
Helytörténeti konferenciával ünnepelték a Magyar Tudomány Napját Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota kistermében. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a Borsos Tamás (Történész) Egyesület (BTE) szervezte, Maros megye és Marosvásárhely történetéből című tudományos ülésszakon 12 történész ismertette legújabb kutatási eredményeit.
A tudományos fórumot Simon Zsolt, az EME Marosvásárhelyi Fiókegyesületének titkára és László Loránd, a BTE elnöke nyitotta meg, majd Györfi Zalán régész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa Középkori fegyverek a Felső-Maros mentén (14–16. század) című előadását hallhatták a jelenlévők. Weisz Szidónia, a Teleki-Bolyai Könyvtár könyvtárosa Hűség és lázadás címmel tartott előadásában a Somkeréki erdélyi család három generációjának a királyi hatalomhoz fűződő kapcsolatát elemezte. Simon Zsolt, a Gheorghe Şincai Társadalom- és Bölcsészettudományi Kutatóintézet főmunkatársa a marosvásárhelyi süveggyártócéh 1653. évi szabályzatán keresztül ismertette a céh történetét. Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus a radnóti kastélyon megmaradt II. Rákóczi György és Báthori Zsófia házassági címerét mutatta be. Nemes Gyula helytörténész, a Nagyernyei Református Egyházközség főgondnoka az ernyei reformátusok orgonatörténetét ismertette. Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója az erdélyi románok egyházjogi helyzetét mutatta be az 1848-as és 1849-es nemzeti zsinat tükrében.
A konferencia második részében Bányai Réka, a Téka könyvtárosa előadása során arra kereste a választ, hogy milyen rendezvényeknek és szórakozási lehetőségeknek adott teret Marosvásárhely 1914–1918 között. Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja Székelyföld a háború forgatagában 1916 őszén címmel tartott előadásában vázlatosan ismertette az 1916-os román katonai megszállás Székelyföldre és Dél-Erdélyre gyakorolt negatív hatásait. Koszta István csíkszeredai hadtörténész az 1916-ban Selye és Szováta között a Nyárád és a Küküllő közötti dombvonulat nyugati gerincén kiépített védvonalon kitartó 39. hadosztály kassai, 9. gyalogezredének II. zászlóaljának történetét vázolta fel. László Loránd, a Teleki Téka munkatársa az 1916-os román betörés utáni menekülés és visszatérés körülményeit mutatta be a Maros-Torda vármegyei református lelkészek jelentésein keresztül. Novák Csaba Zoltán, a Gheorghe Şincai Kutatóintézet munkatársa az 1989-es 1990-es események során és után történt politikai elitváltás mozzanatait ismertette az első szabad választásokig. A tudományos ülésszakot Lázok Klára, a Teleki Téka ügyvezetője Egy tudós könyvtáros párhuzamos életei. Farczády Elek és a Bolyai Dokumentációs Könyvtár útkeresései az ötvenes években című előadása zárta.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)

Székelyföldi jelképektől végzetes versekig (Mentor kiadói est a könyvtárban)
Erdély – tény és fikció címmel tart író-olvasó találkozót a  marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó csütörtökön 18 órától Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A szerzők közül jelen lesz Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Sebestyén Mihály történész, író, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár nyugalmazott igazgatója és Bogdán László költő, író, publicista, a Háromszék főmunkatársa. Beszélgetőtársuk Káli Király István író, a Mentor Könyvkiadó vezetője. Házigazda: Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. Négy könyvet mutatnak be, de a  rendezvényen a Mentor Kiadó további kötetei is kedvezményesen megvásárolhatók.
A bemutatott kötetek:
* Pál-Antal Sándor: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek (2014). A hiánypótló, összefoglaló kézikönyv a székelyföldi pecséthasználatot mutatja be. Részletesen tárgyalja a székely „nemzet”, a székely székek, városok, községek helyhatósági, intézményi, egyházi, iskolai, céhes és ipartestületi pecsétjeit. Nyomon követi a fontosabb intézmények pecséthasználati gyakorlatát, azok bevezetésének és használatának folyamatát a kezdetektől 1918-ig, az impériumváltásig, külön figyelve a pecséteken megjelenő jelképekre. Pál-Antal Sándor 850 pecsétet mutat be képileg és közli azok leírását.
* Sebestyén Mihály: Időtár IV. – Marosvásárhely történeti kronológiája, 1945–1989 (2014). Az 1945-tel kezdődő nagy változások és nagy csalódások korát követi nyomon az összeállítás abban a formában, ahogyan az olvasó, a felhasználó megszokhatta az előző három kötetben. Marosvásárhelynek a jelzett 45 évéről szóló, teljességre törekvő feltárása érdekfeszítő olvasmány. * Vaszilij Bogdanov (Bogdán László): A végzet kirakós játékai (versek, 2013). Bogdán László sziporkázó fantáziájára, de egyben tényismeretére is vall az a csodálatra méltó változatosság, ahogyan egy 20. század eleji orosz költő tudatából, érzelemvilágából kiszólva ábrázolja mindazt, ami egy időben az orosz korszellemre és Európa nyitottabb világára is jellemző. * Váradi B. László: Emlős-viselkedéstani jegyzetek (2013). Az 1946-ban született, idén elhunyt szerző novellái látszólag állattörténetek, ám leginkább az állatokra vadászó vagy az állatokat védelmező emberek kerülnek előtérbe. Az a típusú próza ez, amely a világ és az ember harcában a világ pártján áll, mert a világot tartja az ember édes hazájának.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tény és fikció (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Kezd hagyománnyá válni a marosvásárhelyi Mentor Kiadó író-olvasó találkozója ilyenkor, karácsony előtt – nyitotta meg Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a Gábor Áron Teremben tartott Erdély – tény és fikció című rendezvényt. Káli Király István, a kiadó igazgatója sikeres sorozataikról beszélt, majd két-két történelmi munkát és szépirodalmi kötetet mutattak be.
Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja idén megjelent Történelmi szimbólumaink – Székelyföldi pecsétek című munkáját Spielmann Mihály – írói nevén Sebestyén Mihály – történész, író, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár nyugalmazott igazgatója méltatta. A kötetben feldolgozott 850 pecsétről a könyv szaklektora, Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus tartott vetített képes előadást. A szerző elmondta, pecséttani kutatásainak szintézisét tette le az asztalra.
A Sebestyén Mihály által összeállított Időtár című sorozat legfrissebb, Marosvásárhely történeti kronológiája 1945–1989 című,  negyedik kötetét  Pál-Antal Sándor méltatta. Elmondta, a szerző a teljességre törekedett, ám az csak akkor következhet be, ha majd a titkosított iratok is kutathatóvá válnak. Sebestyén Mihály értékelésében Marosvásárhely elveszítette személyiségét, vonzereje a nullára csökkent, az emberek elvándoroltak vagy belső emigrációba vonultak. Az egykori székely kisváros, majd közép-erdélyi nagyváros mára inkább románul beszélő várossá vált, a magyar városlakók száműzik magukat a központból.
A tények után következett az áttérés a fikcióba. Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, publicista Vaszilij Bogdanov néven írt A végzet kirakós játékai című verseskötetéről Káli Király István elmondta, ebben csúcsosodik ki Bogdán László Bogdán László­sága. A költő elmondta, igazából csak a Kovács András Ferenc által kitalált orosz név alatt tudta megírni biografikus ciklusát. A nemrég elhunyt Váradi B. László Emlős-viselkedéstani jegyzetek című novelláskötetét Bogdán László ismertette.
Madarasi István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Korábbi lehet Marosvásárhely első írásos említése
Az eddig ismertnél korábbra tehető Marosvásárhely első írásos említése Hegyi Géza történész kutatásai szerint, amelyeket a nagyközönséggel is ismertetett.
Marosvásárhely első írott említése címmel tartott előadást Marosvásárhelyen Hegyi Géza történész, tudományos kutató, az Erdélyi Múzeum Egyesület munkatársa.
A történész kifejtette, hogy egy település első írott említése alatt nem azt kell értenünk, hogy akkor keletkezett a helység. Marosvásárhely (Székelyvásárhely) településsé alakulása a régészeti leletek fényében a 11. századra tehető, de eddig ismert első írott említése 1323-ból származik. Orbán Balázs 1861-ben a város első említését 1332-re datálta, amikor a pápai tizedjegyzékekben a város neve, mint önálló plébániával rendelkező helység merül fel, amelynek papja, Romanus dézsmát fizetett. Boros Fortunát ferences rendi tartományfőnök, történész ezt az évszámot 1316-ra teszi, míg Dankanits Ádám művelődéstörténész egy 1300 körüli évszámról tesz említést. A történészek azonban eddig a Benkő Elek által 1997-ben említett 1323-as évszámot tekintették az első biztos adatnak, amely Novum Forum Siculorumként említi a várost.
Hegyi Géza történész a Dankanits által említett okirat adatait kezdte el boncolgatni, amelyből érdekes következtetéseket vont le. A dokumentum egy ún. emlékeztető okirat (Damus pro memoria), amely ma a budapesti Magyar Országos Levéltárban található, és amelynek kiadási helyeként a „forum siculorum”-ot tüntetik fel. Ilyen okiratokat a kutatások szerint 1270 és 1310 között adtak ki. A középkori Erdély történetét kutató történész megállapította, hogy az okiratban szereplők Aba Amádé magyar országbíró, nádor familiárisai voltak, akik urukat követve, a király kíséretében járhattak Erdélyben és a székelyek vásárhelyén (In forum siculorum). A középkori történetírásból ismeretes, hogy III. András magyar király 1291-ben járt Erdélyben, és arról is tanúskodik egy okirat, hogy ebben az évben Aba Amádé és kísérete is itt tartózkodott. Hegyi Géza szerint Maros (Székely) Vásárhely első írásos említése – a kutatásai fényében – 1291-ből származik.
A keddi előadáson részt vevő Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja a hozzászólások során kifejtette: „Az előadó nagyon otthon van a középkori kutatások terén, ami elérhető volt ezen a téren, mindent felkutatott. Én elfogadom az érvelését. Ezután a Marosvásárhely történetével foglalkozó történészek meg kell említsék ezt az adatot is” – mondta az akadémikus.
Nemes Gyula |
Székelyhon.ro