Ballagás, mozgásszínházi bemutató és utoljára játszott előadások a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
Pénteken ballagnak a Művészeti Egyetem végzősei, majd mozgásszínházi produkcióval és további előadásokkal várja közönségét a marosvásárhelyi Stúdió Színház.
Május 23-án, pénteken 11 órától ballag a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hetven végzőse a Köteles utcában. A Stúdió Színházban tartott, zenével és búcsúbeszédekkel tűzdelt ünnepség keretében veszi át Kovács András Ferenc költő, műfordító az egyetem díszdoktori címét.
A szombati nap is mozgalmasnak ígérkezik a Stúdió Színházban. Május 24-én 19 órától kerül sor A lecke című mozgásszínházi előadásra, amelyet Györfi Csaba, a Művészeti Egyetem diákja rendezett Eugène Ionesco azonos címet viselő abszurd drámája alapján. "Miben rejlik a tudatlan ember boldogsága, és miben a tanult ember boldogtalansága? Minek a hatására tud eluralkodni az emberen a határtalan mértékű agresszió?" – teszi fel a kérdést a rendező. A választ a három táncos, Bezsán Noémi, Deák Orsolya és Ruszuly Ervin minden rezdülése tolmácsolja. Az előadás júniusban Magyarország legrangosabb színházi fesztiválján, a Pécsi Országos Színházi Találkozón lesz látható.
Vasárnap, május 25-én 19 órától látható utolsó előtti alkalommal Kovács Levente nagy sikerű előadása, a Kész csoda. A másodéves magiszteri színészosztály előadásában megjelenik New York, a kilencvenes évek. Hat barátnő próbál boldogulni a párkapcsolatok szövevényes világában. Hetente egyszer összegyűlnek, hogy kibeszéljék mindazt, amit másokkal, máshol nem tudnak. Keresik önmagukat, a világ apró rezdüléseit, a csendet, a nevetést. Önfeledten társasjátékoznak minden összeülésükkor, a villámkérdések kereszttüzében mégis lehetőség nyílik egy-egy fél mondatra, vagy akár hosszabb elmélkedésre is, amikor felszínre kerülnek az aktuális problémák. Sőt, sokszor nem is a kártyalapon lévő kérdés a lényeg, de még a válasz sem, hanem a beszélgetésre, viccelődésre nyílt lehetőség. Egyikük válása a kis csapat életét teljesen felforgatja, és talán az szenvedi a legnagyobb kárt, aki a legmegértőbb próbál lenni. Két spanyol fiatalember teljesen új irányba tereli az események folyását… A sok poén, nevetés mögött ott lapul a kérdés: hogyan ragadható meg a boldogság?
Május 27-én, kedden 19 órától a Levél utcai Stúdió 2.1-ben utolsó alkalommal lesz megtekinthető a Liliom. Az egyetem harmadéves bábszínész szakos hallgatói ezúttal rendhagyó módon nem bábelőadással lépnek színre, Molnár Ferenc világhírű drámáját adják elő vezető tanáruk, Harsányi Zsolt rendezésében. A Liliom búcsúelőadására a belépés ingyenes.
A jegyek megvásárolhatók a Stúdió Színház jegypénztárában minden kedden 14–18 óra között, vagy az előadás helyszínén, kezdés előtt egy órával. Jegyeket foglalhatnak a 0736-350-686 telefonszámon vagy a jegy@szini.ro e-mail címen. Népújság (Marosvásárhely)

Állomások, napsütésben
Ballagás a Művészeti Egyetemen
Napsütésben, jókedvben és érzelmekben egyaránt gazdag délelőttön búcsúztak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős hallgatói. A Köteles utcai ballagási ünnepség péntek délelőtt 11 órakor vette kezdetét. A búcsúzók, hozzátartozók, barátok színültig töltötték a Stúdió Színházat és annak előcsarnokát. Az ünneplő közönséget Elena Purea és Sebestyén Aba ceremóniamesterek üdvözölték, majd a rektorhelyettes, Balási András egyetemi docens olvasta föl Sorin Crisan rektor üzenetét. Balási András továbbá saját élményeit is megosztotta a jelenlevőkkel. Visszaemlékezett a pillanatra, amikor ezelőtt 13-14 évvel végzősként ült a Stúdió Színház nézőterén és az öröm megmaradó érzésére, amit azóta is, minden ballagás alkalmával újra átél. – Remélem, hogy évek múlva önök is így gondolnak erre a pillanatra – mondta a rektorhelyettes, aki az ünnepség második felvonásaként az egyetem által díszdoktori címmel kitüntetett Kovács András Ferenc költőt méltatta.
– Az intézmény szenátusa egyöntetűen megszavazta Kovács András Ferenc díszdoktorrá avatását. KAF Szatmárnémetiben született 1959. július 17-én, szinte a színházban: édesanyja Elekes Emma színművésznő, édesapja Kovács Ferenc rendező. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakán szerzett diplomát, majd évekig tanárként dolgozott a Székelyföldön. A Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának a szerkesztője, majd a lap főszerkesztője. 2002-ig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára. A IV. Forrás- nemzedék vezéralakja, a kortárs magyar líra világirodalmi rangú képviselője – ismertette KAF életútját Balási András, majd a kitüntetett költészetéről, díjairól, illetve tanári munkásságáról szólt. – Mint osztályvezető tanár, az én tanárom is volt az egyetemen. Nonkonformista oktató, aki számos esetben a lakásán tartotta óráit. Csodálatos találkozások voltak ezek, mézes kenyérrel, teával, végeláthatatlan beszélgetésekkel művészettől az asztronómiáig. Boldogan adom át neki egyetemünk legmagasabb kitüntetését – a díszdoktori címet. Kovács András Ferenc köszönetképpen Shakespeare A vihar című drámájának Prospero elköszön című monológját olvasta föl, először román nyelven, majd a magyar fordítás két – nyolcas, illetve tízes sorokkal írott – változatában.
Az intézmény végzős diákjainak búcsúbeszédeit számos rövid előadás – elsősorban dalok (a hallgatók előadásában) – gazdagította, majd a végzős osztályok színpadra szólítása és bemutatása következett. Ezt megelőzően Oana Leahu és Kós Anna dékánok szóltak a jelenlévőkhöz. Kós Anna egy csodálatos utazáshoz hasonlította az elmúlt éveket, amelyek során mindannyian ugyanazon a vonaton utaztak, de most elérkezett az az állomás, ahol a hallgatóknak le kell szállniuk. De – mint mondta – reméli, hogy szép csomagot visznek magukkal erről az állomásról, és a továbbiakban is hasonlóan emlékezetes utazásokon vesznek részt.
A délelőtti rendezvény további, rövid produkciókkal zárult, majd kiléptek a Stúdió Színház kapuin az immár elballagott hallgatók. Útjaikon következnek az Élet sokszor szép és párszor nehéz állomásai.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)

Kovács András Ferenc új kötetét mutatták be Marosvásárhelyen
A Látó Irodalmi Játékok 46-ik rendezvényén Kovács András Ferenc York napsütése zengő tombolás című, a Magvető Könyvkiadónál megjelent kötetét mutatták be Marosvásárhelyen a G-caféban. A szerzővel a házigazda Láng Zsolt beszélgetett.
A versek előtti mottókról, azok sajátosságairól, a vershez való kapcsolódásukról kérdezte elsősorban Kovács András Ferencet Láng Zsolt, aki arra volt kíváncsi, hogy a mottó bevezetője-e a versnek, vagy éppen az ellenkezője? Nem mankó a mottó – mondta a költő, – hanem olyan eszköz, amely más világokat visz be a versbe.
A munkamódszeréről Kovács András Ferenc, közismert nevén KAF elmondta, verseit kézzel jegyzi le a mai napig is, amikor teljesen kész van, csak akkor írja be a számítógépbe. A színészi előadásmódokról, megzenésítésről szólva pedig úgy fogalmazott, hogy a központozás nélküli versek esetében nehéz dolga lehet az előadóművésznek, akire az a feladat is ráhárul, hogy központozza az általa mondott szöveget. A megzenésített versek közül a Kaláka és Sebő Ferenc munkáit tartja a legjobbnak, ők nem szoktak „melléütni”.
„Mit jelent a melléütés?” – kérdezte Láng Zsolt. „Például a gyerekversekben nem szoktam gügyögni, és ha valaki rágügyög: az melléütés” – magyarázta el KAF.
A Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet Marosvásárhelyen nem kapható, mivel "nehezen közlekednek a határokon a könyvek" – magyarázta a házigazda, ezért a dedikálás is elmaradt. A frissen megjelent kötetről viszont azt kell tudni, hogy az egy kettős verseskönyv.
A könyv fülszövege:
Kovács András Ferenc a lírai rögtönzések poétája is, különösen annak a ritmusos, spontán, szó szerint látványos, mégis hétköznapi beszédnek a mestere, melyben a színház és a vers egyre inkább elkülönülő világa termékenyen kapcsolódik össze, s keze nyomán élettel telítődik a vers-színház, amely hol világdráma, hol utcai örömzene, vagy kész kabaré.
S hogy miért ,,kettős verseskönyv"? A York napsütése sekszpirályi, és a Zengő tombolás hétköznapi versei egymásra is rímelnek, kiegészítik egymást, s hol láthatón, hol láthatatlanul folytatják kettősségekkel teljes párbeszédüket - sokszorozottan megkettőzötten, kettős visszhangokkal válaszolgatnak egymásnak. A Shakespeare szellemének szentelt könyv így lesz színházi könyvvé, a színházi könyv pedig így úszik át a költészetek szellemének szentelt hétköznapok nem kevésbé teátrumi könyvébe, miközben mindkét könyv egyetlen, rejtett harmadikká (apakönyvként is olvashatóvá) változik át.
A többi csak játékosság, teremtő szómágia, töprengő aggódás a hatalmas színház, azaz a voltaképpeni világ sorsa felett.
Az irodalmi est támogatói: a Szépírók Társasága, a Nemzeti Kulturális Alap és a Bethlen Gábor Alap. Szervező a Látó szépirodalmi folyóirat és a Josef K Egyesület.
Antal Erika, maszol.ro

A magyar dráma napja Marosvásárhelyen
Molter Károly: Tank – felolvasó- színházi ősbemutató
Ősbemutatóval és a hozzá kapcsolódó többmozzanatos rendezvénnyel ünnepelte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 2014-ben a magyar dráma napját.
Az ünneplés az elmúlt évek hagyományához híven Aranka György író, felvilágosodás kori gondolkodó szobránál kezdődött. Moldován Orsolya színművész, műsorvezető felkérésére Keresztes Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója mondott ünnepi beszédet. Ezt követően Tollas Gábor színművész olvasta fel Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetőjének üzenetét, melyet a Tompa Miklós Társulat felkérésére írt a magyar dráma napjára a színházi szakember. Bordi Teréz, a Bolyai Farkas Líceum tanulója Kovács András Ferenc Theatrum Mundi című versét szavalta. Végezetül a szobor talapzatán a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala, a marosvásárhelyi RMDSZ, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület és az EMKE, a Sütő András Baráti Egyesület, valamint a Székely Színház Egyesület küldöttségei helyezték el tisztelgő koszorúikat.
Molter Károly Tank című színművét a Kisteremben felolvasó- színházi ősbemutatóként vitte színre a társulat, Gáspárik Attila rendezésében. A szereposztás tagjai: Balázs Éva, Béres Ildikó, Kiss Bora, B. Fülöp Erzsébet, Varga Balázs, Kilyén László, Csíki Szabolcs, Gáspárik Attila, Henn János, Barabási Tivadar, Bartha László Zsolt, Gecse Ramóna, Galló Ernő, Bányai Kelemen Barna és Korpos András. Dramaturg: Keresztes Franciska, szakmai tanácsadó: Fodor János. A darab cselekménye 1919 őszén, a román karhatalom Marosvásárhelyre való bevonulása előtti napokban indul, és a bizonytalan idők emberi gyengeségeit állítja pellengérre, sajátságos humorral.
A bemutató után zajló beszélgetés során a drámaíró Molter Károlyról emlékeztek meg a jelenlevők. A moderátor szerepét Demény Péter író töltötte be, a társalgás résztvevői Marosi Péter, az MTVA szerkesztője – Molter-unoka, Fodor János és Novák Zoltán történészek, Kovács András Ferenc költő, Láng Zsolt író, valamint a szereposztás tagjai voltak. A drámák "marosvásárhelyiségéről" vagy általános érvényességéről, az impériumváltással járó sorsfordulatokról, a történelmi hűségről és az emberi értékekről szóló diskurzust élénk figyelemmel, néhol tapsos tetszésnyilvánítással követte a színház ünnepében ezúttal is osztozó "nagyérdemű"
Népújság (Marosvásárhely)

A pénz alakítja az évadot (Tamási Áron Színház)
A gazdasági nehézségek alapvetően meghatározzák a színház jelenét és jövőjét – mondja Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház régi-új igazgatója, vagy miként manapság nevezik: menedzsere.
Az új igazgatói szerződés aláírása előtt álló rendező panaszként hozza fel a pénzhiányt, de leginkább a művészi színvonallal összefüggésben: a színház rendelkezésére álló költségvetésből élvonalbeli rendezőket nem tud megfizetni, pályázatokkal egyre nehezebb kiegészíteni a büdzsét, a támogatók is igencsak megnézik, hová és mennyit adnak. Holott a színház fejlődéséhez – és különösképpen érvényes ez a székelyföldi teátrumok közül messze kiemelkedő sepsiszentgyörgyi társulatra – állandóan újabb kihívások, magasabb szintű művészi elvárások szükségeltetnek. Vagy ahogyan Bocsárdi László fogalmazott: a színháznál egyértelműen a költségvetés produkcióra fordítható része az, ami befolyásolni tudja az előadások minőségét. A nehézségek ellenére azonban a színháznak működnie kell, a 2014–15-ös évad már el is kezdődött, a Kaisers TV, Ungarn című előadást szeptemberben mutatták be. Az évad további előadásairól kérdeztük Bocsárdi Lászlót. Bocsárdi László: – A műsorpolitikánkban az elkövetkezőkben is nagy hangsúlyt kapnak a klasszikus szövegek, de kortárs magyar szöveg is van az előadásaink között, ebben az évadban éppen talán az egyik legfontosabb magyarországi kortárs színházi jelenség képviselőjének, Pintér Béla rendező, színész, drámaíró darabjának Porogi Dorka által rendezett előadása révén. A következő előadások már klasszikus szövegekből készülnek, de rendkívül fontosnak tartom ezek kortárs módon való megszólaltatását. A klasszikus szöveg egyfajta híd a múlt és a jelen között, hiszen a színház a leginkább jelenben élő művészeti ág. A színháznak mindenkor feladata, hogy az alapul szolgáló szöveget ma érvényes módon szólaltassa meg. Ennek tükrében a következő bemutatónk Csehov-szöveg alapján készül, de egy, a pályája elején levő rendező színházról és világról alkotott benyomását fogjuk általa megismerni. Egy klasszikus orosz szöveg és egy fiatal, első nagyszínpadi rendezését megcsináló, oroszországi tatár származású, de magyar kultúrán nevelkedett fiatalember művészi találkozásának lehetünk majd tanúi, Sardar Tagirovsky a Meggyeskertet viszi színre, amit Kosztolányi jóvoltából Cseresznyéskertként ismerünk, bemutatóját november elejére tervezi.
– Ez az előadás is a színház fiatal rendezők támogatását célzó progamjának a része.
– Megpróbálom gyümölcsöztetni azt, hogy a rendezői szakon tanítok Marosvásárhelyen, és szeretném a színház megújításán fáradozó fiatalokat helyzetbe hozni Sepsiszentgyörgyön. Jövőre egy másik rendező szakos diákom fog például stúdióelőadást készíteni.
– Sorrendben következik a szilveszteri előadás, a társulat néhány éve szakított azzal a gyakorlattal, hogy mindenáron kabaré-előadást „biztosítson” az év végére.
– A szórakoztatástól nem zárkózunk el, de az alapanyagot a világ drámairodalmának legértékesebb vígjátékai közül választjuk ki. Ebben az évadban jelenlegi terveink szerint Zakariás Zalán rendezésében Niccolo Machiavelli Mandragóráját szeretnénk bemutatni. A darabból, melyet az egyik leghíresebb klasszikus komédiaként tartanak számon, megpróbálunk ezúttal is kortárs színházi produkciót létrehozni. Következő előadásunkra visszahívjuk Kövesdy Istvánt, ez lesz a hetedik előadása, amit nálunk rendez. Ezúttal Edmond Rostandnak a Cyrano de Bergerac című, szintén klasszikus szövegét fogja feldolgozni. Dramaturg munkatársa Kovács András Ferenc költő lesz, aki a Kaisers TV, Ungarnnak is dramaturgja volt. Ennek bemutatója február végén, március elején lenne, ezután következne a Reflex-fesztivál, ha a fennvaló és a pénzt adók megtámogatják úgy, ahogy kell.
– Függetlenül attól, mennyi pénz lesz rá, a fesztivál előkészítése zajlik már? – Szervezése minden szinten folyik, mi úgy teszünk, mintha meglenne rá a pénzünk, mert ha nem kezdjük el időben, nem lehet egy ilyen fesztivált felépíteni. Gazdasági vetülete mellett nagyon fontos a technikai összefüggések egyeztetése is, hiszen mi világszínházi produkciókat akarunk hozni a sepsiszentgyörgyi, keveset tudó színpadra. A mi színpadunk méreteiben nem igazán jó, felszereltsége még nagyon elmaradott ahhoz képest, ami van most a világban. De a Reflex-történetet elindítottuk, lendületben vagyunk, reméljük, március második felében meg tudjuk szervezni. Aztán áprilisban kerülne sor az utolsó bemutatónk munkáinak elkezdésére. Shakespeare Vízkeresztjét szeretném megrendezni. És vannak olyan terveink is, hogy az osztálytermi színházhoz hasonló kezdeményezést folytatjuk, dolgozunk egy előadáson, ami koprodukcióban jönne létre a Tandem Egyesülettel. Ezenkívül meghívott előadásokban is gondolkodunk. Ami már körvonalazódott, az Sebestyén Abának a Szeretik a banánt, elvtársak? című, Székely Csaba-szövegből készült produkciója. Egyszer játszották ugyan Sepsiszentgyörgyön, de kevesen láthatták.
– Stúdió-, illetve egyéni előadások?
– Több cím van, nem beszélnék róla, amíg nem kerülnek olyan fázisba, hogy azt merjem mondani, biztos, bemutató lesz belőlük.
– Színészváltozás a társulatnál?
– Kicsid Gizella megy egy évre Kolozsvárra. Új színész megjelenéséről nincs szó. Amennyiben olyan produkciót készítünk, amelyhez nincs elég színészünk, akkor külsős szerződtetésével megoldjuk az adott helyzetet, de ez is egyértelműen gazdasági kérdés.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Látó – 25
Negyed évszázados a marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat. A szerkesztőség háromnapos rendezvénysorozattal emlékezik meg az évfordulóról. A jubileumi eseményről Kovács András Ferenc főszerkesztővel beszélgetünk.
– Visszapillantással kezdődik az eseménysor. Az eddigi főszerkesztők eszmecseréje indítja a jubileumot.
– December 11-én, csütörtökön az elmúlt negyedszázad jegyében kerül sor retrospektív beszélgetésre. Házigazdaként én beszélgetek Markó Bélával és Gálfalvi Györggyel, akik huszonöt évvel ezelőtt lapalapítóként, majd egymást követő főszerkesztőként vállaltak meghatározó szerepet a Látó életében. A G Caféban tartjuk a rendezvényt. Azért is ott, hogy az az új irodalomkedvelő generáció, az a fiatal társaság, amely ezen a helyen szerette meg a Látót illetve a Látó Irodalmi Színpadát, arról is tudomást szerezzen, hogy ez nem pár éves, hanem jóval hosszabb történet. A beszélgetésünkből számukra is kiderülhet, valójában mi a Látó, honnan indultunk, hova jutottunk, milyen minőségi elvárások és ismérvek szerint szerkesztődött. Huszonöt évvel ezelőtt a mai közönségünkből többen még nem is éltek, talán nem is tudják, hogy nemcsak ez az ismert küllemű, sárga Látó létezett, hanem egy grafikai kivitelezésében másfajta, Deák Ferenc tervezte lapszámmal kezdődött 1990 januárjában, és miközben a maradandóságot, a megsejtett öröklétet tekintette mércének, a Látó folyamatosan változott, úgy, hogy lényegében ugyanaz maradt, hűen önmagához.
– Mennyiben a fiataloké a Látó, hogy tudja megszólítani az újabb nemzedékeket a lap?
– Az olvasók minél szélesebb rétegéhez szeretnénk szólni. Van egy virtuális közösség is, arra is igyekszünk nagyon odafigyelni. A Látónak jó a honlapja, a friss lapszámok a hónap végére online is eljutnak a közönséghez. A napokban megújult, a 25. évfordulóra kissé átszabott, ünnepi változattal találkozhatnak az érdeklődők a világhálón. A lap tulajdonképp a mindenkori olvasóknak szól, de úgy is fogalmazhatnék, hogy a mindenkori fiatalabbakat célozzuk meg. Mi is közéjük tartozóknak szeretnénk tudni magunkat. 89 végén, 90-ben így indult a Látó, fiatalos lendület jellemezte a lapot Markó és Gálfalvi főszerkesztése idején is, és ebben a szellemben dolgoznak a szerkesztőségben ma is jelen levő régebbi kollégák, Láng Zsolt és Vida Gábor, a még fiatalabb Szabó Róbert Csaba és a 2008-tól velünk levő Demény Péter is. Sokrétű kitekintést próbálunk biztosítani. És vannak olyan dolgok, amiket rendszeresen és elsőként mi csináltunk a romániai magyar irodalmi folyóiratok közül. 1991-től megszületett a Látó Irodalmi Színpad. Azóta mintegy százötven estünk volt. Két éve indult a Látó Irodalmi Játékok sorozata, már 51 reprezentációja volt a G Caféban. Ugyanott rendezzük a Havi dráma bemutatóinkat is. Valamiképpen mindig jelen próbáltunk lenni a város és tágabban a romániai magyar kultúra életében. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy ez is van a Látó mellett, és nyilván az alapítókat dicséri, hogy olyan korán elindult ez a folyamat. Külön említhetem a Látó- nívódíjakat, amelyeket szintén régóta, 91-92-től évente osztunk ki. Utánunk mások is szokássá tettek ilyen dolgokat. Ne vegyék dicsekvésnek, eléggé széles körben ismert tényként mondhatom el most is, hogy az eltelt 25 év során a Látó olyan műhelynek bizonyult, amely meglehetősen mozgékony próbált lenni, és több szempontból úttörőnek számított, referenciaponttá vált.
– A műhelyjelleget hangsúlyozza az évfordulós sorozatban a második, a december 12-i est.
– Igen, pénteken este 6 órától ugyancsak a G Caféban Láng Zsolt beszélget a lap négy olyan szerzőjével, akik a friss decemberi számunkban is szerepelnek. Bányai Éváról, Csaplár Vilmosról, Márton Lászlóról és Mihálycsa Erikáról van szó.
– Különleges lapszám kerül az olvasók kezébe. Tematikus, az elmúlt huszonöt év a kiindulópontja.
– Igen, a téma az 1989-es év, a lapszám az 1989–2014 felcímet is viselhetné. A fordulat évéről illetve a mögöttünk levő negyedszázadról van benne 41 kiváló írás. Ez nem 112, hanem 148 oldalas Látó. Ennyit megengedhettünk magunknak az évfordulóra. Nagyon nívós összeállítás lett, Láng Zsolt gondozta. Bizalommal és nagy szeretettel ajánlom a lapszámot mindenki figyelmébe.
– A harmadik jubileumi esemény színhelye a Nemzeti Színház Kisterme lesz szombaton, december 13-án. Remélhetőleg telt ház fogadja a fellépőket, azok is ott lesznek, akik a G Cafétól netalán idegenkednek.
– Bízunk benne, hogy sokan megtisztelnek a jelenlétükkel. Az évek folyamán több helyszínen tartottuk a rendezvényeinket, a részvétel tekintetében hullámzást tapasztaltunk. Voltak zsúfolt házak és hullámvölgyek is, néha egész sokan, máskor meglepően kevesen jöttek el a találkozóinkra. Legutóbb is jóval nagyobb közönségre számítottunk, mint ahányan megjelentek a Bernády Házban. Pedig nagyon jó hangulatú esten mutatkoztak be a Vásárhelyen is közkedvelt Holmi szerkesztői, munkatársai a lapbúcsúztató összejövetelen. Viszont azt is láthattuk, és örülünk neki, hogy olyan idősebb barátaink is kezdenek eljárni a G Caféban rendezett bemutatókra, akik korábban távol maradtak. Most szombaton a Nemzeti Színház támogatásával, velük partnerségben színházi körülmények között adjuk át a Látó-nívódíjakat. Remélem, hogy parádésra sikerül a műsor. Az idei díjazottak: Benedek Szabolcs, Fekete Vince, Kincses Réka és Varga László Edgár. Meglepetéseket is ígérünk a záróestre, amely reményeink szerint az elmúlt huszonöt évet és az 1989-es eseményeket idéző rendezvénysorozatunkat is méltóképpen megkoronázza. Továbbra is minél sikeresebben szeretnénk megfelelni mindannak, amit a Látó a magyar irodalom teljességében képvisel. Nagyon fontosak számunkra az olvasói visszajelzések. És az is eligazító visszajelzés, hogy kik mennyi kéziratot küldenek a lapnak. A Látó megbecsült rangot vívott ki magának a havi szépirodalmi folyóiratok között. A magyar irodalmi élet egészében ez jól érzékelhető. Örülnék, ha a marosvásárhelyi közvéleményben is tudatosulna a lap minősége. A két és fél évtized alatt rengeteg munkatárs kitűnő írásainak örülhettünk. Ez is olyan eredmény, amit elégtétellel nyugtázhatunk.
– Számodra azért is különösen fontos lehet a szóban forgó időszak, mert huszonöt éve lettél lapszerkesztő.
– 1990 januárjától vagyok itt, a jelenlegi szerkesztők közül én érkeztem a Látóhoz a leghamarabb. Láng Zsolt két hónappal később jött a szerkesztőségbe. Negyedszázad egy irodalmi szerkesztő, de egy irodalmi közösségteremtő lap életében is hosszú idő. Mindig szükség van a megújulásra, rugalmasságra. Nem csak a mindenkori főszerkesztők, de a szerkesztők esetében is érvényes elvárás a megújuló- képesség. Nagyon változó világban élünk. Az ízlés is folyton változik. Felnőtt egy új generáció, amely el sem éri a huszonöt évet. Rájuk is oda kell figyelni, majd az utánuk jövőkre is. Az ő igényeiket, elvárásaikat is figyelembe véve kell megőrizni a lap színvonalát. Nem egyszerű feladat. Az említett rangos folyóirat, a budapesti Holmi negyedszázad teltével befejezte pályafutását. A Nyugat harminchárom év teltével szűnt meg. Nyilván mi azt szeretnénk, ha a Látó – szerepét, minőségét, érdekességét megőrizve – ennél is hosszabb ideig fennmaradna.
– Így legyen! Ösztönző, emlékezetes évfordulót kívánok az olvasók nevében is!
Köszönöm a szerkesztők, munkatársak nevében is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Látó-jubileum díjakkal, múltidézéssel
A marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat háromnapos rendezvénysorozattal ünnepli alapításának huszonötödik évfordulóját. A csütörtöktől szombatig zajló események fő helyszíne a marosvásárhelyi G. Café, illetve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház.
A Látó huszonöt évvel ezelőtt, a decemberi események idején alakult meg. Az elmúlt negyedszázad során három főszerkesztő vezette a lapot, a mostani jubileumi ünnepségsorozat keretében mindhármukkal találkozhat a közönség, ők beszélgetnek a Látó múltjáról, jelenéről és a jövőjéről.
Markó Béla 1989 decemberétől 2005 decemberéig volt főszerkesztő, Gálfalvi György 2005 decemberétől 2007 végéig, Kovács András Ferenc pedig 2008 januárjától vezeti a lapot. A főszerkesztő-találkozóra csütörtökön 18 órától, a Látó Irodalmi Színpad és Játékok helyszínén kerül sor, a marosvásárhelyi G. Caféban.
Pénteken 18 órától A fordítás terei című beszélgetésen vehetnek részt az érdeklődők. Házigazdaként a lap munkatársa, Láng Zsolt beszélget Bányai Évával, Csaplár Vilmossal, Márton Lászlóval és Mihálycsa Erikával szintén a G. Caféban.
Szombaton 18 órától huszonharmadik alkalommal osztják ki a Látó-nívódíjakat. A díjazottakat a szerkesztőség tagjai a lap utóbbi évfolyamában publikált szerzők közül választják ki. Huszonkét év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést. A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad rendezvénysorozat keretében kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében.
Idén Benedek Szabolcs (próza), Fekete Vince (vers), Kincses Réka (dráma) és lapunk Kultúra rovatának szerkesztője, Varga László Edgár (debüt) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mondanak a lap szerkesztői: Demény Péter, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor.
Tavaly óta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház is kioszt egy különdíjat a Látó szerkesztőivel konzultálva a Látóban közölt színházi szövegek szerzői közül válogatva. Tavaly György Péter vehette át az elismerést, idén pedig Jánosházy György kapja a különdíjat.
A 25 éves Látó szépirodalmi folyóirat decemberi számának a rendszerváltás, 1989 a témája. A díjkiosztó után, 19 órai kezdettel a színház kistermében a lapszám teljes anyaga hallható lesz egy különleges felolvasás során. 1989 – Szövegek Szimfóniája címmel 42 tagú „zenekar” adja elő a művet, a „karmester” Láng Zsolt lesz.
Ebbe a „zenekarba” a jelen lévő szerzők mellett „civilek”, azaz ismert marosvásárhelyi személyiségek, többek között Albert Mária, Bányai Kelemen Barna, Kádár Annamária, Kós Anna, Kozma Edit, Lázok Klára, Pál atya, Szász Attila, Ungvári Zrinyi Imre is beállnak. E különleges „koncert” rendezője Patkó Éva.
Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tény és fikció (Mentor-est Sepsiszentgyörgyön)
Kezd hagyománnyá válni a marosvásárhelyi Mentor Kiadó író-olvasó találkozója ilyenkor, karácsony előtt – nyitotta meg Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a Gábor Áron Teremben tartott Erdély – tény és fikció című rendezvényt. Káli Király István, a kiadó igazgatója sikeres sorozataikról beszélt, majd két-két történelmi munkát és szépirodalmi kötetet mutattak be.
Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja idén megjelent Történelmi szimbólumaink – Székelyföldi pecsétek című munkáját Spielmann Mihály – írói nevén Sebestyén Mihály – történész, író, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár nyugalmazott igazgatója méltatta. A kötetben feldolgozott 850 pecsétről a könyv szaklektora, Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus tartott vetített képes előadást. A szerző elmondta, pecséttani kutatásainak szintézisét tette le az asztalra.
A Sebestyén Mihály által összeállított Időtár című sorozat legfrissebb, Marosvásárhely történeti kronológiája 1945–1989 című,  negyedik kötetét  Pál-Antal Sándor méltatta. Elmondta, a szerző a teljességre törekedett, ám az csak akkor következhet be, ha majd a titkosított iratok is kutathatóvá válnak. Sebestyén Mihály értékelésében Marosvásárhely elveszítette személyiségét, vonzereje a nullára csökkent, az emberek elvándoroltak vagy belső emigrációba vonultak. Az egykori székely kisváros, majd közép-erdélyi nagyváros mára inkább románul beszélő várossá vált, a magyar városlakók száműzik magukat a központból.
A tények után következett az áttérés a fikcióba. Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, publicista Vaszilij Bogdanov néven írt A végzet kirakós játékai című verseskötetéről Káli Király István elmondta, ebben csúcsosodik ki Bogdán László Bogdán László­sága. A költő elmondta, igazából csak a Kovács András Ferenc által kitalált orosz név alatt tudta megírni biografikus ciklusát. A nemrég elhunyt Váradi B. László Emlős-viselkedéstani jegyzetek című novelláskötetét Bogdán László ismertette.
Madarasi István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Biztató kivétel
Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költővel, a Látó főszerkesztőjével a szintén 25 éves folyóirat jubileumi ünnepségsorozata előtt beszélgettünk. Az interjúból kiemeltük és mára időzítettük a Népújság negyedszázadára vonatkozó gondolatait.
– A Népújság és ezen belül a Múzsa mindig nyomon követte, hogy mi történik az irodalmi életben. Szűkítve a kört, azt is mondhatnám, hogy a Látó huszonöt évéből nem tudnék olyan fontosabb eseményt említeni, amelyet a lap és hétvégi melléklete valamilyen módon ne tükrözött volna. A napilap szélesebb, sokrétűbb olvasóközönséget szólít meg, mint egy szépirodalmi folyóirat; a Népújság illetve hétvégi melléklete révén azok is többet tudhattak meg a Látóban és a rendezvényeinken szereplő írókról, kiemelkedő egyéniségekről, akikhez a folyóirat nem jut el. A lapismertetők is felkelthetik az újságolvasók érdeklődését, és nem egy esetben előfordulhatott, hogy voltak, akik az irodalmi színpadi tudósítások nyomán határozták el, hogy elmennek a soron következő estünkre. Nyilván a Népújság is nyert, de a Látó hírneve is nőtt azáltal, hogy számos jeles vendégünket, a kortárs magyar irodalom sok kiválóságát a Múzsa interjúban is megszólaltatta. Időről időre szerkesztőségünk tagjai is jelen voltak írásaikkal a Népújságban. Volt olyan időszak, amikor a Múzsában olyan rendszerességgel láttak napvilágot a verseim, hogy egyesek már-már a lap belső munkatársának gondolhattak. Nem megszokott dolog manapság az ilyesmi. A kultúrára aggasztóan kevés figyelmet fordít a média. A Népújság a biztató és dicsérendő kivételek közé tartozott az eltelt negyedszázad folyamán. A romániai magyar lapok az utóbbi években sajnos provinciálissá váltak. Olyan értelemben, hogy bezárkóztak önmagukba. Nem tekintenek túl egy megye, egy város határain. A Múzsát, a Népújságot nem ez jellemzi. Szinte a kezdeteitől jól ismerem a lapot, hiszen már 1990-től itt vagyok Marosvásárhelyen, és nem csak azért becsülöm, mert a jelek szerint fontos számára mindaz, ami a Látó-műhelyekben születik, hanem még inkább azért, mert jól érzékelhetőn és kitartóan tágítani szeretné az olvasók szellemi látóhatárát.
Huszonöt múltam, huszonöt leszek
"Mennyi?! Huszonöt! Mi huszonöt? Mi mennyi?"
Szellemeskedhetnék is akár, a jó öreg viccet felhasználva. De tényleg, mi huszonöt? Az esélyek éveinek száma? Vagy az esélytelenségeké? A kihasznált időé? A felhasználté? Az elhasználté? És mennyi az a huszonöt? Sok? Kevés? Éppen elegendő? És milyen mérce szerint értékeljünk? És ki jogosult az értékelésre? És jogosultsága milyen alapon döntetett el?
Senkitől nem kaptam felhatalmazást az értékelésre. Magammal kapcsolatban megtehetném, de már vagyok annyira tapasztalt, hogy tudjam, minden fajta önértékelés kizárólagos magánügy.
És mégis, mégis… Talán mert felkérésre könnyebb, mint belső nekibuzdulásból…
Tehát huszonöt év. Ami nagyon valószínű: történelemnek kevés, ám egy emberélethez mérten bizony sok. Akár azt is mondhatnánk rá, hogy fontos változások időszaka. De hát melyik kor nem volt az? A múlt század nyolcvanas évei? Ugyan! Még csak azok voltak igazán! Hogy változtunk nap mint nap meghunyászkodottakból szolgalelkekké. Hogy örültünk a május elsején, augusztus huszonharmadikán, december harmincadikán megkapott koncadagunknak. Mekkora elégtétellel robogtunk odébb, ha a kúthoz értünk a sorral, és még jutott nekünk is néhány liter üzemanyag. Milyen kéjjel merültünk nyakig az örömbe, ha kifogtuk, hogy éppen nem a munkahelyünkön nyűgölődtünk, amikor a tömbházban meleg víz folyt a csapból. Milyen megnyugvással ültünk be a főtéri mozikba, tudván, hogy ott nincs délutáni-esti áramszünet. És milyen csámcsogva olvastuk el naponta azt a néhány sort a Vörös Zászlóból, ami nem a hülyítésünket szolgálta.
Igen-igen, de mi az, hogy történelemnek kevés, egy emberéletben sok? Ám legyen, mondom.
Történelmi mértékben tekintve: szabadabbak lettünk? Aligha. Másfajta viszonyok miatt kényszerülünk elcsodálkozni, hogy miért nem. Hiszen mi mindent megtettünk. Lépten-nyomon kikértük magunknak a szolgalelkűséget! És hogy közben nem vettük észre, milyen csapdákat kerülgetve vedlettünk vissza meghunyászkodottakká?! Aki ezt nem tudja megbocsátani, annak hiába is mondanám, hogy van Népújságunk, Erdély TV-nk, vannak Hírlapjaink, Sapientiánk, kimondható és elhallgatható igazságaink, reményvesztett munkanélküliink, szabadon elvándorolt sorstársaink, kintről szurkoló kibiceink… És nem utolsósorban vannak saját, választott politikusaink is. A történések micsoda teremtett tömkelege! Mennyi igazi történelem!
Egy ember életét véve alapul: szabadabb lettem? Mindenképpen. Kaptam esélyt? Rengeteget. Éltem velük? Nem tudom. Csak annyit, hogy igyekeztem. Van (vagy lassan már csak volt) egy Mentor Kiadó kilencszáz körüli megjelent kötettel. Van minden novemberben egy könyvvásár, amelyet szeretnek azok, akik értik, mi a könyv és miért az, ami. És van egy kis béke valahol mélyen, láthatatlanul, de csalhatatlanul, ami miatt érdemes várni az új meg új tavaszt. És persze van egy – még éppen elegendő – nyugdíj is, amiből a postás már automatikusan levonja a minden havi Népújság-előfizetést.
Hát így várom a következő huszonötöt!
Káli Király István
Népújság (Marosvásárhely)

Lapszerkesztés mint „kincskeresés”
Interjú Zsigmond Emesével, a Napsugár és Szivárvány gyermeklap főszerkesztőjével.
– Jubilál a Kolozsváron megjelenő országos gyermeklap, a Szivárvány. Miként értékelné a legkisebbeknek szánt, színvonalas irodalmat nyújtó kiadvány 35 évét?
– Ünnepi évünk kezdődött 2015-tel, hiszen 35 éves idén januárban kisebbik gyermeklapunk. Hiába keresnénk azonban az archívumban a 35 évvel ezelőtti Szivárványt – a szerkesztőség 1980-ban elindította a kis lapot, viszont az akkori rendszer kommunista cenzúrája nem engedélyezte a javasolt Szivárvány címet, és kötelezően a Haza sólymainak kellett keresztelni a Napsugár „szárnyai alatt” induló, kisebbeknek szóló kiadványt.
Zsigmond Emese
1955-ben született a Hargita megyei Szentkeresztbányán, Marosvásárhelyen érettségizett 1974-ben, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett magyar–francia tanári oklevelet 1978-ban. Tíz évig a kolozsvári 5-ös Számú Általános Iskolában tanított magyar irodalmat. 1989 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok szerkesztője, 1992-től főszerkesztője. A 2013-ban indult Tanítók Lapjának rovatvezetője, számos gyermekirodalmi kötet szerkesztője.
A kényszerű-kényszerített nevet aztán 1989 decemberében azonnal lecseréltük az eredetiként javasolt Szivárványra. Tehát nincsenek bekötött Szivárványok ebből az időből a szerkesztőségben sem: 1980-tól 1989-ig Haza sólymai-példányok jelentek meg. A két lapnak – a Napsugárnak és Szivárványnak – természetesen nemcsak a szerkesztősége volt ugyanaz, hanem a szellemisége, célja is.
Ez pedig a kezdetektől máig lényegében változatlan: az alapvető emberi értékek, a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében akarjuk nevelni a gyerekeket.
A célkitűzés azonos, csak az változott, hogy 1989 decembere óta szerzőinknek nem kellett „madárnyelven” beszélniük, ha történelmünkről, erdélyi magyarságunk sorsáról írtak.
– A Haza Sólymainak olvasói emlékeznek arra, hogy 1989 előtt is próbálta becsempészni a szerkesztőség a sok hazafias, kommunista hangvételű, kötelező írás közé a színvonalas irodalmat. Miként történt ez?
– Ami jogi helyzetünket illeti, 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki lapjainkat. Ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett, de a becsempészés mondhatni inkább fordítva történt. A lap nagy része színvonalas irodalomból és művészi értékű grafikákból állt, ezenkívül egy-két oldalnyi kötelező politikai jellegű vagy a rendszernek tetsző vers meg mese jelent meg.
Egy-egy vezércikk vagy román versfordítás tartozott a kötelező anyagok közé – ezeket a szerkesztők kényszerű feladatként osztották ki egymás közt, és természetesen nem szívesen végezték el, de hogy a lap megjelenhessen, vállalni kellett ezt a kompromisszumot. A kötelező propagandisztikus szövegeket a lap elején elintézték, és aztán jöhettek az igazi, gyermekeknek való szövegek, a népmesék, népköltészeti alkotások.
– Kortárs irodalmi művek is bekerültek természetesen a lapba. Ha a Haza Sólymaiban közlő szerzők nevével kellene fémjelezni ezt a korszakot, kiket sorolna fel?
– A szerkesztőség a Napsugáréval közös volt, és az erdélyi magyar irodalom legjobbjai voltak a lap főmunkatársai. Sokan munkahelyüket illetően is, de más lapok szerkesztői szintén gyakran „menekültek” hozzánk – merthogy itt lehetett a szívnek tetsző, nem „nem elkötelezett” irodalmat közölni. Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla – ők mind belső munkatársak voltak, a lap szerkesztőségében dolgoztak. Szilágyi Domokos és Bajor Andor például külső munkatársként vett részt a lap szerkesztésében, de szinte havonta közölt verset vagy mesét Veress Zoltán is.
A grafikusok közül az akkori alkotók színe-java rajzolt a lapba: Deák Ferenc, Cseh Gusztáv. Soó Zöld Margit. Utóbbi belső munkatárs volt, és a kezdetektől, a Napsugár alakulásától napjainkig munkatársunk. (A Napsugár első száma 1957 januárjában jelent meg Asztalos István író, alapító főszerkesztő irányításával – szerk. megj.)
Unipan Helga grafikus szintén a mai napig rajzol nekünk. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kapcsolódtak be a fiatal szerzők – akik akkoriban még egészen fiataloknak számítottak. Például Markó Béla, Kovács András Ferenc is a mi oldalainkon indult gyermekversköltészetével. Amire szerfölött büszkék vagyunk, hogy minden író-, költő- és grafikusnemzedékből megkerestek és megkeresnek a legfiatalabbak.
– Ezek szerint egyfajta szerkesztési elve a lapnak, hogy teret ad az induló ígéretes írók, költők, grafikusok alkotásainak?
– Igen. Ugyanakkor fontos megemlíteni azt a tényt is, hogy a gyermekirodalmi lapnak főként manapság igencsak akad konkurenciája Erdélyben. Nagy számban jelennek meg ugyanis itthon és Magyarországon is az inkább magazinjellegű, gyerekeket célzó kiadványok. Ezek mutatósak, piacosak, felkeltik a gyerekek érdeklődését, de velük ellentétben a mi legfontosabb érvünk és értékünk az, hogy rangos irodalmat és képanyagot jelentetünk meg. Nemcsak tetszetős a lap ily módon, hanem esztétikai mércével mérve is értékes szövegeknek és rajzoknak ad helyet. És ezt nem mondhatja el magáról egyetlen más, itthon kapható gyermeklap sem.
Az is beszédes lehet, hogy a nálunk közlő szerzők érdekes módon egyetlen konkurens lap szerkesztőségéhez sem kopogtatnak be, hogy közöljék a munkáikat, egyedül a Napsugárt és a Szivárványt keresik meg. Olyan sokan, hogy nem is jut minden hónapban rajzolnivaló mindenik nagyszerű grafikusunknak, és nem is tudjuk mindenik szerző művét megjelentetni. Így megengedhetjük magunknak azt a szerkesztői luxust, hogy válogassunk még a legjobb művek között is. A válogatás ugyanakkor nem gyengébb vagy jobb művek közt történik, hanem téma szerint.
– A Szivárvány is országos terjesztésű lap, akárcsak a Napsugár, és állandó, élő kapcsolatot tart fenn olvasóközönségével…
– Igen, a moldvai, magyarok lakta megyékbe is eljut, s a határon túlra is, de Bukarestbe is. Akik megismerik a lapot, azok hűségesek maradnak hozzá. Például amerikai magyar édesanya fedezte fel boldogan a világhálón a Napsugárt és a Szivárványt, és azt szerette volna, hogy gyermekei kezükbe vehessék a lapot. Óriási lelkesedéssel és elismeréssel írta, hogy megkapták az első csomagot, és ez valóságos kincs számukra.
Az interaktivitást is fontosnak tartjuk: a gyerekek állandóan visszajeleznek, és rendezvényeink révén is megszólítjuk az olvasókat, de természetesen szót kapnak azok a pedagógusok, akik a mi lapjainkra irányítják a gyerekek figyelmét. Mondhatni belső munkatársaink a tanítók és óvónők – több százukat személyesen is ismerjük annak köszönhetően, hogy meghívjuk őket nyaranta tanácskozásra és gyermektáborba.
A gyermekcsoportokat a táborokba elkísérik a tanítók, akikkel baráti viszonyt tartunk fenn, és akik nélkül a lapok nem jutnának el a gyerekekhez. Kell ugyanis valaki, aki felhívja a szülők és gyerekek figyelmét az értékeinkre – a hídszerepet pedig a pedagógusok töltik be.
– Ennek a hídszerepnek köszönhető, hogy a pedagógusok a Napsugár és a Szivárvány segítségével a kortárs gyerekirodalomra hívják fel a diákok figyelmét…A fiatalabb kortárs írók, költők közül kik munkatársai a két lapnak?
– Állandóan jelentkezik verseivel László Noémi, Balázs Imre József, Nagyálmos Ildikó, Bertóti Johanna, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi fedeztük fel a gyermekirodalom számára Máté Angit. Ő közben Magyarországra telepedett át, úgyhogy mostanában kevesebb mesét küld, de azért nem mondtunk le róla.
És mi fedeztük fel Szőcs Margitot, aki a Napsugárban közölte első gyermekverseit és meséit – biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megismeri a szélesebb olvasóközönség is. Tehát ugyanaz a kincskereső munka zajlik a Napsugárban és a Szivárványban, ami több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkori fiatalokból a legnevesebb tollforgatók lettek, s a majdani nagyok pedig most is a mi lapjainkon közlik írásaikat.
– Ez a képi világ, az illusztráció tekintetében szintén megmutatkozik?
– Igen, most már a legnagyobb neveket sorolhatjuk fel. Az idősebb nemzedékről volt már szó, de hadd említsem meg Keszeg Ágnes, Kürti Andrea, Bak Sára, Szilágyi Tosa Katalin nevét – a fiatal művészek állandóan rajzolnak a lapokban.
– Miként ünneplik a Szivárvány jubileumát?
– Az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett kolozsvári adventi sokadalom keretében tartottuk az ünneplés nyitányát: író-olvasó, felolvasó, dedikálós találkozót rendeztünk szerzőkkel, gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal. Szeretnénk még hasonló, szélesebb körű találkozót szervezni Kolozsváron és Erdély több városában – mivel ehhez a korosztályhoz a játék illik leginkább – játékosan.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)

Versben a magyarságról
Amilyen változatosak általában az erdélyi magyar költők által választott lírai beszédmódok és műformák, ugyanoly módon szólalnak meg versben a haza, a magyarság, a kisebbségi lét kérdéseit illetően is. Egyesek az én- és vallomáslíra adta lehetőségekhez fordulnak, mások szerepekbe bújnak, vagy átiratokat hoznak létre, illetve követhetjük a tárggyal való azonosulás, továbbá a távolságtartást feltételező ironikus magatartás különböző változatait.
Kovács András Ferenc Ady Két kuruc beszélget című versére utalva, a magyarság megtagadásának gondolatáról mint súlyos mulasztásról írt verset még 1985-ben (Két labanc beszélget), de ez csak a rendszerváltás után indított irodalmi folyóirat, a Látó első, 1990. januári számában jelenhetett meg. Ama mulasztás különben a dialógusban részt vevők, az egymást kölcsönösen árulással vádoló, de az idegen hatalmat egyként kiszolgáló két labanc szerint azzal jár, hogy „feladod fajtád feleded nyelved”, illetve „feleded nyelved feladod sorsod.”
Ugyanerről a kérdésről közvetlenül, a személyesség hangján szól Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár. Előbbi például a Fehéringes versben immár az új évezred hajnalán, 2001-ben vallja meg, hogy „életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”, s magában a versben az álruha megfejtését is megadván azáltal, hogy a lírai hős kimondja: „fehér ingem én-álruhám.” Képletes beszéd folyik továbbra is ebben a versben, s eszerint a fehér ing egyrészt a kapott sebekre való gyolcsnak tekinthető, másrészt pedig nem a megegyezés szerinti megadás, hanem a meg nem adás jelének, olyan harci zászlónak tehát, amely ebben a versben a meg nem hódolást jelenti: „sebemre gyolcs csatáimban / nem hódoló harci zászlóm.” Lászlóffy pedig a letűnt évezred utolsó éveiben írt versében mintegy jelenti, amit egy akkori lehangoló nemzetkép váltott ki belőle, vagyis azt, hogy „hol lángolva, lobogva, hol félárbocon se, de megvagyunk.” Ehhez a lírai helyzetjelentéshez rögtön hozzárendeli a költő a maga személyes ítéletét, kimondva, hogy „annak nincs igaza, aki üresnek mondja a zászlórudat és itthon / egyedül hagy.” Kötődését, sőt, elkötelezettségét a magyarság iránt egy népdalszöveg töredékének parafrázisával nyomatékosítja: „Pedig azt a zászlórudat én a történelem négy sarkában is elhordom. / Még nagyon sokáig.” (Üres a zászlórúd)
Mintegy személyre szólóan ragadja meg az utolsó évszázad veszteségeit Ferenczes István, esetében viszont a számvetést, ami tulajdonképpen egy nagyon sommás, és már-már szenvtelen felsorolás, keserű irónia szövi át: „nem veszett el semmi / csak a haza s a szava / nyelvünkből az anya / Donnál az apa / a Pónál nagyapa / se itthon se otthon / vályú lett bölcsőnk / a baromudvaron.” (Minerálnája pesznya)
A történelmi tudatot oly mértékben alakították át a huszadik század politikai és társadalmi megrázkódtatásai, a „trianoni kényszer” például, hogy mára már ez a megrendült tudat határoz meg hazához és nemzethez fűződő érzéseket is: „tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám...” Markó Béla lírai alanya ezt mint tényállást azzal támasztja alá, hogy fontos lelki és szellemi értékeitől tulajdonképpen már születése előtt megfosztották: „hol volt, hol nem volt az az ország, / meg sem születtem s itt hagyott.” (Second hand)
Nem a költők kora a huszadik század – mondotta Szerb Antal –, Ady volt az utolsó költő, akire egy egész ország felfigyelt. Akik közvetlenül kívánnak szólni mégis egy nagyobb közösség kérdéseiről s magához a közösséghez, azoknak jól meg kell választaniuk többek között a hangnemet s a közlésformákat, hogy hitelesnek bizonyuljon megszólalásuk. A rövid szemlénkben szereplő erdélyi magyar költők mindenesetre erre törekednek.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hitélet – Bajor Andor barna pokrócától a mai Keresztény Szóig
Bajor Andor, Fodor Sándor, Sütő András, Cs. Gyimesi Éva veretes szövegeit, Egyed Emese-, Szabó Lőrinc-, Kovács András Ferenc-verseket is hallgathattunk a Keresztény Szó katolikus havilap létesítésének negyedszázados évfordulójának ünnepségén, amelyet a római katolikus nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén tartottak március 16-án, hétfőn. Szőcs Csaba plébános, a Keresztény Szót megjelentető Verbum Kiadó igazgatója moderálásával Jakab Gábor plébános, a lap egykori főszerkesztője, Bodó Márta jelenlegi főszerkesztő felelevenítette az elmúlt 25 évet, rávilágított a jelenre és a jövőre is. Lokodi Anna és Böjte Csongor verseket mondott, a lapban megjelent írásokból olvasott fel. Közreműködött Török Szilvia (ének) és Potyó István (zongora).
Szabadság (Kolozsvár)

Látó: lapszámbemutató a falu jegyében
Legújabb, májusi lapszámát mutatta be a marosvásárhelyi G-kávézóban a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége. A szerzők ez alkalommal, szerkesztői felkérésre a falu témáját járták körbe, saját falusi élményeikről, a faluhoz kötődő kapcsolataikról, emlékeikről írtak.
Az összegyűlteket Kovács András Ferenc főszerkesztő köszöntötte, aki elmondta, a jól sikerült lapszámokat ezentúl bemutatják a közönségnek, beszélgetést szerveznek, olyan kötetlen irodalmi esteket, ahol a szerzők felolvasnak írásaikból, ahol az olvasók is elmondhatják észrevételeiket. A most megjelent tematikus Látót Vida Gábor szerkesztette, a téma ötlete is tőle származik, igaz, már vagy öt éve érlelődik, hogy a Berlin-, Velence-, Bukarest-Látók után jó lenne egy falu-Látót is készíteni. Az ötlet tetszett a szerzőknek, annyira, hogy helyszűke miatt több írás is kimaradt a lapból, azok a következő, a júniusi, júliusi számokban jelennek majd meg.
Szabó Róbert Csaba saját gyerekkori élményéről beszélve elmondta, olyan helyszín volt a falu, ahonnan jött, amit nem hogy nem akar kitörölni az emlékeiből, de folyamatosan abból táplálkozik. Láng Zsolt azt mesélte el, hogy 23 évesen találkozott először a faluval, és azóta is otthona. „Hogy mi a falu, azt nem tudom megmondani. Az, ahol mindenki köszön mindenkinek? Vagy ahol mindenki ismer mindenkit? Ahol mindenki mezőgazdaságból él?” – sorolta a kérdéseket, majd arra a következtetésre jutott, hogy jó ott lenni a közösségben, hogy a közösség élményét egy faluban lehet megélni a legjobban. László Noémi versét Kovács András Ferenc olvasta fel, majd vallott saját falu-élményeiről. Több falu is van, amely meghatározó volt az életében: Marossárpatak, ahonnan az édesapja származott. Aztán a Szászrégennel egybenőtt Abafája vagy Bözöd, Szentábrahám, Siménfalva, Szatmár környékéről Kiskolcs, Daróc. Más-más valamennyi, különféle hangulattal, szokásrenddel, ízekkel, tájakkal, emberekkel. Gálfalvi György, a Látó volt főszerkesztője a faluról, mint „világ széléről” beszélt, ahol állandóan kapaszkodni kell, nehogy „beleessünk a semmibe”.
A Látó májusi tematikus számában Varga László Edgár, Bánki Éva, Vajda Noémi Anna, László Noémi, Markó Béla, György Péter, Tóth Krisztina, Halász Margit, Lövétei Lázár László, Varga Illés, Hajdú Farkas-Zoltán, Fekete Vince, Magyary Ágnes, Márton Evelin, Szabó Róbert Csaba, Váradi Nagy Pál, Selyem Zsuzsa, Felleg József, Láng Zsolt, Virginás Andrea, Vermesser Levente írása olvasható.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Felelősség és értékteremtés
Átadták a Communitas alkotói ösztöndíjait
Ünnepélyes esemény színhelye volt péntek délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza. Itt adták át a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Communitas Alapítvány immár hagyományos, alkotói ösztöndíjait. Az idén 42 fiatal, 35 év alatti, az irodalom, a képzőművészet és fotográfia, a zeneművészet, a színházművészet, a film és atelevízió területén pályázó alkotó részesült az egy évre szóló, havi lebontású ösztöndíjban – a pályázóknak az erdélyi magyar kultúra valamelyik kiírt ágazatához kapcsolódó éves alkotói tervezetet vagy előadói elképzelést kellett benyújtaniuk.
A díjiosztó ünnepségre délután 4 órától került sor, a gálát a Moonfellas nevű formáció, Kiss Levente, tavalyi díjazott zenész együttesének rövid koncertje nyitotta meg, majd az est házigazdájaként, az ösztöndíjbizottság tagjaként Gáspárik Attila szólt a jelenlévőkhöz. Mint mondta, a Communitas Alapítvány tizenharmadik alkalommal osztja ki ösztöndíjait, amelyekben az RMDSZ jóvoltából idén 42 fiatal alkotó részesülhetett. Az elbíráló bizottság tagjai – a házigazda mellett Markó Béla, Béres András, Bocsárdi László, Bogdán Zsolt, Csíky Boldizsár, Márkos Albert, Vannai István Zsolt, Balázs Imre József, Gálfavi György, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, László Noémi, Bartha József, Kolozsi Tibor, Részegh Botond, Sipos László, Berszán-Árus György és Schneider Tibor – mindannyian társadalmi munkaként vállalták el a feladatot, közöttük több olyan alkotót is találunk, akik annak idején maguk is részesültek az ösztöndíjban.
Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke hozzátette: ezelőtt 13 évvel 12 alkotó nyert alkotói ösztöndíjat, idén harminccal többen. – Ez egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak elindítottuk a támogatást, hanem kiemelten fontosnak tartottuk, hogy növeljük a díjazottak számát. Az egy éven át folyósított, havi majdnem 800 lej számukra komoly egzisztenciális könnyebbséget jelent, ugyanakkor évről évre komoly vita folyik arról, hogy mit és hogyan kellene változtatni. Idén arról folyt a vita, hogy ma, amikor a mi közösségünk is mozgékony, mi az az erdélyiség, ami állandó kritériumot képezhet? Miért fontos ez az összmagyarság szempontjából? Azért, mert ez gazdagító tényező: létezik olyan erdélyiség – például a Kós Károly vagy a Bánffy Miklós erdélyisége –, amely hozzáad az egységes magyar kultúrához. Nekünk ezzel szemben van olyan felelősségünk, amelytől nem tekinthetünk el. De van-e a fiatal alkotónak felelőssége a közösségével szemben? Úgy gondoljuk, hogy minden értelmiséginek felelőssége van azzal kapcsolatosan, ami körülötte történik. Ugyanakkor a társadalomnak is felelőssége van velük szemben. Főleg ha kiszolgáltatjuk őket a politikának – az RMDSZ és a Communitas Alapítvány próbálja úgy intézni az ösztöndíjak sorsát, hogy ezt is szem előtt tartja: alárendelt művészekre nincsen szükségünk, szabad alkotókra igen. Ehhez kívánok elsősorban saját magunknak továbbra is felelősségérzetet – mondta köszöntőbeszédében Markó Béla, majd a 2015-ös Alkotói Ösztöndíjak nyerteseinek díjazása következett. A filmművészet és televízió területén díjazottaknak Schneider Tibor, az irodalmi ösztöndíjakat elnyerőknek Gálfalvi György, Kovács András Ferenc és Karácsonyi Zsolt, a színházművészeti ösztöndíjasoknak Béres András, a vizuális művészetek terén pályázó nyerteseknek pedig Bartha József adta át a díjakat.
Az est további részében Daragics Bernadette, az Osonó Színházműhely tagja, tavalyi díjazott színművész olvasta fel Láng Orsolya irodalmi ösztöndíjas Költőszobor jelen című versét, majd tárlatnyitó vette kezdetét: a vizuális művészetek kategóriában tavaly díjazott képzőművészek munkáit állították ki a Stúdió Színház előcsarnokában, ezen alkotásokat méltatta Sipos László festőművész, grafikus, a bizottság tagja.
– A jelenkori képzőművészeti megnyilvánulásokat három részre osztom: divat, árutermelés és tradicionális értékteremtés. Az elsőre nem vesztegetnék szót, mert a divat megy ki leghamarabb a divatból. A másodikkal kapcsolatosan megjegyzem, hogy ma már nincsenek izmusok, értéktelen világban élünk, amelyben a galériák döntenek. Ami az értékteremtést illeti, értékteremtés az, amit a több évezredes képzőművészet létrehozott – olyan párbeszéd alkotó és alkotás között, amely megérinti a nézőt, olyan munka, amelyben a festék anyaggá, érzéssé alakul. A művésznek a föld iránt is, ahol él és a kor iránt is, amelyben alkot, felelőssége van: a képzőművészet meghatározza a kort, amelyben létezik. Nagyszerű dolognak tartom az alkotói ösztöndíjat, amely lehetőséget ad a kiteljesedésre – mondta Sipos László, majd a díjátadó gála további részeként a 2014-es irodalmi, zenei és színházi ösztöndíjasok közreműködésével, a film és televízió kategóriában díjazottak munkáinak rövid vetítésével folytatódott.
Az ösztöndíjbizottsághoz idén beérkezett 214 pályázatból 42 részesült pozitív elbírálásban. Az ösztöndíjasok névsora a következő: Bartincki Tamara, Besenyei Katalin, Borsos Tünde Krisztina, László Barna, Pálfi Kinga, Varró-Bodoczi Zoltán (film és televízió), Adorjáni Panna, Bálint Tamás, Horváth Előd Benjámin, Márkus András, Muszka Sándor, Serestély Zalán, Szabó Ádám, Székely Örs, Visky Zsolt (irodalom), Barabás Réka, Bende Sándor, Czikó Juliánna, Fekete Lovas Zsolt Sándor, Marosán Csaba-László, Ruszuly Ervin, Sándor Annamária, Szűcs Ervin, Váróterem Projekt (színházművészet), Barabás Szabolcs, Cabuz Andrea, Fazakas Noémi, Ferencz Zoltán, Gagyi Botond, Gáspár Szilárd Miklós, Hotykai Evelin, Madaras Péter, Tivadar Andrea (vizuális művészetek), Ábrám Endre–Veress Gáspár, Gergely Zoltán, Munkácsi Dóra Krisztina, Potyó Béla István, Pozsár Róbert, Sándor Csaba, Tasi Nóra, Toró Árpád, Török-Gyurkó Áron (zeneművészet).
knb
Népújság (Marosvásárhely)

Tíz bemutató, százhetven előadás
Évadzárás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
"Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással" – nyilatkozta Gáspárik Attila a Múzsa című kulturális mellékletünk június hatodikán megjelent lapszámában. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának szavait tükrözi az a közlemény is, amelyet a vásárhelyi intézmény vezetősége küldött el nekünk: az évadzáró, pontokba szedett statisztika a Tompa Miklós Társulat idei, immár hetvenedik évadában elért eredményeket összegzi. Eszerint újabb szakmai és közönségsikerekben gazdag évadot zárt a marosvásárhelyi társulat. Egy mondatban összegezve ez tíz bemutatót, százhetven előadást, közel negyvenezer nézőt, valamint számos díjat és fesztiválszereplést takar.
Idén Tadeusz Bradecki, a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház művészeti vezetője, az oroszországi Tufan Imamutdinov, a Magyarországról érkezett Vidovszky György, Radu Afrim Bukarestből, Albu István Kolozsvárról, valamint Harsányi Zsolt, Kincses Elemér, Gáspárik Attila és Keresztes Attila rendezte Marosvásárhelyen a Tompa Miklós Társulat előadásait. Amit színpadra vittek: egy klasszikus Shakespeare-darabot (Szeget szeggel), egy Nobel-díjas író híres történelmi drámáját (Caligula), az egyik legolvasottabb magyar ifjúsági regényt (A Pál utcai fiúk), minden idők egyik legnépszerűbb magyar filmjét (Mágnás Miska), Dosztojevszkij egyik örök érvényű alkotását (Karamazovok), Bartis Attila, marosvásárhelyi származású író legismertebb regényét (A nyugalom), egy darabot a kisebbségek kisebbségéről (Szálkák), azt a művet, amely annak idején kikezdte az egyházat (Tartuffe), valamint két ősbemutatót felolvasószínház formájában (Molter Károly Tankját és Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című darabját).
A 2014-2015-ös évadban vendégelőadóként érkezett Marosvásárhelyre a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett Haumann Péter, Bogdán Zsolt színművész, Szalóki Ágnes előadóművész, Kulka János Kossuth- díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Kolozsvári Magyar Opera, A. G. Weinberger és meghívottjai, Berecz András mesemondó, Kovács András Ferenc költő, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Földes László (Hobo), a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház, a Magyar Állami Népi Együttes, a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetem, a Közép- Európa Táncszínház, az András Lóránt Társulat, a Szegedi Kortárs Balett, a Groundfloor Group, a Maros Művészegyüttes, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház.
A Tompa Miklós Társulat ebben az évadban hét fesztiválon vendégszerepelt és további három kiszálláson vett részt: jelen volt a csíkszeredai VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon, az Országos Színházi Találkozón (FNT) Bukarestben, a tiszaújvárosi Határon Túli Színházak Fesztiválján, a IX. Deszka Fesztiválon Debrecenben, az aradi Új Színház Nemzetközi Fesztiválon, a XXII. Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján, valamint szerepelt a budapesti Thália Színházban, a kézdivásárhelyi Városi Színházban és a lengyelországi Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színházban.
Ami az idén elnyert díjakat illeti, a legjobb női mellékszereplőnek járó UNITER-díj mellett (Berekméri Katalin) a társulat a legjobb előadásnak járó nagydíjjal (A nyugalom), a legjobb rendezésnek (Radu Afrim), valamint a legjobb színésznőnek járó díjjal (B. Fülöp Erzsébet) és az Árkosi Művelődési Központ különdíjával is gazdagodott az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon; a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján a Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját (Galló Ernő), továbbá az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által adományozott Kovács György-díjat (László Csaba) is a társulat színművészei kapták. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a marosvásárhelyi városi tanács által adományozott Pro Cultura kiválósági díjat is megkapta idén.
A Tompa Mikós Társulat, hagyományaihoz híven, ebben az évadban is megünnepelte a magyar dráma napját, a magyar népmese napját, a színházi világnapot, a magyar kultúra napját és a magyar költészet napját. Társszervezőként részt vett a 20. Nemzetközi Könyvvásár és a Múzeumok éjszakájának szervezésében, valamint teret biztosított a Bookfest nevű rendezvénynek.
A társulat vezetősége nem kívánta elhanyagolni a fiatalokkal együtt végzett munkát sem. Elsősorban nekik és róluk szólt A Pál utcai fiúk című előadás, ezenkívül többek között angyalváró játszóházzal, Bertóti Johanna gyermeknapi koncertjével és közönségtalálkozókkal várta a tanulókat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az Iskola másként rendezvénysorozat alatt közel négyezer-ötszáz diák fordult meg az intézményben.
A jövő évi tervekkel, az ősszel újrakezdődő munkával kapcsolatosan pedig közölték: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház augusztus 17-én kezdi meg a bérletek árusítását a 2015/2016-os évadra. A Tompa Miklós Társulat hetvenegyedik évadának első bemutatójára októberben kerül sor: Sorin Militaru rendező Alfred Jarry egyik darabját viszi majd a vásárhelyi nemzeti színpadára.
(knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés pert nyert
Szeptember 8-ai lapszámunkban számoltunk be azokról a témákról, amelyekről előző napi nagyváradi sajtótájékoztatóján beszélt Tőkés László EP-képviselő. Mint megírtuk, első fokon megnyerte azt a polgári pert a budapesti Fővárosi Törvényszéken, amelyet becsületsértésért indított a Noran Libro Kiadóval szemben az idő közben elhunyt Andrassew Iván Ne vígy minket kísértésbe című, a volt püspök és európai parlamenti képviselő magánéletét boncolgató kötete miatt. A bíróság 800 ezer forint kártérítés kifizetésére kötelezte az alperest. Mint akkor elhangzott, a tanúvallomásokból a per során egyebek mellett az is kiderült, hogy Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt volt elnöke, a magyar kormány által létrehozott Nemzetstratégiai Kutatóintézet jelenlegi vezetője személyesen bízott meg sokakat az említett kötet hathatós terjesztésével, hogy erkölcsi és politikai lejárató kampányt folytasson Tőkés ellen a 2012-es romániai helyhatósági választások alkalmával. Ezzel együtt nyilatkozatában Tőkés László EP-sajtóirodája bírálta a Nagyváradról elszármazott Körössi P. Józsefet is, a Noran Libro kiadó „törvényes képviselőjét”, aki a „kétes hátterű” Törzsasztal-rendezvénysorozat keretében a már említett Andrassew Ivánt is vendégül látta Váradon.
Kőrössi P. József reagált a vádakra, nyilatkozatát az alábbiakban olvashatják.
Amiért a házasságtörő volt püspök perel
Csak most, miután Andrassew Iván Ne vígy minket a kísértésbe című könyvének havi fogyásjelentései eljutottak hozzám, a jelentős mozgást érzékelve figyeltem fel arra, hogy a püspök (úr?), Tőkés László sajtótájékoztatóján közzétette és kommentálta a Fővárosi Törvényszék elsőfokú ítéletét.
Nyilatkozatához, mint érintett, a következőket fűzöm:
1. Sem Tőkés László, sem a bíróság egyetlen egy pontban sem cáfolta a könyvben leírt tényeket, tehát azok tények maradtak mindenestül. Akkor is, ha a per tárgyát nem a tények, hanem a képmutató, kettős életet élő, a nyilvánosság és a nemzet előtt másmilyen embert mutogató püspök személyiségi jogait érezve sértve, perelt a pap. Csaknem két évvel a könyv megjelenése után. (Vajon milyen érdeke fűződött ahhoz, hogy a könyv a hasonló műfajúak között a lehető legnagyobb példányszámban fogyjon el. Netán-tán ennyi ideig fogta a kezét az a párt, amelyiket gátlástalanul és lelkészhez nem méltó módon szolgál ki kritikátlanul?)
2. Való igaz, hogy a vádak többségében a Kiadót marasztalta el a bíróság. Azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a felperes (Tőkés László) legfontosabb kérelmének teljesítését a bíróság nem látta indokoltnak: a könyvet nem zúzatta be, és a kereskedelemből sem vonatta ki. Így az továbbra is, újabb utánnyomásban kapható. Vajon miért?
3. Bízvást állíthatjuk: azért, mert bíróság hallgatólagosan egyetért az alperesnek (Noran Libro Kiadó) azzal, a per során is fenntartott véleményével, miszerint Tőkés László közszereplő, akinek, ha nem is kell minden kritikát elviselnie, a maga erkölcstelen életviteléért igenis felelősséggel tartozik, és nemcsak kritikátlan hívei előtt. Nem állíthatja magát büntetlenül példaként egy nemzet elé. El kell viselnie az ő képmutató magatartását, az életvitelét leleplező kritikát a legnagyobb nyilvánosság előtt is.
4. Tőkés László nyilatkozata nem mentes azoktól a csúsztatásoktól, amelyeket jó néhány éven keresztül már megszoktunk tőle. Azt mondja, hogy a híresztelések ellenére nincs szándékában elhagyni hazáját, Romániát, valamennyi családtagja román állampolgár, gyermekei is. Vajon melyik családjára (és melyik gyermekére) gondol? Arra a családra, amelyiket Nagyváradon szertezúzott, vagy arra, amelyiket házasságtöréssel alapozott meg Magyarországon. Arról ugyanis nem szól a nyilatkozata – pedig kitérhetne rá! – hogy a püspök házasságtörése alatt fogant gyermeke román vagy magyar állampolgár-e. A nyilatkozata után, gyaníthatóan a kecskeméti gyerek is román. De vajon ki hiszi azt el neki…? Érthetetlen, hogy miért tér erre ki, senkire, ránk sem tartozik.
5. Hogy jön ide a nagyváradi Törzsasztal csaknem tízéves irodalmi sorozata? Kétes támogatottságúnak nevezi, így akarván megbélyegezni azt a rendezvényt, amelynek során a kortárs magyar irodalom legjelesebb képviselői – határoktól függetlenül, hiszen a felvidékről, délvidékről, Erdélyből és Nyugat-Európából, sőt Kanadából (!) és Norvégiából is – érkeztek, magyar íróvendégek Nagyváradra, csaknem százan. Vajon miért zavarja a maga magát is írónak tekintő püspököt ez a felvonultatás, amely a várost irodalmi rangban a legnagyobbakhoz – Kolozsvárhoz, Budapesthez, Pozsonyhoz, Újvidékhez, Bécshez – emeli? (Esterházy, Bodor Ádám, Grecsó, Dragomán, Spiró, Háy, Závada, Tóth Krisztina, Karafiáth, Kovács András Ferenc, Vida Gábor, Grendel, Kántor, Dalos György, Konrád, Borbély Szilárd, Sárközi Mátyás, Balla Zsófia, Balázs Imre József, Kun Árpád, Darvasi, Kemény, Pablo Urbanyi, Vámos – stb. stb. stb. egészen 80-ig – személye Tőkésnek smafu?)
Ha csak nem meghívót vár ő maga is attól a társaságtól (Szépírók), amelynek a tevékenységét a Nemzeti Kulturális Alap, azt pedig a magyar állam támogatja… Várhatja!
Kőrössi P. József
a Noran Libro Kiadó vezetője
Reggeli Újság (Nagyvárad)

"Az irodalomban nincsen cél…"
Markó Béla a Látó Irodalmi Játékokon
"Nem szabadna elhinnünk, hogy olyan törésvonalak választanak el minket, amelyek lehetetlenné teszik az egymással folytatott párbeszédet. Még elkeserítőbb, ha ugyanazon a kultúrán belül mélyülnek egyre ezek a törésvonalak. Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a mulandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva. Én viszont nemhogy nem szégyellem, de a magam számára kötelezőnek is tartom ezt a műfaji eklektikát, amelyet reményeim szerint a körülöttünk viharzó szenvedély és szenvedés megértésének szándéka mégis egységbe kovácsol. Mert minden ellenkező híresztelés dacára egy a világ, Európa is egy, a Kárpát-medence is." (Markó Béla)
Teljes telt házas irodalmi esttel vette kezdetét a Látó folyóirat Irodalmi Játékok című rendezvénysorozatának őszi évada. A szép hagyománnyá vált irodalmi eseménysorozat keretében, annak szeptemberi meghívottjaként Markó Bélát látták vendégül a lap szerkesztői: a Rekviem egy macskáért című esszékötet kapcsán Láng Zsolt beszélgetett a szerzővel a marosvásárhelyi G. Caféban.
A megjelenteket Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője üdvözölte, majd elkezdődött a beszélgetés – többek között esszéről és versről, irodalmi pályáról és politikáról, nagy elődökről és menekültválságról.
– Már Karinthy is azt álmodta, hogy két kismacska volt és egymással verekedett. Mi itt, ebben a térségben is gyakran ezt álmodjuk – válaszolta Láng Zsolt macskákkal és kötetcímmel kapcsolatos kérdésére Markó Béla. – A macska számomra azért is fontos szimbólum, mert azt mondják, nem a gazdához, hanem a házhoz hűséges. Mi ennek a hűségnek itt híjában vagyunk.
Ami a további jelképeket illeti, gyakran előfordul a kötetben Sütő András, Székely János, Bánffy Miklós, Kós Károly neve. Sütőt és Székely Jánost nagyon sokszor szembeállították, hiszen egyikük közéleti szerepet vállalt 1989 előtt is, másikuk minden ilyesmit visszautasított, a kitüntetéseket, díjakat is. De amikor drámát írnak, mindketten tandrámát írnak. Ez nem minősítés, a tandráma lehet jó is, rossz is, de mindenképpen didaktikus szöveg, amely közvetíteni akar. A tanító szándék nem idegen az irodalomban, az erdélyi művekben a didaxis szándéka az átlagnál hangsúlyosabb. Ezt hajlamosak vagyunk kisebbségi létparancsnak tekinteni. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az erdélyi irodalom évszázadaira az esszé és az emlékirat a leginkább jellemző. És ezzel szövegről szövegre meg kell küzdenünk.
Ugyanide tartozik, hogy 1989 előtt elsajátítottunk számos nyelvi klisét. Továbbélésük érthető volna, számomra a döbbenet éppen azonnali eltűnésük volt. Például azelőtt mindenkit kötelezően elvtársnak kellett szólítani, amit a társadalom 1989 után egyik napról a másikra elfojtott. A klisé az író halála, és ezért engem a politikai nyelvhasználat rendkívül meggyötört. Nem is sikerült teljesen védekeznem ellene, holott megpróbáltam: a megszokott módtól eltérően soha nem írattam mással beszédet. Így legalább én csináltam rosszul.
Ami a jelenlegi menekültügyre vonatkozó kérdést illeti, remélem, nem nyilatkoznék másképpen íróként és politikusként. A határ menti kerítés miatt írtam egy dühös verset – a kerítésnek ebben a közegben sok értelme van. Úgy gondolom, hogy a szenvedőket be kell fogadni és segíteni kell nekik. Politikusként ezt kiegészíteném: egy fejlett nyugati világnak képesnek kell lennie arra, hogy ezt a dolgot szervezetten végigvigye és meghozza a szükséges döntéseket. Ilyen szempontból az Európai Unió válsághelyzetben nem működik. Paródia az is, ami ebben az országban zajlik. Amikor kijelentik, hogy Románia pontosan 1785 menekültet fogad be. Annyi nyelvérzékük sincs, hogy ezret vagy kétezret mondjanak. Ez arra utal, hogy álmatematikai pontossággal számoltak, mert a populista, hozzá nem értő politikusok úgy gondolják, így János bácsi vagy Mari néni inkább elhiszi, amit mondanak.
Ugyanakkor minden mindennel összefügg. Én azért nem szeretem a nyugati liberális demokráciákat szidni, mert ezeknél jobb rendszer jelenleg nincs. A Nyugat rendkívül toleráns, de addig ez nem jelent kiegyensúlyozottságot, ameddig nem értik meg a kollektív jogok kérdését. Az etnikai problémákra például teljesen botfülűek. Pedig a kollektív jogok nincsenek ellentétben az egyéni jogokkal. Az is igaz, hogy a menekültek nem fognak integrálódni. Jogokat kérnek majd. Ezért le kell ülni és ezeket a dolgokat meg kell beszélni.
Szó esett Bánffy Miklósról és Kós Károlyról. Egyikük sem volt csak író, polihisztorok és politikusok is voltak mindketten. Kós Károly inkább baloldali, Bánffy határozottan jobboldali monarchista. De ő volt az, aki elérte a trianoni döntés bizonyos módosításait. Hadd ne higgyem el legalább én, hogy a baloldal jó, a jobboldal rossz vagy fordítva. Az úton van a lényeg, azon, amely mentén meghozunk bizonyos döntéseket. Nem a jobb- és baloldal között van a törésvonal, hanem az eszköztár kiválasztásában.
Az irodalomban is az út a lényeg. Az irodalomban nincsen cél. Elindítok egy verset, és nem biztos hogy jó, ha tudom, merre kell mennem. Ezért is csodálkozom a prózaírókon: ha a regényírók eleve tudják, hogy végződik majd a mű, hol marad az izgalom? A verset nem kell megtervezni, nem mindig nekünk kell írni a nyelvet. A didaxissal is ez a probléma: ha csak végig akarom vezetni az olvasót, az nem gond – a probléma akkor jelentkezik, ha eleve kitűztem az erkölcsi konklúziót – válaszolta Láng Zsolt kérdéseire Markó Béla.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

A Sebő Együttes Csíkszeredában: irodalom és zene
Frissítő előadáson vehettek részt szerda este Csíkszeredában a budapesti Sebő együttes és Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész verses-zenés műsorának résztvevői.
Negyedik éve irodalom- turnézik Erdélyben Jordán Tamás és a Sebő együttes - idén szeptember 30-án érkeztek Csíkszeredába. A Segítő Mária Kollégium dísztermében 18 órától kezdődő, ingyenes előadásukon válogatott versekkel, a magyar nyelv lényegének értelmezésével és a Sebő együttes stílusában megszokott megzenésítetett versekkel találkozhatott a hallgatóság. Az est nem volt derűmentes sem: interaktív intermezzókkal, valamint a résztvevők közti baráti viccelődés tarkította az előadóestet.
Jordán Tamás, a szombathelyi színház igazgatója Reményik Sándor, Áprily Lajos, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor vagy Markó Béla és Kovács András Ferenc verseinek tolmácsolójaként nyújtott higgadt, megnyugtató előadásmódban versélményt. Az est folyamán azt is kategorikusan kijelentette: nincs erdélyi magyar költő, vagy magyarországi költő - magyar költő van csak.
Fűzfa Balázs szombathelyi innováció-díjas irodalomtörténész a magyar irodalom nagy nyelvújítóiként értékeli a költőket, akik szerinte mindig megújítják a nyelvet - a vers ugyanis a magyar nyelv legnagyobb találmánya, vélte. Mint mondta, a költők a versek sajátos összerendezettségében visszatanítják nekünk a nyelvet - valamint egyedi kottát adnak számunkra az ők, valamint magunk megismeréséhez.
A csíki közönség derültségére szakmai komolysággal jelentette be: József Attila volna tételesen a Facebook feltalálója. Hiszen már a 30-as években keltezett Nem én kiáltok című versében megírta: "Hiába fürösztöd önmagadban / csak másban moshatod meg arcodat" - jelentése ma maga a Facebook.
Ugyanide kapcsolta Fűzfa Balázs a Kányádi Sándor 80 évesen tett kijelentését is, amikor azt kérdezték meg tőle, mire való az internet? „Az internet jelentősége a kereszténység felvételéhez mérhető” - volt a választ, amit az előadó szerint jó lesz megjegyeznünk.
A Sebő együttes idén is elhozta Csíkba a tekerőlantot is, melyen Kovács András Ferenc Sárpataki csujogatóit kísérte. Ezen versek kapcsán Sebő Ferenc úgy vélte: a csujogató a kritika műfaja volt régen, bekiabálták tánc közben az éles, személyes kritikákat, amikért nem volt illendő megsértődni - erre ma is szükség lenne. „Bevezetném a parlamentbe a csujogatót. Jót tenne a kritizálás." - jelentette ki Sebő Ferenc Csíkszeredában. A csíki hallgatóság arra már nem kérdett rá, hogy melyik ország-, vagy földrész parlamentjére gondolt.
maszol.ro

Évről évre, szeretettel
„Az irodalom arra való, hogy a nyelv segítségével megteremtse, elősegítse a megértés lehetőségét az emberek között” – mondta Fűzfa Balázs irodalomtörténész a csütörtök este tartott Én sem volnék, ha nem volnál... című, erdélyi költők verseit bemutató irodalmi-zenés produkció során, mely immár negyedik alkalommal kínált lehetőséget arra, hogy a Sebő együttessel, Jordán Tamás színművésszel és a már említett elismert irodalmárral találkozhassanak a szentgyörgyiek a megyei könyvtár Gábor Áron Termében.
A könyvtárigazgató köszöntőszavai után Kovács András Ferenc megzenésített versei nyitották az estet a Sebő együttes nagyszerű tolmácsolásában, majd Fűzfa Balázs rövid eszmefuttatása következett, melyből megtudhattuk, a versekben mindig rend van, és azért érdemes a költészettel foglalkozni, mert az a nyelv segítségével új távlatok felé nyitja ki számunkra a valóságot.
A nyelv grammatikai rendszerén túl, melyet mindannyian értünk és használunk, van egy olyan, a mondatrészek mögött megnyilvánuló poétikája, belső tartalma is nyelvünknek, amelyet csak akkor érthetünk meg igazán, ha a költők segítségével felkutatjuk a versek mélyebb rétegeit. Fűzfa Balázs elmondta, a vers által a végtelennel léphetünk kapcsolatba, és jobban megismerhetjük önmagunkat. Az irodalomtörténész bevezetője után előzetes rövid verselemzések következtek, majd Jordán Tamás színművész Reményik-, Áprily- és Szilágyi Domokos-verseket olvasott fel a tőle már megszokott sajátos egyszerűséggel és ráérzéssel. Ezután Kányádi Sándor-költeményeket hallgathattunk ugyancsak felolvasásban és zenés előadásban, majd egy néző által találomra választott versre Fűzfa Balázs elemzést rögtönzött, a tanárparódiába hajló humoros produkció igen nagy közönségsikert aratott. Az est második felében újra Kányádi- és Kovács András Ferenc-versfeldolgozásokat, majd Markó Béla-szonetteket és KAF Babits-, Ady-, valamint Berzsenyi-átiratait hallhattuk még a neves előadók tolmácsolásában, és mivel a közönség egyetértett abban, hogy az előadók operettsikert arattak, Jordán Tamás a ráadás jogával élve József Attila A számokról című versével zárta a produkciót. Évről évre jó érzés találkozni ezekkel az előadókkal, és saját bevallásuk szerint ők is szívesen lépnek fel Sepsiszentgyörgyön. Fesztelenségük, közvetlenségük azt mutatja: már rég nem a megfelelés kényszere hajtja őket, csak élik és adják, amit szeretnek. Erre pedig – amint az idei nézőszám is mutatta – mindig van kereslet.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fél évszázad irodalmunk mezsgyéjén (Bemutatták Egyed Péter új könyvét)
Annak ellenére, hogy egész könyvtárszekrényt meg tudnánk tölteni, amelyben legalább száz kimondottan értékes alkotás kaphatna helyet romániai magyar írók, költők tollából, alig néhány szerző neve és műve van forgalomban. Így azonban az elmúlt ötven esztendő irodalmi termésének igen nagy hányada kihull az idő és az emlékezet rostáján – foglalható össze röviden Egyed Péter megállapítása. Ezt a romániai és ezen belül az erdélyi magyar irodalom utóbbi fél évszázados szintézisének hiánya okán fogalmazta meg kedden az Irodalmi rosta című, kritikákat, esszéket, tanulmányokat tartalmazó kötete sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a Gábor Áron Teremben tartott könyves találkozón házigazdaként azt mondta, Egyed Péter esetében az irodalomról való gondolkodás egyszerre jelenti a kint és bent levést, mert költőként, íróként ő maga irodalmat alkotott, szerkesztőként, kritikusként mások írásait értelmezte. Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, újságíró folytatta az előbbi gondolatot, kiegészítve azzal, hogy Egyed Péter, aki a harmadik Forrás nemzedékhez tartozott, már a hetvenes években megfogalmazta kritikai észrevételeit korosztálya írásairól, azt mondták róla, ő nemzedéke szekértolója. Ez az Irodalmi rosta című gyűjteményes kötetben is erőteljesen megjelenik, az első harmad írásai tulajdonképpen összefoglalják a kettes feles (Egyed Péter megfogalmazása) és a harmadik Forrás nemzedék indulását. A szerző elmondta, Balla Zsófia, Bogdán László, Markó Béla, Mózes Attila, Szőcs Géza költészete, prózája jóval érzelmesebb és személyesebb világról szólt, mint amiről az előbbi nemzedék írt, hisz az érzelmekről a szocializmusban nem nagyon lehetett ilyen kitárulkozással és radikalizmussal beszélni. Bogdán László kérdésére, hogy a következő nemzedék, a Kovács András Ferencék irodalmára kritikusként miért nem terjedt ki a figyelme, Egyed Péter azt mondta, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként nagyon sokat olvasta ennek a korosztálynak az alkotásait, ami a művel és a szerzővel való rendkívüli azonosulást igényel. „Ahhoz, hogy egy mű erényeit és hibáit, formagazdaságát, bőségét vagy hiányosságait, romlandó részét az ember megértse, úgynevezett technikai olvasattal kell az illető verset felfogni.” Ez azt eredményezi, hogy „minden szerkesztés megöl egy kritikát”. Egyed Péter olyan széles spektrumban követte, hogy mi történt az elmúlt ötven esztendőben irodalmunkban – legalább hatvan szerző életével, munkásságával foglalkozott, írásaikat szerkesztette, elemezte, értelmezte –, hogy jogosan jelentette ki: „Azzal maradtam vizsgálódásaim után, hogy mennyire szegények vagyunk, mert nem veszünk tudomást arról, hogy ez az irodalom jóval gazdagabb, mint ami látszik, mint amit forgalmazunk belőle.” Felrótta, hogy az iskolában is csak egy picinyke szeletét tanítják ennek a hatalmas szellemi értéknek, hiányként fogalmazta meg, hogy nem született meg egy reális szintézise a romániai magyar irodalomnak, de szerinte nincs jobb helyzetben a művészet, képzőművészet, tudomány sem.
A költő, író, egyetemi tanár, filozófus, könyvszerkesztő, a hagyományos kritika és az általa meghonosított beszélgető kritika jeles művelőjének Bogdán Lászlóval folytatott könyves beszélgetése ugyan egy vaskos kiadvány bemutatása alkalmából hangzott el, de korrajz, (irodalmi) kortörténet volt a javából, a hazai magyar irodalom kiemelkedő alkotóinak sorsáról, a bebörtönzésekről, a magyar intézmények ellehetetlenítéséről, a szocializmus éveiben hol nyíltan, hol alattomosan zajló kulturális genocídiumról. Az Irodalmi rosta (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) olvasószerkesztője Dávid Gyula, az 1976 és 2014 között a Helikon, Utunk, Ifjúmunkás, Igaz Szó, Korunk, Alföld, A Hét, Élet és Irodalom, Magyar Műhely, Irodalmi Szemle, Székelyföld és más folyóiratokban megjelent kéziratok felkutatója és rendezője Kovács Eszter. A szerző méltatta segítségüket, és azzal zárta gondolatait, bízik abban, hogy a különböző szellemi színtereink szintézisei megszületnek, és e tekintetben is erős közösségként tudjuk magunkat megmutatni.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kovács András Ferenc: „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége”
Az ihlet meglátogatja a verset író embereket, empátia és fantázia van benne.
Az agy, az elme érzése, teremtő állapot: próza esetében lehet egyetlen mondat, amelyből a történet kiindul, versben egy szó, de akár egy álom is, amelyből az ember hirtelen felébred, és gyorsan „levakarja egy papírlapra”. Olyasmi is megtörténhet, hogy valaki arra ébred: „vers van”; nem a levegőben, hanem például a torkát szorongatja, az a két pillanat, két perc, két strófa sok mindent meghatározhat a folytatásra nézve. Erről is beszélt Kovács András Ferenc költő, a Látó folyóirat főszerkesztője csütörtökön este a kolozsvári Bulgakovban, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a kávézó közös szervezésében zajló Álljunk meg egy szóra sorozat keretében. Stílusosan vezette fel az eseményt a házigazda, László Noémi: „velem együtt legalább tízen vagyunk az asztal körül, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor, Jack Cole, Quintus Aemilius Fabullus, Friedrich von Aachen, José Faustino Quijano (...) és Kovács András Ferenc”. Következetes részletességgel felépített költői maszkjai, alteregói közül Alekszej Pavlovics Asztrovval indított a vendég, első felolvasásával a kávézó névadóját is köszöntötte, majd további izgalmas világokba invitálta a közönséget – „püspökkenyeret majszoló rágdiósok és betyáregerek kalandjainak” is részese lehetett a szép számú hallgatóság.
Szóba került a beszélgetés során, hogy az ihlet mellett mesterségbeli része is van a versírásnak, a folyamathoz „munka, munka és gyalulás is” hozzá tartozik. – Erről nagyon sokat mondott el és hallgatott el a nagyon fiatal Weöres Sándor is, amikor megírta A vers születését: mert időnként hirtelen jön, máskor az ember évtizedekig hordozza magában, és van olyan vers, amit nagyon komolyan kell gyalulni– hangsúlyozta. Hogy ki a költő? Egyesek például nem is tudják magukról, hogy azok, ugyanakkor pedig a prózaírók között is nagyon sok költő fellelhető. „Akár azok is elmondhatják magukról, hogy költők, akik a blogjukon közölték 3-4 versüket, bizonyára még nem gondolkodtak el azon, hogy voltaképpen mit is takar ez a megnevezés...” Amúgy meg minden kamasz költő, elvégre a szerelembe esés összefügg a poétikával – „ezen általában túlesnek az emberek, mások nem gyógyulnak ki belőle, és olyan is van, aki belehal ebbe; abból lesz a költő”, jegyezte meg.
A régi magyar irodalmat már egyetemista korában nagyon szerette, persze nem csak ezt, de „főként itt lehetett úgy kutakodni, hogy az ember érdekes dolgokat találjon magának, hogy később legyen ihlet vagy vers, vagy, hogy jól menjen a gyalulás; a magyar felvilágosodással együtt ez egy nagyon szép kitárulkozó világ volt”, fűzte hozzá. Első kötetének megjelenéséről is mesélt a szerző: a Tengerész Henrik intelmei 1983-ban, 24 éves korában látott napvilágot a Kriterion Forrás sorozatában. Egyfajta útlevélnek, bónusznak számított akkoriban, hogy valakinek kötete jelent meg, a kéziratok mennyisége és a cenzúra miatt sem ment könnyen az ilyesmi. – Érdekes módon már egész fiatalon is lehetett első verseskötetet kiadni Romániában, szemben például Magyarországgal, és nagy példányszámban jelentek meg, fogytak el, és elég szépen fizettek is értük – magyarázta Kovács András Ferenc.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Alteregókban „rejtőzködő” költő
Felsorolni is sok, hány költő a vendégünk ma este: Lázáry René Sándor, Alekszej Pavlovics Asztrov, Jack Cole, Kavafisz, Qintus Aemilius Fabullus és a többiek – említett meg néhányat Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő alteregói közül László Noémi az Álljunk meg egy szóra című kolozsvári beszélgető-sorozat legutóbbi alkalmán.
A meghívott, aki egyben a Látó folyóirat főszerkesztője is, „le is tette a névjegykártyáját” a Bulgakov Irodalmi Kávéházban – ahol először lépett fel –, és legutóbbi alteregója, Alekszej Pavlovics Asztrov versei közül felolvasott kettőt, amelyekben Bulgakov is említésre kerül.
László Noémi kérdésére a meghívott elmondta: az amatőr versblogok, a pillanatnyi hírnév világában is élnek még költők, bár ő nem szívesen mutatkozik be költőként, inkább szerkesztőnek mondja magát. „Réz Pál (irodalomtörténész, az egykori Holmi folyóirat főszerkesztője – a szerk.) szokta mondani, hogy van, ami költészet, és van, ami nem az – de ő ezt a költészeten belül érti” – tette hozzá KAF.
Az elme érzései
László Noémi felvetette, hogy egyes kortársak felfogásában nem létezik ihlet, ők „csak dolgoznak a szövegen”. Kovács András Ferenc megjegyezte, hogy ez úgy hangzik, mint az asztalosmesterség, bár valóban nehéz megfogalmazni, mi is az ihlet. Szerinte a 20. századi irodalom valamiféle szégyenérzetből elveti a 19. században használt fellengzős ihletet, legalábbis nem beszél róla.
„Nem tudom, mi az ihlet, ha kérdezik, viszont ha nem kérdezik, lehet, hogy tudom. Empátia kell hozzá, az elme érzései. Egyfajta teremtő állapotról van szó – fogalmazott a költő, és a szintén költő beszélgetőtársával abban is egyet értettek, hogy nemcsak a művészeknek, de kutatóknak, feltalálóknak is vannak ihletett percei, amelyek az igazi áttörésekhez kellenek.
Szóba került, hogy a meghívott 1984-ben diplomázott, diplomamunkáját a manierizmus irodalmából írta, és bár szívesen maradt volna a kolozsvári egyetemen, ezt akkor nem lehetett. Elhangzott, hogy a régi korokban a költészet és a zene még együtt működött, a középkor magyar irodalmában igen jártas KAF maga is írt régebben meghatározott dallamokra verseket.
Első kötete 24 éves korában jelent meg Tengerész Henrik intelmei címmel 1983-ban, „egy nagyon sötét korszakban”. A Kriterion Forrás-sorozata azonban meglátása szerint nagyon jó lehetőség volt az akkoriban indulóknak, hiszen magyarországi kollégái között akadt, akinek jóval többet kellett várnia első kötete megjelenésére. A debütkötetek ráadásul akkoriban még nagy példányszámban jelentek meg, és szép honorárium járt értük, KAF-nak például a postán el sem hitték, hogy valóban enynyi pénzre jogosult, amikor ki akarta venni a könyvért járó honoráriumot, Cs. Gyimesi Éva segítségét kellett kérnie.
László Noémi kérdésére KAF azt is elmondta, hogy bár a költészet nem tekinthető civil foglalkozásnak, hiszen emellett mindenki eljár – nem dolgozni – pénzt keresni, mégsem egy félretehető dolog, legfeljebb ideig-óráig. Ha ihletett állapotban van, a költő feje úgyis a versen kattog, akkor is ha (látszólag) mást csinál. „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége. A költészet hatalom, a hatalom nem költészet” – tette hozzá KAF.
Adyra hallgattak utoljára
A vásárhelyi költő, aki több versével is jelen van az Édes hazám című, közéleti verseket összegyűjtő 2012-es antológiában, kiemelte, a magyar lírában mindig is jelentős volt a közéletiség, bár az utolsó magyar költő szerinte, akinek még volt szava, akire hallgattak ilyen téren, az Ady volt. „A költészet maga nem változtatja meg a problémát, amiről esetleg beszél, de általa hangsúlyosabban vannak jelen a köztudatban ezek a gondok, így közvetve hozzájárul ahhoz, hogy később mégis megoldódjanak” – fejtegette álláspontját a meghívott.
KAF – aki egyébként nem szereti, ha KAF-ként emlegetik, ezt ugyanolyan közhelynek tekinti, mint amikor azt mondják róla, hogy „rejtőzködő költő” – jelenleg gyerekverseken dolgozik. A versek még az év végén megjelennek a Magvető Kiadónál két kötetben, Minden egér a világon, illetve Égi és földi egerek címmel. Ezek tulajdonképpen gyerekversek – fogalmazott a szerző, de azért a felolvasott ízelítőből kiderült, hogy a felnőttek is bőven találnak benne csemegét, hiszen a dallamos szövegeket bőségesen átszövik a rejtett történelmi utalások, sőt a kortárs politikai és közéleti szereplőkre is vaskos utalások tétetnek.
Az Álljunk meg egy szóra következő vendége a tervek szerint Bartis Attila író lesz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Főszerkesztők délutánját tartották a vásárhelyi könyvvásáron
A Várad, a Székelyföld, a Korunk, az Irodalmi Jelen, a Helikon és a Látó főszerkesztői, főszerkesztő-helyettesei gyűltek össze péntek este a marosvásárhelyi színház kistermébe, hogy az irodalmi, kulturális lapok helyzetéről beszéljenek.
A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár programját képezte a találkozó, ahol a nézőtéren ülők – zömében szerkesztők, volt főszerkesztők, vagy főszerkesztő helyettesek, újságírók, és ahogy Kovács András Ferenc fogalmazott „jövendő főszerkesztők” – azokról a kérdésekről, gondokról, nehézségekről, vagy sikerekről hallhattak, amelyek az erdélyi irodalmi és kulturális folyóiratokat leginkább érinti.
A Várad című lapot Tasnády-Sáhi Péter, az irodalmi rovat szerkesztője képviselte, a Székelyföld kulturális folyóiratról Lövétei Lázár László főszerkesztő, a Korunkról Balázs Imre József volt főszerkesztő, jelenlegi főszerkesztő-helyettes, az Irodalmi Jelenről annak főszerkesztő-helyettese Bere Magdolna, a Helikonról Karácsonyi Zsolt főszerkesztő, a Látóról Kovács András Ferenc főszerkesztő beszélt.
Kovács András Ferenc házigazdaként azt javasolta, hogy elsősorban a jelenről és a jövőről szóljon a beszélgetés, arról, hogy van-e jövőjük az irodalmi folyóiratoknak, lesz-e olvasóközönségük, milyen érvek szólnak az online-, illetve a nyomtatott változat mellett, vagy ellen. Karácsonyi Zsolt azzal kezdte, hogy az elmúlt 200 évben, ami valamikor jövő volt, mindig létezett irodalmi lap Kolozsváron. A Helikon főszerkesztője szerint van jövője az irodalmi lapoknak, mint ahogy a könyvnek is.
Aradon is nagy hagyománya van a lapkiadásnak – vette át a szót Bere Magdolna, aki elmondta, 2008 óta online működik az Irodalmi Jelen, amely a Nyugati Jelennel együttműködve annak egy mellékleteként is létezik, illetve 2011 óta rendszeresen kiadnak egy 120-140 oldalas nyomtatott változatot is, amelybe a korábban már online megjelent írások közül válogatnak. „Szerintem az online a jövő, sokkal több lehetőség van benne” – summázta a főszerkesztő-helyettese a lapnak.
A folyóiratok a jelenlétet biztosítják
A magyar irodalom hagyományosan folyóirat-kultúra – jelentette ki Balázs Imre József, aki arra emlékeztetett, hogy a szerzők a lapok által vannak folyamatosan az olvasók látóterében. Mert ha például csak Szilágyi Istvánt vesszük, aki tízévenként tesz le egy könyvet az olvasók asztalára, akkor ez azt jelentené, hogy csak tízévente találkoznának a nevével és az írásával, de mivel a lapban rendszeresen közöl, az olvasók is rendszeresen olvashatják.
A folyóirat-kultúráról vallott nézetet Lövétei Lázár László is megerősítette. A Székelyföld 1600-as példányszámban jelenik meg rendszeresen, előfizetői vannak a lapnak, akikről nem szeretnének lemondani egy online változat kedvéért. A Várad szerkesztője kimondottan nyomtatott könyvpárti, de nem hisz abban, hogy a nyomtatott verzió példányszáma lehet a meghatározója egy folyóiratnak – fogalmazott Tasnády-Sáhi Péter.
A beszélgetésen szó esett arról is, hogy Amerikában 4-5 rangos irodalmi folyóirat, amely évekkel ezelőtt online változattá alakult, most újból visszatért a nyomtatott változathoz. Az online felület esetében nagyobb az interaktivitás, felgyorsítja a visszajelzési lehetőséget, a népszerűsítést, egy-egy írásra jobban fel lehet hívni a figyelmet a közösségi oldalakon például.
maszol.ro

Főszerkesztők a nyomtatott és internetes folyóiratlétről
Van-e jövőjük az irodalmi lapoknak, lehetnek-e egy lapszerkesztőnek víziói, a nyomtatott vagy a virtuális térben elérhető folyóirat életképesebb-e, milyen mértékben lehet egy lap több önmagánál, milyen szerepük van az olvasók megszólításában a lapszámbemutatóknak és más rendezvényeknek, a tematikus számoknak, illetve a különféle díjaknak? – ezeket a kérdéseket járták körbe péntek este a Nemzeti Színház Kistermében a Főszerkesztők kerek- asztalának meghívottai.
A könyvvásár kiemelt rendezvényének házigazdája, Kovács András Ferenc Látó-főszerkesztő Tasnádi-Sáhy Péterrel, a Várad című kulturális folyóirat irodalmi rovatának új szerkesztőjével,Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével, Balázs Imre Józseffel, a kolozsvári Korunk "nyugdíjas" főszerkesztőjével, jelenlegi főszerkesztő- helyettesével, Bege Magdolnával, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettesével, illetve Karácsonyi Zsolttal, a kolozsvári Helikon főszerkesztőjével beszélgetett. A meghívottak egyetértettek abban, hogy az irodalmi lapoknak az elkövetkezőkben is lesz létjogosultságuk, a kivitelezést illetően azonban felmerültek nézetkülönbségek.
– Az elmúlt kétszáz évben mindig volt irodalmi lap Kolozsváron. Úgy gondolom, ahogy a könyvnek, úgy a folyóiratnak is van jövője, de szembe kell nézni azzal, hogy konkurenciája is van – mondta Karácsonyi Zsolt az internetes tartalmakra utalva. – Éppen ezért a nyomtatott lap szerkesztői megpróbálnak műhelyszerű tevékenységeket is szervezni – tette hozzá, majd arra is kitért, hogy a Helikonnak az elmúlt 25 évben mindig volt olyan rovata, amely a fiatal generációnak szólt.
Bege Magdolna egy fordított forgatókönyvet vázolt fel, az Irodalmi Jelen ugyanis 2008-tól internetes formátumban jelenik meg, de 2011-től újra nyomtatott változata is van, amelybe az online-ból válogatott anyagok kerülnek.
– Az online a jövő. Bár jobb kézbe venni egy lapot, mint egy üvegablakon át nézni, a fiatalok mégis ez utóbbit preferálják. Így több lehetőség adódik a nyitásra, az interaktivitás megteremtésére, a visszajelzések lemérésére – sorolta Bege Magdolna.
Túl a formán
Balázs Imre József arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar irodalom hagyományosan egy folyóiratkultúra.
– A jövőről gondolkozni a funkcióról és nem a formátumról való gondolkozást jelenti. Az irodalmi lap egyik funkciója az, hogy egy értékrend alapján kiválaszt dolgokat az irodalomból. A másik pedig az, hogy általa a szerző állandóan jelen van az olvasók előtt. Azért van az irodalmi lapoknak jövőjük, mert ezeknek a funkcióknak is van jövőjük – vélte a Korunk korábbi főszerkesztője.
Lövétei Lázár László egy irodalomtörténeti példával mérte össze a magyar és a nyugati alkotók régi-új helyzetét: míg Vörösmarty a Zalán futásához nyolcvan előfizetőt talált, Byron művére tízezren voltak vevők. Az 1600-as példányszámú Székelyföld főszerkesztője a "nyomtatott versus internetes" vitában a hétköznapok János bácsija számára elérhetőbb, kézbe fogható formátum mellett érvelt. Ezzel szemben Bege Magdolna azt vetette fel, hogy a János bácsik egyre kevesebben lesznek, a fiatalokat pedig nehéz rávenni arra, hogy nyomtatott sajtóterméket vegyenek a kezükbe. A későbbiekben azonban az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese is elismerte, hogy az elektronikus lapnak hátrányai is vannak, a tartalmak ugyanis el is tűnhetnek, bizonyos számítógépes programok változásakor pedig ellenőrizhetetlen, élvezhetetlen formába kerülhetnek. Karácsonyi Zsolt a Lövétei Lázár László táborához csatlakozva arra hívta fel a figyelmet, hogy Amerikában egyre több, internetes formátumra váltott rangos lap tért vissza a nyomtatott változathoz.
– Az elmúlt négy-öt évben olyan dolgokat hoztunk vissza a lapba, amelyek korábban hagyománynak számítottak – tette hozzá a kéthetente megjelenő Helikon főszerkesztője, aki szerint az internetes változat elsősorban reklámfelület, a nyomtatott termék népszerűsítője.
Nem a példányszám, a szolgálat számít
A Várad irodalmi rovatának szerkesztője az olvasók megnyerésének kérdésében szintén a Székelyfölddel vállalt rokonságot, elmondta, hogy akárcsak a Lövéteiék lapja, a Várad is már a "kulturális folyóirat" megnevezést tartalmazó borítóval támpontot ad. A példányszám Tasnádi-Sáhy Péter szerint nem biztos, hogy mérvadó, sokkal fontosabb az, hogy egy lap mennyire szolgál egy közösséget.
Kovács András Ferenc mozgékony, erős, színes lapnak nevezte a Váradot, majd arról kérdezte az új rovatszerkesztőt, hogy Ady szellemisége mennyire határozza meg a város irodalmi életét, illetve a folyóirat mennyire él a hagyományokkal.
– Olyan ez, mint amikor az ember egy gyönyörű, antik karosszéket örököl. Ha csak csodálni és kerülgetni lehet, nem jó örökség. Ha bele lehet ülni egy pohár borral, akkor jó – mondta Tasnádi- Sáhy Péter, majd a Várad szerkesztőségének rendezvényeiről, a havonta egyszer megtartott Törzsasztal-sorozatról és a hétéves Könyvmaratonról szólt.
– Ha összművészeti hozzáállással bemegyünk a közösségbe, azt az emberek nagyon kedvelik – jegyezte meg a szerkesztő.
A Helikonnál nehezen indult a rendezvényszervezés, Kolozsváron ugyanis annyi az esemény, hogy időbe telt, amíg egy elfogadható, húsz fő feletti közönséget meg tudtak nyerni – tudtuk meg Karácsonyi Zsolttól.
– A kapcsolattartás egyébként a szerzőkkel való kapcsolatról is szól – tette hozzá a Helikon főszerkesztője, aki szerint az olvasónak nemcsak az íróra, hanem az írót pallérozó vagy éppenséggel túlélő szerkesztőre is szüksége van. A továbbiakban az átlagéletkorában 45 év alatti szerkesztőségi csapatról, illetve arról beszélt, hogy a Helikont olyan rovatokkal tudták fiatalon tartani, mint például a lazább hangvételű interjúk. Karácsonyi Zsolt azt is elmondta, hogy a lap fiatal szerzőit mindig arra biztatja, hogy más folyóiratokban is jelentessék meg műveiket.
A város életében való folyamatos jelenlét a Korunknál is egyre fontosabb – mondta Balázs Imre József, aki szerint a nehéz időszakot megélt kolozsvári lapnál a nyomtatott formátumot kell erősíteni.
Bege Magdolna az Irodalmi Jelen sajátosságai között említette, hogy az aradi székhelyű szerkesztőség öt tagja különböző városokban, Budapesten, Enyingen, Kolozsváron, Szegeden él, de nagyon szoros a kapcsolat a munkatársak között. E-mailen értekeznek, és hetente tartanak Skype-on szerkesztőségi ülést. Ami a rendezvényeiket illeti, lapszámbemutatókat főleg Budapesten, ritkábban a Székelyföldön tartanak, a kolozsvári Bulgakovban írói műhelyt működtetnek, Aradon pedig könyvbemutatókat szerveznek.
Tematikus lapszám: kockázat vagy lehetőség?
Az est egyik érdekes kérdése az irodalmi lapok tematizálására irányult. Lövétei Lázár László felvetette, hogy megvan a veszélye annak, hogy bizonyos témák nem érdeklik az olvasót. Balázs Imre József ezzel szemben a tematikus szerkesztésben rejlő lehetőségekre hívta fel a figyelmet.
– Így minden lapszámmal új olvasókhoz juthatunk el. Más kérdés, akárcsak a szerelemben, hogy utána meg tudjuk-e tartani őket. A tematikus lapszámba a szerzők felkérésre írnak, ez ebből a szempontból is jó kapcsolattartási forma – vélte a Korunk főszerkesztő-helyettese. Kovács András Ferenc szerint egy szépirodalmi lap nem bír meg két-három tematikus lapszámnál többet egy évben, de bizonyos súlypontra mindenképpen szükség van.
A beszélgetés utolsó negyedórájában az a kérdés is felmerült, hogy az egyetemi központokban működő lapok miért nem tudják a rendezvényeikre becsalogatni az egyetemistákat, majd az irodalmi lapok által évente kiosztott díjakról esett szó.
– Sok mindenről beszélhettünk volna még, például a szerkesztők mindennapjairól – jegyezte meg az eszmecsere végén az est házigazdája, majd azt is hozzátette, hogy az állandó mozgásban levő lapoknak többször is átalakul a holdudvaruk. Az előre látható és láthatatlan változások majd az elkövetkező évek irodalmi együttléteinek témájául szolgálnak.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Mindenki vigyen el egy könyvet!
Ötven kiadó több ezer ajánlata fogadta idén azokat, akik ellátogattak a 21. alkalommal megrendezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. A hatalmas könyvkínálat mellett számos könyvbemutató, kerekasztal-beszélgetés, irodalmi vetélkedő, gyerekeknek szóló koncert és foglalkozás közül válogathattak a könyvbarátok.
Minden magyar számít – fogad a marosvásárhelyi színház épületében a már megszokott piros–fehér–zöld molinó, s nem is kérdés számomra, ez a kijelentés egy könyvvásár életében fokozottan érvényes. Márpedig ami a 21. nemzetközi könyvvásár második napján, pénteken a kora déli órákban szembetűnik, az a látogatók, vásárlók sokasága. A színház épületének földszintjén még úgy-ahogy lehet nézelődni, egyes könyvstandokhoz – főleg, ahol ifjúsági és gyerekirodalmat árulnak – nehezen lehet hozzáférni. Az emeleten azonban már áthatolhatatlan a tömeg, kiadók küzdenek négyzetméterekért, nagy a zsúfoltság, a Koinónia Kiadó és a Gutenberg standjánál több tucat iskolás próbál eligazodni a hatalmas felhozatalban, az erdélyi fiatal szerzőket publikáló Előretolt Helyőrség Kiadó és a Sétatér Kiadó jó pár friss könyvvel képviseli a kortárs erdélyi irodalmat. A könyvvásárra jelent meg az Előretolt Helyőrség vaskos antológiája, amelyben az elmúlt huszonöt év terméséből válogatnak. Anyukák keresnek angyalfiát, a kreatív adventi kalendáriumok percek alatt elfogytak, de nagy keletje van a kortárs magyar gyerekirodalom bestsellereinek is, Berg Judit, Bartos Erika könyvei, a Hűvösvölgyi suli sorozata, különböző enciklopédiák majd minden nagyobb kiadó és könyvterjesztő standján fellelhetők. Aki pedig másra vágyik, bőven talál magának gyönyörű kivitelezésű gyerekkönyvet. Az erdélyi gyerekirodalomra, Balázs Imre József, Gergely Edó, Zágoni Balázs könyveire is sokan kíváncsiak. De nem panaszkodnak az úgymond felnőtt irodalmat publikáló kiadók sem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadójának vezetője, Biró Annamária szerint nekik évről évre egyre inkább megéri részt venni a vásárhelyi könyvvásáron, s bár szakkönyveket árulnak, mind a könyvbemutatóikon, mind a standjuknál nagy az érdeklődés, a kolozsvári könyvhéten jóval kevesebb könyvet adnak el, igaz, a fesztivál jellege és közönsége is más.
Csókos könyv – amit a fiatalok olvasnak
Igaz, a kiadók igyekeznek kedvezményeket is nyújtani egy-egy frissen megjelent könyvre, 10–20 százalékkal is olcsóbban adják új könyveiket. S bár kétségtelenül ott lehet hagyni fél vagyont is egy-egy könyvstandnál, sok frissen megjelent könyv elérhető áron vásárolható meg a könyvvásár ideje alatt.
„Egy könyvet muszáj venniük” – mondja egy Csíkszentgyörgyön tanító magyartanár, aki az Olvass és játssz velünk vetélkedőre hozta el tanítványait. Akik elveszve a hatalmas kínálatban, végül egyik társukra hallgatva Csipkerózsika modern kori, tűzpiros borítójú feldolgozását választják, mindhárman ugyanazt. Csókos könyv, mondja egyikük picit pironkodva, majd elindulnak megnézni a Kultúrpalotát és a Teleki Tékát, délután öttől pedig a színház egyik termében mérik össze tudásukat hat másik erdélyi csapattal – mint később kiderül, a Harmatocska néven induló csapat megnyeri a vetélkedő utolsó, döntő szakaszát, jöhet tehát a jól megérdemelt pihenés, a vaskos csókos könyv olvasgatása.
A könyvvásár sokunk számára tehát nem csak a könyvről szól – olyan esemény, amelyre megéri elutazni, szétnézni, rég nem látott barátokkal beszélgetni, könyvet vásárolni. És a hatalmas érdeklődés láttán nyugtázni, a könyv és az olvasás talán mégsem egy letűnt kor avíttas szokásrendjéhez tartozik.
Átlag fölötti folyóiratok
Igaz, az erdélyi irodalmi és kulturális folyóiratok beszélgetésén Kovács András Ferenc költő, a Látófőszerkesztője épp arról faggatja a jelen lévő főszerkesztőket és lapszerkesztőket, mennyire van jövője a nyomtatott sajtónak, mi a hátránya és előnye az online megjelenésnek – a probléma tehát nem ördögtől való, a közönség között már jóval kevesebb a fiatal, mint az egyes standoknál, s maguk a szerkesztők sem tudnak közös nevezőre jutni. Főként a tömbmagyar vidéken megjelenőSzékelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László véli úgy, amíg „János bácsi hozza az éves előfizetésre a pénzt, igény van a lapra”. Másként vélekednek erről már a Várad és az Irodalmi Jelenszerkesztői, utóbbi, Bege Magdolna, esküszik, az online újságírásé a jövő, még akkor is, ha még igény mutatkozik a nyomtatott lapra is. Hangos könyvnek nincsen szaga – mondja Tasnády-Sáhy Péter, a Várad folyóirat szerkesztője. Szerencsére abban mindannyian egyetértenek, szakavatott szerkesztőre mindig szükség lesz, főként egy olyan kultúrában, mint a magyar, mely elsősorban folyóirat-irodalomként írható le. Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese úgy véli, a folyóiratoknak a kortárs irodalom átlag feletti színvonalát kell tükrözniük, ehhez pedig elengedhetetlen a szerkesztő, illetve bizonyos értelemben a nyomtatott lapformátum is.
Kapu a lélekhez
Az erdélyi könyvolvasási szokások eklektikusságáról, az irodalom sokarcúságáról azonban mi sem árulkodik jobban, mint hogy hangos könyvet, cd-ket alig látok a polcokon, a Látó színház számának bemutatójakor azonban már a folyóirat szerkesztői igyekeztek életre kelteni, hangot adni a folyóiratnak: Székely Csaba Ezek állatok című, a lapban megjelent dramolettóját olvasták fel a lap szerkesztői, a szerző közreműködésével. A számtalan, gyakran ugyanabban az időpontban zajló esemény közül nem egyszer választani kényszerül a nagyérdemű, vagy inkább csak egyszerűen be-benéz mindenhova, meghallgatja Markó Béla jogos méltatlankodását Fekete Vince könyvbemutatóján a Magyar Írók Estjével kapcsolatban (ahol csak magyarországi írók szerepeltek, mintha az erdélyi szerzők nem lennének magyarok), Vida Gábor beszélgetését Márton Evelinnel, dedikáltatja gyorsan két erdélyi, immár Magyarországon élő szerzővel, Tompa Andreával és Papp Sándor Zsigmonddal a könyveit. S ahogy a hatalmas könyvkínálat között sem lehetséges eligazodni, s az egyes programpontokból választani és a rendezvényekre eljutni sem egyszerű, már a pénteki napon meggyőződhetünk arról, a 21. kiadását elért könyvfesztivál igencsak kinőtte – legalábbis helyszín és programok tekintetében – a kereteit. Kényelmes nézelődésre, csendes lapozgatásra nincs mód, ajánlatos az első tetszetős könyvet megvenni, mert lehet, fél órával később már nem lehet megtalálni. Az egyes rendezvények helyszínei ugyan a programfüzetben fel voltak tüntetve, de a színház labirintusszerű épületében eligazodni mindenféle irányítás nélkül igencsak nehéznek bizonyult. A lényeg azonban talán nem is ezen van, hanem a találkozásokon: ismerősökkel, könyvekkel, ismeretlen világokkal. Ahogy az idei fesztivál mottója is hirdette: a könyvvásár „csak” kapu a lélekhez. S aki itt belép, hagyjon fel minden reménnyel.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Látó 2015-ös nívódíjai
2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor.
A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor.
Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen.
A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

Átadták a Látó idei nívódíjait
Amikor a nyelv rendezi a múltat…
– Immár a huszonnegyedik alkalommal osztjuk ki a Látó nívódíjait, de reméljük, ugyanígy ünnepelhetünk a huszonötödik és a harmincadik díjkiosztáson is – mondta Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője szombat délután, a Kultúrpalota kistermében. Mint szavaiból kiderül, a marosvásárhelyi lap régi hagyományát ünnepelték: a folyóiratban ezen esztendő során közlő szerzők közül a szerkesztők által kiválasztott alkotóknak adták át a Látó idei nívódíjait.
– Mindig négy kategóriában osztjuk ki e díjat: vers, széppróza, esszé-tanulmány és debütdíj, utóbbit hol versért, hol prózáért, hol esszéért adjuk át. A díj a Hunyadi László szobrászművész által készített, Batsányi János portréját formázó plakettből áll – mondta Kovács András Ferenc, majd sorrendben elsőként a debütdíjat elnyert Murvai Bélát laudálta Láng Zsolt.
– Felnőtt az, aki megtanul beszélni, gondolkodni, a gondolatokkal pedig műveleteket végezni. Gyerek az, aki fel akar nőni, aki tanulni akar. Murvai Béla későn kezdett el írni. Ami nem jelent semmit. Nem mindenki tud 37 évesen a háttérben meglenni. Murvai Béla most is képes csendben maradni. Megteremt egy gyereket, aki ugyanazt éli át, amit az írója. Az ugyanaz nem ugyanolyat jelent. Optimizmus sugárzik a díjazott Csángóvidéken zajló történetéből. Az, aki írja, a háttérben marad – mondta a méltató, majd a debütdíjas szerző felolvasása után Vida Gábor méltatta a széppróza kategória díjnyertesét, Szilágyi Júliát.
– A dokumentumpróza írói megtapasztalhatják, hogy milyen az, amikor a nyelv rendezi a múltat. A tényekkel baj van: már soha nem lehet visszamenni abba az időfrekvenciába. A mesélés által a tények átalakulnak, megváltoznak. Szilágyi Júlia kritikusként tisztán látja az elbeszélés esendő voltát. Mégis belevágott. Mert minden mondata mögött tíz másik van: a valóság létezik, csak el kell mesélni. Prózája pontos, szűkszavú, visszafogott, bölcs. A kérdező habitusát választja, aki tudja, hogy mindig van megválaszolnivaló – hallottuk Vida Gábortól, majd Szilágyi Júlia szólalt fel: – A pályámat kritikákkal kezdtem, majd próza lett belőle, magam sem tudom, hogyan. Most memoárokat írok. Ezzel akkor kezdenek az emberek foglalkozni, amikor észreveszik, hogy a jövőből alig maradt már valami. És ezt teszem én is – mondta a szerző egyik írása részletének felolvasása előtt.
A Látóban három részletben közölt tanulmányáért Tibori Szabó Zoltán vehette át idén a lap nívódíját; a szerzőt és munkáját Demény Péter méltatta.
– Az ember örök vágya a megértés. A tanulmány ennek a legpontosabb útja. Minden csak történetekkel mesélhető el. A tanulmány esetében küszködni kell az információkkal, az adatokkal, a pontossággal, a módszerrel. Tibori Szabó Zoltánnak a Gáll Ernő, az irredenta című munkáját három részletben közöltük – harminchét Látó-oldal, 189 lábjegyzet… mekkora munka és kín akár csak egy névnek is utánajárni, hiszen van, aki ekképpen emlékszik, van aki másképp. Nagy feladat a múltat nem prózaírói eszközökkel összerakni, újrateremteni. A tanulmány a Securitate által végzett lehallgatásokat veszi alapul – mindent lehallgattak, a csendet is felvették, elhitették, hogy mindenről tudnak. A nélkül a szorgalom és alázat nélkül, amivel Tibori Szabó Zoltán dolgozott, semmi sem derülne ki arról a múltról, amely engem izgat. A szerző munkái általában és partikulárisan is azt éreztetik, hogy mennyire fontos a pontosság, a tisztesség. Egy jól megírt tanulmány világteremtő lehet, a Tibori Szabó Zoltáné olyan, mint egy időkapszula. Óvatosan a múlt megítélésével! – ezt a meglátást is neki köszönhetem. – Bajban voltam, mert amit írtam, az nem irodalom – tette hozzá a szerző. – Úgy éreztem, hogy érdemtelenül kapom ezt a díjat, mert hozott anyagból dolgozom – amelyet a Securitate hozott. Mekkora "hálával" tartozunk nekik! Hiszen ha nem hallgatták volna le éjjel-nappal Gáll Ernő lakását, egy csomó mindenről sokkal kevesebbet tudnánk. Nem volt tanárom, de nagyon jó viszonyban voltunk. Ő volt az első olyan baloldali értelmiségi a hatvanas évekbeli Erdélyben, aki rájött, hogy a magyar kisebbség ügyét a baloldalnak nem sikerült megoldania, ezért európai szintre kívánta azt emelni. Ez az ötlet akkor született meg először. És akiket ezzel megbízott, informátorok voltak: egy órán belül a belügy tudott mindenről…
Végül, de nem utolsósorban Kovács András Ferenc méltatta a Látó vers- nívódíjasát, a Debrecenből érkezett Aczél Géza költőt.
– A vers ugyan időtlen, mégis az idő matériájából dolgozik – e megállapítás különösen érvényes Aczél Géza hosszú szabadverseire, prózaverseire, melyeknek az emlékezéshez is közük van. Életdarabokból, látásdarabokból tevődnek össze ezek a nagyon érdekes, besorolhatatlan, különleges dikciókkal, retorikával bíró szerzemények. Aczél Géza sokat foglalkozott a magyar avantgárddal, e verseknek ilyen hozadékuk is van. Megvan a maguk ritmikája, néhol mesteri és váratlan rímekkel találkozhatunk. Irónia és önirónia jellemzi őket, úgy éreztem, hogy a költő szeretne elveszni műveiben, melyek speciális tördelést igényelnek – és a képversek világát is megidézik ezzel – mondta a Látó főszerkesztője, majd Aczél Géza felolvasása után átadta a szépirodalmi folyóirat idei nívódíjait.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Szabó Enikő: elmondani, ahogy érzem
Versek és dalok ünnepre hangolva címmel tartanak verses-zenés estet Szabó Enikő színművész előadásában szombaton este 7 órától Csíkszeredában, a Petőfi Kávéházban. Az előadóval versmegzenésítésről, verselemzésről és az ünnepre hangoló műsorról beszélgettünk.
– A szombati esemény kapcsán írja az ajánlóban, hogy gyermekkora óta zenésít meg verseket, illetve ír saját dalokat. Hogyan kezdődött?
– Annak idején a gimnáziumban, Nagyváradon sportosztályba jártam atlétika szakon. Tizenegyedik osztályban rájöttem, hogy én nem vagyok elég gyors. Átcsábítottak az irodalom osztályba, ezt csak úgy lehetett, hogy megismételtem a tizenegyediket, és vizsgáznom kellett. Ott a magyar irodalmat és világirodalmat Molnár Judit tanította, aki nemcsak tanár volt, hanem fordító is és publicista. Az elvárásai nagyok voltak, sokat kellett olvasni. Aztán kezdett szavalóversenyekre küldeni engem, nyertem is, sok könyvet kaptam, és az úgy jó volt. Közben nagyon sok verset kellett elemezzünk, és ezekkel én mindig bajban voltam. Mert vannak ilyen közhelyek, hogy ebben és ebben a versben a költő megformálja a megformálhatatlant, kimondja a kimondhatatlant stb. Szerintem az ember elolvas egy verset, és érzi azt. Nem biztos, hogy meg kell magyarázni. Az csapódott le bennem, hogy a verselemzésnek a legjobb formája, ha kiállsz, és elmondod úgy, ahogy értelmezted, érzed. Aztán vagy sikerül, vagy nem átadni. Ekkor kezdtem verseket megzenésíteni, amiket majd előadtunk az osztálytársakkal. Írtam saját szövegeket is, ezek nem remekművek, ott vannak a fiókban. Az egyetemen is zenésítettem meg verseket, akkor jelent meg Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve és abból egy dalt. Nem találtam elutasításra. Akkor még azt hittem, hogy nem szabad ezeket a verseket csak úgy megzenésíteni, ezért mindig odamentem a költőhöz, és megkérdeztem, hogy megengedik-e. Parti Nagy Lajossal is találkoztam egyszer, Orbán János Dénesnek is kikértem a véleményét. Jobban éreztem magam, ha megkérdeztem őket.
– A kortárs szerzők művei érdeklik inkább?
– Az egész magyar irodalom érdekel. Annyira elkényeztet minket a magyar irodalom, rengeteg jó költőnk van. A költői nyelv titka nem abban rejlik, hogy ma írták vagy tegnap. Nem is szeretek választóvonalat húzni, hogy kortárs vagy nem kortárs, mert a versek, ha le vannak írva, azok jelen vannak. A produktum számít.
– Mikor érzi azt, hogy egy adott versre komponálna egy dallamot?
– Nagy dilemma, hogy mondva jobb egy vers vagy olvasva. Én úgy vagyok ezzel, hogy ahogy érezzük. Elsősorban biztos azért, mert adja magát. De vannak olyan versek, amelyeket nem is érdemes megzenésíteni, olyan értelemben, hogy elvonják a tartalomról a figyelmet. Ugyanakkor vannak jó versek, és vannak nagyon rossz versek. Nem szeretem például az olyan verseket, ahol elvont fogalmak sorozata van felvonultatva, és nem érint meg. De közben azt érzem, hogy nincs közöm a vershez, azt sem tudom, mit akar, nem érint meg, se gondolati, se érzelmi tartalmat nem hordoz. De azért hála istennek a magyar irodalomban nagyon sok jó vers van, az ember csak győzzön válogatni belőlük.
– A szombati ünnepi hangolóra az Angyalstop és a Születésnapodra című verses-zenés műsorokból válogattak költeményeket.
– Az Angyalstop című műsort 2007-ben hoztuk létre a Nagy István Művészeti Iskola diákjaival a magyar költészet napja alkalmából. Azóta a Csíki Játékszín minden évben megünnepli ezt a napot, mert volt rá érdeklődés, nagyon hálás közönségünk van. 2013-ban született meg a Születésnapodra című műsorunk, ugyancsak a költészet napja alkalmából, és több alkalommal is előadtuk. A Petőfi Kávéházba már második alkalommal hívnak, elég nagy kultúrája van most már Csíkszeredában is, hogy kávéházban tartanak előadásokat. Nem érzem, hogy én egyedül színpadra állnék, közölnék az emberekkel, mindig valakikkel együtt lépek fel. Ezúttal Szabó Zsolt fog zongorázni, Varga Nándor gitározik, és meghívtuk Bartalis Gabriella színművészt is, aki még színesíti az előadást.
Péter Beáta
Székelyhon.ro