Jubileumi ünnepség Szentivánlaborfalván
Nemesebb, jobb és szebb eseménnyel nem lehetett volna megnyitni Jókainé Laborfalvi Róza, másképpen Laborfalvi Benke Judit jeles magyar színművész születésének 200. évfordulóját, mint a kisiskolások vers-, népmese-, népmonda- és prózavetélkedőjével, amelynek logója örök érvényűen szól: Szépen magyarul.
Maroknyi pedagógus, Kelemen Tünde, Mikola Éva és Kisgyörgy Tünde ötletgazdák és szervezők fogadták Kézdi-, Orbai- és Sepsiszék tizenhat településéről és Csíkszeredából a szépen beszélő kisiskolásokat, akik rangos zsűri előtt felejthetetlen napot varázsoltak pénteken a résztvevőknek. Sziporkázóan szépen, fergeteges gyorsasággal mutatták be nekünk az előkészítősök és az I–IV. osztályosok Kányádi, Móricz, Kovács András Ferenc, Móra Ferenc, Benedek Elek és sok más szerző műveit, népmeséket és népmondákat. Hatvan kisgyerek remek seregszemléjét kellett mérlegelnie a zsűrinek – Tapodi Zsuzsa irodalomtörténésznek, Nemes Levente színművésznek, Dimény Árpád költő-szerkesztőnek –, a szép magyar beszédet, a művészi teljesítményt, a technikai eszközöket és a vezető pedagógusok szöveg-megválasztását. A jelenléti emléklap és az ajándékok kiosztása közepette Tapodi Zsuzsa szólt a gyerekekhez, tömören értékelve munkájukat: „Látjátok, gyerekek, az ünnepért is meg kell dolgozni!” Az előkészítősök első díját a kovásznai Pătrunjel Viktória, az elsősökét a sepsiszentgyörgyi Pálffy Apor, a másodikosokét a csíkszeredai Jánó Andrea, a III–IV.-es tanulókét a kovásznai Tompa Izabella, illetve Blága Izabella, a zágoni Mikes Kelemen-iskola tanulója érdemelte ki. A vetélkedőn jelen levő Matekovicsné Kóródi Mária, a település szülötte az újonnan alapított Kóródi Hajnal-díjban részesítette a vetélkedő három szentivánlaborfalvi kisiskolását, Kóródi Hildát, Stanciu Györgyöt és Zsigmond Anitát.
Másnap, virágvasárnap előtti szombaton a Berde Mózsa-iskolában népes közönség és gyereksereg hallgatta Mikola Éva tanítónő Laborfalvi Benke Juditról, vagyis Laborfalvi Rózáról szóló vetített képes előadását, a realista magyar színjátszás úttörőjéről, aki kiemelkedő drámai színésznőként beírta magát a magyar színház történetébe. A jubileumra emlékeztető márványtáblát helyeztek az iskola épületére, és felavatták az iskola új, kis méretű bejárati székely kapuját. Az avatón Balázs Antal faragómester, egykori laborfalvi tanító elmondta, hogy a kapuoszlopokat szülőfaluja több mint 200 éves kapufájának faragászati elemeivel díszítette. Kelemen Alpár mérnök, a rendezvény egyik ötletgazdája és szervezője kiemelte, hogy a diaszpórában élő és a szentivánlaborfalvi iskolához kötődő félszáz személy anyagi segítséget küldött, az uzoni központi iskola vezetősége és további negyedszáz személy nyersanyaggal és munkájával segített, amiért köszönetét fejezte ki. „Folytatni szeretnénk a jövőben a Szépen magyarul vetélkedőket – hangzott el –, valamint a település más jeles személyiségeinek való emlékállítást.” Ilyen például a tudós-akadémikus Berde Áron (1819–1892) – két év múlva lesz születésének ugyancsak 200. évfordulója. Fellépett a helybeli férfikar, áldást mondott Bartos Károly komolló–szentivánlaborfalvi református lelkipásztor.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gálfalvi György író újabb kötetét mutatják be
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában szerdán 17 órakor tartják azt a születésnapi irodalmi találkozót, amelyen a 75. életévét betöltő Gálfalvi György író, szerkesztő Beszélgetéseink című kötetét mutatják be.
A könyv a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában jelent meg. A Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja, valamint a Látó Szépirodalmi folyóirat által szervezett eseményen a szerzővel Markó Béla, az Írószövetség marosvásárhelyi fiókjának elnöke, valamint Kovács András Ferenc, a Látó folyóirat főszerkesztője beszélget. Az eseményt a Kós Károly Akadémia Alapítvány, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem támogatja. Székelyhon.ro

Gálfalvi György 75
Bizony, immár ez az évszám állhat a József Attila-díjas író, újságíró, szerkesztő neve mellett. Gálfalvi György április 28-án töltötte a hetvenötöt. Na és?! Íróilag ennyire termékeny, mint az utóbbi pár évben, talán még sosem volt. Szellemileg ugyanolyan friss, fiatal, akárcsak hosszú évtizedekkel ezelőtt, első kötetei megjelenése idején. Hogy ma már emlékiratokat tesz az olvasók asztalára? Ez csak természetes, ez a dolgok rendje. Van mire emlékeznie! Erről meggyőződhettek mindazok, akik olvasták, ismerik a tavaly napvilágot látott Kacagásaink című könyvét. És megbizonyosodhatnak azok is, akik majd fellapozzák a napokban megjelentetett interjúgyűjteményt. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve a lakiteleki Antológia Kiadó új kiadványa, válogatás a Gálfalvi Györggyel folytatott beszélgetésekből. A minap mutatták be az író jelenlétében Lakiteleken, a Kölcsey Házban. Szerdán, május 3-án, délután 5 órakor a marosvásárhelyi közönség is találkozhat a kötet és a születésnapi összejövetel főszereplőjével. Gálfalvi Györgyöt a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja és a Látó szépirodalmi folyóirat nevében a Művészeti Egyetem előcsarnokában Kovács András Ferenc és Markó Béla köszönti.
Az ünnepelttel az eltelt években a Múzsában is közzétettünk néhány interjút. Azokból egyik-másik a most bemutatandó könyvbe is bekerült. Ezen a kerek évfordulón érdemes felidéznünk a tíz esztendővel ezelőtt készült beszélgetésből egy-két olyan gondolatot, amely Gálfalvi György emberi tartására, alapállására is rávilágít.
„– Valamikor, a mi fiatalkorunkban azt mondtuk, hogy nem értenek meg bennünket az előttünk járók, de majd mi a magunk során megértjük az utánunk jövő nemzedékeket. Én kíváncsi ember vagyok, és a kíváncsiságomat máig megőriztem, nagyon fiatal emberekkel is gyakran elbeszélgetek, igyekszem megismerni őket, és nincs olyan érzés bennem, hogy mindaz, amit csinálnak, üres, céltalan, nem számol a jövővel vagy a mellettük élőkkel. Nincsenek velük szemben előítéleteim, de kétségtelenül másképp viszonyulnak dolgokhoz, más az ízlésviláguk. Azokban a beszélgetésekben azonban, amelyeket kávéházakban, kocsmákban, a törzshelyeiken, irodalmi köreikben folytatnak, azért mindig ott van, hogy szeretnének tartalmat adni az életüknek, és erre feltétlenül lehet alapozni. Viszont sokkal ingergazdagabb a világuk, több a kihívás, mint a mi ifjú korunkban. Mi annak idején napi kétórás adásban nézhettük volna Ceauşescut, ma meg mi van! Nem beszélve a számítógépről, az internetről, pillanatok alatt a legtávolabbi világokkal teremthetnek kapcsolatot, ami tényleg rendkívül vonzó lehet. Ilyen szempontból tehát nem vagyok elkeseredve, inkább azért aggódom miattuk, mert nem vagyok meggyőződve, hogy másfajta farkastörvények között, mint amilyenek a mi időnkben voltak, valóban megtalálják-e a maguk útját, és értelmet tudnak-e adni az életüknek. És még valami, amiért féltem őket. Én – hogy csak a magam nevében beszéljek – sok tragédiát megértem, de alapjában véve mégiscsak szerencsés ember vagyok, hogy megúsztam az életemet, sok ellenséges indulat, gyűlölködés, veszély vett körül, de elértem a hatvanöt éves kort. Féltem őket, mert lehet, hogy ők már nem fogják megúszni, tartok attól, hogy az ösztöneik már nem fogják segíteni őket a túlélésben.
– A megnyilatkozásaidból általában arra következtethetünk, hogy optimistán pesszimista, illetve pesszimistán optimista vagy. Nem tartasz attól, hogy ha nyugdíjba mész, és részlegesen kivonulsz a közéletből, akkor kimaradsz valami fontosból?
– Nem. Ilyen félsz nincs bennem. Ugyanis nagyon jól tudom, hogy a fontos dolgok nem ott történnek, ahol látszani lehet, vagy ahol a siker van. Az életben az a fontos, hogy az ember legyen azonos saját magával. Én erre törekedtem egész életemben. Van is egy parafrázisom Tamási Áron elhíresült mondatából, elmondtam már nyilvánosság előtt is. Így hangzik: azért vagyunk a világon, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk. Ilyen szempontból vallom, mindennél fontosabb, hogy az ember azzá írja magát, aki lehetne. Mert az ember – Márai szavával – nemcsak teremtmény, hanem csinálmány is. Az lesz belőle, amit csinál magából.”
Kívánjunk az írónak, hogy íráskedvét hosszasan megőrizve még sokáig ossza meg gondolatait az olvasóival. Isten éltessen sokáig, Gyurka!
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)

Dalos díjátadás
Zenetanárnak másként nem is lehet kitüntetést átadni, csakis dalkísérettel: Dancs Árpádot volt iskolája jelenlegi és egykori diákjai is zenével köszöntötték az idei Pro Urbe díj átadási ünnepségén, amely oldott hangulatban zajlott vasárnap délben a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A rendezvényen az eddigi Pro Urbe díjasok, Sepsiszentgyörgy teljes vezetősége, a helyi tanács tagjai, kilenc testvértelepülés küldöttsége és a fellépők mellett sok civil érdeklődő is megjelent. Nyitányként a Székely Mikó Kollégium ötödikes diákjai reneszánsz dalokat furulyáztak, majd az első osztályos Dancs Máté szavalta el Kovács András Ferenc Molyocska című versét (amivel országos első díjat is nyert), majd a Mikó középiskolás kórusa és Steckbauer Hanzi Réka énekelt köszöntőt.
A Pro Urbe díjat – a díszoklevelet és az emlékérmét – Antal Árpád András polgármester adta át, megjegyezve, hogy ellenőrizték a tanár úr korát, mivel sem megjelenése, sem gondolkodásmódja nem mutatja a hetven esztendőt... Dancs Árpád laudációját egykori diákja és a Székely Mikó Kollégium jelenlegi igazgatója, Kondor Ágota olvasta fel. Meghatódottan köszönte meg az elismerést maga a kitüntetett. Dancs Árpád elmondta: a díj azoknak jár, akik „pénz és taps nélkül” szolgálták közösségüket, de ő elég sok tapsot kapott diákjaival, noha semmi különöset nem tett, csak hivatását és kedvtelését gyakorolta: a tanítást és a zenét; kicsit zavarban is van, hiszen előtte igen neves személyiségek kapták meg a város legnagyobb elismerését. Ő csak olyan tanár akart lenni, akinek az óráit nem unják, és nagy örömére szolgál, hogy az általa megzenésített mikós himnuszt szívesen, lelkesen fújják azóta is. A maga részéről szüleinek adna kitüntetést, volt igazgatóinak és munkatársainak – kiemelten Péter Albertnek, aki megszerettette vele a népi muzsikát –, egykori diákjainak, hiszen nélkülük nem állna itt: pályafutása alatt több mint 65 szólóénekes, 200 zenekari és 1200 kórustagot nevelt, és mintegy 500–600 előadást vezényelt le. Mindezt családjának is köszönheti: feleségének, gyermekeinek és unokáinak. „Mindenkire büszke vagyok, ahogy a városra is, ahol születtem, ezért köszönettel és alázattal fogadom az elismerést, és remélem, tovább is tudok haladni utamon” – zárta beszédét.
A nagy meglepetés az ünnepség végére maradt: a mikós véndiákok ez alkalomra alig pár napja összeverődött kórusa néhány olyan éneket adott elő, amelyeket még iskolás korukban tanultak meg; utoljára a mikós himnuszt kezdték el, amelyhez már az egész terem felállt, sokan együtt is énekeltek. „Ez jobb volt, mint az eredeti” – jelentette ki Dancs Árpád, amire még egy kollégista dalt kapott ráadásul.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A hatalom nem szereti a közösséget”
Gálfalvi György 75 éves
A neves és közkedvelt marosvásárhelyi szerző, a Látó szépirodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője, József Attila-díjas író idén áprilisban ünnepelte életének hét és fél évtizedét, de nem egyedül – e hét szerda délutánján a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában teljes telt házas közönség tette tiszteletét a Látó és a Romániai Írók Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókja által szervezett születésnapi ünnepségen: irodalmi találkozón, beszélgetésen és könyvbemutatón egyaránt.
Az eseményen Gálfalvi Györgyöt az évforduló és a frissen megjelent könyve, a Beszélgetéseink kapcsán Markó Béla és Kovács András Ferenc faggatta, a megjelenteket KAF üdvözölte, majd Markó Béla olvasta fel Húsvéti fény című köszöntőversét és mondta el méltatását.
– Gálfalvi György az utóbbi időben megjelent írásaiban többször is számot vet azzal, hogy hogyan éltük végig az életünket, és ezzel nekünk is alkalmat ad a számvetésre. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve című kötet első fele az általa, a második fele a vele készített beszélgetéseket tartalmazza. Bizonyos értelemben revideáltam a műfajjal kapcsolatos nézeteimet. Az interjúról, riportról szokás volt azt gondolnunk, hogy mulandóbb műfaj, mint a széppróza. Ez a gyűjtemény azért is rendkívül fontos, mert éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Például a Marad a láz című interjúkönyve, amely rendkívül nagy visszhangot váltott ki annak idején, most újra olvasható e kötetben. Ugyanakkor e könyv cáfolata is annak, hogy ne lenne maradandó az interjú – mert ezek szépírói szövegek. Dokumentumprózát nagy izgalommal olvasok, és Gálfalvi György emlékiratai egyre jobban kezdenek élni. Idestova 50 esztendeje ismerjük egymást, száguldó és bátor riporterként kezdte írói pályáját. Igen nehéz és kényes kérdésekhez nyúlt hozzá. Engem, akkor tizenegyedik osztályos diákot, az Ifjúmunkás riportereként keresett meg, mert felfigyelt a leveleimre, verseimre, amelyeket a lapnak küldtem. Az a generáció tudatosan kereste azokat, akik utána jöhetnek. Te, aki annak idején elkötelezettje voltál a szociográfiának, a riportnak, ma hogy látod ennek a műfajnak a sorsát, értelmét? Hiszen egyik legfontosabb műfajunk lehetne – tette fel első kérdését Markó Béla.
– Köszönöm mindenki ittlétét, a kollégáimét is, akiket évtizedek óta ismerek, Markó Bélát tizenhét, Kovács András Ferencet már nyolcéves korától – mondta Gálfalvi György. – Nagyon fontos, hogy közöttük ülök itt: mert ez is igazolja, hogy nemzedékek, korosztályok összefoghattak és ugyanazokért a célokért, erkölcsi és irodalmi eszményekért dolgozhattak. Életem nagy szerencséjének tartom, hogy ez a kapcsolat megszületett, működött, megmaradt és a mai napig is vállalható. Ami a kérdést illeti, én az első pillanattól kezdve a valóságirodalom elkötelezettje voltam. Balázs Ferenc volt rám sorsdöntő hatással. A valóságirodalmat módszeresen integráltam magamba, mindent elolvastam, ami számomra elérhető volt. Ez az én pászmám, a szociográfia, forrófejű fiatalként bele akartam szólni a világ dolgaiba. Kiművelt fők az interjút az irodalmi élet perifériájára akarták szorítani, de a műfajokat nem lehet osztályozni. Mindig úgy éreztem, hogy ha egy írás jelenséget és lényeget markol egybe, akkor azt az esztétikum hatókörébe vonja, és ha az ember a maga mondataival meg tudja fogalmazni a világról való véleményét, akkor azt szépirodalmi mércével lehet mérni. Letesszük a magunk műveit az asztalra, és azt vagy elfogadják, vagy nem. Én jó írásokra próbáltam és próbálok törekedni.
– Nagyon szívesen jöttem az Igaz Szóhoz – tette hozzá KAF. – ‘77-ben találkoztuk először mindhárman, akik ennél az asztalnál ülünk. Verseket írtam akkoriban, gyengécskéket, még Szatmárnémetiben. Az én Marad a láz című kötetem nagyon sokat segített a ti nemzedéketek – Király László, Farkas Árpád és a többiek – megismerésében. Alapkönyv volt. A Találkozásaink című kötetben nem csak veled egyidős, hanem nálad idősebb emberekkel is beszélgetsz. Mennyire léteznek nemzedékek és különálló kezek, amelyek után lehet nyúlni? A nemzedék számomra nagyon sok jót és sok rosszat is jelenthet, én nem hiszek a generációkban. Hogy lehet mégis közöttük közlekedni?
– Abban az időben is volt egy ellenérzés a nemzedéki kérdés felvetésével kapcsolatosan, ugyanakkor megvan mindenkinek a szíve joga, hogy elmondja erről a véleményét – válaszolta Gálfalvi György. – Márai Sándor 1938-ban papírra vetett gondolata szerint az irodalom nemzedékekkel lép előre, ha egyáltalán lép. A hatvanas években mi is azt szerettük volna, hogy előre lépjen az irodalom, és úgy gondoltuk, mi leszünk az a nemzedék, amelynek sikerül ezt elérnie. Ugyanakkor folyamatosan azzal a felfogással állunk szemben, hogy mi vagyunk az egyetlen olyan generáció, amely az őszinteség híve. Minket annyi hamisság vett körül, hogy ezt mindig el akartam „izgágogni”. A Gaál Gábor-körben a szokásosnál jobban kötődtünk egymáshoz. Ahogyan mi bandáztunk, az egészen különleges volt. Órákon keresztül tudtunk beszélgetni a padon vagy a járdaszegélyen, nem tudtunk elszakadni egymástól. A ragaszkodásunk egymáshoz nagyon erős volt. Verseket mondtunk, prózai szövegeket is tudtunk kívülről, és ezek a szövegek belénk ivódtak, a vérünkké váltak. Ez nyilvánvaló ellenérzést keltett: kiderült, hogy mások másképpen értették az őszinteséget, meg is mondták, hogy a bőrünket és a bőrüket kockáztatjuk. De mi nem tartottuk egészségesnek a párttal való kapcsolatot. Szőcs István ,,sikerbandának” nevezte a nemzedékemet. Sok mindent tanultunk tőle, az indulatot szerencsére nem. Szőcs Kálmán barátomban a nemzedéki tudat még hamarabb kicsírázott. Idén ő is 75 éves lenne, kár, hogy méltatlanul elfeledték. Utánunk jött a Forrás harmadik nemzedéke, amelynek Markó Béla az egyik képviselője, ha tetszik neki, ha nem. Ha bárkit besoroltak egy nemzedékbe, visíthatott és kapálózhatott, úgyis ott maradt – ilyen az irodalom természete.
– Az alkotás magányos cselekvés, de ennek nem ellentéte, hogy nemzedékekbe verődnek a fiatal alkotók – fűzte hozzá Markó Béla. – A generációs összetartozás a hatalommal szembeni fellépés is volt: másfajta közösséget képezel a társadalmon belül, mint amit a hatalom akar. A második Forrás-nemzedék, a Gálfalvi Györgyék generációja sokszínű nemzedék volt, amely a közösségszervezés ezen üzenetét közvetítette. Az én harmadik Forrás-nemzedékem elképzelt dolog, az övéké valós, ők tényleg együtt voltak. Engem pedig megérintett annak a generációnak a közösségi ereje. Mi az irodalmi életet elsősorban intézményépítésként és közösségi szellemként fogtuk fel egy olyan rendszeren belül, amely minden mást, mint amit ő propagál, szét próbált verni. Megváltozott azóta az írói szerep, illetve az irodalmi intézmény szerepköre?
– Nyilvánvaló, hogy a hatalommal szemben fogalmaztuk meg magunkat és a politika is magunkkal szemben kötelezte el magát, de ő kezdte – árulta el az ünnepelt. – A hatalom nem szereti a közösséget, miközben folyton közösségépítésről papol. Nagyon fontos, hogy a nemzedékem valóban sokszínű volt, kívülről is igyekeztünk ezt megmutatni. A nagyságrendeket is tudtuk már akkor, azt, hogy közülünk kinek hol a helye. Az alkotók ezt külön is érezték, és akik gyengébben voltak eleresztve talentum dolgában, meghúzták magukat. Az irodalmi intézményekkel kapcsolatosan én mindvégig rendkívül csökönyös voltam abban, hogy a lapot meg kell tartani. Mindketten tanúi voltatok annak a ‘89 utáni ámokfutásnak, amikor pénzt kellett találni. Belecsöppentünk egy teljesen más világba, és szkeptikusakká váltunk. Nagyon sok mindent ki kellett védeni, és szerencsére megtaláltuk ennek a módját, elrendeződtek a dolgok. Markó Béla a kapcsolataival, Lezsák Sándor anyagiakkal nagyon sokat segített, és sikerült egy modus vivendit teremteni. A szemléletem annyiban változott, hogy néha felmerül bennem a kétely: az utánunk következőknek nem megy annyira vérre a játék, mint nekünk. Tudtam, ha valami egyszer nálunk megszűnik, azt újrateremteni nagyon nehéz. Az intézményeink szerencsére állnak, a Látó, a Helikon megjelenik, és úgy vélem, egy ideig ez működni fog – hallottuk Gálfalvi Györgytől a versfelolvasásokban, visszaemlékezésekben gazdag, jó hangulatú születésnapi találkozón.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely),

Aki a világot hozta
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Káli Király István íróval, szerkesztővel, irodalomszervezővel
– Már az elején tisztázzunk egy dolgot: honnan jön a Káli név, mert az Ön családi neve Király.
– Amikor szóba került, hogy az Utunk közölné az írásaimat, keresni kellett egy nevet – a Király István név a neves irodalomtörténész, az Ady-monográfia írója által foglalt lévén az irodalomban. „Keresztapám”, Vári Attila 1973 októberében elsőként olvasta az írásaimat. Ő vitte el őket Hornyák Józsefnek, aki tudta, hogy Székelykál az édesapám szülőfaluja, az ő anyai ágának is oda nyúlnak vissza a gyökerei.
– Marosvásárhelyen született, ott is érettségizett, milyen volt a gyermekkora, hogyan emlékszik iskolás éveire, Bolyai szellemiségére?
– Bármiféle szellemiség csak utólag fogalmazódott meg, körvonalazódott bennem. Tizenegy évig abba az iskolába jártam, el sem tudtam volna képzelni, hogy másmilyen is lehet. Tanultunk, sportoltunk, színházat csináltunk, vásottkodtunk, nevettünk, izgultunk a jegyekért, ahogy a gyermekek, aztán a kamaszok szoktak. Fegyelem volt és közben nevelés. Osztályfőnöki órán olykor enni, viselkedni, vagyis illemet tanultunk. És mindig volt akire felnézzünk. És azokra, akik jók voltak, fel is néztünk. Volt egy értékrend, amit érdemes volt tisztelni és megtartani.
– Sokan nem tudják: 1970-ben vegyészmérnök lett, s csak jóval később adta fejét irodalomra. Minek vagy kinek a hatására választotta a temesvári Műszaki Egyetemet?
– Az irodalomra még azelőtt adtam a fejem, hogy mérnök lettem volna, hála magyartanárnőmnek, Kálmán Viktóriának, aki nem rikácsolva volt szigorú, és ezért el tudtuk hinni neki mindazt, amit arról mesélt, ami szép. Az érettségi előtt csak a megélhetés volt az egyedüli szempont. Viszonylag jól tudtam a mateket, fizikát, kémiát, s mert úgy gondoltam, a kombinátban mérnökként munkát, fizetést kaphatok, az ipari vegyészetet választottam. Temesvár úgy került a képbe, hogy elég jól fociztam is, oda hívtak az első ligás csapathoz. A felvételin nem segítettek, de nem is volt szükségem rá, az iskolából vittem magammal annyi tudást, ami elég volt ahhoz, hogy bejussak.
– Első írása az Utunkban jelent meg 1975-ben. Mivel dobbantott, s azelőtt próbálkozott-e kisebb elbeszéléssel vagy novellával a hazai magyar sajtóban?
– Akit a mezei nyúl szeret című írásom volt az első, amit az Utunk közölt abból, amit Vári Ata leadott. Sokáig kéthetente jelen voltam a lapban. 1968-tól szerkesztője voltam a temesvári napilap Diákszó című mellékletének, közöltem néhány versnek gondolt kis szöveget, egyikkel harmadik díjat nyertem egy pályázaton.
– Első kötete 1979-ben jelent meg a Forrás-sorozatban, amely abban az évben KISZ-díjat nyert. A következő négy évben egy regénye, két kisregénye és egy újabb novelláskötete jelent meg, a ‘89-es változásokig pedig mérnök-író és író-mérnök volt marosvásárhelyi vállalatoknál. Hogyan tudta párhuzamosan végezni mindkettőt?
– Húsz évig e kettősségben élve nem volt arra energiám, hogy az irodalom ágán az érvényesülésre gondolhassak. A mindennapi kötelező munka, ami a szakmámnál, a beosztásaimnál fogva szellemi megerőltetést igényelt, a családdal kapcsolatos gondok, a gyerekeim iránt érzett szeretet, amely mindenekfölötti volt, nem hagyott sok esélyt irodalmárkodni. Amikor éreztem a túltelítődést, tudtam, hogy a szelepnek ki kell fújnia, ha nem akarok becsavarodni. Olyankor, a napi csatazaj elülte után nekiveselkedtem, és írtam, amiről úgy gondoltam, segít rajtam, s talán másokon is, ha elolvassák. Nem vágytam különösebb érdemekre, tudtam, mire vagyok képes és azt is, hol a helyem.
– A ’89-es fordulat politikai, kulturális és irodalmi téren is meghozta a nyitás lehetőségét. Az RMDSZ egyik alelnöke lett, de egy bírósági döntés miatt nem indulhatott a városi polgármesteri székért. Miért?
– Különös és nagy kegye a sorsnak az a három év, amíg ezt a hármasságot élhettem. Minden pillanatomban hasznosnak érezhettem magam. Voltak, akik szerették, hogy olyan vagyok, amilyen, voltak, akik nem. Amikor én már nem szerettem magamat, mert éreztem, hogy lélekben túl kevés vagyok a nagy feladatokhoz, visszavonultam. Ez volt a meghasonulás szakasza, amibe majdnem belepusztultam. De addig hittem, hogy akár jó polgármester is lehetek. Lehet, odaát, az elleneink is ráéreztek erre. Az mindenképpen nyilvánvaló volt, hogy nincs olyan múltam, amivel zsarolhatnak, és érdeklobogtatással sem vagyok befogható. Ilyen emberre akkor, a manipulációk korában, nem volt szükség. Találtak egy ürügyet, amivel törölhettek a választási listáról. Olyan súlyosat, hogy azzal a váddal egy igazi bűnperben életem végéig hűvösön ülhettem volna. A mai napig sem rehabilitáltak, senki nem tett egy lépést sem ezért.
– 1990-ben Sütő Andrással együtt ott volt azon 77, padlásra felszorult személy között, akiket a felbőszített, manipulált, Bolyait kereső tömeg a szó szoros értelmében el akart tiporni.
– Azt nem lehet néhány szóban elintézni úgy, hogy mindenki értse. Előzménye és következménye volt. Valamennyit megfogalmaztam belőle a Marosvásárhely fekete márciusáról szóló Fehér könyvben, az Ellopott tavasz című írásomban, amelynek második kiadását én szerkesztettem. A tények 27 év után is tények maradnak, noha ma már mélyebben belelátok az okokba. Senkinek nem kívánom, hogy azt átélje, amit mi ott fent hetvenkilencen. A 77-es szám azért maradt fent, mert én annyi nevet jegyeztem fel bezártságunkban a kis zöld noteszembe. Volt, aki egy karcolás nélkül megúszta közülünk. Én nem. Nem szívesen vállaltam volna mártíromságot. Mégis lejöttem, át a véres szeműek dühöngő kordonján, egyik felől Judea ezredes fogta a karomat, hogy ne védekezhessem, a másik felől a derék Moldovan Mihai rendőr alezredes fogta fel a nekem szánt ütéseket, rúgásokat. Abban a néhány percben ők voltak számomra a jó és a rossz megtestesítői. De az már a múlté. Vannak vélemények, amelyek csak egy adott pillanatra érvényesen egyértelműek.
– Kulturális téren új lehetőségek adódtak a nemzeti kisebbség szellemi értékeinek új alapokra helyezése terén. Elsősorban az oktatást, a korábban visszaszorított magyar kultúra kiteljesedését, a történelmi értékek egy nemzethez való tartozását hozom fel. Ön hogyan látta akkor, és hogyan látja most ezt a fontos kérdéskört?
– Akkor is úgy láttam, ahogyan most. A kultúrák békében élhetnek egymás mellett, de a békés együttélésnek kicsi az esélye. Akárha pusztán azért is, mert az azonos szótári alakoknak kultúránként más-más a tartalmi töltetük. Mindegyik kultúrában megvannak az értékek. És azt elvitatni, hogy melyik érték a nagyobb, fölösleges: mindenkinek a magáé. A ‘89-es fordulat után természetes volt, hogy vissza kell szereznünk, állítanunk mindazt, ami a miénk. Időben eszméltünk, a nagy és ellenséges nekünk feszülés dacára sikerült sok intézményünket viszonylag „olcsón” visszaszereznünk, visszaállítanunk. És ehhez nem kellett ténylegesen a vérünket áldoznunk, csak a szellemi és a lelki vérünket! Sajnos, olykor egymás ellenében is, mert ilyenkor mindig kerül olyan egyén, aki azt hiszi, nem az a fontos, hogy a közös célt elérjük, hanem az, hogy az ő szerepe mindenek fölötti legyen.
– Harmadikként a irodalmi élet béklyóktól való „felszabadulását” látom – gondolok elsősorban a Mentor Kiadó megalakítására, a félretolt anyagok megjelentetésére, a pályázatok beindítására és a könyvterjesztésre.
– Ezt én is úgy tekintem, mint életem egyik nagy, ajándékba kapott esélyét. A Látó és annak szellemi köre határozta meg ezt az esélyt. Voltak ott néhányan, jobbak, mint én, akik gondolkodtak. Menet közben szállt át rám a döntés terhe. Merem remélni, hogy sokat tanulván tőlük, helytálltam. Abban nem kell győzködnöm magam, hogy a legjobb tudásom, mérhetetlen szellemi energiám van benne a kilencszáznál több Mentor-kötetben. Hogy mindez mennyit ér, nem tisztem megítélni. Volt egy kitűnő csapat, s ami utánunk marad, az közös érdem. Amit a Romániai Magyar Könyves Céh jelentett és jelent ma, abban egy nagyon kevéssel több az érdemem. De a hangsúly ott is a közösségen van. Erre éreztem rá, amikor az alapszabályt írtam, abban nincs jelen a demokratikus többség uralma, addig beszélünk mindenről, amíg konszenzussal eldöntjük, hogy mi a legjobb mindnyájunknak.
– Erdélyi irodalmi életünk egyik fontos színfoltja a Wass Albert-művek kiadási jogának megszerzése és a kötetek megjelentetése.
– 1996 nyarán, gróf Bethlen Anikó javaslatára, megkerestek az író fiai – először és utoljára voltak együtt Erdélyben, Holtmaroson találkoztam velük –, hogy kiadnánk-e Wass Albert valamelyik művét; az apjuk nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy itt jelenjen meg, s a bevételt erdélyi jótékonysági célokra fordítsuk. Eleinte bizalmatlanok voltak, aztán a közel háromórás beszélgetés feloldotta bennük a bizalmatlanságot, megegyeztünk a Kard és kasza kiadásában. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy személyesen a szerző kérjen fel minket. Akkor még egy kiadói tanács – Gálfalvi György, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Markó Béla, Vida Gábor – döntött a kiadásról. Szeptember 19-én megkaptuk a levelet, és Láng Zsolt szerkesztésében december 11-re elkészült a kétkötetes könyv. Heroikus munka volt! Ezt követte a Farkasverem, majd az Adjátok vissza a hegyeimet! Az életműsorozat kiadásáról és az európai terjesztéséről szóló szerződés megkötésére a jogutód Czegei Wass Alapítvánnyal az író halála után, 1998. március 17-én került sor.
– Gondolom, nem titok: a Mentor Kiadó egyik legsikeresebb vállalkozása volt a Wass-kötetek kiadása, tegyük hozzá, szép, tetszetős kötésben. Mire fordították az innen származó jövedelmet?
– Az erdélyi magyar könyvkiadásban kevés az olyan könyv, amelyik „eltartja önmagát”, azaz van belőle annyi bevétel, hogy a ráfordítás megtérüljön. Ez főleg az értékes, de nem piacos könyvek esetében érvényes. Jól jött az a kis többletbevétel, hogy az Erdélyről szóló, hiánypótló történelmi, néprajzi, művészettörténeti, egyéb humántudományi műveket megjelentethessük.
– 1998-tól évi 40-50 kötet jelent meg a Mentor Kiadó égisze alatt, ami a magyar könyvkiadók legnagyobbjai közé emelte a céget. Meséljen az alakulásról, a kiadó arc-éléről, nehézségeiről…
– 1991 végén Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával – én akkor a Látó szerkesztőségi titkára voltam – úgy láttuk, hogy sürgősen kellene a lapnak egy kiadóvállalat, mert a Román Írószövetség megvonta támogatását. 1992 februárjában már – az akkor éppen a Látónál dolgozók személyes befektetésével – létre is hoztuk, bejegyeztettük a Mentor Kiadót. A krízishelyzet közben megoldódott, a megyei tanács vállalta a lap kiadását. Adott volt a lapnál egy kiváló szerkesztőségi struktúra, arra gondoltunk, bizonyára rengeteg a fiókokban heverő kiadatlan, eredeti erdélyi szépirodalmi mű, mi lenne, ha ezeknek az új kiadóval, ha már bejegyeztük, teret biztosítanánk. Másfél évnek kellett eltelnie, hogy az első könyvünk – Egyed Emese: Madárcsontú versek – megjelenjen. Ezt abban az évben másik négy követte, a címek száma évről évre emelkedett, közben kiderült, hogy nincs annyi a fiókokban, mint amire számítottunk, és az új művek sem hemzsegnek, adott volt viszont a kiadó kapacitása, illett kihasználni, így kalandoztunk el az értékes tényirodalom felé is. 1998-ban értük el a 45-50-es kiadványszámot. Ezt a szintet tartottuk 2010-ig, akkor vált egyértelművé a hanyatlás, amely már 2007-ben jelentkezett.
– 2015 elején zárolták a kiadó vagyonát, ami azt jelentette, hogy egy csődbiztos előkészítette a cég állóalapjának és könyvkészletének elárverezését. Jelenleg mi a helyzet a Mentor Kiadóval?
– A felszámolási folyamat a végénél tart, remélem, nemsokára megszületik a végleges ítélet, hogy törlik a cégjegyzékből, mert számomra ez így már lelkileg és fizikailag is nagyon terhes. Az elárverezett készletet, 68.000 kötetet, ami ténylegesen nagyjából az én tulajdonom volt – egy élet alatt gyűjtött megtakarításommal hiteleztem meg 2007-től kezdődően a céget ahhoz, hogy működőképes maradjon –, visszavásároltuk a közben a fiam által létrehozott Mentor Könyvek Kiadó nevére, mert sajnáltam volna, hogy akkora érték a bezúzás sorsára jusson.
– Irodalomszervezői munkásságának egyik legismertebb színfoltja az 1995-ben indult, idén a 23. évébe lépő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megszervezése és éltetése, amelynek minden alkalommal a Nemzeti Színház ad otthont.
– A Romániai Magyar Könyves Céh 1994. évi megalakulását követően, amelynek már a kezdetkor elnökévé választottak, a szakma előtt egyértelművé vált, hogy komolyak a tennivalók, ha fel szeretnénk zárkózni az európai vagy a világszínvonalhoz. A ‘90-es évek elején, amikor az olvasáséhség óriási volt, az avatatlanok azt gondolták, hogy a papírra nyomtatott betű már kész könyv, s a meggazdagodás reményében belekontárkodtak a szakmába, az emberek pedig mindenre – jóra, rosszra – vevők voltak. Tudtuk, hogy meg kell ismertetnünk az olvasni vágyókkal, milyen egy jó könyv. Nem lehetett mindenkit kivinni a világba, a világot kellett ide hozni, mintegy mércét állítva magunk elé, hogy mit, milyen színvonalat követeljenek tőlünk. Erre a legalkalmasabbnak az a helység ígérkezett, ahol Erdélyben a legtöbb magyar lakik. A kezdeti vegyes vásár alakult át aztán jobbára a magyar könyv seregszemléjévé, 2012-től pedig, amikor a Marosvásárhelyi Kulturális Központot is bevontuk a szervezésbe, megújhodott az arculatunk, és egy kicsit fesztivál jellegűvé is alakult a rendezvény.
– Fennáll a veszély, hogy előbb-utóbb ez is veszteségessé, netán kevésbé látogatott könyvvásárrá váljék, ami az esemény megszűnéséhez vezetne?
– Egyelőre nem hiszem. Ez a vásár maga a csoda! Ezt a marosvásárhelyi magyarok tartják el azzal, hogy ott és akkor könyvet vásárolnak. A látogatók száma az utóbbi években fokozatosan növekedett, ezzel párhuzamosan az összforgalom is, megéri a kiadóknak standot bérelni. Nem tudjuk eléggé áldani az eszünket, hogy a fiatalok számára annyi csalogató rendezvényt kitaláltunk. Hihetetlenül nagy elégtétel ez! Talán a legnagyobb. Ma, amikor az elektronikus információdömping mindent felülír, a mi gyermekeink kézbe veszik és olvassák a könyvet. Valamilyen hallgatólagos büszkeség is van a marosvásárhelyiekben, tudják, hogy az ő érdemük ez a hagyomány, az összmagyar nyelvterület harmadik legrangosabb rendezvénye.
– A családban ketten is kötődnek a könyvhöz: lánya, Király Kinga Júlia befutott író, műfordító, István pedig a Mentor Könyvek Kiadó vezetője, aki csak nemrég úszott be a könyvkiadás, -forgalmazás mélyvizeibe. Kérem, meséljen családjáról.
– A ‘80-as évek második felében, amikor a kövesdombi tömbházlakásunkban délutánonként, esténként áramszünet volt, azt mondtam: a 20. század végén nem fogtok petróleumlámpa fényénél tanulni, tessék az iskolában úgy odafigyelni, hogy ne legyen baj. A főtérre mentünk, ott volt áram, beültünk valamelyik moziba, megnéztünk minden színielőadást, meghallgattunk minden koncertet. A gyermekeink a kultúrától fertőzötten nőttek fel. Ez lett életük kegye is, átka is egyben, mert azt csinálják, amit szeretnek – Kinga író, műfordító, dramaturg, István színházi rendező, zenét is szerez, a közeljövőben egy meseregénye is megjelenik –, csak éppen megélni nem tudnak belőle. Fohászkodom, hogy boldoguljanak, mert tudom: a teljes élethez másfajta feltételek is szükségeltetnek.
– Milyen tervei vannak, amelyeket a közeljövőben szeretne megvalósítani?
– Az idei Ünnepi Könyvhétre, vagyis május végén jelenik meg a válogatott novellákat tartalmazó kötetem Megvárom, amíg fütyül a feketerigó címmel, és egy nagyobbacska regényem, A szemfényvesztett címmel. Nem tervezek, csak remélek. Szeretném a megjelent könyveimet dedikálni, majd még újabbakat írni, ameddig van mondanivalóm, ihletem és józan tudatom. És szeretném megérni, hogy a most négy és fél éves unokám, az egyedüli, akivel életemben eddig a konfliktusmentességet megéltem, nagykorú lesz. Persze ez nem tőlem függ... Egyetlen konkrét tervem így az lehet, hogy minden napomat teljessé tegyem.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)

17 doboznyi könyvadományt juttatott az OTP Bank a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumnak
Spontán ünneplésre gyűlt össze a hétvégén az iskola aulájában a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum közössége. Az ünneplésre kettős okuk is volt: az OTP Bank Románia 17 doboznyi könyvadománnyal lepte meg az iskolát, és az utóbbi hetekben a diákok is több országos megmérettetésen szereztek kitűnő helyezést. Így a pénteki nagyszünetben az iskola aulájában az OTP képviselőjét is, a kiváló diákokat is tapssal jutalmazták.
Dalos Pacsirták leánykórus, Lengyel Izabella tanárnő vezetésével az iskola himnuszával nyitotta meg a kis ünnepséget. Majd Kocsis Attila Levente iskolaigazgató köszöntötte a diákokat, pedagóguskollégákat. Lengyel Ágnes kisdiák egy vidám Kovács András Ferenc verssel kedveskedett diáktársainak, Papp Evelyn pedig Alföldi Géza: Csak a gyökér kitartson című költeményével buzdította helytállásra, szülőföldön való megmaradásra és munkára az iskola közösségét.
Kun-Gazda Kinga tanárnő röviden ismertette az OTP Bank Románia Oktatáshoz való jog alapítvánnyal folyatott együttműködés eddigi gyümölcseit: melynek nyomán már több tucatnyi dévai magyar diák vett részt karrierépítő képzésen. A pénteki eseményen jelen lévő dévai OTP-igazgató, Sergiu Mateş hangsúlyozta: jó tapasztalatai vannak a dévai magyar iskolaközponttal való együttműködés terén és meggyőződése, hogy ez folytatódni fog és szélesebb körűvé válik. A rövid felszólalások után a Dalos Pacsirták újabb kórusműveket, népdalokat adtak elő, majd Kocsis-Attila Levente iskolaigazgató felolvasta mindazon versenyeredményeket, melyeket az utóbbi egy-két hónapban értek el a diákok.
Bár az összesítés sem volt teljes és a felolvasottak közül is meglehetősen sokan hiányoztak, mégis közel negyvenen álltak ki a közös fotóra, ami a magyar oktatási központ diákságának tíz százalékához közelít. Ami pedig a legörvendetesebb, hogy az idei legkiemelkedőbb eredmény éppen magyarból született: Aczél Emilia hetedikes diák első díjat nyert a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny országos szakaszán. Emellett még számos nagyszerű eredménnyel büszkélkedtek társai magyar, román, angol, matematika, fizika, kémia és nem utolsó sorban sport terén. (közlemény) Transindex.ro

Nem könnyű a búcsú, de szükséges rossz az ismeretlen feltárásához
Mindenféle „jóval” tarisznyálták fel a ballagó diákokat
Rengeteg jókívánsággal, biztató szóval és szívből jövő tanáccsal tarisznyálták fel az iskolától búcsúzó diákokat tanáraik a hétvégén zajló ballagások alkalmával. Öt kolozsvári magyar tannyelvű oktatási intézmény – a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a Kolozsvári Református Kollégium, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum, a Báthory István Elméleti Líceum –, valamint a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium magyar tagozatának végzősei köszöntek el iskolájuktól, attól a a helytől, amely tizenkét éven keresztül második otthonuk volt, illetve tanáraiktól, akik sokszor a szülők helyetteseiként vigyáztak rájuk, nevelték és tanították őket. A búcsú az intézménytől, a pedagógusoktól és diáktársaktól sohasem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségek feltárásához. A felszólalók zöme azt kívánta, az úton, amelyen most a fiatalok elindulnak, találják meg életük célját.
Még egy bíztató ölelés
„Szépek vagytok, kicsit még meg szeretnénk ölelni titeket, bíztatásként, mielőtt elmennétek, mielőtt rohanássá válik a szemlélődés, mielőtt feladattá válnak az álmok”, nézett végig a szószékről a két végzős osztály fiataljain az áhítatot tartó Solymosi Zsolt vallástanár, a János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója a kollégisták ballagási ünnepségén, amelynek a hagyomány szerint a belvárosi unitárius templom adott otthont. Szülők és tanárok számára egyaránt ez az a perc, amikor elnézve felnőtté vált csillogó szemű gyerekeiket „minden megtérül” – mondta az immár a sokadik végzős nemzedéket útjára bocsátó nevelő.
Ünnepi beszédet mondott Popa Márta, a kollégium igazgatója, aki arról szólt, milyen csodálatos átalakuláson ment át a felnőtté vált gyermek az iskola tizenkét évében. A „pillangóvá válás” mögött azonban nehéz küzdelem áll – ez a természet rendje. De ezeket az átalakulásokat, újjászületéseket élvezni kell, ezt kívánja a végzősöknek is. Az igazgató zárásul Kassákot idézte: „Aki elment, az elment, de aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.”
Bálint Benczédi Ferencz unitárius püspök útravalóul elmondta: a fiataloknak nem csak tudásra, hanem erős hitre is szüksége van, ebben az iskolában pedig mindkettőre felkészülhettek. „Az alkotás Istentől kapott feladat, ez ad értelmet az életnek, gyarapítani kell ezt a szép világot. De nem csak acélból és betonból, hanem szeretetből is. Építsétek Isten házát, hogy otthon érezhessük magunkat ebben a világban!”, fogalmazott a magyar unitárius egyház vezetője.
A búcsúztatás az elsősök „bölcs és hasznos” tanácsaival folytatódott, amelyeket Székely Benczédi Gellért és Oszoczky Júlia tolmácsolt. A tizenegyedikesek részéről Finta Klára mondott beszédet, a ballagók gondolatait az évfolyamelső kollégista diák, Gáncsa Noémi-Brigitta fogalmazta meg.
A Péterffy Gyula énekkar (karnagy: Ercsey Ravasz Ferenc) ajándékdalának sikeréhez nélkülözhetetlen volt Garfield Adrienne (zongora), Nagy-Betegh Kamilla (szintetizátor), Lázár Izabella Laura (gitár), Fekete Tekla és Szász-Zsiga Nikolett (hegedű) közreműködése.
Az ünnepség a tanulmányi, illetve a különdíjak kiosztásával ért véget. A 12. humán (osztálynevelő Balon Ruff Andrea) legjobbjai: Tasnádi Beáta (9,78), Both Eszter Orsolya (9,73), Osváth Réka (9,45). A 12. reál (osztálynevelő: Szekernyés Réka) első három díjazottja: Gráncsa Noémi-Brigitta (9,81) Miklós Eszter-Beáta (9,65), Fodor Árpád (9,60). A Szabadság napilap díját Both Eszter Orsolya 12. H osztályos tanuló kapta a Cipó diáklap szerkesztésében kifejtett tevékenysége jutalmául.
Idén először adták át az Almási Ildikó-díjat, amelyet a nemrég elhunyt tanárnő családja alapított, és amelyet a biológia területén jeleskedő diák vehetett át. Almási Ildikó biológia-tanárnő a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban fejezte be tanári pályafutását több mint 40 évnyi kiváló pedagógusi munka után. Szakértelme, igényessége, mély embersége, amellyel a diákok számára példát tudott mutatni, örök emlék marad – hangzott el.
Székely Kriszta
„Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé”
Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt – ezzel az igével bocsátotta útjára a Kolozsvári Református Kollégium végzős diákjait Kiss Cserey Zoltán iskolalelkész, miután kezükbe helyezte a Bibliát, hogy azt a ballagási ünnepségen tovább adhassák az utánuk következőknek. A búcsú az iskolától, pedagógusoktól, diáktársaktól sosem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségeinek feltárásához – erre világítottak rá a Farkas utcai templomban elhangzott ünnepi beszédek is.
„A kollégiumban megélt sok szép emlék összeköt benneteket, és arra sarkall, hogy néha találkozzatok, és ezek a találkozások ünnepnapok lesznek” – fogalmazott búcsúztatójában Székely Árpád iskolaigazgató. Hozzátette: ha Jézus nyomában haladtok, biztos nem veszítitek el önmagatokat. Gáll Sándor a szülőbizottság elnöke, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa beszédében a jövő kapcsán felmerülő kérdéseket vázolta fel. „Jézus előkészített egy helyet számotokra, fogadjátok ezt szívetekbe” – látta el tanácsokkal a ballagókat.
Oláh Emese alpolgármester ünnepi beszédében hangsúlyozta: tudni kell az új irány felé nyitni, és meglátni a feltáruló lehetőségeket. „Az utaknak értelmük van, de ezt csak a cél előtti pillanatban értjük meg. Kívánom, hogy megtaláljátok a célotokat az élet útvesztőiben” – bíztatta a ballagókat. Batiz Elly tanfelügyelő az értékmegőrzés és az őszinte barátságok fontosságára hívta fel a búcsúzó diákok figyelmét. Tóth Szilárd történész, öregdiák pedig arról beszélt, amit a kollégium jelent számára. „A református kollégium gondoskodik a szórványmagyarság oktatásáról, megmentéséről” – mutatott rá.
Dezső Anna első osztályos diák versben búcsúztatta a végzősöket, majd Budai Sámuel tizenegyedikes tanuló szólt a stafétát átvevők nevében. „Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé. Itt kell hagynotok a biztonságot nyújtó hajlékot. A batyuban elrejtettük a csodakulcsot álmaitok kapujához” – fogalmazott.
Ezt követően a búcsúzó diákok rábízták a Bibliát a következő nemzedék tagjaira. Fekete Hanga a 37 ballagó szegény legény és leány történetét mesélte el, akik a fele királyság megszerzése érdekében jelentkeztek képzésre egy varázslatos kastélyba. Az oktatás során rádöbbenhettek, nemcsak a jó tündér segíthet rajtuk, hanem tanáraiktól és társaiktól kevésbé mágikus, de hatásos segítséget kaphatnak, és bár varázsolni nem tanultak meg, rájöttek arra, hogy egy kórusmű tisztán eléneklése is felér egy csodával.
A végzősök emléklapjainak átadása és a kórus bizonyságtétele zárta a ballagási ünnepséget.
Dézsi Ildikó
Apáczai-ballagás Müsszenccsel és kenuval
Sírva nevetéssel búcsúztak többen is az Apáczai-líceum maturandusai közül szombaton reggel a Kétágú templomban tartott ünnepségen. Ehhez minden fűszer adott volt.
Az ünnepséget az iskola vegyeskara nyitotta meg (karvezető: Szabadi Ildikó zenetanár), majd Papp Hunor iskolalelkész a bátorságról, egymás bátorításáról beszélt Józsué könyve 1:9 alapján.
A 11. osztályosok nevében Becsky Tamás Nemes Nagy Ágnes Iskola című versével búcsúzott a ballagóktól, Nagy Gellért az Ismerős Arcok Nélküled című dalával fakasztotta könnyekre még azt a törékeny fekete maturanduslányt is, akinek alkarján tetoválásszerű rajz díszelgett, majd Mátyás Orsolya olvasta fel gondolatait, amelyek legalább annyira szolgálnak felkészítésül saját jövő évi ballagásukra, például annak fontosságáról is beszélt, hogy a fiatal a mások véleményét útmutatónak élje meg, ne utasításnak.
Mindig tetőznek az érzelmek, amikor a legkisebbek búcsúznak a maguk mosolygós őszinteségével, s bár nem tudhatom, mennyire gyötörte őket a lámpaláz, amikor a székre álltak a mikrofonhoz a többszázas tömeg elé, de még csak egy szó erejéig sem sültek bele a mondandójukba, pedig a tancijuk igazán nem súgott, hiszen a néhány méterrel hátrébb, kezükben a nagyoknak szánt virágokkal sorakozó kéttucatnyi lélekszámú teljes előkészítő osztályt igazgatta. Fehér Mátyás az Úgy elmegyek című népdallal vívott ki erőteljes padkopogtatást (mert templomban tetszésnyilvánításként sem tapsolunk), majd László Helén, Soós Ádám és Szabó Ilona felváltva meséltek Szöszmögi Müsszencs Sündörgő (Berszán István: A válogatott útibatyu) útrakeléséről, arról, hogyan felejtődik otthon, majd hullik ki a batyuból sorra a bánat, a büszkeség, a butaság, a tekintély.
Ömböli Irma, Kolozs megye magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő Márait idézte az utakról, amelyek értelmét csak a célban értjük meg, és a diákok figyelmébe ajánlotta: csak most kezdődik számukra az igazi tanulás, az elbukások és felemelkedések, az örökös pótvizsgázások, de ez izgalmas és jó, csak vigyázni kell, hogy a hosszú úton az átszállásoknál ne vesszenek el az igazi értékek.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője Esterházyhoz és Senecához fordulva az alkukról és az időről beszélt. Alkukról, amelyeket az embernek főleg önmagával kell kötnie és az idővel, az egyezségekről, amelyekre az embertársaival kell jutnia úgy, hogy közben megvédhesse magát önmaga számára.
A ballagók nevében Salamon Orsolya búcsúzott, aki első osztályosként 11 évvel ezelőtt az akkori ballagókat búcsúztatta, így emlékezett az iskolában töltött 12 esztendőre, de a zamatos csínyekről sem feledkezett meg, így például arról az emlékezetes pizzásról, amellyel a 12. B osztály megúszta a kémia felmérőt, egyben megünnepelték oszijuk születésnapját, ami igazán nem kis teljesítmény, hiszen osztálynevelőjük az egyenességéről, de szigoráról is ismert Farkas Melinda kémiatanár volt. A közgazdasági osztályos Tulogdi-Szűcs Orsolya Réka allegóriát olvasott fel a Szamoson szervezett kenuversenyről, amelyet rendre az 1 kormányossal és 14 evezőssel küzdő lánycsapat nyer a 14 kormányossal és egyetlen evezőssel futó fiúcsapat ellenében, az alulmaradás okait firtató aforizmaszerű történetvezetéssel megfogalmazva a közgazdaságtan egyik alaptételét. Késmárki Krisztina Kovács András Ferenc Erdélyi iskola falára című versével búcsúztatta osztályát.
A díjazás és zászlóátadás előtt Vörös Alpár iskolaigazgató a 11 évvel ezelőtti ballagást idézte fel, arra biztatva a végzősöket, térjenek majd be az iskolába és számoljanak be az életükről, „mindegy mit valósítottál meg, az egyedi és értékes, mi a te történetedre vagyunk kíváncsiak”.
A legjobb tanulmányi díjak: Aranyoklevél: Fábián Gyula (9,67); Ezüstoklevél: Adorjáni Csenge (9,64); Bronzoklevél: Salamon Orsolya (9,59). Az osztályelsők Bergner István által alapított díjban is részesülnek.
A Szabadság napilap díját Lovász Szilárd 12. A, a Világnégyzet főszerkesztője, tehetséges fiatal költő kapta.
Kerekes Edit
Brassais ballagás a szimbólumok jegyében
A ballagók iskolájuktól, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumtól indulva, énekelve érkeztek az ünnepély lassan már hagyományos helyszínére, a Diákművelődési Házba. A jelképes 12 harangütés és a ceremóniamester, Szép Mónika vallástanár szavai által kísérve jutottak a 461. évfolyam végzősei a színpadra Iszlai Enikő (12. A, intenzív angol osztály) és Vajnár János Zsolt (12. B, turizmus szaklíceumi osztály) osztályfőnök vezetésével. Az iskola kulcsát Szallós Kis Csaba 12. A osztályos diák, a zászlót pedig Fogarasi Zsigmond Levente (12. A), továbbá a bojttartó Veres Brigitta (12. A) és Balog Mónika (12. B) hozta.
Kósa Mária igazgató ünnepi beszédében a kulcs és kapu szimbólumáról szólt. „Mindegyiketek életének a maga kulcsával érkezett ide, mely egy időben nyitó- és záróeszköz, és megnyit előttetek bizonyos tereket, másokat bezár, mely lehetőség valamilyen cél elérésére, valamilyen tudás megszerzésére… Ma mindannyian megnyitottatok egy kaput. Az a kapu mindig nyitva marad, családotok, iskolátok mindig visszavár. Szilágyi Domokos A kapu versét idézve: a határ itt hasad meg, hogy kilássunk, hogy tovább tudjuk magunkat magunknál – a határ itt szelídül határtalan reménnyé – a Kapuban… kívánok reményteljes indulást és boldog megérkezést” – mondta búcsúzóul.
Ünnepi beszédet mondott még az RMDSZ képviseletében Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere és Batíz Elly tanfelügyelő, előbbi Márai Sándort idézte: „az utaknak értelmük van, de ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt”, utóbbi Hérakleitosz örök érvényű mondásával engedte útjára a ballagókat: „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.”
A végzősök nevében a későbbi jutalomkiosztás során is számos díjat, köztük a Szabadságét is kiérdemlő Szallós Kis Csaba megható búcsúbeszédében kicsengető kártyájuk mottójából indult ki: „Minél teljesebben felfogtuk a felfoghatót, annál tisztábban ragyog fel előttünk a felfoghatatlan” (Ljudmila Ulickaja). Két költemény következett a ballagó diákok előadásában, Ecsedy-Baumann Zita Ady Endre: Intés az őrzőkhöz, Veres Brigitta pedig ugyancsak a nagy magyar költő Üzenet egykori iskolámba versét szavalta el.
A ballagókat Fosztó Beatrix (11. A) búcsúztatta keretesen Madách Imre szavaival, közben pedig kitért arra, hogy idén 44-en végeztek, s mint a magyar ABC betűinek száma: „akkor vagytok teljesek, ha együtt vagytok”. A tizenegyedikesektől is két vers hangzott el, Szabó Norbert (11. A) Weöres Sándor Tíz lépcső művét szavalta el, míg Márton Kamilla (11. B) brassais hagyományként Egyed Emese Jelentés helyett költeményét tolmácsolta. Utóbbi vers részlete már évek óta háttérfeliratként is szolgál a brassais ünnepélyeken: „Együtt vagyunk, csak azért is, reménnyel, / közös sors, erős akarat vezérel, / hogy mint most, bátran jelenthessük egykor: őrizzük egymást, Brassai professzor.”
Dezméri Máté előkészítő osztályos diák is remek szavalattal járult hozzá az ünnepélyhez, K. László Szilvia Tarisznyába való verse igaz útravalóul szolgál a ballagóknak.
A ceremónia menete hagyományosan folytatódott a szimbólumok átadásával: Pope Ernő Endre (11. A), Csete Júlia (11. A) és Kispál Tímea (11. B) vette át a zászlót, Dóka Tímea előkészítős diák kapta meg rövid időre az iskola kulcsát (s át is adta az iskola igazgatónőjének), utána pedig a jelképes kilépés a nagybetűs életbe: a tizenkettedikesek három lépést előre, a tizenegyedikesek pedig a ballagó diákok helyébe.
A jutalomkiosztás után következhetett az ünneplés, előtte pedig Szép Mónika ír-kelta idézettel bocsátotta útjára a végzősöket: „Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögött a szél. S míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten.”
A legjobb tanulmányi díjak: 12. A: 1. Veres Brigitta 9,60; 2. Szallós Kis Csaba 9,57; 3. Ecsedy-Baumann Zita 9,52; 12. B: 1. Balog Mónika 9,77; 2. Görög Dorottya 9,35; 3. Nagy Orsolya Noémi 9,12.
Póka János András
A jövő rajtatok keresztül lép be a világba
A Báthory István Elméleti Líceumban a ballagási ünnepség a hagyományokhoz híven az alapító fejedelem „üzenetével” kezdődött, majd a jelenlévőkre Kovács Sándor főesperes adta áldását. A főtisztelendő a most zajló Szent László-év mottóját idézte, „élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan”, majd ezen erények közül a bátorságot emelte ki követendő példaként a ballagóknak, olyan bibliai idézetekkel, amelyek azt közvetítik: állandóan velünk van az Úr keze, sőt az ő karja erősít minket – nincs tehát miért félni, ablakból szemlélni az életet. „Ne álljatok a sor végére, legyetek a történelem főszereplői, építsetek egy jobb világot” – idézte Ferenc pápának az Ifjúsági Világtalálkozón elhangzott szavait a folytatásban, majd a ballagók figyelmét arra hívta fel. „Ti vagytok azok, akiknek jövőjük van. A jövő rajtatok keresztül lép be a világba. (…) Krisztus atlétái vagytok, egy szebb egyház és egy jobb világ építői.”
Timár Ágnes igazgató előbb amiatti örömét fejezte ki, hogy most végez az iskola első kiadványszerkesztői szakosztálya. „Jó döntés volt egy ilyen lehetőséget is kínálni gyerekeinknek az elméleti oktatás mellett”– mondta a négy évvel ezelőtt indított „kísérlet” kapcsán, hozzátéve, hogy az induló 29 diákból 20-an készülnek a héten esedékes szakvizsgára, és nagyrészük tovább szeretne tanulni, akárcsak a matematika-informatika és a természettudományi osztályok diákjai. Útravalóul valamennyi végzős diák figyelmét felhívta arra, hogy „felnőtt nem akkor leszel, ha kardot húzol és vakmerően harcolsz a vélt igazadért, sem akkor, ha nem félsz mások arcába vágni a legpimaszabb igazságaidat is. (…) Felnőtt akkor leszel, ha a hibákat önmagadban keresed. ha sorsodért nem a körülményeket okolod, hanem önmagadat, és persze akkor is felnőtt leszel, ha megérted a szabályok fontosságát. A lázadó kamaszkor végét éppen ez a fordulat jelzi”, mondta, majd Márait idézte: „a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból.” Végül azt kívánta diákjainak, hogy a soron következő megmérettetésekhez, így az érettségihez és a pályaválasztáshoz „legyen elegendő bölcsesség és tudás bennetek, és legyen mindig kellő lélekerő és alázat a helyes döntésekhez és a felelősség vállalásához.”
A folytatásban az elsős Tamás Orsolya köszönt el a ballagóktól László Szilvia Tarisznyába való versével, majd ez utóbbiak részéről a színtízessel végző Bikfalvi Márton búcsúzott tanáraitól, iskolatársaitól. A 11. osztályosok Szőke Balázs által kívántak jó utat a végzősöknek, majd sor került a hagyományos, szimbolikus kulcsátadásra.
A tanfelügyelőség nevében Ömböli Irma magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő szólalt fel, ugyancsak Márai Sándort idézve, de ezúttal az utak értelméről, amelyeket csak az utolsó pillanatban értünk meg. Arra intette a ballagókat, hogy életük útjának ezen csomópontján ügyeljenek arra, nehogy az átszállásnál elvesszen az értékes rakomány, amit 12 év alatt a patinás iskola falai között gyűjtöttek.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az iskola véndiákjaként szólt a három osztály végzőseihez, kiemelve, „olyan közösség vagyunk mi, volt báthorysok, ami szerte a világon külön kaszt” olyan emberekkel, akik mindig ráismernek egymásra, akik között mindig van egy plusz bizalom, bátorítás, akik mindig támogatják egymást. Arra bíztatta a most végzőket, járjanak világot, tanuljanak meg mindent, amit lehet, majd önző szülőként arra kérte őket, hogy utána térjenek haza, és a megszerzett tudást itt kamatoztassák, a közösség javára.
A ballagási ceremónia újabb hagyományos mozzanataként a végzősök közül Tarisznyás Tamás szavalhatta el Kányádi Sándornak az iskola 400. évfordulójára írt, Az öreg iskola ünnepére című versét, majd miután a maturandusok átnyújtották a köszönet virágait, elkezdődött a díjak kiosztása. Az ünnepséget a végzősök kórusa zárta Potyó István karnagy vezényletével.
Balázs Bence
A zene nyelvén értők is elbúcsúztak
„Mi lesz velem, ha egyszer felnövök?” – idézte Keszthelyi Zoltán versét a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium ballagóit köszöntő Kállay Tünde. Az intézmény aligazgatója a kicsengetési kártyák készítését, a szerenádozást, a ballagást, az érettségit, a most lezáruló közelmúlt és az ugyanabban a pillanatban kezdődő jövő közötti átmenti időszaknak nevezte. „Keszthelyi Zoltán kérdése immár nem a távoli jövőnek szól, mert az egyszer most van” – fogalmazott Kállay Tünde, hozzátéve: „Ez a múlt ma lezárul, nem lesz több becsengetés, házifeladat-másolás, unalmas kóruspróba, perecért rohanás, dolgozatírás, koncert vagy hangszervizsga előtti izgulás.” Mintegy útravalóként az oktató hozzátette: „Jövőbeli álmaitok, vágyaitok különbözőek, de végeredményben ugyanarra a célra törnek: boldogok szeretnétek lenni. Az iskolában töltött évek során kincseket gyűjtöttetek mindezek eléréséhez. Kívánom, úgy legyetek boldog felnőttek, hogy ezeket a kincseket soha ne veszítsétek el!”
A ballagók nevében Mikola Brigitta 12. B osztályos diák szólt. „Amikor hat-hét évesen elkezdtük az iskolát, nem is tudtunk mást elképzelni, csak azt, hogy a tanító néni vigyáz ránk, szeretnek minket, és minden értünk van. Az 5. osztálytól a pótanyuka helyett tanárok jöttek, egymásnak ellentmondó elvárás-rendszerekkel, 9. osztálytól pedig már nekünk is erősebbek lettek az elvárásaink, miközben helytálltunk a zenében. Köszönjük azt a csodát, hogy játszadozó gyermekekként jöttünk ide, és most a zene nyelvén értő emberekként távozunk innen.”
Orbán Csala (11. B) felidézte a gimis évek néhány felejthetetlen emlékét, majd azt kívánta búcsúzó társaiknak, hogy „legyetek bátrak, és a megszerzett tudás mellett vigyétek magatokkal a Reményt, hogy csalódásaitok, nehézségeitek is a javatokra váljanak”.
A Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium a legjobb eredményt elért végzőseit díjazta, közülük is kiemelkedtek Mikola Brigitta 9,94-es, Tompa Ábel 9,70-es, valamint Maksay Csaba 9,65-ös általánossal. Szabadság (Kolozsvár)

88. Ünnepi Könyvhét
Teljében a könyves események, a hét végén csúcsra jár a 88. Ünnepi Könyvhét és a 16. Gyermekkönyvnapok Budapesten és Magyarország több városában. Sőt még Kolozsvárt, Aradot is bevonta a rendezvények sorába a népszerű könyvünnep szervezője, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE). A csütörtök délután kezdődött forgatag közel 350 könyvújdonságot kínál az olvasóknak, szinte minden magyarországi és határon túli magyar kiadó időzített erre az alkalomra valamilyen friss kiadványt, a könyvfesztivál központi helyszínén, a Vörösmarty téren egymást érik a szerzők, akikkel pódiumbeszélgetések, kötetbemutatók, dedikálások és más rendezvényformák keretében találkozhatnak az érdeklődők, de van úgy is, hogy kötetlen formában is kialakulnak párbeszédek az írók és a könyvbarátok között. Az ünnepélyes megnyitón az idén Závada Pál Kossuth-díjas írót érte a megtiszteltetés, hogy méltassa a nagy hagyományú megnyilvánulást. A vidéki országos megnyitó Debrecenben zajlott. 
A nyitónapon marosvásárhelyi szerző, Káli István állhatott először közönség elé. A 70 éves prózaíróval A szemfényvesztett című új regénye kapcsán beszélgetett Kőrösi P. József. A könyvhét további programja során még számos erdélyi tollforgató mutatkozott be és dialogizálhat olvasóival. Talán még soha nem volt egyszerre ennyi romániai magyar író a Vörösmarty téren, mint most. Mint az MKKE igazgatója, Péterfy Gergely nyilatkozta, a határon túli kiadók 57 új címmel jelentkeztek. Valószínűleg szombaton és vasárnap sokan megfordulnak majd az erdélyi kiadók pavilonjánál. Legfontosabb könyves műhelyeink képviseltetik ott magukat valamilyen különlegességgel. A Mentor Könyvek, a Lector Marosvásárhelyről, a Pallas-Akadémia, a Gutenberg, a Bookart Csíkszeredából, a Kriterion Kolozsvárról nevezett be a fesztiválra, és több más honi kiadónk kiadványai mellett számos szerzőnk jelentős anyaországi kiadással hívja fel magára a figyelmet. Jó hallani, hogy élénk az érdeklődés a vásárhelyi szerzők és kötetek iránt. Kovács András Ferenc új kötete ismét különlegességet sejtet, Markó Béla két új kötet kapcsán is közönség elé lép, Gálfalvi György, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor se hiányzik frissen megjelent könyveivel, a mind többet vállaló Lector Kiadó Egyed Emese Paian című verseskötetét, Demény Péter Vadkanragyogás című regényét és Bodó Márta Nőszirom című interjúkötetét vonultatja föl. Gáspárik Attila a Pont Kiadónál dedikál. És még hosszasan folytatódhatna a felsorolás a kolozsváriakkal, csíkiakkal és a többi erdélyi szerzővel, akik ugyancsak számíthatnak a vásárlátogatók figyelmére. Tompa Andrea, Fekete Vince, Selyem Zsuzsa,Tamás Kincső, Tamás Dénes és még jó néhányan példázzák az Erdélyben születő magyar irodalom és szakírás erejét, folyamatos megújulóképességét. A későbbiekben rendre igyekszünk mellékletünkben is ismertetni a kiadói termés színe-javát.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

Márton Árpád festőművész élet-jelei (Tárlatmegnyitó és díszteremavató)
Hosszúra nyúlt felújítás után csütörtökön délután Márton Árpád csíkszeredai festőművész Élet-jelek című, huszonnégy nagyméretű alkotást bemutató tárlatával avatták fel a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti dísztermét.
A hetvenhét éves alkotónak ez a harmadik egyéni kiállítása a céhes városban, 1972-ben a mostani Incze László Céhtörténeti Múzeumban mutatkozott be. A tárlatmegnyitón, ahol Márton Árpád kedvenc városai egyikének nevezte Kézdivásárhelyt, a bálványosi művésztábor résztvevői is jelen voltak, ugyanis hagyomány, hogy a tábor ideje alatt minden esztendőben egy-egy alkotónak egyéni tárlatot szerveznek Kézdivásárhelyen.  A mostani kiállítást Hegedűs Ferenc vállalkozó támogatta.  Lung László Zsolt, a Vigadó igazgatója a tárlatmegnyitót fontos pillanatnak nevezte az intézmény életében, ugyanis a földszinti Vigadó Galéria után a dísztermet is sikerült felújítani, ahol a jövőben kiállítások, koncertek, könyvbemutatók és színházi kamara-előadások lesznek. Márton Árpád kiállítását Deák Ferenc magyartanár méltatta, aki a székelyföldi tájhoz és annak népéhez szívvel-lélekkel kötődő, Gyergyóalfaluban született festőművész életpályáját is ismertette.  A megnyitón közreműködött Szabó Enikő, a Csíki Játékszín színművésze, aki Varga Nándor gitárművész kíséretében Orbán János Dénes-, Kovács András Ferenc-, Radnóti Miklós- és József Attila-verseket adott elő. A kiállítás szeptember elejéig látogatható.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadság állapota
Interjú a 70 éves Ágoston Vilmossal
A Humanizmus: ettől – eddig?, a Lassú vírus, a Húzd a himnuszt, ne káromkodj, a Godir és Galanter, Az érvelés ideje, A konvenció vendégei és más kötetek szerzője 1947. július 8-án született Marosvásárhelyen. Az író, esszéíró, kritikus, újságíró 1986-ban települt át Magyarországra. Ott is folytatta tanulmányírói, szerkesztői munkáját, több könyve Budapesten látott napvilágot. Hosszabb ideje az Amerikai Egyesült Államokban él. Az alább olvasható születésnapi beszélgetésre a világháló adott lehetőséget.
– Nem tartozol a gyakran közlő írók közé. Ezért egyeseknek talán fel sem tűnt, hogy régóta nem olvashattak tőled semmit. Sokan azt sem tudhatják, hogy évek óta Amerikában éltek. Nehezen elképzelhető, hogy olyan tollforgatóként, akinek mindenre kiterjedt a figyelme, beérnéd a nagyapai teendőkkel. Az ottani valóság nem kínált föl semmilyen írói provokációt?
– A Húzd a himnuszt, ne káromkodj című könyvem írásakor döbbentem rá, hogy vannak helyzetek, amikor ha valaki elmegy egy közösségből – az 1980-as években valóban hermetikus határokkal körülzárt közösségben éltünk Romániában –, az otthon maradtak számára olyan, mintha meghalt volna. Egyesek, a közeli barátai követik, hogy hova, merre visz az útja, de az otthon maradtakat is annyira lekötik a saját mindennapi problémáik, hogy ha valaki nem ír naponta nekik, nem szól hozzájuk, az számukra nem létezik. Én ezt tudomásul vettem már akkor, amikor Magyarországra menekültem (települtem, „migráncsoltam”) az elviselhetetlen légkörű romániai diktatúrából. Az erdélyiek jó ideig nem olvashatták írásaimat, mert azok a régi Magyar Nemzetben jelentek meg Budapesten, illetve más magyarországi lapokban, amelyek alig jutottak be a hermetikusan elzárt országba. De a magyarországiak sem ismerték a korábbi, romániai írásaimat, mert nem terjesztették Magyarországon a romániai sajtót. Néhány erdélyi írón kívül senkit nem ismertek Magyarországon. Az, hogy közel tíz éve most már Amerikában élek, és mindössze egy-két egykori otthoni barátommal, ismerősömmel tartom a kapcsolatot, kevés magyarországi lapba írok, most már természetesnek tűnik számomra. Valóban kevesebbet közlök, de az utóbbi évtizedekben is inkább alapítványoknak írtam tanulmányt és könyveket, amelyeket szintén szűkebb körben terjesztettek. A Kisajátított tér című tanulmánykötetemről is elsősorban a magyarországi sajtó írt, nem az erdélyi, pedig kimondottan erdélyi írókról szól. A másik magyarázat, hogy szeretném elkerülni annak még a látszatát is, mintha az áttelepülés után beleszólhatnék, „okos tanácsokkal” láthatnám el az otthon maradtakat, és szövegeimmel meg tudnám változtatni a körülményeiket. A társadalmi gondokkal, együttéléssel naponta, újból és újból meg kell küzdenie mindenkinek éppen ott, ahol él. Természetesen más hatások, tapasztalatok értek, amikor Vásárhelyről áttelepültem Budapestre, megintcsak más, amióta itt élek Texasban. De ezeket a tapasztalatokat a legjobban naplóban lehetne rögzíteni. Többek között ezért írt naplót Márai Sándor is San Diegóban. Na meg valóban leköt az unokáim oktatása, iskoláztatása. Rajtuk keresztül jobban belelátok az amerikai társadalomba, közvetlenebbül megértem az amerikai kultúrát, oktatást, nevelést. Fiatal koromban Zoltán Ildikó marosvásárhelyi tanárnőmtől kaptam kölcsön Németh László tanulmányköteteit. Azóta is foglalkoztat az Iskola Kakaskúton című írása. Most azokat az oktatási módszereket próbálgatom tanítani a Texasban született unokáimnak angolul és magyarul. Nagy örömömre szolgál, hogy tapasztalataimról beszámolhatok és néha tanácsot kérhetek egykori tanárnőmtől Marosvásárhelyről.
– Tudom, hogy onnan is próbáltál figyelni a magyarországi és a romániai eseményekre, történésekre, közhangulatra. Szépirodalmi, fikciós műben, vagy esszében, tanulmányban sikerülne inkább megragadnod a honi realitások lényegét, sajátosságait?
– Az igazság az, hogy az interneten olvasható újságokból nemigen tudom közvetlenül érezni az otthoni élet súlyát. Mint ahogyan az itteni életről is csak ideológiai információk jutnak el a világsajtóba. Feltételezem, otthonról is nehezen tudjátok elképzelni, hogy milyenek a reális amerikai hétköznapok. Amikor nem történik semmi, és az emberek élik a normális életüket. Olvasom az otthoni politikai szövegeket, de nem tudom például, mennyibe kerül egy kiló kenyér, vaj, szalámi Romániában. Sok az, vagy tűrhető ár egy átlagembernek? Eddig minden évben hazalátogattam. Végigsétálok a főtéren. Már alig találkozom valakivel, akinek köszönni kellene. Valamelyik szállodai szobából hallgatom elérzékenyülve a Vártemplom harangjának hangját, amely gyerekkoromat végigkísérte, hiszen ott laktam a Rákóczi utcában, a vár alatt. Persze, már ezekre az utcanevekre sem emlékeznek a maiak. A Bolyaiból (korábban Rángecz József iskola) hazafelé a Sáros utcán vagy a Kazinczyn mentem, és az egyik nagynéném a Kossuth utcában lakott, a másik a Jókai utcában. Hát ezeket az utcaneveket már hiába keresném. Ugyanakkor a városban olyan híres, tehetséges személyiségek élnek, mint Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Gáspárik Attila, Tompa Gábor, Parászka Boróka, Székely Csaba és még sokan mások. Az idősebbeket, a korosztályomat nem is említem. Szerintem ők jobban meg tudják írni, mi van Erdélyben, mint én, innen Texasból.
– Szekusdossziéi tanulmányozása nyomán több erdélyi író könyvben is közzétette ezzel kapcsolatos életérzéseit, gondolatait. Téged annak idején meghurcolt, sokat zaklatott a politikai rendőrség; a veled, veletek történteket nem kellene valamilyen formában a mai nyilvánosság elé tárnod?
– Erről az élettapasztalatról írtam a Lassú vírus című könyvemet. Jellemző az ellentmondásos romániai cenzúrára, hogy a könyv megjelent, mégpedig Ceauşescu idején, a Kriterionnál. Molnár Gusztáv szerkesztette, Elekes Károly képzőművész tervezte a borítót. Senkinek nem kellett magyarázni, hogy miről szól. A könyvben valójában a szekuritáté tisztjeinek a kérdéseit parodizáltam, rá akartam döbbenteni az olvasót, hogy ezekkel a bornírt ideológiai kérdésekkel nem lehet megközelíteni az irodalom, a képzőművészet és a zene alkotóinak a gondolatvilágát. Magával a konkrét „doszárjaim” nyilvánosságra hozásával több gondom is van. Az egyik és talán legfontosabb: egy nyelvi-alkotói kérdés. Nem hinném, hogy magyarul hitelesen rekonstruálni tudnám azt a sajátos szekus román nyelvet, amelyen ezek a jegyzőkönyvek, jelentések készültek. Anélkül viszont éppen az egyik lényegi jellemzője veszne el a dokumentumnak: a szekusnyelv. A másik, hogy hiába írtam két levelet a 90-es évek közepén a titokhivatalnak Bukarestbe, azt a választ kaptam, hogy nincs dossziém. Humorosnak találtam, hiszen diákkoromban egy és fél évig voltam a kolozsvári szekuritáté pincéinek és különböző kihallgatási szobáinak a vendége. A hivatalos minőségem: „cercetare în stare de libertate” volt. Kivizsgálás szabadlábon. Így tanultam meg a román diktatúrában a „szabadság állapotának” fogalmát. A kihallgatást mindennap megszakították 1-2 órára, így nem kellett koszt-kvártély-ruhát adniuk nekem. A dossziém egy részét már akkor láttam. Mielőtt átküldték a katonai törvényszéknek, ideadták, hogy olvassam el, írjam alá az egészet. Akkor elolvashattam a barátaim ellenem tett vallomásait, láthattam a felsorolt bizonyítékok egy részét. A nyomozati anyagot később ismertem meg, amint egyes akadémiai kutatók, köztük elsősorban Molnár Gusztáv barátom, megszerezték nekem néhány dossziém másolatát. Tehát van anyagom, de nem teljes. Most ismét kérhetném a titokhivatalt, hogy immár több „titkot” tudok ugyan magamról, kérem a többit is. A doszárom valóban tartogatott (esetleg még mindig tart) meglepetéseket. Nem az, hogy ki mit mondott rólam, bár az is érdekes, hogy Gáspárik Attila olvasta a levéltárban, hogy még Magyarországról is jelentettek rólam a román titkosszolgálatnak. De ez engem ott már nemigen érdekelt. A nyomozati részen is ma már csak nevetni lehet, mint Svejk Lukas főhadnagyon. Mennyi energiát és pénzt beleölt a hatalom, hogy megfigyeljenek, fényképezzenek minket… És akkor még jól néztünk ki, fiatalok voltunk. Mi az, amin a legjobban megdöbbentem? Az, hogy a korabeli világot nem lehet fekete-fehér fogalmakkal leírni. Igen ellentmondásos volt. Nem lehet most úgy gondolni a korra, hogy egyik oldalon voltak a jók, azokat elvitték, a másikon csak a hatalom és a rosszak. Gyűlöletmentes zónát kellene teremteni, hogy higgadtan lehessen elemezni a múltat. Én például csak a dossziémból tudtam meg, hogy Magda Ludovic, a kolozsvári katonai ügyészség főügyésze (alezredes volt abban az időben), akihez felterjesztette Liviu Calian őrnagy a Securitatétól a doszáromat, elutasította az ellenem hozott vádakat, felmentett, és lezárta a dossziét. Ezért nem került az ügyem a kolozsvári katonai törvényszék elé, mint ahogyan azt a Securitate szerette volna. A nyomozók nem vették tudomásul a főügyész állásfoglalását, folytatták a kivizsgálásomat, és kizárattak az egyetemről, pontosan egy évvel később. Ha nem lett volna Szilágyi Júlia (szerkesztő), Gáll Ernő (főszerkesztő), Méliusz József (írószövetségi alelnök) és Domokos Géza (a Kriterion vezérigazgatója), akik kiálltak mellettem, és továbbították ügyemet az RKP Központi Bizottságához, ahol szintén volt emberük, hogy megmentsenek, akkor talán egészen másként alakul a sorsom. A világ nem volt egyértelműen fekete-fehér, mint ahogyan ma képzelik egyesek. Az igaz, hogy mindenki nyomasztó félelemben élt, a hatalmon belül és kívül egyaránt. Az én félelmem akkor szűnt meg, amikor magyar „migráncsként” átléptem a román–magyar határt. Azóta legfeljebb csodálkozom azon, amit látok a világban, de félelem nélkül élek. Nehéz a szabadságban rekonstruálni az egykori félelem világát.
– Tudomásom szerint nemcsak az irodalom, az irodalmi élet érdekelt, jártas vagy a képzőművészetben is. Sokan jogosan kapcsolják a nevedet a MAMŰ-jelenséghez, a honi vizuális avantgárd kibontakozásához. Emiatt is számos támadás ért a diktatúra idején. Mintha később eltávolodtál volna ettől a csoportosulástól. Nincs már mondandód róla?
– Dehogynincs. Korábban tanulmányt írtam Szörtsey Gáborról. A tavaly nyitottam meg Antik Sándor képzőművész, egyetemi tanár, egykori MAMŰ alapító tag kiállítását Sepsiszentgyörgyön. Természetesen most már a mai technikai lehetőséggel, Skype-on keresztül szóltam a hallgatósághoz innen San Antonióból, amelyet a sepsiszentgyörgyi tárlatlátogató közönség helyben nézhetett kivetítőn. Előzetesen a kiállításra kerülő anyagot interneten megnézhettem. A virtuális világban közelebb vannak az emberek egymáshoz, mint a reális térben. Még ma is gyűjtöm a felvételeket a kiállításaikról. Éppen te nyújtottál nagy segítséget a vásárhelyi kiállítások dokumentálása során. De visszatérve a régi időkre, a Marosvásárhelyi Rádiónál, ahol riporter voltam, és te voltál a művelődési osztály vezetője, neked köszenhettem, te tartottad a hátad a főnökök felé, hogy én nyugodtan foglalkozhasam az avantgárd képzőművészekkel, fiatal írók műveivel, elmehettem a kiállításaikra, hangfelvételeket készítettem velük, és műsorokat szerkeszthettem olyanokkal, mint Baász Imre, vagy az első Médium kiállítás alkotóival, később a szárhegyi táborban, valamint részt vehettem a stúdióban a MAMŰ első tárlatának a zsűrizésén is. Később Magyarországon is én nyitottam meg a MAMŰ utolsó közös tárlatát Szentendrén. Az utóbb Budapesten létrejött MAMŰ társaság már más történet. Azt nem ismerem annyira. A korábbi, marosvásárhelyi avantgárd műhelyről könyvet szeretnék írni, hiszen sok dokumentumot, hangfelvételt őrzök, kár lenne azokat olyanokra hagyni, akik nem tudják, mihez kezdjenek vele.
– Sok mindennel próbálkoztál az eltelt évtizedekben. Az esszé-, a kritika-, a tanulmány- és regényírás mellett a lapszerkesztésbe, újságírásba is belekóstoltál. Interjúk is készültek veled, de nemigen olvastam arról, hogy a rádiózást is kipróbáltad. Közel negyven éve lettél a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője, amíg a hatalom el nem távolított onnan. Mennyire hatott rád az élő szó varázsa? Gazdagodtál-e valamiképpen általa?
– Fiatal korom óta újságíró szerettem volna lenni. Igen érdekelt, hogy miként élnek, gondolkoznak az emberek. Ez a kíváncsiság vezetett a különböző építőtelepekre, gyárba, bányába, ahol érettségi után dolgoztam. A szellemi munkát (irodalmat, filozófiát, kritikai gondolkozást) és fizikai munkát a mai napig egyenlőnek tartom. Örömmel, a saját kezemmel építettem egykor a gödöllői házamat is. Az egyetemre is úgy kezdtem járni, hogy nappal dolgoztam egy kolozsvári építőtelepen. Amikor az egyetemet elvégeztem, éppen a korábban említettek miatt nem vettek fel egyetlen laphoz sem. Csíkszeredába kerültem tanárnak. Ezek lettek a legszebb fiatal tanári éveim. Tanár koromban több tanulmányt, könyvet írtam, és szerencsére nem kellett újságíróként robotolnom, nem kellett olyasmiről írjak, amit nem szerettem volna. Később Budapesten, a Magyar Nemzet újságírójaként, valamint a Köztársaság és a Respublika rovatvezetőjeként már arról írhattam, amiről akartam, eléggé szabadon választhattam meg a témáimat és riportútjaimat.
A Marosvásárhelyi Rádióhoz véletlenül kerültem. Mivel az orvosok tanácsára el kellett költöznöm a számomra oly kedves, de sokszor ködös Csíkszeredából, a vásárhelyi tanfelügyelőség visszautasította kérésemet, nem találtak angoltanári állást nekem a megyében. Akkor hallottam meg, hogy a rádió munkatársakat keres. Bodor Pálnak, az RTV akkori magyar adásai főszerkesztőjének köszönhetem, hogy az ajánlására és politikai felelősségvállalására felvettek a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Eleinte az ipari osztályra kerültem, mert nálad, a művelődési osztályon nem volt hely. Bizony keményen tanultam a mesterséget. Nem szégyelltem bevallani, hogy ahhoz én nem értek. Amikor kimentünk egy gyárba, vagy valakivel riportot kellett készíteni műszaki témáról, azzal kezdtem, hogy őszintén bevallottam neki, nem értek hozzá, mondjon el mindent róla. Én angoltanár vagyok, nem mérnök. Így tettem a statisztikai hivatalokban is, mindent összemásoltam, sokat dokumentálódtam, később még a kollégák is tőlem kértek adatokat. Ebben az időben a legtöbbet Gyarmati Dénestől tanultam. Megmutatta nekem, hogy nincs elveszett hanganyag. Szinte hangokból össze lehet ragasztani az olyan beszélgetéseket, amelyekben az alany rendkívül nehezen fejezi ki magát. Ez a tapasztalat igen hasznos volt később, amikor a te osztályodra kerültem, és a fiatal képzőművészekkel akartam interjút készíteni. Volt közöttük olyan, aki alig tudta elmondani, mire gondol. Én hiába sejtettem, intuitíven ráéreztem, hogy mit akar, neki kellett megfogalmaznia, nem mondhattam el helyette. Ilyenkor segített az olló, a „fonotekálás”. Persze, manapság már komputeren vágnak, jártam az új vásárhelyi rádióstúdióban, talán alig tudják elképzelni, hogy korábban még óriási munka volt akadozó, nyögdécsélő szövegből folyamatos beszédet készíteni. Sokat tanultam, jó közösség volt, igazi jó hangulatú alkotómunkában voltunk együtt. Tanulságos zenei kísérletem is volt. Egyszer ugyanezzel a technikával meg akartam vágni egy Beethoven-szimfóniát. Bárki megpróbálhatja. Lehetetlen. Nincs egyetlen lélegzetnyi szünet sem a műben, ahol vágni lehetne. Néhány hónappal ezelőtt igen meglepődtem. Szekrényi Katalin, egykori kollégánk felesége írta, hogy nyugdíjba megy a rádiótól, addig ő kezelte az Arany-szalagtárat. Aztán felhívott egyik rokonom Csíkszeredából. Kérdem, hogyan jutottam eszébe? Mondja, most hallgatja a riportomat Seres András néprajzkutatóval a vásárhelyi rádió szalagtárából. Döbbenetes. Közel negyven éve készítettem a hangfelvételt egy kis Kovászna megyei faluban. Azt hittem, a hangfelvételeim mind elvesztek a jilavai börtönben, amikor bezárták a rádiót. Legalábbis a képzőművészeti anyagok tudtommal eltűntek.
– Itthon, Erdélyben több fontos visszaemlékezés, önéletírás jellegű kötet jelent meg az utóbbi időben. Hetvenévesen már nem meglepő, ha valaki ilyenszerű számvetéssel rukkol elő. Téged nem kísértett meg ez a gondolat?
– De igen, néha gondolok erre is. Feltehetően ráérek megírni. Még csak hetvenéves vagyok.
– Ebben egyetértünk. Isten éltessen sokáig! Népújság (Marosvásárhely)

Múlt és jövő együttléte
Könyvvásár – körvonalak
November derekán újra a könyves világ középpontjává válik Marosvásárhely. A nemzetközi könyvvásárt idén huszonharmadik alkalommal szervezi meg a Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ. A részletekről a szerdai sajtótájékoztatón az írott szó ünnepének évről évre otthont adó Nemzeti Színház előcsarnokában számoltak be az illetékesek.
Káli Király István főszervező, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója elsősorban arra emlékeztetett, hogy Erdély legnagyobb könyves szemléje nem jöhetne létre a marosvásárhelyiek nélkül, akik szeretik a könyvet, áldoznak rá, és ezáltal eltartják a rendezvényt. Az idei könyvünnep mottója – Ahol a múlt és a jövő... – egyrészt az eddigi irodalmi történésekre, alkotásokra, évfordulós szerzőkre, másrészt az új nemzedékre való odafigyelést érzékelteti. A három pont pedig arra ad lehetőséget, hogy ki-ki maga fejezze be a gondolatot, azt, hogy a két idődimenzió találkozásáról, érlelődéséről, élete részévé válásáról szól-e a nemzetközi könyvvásár.
A főszervező a legfőbb újdonságként azt emelte ki, hogy a Romániai Magyar Könyves Céh ezúttal két körben – először a kiadóknak, majd a könyvkereskedőnek – küldte ki a meghívókat, így a standot bérlők 84 százalékát a kiadók teszik majd ki. Új kiadói arculatok bevonzására is törekedtek, ezt képviseli a Jelenkor Kiadó, amelynek szerzői a könyvünnep első irodalmi estjén, november 16-án, csütörtökön mutatkoznak be a nagyérdeműnek. Első alkalommal vesz részt a könyvvásáron, standot nem állít fel, de gazdag kínálattal jön a Kossuth Kiadó, a Zrínyi Kiadó pedig külön standdal lesz jelen. A Magvető Kiadó idén nem bérel standot. A könyvkereskedők közül főként a helyieknek biztosítanak teret a színház előcsarnokában – tette hozzá Káli Király István.
A múlt és jövő azért is kap nagyobb hangsúlyt a 23. könyvvásáron, mivel idén több marosvásárhelyi szerzőnek van kerek évfordulója – 75 éve született Szőcs Kálmán, 90 éve Sütő András, 25 éve hunyt el Székely János. A beszélgetőtermek egyike Sütő nevét fogja viselni, a másikat – erdélyi jelentőségű könyvünnepről lévén szó – a 120 éve született Tamási Áronról nevezik el. Emellett Kassák Lajosnak, Ady Endrének is emléket állítanak a rendezvénysorozat egy-egy programjával, hogy a felnövő nemzedék, a jövő megismerhesse szűkebb, tágabb otthona alkotóinak értékeit.
Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója Marosvásárhely gazdag, változatos kulturális életéről szólt – amely véleménye szerint sok esetben nincs megfelelő súllyal jelen a köztudatban –, és arra hívta fel a figyelmet, hogy az olyan eseményeket, mint a nemzetközi könyvvásár, nagyon meg kellene becsülni, hiszen egyetlen emberen, a kezdeményezőn múlik, hogy évről évre megrendezésre kerül-e.
Szerdától vasárnapig
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ 2012-től társszervezője a könyvünnepnek, az arculati elemekért, illetve a vásárhoz kapcsolódó kulturális kínálatért felel. Szepessy Előd ez utóbbiról tájékoztatott.
A színes programsorozat összeállításakor a szervezők minden korosztályt igyekeznek megszólítani. A könyvvásár határait már tavalyelőtt elkezdték feszegetni – akkor nőtt négynaposra, és zárult vasárnap az írott szó ünnepe –, idén pedig újabb növekedés észlelhető, a program ugyanis már november 15-én, szerdán megkezdődik. A csütörtöki megnyitó előtti estén a Lelkemben gyermekkórusok című Szőcs Kálmán-emlékelőadásra várják a nagyérdeműt. A kiemelt csütörtöki programok között szerepel Elise Wilk Papírrepülők című, fiataloknak szóló kortárs színházi előadása Sebestyén Aba rendezésében, illetve a WH zenekar és Nádasdy Ádám közös produkciója, Shakespeare megzenésített szonettjei.
Péntek délután A mai magyar női próza című irodalmi estre kerül sor, ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadását mutatja be.
A szombat délelőtt rendszerint a legkisebb vásárlátogatóké, így lesz ez idén is. A szervezők bábelőadásra, majd a Kaláka együttes és Lackfi János Kutyából szalonna című közös előadására várják a gyermekeket. Délután Arany János ma címmel zajlik irodalmi beszélgetés, majd a Kaláka és Lackfi János Arany János-estjét hallgathatja meg a felnőtt közönség.
Vasárnap délelőtt Kovács András Ferenc Ady. Olvasó. Próba című felolvasóestjére kerül sor, majd A kulcs című, Kosztolányi-novella alapján készült monodrámát mutatják be. (A részletes, órákra lebontott programra időben vissz- atérünk.)
Kis olvasók játéka
Makkai Kinga öt éve szervezi a könyvvásár gyermekprogramjait. Mint mondta, a korábbi vásárokhoz hasonlóan ezúttal is délelőttönként iskolás csoportokat várnak író-olvasó találkozókra és felolvasásokra, délutánonként és hétvégén családok jelenlétére számítanak.
Az író-olvasó találkozókkal az a cél, hogy a gyermekek az élő irodalommal találkozzanak, megtapasztalják mű és szerző egységét – fejtette ki a szervező, majd azt is elmondta, hogy ezúttal az erdélyi alkotók, illetve az erdélyiséghez kapcsolódó művek kerülnek előtérbe.
A vásár olvasójátéka már másfél-két hónappal az esemény előtt segít ráhangolódni a kis- és nagyobb iskolásoknak a könyves ünnepre. Makkai Kingától megtudtuk, hogy ezúttal több mint 120 csapat jelentkezett a három korcsoportban – III–IV.-esek, V–VIII.-osok és középiskolások számára – meghirdetett játékra, így – akárcsak tavaly – októberben megtartják az előválogatót. A versenyzőknek Az év gyermekkönyve díjat elnyert művek közül kell a megjelöltet elolvasni, és ha bejutnak a döntőbe, értékes könyvajándékokban részesülnek.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyi könyvvásár – irodalmi estek, koncertek, gyerekprogramok
A Jelenkor Kiadóval és szerzőivel, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal, koncertekkel, gyerekprogramokkal, olvasójátékkal és persze a magyar könyvkiadás legújabb termésével várja az érdeklődőket november 16 és 19-e között a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
Az idei vásár mottója ahol a múlt és a jövő… egyrészt utal arra, hogy idén több marosvásárhelyi, illetve erdélyi szerző is kerek évfordulós, ennek jegyében kerül sor több irodalmi beszélgetésre, vagy előadásra is. Káli Király István a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke szerint a vásár nemcsak a múltra tekint vissza, hanem a jövőbe is néz, immár öt éve gyerekprogramokat szerveznek, évről évre nagyobb sikere van az olvasójátéknak, és a vásár kimelt programjait is úgy állítják össze, hogy minden korosztály, így a fiatalok is találjanak kedvükre valót.
A vásár idei díszmeghívottja a Jelenkor Kiadó és szerzői: Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa és Szabó Róbert Csaba.
A négy naposról öt naposra bővülő rendezvény több mint 100 programpontja közül Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetője a nagyobb érdeklődésre számot tartó eseményekre hívta fel a figyelmet. Így a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadására, a Márkos Albert, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor és Dagadu Veronika Sena alkotta és Nádasdy Ádámmal kiegészült WH Együttes Shakespeare’s Sonnets&Songs produkciójára, valamint a Kaláka együttes és Lackfi János gyerek, illetve felnőtt koncertjére. Ezek mellett több irodalmi estre is sor kerül. November 16-án a Jelenkor szerzői ülnek egy asztalhoz, 17-én a mai magyar női prózáról értekeznek (Szvoren Edina, Selyem Zsuzsa, Király Kinga Júlia, Péntek Orsolya, Márton Evelin), a költők kerekasztalán (Egyed Emese, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, Lackfi János, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Nádasdy Ádám) pedig Arany János kerül terítékre.
Idén is egész napos gyerekprogramokkal várja a legfiatalabb olvasókat Makkai Kinga, a vásár gyermek- és ifjúsági programjainak szervezője, aki hangúlyozta, a programok célja, hogy a gyerekek úgy tekintsenek az irodalomra, mint élő valóságra, amelyben a mű, a szerző és olvasó szerves egységet alkotnak. Így több író-olvasó találkozóra is sor kerül majd, főként idén megjelent kötetek szerzőivel válthatnak szót a legkisebbek. Az évek óta nagy érdeklődés övezte Olvasd el, és játssz velünk! olvasójáték kapcsán elmondta, eddig 120 csapat jelentkezett (szeptember 29-én zárul a jelentkezés). Szabadság (Kolozsvár)

Múlt és jövő bűvöletében fog telni a 23. marosvásárhelyi könyvvásár
A Jelenkor Kiadóval és szerzőivel, irodalmi estekkel, Julius Caesarral, Shakespeare szonettekkel, koncertekkel, gyerekprogramokkal, olvasójátékkal és persze a magyar könyvkiadás legújabb termésével várja az érdeklődőket november 16 és 19-e között a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Erdély legnagyobb és legrangosabb könyves szemléjének programját sajtótájékoztató keretében ismertették a szervezők, Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke, Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke, illetve Makkai Kinga, a vásár gyermek- és ifjúsági programjainak szervezője. – áll a szervezők által kiküldött közleményben.
Az idei vásár mottója ahol a múlt és a jövő… egyrészt utal arra, hogy idén több marosvásárhelyi, illetve erdélyi szerző is kerek évfordulós, így Szőcs Kálmán, Sütő András, Székely János, Bajor, Andor, Tamási Áron, Aranka György, Ady Endre, Arany János . Ennek jegyében kerül sor több irodalmi beszélgetésre, vagy előadásra is. Káli Király István ugyanakkor elmondta a vásár nemcsak a múltra tekint vissza, hanem a jövőbe is néz, immár öt éve gyerekprogramokat szerveznek, évről évre nagyobb sikere van az olvasójátéknak, és a vásár kiemelt programjait is úgy állítják össze, hogy minden korosztály, így a fiatalok is találjanak kedvükre valót. Ugyancsak Káli Király István beszélt az idei könyvkínálatról is, hangsúlyozva, hogy az idei díszmeghívott a Jelenkor Kiadó és szerzői: Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa és Szabó Róbert Csaba.
A négy naposról öt naposra bővülő vásár több, mint 100 programpontja közül Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetője a nagyobb érdeklődésre számot tartó eseményekre hívta fel a figyelmet. Így a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadására, amely már dél-koreai turnéja után nemzetközi sikernek örvend, a Márkos Albert, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor és Dagadu Veronika Sena alkotta és Nádasdy Ádámmal kiegészült WH Együttes Shakespeare’s Sonnets&Songs produkciójára, valamint a Kaláka együttes és Lackfy János gyerek, illetve felnőtt koncertjére. Ezek mellett több irodalmi estre is sor kerül. November 16-án a Jelenkor szerzői ülnek egy asztalhoz (Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa, Szabó Róber Csaba), 17-én a mai magyar női prózáról értekeznek (Szvoren Edina, Selyem Zsuzsa, Király Kinga Júlia, Péntek Orsolya, Márton Evelin), a költők kerekasztalán (Egyed Emese, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, Lackfi János, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Nádasdy Ádám) pedig Arany János kerül terítékre.
Idén is egész napos gyerekprogramokkal várja a legfiatalabb olvasókat a vásár, minden program a könyvhöz, olvasáshoz kapcsolódik idén is. A programok célja, hogy a gyerekek úgy tekintsenek az irodalomra, mint élő valóságra, amelyben a mű, a szerző és olvasó szerves egységet alkotnak. Így több író-olvasó találkozóra is sor kerül majd, főként idén megjelent kötetek szerzőivel válthatnak szót a legkisebbek. Az évek óta nagy érdeklődés övezte Olvasd el, és játssz velünk! olvasójáték kapcsán elmondta, eddig 120 csapat jelentkezett (szeptember 29.én zárul a jelentkezés). A könyveket elolvasó gyerekeket, fiatalokat különlegesen szeretnének megajándékozni a szervezők. A III-IV-sek az olvasásra kijelölt kötet szerzőjével, a többször is díjazott Kertész Erzsivel találkozhatnak november 18-án, az V-VIII. osztályosok Kosztolányi Dezső A kulcs című novellájának feldolgozását tekinthetik meg november 19-én, a IX-XII-sek pedig a feladott olvasmány tematikájához kapcsolódó Papírrepülők című színházi előadással mélyíthetik el olvasmányi élményeiket november 16-án.
Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Színház igazgatója Románia legszínvonalasabb könyves személéjének nevezte a vásárt, felhívva a figyelmet a sajtó, a városvezetés felelősségére. Meglátása szerint számos értékes esemény – könyvvásár, zenei fesztiválok, filmfesztivál, színház – vesz körül minket, amelyek nincsenek megfelelő súllyal jelen a köztudatban. (közlemény)
Transindex.ro

Kovács András Ferenc bemutatója
Látó Irodalmi Játékok 84.
Kettős könyvbemutatóra hívja olvasóit a Látó szépirodalmi folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége: Kovács András Ferenc frissen megjelent verseskötetét (Lözsurnál dö Luniver), valamint a KAF-recepcióból válogató KAF-olvasókönyvet a szerző jelenlétében Korpa Tamás és Mészáros Márton mutatja be. Helyszín: Yorick Stúdió, marosvásárhelyi vár, Mészárosok bástyája. Időpont: október 6., péntek, 18 óra. Támogató: Fiatal Írók Szövetsége, NKA.
KAF-olvasókönyv (Fiatal Írók Szövetsége, Budapest)
„KAF intertextuális poétikája ezt a differenciát szükségszerűen térbeliként, egyidejűként is megjeleníti, szerkezetileg nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan – a történeti differenciától egyébként sok esetben egyáltalán nem függetlenül – a »versbe foglalt« közlemény nem irodalmi vagy legalábbis az irodalom mint magaskultúra peremvidékére lokalizálható kódját kettőzi meg, ami megint csak nem független az egymástól egészen távoli nyelvi regiszterek polifóniájától, amelynek viszont szinkróniája mellett ismét megtapasztaltatja diakron vetületét is. Ez arra utalhat, hogy Kovács poétikáját a »líra« feltételrendszere, ennek átléphetősége vagy keresztezhetősége reflektáltan foglalkoztatja, azaz az idézés aktusában létesülő differencia olvasása magába foglalja a »líra« olvasandóságát, sőt könnyen elképzelhető, hogy a »líra« fogalma éppen ennek a differenciának a neve. Ez persze akkor feltételezhető, ha ez a differencia a szövegben magában is kirajzolódik, vagyis ha léteznek olyan poétikai eljárások, amelyek a szöveg intertextuális létmódjának összefüggésében ezt a differenciát jelenítik meg”. Kulcsár-Szabó Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)

KAF-karaván, füstpanoráma
A 2017-es év legalább kettős értelemben könyvesnek tekinthető Kovács András Ferenc olvasói számára. Idén látott napvilágot ugyanis a Kossuth-díjas szerző hét év anyagából (2010–2017) válogató verskötete, a Lözsurnál dö Lüniver (Bookart Kiadó), valamint a szerző eddigi pályájáról áttekintést nyújtó kritika- és tanulmánykötet, a KAF-olvasókönyv (Fiatal Írók Szövetsége).
Ami a verskötetnek 34 opusban sikerül – vagyis mozgásba hozni a líra testet, lelket, érzékszerveket, költészeti hagyományt átjáró összetettségét –, az Olvasókönyv számára csupán illúzió marad – a Lözsurnál dö Lüniver alcímét idézve –, „füstpanoráma”. Az olvasókönyv 448 oldala viszont színtiszta krimi, ami az elmúlt évtizedek egyik leginkább párbeszédképes lírai oeuvre-je körül nyomoz. 1983 márciusától 2015 decemberéig sorjáznak benne a szövegek (kritikák, tanulmányok és verselemzések).
A Fiatal Írók Szövetsége, a Látó szépirodalmi folyóirat és a Minerva Művelődési Egyesület közös szervezésében Kolozsváron is bemutatásra kerül a kiadvány.
Az eseményre október 5-én, csütörtökön délután 5 órától kerül sor a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Napoca/Jókai utca 16 szám), Balázs Imre József, Korpa Tamás, Kovács András Ferenc és Mészáros Márton részvételével.
Szabadság (Kolozsvár)

KAF-olvasókönyv – kötetbemutató a Minerva-házban
Pillanatfelvétel Kovács András Ferenc életművéről, így nevezte Balázs Imre József irodalomkritikus a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) kiadásában megjelent KAF-olvasókönyv című kötetet, amelyet csütörtök délután mutattak be a Minerva-házban. A válogatott kritikákat, tanulmányokat, verselemzéseket tartalmazó kiadvány Korpa Tamás, Mészáros Márton, és Porczió Veronika szerkesztésében látott napvilágot. A kolozsvári könyvbemutatón jelen volt Kovács András Ferenc, Korpa Tamás és Mészáros Márton. A Látó szépirodalmi folyóirat, a Minerva Művelődési Egyesület és a FISZ közös szervezésében létrejött rendezvény moderátora Balázs Imre József volt. Szabadság (Kolozsvár)

„Az idő nem telik. Mi telünk.”
KAF kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont péntek este a Mészárosok bástyájának alsó szintje. A Yorick Stúdió székhelyén először szervezte meg a Látó szépirodalmi folyóirat első irodalmi színpadát, amelyen ezúttal Kovács András Ferenc legújabb kötetét, illetve az életművéről szóló válogatást ismertették a jelenlévőkkel.
A telt házas közönséget Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője köszöntötte, majd KAF mutatta be két beszélgetőtársát: Korpa Tamás költőt és Mészáros Márton irodalomtörténészt, kritikust.
Korpa Tamás elmondta, két könyvről beszélgetnek az est folyamán: a Bookart kiadó gondozásában megjelent Lözsurnal dö Lüniver című verseskötetről, valamint a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott KAF-olvasókönyvről, amely Korpa Tamás, Mészáros Márton és Porczió Lívia szerkesztésében jelent meg, 446 oldalból áll, és KAF műveiről szóló kritikákat, recenziókat tartalmaz.
– A kötet kritika és tanulmánygyűjtemény, amely azt kívánja megmutatni, hogy mennyire dialógusképes, sok szakmabelit megmozgató életmű a Kovács András Ferencé – árulta el Mészáros Márton. – Igaz, ez csupán a töredéke a teljes recepciónak, nagyjából egyharmada annak. Egyedi, különleges, olyan szempontokat felvillantó szövegeket válogattunk ki, amelyekről nem szeretnénk, ha elvesznének. Észszerű terjedelmi korlátaink voltak, 1,2 millió leütésnél már éreztük, hogy agyonnyom a szövegi mennyiség. Cserébe bibliográfiát tettünk a végére. Arra is büszkék vagyunk, hogy egyáltalán a töredékét is sikerült visszaadnunk mindannak, amit Kovács András Ferencről írtak. Életem első cikke harmadévesként egy KAF-elemzés volt Jack Cole daloskönyvéről – ez egy olyan életmű, amelyhez kényszeresen mindig visszatérek. Középiskolában is tanítottam KAF-ot, van egy szint, amelynél nagyon jól megy. Tetszenek a diákoknak az alakmások, de ez az életmű annál sokkal többről is szól. Kompromisszumos első lépésként megnéztük, hogy melyek azok az irányok, amelyek mentén el tudjuk kezdeni a szerkesztést, bízunk benne, hogy ez valóban csak az első lépés volt. Cs. Gyimesi Éva 1983-ban KAF-ról írt kritikájától 2015-ig ível a szöveg. Erős törekvésünk van arra, hogy a legtöbb magyar tanszakkal rendelkező egyetemnek juttassunk a kötetből. Az pedig, hogy milyen kötetekből kerültek be szövegek, többet mond a recepció akkori állapotáról, mint azt, hogy ez volna a KAF költészetéről alkotott vélemény. Vannak olyan verseskönyvei, amelyeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok, mint azt a kritika tükrözi. Hiszen fontos jelzés a saját olvasáskultúránkról, ha valami hiányzik.
– Nagyon érdekes volt, amikor a fülembe jutott, hogy mire készültök, és megijedtem: az ilyen jellegű gyűjteményes kötetektől általában mások is visszarettentek – tette hozzá KAF. – Minden ember nagyon átmeneti állapot a földön, egy költő különösképpen. A teljes recenziónak az egynegyedét tartalmazza az olvasókönyv, amely így is majdnem 500 oldal. Rengeteg munka volt benne. A nyolcvanas években megjelent kritikák legnagyobb része már elérhetetlen, bizonyos cikkek csak igen nehezen találhatók meg. Nekem azért volt sok kiadott kötetem, mert harmincéves koromig inkább írtam, mint közöltem. Előszedtem, átgyúrtam, szöszöltem velük. A versekkel építkeztem, felépült egy egymásnak válaszolgató univerzum. Több kiadónál jelentek meg a köteteim itthon és Magyarországon egyaránt, az itteni könyvekről nemigen írnak ott, és fordítva. A recepció változik, az egyik divat éri a másikat, a költőt felrakják egy piedesztálra, aztán ottfelejtik. Igazából nincs rálátásom arra, hogy itthon vagy Magyarországon erősebb a jelenlétem. Számomra is tanulságos, hogy mit emlegetnek a kritikák. Az ember a legjobban úgy építi fel, amit csinál, ha nem építi fel önmagát. Ady az egyetlen költő, akinek sikerült az ,,önfelépítés’’, ő volt az első celeb. Ahogy Spiró György mondta, a magyar irodalom a költészetben nagy, de sajnos inkább prózát olvasnak és írnak. A magyar nyelv egy folyamat, nem lóverseny, nem Facebook-trófea. Az munka, közönyös, hideg kínlódás, néha játék, néha móka. Időn kívüli idő, jókedv. Ha kínná válik, abba kell hagyni egy időre. És közben a világ felé kell figyelni, mert a világ nagy. Kulturálatlanul élni pedig nem érdemes. Az ízlésváltozásokat sok minden befolyásolja, nem a két világháború közötti Angliában élünk. Szórt a figyelem, más csatornák is vannak, és ebben nincs semmi tragédia. Lehet nagyon fiatalosnak is lenni – én arra szeretek rájátszani, hogy telik az idő. Pedig az idő nem telik. Mi telünk.
– A verseskötet 2010 és 2017 közötti verseket tartalmaz, alcíme Füstparonáma, és a füst nagyon sokféle konnotációban kavarog a kötetben. Mit jelent ez? – kérdezte Korpa Tamás.
– 2010-ből bekerült két vers, 2013-ból egy. 2014-ből hat, de közben folyamatosan más könyveket írtam. A legtöbb vers az utóbbi négy évben született, alkalmi versek is találhatók közöttük. Az alkalmi versek el is komorulnak, majd átmennek félig vicces közéletiségbe. A címekben is benne van a füst. Bújkál bennük egy színházi regiszter, illetve egy diktatúra megidézése is, a kötet második részében pedig személyesebb, teljesen más jellegű versek is vannak. Főleg az utóbbi négy év versei ezek, éreztem, hogy nem érdemes tovább vinni őket magammal, mert ez a kötet így lesz egy történet. Mi is füstösek lettünk az idő folyamán. Egységesnek érzem a kötetet, holott az utóbbi pár évben más dolgaim is készültek. A nagyon figyelmes olvasásra ezek a versek kitárulnak – de nincs mindig idő a figyelmes olvasásra – válaszolta KAF a felolvasásban, sztorizásban is gazdag kettős könyvbemutatón. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Kovács András Ferenc új köteteit mutatták be Kolozsváron
Mindig is érdekelte Kovács András Ferenc költőt a közélet, nem szokott hallgatni, ha mondanivalója van, a közéleti kérdések a Saltus Hungaricus kötetében erőteljesen jelen vannak, de más köteteiben is megtalálhatók.
Mindez Kovács András Ferenc Lözsurnál dö Lüniver című verseskötetét és az eddigi pályájáról áttekintést nyújtó kritika- és tanulmánykötet, a KAF-olvasókönyvet bemutató kolozsvári beszélgetésen hangzott el. Előbbi a Bookart kiadó gondozásában jelent meg, utóbbit a Fiatal Írók Szövetsége adta ki. A Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva Termében megtartott rendezvényen Balázs Imre József író, költő beszélgetett Kovács András Ferenccel, valamint a tanulmánykötetet szerkesztőivel, Mészáros Mártonnal és Korpa Tamással.
Kovács András Ferenc szerint a költészet egy mozgó valami, nem tudná megmondani, hogy mikor volt jó passzban, azaz melyik volt a legjobb korszaka. A beszélgetésen az is kiderült, hogy a népszerű erdélyi költő első kritikusa Cs. Gyimesi Éva volt. A KAF-olvasókönyv első tanulmánya is az ő tollából származik. Mészáros Márton elmondta, ebben az összes olyan szempont megjelenik, amely később a hermeneutikai elemezésekben szerepel. Mint Korpa Tamás kifejtette, a kritika- és tanulmánykötet egyben szövegmentés is, azok az írások is szerepelnek a válogatásban amelyek KAF kezdeti recepcióját jelentik. Bár Kovács András Ferencnek volt magyarországi kritikája is, két kivételtől eltekintve nem voltak az erdélyi kritikák szintjén. Mészáros Márton szerint elsősorban azért, mert a 80-as években az erdélyi kritikai érdeklődés jóval erősebb volt a magyarországinál. Hozzátette, a klasszikus KAF-olvasatok megnehezítik a kortárs recepció munkáját. Ezzel együtt bármennyire is töredékes, nagy érdeme a kötetnek, hogy a legfontosabb kritikákat, tanulmányokat egybe tudta szedni. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Van-e olyan, hogy erdélyi magyar irodalom, és ha van, milyen az?
A kérdést időről időre fel szokták tenni. Kovács András Ferenc, Markó Béla és Mészáros Sándor is megvitatták.
Ezt a a kérdést igyekezett beszélgetésében körbejárni Kovács András Ferenc, Markó Béla és Mészáros Sándor a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár 3. napján.
Van egy óvatoskodó tapogatózás ezekben a kimondásokban, kimondani akarásokban és ki-nem-mondásokban, hiszen folyamatosan tapasztaljuk, hogy a transzilvanizmus egyformán lehet dicséret és szitokszó.
Az erdélyi magyar irodalom Kovács András Ferenc szerint a Kós Károlyé, a Bánffyaké, a Kuncz Aladáré, a Tamásié, nem a Wassé vagy a Nyírőé, Mészáros Sándor manipulatív transzilvanizmusként nevezi meg azt, amit ők képviselnek, egy politikai ideológia mentén létrejött prózát (azzal viszont, hogy túl egyszerű, túl egyértelmű, túl kimondott, amiről írnak, nemcsak a prózájuk erdélyisége kérdőjeleződik meg, hanem egyáltalán, hogy irodalom-e, ami benne történik). Másfelől, nehéz nem belemenni felsorolásokba, mert óhatatlanul kategorizálunk, illetve kihagyunk szerzőket. Azzal pedig, hogy nem beszélünk szerzőkről, idegenné tesszük őket, mondja KAF. Jellemző minden nemzedékre, hogy bizonyos szerzőkre odafigyel, bizonyos szerzőket, akár akaratlanul is, kizár, ilyen volt egy időben Jékely vagy Dsida.
Markó Béla kétfajta, a kérdés kapcsán felmerülő túlzást említ meg. Az egyik, mikor izoláljuk az erdélyit a magyar irodalomtól, ekkor abba az abszurd helyzetbe kerülünk, hogy megtanuljuk a külön tankönyvből a külön erdélyi, majd külön a magyar irodalmat. Ehhez képest azt látni, és ebben mind megegyeznek, hogy itt interferenciák vannak, áthallások, beleszólások, kiszólások, az erdélyi magyar irodalom nem egy autochton, hermetikus történés. Talán ennek a többszólamúságnak tudható be, hogy, sokszor, mikor „transzilván” irodalomról beszélünk, a teljesség igénye vagy lehetősége nélkül sorolunk fel bizonyos szerzőket (ebből a felsorolásból persze aztán sokan kimaradnak), a felsorolt alkotók nevei viszont egyfajta referenciahálóvá lesznek, amely referenciahálót vizsgálva ragadhatjuk meg valamelyest, hogy milyen ez az irodalom, de tulajdonképpen soha nem juthatunk egy lezárt, bezárható értelmezéshez.
A másik túlzás, Markó szerint, csak színezetként, ízként, díszítőelemként ragadni meg azt, ami az erdélyiségben sajátos. Ez a nézet tulajdonképpen instrumentalizálja a kultúrát, hívja fel rá a figyelmet Mészáros Sándor, a kultúrát, a nyelvet ebben a kontextusban egy készletnek tekintjük, amiből kiragadunk, idézünk elemeket, de, alapvetően, megőrizni igyekszünk azt. A hagyomány így monolittá válik, elveszti diszkurzivitását, nem szólít meg, és nem szólhat bele az irodalomba.
Arról is fontos beszélni, ahogy Kelet-Közép-Európában, ebben a határzónában létezünk, hozza fel Markó. Németország és Bizánc között félúton, kultúrák találkozásánál, kicsit már a Balkán részeként. Teremt ez egy idegenség-érzetet, ami megjelenik Áprily költészetében és Bodor novelláiban, az idegenség és az otthonosság kettősségében, a felismerhetőség, a megnevezhetőség, a néven, névvel nevezés problematikájában. Kovács András Ferenc rámutat a nyelv területi és történeti változatainak határosságaira, arra, hogy mennyire szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy alapvetően értjük egymást, valahol úgy tudunk a dunántúliból az erdélyibe, vagy a Kazinczyék nyelvéből a maiba átlépni, ahogy a nyugati gondolkodásmódból a balkániba. Mészáros felhozza a nyelvvel kapcsolatos manipulációkat, arra, ahogy egyesek a magyar nyelv „elvesztésének” (ezzel a szóval sokszor a nyelvben végbemenő természetes változásokat jelölik) megjósolható következményeként a kultúra és hagyomány halálát jelölik meg, de azzal, hogy görcsösen ragaszkodunk tisztaságához, változatlanságához, a nyelv egy merev, rugalmatlan valamivé változik.
Pedig, mondja Kovács András Ferenc Vidát idézve, vannak itt saját történeteink, amelyeket, ha nem mondunk el, előbb-utóbb csak érthetetlenekké válnak. Ezekhez a történetekhez érdemes továbbra is nyelve(ke)t keresni. Juhász-Boylan Kincső / Transindex.ro

Alkotói világok találkozása
Átadták a Látó-nívódíjakat
Mit jelent a mostani irodalmi életben pályakezdőnek lenni, hogyan tér át egy kétkötetes költő a prózaírásra, mire jó az alkotói szünet, és milyen költőként valaki más bőrébe bújni? – egyebek között ezekre a kérdésekre születtek izgalmas válaszok az idei Látó-nívódíjak szombat délutáni átadóján.
A szépirodalmi folyóirat szerkesztősége huszonhatodik alkalommal ítélte oda a rangos kitüntetést a Látóban publikált szerzők legjobbjainak: György Alidának, Székely Örsnek, Szöllősi Mátyásnak és Parti Nagy Lajosnak. A marosvásárhelyi irodalombarátok körében hagyományosnak számító, felolvasással egybekötött rendezvénynek a Yorick Stúdió adott otthont.
Az együttlét első perceiben Kovács András Ferenc főszerkesztő elárulta, hogy bár a díj negyedszázados története alatt volt, amikor vitát szült, hogy kit illet meg leginkább az elismerés, ezúttal egyhangú döntés született. KAF emlékeztetett arra, hogy korábban líra, próza, esszé, illetve debütkategóriában osztották ki a nívódíjakat. Az idei kitüntetettekkel – akik között két fiatal, kötettel még nem rendelkező tehetség is szerepelt – a lap legújabb munkatársa, Varga László Edgár beszélgetett.
Új hangok útja
– Milyen mostanában debütálni, hogyan kell elkezdeni részt venni az irodalmi életben? Hogyan választja ki a pályakezdő költő, hogy a számos irodalmi lap közül melyikhez küldje alkotásait? – kérdezte elsőként Székely Örstől a moderátori szerepnek lazán, humorosan eleget tevő Látó-szerkesztő.
– Amikor ebbe belecsöppentem, az volt számomra az elsődleges kritérium, hogy melyik lapnak tetszik a felhozatalom, illetve mennyire működik a lapnál a tehetséggondozás, gördítenek-e akadályt a közlés útjába, csak két hónapot vagy fél évet kell válaszra várnom – sorolta a praktikus szempontokat az alkotó, aki kolozsvári egyetemistaként saját lap indítását is bevállalta, ez pedig a költői léthez is egyfajta lökést, biztonságot adott.
György Alida szintén a fiatal alkotók táborába tartozik.
– Még nagyon kezdőnek érzem magam, egyelőre csak tanulom, hogyan kell tájékozódni ebben a világban – vallotta be, majd azt is megjegyezte, hogy a Helikon irodalmi portál tudósítójaként kapja ezen a téren a legtöbb pluszot.
Szöllősi Mátyás korábban két verseskötetet jelentetett meg, majd öt év szünet után tavaly prózakötettel jelentkezett. A moderátor ennek miértjére kérdezett rá. Az alkotó elárulta, hogy korábban is írt prózát, csak nem publikálta. A második verseskötet beszédmódja, narratív jellege már előrevetítette a prózakötet megszületését, ezt mások is jelezték – tette hozzá, majd így fogalmazott:
– Nem volt ez egy túlgondolt dolog. Az öt év szünet az elbeszélések megírására szolgált, de közben verset is írtam, és remélem, hogy az elkövetkezőkben újra lesz verseskötetem is.
A Létbüfé „felépülése”
Parti Nagy Lajos 14 év szünet után idén publikálta Létbüfé című legújabb verseskötetét. Az elmúlt két évben csak ezzel a kötettel foglalkozott, így Varga László Edgár arról kérdezte, milyen érzés ennyi ideig főfoglalkozású költőnek lenni, illetve hogyan lehetett könyvbe gyúrni a csaknem másfél évtized alatt felgyűlt rengeteg anyagot.
Az alkotó elmondta, hogy az elmúlt 14 évben a mostanra kötetté formálódó töredékeket írta, bár lírai alteregója, Dumpf Endre alakja korábbi köteteiben is feltűnt.
– A költészet fontosabb számomra, mint hogy szabványban csináljam – tette hozzá a publikálás nélküli időszak kapcsán, majd azt is megjegyezte, hogy a prózaíráshoz részben a kalandvágy vezette. Új verseskötetének darabjai az évek során „egymás mellett léteztek, gyűltek, dolgoztak egymással”.
– Ez olyan, mint amikor egy ember tíz évig épít egy házat, közben folyamatosan karbantartja, legalábbis mindegyre bemegy – tette hozzá Parti Nagy Lajos, aki szerint új kötetét egy hét alatt is össze lehetett volna dobni, de akkor nem lett volna megelégedve vele.
– Ez a másfél éves munka fontosabb volt nekem, mint a nyilvánosság – szögezte le.
Terek, képek és a költő bőre
– Fontos egy alkotónak, hogy hol van? – indította a második kérdéskört Székely Örssel a moderátor.
– Ez alkati kérdés. Nekem nagyon fontos, hasznos. Nemcsak a közegek sokfélesége, hanem maga a tér is nagyon meg tud fogni, amit látok – válaszolta a fiatal költő, aki útban Marosvásárhely felé is a spontaneitásra hagyatkozott, a stoppolás után váratlanul vonatra váltott. Varga László Edgár a továbbiakban arról faggatta, hogy mikor és hol tervezi megjelentetni első kötetét. Székely Örs elmondta, hogy jövőben szeretne verseskötettel debütálni, és olyan konstrukcióban gondolkozik, hogy műve mind az erdélyi, mind a határon túli közönséghez eljusson. A címet egyelőre nem árulta el, verseiből pedig stílusosan a telefonjáról olvasott fel párat.
György Alida bölcsészet után második egyetemként film- és fotóművészetet tanul.
– Ez egy kis mellékút, de nagyon tetszik. Még nem tudom, mit fogok vele kezdeni, valamit mindenképpen szeretnék. Egy másfajta látásmód kialakítását teszi lehetővé, illetve a történetírói látásmód alakulásában is segít – fejtette ki, és elmondta, hogy egyelőre nem érzi magát nyelvileg annyira kiforrottnak, hogy kötetet jelentessen meg. A Látóban publikált Madárijesztő című írásával mindenesetre sikerült pár pillanatig lélegzet nélkül hagynia hallgatóságát.
Szöllősi Mátyás a Budapest Katalógus szerkesztőjeként több mint hatszáz embert fényképezett le, akikkel aztán el is beszélgetett. Varga László Edgár így őt is a fotóművészetben rejlő írói lehetőségekről kérdezte. Az alkotó elmondta, hogy tudatosan nem dolgozta fel írásaiban a fotóalanyok történeteit, az élmények, benyomások azonban beszűrődtek a műveibe.
– A fotózás egy egészen másfajta figyelmet igényel, mint az írás. Magánemberként is szoktam fényképezni. Utazásaim során sokfelé eljutottam, kétszer Oroszországba is, és a terek érzékelése, megörökítése egy író számára nagyon jó tapasztalat – összegzett Szöllősi Mátyás, majd a Látóban megjelent egyik alkotásából olvasott fel egy részletet.
– Miért fontosak a sérült emberek az író számára? – fordult az intézetben élő Dumpf Endre kapcsán Parti Nagy Lajoshoz a rendezvény házigazdája.
– Nem tudtam róla, hogy sérült volna – jegyezte meg az alkotó a kórházkertben élő alterego kapcsán, aki talán mindenki sérültségét segít megmutatni, ugyanakkor nem beteg vagy őrült, csak „van egy különös állapota, szándékosan lebeg.”
– Milyen költőként más bőrébe bújni? – tette fel Varga László Edgár az együttlét utolsó kérdését.
– Én nem bújtam más bőrébe, ő is én vagyok – szögezte le Parti Nagy Lajos, aki szerint a költői alterego hangján szólni nyelvi technika, szűrő, illetve egyféle csúszkálás, „úgy alanyi költészet, hogy nem az”.
Az estébe forduló irodalmi délután a Létbüfé néhány töredékével zárult. Dumpf Endre bravúros forma- és gondolatvilága teljesen felszabadította, minden villanásával újra megnevettette a publikumot. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)