Székházavató a Magyar Polgári Pártnál
Szász Jenő: "Azért van MPP, mert az RMDSZ nem teljesített"
Szombaton avatta fel székházát Magyar Polgári Párt (MPP) Maros megyei szervezete. A marosvásárhelyi Aurel Filimon(volt Iskola) utca 28. szám alatti ingatlant a tagság és szponzorok támogatáával béreli, mivel – ellentétben más pártokkal – sem a megyei, sem a városi tanács nem utalt ki székházat az MPP számára.
Az avatóünnepségen a párt tagjai, a történelmi egyházak képviselői mellett jelen volt az MPP országos elnöke, Szász Jenő, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, László György, az MPP Maros megyei elnöke valamint Kelemen Ferenc, a marosvásárheyi szervezet elnöke.
Beszédében László György megyei elnök hangsúlyozta: a székház felavatása ünnep az MPP számára, hiszen ez is bizonyítja, hogy a szervezet él és gyarapodik, vannak támogatói. Ünnep, mert a megyei tagság régi vágya teljesült: immár van, ahova "bejönni", "haza jönni", hiszen ez a ház mindig nyitva áll majd mindenki számára. "Összetartozásunk jelképe is ez a hajlék, összetartozásunk jele az, hogy ma itt ennyien összesereglettünk a megye minden pontjáról, hogy történelmi felekezeteink elöljárói megjelentek. Megmaradásunk és gyarapodásunk érdekében mindenképpen egymásra vagyunk utalva. Együtt erősek lehetünk, de csakis akkor, ha egy jól meghatározott cél lebeg előttünk. Ennek a célnak rendeljük alá munkánkat, mindennapjainkat. Ez a cél kell meghatározza ezen új iroda szellemiségét is. Olyan hely kell ez legyen, amelynek kisugárzása van. Akkor bizakodóak lehetünk. Erősek lehetünk, és ezt az erőt éreznie kell közösségünk tagjainak is. Ha ők érzik, hogy értük vagyunk, velük vagyunk, hogy munkánknak értelme van, és nem egy, a valóságtól elrugaszkodott politikai elit papol – akkor ez az erő hatványozódni fog. Akkor egy év múlva, két év múlva vagy tíz év múlva elmondhatjuk, hogy értelme volt az áldozatnak és értelme volt a mai napnak is" – nyilatkozta a megyei elnök. A székházat Ötvös József, a Marosi Egyházmegye esperese valamint Nagy László unitárius lelkész, püspök-helyettes áldotta meg. A szalagvágást követően megtartott sajtótájékoztatón László György elmondta, nem "hivatalból" kapták a székházat, mint más pártok, az érvényben levő törvények alapján, hanem bérbe vették a helyiségeket. De továbbra is reméli, hogy a megyei önkormányzat kiutal egy pártszékháznak alkalmas ingatlant az MPP-nek is. Kelemen Ferenc, a marosvásárhelyi szervezet elnöke kifejtette: " az MPP él, dolgozik és jövőképet kíván teremteni az emberek számára, erősíteni a magyarságtudatot". Toró T. Tibornak – aki az MPP-t a jóra való restség példaképének címkézte egy internetes sajtótájékoztatón – "üzente", hogy "nagy tévedésben van", hiszen a széházavató, a nemzet ünnepeinkre való megemlékezések, Marosvásárhely főterének átrendezésével kapcsolatos javaslataik, az internetes mozgalom elindítása az utcanaveink visszaszerzésére, a helyi választásokra való felkészülés mind-mind azt bizonyítja, hogy az MPP igenis dolgozik. Ilie Nastase volt élsportoló romákkal és a Székelyföld etnikai összetételének megváltoztatásával kapcsolatos kijelentéseit is sérelmezte. Izsák Balázs, az SZNT elnöke azokról az elvárásokról beszélt, amelyek megfogalmazása szükséges ahhoz, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések beilleszthetők legyenek a magyar nemzetpolitikába. "Oltalmazó hatalom szerepvállalását várjuk el Magyarországtól, azt a szerepet, amit Ausztria töltött be Dél-Tirol esetében. Ami a marosvásárhelyi önkormányzati választásokat illeti, itt olyan magyar képviseletre lesz szükség, olyan személyekre, akik nevét, tevékenységét a város magyar lakossága jól ismeri és értékeli" – jelentette ki Izsák Balázs. Szász Jenő pártelnök elégtétellel nyugtázta a párt megyei székhelyének avatását, ami bizonyítja, hogy "új lendületet kapott a megyei szervezet az új vezetéssel". Az elmúlt 20 évet az erdélyi magyarság szempontjából RMDSZ-korszaknak, a szövetség politikai monopólumának nevezte, amire az MPP-nek alternatívát kell kínálnia. "Azért van MPP, mert az RMDSZ nem teljesített. Mert az RMDSZ nem ért el jelentős eredményeket" – nyilatkozta. Hogy az EMNT mint párt jelent-e alternatívát? A Tőkés László püspök által létesítendő új pártnak Szász Jenő szerint nincs értelme, zavart kelt, és egyébként is "Tőkés László 20 évet késett ezzel, és végleg le is késett". A Népújság kérdésére, hogy a 2012-es önkormányzati választásokon az MPP külön állít-e jelölteket vagy szövetkezik adott esetben az RMDSZ-szel, Szász Jenő kifejtette: lesz egy bizonyos százalék, ami alatt nem kínálnak versenyhelyzetet, de Maros, Hargita, Kovászna megyében saját jelölteket kívánnak állítani. "Maros megyében, Marosvásárhelyen demokratizálni szeretnénk a magyar társadalmat, politikai pluralizmusra van szükség. A párt jelenleg az önkormányzati választási stratégiáján dolgozik" – tette hozzá.
(antalfi) Népújság (Marosvásárhely),

Dacolva sorssal, idővel
Könyvbemutató a Bernády-napokon
Október 21-én, csütörtökön délután 6 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban kerül sor az idei Bernády-napok nyitórendezvényére.
Az egykori városépítő polgármester tiszteletére rendezett emlékünnepség-sorozat jó alkalom egy-egy jelentős kiadvány megjelentetésére is. Ez a hagyomány ezúttal sem szakad meg, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány 2010- es kötete fotóalbum. A Dacolva sorssal, idővel című könyv Maros megyei műemlék templomokat és templombelsőket mutat be, Bálint Zsigmond fotóművész évek során készített és összeválogatott színes felvételeit. A kötetben a templomokról hasznos tudnivalók is olvashatók Ötvös József református, Baricz Lajos római katolikus és Nagy László unitárius lelkészek tollából.
Az albumbemutatón az immár tizenharmadik emlékrendezvényről és a Bernády-napok jelentőségéről Borbély László, a kuratórium elnöke beszél. A kötetet annak szerkesztője, Nagy Miklós Kund ajánlja a jelenlevők figyelmébe. Megszólalnak a szerzők is. A Bernády Ház emeleti galériáiban pedig kiállítás nyílik a könyvben szereplő templomfotókból.
Az est folyamán az alapítvány és a Bernády Ház magyar és román nyelvű bemutatkozó füzete valamint a napokra elkészült bemutatkozó CD is a közönség elé kerül.
Október 22-én, pénteken 10 órától folytatódik a rendezvénysorozat. A református temetőben sor kerül Bernády György sírjának megkoszorúzására. 10.30 órakor a szervezők a Bernády téri szobornál tartandó koszorúzási ünnepségre várják a város lakóit. 12 órakor a Bernády Házban a hagyományos diákvetélkedő kiértékelése és a díjkiosztás zajlik le.
Délután 6 órakor a Kultúrpalota nagytermében ünnepélyes keretek közt adják át a Bernády-emlékplakettet. A kitüntetett, a város egyik jeles személyiségének kilétét akkor fedi fel a kuratórium elnöke. Az idei Bernády-napokat Kovács Kati rendkívüli koncertje zárja. Népújság (Marosvásárhely)

Iskola a magasban, a mélyben
Ezt a címet viseli az a fényképekkel teli vaskos kötet, amely a Marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola elmúlt húsz évének eseményeit örökíti meg. Erre a húsz évre emlékeztek szombaton és vasárnap a Vártemplomban tartott kétnapos ünnep keretében, amely valóságosan és jelképesen is azt bizonyította, hogy a Bolyaiak városában hogyan lehet a semmiből egy új világot teremteni.
Az alapítást követő eufória után a romániai oktatásügy barátságtalan intézkedéseivel szembesülve, a törvények útvesztőiben botladozva, az elkeseredés és reménykedés között egyensúlyozva, az iskola számára a nagykőrösi tetvérgyülekezet, a Károli Gáspár Egyetem kéznyújtása tette lehetővé, hogy főiskolai oklevelet állítsanak ki a hallgatóknak. Az elmúlt húsz év során nem a falak, de a hit, a lelkesedés, a hűség, a jövő nemzedékek neveléséért, a kis és nagyobb közösségek építéséért és megtartásáért érzett felelősség éltette és élteti tovább az 1990-es marosvásárhelyi események sodrásában megálmodott iskolát.
A szombat délelőtti istentisztelet, amelyen Ötvös József vártemplomi esperes, az iskola kuratóriumának vezetője adta meg az alaphangot, s amelyen dr. Nagy István, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának dékánja végezte a szószéki szolgálatot, a hálaadás jegyében zajlott.
A marosvásárhelyi vallási felekezetek képviselői is köszöntötték az ökumenikus szellemben működő képzőt, s hálát adtak azért, hogy alkalmas időben alkalmas emberek álltak az iskola megálmodója, néhai Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkész mellé, hogy tanítókat, énekvezéreket és kántorokat képezzenek – hangzott el Ferencz István római katolikus és Nagy László unitárius püspökhelyettes hálaadó imájában.
A pártfogó nagy testvér, a Károli Gáspár Egyetem rektorának üzenetét dr. Nagy István dékán tolmácsolta. Legyetek a világ világossága – biztatta a hallgatókat Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke. Az iskolaalapító néhai Fülöp G. Dénes szerepét, a gaudai Dienstar Főiskola rektora nevében Piet Booj méltatta, s értékelte a holland és a vásárhelyi intézmények közötti jó kapcsolatot, s ígért segítséget a megtervezett új épület felépítésére.
Most, amikor az oktatás szintje lefele halad, ki kell használni azt a történelmi lehetőséget, hogy a nehézségekhez hozzáedződve, mi itt, Erdélyben még tudunk szívvel-lélekkel dolgozni, s erre kell megtanítani a fiatalokat is – hangzott el dr. Hollanda Dénes köszöntőjében.
Az üdvözlő táviratokat az iskola igazgatója, dr. Barabás László olvasta fel, aki az elmúlt húsz év történetének legfontosabb eseményeit, a mélységek és magasságok közötti vívódást foglalta össze. Ma sincs önálló épülete az intézménynek, amelynek igazgatása a régi vártemplom lelkészi lakásából történik. Mivel a Marosvásárhelyi Református Egyházközségek Kuratóriumának képviselői nem egyeztek bele, hogy a volt leányiskola felújítására és bővítésére kidolgozott terv, a Göcsi Máté oktatási, művelődési és szociális központ terve elkezdődhessen, a volt parókia bővítésére készült újabb terv által szeretnék elérni, hogy a képzőnek biztos otthona legyen – hangzott el a sok adat, esemény felelevenítése mellett az igazgató visszatekintőjében. E terv megvalósítására keresik a támogatókat, hogy létrejöhessenek Marosvásárhelyen a református iskolarendszer hiányzó láncszemei is, a református óvoda, elemi és általános iskola, ahol a főiskola hallgatói eredményesebben végezhetnék a felkészülést.
A köszöntőkben sok szó esett arról, hogy sok-e vagy kevés a húsz év egy iskola történetében. Nos, az adatok szerint 619-en szerezték meg a tanítói és sokan közülük a kántori oklevelet is, ami a kötetet összeállító Barabás László szerint, abból kiindulva, hogy "kiművelt emerfők" tehetnek csuda dolgokat, jelentős számadat erdélyi magyar közösségünk viszonylatában.
Az ünnepségen oklevéllel méltatták azok mukáját, akik hozzájárultak az iskola építéséhez. Gubcsi Lajos, a magyarországi Zrínyi Kiadó vezetője két könyvet hozott az iskola diákjainak és tanárainak, az ünnepség résztvevőinek ajándékba.
A jubileumi alkalomra készült kötetet, amelyet Barabás László igazgató állított össze, Gáspár Sándor méltatta.
Az ünnepségen Kilyén Ilka Magyar Örökség díjas színművésznő szavalt, s az iskola kórusa énekelt.
A kántor-tanítóképzőben végzett diákok munkáiból készült kiállítást a gótikus teremben Ábrám Noémi nyitotta meg. A szellemi termékek mellett a végzettek kézügyességét bizonyították a kiállított kézimunkák, festmények, faragások, babák, az iskolában folyó munka sokszínűségét a kiállított képek.
A zenei anyanyelvünk érdekében vállalt munkát a délutáni előadás bizonyította, amelynek során az iskolában végzett zenészek, a végzősök által vezényelt kórusok, valamint a művésztanárok léptek fel.
Kora délután a tanároké volt a szó. A külföldi vendégek és a hazai előadók a kántor-tanítóképzés az ezredfordulón (kereszténység, magyarság, kultúra) témakörökban tartottak előadást.
Vasárnap dr. Pap Géza, az erdélyi egyházkerület püspöke hirdetett igét, s az újabb köszöntéseket követően közös ima hangzott el a főiskola jövőjéért. Ezúttal is fellépett az iskola kórusa, majd az ünnepség az elhunyt lelkészek, tanárok, öregdiákok sírjának megkoszorúzásával ért véget. Népújság (Marosvásárhely)

Levélbontó - Néhány adat a Babeş–Bolyai egyetemről
A Szabadság október 22-i számában idézeteket közöl Tőkés László leveléből, amelyet Angela Merkel német kancellár felvilágosítása céljából írt, a Babeş–Bolyai Egyetem történetéről; Merkel asszonyt ugyanis nemrég az egyetem díszdoktorává választották. Az idézetek azonban sajnos (talán rövidítés céljából) tévedéseket tartalmaznak. Mielőtt ezekre rátérnék, egy más dolog is érdekel: a németek lelkiállapota (együttérzésének lehetősége) a két vesztes háború után, amelyről nem sikerült eddig adatokat szereznem, ez befolyásolná ugyanis a levél befogadóképességét.
A közép- és újkorban (1815-ig) nagyrészt a német nyelvterületen létezett a Német–római császárság, egy laza államszövetsége a rengeteg közép európai feudális német államocskának. Ezen államszövetség nyoma, hogy Németország ma is több kisebb német állam „államszövetsége”. Az „egységesebb” Németország fokozatosan alakult ki 1815 után egészen 1871-ig – ekkor csatlakozott utolsónak Elzász-Lotaringia, amelyet XIV. Lajos francia „napkirály” foglalt el erőszakkal (1648) és kezdett „franciásítani”. A francia–porosz háború (1871) állította vissza (?) a „régi” német hovatartozást. A vesztes első világháború ezt újra visszaírta, majd Franciaország II. világháborús csúfos veresége 1940-ben újra átírta. Igaz, ideiglenesen, mert a II. világháború vége megint Franciaországhoz csatolta. Az első világháborúban Németország komoly területet vesztett az akkor újraalakuló Lengyelország javára, amely 1831 óta a cári Oroszország része volt, ugyanis ez tengeri kikötőt óhajtott, emiatt Poroszországot kettészakította (emiatt tört ki a II. világháború, lásd danzigi korridor). A világháború végén ugyan Lengyelország megmaradt, de óriási keleti területeit rabolta el a Szovjetunió, amelyeket Németország „ősi” keleti részének Lengyelországhoz való csatolásával pótoltak (igaz, innen sok millió németet ki is zsuppoltak sürgősen).
Ezt a területi veszteséget a hitlerizmus tényétől lelki traumába esett Németország ma szó nélkül (sőt, bűntudattal) viseli, de (saját példámból kiindulva) alighanem fájdalmasan gondol vissza a sok megalázásra még akkor is, ha – kétségtelenül – ebben elsősorban ő a hibás. Ahogy mi sem vagyunk bűntelenek két világháború elvesztéséért. Hát ezért érdekel a németek titkos lelkiállapota, amely befolyásolhatja, mennyire érzik át a magyarok traumáit, akár egyetemi szinten is.
Rátérve Tőkés László egyetemtörténeti tévedéseire: – egyetemünket modern formában (több évszázados előzmények után) 1872-ben alapították, de ez nem Bolyai János, hanem Ferencz József akkori magyar király nevét viselte; ezt az egyetemet 1919-ben katonai erővel foglalta el – teljes ingó és ingatlan leltárral – a román katonaság, és ebben, ezzel alapította az I. Ferdinánd (és nem V. Babeş) egyetemet. A katonaság által kitelepített tanszemélyzet jó része egyetlen ceruzával menekült Szegedre; velük működtette (és látta el épülettel, mindennel) a továbbiakban a Ferenc József Tudományegyetemet a magyar állam. A II. bécsi döntéskor a Ferdinánd Egyetem (a mozgatható leltár jó részével) Szebenbe költözött át 1940 szeptemberében. A szegedi egyetem professzoraival és más személyzettel formálisan visszaköltözött Kolozsvárra a Ferenc József Egyetem, de felszerelését Szegeden hagyta. Volt és visszakapott épületeit a magyar állam új ingó leltárral látta el (1940–1941). A világháború végén a Ferdinánd egyetem tanszemélyzete a leltárral visszaköltözött Kolozsvárra a magyar egyetem épületeibe (1945). Ugyanakkor, a botrány elkerülésére és a megkötendő békeszerződésre való tekintettel, a román állam Groza kormánya törvényerejű rendelettel (és a király aláírásával) megszüntette a Ferenc József Egyetemet, de megalapította a Bolyai Tudományegyetemet 1945 májusában, e célra egyetlen épületet, a volt református leányiskolát, a De Gerando épületét) és ennek felszerelését biztosította. Ezt később még két középiskola (Marianum és közgazdasági iskola) épületével bővítette 1946–48-ban. 1959-ben a párt utasítására, tanügyminisztériumi rendelettel (tehát törvénytelenül) egyesítették a Babeşés Bolyai egyetemet, Babeş-Bolyai néven.
Jó, ha tisztán látunk: formálisan a Bolyai egyetemet alapító törvényerejű rendelet ma is érvényben van, miniszteri rendelet ezt meg nem szüntetheti. Ha ez nem így van, cáfolatot hálásan fogadok.
id. Nagy László, Szabadság (Kolozsvár)

Ünnepeltek a Bolyai téri unitáriusok
A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomot ezelőtt 80 évvel építették, a gyülekezet ünneplésére ez a kerek évforduló adott okot. A rendezvény 11-én, csütörtökön kezdődött a Marosvásárhelyi Filharmónia művészeinek ünnepi barokk hangversenyével. Szombaton délelőtt 10 órától a templomban előadás-sorozattal emlékeztek meg az 500 évvel ezelőtt született Dávid Ferenc egyházalapító püspökről és Heltai Gáspárról. Az ünnepségen Nagy László, a gyülekezet lelkésze, püspökhelyettes foglalta össze a marosvásárhelyi unitárius egyház történetét.
– Az unitárius köztudat az egyház megalakulását az 1568-as tordai országgyűléstől számítja. Az új vallás népszerűségnek örvend, ezért az erdélyi lakosság nagy része Dávid Ferencet követi. Az 1571-es országgyűlés után Marosvásárhely lakosságának java része unitárius, de János Zsigmond fejedelem halála után és az ezt követő századokban az unitáriusok kiszorulnak Marosvásárhelyről. Központjuk a XIX. század közepéig Marosszentkirályra tevődik át, itt volt templomuk és itt voltak birtokaik is. Ekkor ez az egyházközség is elnéptelenedik, a marosvásárhelyi viszont fejlődésnek indul. 1869-70- ben felépítik a kis templomot, az imolát a Szent Miklós és a Fazakas utcák sarkán, átellenben a Teleki Tékával, ekkor 160 unitárius volt a városban. A századforduló után új és nagyobb templom építését fontolgatták, Bernády idejében ki is jelölték a telket a jelenlegi városháza közelében, az ortodox templom helyén, azonban a háború és a "váltás" meghiúsították a tervet. 1929-ben a jelenlegi Bolyai téren kezdték el az építkezést, ekkor már 700 unitárius hívőt jegyeztek. A templomot 1930 júliusában adták át. Marosvásárhelyen jelenleg 4000 unitárius él, két – a Bolyai téri és a kövesdombi – virágzó unitárius egyházközségben – mondta Nagy László, aki bemutatta azt az emlékfüzetet, amelyet erre az alkalomra adtak ki.
Ebben a gyülekezet lelkésze így vall: – Régi templomunk építésének 140. évfordulóján, az új templom 80. születésnapján azt kérem Istentől, hogy gondviselő szeretetével őrködjön az épületek fölött és adjon öntudatos, ragaszkodó unitáriusokat, akik "kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel" mennek be.
Az ünnepségen több előadás hangzott el. Pál János lelkész-történész az unitárius egyház kialakulásáról és Dávid Ferencről értekezett, dr. Rüsz-Fogarasi Enikőegyetemi tanár Heltai Gáspárról, Tófalvi Zoltán az 1956 utáni magyarság "lefejezéséről" beszélt. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi templomokról, míg Weisz Szidónia, a Teleki Téka munkatársa Novák Józsefnek a tanácsteremben kiállított címereiről beszélt.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Autonómia mindenekfelett (Székely Nemzeti Tanács az Országházban)
A Székely Nemzeti Tanács Budapesten, az Országházban tartott gyűlésén 270 küldött újította meg 2003-ban tett fogadalmát, s kötelezte el magát az önrendelkezés megteremtése mellett. Felkérték a magyar kormányt, támogassa minden rendelkezésére álló eszközzel Székelyföld autonómiatörekvését, s fordítson kiemelt figyelmet a székelységgel való kapcsolattartásra. Kinyilvánították: a magyar EU-elnökség idején kapjon fokozott figyelmet az EU tagállamainak őshonos nemzeti, etnikai és nyelvi közösségei védelme. Határozatot fogadtak el a Székely Nemzeti Tanács történelmi folytonosságáról az 1918. november 19-én Budapesten és a 2003. október 26-án a székely városok és közösségeik akaratából létrehozott Székely Nemzeti Tanácsok között.
Alig múlt dél, amikor az első küldöttek megérkeztek a Parlamenthez, tiszteletükre még az előkelő vendégek számára fenntartott főbejárat is kitárult. A főlépcsőn közös fényképhez gyülekeznek. Számos ismerős arc tűnik fel, sokan képviselik Háromszéket. Tanárok, lelkészek, gazdálkodók, alkalmazottak, fiatalok, nyugdíjasok és közéleti személyek, mindazok, akik az elmúlt években szerepet vállaltak az autonómiaharcban. A háttérben a Haáz Sándor vezette szentegyházi Gyermekfilharmónia zenél, mellettük számos székely ruhás kisgyermek. Megérkezik az országgyűlés elnöke, Kövér László — tapssal fogadják. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs és a Magyar Polgári Párt elnöke, Szász Jenő közt foglal helyet, villannak a vakuk. A közel háromszáz küldött és a tisztán csengő hangú gyermeksereg közösen énekli a magyar és a székely himnuszt. Daluk imának, fogadalomnak tűnik, többek szemében könny csillan. A Kupolateremben a Szent Korona előtt hitet tesznek az autonómiaharc szükségességéről: ,,...a Székelyföld autonómiája iránt kinyilvánított akaratot felvállalom, továbbítom és megalkuvás nélkül képviselem, Isten engem úgy segéljen!’’ A Gobelin-teremben Kövér László és Izsák Balázs nyilatkozik a sajtónak. A gyűlésteremben a magyar történelmi egyházak képviselői tartanak áhítatot. A csíksomlyói rendház főnöke, Arthur atya, Nagy László unitárius esperes és Ötvös József, az erdélyi református egyházkerület generális direktora az Istenbe vetett hit fontosságát mint megtartó erőt, s a székelység ezerszáz esztendős történelme folyamán megteremtett értékeit hangsúlyozza. Izsák Balázs az SZNT 2003-as létrehozása óta eltelt időszak sikereit emeli ki: a közéletben nyíltan lehet beszélni az erdélyi önrendelkezési igényről, belső népszavazáson 210 000 ember nyilváníthatta ki, hogy akarja Székelyföld területi autonómiáját. Hangsúlyozta, nincs igazuk azoknak, akik azt hirdetik, kifulladt az autonómia igénye. ,,Igenis nyilvánvaló, azt kívánja a székelység, hogy annak érdekében cselekedjünk” — jelentette ki Izsák —, majd azt hangoztatta, a román államnak nem szabadna félnie az autonómia megadásától, hiszen az nem a feszültség, hanem a megbékélés forrása lesz. Kövér László házelnök egyetértett Izsák Balázs kijelentésével, mely szerint ettől a naptól kezdve nem Országház, hanem Nemzetház megnevezéssel kell illetni a Parlamentet. A nemzeti összetartozásról szóló törvényt a békés nemzetegyesítés folyamata kezdetének nevezte. ,,Az erdélyi magyarság és székelység a maga számára sem többet, sem kevesebbet nem akar, mint ami európai társainak, a számbeli kisebbségben élő európai nemzeti közösségeknek jár. Ezt a célt a nemzetközi jog keretei között, a közvetlen demokrácia és a tisztes közképviselet eszközeivel élve, mindig békésen, politikai tárgyalások útján kívánják elérni. Ebben a törekvésükben mindig számíthatnak a Magyar Országgyűlés erkölcsi és politikai támogatására” — jelentette ki. Cristoph Pan dél-tiroli professzor szerint Székelyföldet megilletné, hogy különleges gazdasági státusban részesüljön, s leghatékonyabban használja ki gazdasági potenciálját. Mint mondotta, Romániának nem szabadna félnie az autonómia megadásától, hiszen Dél-Tirol példája bizonyítja, hogy nem csorbul az állam érdeke, sőt, a megbékélést segíti elő. Szász Jenő az MPP-t az SZNT leghűségesebb partnerének nevezte, mely nem csak beszélni, hanem cselekedni is tud. A jövőbeli feladatok közt említette a szórványkollégiumok, a székelyföldi termelőket tömörítő és a termékeik értékesítésében szerepet vállaló szövetkezet, a közösségünk gazdasági erejét erősítő saját hitelintézet, székely szeretetszolgálat létrehozását, illetve a hazai sportélet megerősítését. Ezt követően az SZNT széki vezetői szólaltak fel.
Hecser László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két évtized krónikája
Legyen minden kántor-tanító Erdélyben Isten drága ezüst kürtje. Kürtfúvó nemzedék, amely az Isten üzenetét juttatja el a mi pusztában vándorló népünkhöz, hogy eljussunk egyszer az ígéret földjére. (Dr. Csiha Kálmán)
Nem kis kiváltság évezredek határán iskolát alapítani, fenntartani, és az induló nemzedékeknek utat mutatni – véli Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes. – A húszéves visszatekintés egyben igazolás is – fontos volt, mert él, mert szükség volt rá, mert fogalommá vált, és él tovább, mert még vagyunk.
– Népünk, nemzetiségünk gyermekeiért, a jövő generáció neveléséért érzett felelősségünk tudatában, az 1990/91-es iskolai évtől egyházi összefogással egy érettségi utáni hároméves ökumenikus kántortanító főiskolát szerveztünk az 500 éves marosvásárhelyi református Vártemplom mellett – jelentette be a jó hírt 1990. november 15-én Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkipásztor.
– Létrehozását az tette szükségessé – írja dr. Barabás László –, hogy a romániai változások után Erdély-szerte nagy hiány mutatkozott magyar tanítókban, keresztyén értelmiségiekben (csak Maros megyében több mint 180 magyar tanítóra lett volna szükség), gyülekezeteinkben pedig képzett kántorokban, énekvezérekben. – Akik ma ezt a pályát választják, sohasem feledkezhetnek meg a hajdani kántor-tanítók, a régi "mesterek" példáiról. Azokról, akik valóban hű pásztorai, mindenesei tudtak lenni egy-egy kis gyülekezetnek – olvassuk Nagy Pálnak a tízéves évfordulóra készült méltatásában.
A Vártemplomban ünnepelte a kántor- tanítóképző főiskola 2010. november 6-án és 7-én, szombat-vasárnap, működésének 20. évfordulóját. A közösség a közelmúltba tekintve a jövőre is gondolt, és mintegy hagyományt teremtve jelentette meg krónikáját, a Mentor Kiadó gondozásában. A két évtizedes intézményépítő munkára visszatekintő, a küzdelmes hétköznapokat és emlékezetes ünnepeket fölidéző jubileumi kötet címe: Iskola a magasban, iskola a mélyben. Szerkesztője Barabás László, kiadja az MKTF, összeállításában közreműködtek: Kicsi Noémi, Berekméri Csilla, Kerekes Tímea.
– Ne várjunk külső segítséget, nézzük önmagunknak az erejét, hitét, reménységét, ősöknek a példaadását, e vártemplomoknak az üzenetét. És akkor hiszem, hogy mi is ott vagyunk, és ott leszünk mindig azok között, akik szántanak, mert reménységük van arra, hogy aratni is fognak – vélekedett 2000 decemberében Nagy László unitárius lelkész, esperes.
Testvéri segítség mégis érkezett, mégpedig Nagykőrösről. 1992-ben jött létre a testvériskolai kapcsolat az akkor éppen újjáalakult és önállósodott, államilag elismert hasonló típusú tanintézménnyel, a Duna melléki és nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskolával, amely jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. Az MKTF ennek a kihelyezett tagozata. A kapcsolat több mint gyümölcsöző!
Az elmúlt húsz évben (pontosabban 1994-től 2010-zel bezárólag) a főiskolán 619-en végeztek, megszerezve a tanítói, és legtöbbjük a kántori oklevelet is. A húszéves évforduló küszöbén 150 nappalis és levelező szakos diák és közel 40 tanár, lelkész, orgonaoktató, a pedagógiai gyakorlatot segítő tanítónő, óvónő tartozott a főiskola hatósugarába. Fülöp G. Dénes alapító lelkész gondjaiban hordozta a képző sorsát, szívügyének tekintette fennmaradását. 2005-ben bekövetkezett halálával nagy veszteség érte az intézetet. A kuratóriumi elnöki tisztséget azóta Ötvös József lelkipásztor-esperes tölti be, vezetésével a Vártemplomi Egyházközség a helyi fenntartó patrónus. Az egyházközség az MKTF és a Calepinus népfőiskola használatába adta a régi parókia épületét, az intézet itt működik, és tanteremként használja az egyházközség diakóniai központjának földszinti termeit és az egykori leányiskola épületének néhány helyiségét is.
– Tanárként, közművelődésünk szellemi munkásaként, néprajzkutatóként az elmúlt két évtizedben sok erdélyi településen megfordultam. Iskolában, osztálytermekben, templomban, falutalálkozókon, kórustalálkozókon, táncházban és tájházavatókon, és felsorolni is nehéz lenne még, hányféle helyen: ismerős arcokkal találkoztam. Ők a mi végzett diákjaink, a "kántortanítósok". Úgy tapasztalom: legtöbbjük büszkén viseli ezt a nevet. Lassan ők lesznek a tanítók és anyanyelvi kultúránk szellemi munkásainak derékhada – vallja az iskola szíve és motorja: dr. Barabás László.
A főiskolán az ezredfordulóig 244-en végeztek, legtöbbjük visszatért szülővidékére, ott tanítanak, ahonnan jöttek: Maros, Hargita, Kovászna, Fehér, Brassó, Szeben, Hunyad, Arad, Szilágy, Szatmár megyékben. A fiatal kántortanítók közel fele szórványvidéken tanít. A négyszáz oldalas könyv külön-külön foglalkozik az első és a második évtized eseményeivel, dr. Barabás László tollából; továbbá ünnepi istentiszteleti tanévnyitó és ballagási beszédek (a szerzők: dr. Csiha Kálmán, Fülöp G. Dénes, Tőkés Elek, Nagy László, dr. Nagy István, dr. Pap Géza, dr. Bustya Dezső, dr. Szőcs Ferenc, Ötvös József), valamint sajtótudósítások, méltatások sorjáznak. A Tanítóképzés és a Kántori szolgálat című tömbök taglalják a szakmai kérdéseket, dr. Szenczi Árpád, Mester Mihály, Piet Boot, dr. Gasparics Gyula, dr. Pletl Rita, Makkai Kinga, illetve dr. Benkő András, Ferencz István, dr. Csíky Csaba, dr. Péter Éva, dr. Bögözi Molnár Erzsébet Tünde szerzőségével. A harmadik fejezet a Faluról falura, templomtól templomig, lélektől lélekig (Néprajzi táborok, 1993–2005) címet viseli, és a nyári egyházszolgálati és népismereti táborok, tanulmányutak, a szórványokban tett látogatások tapasztalatait, élménybeszámolóit tömöríti. A kiadvány dokumentáris értékét növeli a Vivat academia, vivant professores cím alatt olvasható negyedik rész, a főiskola tanári névsoraival 1990–2000 és 2000–2010 között, illetve a 20. évfordulón, tanári kislexikonnal. Következik az Évfolyamok, csoportképek, vallomások című összeállítás a főiskola eddigi végzettjeinek, valamint a jelenlegi diákok névsoraival, majd a pontos statisztika: összesített létszám a végzett kántortanítókról, s végül a főiskolán készült szakdolgozatok tematika szerinti jegyzéke. Közben pedig szemünket gyönyörködteti a sok, zömmel színes fotó, a két évtized hálaadó, emelkedett hangulatú történéseinek megannyi értékes képi dokumentuma. Népújság (Marosvásárhely)

A 2. magyar hadsereg tragédiáját felelevenítő műsort mutattak be Nagyváradon
Rendhagyó dokumentumjátékkal emlékeztek Nagyváradon a második világháború legtragikusabb magyar eseménysorára, a Don-kanyarnál történt 1943. januári nagy orosz áttörésre és a 2. magyar királyi hadsereg tulajdonképpeni megsemmisülésére.
A Szabó József János budapesti történész összeállítására épülő megemlékezést a Pro Liberta Partium Egyesület szervezte, amely a két világháború magyar hősei emlékének gondozását vállalta magára.
Bevezetőjében a kutató elmondta, hogy valójában az élet a szerzője a szövegeknek, de hogy mégsem csupán száraz adatok felsorakoztatására számíthatott a közönség, az annak is köszönhető, hogy sok nem hivatalos feljegyzésnek – magánlevelek, naplótöredékek – sikerült a birtokába jutnia. A Szigligeti Társulat művésze, Meleg Vilmos vállalta a rendezést és négy kollégájával együtt a közreműködést is a műsorban.
Halasi Erzsébettel, F. Márton Erzsébettel és ifj. Kovács Leventével felváltva olvasták a szövegeket, Molnár Júlia pedig korabeli háborús dalokkal (mindenekelőtt Karády Katalin dalaival) emelte ki az eseménysor tragikumát. A jelzésszerű díszlet főeleme a háttér vetítővászna volt, amin híradórészletek, fotók, dokumentumok jelentek meg. A legtöbb felvételen jelezték, hogy a hátország számára „beállított” propaganda-képekről van szó, melyek enyhén szólva sokat szépítettek a kegyetlen valóságon. Akarva-akaratlan minduntalan felötlött Nagy László csodálatos egysorosa, a Betűk gyászőrsége: „Itt nyugszik a harminckettes gyalogezred.”
Az összeállítás, rendezés és mindenekelőtt a közreműködő művészek empátiája katartikus élményt nyújtott: minden szó, hang, hangsúly és kép, valamint a háborús emléktárgyakból rendezett kiállítás tökéletes összhangban tárta fel a hatvannyolc évvel ezelőtti, közel kétszázezer magyar katona halálát okozó, a mindenkori háborúk mindenkori logikátlan logikájának betudható tragédiát. Fegyverekről, hidegről, éhségről, emberi gyarlóságról szólt az a kései üzenet, amit a „Muszkaföldön lassan járó posta” most juttatott el Nagyváradra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Együttgondolkodás a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jövőjéről
Alapos helyzetismeret, a múlt tanulságainak a számbavétele, a törvényes lehetőségek bemutatása, elképzelések, a tennivalókra vonatkozó tanácsok, a hiányosságok pótlását lehetővé tevő anyaországi ígéretek, rengeteg jó szándék, segítőkészség, tenniakarás hangzott el kedden délután a Kultúrpalota nagytermében. Oktatáspolitikusok és politikusok, egyetemi tanárok, tudósok, a marosvásárhelyi történelmi egyházak vezető lelkészei, ügyvédek és vállalkozók osztották meg hosszú órákon át gondolataikat az összegyűlt közönséggel, köztük fiatalokkal, egyetemi hallgatókkal és szakosodó orvosokkal. Az ügy, amely mellé a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) kérésére felsorakoztak, az erdélyi, pontosabban a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés önállóságának a megteremtése.
Az új tanügyi törvény új lehetőséget jelent – mondta Csegzi Sándor, alpolgármester. A jövőre jó helyzetismerettel, jó tervekkel és jó végrehajtó csapattal lehet felkészülni, csakhogy ezt az ülésről hiányzó egyetemi vezetés és a politikum nélkül nem lehet kivitelezni – tette hozzá. A határokon átívelő nemzeti együttműködéshez a magyar kormányt képviselő Dux László helyettes államtitkár ígért támogatást.
Az erdélyi orvos- és gyógyszerészképzés múltjának és jelenének bemutatására nyugalmazott egyetemi tanárok vállalkoztak. A jövőt a múlt alapköveire lehet építeni, hallottuk dr. Péter Mihály akadémikus előadásában, aki a kezdetektől 1945 júniusáig tekintette át az erdélyi orvosképzést. A MOGYE jelenkori történetének négy jellegzetes szakaszát dr. Feszt György nyugalmazott professzor foglalta össze: (1945–48, mint a Bolyai Tudományegyetem kihelyezett fakultása, 1948–62, az önállósult magyar tannyelvű felsőoktatási intézmény megerősödése, az 1962–89 között kétnyelvűvé váló egyetem időszaka, 1989-től pedig az újraépítkező magyar nyelvű oktatás). A rendszerváltás utáni helyzetet, s a mai adatokat dr. Brassai Zoltán akadémikus mutatta be az anyanyelv szerepét és a magyar nyelvű orvosképzés fontosságát hangsúlyozva. A jelenlegi nyugdíjazási hullám nyomán, amely a második nagy érvágást jelentette a magyar felsőoktatásnak, a magyar tanszemélyzet száma a mélypontra zuhant, s bár infrastruktúrájában felújult az egyetem, a provincializmus veszélye továbbra is fennáll – figyelmeztetett az előadó, aki beszámolt a tudományos diákköri tevékenységről és vázolta a tennivalókat is: az önálló magyar karok kialakítása, fiatal magyar oktatók további felvétele, megfelelő magyar képviselet a szenátusban, további kapcsolatfejlesztés az anyaországi és a marosvásárhelyi egyetemek között stb., mindaz, ami a minőség forradalmához vezethet.
Dr. Péter Mária a rendszerváltás idejére megszűnőben levő gyógyszerészképzés gazdag és érdekes múltját, a munkájukat magyarországi egyetemeken folytató jeles tanárokat mutatta be.
Az egyetemépítő Hollanda Dénes professzor bevallása szerint, ha nem éri annyi megalázás azon a román tannyelvű műszaki egyetemen, amelyet ő állított talpra, nem fog hozzá az erdélyi magyar műszaki oktatás megteremtéséhez, amelynek vargabetűs múltjáról is beszámolt. Bár induláskor egy főállású egyetemi tanára volt a Sapientia vásárhelyi karának, számuk tíz év alatt 78-ra nőtt, a szakmai akkreditáláson kitűnő minősítést kapott egyetem parlamenti elfogadása azonban továbbra is késik. El kell jutnunk oda, hogy amikor a magyarság érdekeiről van szó, tegyük félre a párt- és a csoportérdekeket is – összegezte mondanivalóját.
Az orvosképzés aggasztó távlatairól, miszerint a kelet-európai egyetemek a nyugati országoknak fognak orvosokat képezi, amelyek közül néhányban alulreprezentált ez a képzési mód, továbbá a magyarországi szakorvosképzés gondjairól, az orvoshiányról és következményeiről dr. Miseta Attila egyetemi tanár, a Pécsi Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja számolt be. Nem ellenzi az orvosok külföldi munkavállalását, de csak akkor, ha hazatérnek, egyébként azt fontolgatják, hogy a hallgatóknak vissza kellene fizetni a taníttatás költségeit – fogalmazta meg, ami a későbbiekben is elhangzott még. A kedvező helyzetet kihasználva segítséget ígért, de az ajtón a helybelieknek kell bemenni – tette hozzá.
A magyarországi hozzászólók közül többen megemlékeztek, hogy jeles professzoraik között ott voltak a kolozsvári egyetem egykori tanárai, majd tételesen dr. Wittmann Tibor szegedi tanszékvezető egyetemi tanár foglalta össze mindazt, ami összeköt bennünket, s szólt Erdély szerepéről a magyar államiság és kultúra megőrzésében.
Nyitottak vagyunk minden segítségre – fogalmazott a Debreceni Egyetemet képviselő dr. Galuska László professzor. Hallgatókat és rezidenseket fogadnak, s azt szeretnék, ha a Debrecenbe érkező erdélyi betegek zárójelentését magyarul is olvashatnák. A felajánlott segítség mellett továbbképző előadások megtartását, a posztgraduális képzésre nyújtandó támogatást ígért Wittmann professzor, dr. Bókay János, a Semmelweis Egyetem adjunktusa és dr. Ertl Tibor egyetemi tanár, pécsi dékánhelyettes is.
Nincs más haza, csak az anyanyelv, az egyetlen kohéziós erő, amely összeköt bennünket – hallottuk Vizi E. Szilveszter akadémikus előadásában, aki többek között a tudományos kutatás, az innováció támogatásának fontosságáról, az erdélyi magyar nyelvű természettudományi és műszaki oktatás bővítésének szükségességéről, a magyarság előtt álló feladatokról beszélt.
A magyar kormánynak a felsőoktatást illető szándékairól, az új oktatási törvény alapelveiről, amelybe a Kárpát-medencei magyar felsőoktatás oktatói utánpótlásának a képzése is beletartozik dr. Dux László, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető professzora, a magyar Nemzeti Erőforrás Minisztérium felsőoktatásért és tudománypolitikáért felelős helyettes államtitkára tartott előadást.
Az egyháznak az orvostudomány fejlődésében betöltött szerepéről Oláh Dénes római-katolikus főesperes, Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyzője, az egyház szerepéről a nemzet fenntartásában Ötvös József református esperes, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora szólt.
Bár az új közoktatási törvénybe az RMDSZ javaslatára a felsőoktatást érintő sok fontos előírás bekerült, dr. Kincses Előd ügyvéd és dr. Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke szerint az önálló állami finanszírozású magyar tannyelvű egyetem létrehozásának lehetőségéről nem szól a törvény. Azzal, hogy mind a Babes-Bolyai Tudományegyetemet, mind pedig a MOGYE-t a multi-kulturális egyetemek közé sorolja, a jogszabály a magyar tagozatok létrehozását teszi lehetővé. Ezt viszont ki kell használni és meg kell szüntetni azt a diszkriminatív előírást, miszerint a MOGYE-n csak román nyelven folyhat a gyakorlati oktatás és az államvizsga nyelve is a román lehet, amit például az angol nyelvű képzésben nem írnak elő. A változást az új egyetemi chartának is tükröznie kell, amit a szaktárca fog ellenőrizni, mivel a tanügyi törvény tiltja a hátrányos megkülönböztetést – hangsúlyozta Kincses. Az oktatók hiányát, amit a kényszerű nyugdíjazás is fokozott, vendégtanárok meghívásával lehet pótolni, s ennek a lehetőségnek szerepelnie kell az új chartában.
Azt kellene elérni, hogy a felsőoktatásban tanuló 6,6 százaléknyi magyar fiatalnak ne csak az 1,6 százaléka tanulhasson anyanyelvén – mondta a Kezdeményező Bizottság eddigi munkáját ismertető Kovács Lehel.
Eredményt csak akkor fogunk elérni, ha tudjuk, hogy mit akarunk és elég bátrak vagyunk hozzá – biztatta a hallgatóságot Fodor Imre, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke.
A rendezvényt támogató erdélyi magyar vállalkozók nevében JerEMIás László látszerész, az Optica-Optofarm cég vezetője fogalmazta meg, hogy "itt és most nem egymás ellenében, hanem egymásért kell élnünk és cselekednünk", a Székelyföldi Vállalkozók és Egyesületek Szövetségének a magyar nyelvű oktatás támogatásában vállalt szerepét Lukács László ügyvezető igazgató foglalta össze.
A résztvevők meghallgathatták a Marosvásárhelyen tartózkodó Palkovits Miklós akadémikus színes, érdekes előadását az agykutatás etikai kérdéseiről.
A szervezők nevében Ádám Valérián köszönte meg a részvételt és ígérte meg, hogy zárónyilatkozatban foglalják össze a konferencia tanulságait.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Toró T. Tibor: Most már hazánk is van!
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke és családja Szegeden, a Kormányhivatalnál adta be állampolgársági kérelmét.
Népes temesvári küldöttség adta be állampolgársági kérelmét az egyszerűsített honosítás keretében Szegeden, a Kormányhivatal Integrált Kormányzati Ügyfélszolgálatánál március 17-én.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke és népes családja mellett jelen volt Kása Zsolt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Temes megyei szervezetének elnöke és családja, Erdei Ildikó, a Temes Megyei Civil Tanács elnöke és családja, valamint Szabó Ferenc Temesvár önkormányzatának magyar képviselője és családja.
A temesvári küldöttség mellett meghívást kapott és jelen volt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete részéről Nagy István megyei elnök, valamint Murvai Miklós, az aradi Demokrácia Központ igazgatója, továbbá a Vajdasági Magyar Szövetség részéről Pál Károly ügyvezető alelnök és Juhász Bálint alelnök. A temesváriak, az aradiak, valamint a vajdaságiak összesen hatvanan képviseltették magukat az eseményen, közülük több mint ötvenen adták be honosítási kérelmüket.
A küldöttséget B. Nagy László kormánymegbízott köszöntötte, majd a meghívottak kaptak szót. Toró T. Tibor, az Erélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke hangsúlyozta: „Eddig csak országunk és szülőföldünk volt, most már hazánk is van, nemcsak a magasban, hanem itt a Földön is.” Az ünnepi esemény végén felkértek mindenkit, hogy sorszámot húzzon és annak alapján járuljanak mappáikkal a kormányablakok munkatársaihoz. A neves személyiségek között jelen volt Kalmár Ferenc szegedi országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Parlamenti Bizottságának tagja is.
A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal és az anyakönyvezető hivatalok mellett március 16-tól a Kormányablakok is fogadják a magyar állampolgárságot igénylőket. Előreláthatóan a temesvári, valamint az aradi Demokrácia Központok zöld sávok kapnak majd a szegedi Kormányhivatalnál, ahová kiemelten küldhetik az ügyfeleiket a kérelmeiket tartalmazó mappákkal.
Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács – Temes megyei szervezet
Erdély.ma

„Elfogultság nélkül ismerteti életpályáját”
Bemutatták Nagy Endre önéletrajzi kötetét
Emlékeinktől időnként szabadulnánk, máskor örömmel töltenek el, lehangolnak vagy éppen gyötörnek, de mindenképpen segítenek a hétköznapjaink megértésében. Nagy Endre, az Így éltem és ezt láttam című kötet szerzője szívesen emlékezik, és számol be azokról a történelmi és társadalmi eseményekről, amelyeket átélt, és amelyek fontos szerepet játszottak személyiségének formálásában – hangsúlyozta Bellághné Nagy Rózsa, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár tudományos kutatója pénteken délután, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában tartott könyvbemutatón.
Mint kiderült, Nagy Endre egykori szibériai hadifogoly, a romániai magyar nyelvű mezőgazdasági szakoktatás vezéregyénisége viszonylag későn, 74 éves korában fogott hozzá emlékiratainak megírásához. Betegsége miatt azonban nem tudta befejezni művét, így az utolsó részt unokája, Kovács László írta meg helyette. A szerző unokahúga, az Újvidéken élő Nagy Margit 2010 tavaszán döntött úgy, hogy az addig kéziratban őrzött munkát kötetben is megjelenteti. Tervéről értesülve németországi unokatestvére, Nagy László építészmérnök is csatlakozott a kezdeményezéshez, s igényes kiadásban, ötszáz példányban látott napvilágot a mű. – Endre bácsi mindig példakép volt számomra: bizonyította, hogy a legnagyobb sikertelenség láttán sem veszíthetjük el a reményt, hogy mindig talpra tudunk állni a megmaradás érdekében. Viselkedése az erdélyi magyarság számára is azt sugallja: soha nem szabad feladni – mondta Nagy Margit, majd örömét fejezte ki, amiért szülővárosában, Kolozsváron mutathatják be a kiadványt.
Nagy Endre életének és munkásságának ismertetése után Bellághné Nagy Rózsa kiemelte: az önéletírásból megtudjuk, hogy milyen belső és külső tényezők formálták a szerző lelkületét, építő, nevelő és tudományos törekvéseit. – Higgadtan, indulatok nélkül, őszintén, tárgyilagos szemlélettel ábrázolja magát, cselekedeteit, a közösséghez való viszonyát. Az általa bemutatott világ nem idealizált, elfogultság nélkül ismerteti életpályáját – tette hozzá a tudományos kutató.
F. ZS.
Szabadság (Kolozsvár)

Ortodox erődemonstráció?
Néhány napja megsokasodott hangfalakból és megerősödött hangerővel hirdeti az ortodoxiát a marosvásárhelyi görögkeleti egyház. Szinte valamennyi hagymakupolás templom külsején lévő hangfal által az utcán sétálók is részesülnek a liturgiából. A mohamedán világ minaretjeinek müezinjeit felidéző hatalmas hangerő nemcsak visszatetszést kelt a más felekezetűekben, szertartásaikat is zavarja.
A belvárosi Keresztelő Szent János-plébánia lelkésze, Oláh Dénes a templom hátsó részében meghúzódó hívekhez szóló felhívással volt kénytelen megkezdeni a vasárnap déli misét. „Arra kérem a bejárat közelében állókat, hogy csukják be az ajtót, hogy ortodox testvéreink ujjongása ne nyomja el a mi lelkünkben lévő ünnep örömét” – fogalmazott diplomatikusan az esperes. Mivel Isten két házát mindössze egy járda és egy kétsávos út választja el, a görögkeletiek hangfalakból szóló liturgiája csukott ajtóval már a mise elkezdése előtt behallatszott a plébániára. Csupán akkor sikerült valamelyest elnyomni, amikor a gyülekező hívek közül valaki elkezdte hangosan a rózsafüzér imádságait mondani. „Nem akarom minősíteni, tény, hogy ízléstelen gesztus volt a részükről” – fejtette ki a Krónikának Oláh Dénes főesperes, akit prédikációjában minden egyes ajtónyílás megzavart. Szerinte annál is inkább érthetetlen az ortodoxok gesztusa, mivel híveik közül senki nem rekedt az utcára. Az is furcsa, hogy a görögkeletieknek kevésnek bizonyult a katedrális homlokzatára felszerelt kilenc hangfal. További kettőt az úttestre és egyben a plébániára irányítva helyeztek el.
Bár meggyőződése, hogy az ortodox pópák máskor is meg fogják ismételni a húsvétkor keltett hangzavart, Oláh Dénes mégis bízik a kérdés emberséges megoldásában. A katolikusokhoz képest Ötvös József református esperes és vártemplombeli hívei szerencsésebb helyzetben vannak. Bár légvonalban alig száz méterre vannak az ortodox katedrálistól, vasárnaponként hozzájuk nem hatol be a román nyelvű szertartás. „Szerencsére mi magasabban vagyunk várfalak vesznek körül és a közbeeső épületek is kifogják a hangot. Amúgy a főtéren elhaladva, én is felfigyeltem a hangfalakra, és az onnan áradó túlzott hangerőre. Teljesen visszataszítónak, műnek és ridegnek tűnt, mert nem a híveknek, hanem az utcának szólt. Ott meg a két-három rendőrön kívül csak a járókelők voltak” – nyilatkozta Ötvös. A református lelkész arra is felfigyelt, hogy az ortodox templom hangfalai akkor is bömbölnek, amikor éppen nincs szertartás. „Én már csak azért sem értem meg, mert a mi, kálvinista hitvallásunk lényege szerint az ünnepet közösségben, bensőségesen kell átélni” – tette hozzá a vártemplom lelkipásztora. A vasárnap délelőtti csendben olykor a Bolyai térig is felhallatszik az ortodox templom hívó szava, de az unitárius templom falait nem „töri” át. „Mindemellett nem a legjobb érzés ezzel az erődemonstrációval szembesülni. Az evangélium hirdetésének meghittnek kell lennie. Én biztos nem szereltetnék hangfalakat a templomra, de vajon mi történne, ha a katolikus testvérek ezt megtennék, és akkor egyszerre szólna a két prédikáció?” – tette fel a költői kérdést Nagy László unitárius esperes, aki szintén elítélendőnek tartja az ortodoxok térfoglalását.
Bár első reakcióként Gheorghe Şincan ortodox esperes sajnálatát fejezte ki a történtekért, utólag furcsállásának adott hangot, miszerint „eddig senkit nem zavart, és nem is rohant az újsághoz”. A főpap – aki nem volt jelen a vasárnapi szertartáson – viszont nehezményezi, hogy katolikus testvére miért nem fordult hozzá, mert „lehetne találni egy megoldást”.
Ezt várja Valentin Bretfelean is, a városháza keretében működő közrendészeti bizottság elnöke. „Ha lesz írásos panasz, kivizsgáljuk, addig nincs mit tennünk” – szögezte le, hozzáfűzvén, hogy egy ilyen témával az újságíróknak sem kellene foglalkozniuk. Kérdésünkre, hogy bizottsági elnökként nincs rá törvényes mód, hogy vizsgálatot indítson, Bretfelean – aki egyben a helyi rendőrség vezetője is – azzal replikázott, hogy a húsvéti körmeneten a római katolikusok is használtak megafont és hangfalat.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Totális veszélyben van a magyar irodalom
Nagyvárad – A tizenkét legszebb magyar vers összeállításával is az irodalom megmentéséért küzd Fűzfa Balázs anyaországi irodalomtörtnész, akivel a Nagy versmondás rendezvénysorozat nagyváradi alkalma után készítettünk interjút.
– Hányadjára van Váradon, és hogyan fogadták önt és újító szellemben írt magyar irodalomtankönyveit?
– Azt hiszem már negyedszer vagyok Váradon előadást tartani. Nagy örömmel jövök ide. Úgy érzem néha, hogy hazajövök. Váradot én egy nagyon rokonszenves városnak tartottam akkor is, amikor még nem ismertem ennyire, de most már lassan az utcák is ismerősek lesznek, és eligazodom a városban. Megható számomra, amilyen szeretettel fogadnak az iskolában a diákok is a tanárok, és igazi szellemi élményt jelent nekem az a nyitottság, ami itt megnyilvánul irányomban. Nekem az a legmegdöbbentőbb, ahogyan az itteni diákok és a tanárok az új típusú irodalomtankönyv iránt érdeklődnek. Ilyenfajta nyitottságot Magyarországon nem tapasztalok. Ott sokkal jobban ragaszkodnak a régi, megszokott sémákhoz, könyvekhez, irodalomtörténet tanításhoz. Az én könyveim nem ilyenek, és Nagyváradon nekem mindig az az érzésem, hogy itt az emberek fogadókészsége az innovációra sokkal jobb, mint Magyarországon. Ez biztos abból is adódik, hogy önöknek sokkal nehezebb volt nagyon sokáig itt élni, és jobban megszorítottak voltak szellemi és fizikai értelemben egyaránt, és ebből adódóan sokkal tágabb a látókörük, és ebben az új, sokszínűbb világban, amelybe mindannyian belecsöppentünk, önök szabadabban bánnak a térrel, az idővel, a szellemi dolgokkal.
– Miért tartotta szükségesnek az új tupusú irodalomtankönyvek megírását?
– Azért, hogy a mai gyerekek közelebb kerüljenek az irodalomhoz, és azért, hogy valamit megmentsünk az irodalomból a jövő számára. Az irodalom mostanában presztizsvesztésen megy át, sőt, totális veszélyben van: kisöprik nemcsak az iskolából de még a padlásról is. Érzésem szerint ezt majd önök is át fogják élni öt-tíz év múlva. Magyarországon szeptembertől a szakmunkás-képzésben megszüntették az irodalomoktatást. Vagyis Madáchról, Adyról, Babitsról, Petőfiről a jövő kőművesei, esztergályosai nem hallanak egy szót sem.
– Ez ellen nem tiltakozott senki?
– Az a döbbenetes, hogy nem! Az érthető, hogy a tanárok féltik az állásukat, de ez az egzisztenciális félelem már olyan mértékű, hogy még azt is lenyomják a torkukon, ha huszonnyolcra emelik a heti óraszámot, ami őrületesen magas szám. Én most kérdeztem egy itteni kollégát, aki azt mondta, hogy főllású tanárnak heti tizennyolc órja van.
– A tankönyvek segíthetnek valamit ebben a nehéz helyzetben?
– Én ezt azért csinálom, mert úgy gondolom, hogy ha mi felnőttek megtanulunk kicsit tanulni a gyerekektől, elfogadni azt a világot, amelyben ők élnek, elismerve a vizuális kultúra fontosságát, ha megtanulunk mi is az sms-nyelven mi beszélni, és ha egy kicsit elfogadjuk azokat az értékeket, amelyek számukra fontosak, akkor kapunk tőlük esélyt arra, hogy valamit ők is elfogadjanak abból, amit mi fontosnak tartunk. Másképp nem megy.
– Ahhoz, hogy azt irodalom elfogadottá váljon, az irodalomoktatás helyett nem az irodalomnak magának kellene maivá válnia?
– Az irodalom részben már megcsinálta a modernizációt, gondoljunk a posztmodern irodalomra. De a magyartanárok szinte kevesebb posztmodern irodalmat olvasnak mint a diákok. Az érettségi kényszerére hivatkoznak, és emiatt gyakorlatilag Örkény Istvánnál véget ér a tanítás.
– Milyen szempontok vezérelték a tizenkét legszebb magyar vers listájának összeállításakor?
– A legfőbb szempontjaim közé tartozott az, hogy a vers minél szélesebb körben ismert legyen, és benne legyen az általános vagy középiskolai oktatásban. A lista összeállításánál arra is törekedtem, hogy az inspirálja a tudósokat is új szempontok figyelembevételére. Miután már megvolt a „tucat”, megnéztem az évfordulókat, és annak alapján állítottam fel a Nagy versmondás sorrendjét. De hangsúlyozom, hogy sem a lista, sem a sorrend nem egy rangsor.
Pap István
A tizenkét legszebb magyar vers (a költők nevének ábécé sorrendjében)
Ady Endre – Kocsi-út az éjszakában
Arany János – Szondi két apródja
Babits Mihály – Esti kérdés
Berzsenyi Dániel – A közelítő tél
József Attila – Eszmélet
Kosztolányi Dezső – Hajnali részegség
Nagy László – Ki viszi át a Szerelmet
Petőfi Sándor – Szeptember végén
Pilinszky János – Apokrif
Radnóti Miklós – Levél a hitveshez
erdon.ro

Könyvkiadás – honnan hová?
Budapesten ezekben a napokban zajlik a 82. Ünnepi Könyvhét, a magyar irodalom és a minőségi könyvkiadás egész Európában páratlan hagyományú és kisugárzású rendezvénye. 
Idén a könyv ünnepe nemcsak Budapestre, hanem Balatonfüredtől Debrecenen, Miskolcon, Szegeden át Vácig több mint félszáz vidéki városra is kiterjed, s túlzás nélkül történelmi jelentőségű, hogy 1941 óta, azaz 70 év elteltével idén újra van magyar könyvhét a határon túl is, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közös szervezésében, Kolozsvárott. 
Az idei Könyvhétre és a Gyermekkönyvnapokra 116 kiadó (ebből 19 határon túli műhely – köztük az Irodalmi Jelen is) 385 újdonsága látott napvilágot, kizárólag magyar szerzők művei. A Gyermekkönyvnapokra 32 újdonság jelent meg. 
Gutenberg korszakújító találmánya ellenére a könyvnyomtatás fejlődése nem volt egyenes ívű. Mindig és mindenütt szorosan összefüggött az írás és olvasás elterjedésével, a gazdasági-társadalmi fejlődéssel, a civilizációs folyamatokkal, az emberek érdeklődési vágyával. 
A sötétnek tartott, ellentmondásokkal telített középkorban, amikor eretnekeket égettek máglyán, boszorkányokat küldtek a halálba, s a vallási türelmetlenségnek igen tágak voltak a határai, Európa egyes országaiban az egyházak, uralkodók, arisztokraták körében divat volt a könyvgyűjtés és olyan tékák alapjait vetették meg, mint a vatikáni, a szentgalleni, a pannonhalmi vagy akár Mátyás király híres könyvtára. 
Később, a felvilágosodás fáklyahordozói meg voltak győződve a tudás megőrzésének és továbbadásának fontosságáról, életre hívták és berendezték nagy könyvtáraikat. Erdélyben a Batthyaneum, a Bethlen Kollégium nagykönyvtára, a vásárhelyi Teleki Téka – hogy csak a legismertebbeket említsük – mindmáig különböző korok szellemi kihívásainak kiapadhatatlan ismeretforrásai. Összeállításunkkal egy kis visszapillantásra invitáljuk a kedves Olvasót. 
Nem csupán státusszimbólum
Régi aradi könyvek
Gutenbergtől hosszú időn át a könyvkiadás mindig a nyomdák elterjedésének, kapacitásának, műszaki lehetőségeinek a függvénye volt. A kiadói hálózatok szövevénye a 19. században terjedt el. Addig a szerző egyenesen a nyomdába vitte, és saját zsebéből, vagy valamelyik mecénás támogatásából fizette könyve kinyomtatását. Olyan városban, ahol volt e célra alkalmas nyomda.
Arad sajátos fejlődésének feltételei miatt e téren nem tudott az élvonalba kerülni. Számos erdélyi, partiumi, temesközi városban évszázadokkal korábban nyíltak meg a nyomdák. Nagyszeben, Brassó, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár után meglehetősen későn, 1818-ban kezdte el működését Aradon az első nyomda, amelyet a német ajkú Michek Anton (Antal) rendezett be. Pár évvel később, 1835-ben a temesvári Klapka József, a hős honvédtábornok édesapja nyitott meg egy fiókvállalatot Aradon, de ezt hamarosan eladta Beichel Józsefnek, majd Schmidt Ferenc lett az új tulajdonos.
Amint a legtöbb erdélyi városban, Aradon is elsősorban a német iparosok mestersége volt a nyomdászat.
A korabeli helyi viszonyokra jellemző, hogy csak két olyan könyvről tudunk, amely az említett tulajdonosok keze alatt látott nyomdafestéket: Peretsényi Nagy László a Menyegzői vers c kötete Michek nyomdájából került ki 1819-ben, a Magyar amazonok története című munkáját Klapka adta ki 1826-ban.
A 18. században megtelepedő, iskolaalapító minoriták szépen gyarapodó tékájának kötetei jó ideig külföldi híres nyomdákból kerültek ki. Bár az is igaz, hogy az 1848-as forradalom előtti években, sőt jó ideig azután is, nem mindenik helyi nyomda találta fontosnak cégjelzésének feltüntetését egy-egy kiadványon. Megelégedtek a város és az évszám feltüntetésével.
Az említett okok miatt nem tudjuk pontosan, melyik a legrégibb Aradon kiadott könyv. Ismereteink szerint Peretsényi fent említett két kötete. Érdekes, hogy a szerző leghíresebb munkája, A régi Orod vagyis a mostani Aradnak dolgai pár évvel korábban, 1814-ben nagyváradi nyomdából került ki.
Az 1844-ben megjelentetett Aradi Vészlapokat Bohus Jánosné Szögyén Antónia kezdeményezte a Maros-árvíz károsultjainak megsegítésére. Megszerkesztésével Császár Ferenc helyi tollforgatót bízta meg. A kötetben a kor jeles írói – Bajza, Eötvös, Vörösmarty – közölték írásaikat, és a bevételt fordították karitatív célokra.
A szabadságharc leverése utáni megtorlás első évtizedében a lappróbálkozások is kudarcba fulladtak, a helyi tollforgatók a szebb időkre vártak. (Az egyetlen kivétel Bettelheim Vilmos könyvkereskedő kitartásának és kapcsolatainak köszönhető Alföld c. lap, amely 1861-ben jelent meg.) Aradon, a mártírok városában az osztrák titkosrendőrség, a cenzúra fokozottan éber volt. A magyar könyvkiadás gondolata eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnt, nem is szólva a vele járó hatósági zaklatásokról.
Egy kiadványnak mégis sikerült kijátszania az önkényuralom elnyomó szerveinek éberségét. Az Arad Megyei Xenopol Könyvtár őrzi Balló Benjamin lelkész Aradi utasítónaptár az 1856. szökőévre c. kalendáriumának egyetlen példányát.
Fábián Gábor – az Aradon élő polihisztor és jeles műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – munkáinak többsége ebben az időben Budán vagy Pesten látott nyomdafestéket. Ennek oka talán abban keresendő, hogy, bár a haditörvényszéktől kegyelmet nyert, és a politikától teljesen visszavonult, a helyi titkosrendőrség mégis állandóan figyelte, és többször tartottak otthonában házkutatást.
Lakatos Ottó monográfiája szerint egy ilyen alkalommal kobozták el Fábiántól Valerius Maximus művének nyomdakész állapotban lévő fordítását, amelyet soha többé nem tudott visszaszerezni. Később is csak Titus Lucretius A természetről c. tankölteményének külön kiadását jelentette meg Aradon 1873-ban, Réthy nyomdájában.
A vidék másik nagyjának, a pankotai születésű Csiky Gergelynek, még a díszpolgári oklevelét is egy fővárosi nyomdában rendelték meg.
Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkák
A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés első időszakában csupán néhány évkönyv, majd több tankönyv, egyletek, társaságok, közkönyvtárak, pénzintézetek könyv alakú kiadványai láttak napvilágot Aradon.
A kor helyi tollforgatóinak többsége vagy ismertebb fővárosi, budai, kassai nyomdákban jelentette meg munkáit, vagy beérte az Alföld, Az Arad és Vidéke, vagy az Aradi Közlöny tárca rovataival.
Az első szerény áttörés a nagyobb tanulmányok szerzőivel hozható összefüggésbe. Szöllösy Károly 1879-ben kiadta Arad sz. kir. város és megye összes népoktatási intézeteinek névsorát, 1879-ben pedig Az Aradvidéki-Tanítóegylet tíz évi működése c. összeállítást.
Lakatos Ottó 1881-ben jelentette meg Gyulai István nyomdájában Arad története című háromkötetes monográfiáját.
Réthy Lipót és fia nyomdájából került ki 1890-ben Némethy Károly tanító és műfordító összefoglaló tanulmánya: Arad város tanügyi története. A kötet megjelenésében már szerepe volt a z 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesületnek.
Ugyancsak a város szellemi életének kovászaként működő, idén fennállásának 130. évfordulóját ünneplő egyesület javaslatára állítja össze Varga Ottó helyi tanár az Aradi Vértanúk albumát, amely hatalmas könyvsiker, és későbbi újabb három kiadása és tekintélyes példányszáma ellenére ma is ritkaság.
A nagy lélegzetű és horderejű könyvekre a koronát Márki Sándor teszi fel 1895-ben Arad vármegye és Arad Szabad Királyi Város Története című monográfiájával. A monográfia bizottság gondozásában jelent meg, és mindmáig a kutató számára megkerülhetetlen forrásmű.
A grafikai megjelenítés szempontjából kimagasló a szép papíron, színvonalas fotókkal illusztrált album, Az Aradi Első Takarékpénztár hatvan évének története, amelyet 1901-ben a pénzintézet adott ki. Jelentőségében pedig legalább ilyen értékes Galsai Kovách Ernő 1911-ben megjelentetett Aradvár és Aradváros ostroma c. könyve.
Helyi szerzők, költők egy-egy aradi kiadású szépirodalmi munkája az első világháború végéig viszonylag csekély példányszámban és kivitelezésben került a könyvesboltokba. Közöttük említhetjük meg Cziffra Géza, a későbbi ismert filmrendező Ketten vagyunk verseskötetét, Csécsi Erzsébet, Antalné Kelecsényi Márta, Dálnoki Nagy Lajos, Faragó Rezső, ifj Vass Gusztáv verseit, Bajtay Mihály két regényét.
Külön szeretnék szólni Bakó László Gummi-Misi kalandjai című ifjúsági regényéről, amelyet Kerpel Izsó könyvkereskedő adott ki, és amely messze túllépve a város határait több nemzedék – ide tartozik e sorok írója is – kedvenc gyermekkori olvasmánya volt.
Nem annyira a szerzőknek a helyi könyvnyomtatás iránti fenntartását, mint inkább a nyilvánosság iránti vágyát mutatja az a tény, hogy az időszak felkapott hírlapszerkesztője és regényírója, Méray Horváth Károly Örök tűz című regénye is Budapesten látott nyomdafestéket. Akkoriban ugyanis az Aradi Nyomda Részvénytársaság, Réthy és fiai, Kalmár Sándor, Zlinszky István és társa nyomdája már a legigényesebb munkára is kellő technikai felszereltséggel és szakmai tudással rendelkezett. Méray egyébként a hazai kalandregény megalapítói közé sorolható.
A Kölcsey Egyesület azzal is támogatta a „hazai ipart”, hogy könyveit helyben nyomatta.
Furcsa sajátossága volt Aradnak ez a kettőség. Ignotus, a kiváló szerkesztő és irodalomszervező azt írta, „ha nem is a modern írók, de a modern olvasók városa lehetne a század elején.”
A kor aradi sajtója kétségtelenül élenjáró. A helyi könyvkiadás nem túlzottan igényes, nem is változatos, ám a lakosság olvasási kedve változatlanul magas. A Magyar Királyi Főgimnázium több mint 30 ezer kötetet számláló, több ritkaságot „rejtő” könyvtára, a Kölcsey Egyesület egyre gyarapodó közkönyvtára, több magánkönyvtár – a Kerpel Izsó tulajdonában lévő közel 100 ezer (!) kötettel rendelkezett – jól tükrözi az olvasás szeretetét.
És a gyarapodó, minden újra fogékony polgárság számára a szépen gyarapodó házi könyvtár nemcsak státusszimbólum.
Egyre inkább igény is.
Később találóan írta ezzel kapcsolatban Krenner Miklós: „Aradon a könyvesboltok nem buknak meg”.
Helikonistákkal vagy ellenükben
Trianon után a vidékies könyvkiadásnak meg kell küzdenie a mindenütt irredentizmust sejtő cenzúrával, s leszakítva Budapest köldökzsinórjáról próbálkozott megkapaszkodni. Az anyanyelv, a hagyományok, az identitástudat megőrzése az új helyzetben a korábbi időszaknál fokozottabb jelentkezésre késztetette a leválasztott országrészek íróit.
Aradon ez az életérzés a számszerűen irreálisan felduzzadt könyvkiadásban öltött testet, amely továbbra is megmaradt nyomdafüggőnek. Az egzisztenciális gondokkal küszködő számtalan kis nyomda a könyvnyomtatást egyfajta mentőövként tekintette.
Szinte tombolt a könyvkiadási láz.
Ne feledjük, azokban az években gazdasági válság söpört végig Európán. Ennek ellenére Erdélyben, a Partiumban és Bánságban 1919–1940 között, Monoki István adatai szerint, évi átlagban 316 könyv került ki a nyomdákból.
Az Erdélyi Szépműves Céh ebből 163 címet produkált. Arad 39 nyomdájából az említett időszakban összesen 354 mű került ki. Ebből 111 a minorita palotában lévő Vasárnap nyomdájából. A többin a Lovrov, a Genius nyomda, illetve Nagy Dániel Főbius, illetve Fórum nyomda-kiadója osztozott. A szép reményekkel induló Nagy Dániel novelláskötete és a Piros frakk című regénye 1922-ben, a Májusi szerenád 1928-ban jelent meg Aradon, de legsikeresebbnek tartott műve, a Cirkusz – már Kolozsváron 1926-ban.
A szerzők továbbra is maguk állták a nyomtatási költségeket.
Ekkoriban jött meg igazán Balla Károly, Fáskerti Tibor, Fekete Tivadar, Károly Sándor, Lits Antal, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Raffy Ádám írói kedve, ígéretesen bontakozott ki a fiatal hírlapíró, Horváth Imre tehetsége.
Az 1920-as években Aradon dolgozott Franyó Zoltán is. Akárcsak Szántó György, aki ugyan regényeinek zömét nagy lélegzetű vállalkozása, az avantgárd Periszkop kudarcának városában írta, ám másutt adta ki.
A nem szépirodalmi jellegű könyvek között akkoriban láttak nyomdafestéket Kara Győző főgimnáziumi tanár történelmi munkái és Bakács Miksa-Némedy Gábor Arad iparos város c. kötete.
Feltételezhetően Lits Antal hírlapíróhoz fűződő személyes barátságának köszönhető, hogy Krúdy Gyula Aradon jelentette meg a Fórum-könyvek sorozatban A nő-vadász című regényét.
Kiadó jellegű próbálkozás Nagy Dániel (1886–1944) Erdélyi Könyvtár című kezdeményezése, de kellő anyagi támogatottság híján kérész életű maradt. Hat könyvet jelentett meg: Berde Mária, Károly Sándor, Tabéry Géza, Szombati Szabó István műveit, de csak egy részüket adta ki Aradon.
Az irodalmi láz lassan csillapodott, sokan elhagyták Aradot. A gazdasági válság utolsó évében, 1933-ban Károly Sándor és Olosz Lajos életre hívták Aradon a marosvécsi Erdélyi Helikon „alternatívájának” szánt Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMÍR), de az új írói tömörülés erejéből is csak féltucat kötetre futotta. Aztán, mivel soraiba hívott írók nem akartak szembeszegülni a helikonistákkal, a lelkesedés hamar kihunyt.
A II. Bécsi Döntés után a világháború végéig mindössze 19 könyv jelent meg Aradon. Ebből öt a Kölcsey Egyesület által elindított „fecskés könyvek” (a borítólap rajzáról kapta a nevét) sorozatban. A kezdeményezéssel a magyar irodalom klasszikusainak munkáit szerették volna újra kiadni. A háborús viszonyok miatt erejükből csupán öt kötetre futotta. A kiadás szellemi gondozását dr. Berthe Nándor, Blédy Géza, a katolikus főgimnázium tanárai, illetve Olosz Lajos költő és Kakassy Endre vállalták fel.
Az államosításig a legnagyobb könyvválasztékot Aradon a főtéri Méra Paula féle könyvkereskedésben (ma Ioan Slavici) talált az olvasó.
Életünk és a könyv
A második világháború utáni politikai változások erősen rányomták bélyegüket a könyvkiadásra. A művelődéspolitikai erővonalak még csak halványan rajzolódtak ki, az olvasási kedvet a gazdasági dekonjunktúra negatívan befolyásolta. Aurora néven kiadói vállalkozás próbált közlési lehetőséget biztosítani az íróknak, de csekély volt iránta az érdeklődés.
Merőben új helyzet következett be 1948-ban, a nyomdák államosításával. A könyvkiadás gyeplőit az Állami Könyvkiadó vette kézbe, s a vidéki publikációk lehetősége még jobban beszűkült. 1956 után a magyar könyvkiadás országosan is mélypontra jutott.
Arad helyzetét tovább nehezítette a méltánytalan rajoni besorolás bő tíz esztendeje, hiszen a nagy nyomdák inkább csak a tartományi központokban működtek. A szüntelenül vékonyodó értelmiségi réteg is elbizonytalanodott, szebb időkre várt, vagy disszidált.
A városi és a mesterségesen felduzzasztott üzemi könyvtárak ekkoriban szerezték a legtöbb olvasót. A kispénzű, széles érdeklődéskörű polgárnak ez kínálkozott a leginkább elérhető alternatívának.
A vidéki könyvkiadás 1968 után a megyei művelődési bizottságok, s a népi alkotások házai hatáskörébe került. A kiadható munkákat politikai szempontok szerint rostálták meg.
A Kriterion Kiadó szinte le tudta fedni a teljes könyvpiacot.
A jelentős írók nélkül maradt Aradon ekkoriban a Tóth Árpád Irodalmi Kör maradt a magyar irodalombarátok egyetlen alkotó műhelye. Erejéből és lehetőségeiből a diktatúra idején csak az Önarckép c. antológiára futotta (1982). Írói közül Böszörményi Zoltán két verskötettel – Örvényszárnyon, 1979, Címjavaslatok 1981, míg Szabó Péter egy önálló verskötettel Szerelembontás (1980) – jelentkezett.
A Kör tagjainak második antológiája már jóval a rezsim bukása után csak 1997-ben jelent meg Feltámadunk címmel. A Vagyunk 1995-ban, majd a Vagyunk 2, ugyancsak az EMKE-füzetek formájában, 2002-ban kapott nyilvánosságot. Ugyancsak a körhöz tartozó tollforgatók írásaival.
A Lutheránum és a Pécskai Újság is jelentkezett a könyvpiacon.
Az utóbbi tizenöt esztendőben megpezsdült a könyvkiadás a megyében. Az Alma Mater Alapítvány és a Wieser Tibor Alap tucatot meghaladó műnek biztosított nyilvánossági lehetőséget.
A Kölcsey Egyesület 2003-ban kiadta a Havi Szemle antológiáját. Lehetőség címmel és újraindította a háborús viszonyok miatt megrekedt Fecskés könyveket. Közöttük Ficzay Dénes irodalomtörténész-tanár íróasztalfiókban maradt kéziratait.
A Kölcsey évente két-három új fecskés könyvvel jelentkezik. Már húsznál tart. Körülbelül ennyi a megyében élő „(több) kötetes magyar szerzők” száma is.
Az évezred elején elindított Irodalmi Jelen lap és az Irodalmi Jelen Könyvek és kiadója (Occident Media Kft.) pedig az irodalmi érdeklődés homlokterébe helyezték Aradot.
Az eddig napvilágot látott közel száz cím, a novella-, regény- és egyperces írások versenypályázata, a gyakori irodalmi találkozók, könyvbemutatók, budapesti ünnepi könyvhéti jelentkezések nemcsak a nyugati régió, hanem Erdély, az anyaország, sőt az emigráció íróinak érdeklődését is felkeltették.
De ez már napjaink valósága, amely bizonyára még számos újdonsággal és könyvcsemegével, valamint az ezzel járó szellemi nagykorúsággal szerez kellemes és hasznos órákat a magyar olvasóknak.
A kiadó történetének akár sommás összefoglalása is ma még nagyon korai.
Ez a jövő „kihívása.”
Magyar könyvek a Bánságban
Az első másfél század könyvtermése
Kényszerű elkésettséggel indul a könyvkiadás Temesváron. A reneszánsz kultúra virágzása, s a könyvnyomtatás magyarországi térhódítása idején került a Temesköz török kézre, majd amikor 164 év múlva felszabadult – magyar lakosság alig volt a vidéken – az osztrák gyarmatként kezelt régióban (s nem csak itt) a császári kormány a nyomdák felállítását politikai okokból minden módon igyekezett megakadályozni, tevékenységüket korlátozni. Még az 1716-os visszafoglalás után is hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az első nyomdát Temesváron 1771-ben felállították. Bár azelőtt is több, más tájról érkezett nyomdászlegény folyamodott a kamarai adminisztrációhoz nyomda-felállítási jogért, a bécsi parancsoknak alárendelt városvezetés sorra elutasította őket. Esélye sem volt az olyan kérvényezőnek, aki Erdélyből érkezett, ahol lutheránusok és kálvinisták között élt, Temesváron, ahol a protestánsok és magyarok visszatelepedését igen szigorú rendelkezések tiltották s akadályozták.
Az első temesvári nyomdatulajdonos, Josef Matthias Heimerl előbb a Gyárvárosban, majd a Belvárosban kapott helyet műhelye számára, s jóllehet hirdetőújságot és kalendáriumot is kiadott, könyvkereskedése is volt, nehezen élt meg belőlük, ezért könyvkötő műhelyt és vegyeskereskedést is működtetett. Kevés könyvet adott ki, ezek között van egy magyar nyelvű is, egy olasz szerzetes latin nyelvű munkájának magyar fordítása (Lelki Viadalom, 1780). Heimerl 1784-ben bekövetkezett halála után, egy-egy rövidebb életű nyomda próbálta ellátni a temesvári szükségleteket, igényeket. A könyvkiadást bénították az egymást követő cenzúrarendeletek. Tiltották a felvilágosodás eszméit propagáló művek kiadását. A nyomdász vagyonával, szabadságával, sőt vérével fizetett, ha az ügynöki ellenőrzés vallás-, erkölcs- vagy államellenesnek ítélte kiadványát. A „románokat” (regényeket) szintén üldözték, sőt behozatalukat is tiltották. A jövedelmező kiadványok, például iskolai tankönyvek kiadását a vidéki nyomdáknak megtiltották.
Klapka József hozott minőségi változást
Rövid időre kedvező változást hozott II. József, felvilágosult uralkodó sajtóreformja, de később a bécsi udvar ismét megszigorította a cenzúrát.
Magyar vonatkozásban népességgyarapodást, kulturális fellendülést hozott a vármegyerendszer visszaállítása, Temesvár szabad királyi városi rangra emelése, majd a reformkori országgyűlések szellemi kisugárzása. 1785-ben már 65 magyar nemesi család lakott Temesvárott (a vármegyei hivatali tisztségeket csak nemesek tölthették be), volt több magyar iparos, főként csizmadia és szabó valamint napszámos is. A magyar nyelv lassan hódított teret a többségében németajkú Temesváron. Míg a megyegyűlések 1823-tól magyar nyelven folynak, a városi hivatalnokok többsége egyáltalán nem érti a haza nyelvét, csupán 1844-ben vált a magyar a városi közigazgatás nyelvévé is.
Könyvkiadás terén Klapka József működése hozott minőségi változást a 19. század elején. Klapka József, Klapka György honvédtábornok apja, jelentős szerepet töltött be a Béga-parti város társadalmi, politikai és művelődési életében. Alig volt 20 éves, amikor Dávid Teréziával, Jonas Lajos nyomdász özvegyével házasságra lépett, s ezzel Temesvár egyetlen nyomdáját megszerezte, s 1807 és 1830 között sikeresen működtette. Rövid idő alatt üzletét felvirágoztatta, 1810 körül évi tízezer forint jövedelmet könyvelhetett el, 1817-ben pedig a felhasznált papírmennyiség szerint Magyarország 55 nyomdája között a tízedik helyet foglalta el. A vidéki nyomdáknak engedélyezett termékeket állította elő: hivatali nyomtatványokat, kalendáriumokat (maga szerkesztette, olykor négyezer példányt is eladott belőlük), álmoskönyveket nyomtatott. Hírlapkiadással is próbálkozott, a temesvári hírlapirodalom megalapítója volt, de ilyen irányú kísérleteivel nem aratott tartós sikereket. Egyházi, politikai, közigazgatási eseményeken elhangzott szónoklatokat, köszöntő és búcsúbeszédeket nyomtatott ki német, latin és magyar nyelven. A város egyik legbefolyásosabb polgára volt: a városi polgárőrség századosa, majd ezredese, két éven át a városi színházat vezette, 1815-ben 4000 kötettel kölcsönkönyvtárat nyitott (olvasóteremmel), 1819-ben Temesvár polgármesterévé választották. Tizennégy évig töltötte be a polgármesteri tisztséget, majd két alkalommal Temesvár országgyűlési követévé, több megye táblabírájává választotta, V. Ferdinánd király magyar nemesi rangra emelte. Visszavonult, 1833-tól tanácsosként szolgálta a város közügyeit (1863-ban hunyt el, 77 évesen). A hosszú távollétek miatt anyagi helyzete megromlott, házait, valamint temesvári és aradi nyomdáját kénytelen volt eladni Beichel Józsefnek, aki rövidesen Klapka kölcsönkönyvtárát és írószer-kereskedését is megvásárolta.
Beichel József Morvaországból került Temesvárra, polgárjogot csak 1825-ben nyert a városban, kiterjesztette üzleti vállalkozását, a Lonovics utcában könyvkereskedése volt, kölcsönkönyvtárát a Szeminárium épületében rendezte be. A temesvári hírlapok kiadó-tulajdonosa volt. Készített névjegyeket, számla- és váltólapokat, tabellás kimutatásokat stb-t. Beszédeken, énekeken kívül magyar vonatkozásban egyetlen érdekes könyv kiadása kötődik nevéhez: Ormós Zsigmond: Véres bosszú című regényének megjelentetése.
Beichel nyomdáját utódai örökölték, majd Förk Károly Gusztáv nyomdász, kiadó és író szerzett hírnevet és tekintélyt a szakmában, aki Stegel Ernővel vette meg, s „Förk és Társa” cégnév alatt működtette az egykori Beichel nyomdát. A német nyelvű lapok mellett nála nyomták a Temesvári Hírlapot 1876-1883 között.
Az 1848-as események visszhangra találtak a hazafias lelkületű temesváriakban. A sajtószabadság kivívása Hazay Ernőt, a későbbi kiváló publicistát sarkallta nyomdai munkára. Falragaszokban tájékoztatta a polgárokat a fontosabb politikai eseményekről, ő nyomtatta ki Kossuth Lajos felhívását, melyben a nemzetet fegyverre szólította. Temesvár lezárásakor, ostromállapotba helyezésekor elhagyta a császárhű várost és honvédnek állt. Nyomdáját csak 1851-ben nyithatta meg apja, Hazay Márk és másodszülött fia, Vilmos. Az ő nyomdájukban látott napvilágot az első magyar nyelvű lap, a Pesty Frigyes alapította Delejtű (1858–1861).
A magyar szabadságharc leverése után a régió „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” ismét osztrák tartománnyá, sajátos státusú közigazgatási egységgé vált. A bécsi hatóságok császári és királyi állami nyomdát költöztettek Temesvárra, amely a kiegyezésig, 1867-ig működött a Bánság fővárosában.
1867-ben indult a Magyar Testvérek nyomdája, mellette újabb vállalkozások is virágoztak, az osztrák-magyar kiegyezést követő kedvező légkörben és gazdasági fellendülésben. Az 1900-as századfordulón Temesvárnak 14 nyomdája volt, köztük több olyan, amely túlélte az első világháborút: a Csanádegyházmegyei, az Unió, Csendes Jakab, a Moravetz Testvérek és más nyomdák. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott az 1903-ban alapított Arany János Társaság, az Ormós Zsigmond által alapított Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat, Dél-magyarországi Közlöny, a Temesvári Hírlap, Szabolcska Mihály református lelkész, illetve a Református Egyház, a Dél Irodalmi Társaság és a Magyar Dél című lap.
1919: újból a cenzúra árnyékában
„A könyvek sorsában országok és népek sorsa tükröződik vissza” – vallja egyik nagy írónk, s gondolata az első világháború után fokozottan igazolódott. A Trianoni békeszerződés olyan nagyságrendű magyar népességet juttatott kisebbségi sorba Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, amelynek nyelvi és kulturális identitását, évszázadokon átívelő szellemiségét nem lehetett figyelembe nem venni. Megszorító rendelkezések, törvények és árgus szemekkel figyelő cenzorok határolták be a magyar nyelvű könyvkiadás eszmeiségét és mennyiségét.
Monoki István: Magyar könyvkiadás Romániában című kitartó munkával és szakértelemmel elkészített, bibliografikus könyvét lapozva számba vehetjük a romániai magyarság 1919 és 1940 között kinyomtatásra került szellemi termékeit. A könyv 8997 tételt tartalmaz, ebből 543 a bánsági könyvtermést képviseli. Érezzük, és a szerző is tudja, hogy nem teljes a felsorolás (viszont ennyi a fellelhető adat), hiszen a második világháború utáni rendszerváltozást óriási méretű könyvpusztítás követte. Könyvtárakat számoltak fel, hordtak szét, nyomtatványok tízezreit zúzták be azok, akik a múltat végképp el akarták törölni. A fennmaradt könyvpéldányokat és egyéb kiadványokat vallatva, jellemző tanulságokat vonhatunk le. Temesváron könnyebben kapott szabad utat a szórakoztató zene és irodalom, az orvosi és gazdasági szakirodalom, mint bármi más. A Moravetz Testvérek zeneműkiadó hivatala uralja a mezőnyt: Győri Emil, Madaras Gábor, Kálmán Andor és más komponisták sláger-, nóta-, tánczene-, operett- és dalműkiadványaival. A Moravetz Testvérek klasszikus zeneművek kottáit és könyveket is megjelentetett. Brázay Emil szerkesztésében a Pán könyvek sorozata és a kétes értékű A toll című lap rendszeresen az olvasók asztalára kerül. A Temesvári Hírlap külföldi regénysorozata s a Lugoson napvilágot látott Kirját Széfer könyvek is népszerűek voltak a „betűfogyasztók” körében. A Praxis Medici kiadványai az orvostársadalom szakmai igényességét bizonyítják.
Politikai vonatkozású könyveket szinte kizárólag a Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség folyóirat jelentősebb tanulmányainak különlenyomatai képviselik (Lugoson a Husvéth és Hoffer nyomdában látnak napvilágot). Az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának dokumentumértékű, megbecsült kiadványa a Magyar Népnaptár (1929–1940).
A szépirodalom már 1920-tól hallatott magáról. Erdélyben is elismert írók, költők és helyi szerzők 1920-tól folyamatosan, ha csak egy-egy könyvvel is, gazdagították a temesvári könyvtermelést. Berde Mária, Ormos Iván, Károly Sándor, Markovits Rodion, Endre Károly, Dinnyés Árpád, Fehér Olga, Stepper Vilmos, Uhlyárik Béla, Somló Lipót, Bardócz Árpád, Déznai Viktor, Plesz Artúr, Szabolcska Mihály, Kubán Endre, Draskóczy Ilma könyvei határozták meg a magyar könyvkiadás színvonalát és szellemi arculatát. Pezsgést vitt a város művelődési életébe Franyó Zoltán Temesvárra költözése (1925). Több lapot alapított: Esti Lloyd, 6 Órai Újság, 5 Órai Újság, Tíz Perc, könyvkiadót működtetett Genius néven, több művészeti eseményt, politikai megnyilvánulást kezdeményezett és szervezett.
1919–1940-es időszakban számos nyomda állt a könyvkiadók rendelkezésére, némelyik maga is kiadói szerepet töltött be. A legnevesebbek, a már említett Moravetz Testvérek mellett, a Csendes Testvérek, a Hunyadi, az Unió, a Csanádegyházmegyei, a Helicon, a Victoria, a Gutemberg, az Uhrmann voltak.
A mérhető megfogyatkozás
A második világháború után újraszerveződött a művelődési élet. Az 1945 utáni első években 21 kiadó és egyesület összesen 76 kiadványa jelent meg. A legtöbb a Litera Könyvkiadó, a Magyar Népi Szövetség és a Római Katolikus Nőszövetség kiadásában látott nyomdafestéket.
1948-ban a nyomdák államosításával és a könyvkiadás központosításával a temesvári magyar könyvkiadás eljelentéktelenedett.
A Bánsági Magyar Írók Egyesülete tett néhány lapalapítási és könyvkiadási kísérletet. 1849-ben indította a Bánsági Írást (rövid életű irodalmi folyóirat volt), 1957-ben a Romániai Írók Szövetségének temesvári fiókja kiadta a Bánsági Üzenet, Bánáti Tükör (1961), Hangrobbanás (1975) című antológiákat. Az 1970-es és 1980-as években jelent meg az irodalmi kör tagjainak írásaiból válogató Lépcsők című antológia (4 kötetet ért meg), a Népi Alkotások Háza Egy szelet fény című könyvben mutatta be a régió tollforgatóinak írásait. Az 1970 után létesített négynyelvű könyvkiadó, a Facla 29 magyar könyvet jelentetett meg, többségükben a korszak kommunista ideológiájától áthatott műveket.
Az 1989-es fordulat után megsokasodott az üzleti alapon szervezett magánnyomdák száma. Magyar nyelvű kiadványokra szakosodott vállalkozás nincs közöttük, de sok közülük – ArtPress, Eurostampa, Cosmopolitan Art, Excelsior Art, Mirton, Signata, Solness stb. – jelentet meg magyar nyelvű könyveket is, amennyiben a szerkesztésről és a korrektúráról a szerző gondoskodik. A magyar könyvtermés a város és a megye magyar lakosságához viszonyítva jelentékeny. Több könyvet is megjelentetett Temesváron: Anavi Ádám, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Boér Jenő, Fikl Klára, Kató Gizella, Pongrácz P. Mária, Szekernyés János, Pálkovács István, Jancsó Árpád és mások – Anavinak, Bárányinak, Pongrácz P. Máriának az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban is jelentek meg kötetei. Külön szeletét képezik a temesvári magyar könyvtermésnek a Romániából Németországba áttelepült szerzők: Billédy Ilona, Pap Tibor, Márton Anna elbeszélései, útleírásai, emlékezései. Egyes alapítványok, egyesületek, civilszervezetek szintén jelentetnek meg (kultúrtörténeti, helytörténeti, ismeretterjesztő, közösségszervező) kiadványokat.
Az ezredforduló után demográfiai okokból, de a tömeges kitelepülések miatt is megcsappant a temesvári magyar írók, költők, újságírók száma. Sajnos, az olvasóközönségre is érvényes a számbeli megfogyatkozás.
A jó könyv azonban ma is kapós portéka, s a gondolathordozó nyomtatott betű ereje nem lankadt, a könyvben megcsillanó szellem fénye ma is ragyog és útmutatónk bonyolultnak tűnő világunkban.
Él még a kezdeti lelkesedés
Csokonai után szabadon: Az is bolond, aki magyar könyvkiadásra vállalkozik mifelénk. Valóban így lenne? Ezt próbáltuk körüljárni, a teljesség igénye nélkül, 2011 kora nyarán Aradon és a megyében.
Az 1989-es rendszerváltásig tartó „hét szűk esztendő” után megnyílt a lehetőség, hogy a hazai, így az aradi magyarság is szabadon léphessen számos, számára addig többnyire tiltott területen. Az önálló politikai szerepvállalás tulajdonképpen csak a keretet volt hivatott betölteni, a sorra alakuló civilszervezetek már aktív szerepet is vállaltak – a könyvkiadásban is. A kezdeti lelkesedés a mai napig él, az optimizmus azonban jócskán lelohadt, és mindez főként az anyagi nehézségek miatt. Mindezt – mint cseppben a tenger – az aradi magyar könyvkiadás és az ehhez sorosan kapcsolódó könyvvásárlás – is igazolja.
Arad megyében szigorúan véve három civilszervezet és egy kiadó cég jelentet meg magyar nyelvű könyveket. Ezek a Kölcsey Egyesület, az Alma Mater Alapítvány, a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület és a Concord Media Kft. Számos aradi szerző könyve talált viszont, szerencsére, fogadókészségre hazai és magyarországi kiadóknál is.
Jubilál a Kölcsey Egyesület
Bár hivatalosan csak 1882 januárjában jegyezték be, alapításának 1881. december 15-i dátumát figyelembe véve mégis idén ünnepli a Kölcsey Egyesület fennállásának 130. évfordulóját – mondja Berecz Gábor, az egyesület titkára. – Ennek meg is akarjuk adni a módját, méghozzá egy jubileumi kötet megjelentetésével – teszi hozzá. – Amúgy az egyesület sokáig főként évkönyveket, kalendáriumokat, Kölcsey-füzeteket adott ki, az első négy Fecskés könyv 1943-ban, az ötödik 1944-ben jelent meg. Aztán, figyelembe véve az 1948-as megszüntetés miatti kényszerszünetet, csak az 1990. évi újraalakulás után nyílt lehetőség ismét könyvkiadásban gondolkodni. Így is eltelt jó pár év, amíg újra Fecskés könyvet tehettünk az olvasó asztalára: az 1997-ben megjelent Olosz Lajos-kötetről van szó. Azóta szerencsére az évek során rendszeresen jelentkezhettünk Fecskés könyvekkel, tavaly decemberben – a Lejtényi Sándor két tanulmányát tartalmazóval – eljutva a huszadikig.
– Milyen kiadási elveket követnek?
– Köteteinkkel fel kívánjuk eleveníteni az Arad és Aradi vidék

Egy irodalomtörténész műhelyében
Mély meggyőződésem, hogy egy magyar irodalom volt és maradt, mint ahogy egy magyar nemzet van – hangsúlyozta Pomogáts Béla irodalomtörténész tegnap délután a Magyar irodalom Erdélyben című munkájának legújabb, 1968–1989 közötti időszakát bemutató, ötödik kötetének sepsiszentgyörgyi bemutatóján, melyen részt vett Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet is.
A Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott találkozón Kozma Mária, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője úgy vélekedett, a szóban forgó többkötetes munka Pomogáts fő műve, a szerző jelenléte a magyar köz- és irodalmi életben folytonos, és ennek súlya van. Pomogáts Béla elmondta, 1969 óta folyamatosan foglalkozik erdélyi írókkal, műveikkel, a mostani a százegyedik saját könyve, mintegy harmincban erről a témáról írt. Erdély veszélyeztetett területe a magyar kultúrának, ám ennek ellenére Erdélyben sokkal komolyabban veszik a magyar kultúra ügyét, mint Magyarországon – vélekedett. Szólt továbbá a két Forrás-nemzedékről, az irodalomtörténész csoportosítási kényszeréről, noha “Nagy László és Kányádi Sándor azért a mélyben rokonok”. S bár létezik tájnyelv, székely mentalitás és irodalmi hagyomány, székely nyelv nincs, csak magyar nyelv – tette hozzá Pomogáts Béla.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pomogáts Béla: a kultúra nem üzlet
Sepsiszentgyörgyi könyvbemutatóján Pomogáts Béla magyarországi irodalomtörténész nem csak a Magyar irodalom Erdélyben legújabb kötetéről beszélt, hanem kritikus szavakkal szólt a magyarok olvasási szokásairól, nehezményezve, hogy nagyon lealacsonyodott az olvasási kultúra. Pomogáts, aki egyben a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaság – Anyanyelvi Konferencia elnöke, a jövőt illetően inkább pesszimista, mint derűlátó; úgy véli, mostanra a sör meg a pálinka felváltotta a könyvet, ma már csak „híg irodalmat, szemetet” – erotikus és ponyvaregényeket – olvas a magyarországi olvasók nagy része, s noha egyre többen bolyonganak a világhálón, szerinte az internet civilizációs eszköz, de nem kultúra.
Pomogáts Béla szerint – aki, amikor „sokat olvasott”, évente három-négyszáz könyvet tudott maga mögött – két nagy veszély leselkedik az olvasáskultúrára, az egyik, hogy teljesen átveszi a könyv szerepét az elektronikus civilizáció. Nem nagyon olvasnak ma már könyveket, magyarázza, hanem a tévé, a rádió, a „különféle digitális szerkentyűk” válnak fontosakká, és bár a magyarországi és az erdélyi könyvkiadás nagyon látványos eredményekkel jár, a kötetek egyre kisebb példányszámban jelennek meg. „Szép emlékem, hogy a nyolcvanas évek közepén jelent meg Galgóczi Erzsébetnek a Vidravas című regénye – egyik első nagy leleplező regény volt a Rákosi rendszer szörnyűségeiről –, és az első kiadás néhány hónap alatt nyolcvankétezer példányban fogyott el. Ma egy népszerű író sikeres regénye nagyon jó, ha két-háromezer példányban megjelenik, verseskötet legfennebb néhány száz példányban. Egy kiváló magyar költőnek, Rába Györgynek volt egy verseskötete, mely összesen hetvenkét példányban került el az olvasóhoz. Ezek elég szomorú statisztikai adatok.”
A másik nagy veszély Pomogáts szerint a tömegkultúra hatása: egyre kevesebben olvasnak komoly irodalmat, szakkönyveket még kevesebben. „Amikor tanár voltam egy újpesti technikumban, és villamossal jártam az iskolába, rendszeresen olvasó embereket láttam. Volt Magyarországon egy Olcsó könyvtár nevű sorozat, három forintba – egy pohár sör árába – került egy kötet, mindent kiadtak, több mint ezer kötet jelent meg. Homérosztól Németh Lászlóig és Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig bármit el lehetett olvasni, és számtalanszor láttam, hogy munkáskülsejű emberek állnak villamoson, autóbuszon, fogódzkodnak egyik kezükkel, és a másik kezükben ott van kinyitva egy Olcsó könyvtár-kötet. Ezt ma már nem lehet látni, ha valaki olvas, ezeket a rettenetes giccseket és álkalandregényeket olvassa, rosszabb esetben pedig pornográfiát”. A lakosság öt százaléka keres szépirodalmat, ezen valamiképpen meg kellene próbálni változtatni. A magyarországi olvasók csupán néhány erdélyi írót ismernek: Nyirő József, Tamási Áron, Wass Albert.
Úgy véli, olyan kulturális politikára lenne szükség, ami megpróbálja ösztönözni a könyvolvasást, jobban össze kellene fogniuk azoknak a szervezeteknek is, amelyeknek a kezébe helyezték az irodalom sorsát – írók, irodalmi társaságok, írószövetségek, könyvkiadók, könyvtárak, könyvterjesztők –, mert ebben a tekintetben is sok a mulasztás. A mai könyvárak mellett nem is lehet elvárni az emberektől, az ország lakosságának nyolcvan százalékától, hogy kenyér és szalonna helyett könyveket vásároljon. Szerinte elérhető áron kellene könyveket forgalmazni, az olvasás támogatásában a Magyar Köztársaságnak kellene határozottságot vállalnia, ezen partizánharccal nem lehet segíteni.
Szüksége lett volna a Romániai magyar irodalmi lexikon utolsó köteteire, de az egyik magyarországi nagy könyvkereskedésben azt mondták, nincs, mert „ezt a könyvet legfennebb hatvan–hetven példányban tudják eladni”. Az nekik nem érdekes, tehát csak olyan könyvet terjesztenek, amit legalább ezer példányban el tudnak adni, márpedig ezer példányban legfeljebb a giccseket, a pornográfiát, a rémregényeket lehet eladni, egy lexikont, egy verseskötetet nem – fűzi hozzá. „Meg is mondták, a könyv ugyanolyan árucikk, mint a pálinka, a kolbász és a gumióvszer”. „Nagyon nehezményezem, hogy a könyvforgalmazás teljesen alárendelődött az üzleti szempontnak, márpedig a kultúra nem üzlet, soha nem volt üzlet. Nem volt a világon olyan társadalom, ahol a kultúra üzletnek számított. Ameddig ezt a helyzetet nem lehet áttörni, akár állami intézkedéssel, akár a szellemi életnek a gazdasági életnek valami összefogásával, addig ez a helyzet nem változik meg”. Szerinte át kellene alakítani a magyar közszellemet, mert a haszonelvű, pénzközpontú világkép „elég szörnyű eredményeket hozott Magyarországon”.
Pomogáts Béla felidézte Nagy László utolsó televíziós beszélgetését, amikor megkérdezték tőle, mit üzen az emberiségnek? A költő azt válaszolta, ha még emberi formájuk lesz, akkor csókoltatja őket. „Féltem a jövőt – mondja erre Pomogáts –, nagyon meg tudom érteni Nagy Laci aggodalmát, én azonban nem csókoltatom őket”...
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szívmentve jön a bátorság
Fehéregyháza vasárnap
Enyhén szólva a provokált vagy csak számítógépelt információhiány jegyében „kerítettek sort” az idei Petőfi-emlékezésre Fehéregyházán. A világháló, a napisajtó előzetesen alig tudhatott meg valami lényeget a végül „spontánul” alakult programról: hogy a szószéki beszédet a millenniumi unitárius templomban Nagy László püspökhelyettes mondja, hogy a három székely megye közgyűlési elnökei jóval a hivatalos műsor előtt, mintegy mutyiban koszorúznak (mínusz egyes „kivitelben”) a turulmadaras emlékműnél, hogy a testvértelepülések hűséges odajárói közül kik beszélnek, hogy az ez idáig ott „mérvadó politikusnak” számító kardosjákobok közül miért nem jön el senki sem –, hogy ezt az ez idáig a magyarság reprezentatív megnyilvánulásának tartott ünnepet kinek vagy kiknek áll érdekében/érdekükben a süppedő rét alá duvasztani… Nem tudható, bár sejthető: ismét belecsülkölt a magyarok ünnepébe az ólbeli tenyészetek locsot kavargató vályúit porciózó perchivatalnokok suppendáréja.
Ennek ellenére Fehéregyházán a vasárnap délután széljárása, a felhők tobzódása ellenére is ragyogóra sikerült. A fúvósok, a szavalók, a székelyudvarhelyi magyar férfikórus Kovács László vezette pompás dallamszervezete hoztak örömteli emelkedést, hasonlóképp a politikus vendégszövegek a turulmadaras emlékműnél.
Barátok és szerelmesek, élők és lélekölők, kikben hinnénk: ingyen és szívmentve adták a kősziklás bátorságot –¸ hét ágra, századszor annyira tágra nyíló magyarságunkhoz. Népújság (Marosvásárhely)

Az utolsó esély
Közös ima a MOGYE magyar tagozatáért
Ha érvénybe lép a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új chartája, nincs tovább. Most van az utolsó történelmi esély, amivel megakadályozható a magyar nyelvű oktatás szempontjából diszkriminatív működési szabályzat elfogadása – hangzott el dr. Ajtay Mária egyetemi tanár hosszasan megtapsolt beszédében csütörtökön este a vártemplomi rendezvényen. Mint beszámoltunk, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) és a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) által az anyanyelven tanulás korlátlan szabadságáért és a MOGYE önálló magyar tagozatának létrehozásért meghirdetett közös ima megtartását nem engedélyezték a városháza és a Kultúrpalota előtt, a résztvevők ezért kényszerültek a Vártemplomba.
– Azért tiltottak ki, mert félnek – mondta a szónok, aki összefoglalta az 1946-ban királyi rendelettel létrehozott magyar tannyelvű egyetem külföldi és belföldi professzorok által sikeressé tett korszakát, majd a vegyes tannyelvűvé váló intézet 1962-89 közötti elsorvasztásáról, s a rendszerváltás után az egyetem lépcsőjén az önálló magyar karért sztrájkoló diákság próbálkozásáról beszélt.
– Rosszabb állapotban vagyunk, mint 1989 előtt, mivel a magyar oktatói keret nem nőtt, kevés a fiatal oktató, de ezt a megígért magyarországi segítség igénybevételével orvosolni lehetne. Miközben az egyetem megítélése folyton romlik, a román vezetők egyre ádázabban és nyíltabban mondanak nemet a magyar oktatásra, s az így kialakult ellentét és feszültség hangulatában nehéz dolgozni. Minél meggyőzőbben kell kérni, követelni, hogy a miniszter ne írja alá a magyar oktatást ellehetetlenítő chartát – hangsúlyozta a szónok.
Korábban erre figyelmeztette a jelenlevőket dr. Benedek István professzor, a városi tanács frakcióvezetője is, aki szerint a közösség kell nyomást gyakoroljon a törvény betartatására.
Amíg a törvény megengedi, hogy állami támogatással magyarul lehessen tanulni, ezt a lehetőséget ki kell használni. A küzdelmet nem szabad feladni, s amellett, hogy a város lakossága a magyar kar és a diákok mellé áll, rajtunk múlik, hogy olyan polgármestere legyen Marosvásárhelynek, aki a város őslakóit nem tiltja ki a főtérről – hangzott el dr. Hollanda Dénes egyetemi tanár, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karának volt dékánja beszédében.
A főtér visszaszerzését elnapoljuk, de nem sokáig – ígérte a szervezők nevében Ádám Valérián, majd Fodor Imre fogalmazta meg, hogy követeléseinket világosan megfogalmazva kell politizálni, és egy szép csángó imával fejezte be beszédét. Oláh Dénes katolikus főesperes az együtt repülni tudó vadludak példáját ajánlotta követésre méltónak, és kifejezte reményét az isteni gondviselésben. Nagy László unitárius lelkész megdöbbenésének adott hangot, hogy 2011-ben, egy magát demokratikusnak nevező társadalomban azt kérik a lelkésztől, hogy egy héttel a közös ima előtt nyújtsa be a rendőrségre, hogy mit fog mondani. Bibliai példát idézve fejtette ki, hogy a keresztfán Jézus anyanyelvén imádkozott, majd sajnálatát fejezte ki azok iránt, akik az ima erejében kételkedve nem vettek részt a rendezvényen. Végül áldást kért a józan ész győzelmére, s befejezésképpen Ötvös József református esperes, a házigazda mondott köszönetet az együttlétért.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Zarándokként visszatérni
Zizi könyve
Ahol leoldom saruimat (Arcok és szent helyek – erdélyi szemmel) – ez a címe annak a kötetnek, amelyet igen érdekes könyvbemutató keretében múlt szombat délután ismertettek a vásárhelyi közönséggel.
Telt házas publikum gyűlt össze a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János Termében, ahol elsőként Nagy László lelkész, unitárius főjegyző köszöntötte házigazdaként a megjelenteket. A kötetet és szerzőjét – dr. Gellérd Juditot – barátnője, Koszta Gabriella színművésznő méltatta.
– Barátságunk több mint ötvenéves. Édesapáink együtt raboskodtak a Duna- csatornánál, míg mi pionírokként kalászgyűjtők voltunk. Barátságunk azóta tart, így boldogan olvastam Gellérd Judit, vagy ahogyan mindenki ismeri – Zizi – könyvét. Sokoldalú tevékenysége, nyitottsága okán a világon mindenhol vannak barátai. Mostanában rengeteg útikönyv jelenik meg, kitárult a tér és az idő. Akik turista- útikönyvet keresnek, azoknak nem ajánlom a Zizi kötetét, mert nem az. Hanem egy rendkívül szenvedélyes, kíváncsi ember szemlélődése a világban. Erdélyi látásmóddal szemléli a legtávolabbi kultúrákat, biztos szemszögből keresi a mindenhol egyformán érvényes kapcsolódási pontokat: a megértést, a nyitottságot, a rejtett titkok megtapasztalását. A kötetben nyolc utazás nyolc útleírása szerepel igényes, szép, erdélyi magyar nyelven, élményeit közvetlenül és láttatóan osztja meg. Zizi orvos, emellett aktívan zenél és fontos karitatív tevékenységet végez. Sokat gyűjtött az erdélyi egyházaknak, e nyolc útjáról saját élményeit szeretné megosztani, tapasztalatait hazahozni. Ehhez tehetségre van szükség. Másik értéke, hogy e rohanó világban állandóan a transzcendenssel találkozik, rejtett, titkos dolgokra irányítja a figyelmet, összefüggéseket keres és talál az erdélyi és a távol-keleti kultúrák között. Ez látásmód kérdése és én ezt nagyon értékelem. Jósága, szeretetre való törekvése ötvenkét éves barátságunk alatt semmit sem változott – mondta a méltató, majd egy megkapó részletet olvasott fel a kötetből: olvasmányos és elgondolkodtató beszámolót egy Gangesz-parti hamvasztásról.
A méltatás után a szerző is felszólalt, szokatlan, de érdekes módon: Zizi's Movie címmel 28 perces, képekből, filmfelvételekből álló kisfilmet láttunk a kötetében szereplő utazások helyszíneiről Dél-Afrikától Nepálig, a vetítés közben ezeket ismertette. – Akárhova utazom, mindig zarándokként térek haza, mert a szentség magva mindenhol megvan. Ha huszonkét évvel ezelőtt amerikai férjem nem vesz el, ma nincsen ez a könyv. Kétszer kaptunk meghívót az úszó egyetemre: egy luxushajón három hónap alatt körbeutaztuk tanítványainkkal a Földet. Férjem keleti vallástörténész, így sokszor jártunk Ázsiában, Japánban. Meghívtak esküvőre a Machu Pichura, ahol én voltam az eskető pap. Nepálban megemlékező istentiszteletet tartottak az édesapám emlékére, a tibetiek iránt mélységes vonzalom él bennem: örökre megmaradt a Katmanduban hazájukért folyamatosan imádkozó emberek látványa. Csatlakoztam hozzájuk én is, Tibetért, Erdélyért imádkoztam hat órán keresztül. Azóta Tibet–Erdély analógiáról prédikálok Amerikában. Gyászoltam az Ararát alatt a legrégebbi keresztény ország lakói, az örmények ellen elkövetett genocídium áldozatait, amelyet a mai napig nem ismer el Törökország. Erdélyi szemmel úgy látom, hogy csak akkor van jövő egy kisebbség számára, ha ismeri a múltját, az értékeit. Ezért van itt, az erdélyi magyarságnak jövője és ezért nincs a hawaii őslakosságnak. A férjemmel oda költöztünk, ő ott azóta önkéntes, az őslakosok kultúrájának feltámasztásán dolgozik. Több életveszélyes fenyegetést kaptunk, hogy hagyjuk el a szigetet. A huszonegyedik század Amerikájában a hawaii őslakosság nyelve és szokásai tiltottak. A hágai bíróság elé is vittük az ügyet, sikeresen. Utazásaim tapasztalata, hogy minden mindennel összefügg, a szeretet ellentéte pedig nem a gyűlölet, hanem a közöny – mondta a szerző, aki az est végén rövid műsort adott elő – hegedűn.
Nagy Boton. Népújság (Marosvásárhely)

Unitárius templomot avatnak szombaton Szovátán
Október 8-án, szombaton Szovátán felavatják az 1999–2011 között felépített unitárius templomot. A templom- és harangavató ünnepség de. 11 órától kezdődik, ahol az egyházi beszédet Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tartja. Az érkező vendégeket 10 órától fogadják, majd egy helybeli fiatal képzőművész kiállítását, valamint a templom építésének történetéről készült kisfilmet tekinthetnek meg. Az avatóünnepség keretében az egyházközség történetét Fekete Árpád történész ismerteti, a templomépítésről pedig Orbán Pál egyházközségi gondnok beszél. A templomszentelést kórusfellépés, vers és köszöntőbeszédek egészítik ki, valamint az ilyen rendkívüli alkalmakkor is szokásos úrvacsoraosztás, amelyre Nagy László főjegyző mond előkészítő beszédet.
Népújság (Marosvásárhely)

Megemlékezés az összefogás jegyében
Vörösmarty Mihály Szózatával kezdődött és a magyar, illetve a székely himnusz eléneklésével ért véget az a rendezvény, amelyen tegnap délután a Székely Vértanúk emlékművénél közösen emlékeztek meg az erdélyi magyar pártok az aradi és a marosvásárhelyi vértanúkról.
Miután elhelyezték az emlékezés koszorúit, a tömeg az orvosi egyetem elé vonult, ahol a kerítésre 1500 szál szegfűt tűztek fel: fehéret a magyar oktatásért, sárgát a román oktatásért, és pirosat a vértanúk véréért.
Nem engedhetünk a ’48-ból, az ’56-ból és a ’89-ből
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke miközben "kezet fogott az RMDSZ-szel és a Magyar Polgári Párttal" elindította, hogy a szabadságharc hőseinek emléke a ma emberét is kötelezi, hogy kiálljon a szabadság mellett. Hangsúlyozta, a forradalmak, de különösen az 1989-es forradalom szellemiségét meg kell őrizni, meg kell védeni, különösen ma, amikor a magyar felsőoktatás "a tovább élő nacionál-kommunizmus vértelen támadásának, a többségi politika agresszivitásának áldozatává eshet. Az oktatási törvény félremagyarázásának nevezte, hogy az orvosi egyetem szenátusa az egyetemi autonómiára hivatkozva korlátozza a magyarok jogait. Az igazi autonómia nem jelenthet jogfosztást, jelentette ki, visszautasítva ugyanakkor a prefektus vádját, aki szerint a MOGYE magyar tagozatáért szervezett tiltakozó megmozdulás provokáció lenne. Nem mi provokálunk, minket provokálnak, mondta az EP alelnöke.
Zsigmond Barna Pál, a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulja a magyar kormány üzenetét olvasta fel.
Borbély László környezetvédelmi miniszter, az RMDSZ politikai alelnöke az összefogás szükségességét hangsúlyozta, amely ma is épp oly időszerű, mint volt 1848-ban, 1956-ban vagy 1989-ben. "Mi nem kérünk mást, nem kértünk mást ’90 óta, csak azt, hogy tartsa be mindenki a törvényeket, és biztosítsa minden nemzeti közösségnek a jogát, hogy a saját kultúráját, a saját anyanyelvét ápolja", jelentette ki, hozzátéve, hogy meg kell találni az összefogás módját, hiszen "ha mi összefogunk, lehet, hogy lesz valaki ellenünk, de legyőzzük". Kijelentette: a marosvásárhelyiek megszenvedtek a demokráciáért, ezért meg kell találni az összefogás módját, mert csak így lehet legyőzni azokat, akik a magyar közösség ellen akarnak fellépni.
Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere felhívta a figyelmet, hogy az aradi vértanúk a nemzet megmaradásáért adták életüket, ezzel példát mutatnak számunkra és erőt adnak a mindennapi küzdelmeinkhez.
Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke sajnálattal állapította meg, hogy húsz évvel a rendszerváltás után még mindig harcolni kell a magyarság jogaiért a felsőoktatásban egy olyan egyetemen, amelyen egykor tiszta magyar nyelven folyt az orvosképzés, később két nyelven folyt az oktatás. "Ma pedig ott tartunk, hogy a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása ellen kell harcolnunk".
Kijelentette: példát kell mutatni Európának, hogy az erdélyi magyarság alkotó közösség, nem fog elveszni, élni fog.
Portik Vilmos, az EMNT elnökségi tagja feltette a kérdést, hogy vannak-e ma azokhoz hasonlók, akikre emlékeztünk, akik "felráznak bennünket a bóbiskolásból"? "Mi, akik most itt vagyunk, puszta jelenlétünkkel arról teszünk tanúbizonyságot, hogy képesek vagyunk az álomban ringadózókat felébreszteni". Marosvásárhelyen erre van szükség, mert hiába telt el két évtized a rendszerváltás óta, egyesek olyan jogok megvalósulását akadályozzák, amelyek már akkor is orvoslásra szorultak, harcolnunk kell azért, hogy az orvosi egyetemen érvényesítsék a törvényt, mondta egyebek között.
Kelemen Ferenc, a Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi elnöke szerint 22 évvel a rendszerváltás után, "semmit sem változott a helyzetünk, még mindig csak szaladunk az események után ahelyett, hogy alakítanánk őket". Mindezekért a két évtizedes elhibázott baloldali politikát okolta.
A keresztény történelmi egyházak nevében Nagy László unitárius püspökhelyettes szólt az egybegyűltekhez, hangsúlyozva, hogy megemlékezésre és tiszteletadásra gyűltek össze, mert "ünneplésre nincsen okunk", ha visszanézünk az elmúlt napokra és évekre. Rámutatott: a teherhordozás közös kell legyen, de valaminek a szellemében, a Krisztus törvénye szellemében, amely nem lehet más, mint az, amiről Pál apostol beszélt, hogy egymásra figyeljünk.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Újabb harang hívogat
Unitárius templomszentelő Szovátán
Szombaton szép és felemelő ünnepség keretében szentelték fel a szovátai Géra utcai unitárius templomot, melyet 1999-2011 között épített fel a mindössze 167 lelket számláló unitárius egyházközség. Lázár Levente, az építő gyülekezet lelkészének meghívására a templomot és a harangot Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök áldotta meg. Az eseményt megtisztelte jelenlétével: Nagy László unitárius főjegyző, Kecskés Csaba esperes, a budapesti és a California állambeli, marini testvérgyülekezetek képviselői, továbbá Péter Ferenc, Szováta polgármestere.
Unitárius közösségünk jelképe
Az új templom rendkívül szép architektúrájú, harmóniát sugárzó épület, amelyet ízlésesen és igényesen bútoroztak be a szovátai unitáriusok. Bálint Benczédi Ferenc püspök igehirdetésében kiemelte: Sokan és sokszor arra törekedtek, hogy közösségeinket szétrombolják, de nem tudták kioltani a hívekből azt az óhajt, hogy Istennek és az imádságnak hajlékot emeljenek. Sok gond, viszály és nehézség ellenére felépült Isten háza, amely a szovátaiak küzdelmének, szorgalmának, összefogásának és az Istenhez való ragaszkodásának jelképe. – Azért szép ez a templom, mert szívet, lelket beleépítettek. A toronyban ott van a harang, amelynek hívó szava minden szovátaihoz szól, hirdeti: Isten gondviselő szeretete velünk van. E nélkül a gondviselés nélkül nem épülhetett volna fel a templom. E gondviseléssel tudunk családokat, gyülekezetet és közösséget formálni és megtartani. A templomaink a közösségek jelképei. Sokan kísértük figyelemmel a templom építését a szándék megszületésétől az utolsó simításokig. Tizenkét év után itt állunk egy olyan hajlékban, amely az unitárius közösség otthona lesz – mondta a püspök.
Nem elég álmodni, dolgozni kell!
Az egyházközség hat évtizedes történetét Fekete Árpád nyugalmazott történelemtanár ismertette, aki elmondta, hogy a gyülekezet tagjai a Nyikó, a Homoród, a Nyárád és a Küküllők mentéről kerültek Szovátára. Első lelkészük a csókfalvi Gál Jenő volt. Ahogy nőtt a gyülekezet, megfogalmazódott bennük, hogy saját templomot építsenek.
– Álmodni emberi dolog. Közösen álmodni egy kicsivel több. Mi templomot álmodtunk. Azonban az álomtól a valóságig hosszú út vezet – kezdte beszámolóját Orbán Pál gondnok, akinek nevéhez a templomépítés oroszlánrésze fűződik. Az egykori sós fürdő helyén található telket 1996-ban az önkormányzat átengedte az unitárius egyháznak, ekkor telekelték. 1997-ben elkészült Borsos Antal építész látványterve és a hozzávetőleges költségvetés, majd a topográfiai, geológiai mérések. 1999 novemberében leteszik az alapkövet. Közben pályázatokat írnak, téglajegyeket árusítanak, hogy előteremtsék az anyagiakat. 2003-ban a falazás és a tetőszerkezet felépítése következik. 2005-ben belül is elkészül a templomhajó, az első istentiszteletet az őszi hálaadáskor tartják meg. 2008-ban átadták a papilakot, 2009-ben a garázst. Kazánházat építettek. A kivitelező a Berdia Kft. volt. Támogatásokból, pályázatokból hozzávetőlegesen –mindössze – 124.000 eurót kaptak. Az összeg legnagyobb részét, 40,6 százalékot a magyar állam adományozta. A román állam 28 százalékkal, a megyei tanács 3 százalékkal, a kerületi tanács 7,3 százalékkal, a gyülekezet 15,2 százalékkal, Fazakas János 5 százalékkal járult hozzá az építkezéshez. – Az épület reális értéke azonban ennél sokkal nagyobb, a különbség a mi munkánk. Nem elég dicsérő, szép szavakat vagy bátorítást mondani, dolgozni kell! – mondta Orbán Pál gondnok, az építkezés vezetője.
Emléklapok és úrvacsoraosztás
A templomszentelési ünnepségen úrvacsorát osztottak, melyhez Nagy László főjegyző mondott előkészítő beszédet. Az ünnepségen köszöntések hangzottak el Vass Mihály kebli tanácsos, Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör esperese és Péter Ferenc polgármester, Chip Wright kaliforniai lelkész, Sándor Szilárd, a lelkészközösség képviselője részéről. Szavalt Bíró Izolda Krisztina és Balázs Adél. Hegedűn játszott dr. Geréb Judit. Fellépett a Fülöp Judit vezette Intermezzo kórus. Vámos Tibor, a román kormány kultuszügyekkel foglalkozó államtitkára Adrian Lemeni üdvözletét tolmácsolta.
Lázár Levente lelkipásztor emléklapokat osztott ki mindazoknak, akik hozzájárultak a templom építéséhez.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Kápolna a Bekecs tetején
Tegnap délelőtt ködfátyol mögül tűnt elő a bekecsi kápolna égre törő sziluettje. Már távolról látni a karcsún magasló épületet, amely irányt, utat mutat a zarándoklóknak. Az alapkövet 2005-ben helyezték el. A mostanra felhúzott épületeket több környékbeli település katolikus egyházi méltósága társaságában Oláh Dénes római katolikus főesperes szentelte fel és adta át a híveknek.
A borús idő ellenére több százan jöttek el a Bekecs 1080 méter magas csúcsa alatti épületegyüttes avatójára. A szentelést és a misét követően Oláh Dénes főesperes beszédében elmondta, hogy csoda történt a Bekecsen. A kápolna megépítése az összetartó, megtartó erő példázata. A templom üzenet, az evangéliumi élet, a lelki üdvösség, az élet igazolása. A Bekecs tetején épült kápolna nem plébánia, ide csak jeles napokon jönnek el a hívek, de látványa a tekintetet az ég fele irányítja, s azt üzeni nekünk, hogy azé a föld, aki megveti rajta a lábát, aki tervez és épít a történelem viharai dacára, hiszen erre köteleznek őseink. A kápolna az összefogás emlékműve is, mivel megépítésében az egyház, a megyei önkormányzat, vállalkozók, testvértelepülések, magánemberek, művészek, katolikus és református hívek egyaránt "téglákat" helyeztek el az alapoktól a toronyig. Ezt kell igazolnunk jelenlétünkkel, hogy az egymásra épülő téglákkal és nem a széthúzással erősítjük megmaradásunkat – mondta többek között Oláh Dénes.
Krizbai Nemes György nyárád-magyarósi református lelkipásztor történelmi eseménynek nevezte a kápolnaavatót, amely hitben, összefogásban megerősítheti a nyárádmentieket, majd hívei nevében megáldotta a létesítményt. Nagy László selyei plébános megköszönte a tervezőnek, az építőknek és mindazoknak, akik hozzájárultak az "álom" valóra váltásához, a kitartó munkát és a segítséget. Az épület fő támogatójának képviselőjével, Lokodi Edit Emőke megyei tanácselnökkel emlékoklevelet adtak át valamennyiüknek.
A teljesség igénye nélkül megemlítjük: Moldován Tibor tervezőt, Konrád Árpád, Molnár Antal építészeket, a megyei tanácsot, a magyarországi Selye testvértelepülést, Bandi Katalint, aki a faliszőnyeget adományozta, a szovátai Softeam, Sovirus, a Building Invest cégeket, Ákosfalva, Nyárádremete, Nyárádmagyarós, Köszvényes, Deményháza, Makfalva, Nyárádszereda önkormányzatait és plébániáit, a Nyárádmenti Kistérségi Társulást, a Marosszéki Közbirtokosságot, több megyei tanácsost (köztünk Balogh Józsefet, Ilyés Tóth Sándort), Kerekes Károly képviselőt, a nyárádmagyarósi református egyházközösséget, több lelkes magánszemélyt, akiknek a neve elhangzott az oklevelek átadásakor.
Az eseményt követően Lokodi Edit Emőke a természetjárók zarándokhelyét is felkereste és a huszárok kíséretében megkoszorúzta a Bekecs néhai kutatójának, térképezőjének, Kocsis Hobo Lászlónak az emlékére felállított kopjafát. Az ünnepség a nyárádselyei kultúrotthonban ért véget, ahol az esemény fontosságát tükrözve több – a kápolnáról és a Bekecsről – "frissen" született vers és ének is elhangzott.
Késő délutánra a felhők is eloszlottak, és a kápolna frissen meszelt fehér falai messziről hirdették, hogy a Mindenhatónak új hajlék épült a Bekecs tetején.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Sokrétegű falumonográfia Pipéről
Szerencsés falu az olyan, amelyiket nemcsak tudóssá váló szülöttel ajándékoz meg a Teremtő, hanem olyan értelmiségiekkel is, akik képesek megörökíteni múltját, felmérni jelenét, alakítani jövőjét –, olyan szolgálattevőkkel, akik messze világló fénycsóvát hagynak maguk után, amely aztán az egymást követő nemzedékek útjának szikrázó szellemi szövétneke lehet.
Ilyen emberrel, egy fiatal pappal áldotta meg az Isten egykor a Pipe nevű falut. Aki most – talán a Bibliához társítandó – íme, a falu könyvét helyezi a maradvák egyre zsugorodó családi asztalára.
A rendkívüli, sajátos falumonográfiát fél évszázaddal pipei szolgálata után állította össze a minap kilencvenedik életévébe lépett Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkipásztor.
A Székely Partium kis faluja Pipe (románul Pipea, németül Wepeschdorf, szászul Wepeschdref), Maros megyében, Segesvártól 12 km-re északra fekszik, Szásznádashoz tartozik. 1325-ben Pype néven említik először. 1910-ben 336, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakosainak jó része Szásznádasra költözött. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozott. 1992-ben 105 lakosából 99 magyar, 5 cigány, 1 román volt, közülük 90 unitárius. A falu boráról és gyümölcséről volt híres.
Híres szülötte Gyulai Zoltán (Pipe, 1887. december 16 – Budapest, 1968. július 13.) fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Az unitárius templomban márványtábla őrzi emlékét.
Pipe rendtartó székely közösségén többször is eret vágott a történelem. A két világégés mellett főleg azért fogyatkozott drasztikusan a lakossága, mert a falu 1940-ben Dél- Erdélyben maradt, emiatt számosan hagyták el a szülőhelyet, Besztercén például utcányian telepedtek le. Még nagyobb kárt okozott az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása, amikor Erdély-szerte, az őseiktől megszerzett földeken, saját munkaeszközeikkel kellett dolgozniuk megalázó bérmunkában, a szocialista tervgazdálkodásnak nevezett rémálom "direktívái" szerint.
Az Udvarhelyszék, Kis-Küküllő megye, a Szászföld határán fekvő településen ma talán alig 44 lélek él. Amikor Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr 1947-ben Pipébe került, éppen a második világháborús sebeket próbálta kiheverni a gyülekezet, és ez nem kis részben sikerült is. Egy évtized múltán, amikor szolgálati helyet változtatott, 368 lelkes, erős közösséget hagyott utódjára. Az ifjú lelkész, az énekvezéri munkakört is betöltő tanítónő feleségével úgy illeszkedett be a közösségbe, hogy annak hitéletét buzgón szervezve, összeforrottságát fokozva igazi szellemi vezetőjévé vált híveinek. Az egyházi anyakönyv és a pontosan, rigurózusan vezetett gyülekezeti naplója segítségével, minden háztartást rendszeresen látogatva olyan családi történettárat készített, ami párját ritkítja tájainkon. Benne nyolcvannégy család történetét lehet nyomon követni 1870-től 1990-ig, a kötet munkálatainak lezártáig. A szorgos közösségépítés, a helytörténeti kutatás nem maradt nyom nélkül. Nyomdafestéket látott Adorjáni Rudolf Károly: Pipe. Egy Kis-Küküllő menti falu száz éve című könyve, a Kriza János Néprajzi Társaság és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában, Budapest–Kolozsvár 2011 jelzettel. A kiadványt 2011. június 27-én mutatták be Kolozsvárott, azon az emlékkonferencián, amelyet a néprajzi gyűjtő, unitárius püspök, Kriza János születése kétszázadik évfordulója tiszteletére szerveztek. Majd szeptember utolsó napján, vagyis Szent Mihály napján kivitték a kötetet Pipébe is. Marosvásárhelyen október 20-án ismerkedtek vele az elszármazottak és az érdeklődők. Az eseményeken jelen volt a lelkész-kutató, Adorjáni Rudolf Károly. Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében Nagy László főjegyző bevezetőjét követően dr. Barabás László néprajzkutató beszélt személyes kötődéséről Pipéhez, majd a szerző szorgos munkálkodásáról, nemcsak Pipében, hanem papsága következő állomáshelyein is, jelesen a Küküllő mente alsó folyásának néhány unitárius közösségében.
A szerzőnek nem ez az egyetlen könyve. 2006-ban jelent meg a Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között című kötet, a Kriza Könyvtár sorozatban. A halotti verses búcsúztató az unitáriusok lakta vidéken már a 17. századtól szokásban lehetett, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. Lukács Sándor, a világjárt unitárius pap felvállalta a ravai temetkezési szokások e mozzanatának a felügyeletét, éltetését. A kötet 92 – többnyire nevesített – búcsúztatót tartalmaz, de bemutatja a teljes halottas szokásrendszer összetettségét, a búcsúztató helyét és funkcióit ebben a rendszerben. Megismerhető belőle Lukács Sándor kalandos életútja is, valamint a Kis-Küküllő egyik mellékvölgyében fekvő Rava település rövid története.
A Pipéről szóló könyvben Adorjáni Rudolf Károly olyan világot örökített meg, amely már sosem jön vissza, vélekedett Nagy László, aki egykor az idős lelkész örökébe lépve Szőkefalván maga is "megfertőződött", és néprajzi gyűjtésbe fogott. Nem szokványos falukönyv, nem is a klasszikus értelemben vett monográfia ez, hanem voltaképp társadalom-néprajzi monográfia, de kis túlzással lehetne akár szőlészeti monográfiának is mondani, hangsúlyozta Barabás László. Közösségtörténet, családok sorsában elbeszélve, rengeteg érdekes konnotációval. A könyvet a Kriza János rokonságába tartozó fiatal Kriza Ildikó dolgozata vezeti be (Egy Küküllő menti unitárius falu száz éve), ezt követi a Pipei emlékek címet viselő, tízévi gyűjtés, amelyet íme, fél évszázad távolából bocsájt a Segesvárra, Marosvásárhelyre, az ország s világ más részeibe szóródott utódok rendelkezésére a népéhez ma is szívvel- lélekkel ragaszkodó, hűséges lelkipásztor. A további tartalom is változatos: életfordulókhoz kapcsolódó hagyományok leírása következik, születés, keresztelés, esketés, házasságkötés, a halottaskönyv üzenetei, majd Az év ünnepei Pipén –, melyből arra is választ kaphatunk, hogy a környező római katolikus és a szász evangélikus vallású közösségek szokásai miként hatottak az unitáriusok hagyományaira. A könyv második, Mellékletek cím alatt következő dolgozatai gazdagítják, kiegészítik és árnyalják a képet. Ezek: Orbán István: "…indulj hazafelé", Adorjáni Rudolf Károly: Úrvacsoraosztás és szüret püspöki segédlettel, Barabás László: Farsangi színjátékok Szásznádason és Pipén, Adorjáni Juliánna: Pipei hiedelmek, Adorjáni Rudolf Károly: Szőlőművelés Pipén 1947–1956 között, Fóris Géza: Adatok a pipei unitárius egyházközség történetéből, Burus János: Pipe helynevei.
A kötetet bő fényképanyag zárja.
A néphagyomány (Bálint Kicsi Lajos közlése) szerint a falu neve onnan ered, hogy lakott ott egy erdőpásztor, aki pipét lopott. Fiai elszaporodtak, falut alapítottak, de a lopott libáról Pipének mondták a helyet. Sokan köszörülték a nyelvüket emiatt a pipeieken. De azok sem maradtak adósak a csípős válasszal. Amikor például a szászok megkérdezték nagy gúnyosan, hogy hát mikor lesz már a Pipéből lúd, a székelyek azt felelték: – Az bizony csak akkor, amikor Hétúrból nyolc úr lesz!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Visszaigényelhetjük az egyházi levéltárakat rendszerezésük előtt
A ferencesek több mint 160 doboznyi gyűjteményüket kaphatják vissza
A kommunizmus idején elkobzott egyházi levéltárak visszaszolgáltatására, bizonyos feltételek mellett magánlevéltárak létrehozására kínál lehetőséget a 16/1996-os számú levéltári törvény módosítása, amelyet tegnap a képviselőház is elfogadott – tájékoztatta lapunkat Máté András Levente. A törvény egyházi, levéltári anyagok visszaszolgáltatását is szabályozza – a jogcím nélkül elkobzott levéltári anyagokat püspökségenként visszaigényelhetik az egyházak, a puszta jogot harminc napon belül megkapva. A természetbeli visszaszolgáltatás olyan arányban történik, amennyire a jogos visszaigénylők biztosítani tudják a megfelelő tárolást, karbantartást és hozzáférhetőséget. A módosítási javaslatot az RMDSZ képviselőházi frakciójának vezetője Kerekes Károly és Márton Árpád RMDSZ-es képviselőtársaival együtt kezdeményezte. Ha az ellenzék nem támadja meg a törvényt az Alkotmánybíróságon, és Traian Băsescu államfő kihirdeti, akkor az érvényesnek tekinthető.
A törvény előírásai szerint olyan magánlevéltárakat lehet létrehozni, amelyek a munkaviszonnyal kapcsolatos levéltári anyagokat kezelnek. Ezekhez azok a személyek fordulhatnak, akik a fizetésükkel, munkaviszonyukkal kapcsolatosan akarnak információkat és bizonylatokat megszerezni, egyebek mellett például annak érdekében, hogy kiszámítsák a nyugdíjukat.
Arra voltunk kíváncsiak, a levéltárak visszaszolgáltatását lehetővé tevő törvénymódosítás hírét hogyan fogadják az egyházak, amelyek régóta várnak erre a jogorvoslásra.
Orbán Szabolcs, az erdélyi ferences rendtartomány vezetője (minister provincialis) lapunknak elmondta: bár a törvény tartalmát még pontosan nem ismeri, de korábbi információi szerint a levéltári anyagok visszaszolgáltatása csak a feldolgozásukat követően történhet meg. Az államosításkor a kolozsvári ferences kolostor középkori okiratokat is tartalmazó gyűjteményét, levéltárát elkobozták, egy része a Szekuritáté szűrőjében maradt, másik része pedig a kolozsvári állami levéltárba került, és mindmáig nincs kutatható állapotban.
– A ferences anyag mindmáig nincs feldolgozva a levéltárban, ilyen szempontból hátrányban vagyunk, de a törvény által kínált lehetőségekkel mindenképpen élni fogunk – emelte ki Orbán Szabolcs. Mint mondta, mindeddig nem nyerhettek betekintést gyűjteményükbe, ilyen irányú igényléseiket azzal utasították el, hogy az anyag még nem kutatható.
Flóra Ágnes történész, levéltáros, az állami levéltár kolozsvári fiókjának munkatársa úgy tudja, a ferences kolostor gyűjteménye már töredékeiben, feldúlva, a Szekuritátétól való átmentés nyomán került az intézménybe. A 23 folyóméternyi, teljesen rendszertelen anyag (7 doboz körülbelül egy méter) feldolgozását tavaly kezdte el, de a munka nehézkessége miatt csekély részét sikerült csak rendeznie. Mint mondta, a törvény tartalmát még nem ismeri, de logikusnak tűnik, hogy visszaszolgáltatásuk előtt a levéltári anyagokat azonosítsák.
Máté András úgy tájékoztatott, a levéltári anyagok visszaszolgáltatásának nem feltétele azok rendszerezése. Ez a folyamat egyébként tovább tolhatná a visszaszolgáltatás időpontját, hiszen a munka mennyisége és a szakemberek kis létszáma miatt az alapos rendszerezés akár több évet is igényelne.
Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyzője szerint mindenképp üdvözlendőnek tartják a törvényt, amennyiben azt az erdélyi magyar történelmi egyházak igényeinek megfelelően és javaslatainak figyelembevételével fogadták el. –A jogszabály kedvező alkalmazása nagy lépés lehet a történelmi igazságszolgáltatások sorában – nyilatkozta a főjegyző.
Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is örömmel nyugtázta, hogy ilyen hosszú idő elteltével a most elfogadott törvény megteremti a lehetőséget az egyházi levéltárak anyagának visszaszolgáltatására. Lapzártáig nem sikerült elérnünk Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspököt, hogy nyilatkozzon ebben a kérdésben.
Potyó Ferenc pápai káplán, a gyulafehérvári érsekség általános helynöke emlékeztetett: az egyház régóta kéri, hogy levéltári dokumentumait visszakaphassa.
– Örvendünk, hogy mostanra körvonalazódik ennek az ügynek is a megoldása. Amikor 1996-ban Emil Constantinescu frissen megválasztott államfő találkozott az egyházak képviselőivel, felvetettük neki az egyházaknak a visszaszolgáltatásra vonatkozó kérését. Erre az államfő azt mondta, hogy amit 1948-ban egy tollvonással elvettek, azt most nehéz lesz visszaszereznünk. Az egyházi ingatlanok ügyében történt némi előrehaladás, ám a levéltári anyagokra vonatkozólag nem. Az egyházaktól elkobzott dokumentumok többsége az egyház sajátos életvitelével kapcsolatos, azaz kimondottan egyházi dokumentumok. Az, hogy ezek több évszázadon át fennmaradtak, mind létezésünk bizonyítéka. Ezek a dokumentumok már nemzeti kincsekké váltak. A gyulafehérvári római katolikus érsekség már képes biztosítani a legkorszerűbb tárolási és kezelési követelményeket – összegzett az érseki káplán.
Szabadság (Kolozsvár)

Bizonytalan a levéltári restitúció
Beláthatatlan ideig kitolódhat az egyházaktól elkobzott levéltári anyagok teljes körű visszaszolgáltatását lehetővé tevő, a hét elején elfogadott törvény hatálybalépése, miután csütörtökön a Szociáldemokrata Párt (PSD) nevében Lia Olguţa Vasilescu szenátor, az alakulat szóvivője bejelentette: az alkotmánybíróságon kívánják megtámadni a jogszabályt.
Mint hangsúlyozta, az 1950/153-as rendelet értelmében az egyházak nyilvántartásait az anyakönyvi hivatalok vették át, nem pedig az Állami Levéltár, ez utóbbihoz később kerültek át megőrzésre történelmi dokumentumokként. Hozzátette: az 1971/472-es rendelettel az egyházaktól, különféle – akár szocialista – szervezetektől, de még magánszemélyektől is vettek át iratokat, „azonban ha minden ezen rendelet alapján történt átvételt önkényesnek minősítenek, az fölöslegessé teszi az Állami Levéltárat”.
Vasilescu szerint az is aggályos a visszaszolgáltatásban, hogy miközben most bárki által kikérhetőek és kutathatóak az egyházi dokumentumok, ha azok visszakerülnek az egyházakhoz, akkor az állampolgárok – szerinte – már nem fognak tudni ezekhez hozzáférni, s nem fogják tudni például örökségüket bizonyítani. „Mindez oda vezet, hogy eltűnik a nemzeti archívum. Elismerjük, hogy a tulajdonhoz való jog alapjog, és tiszteletben kell tartani, de fontos az információkhoz, illetve a személyek kilétéről szóló adatokhoz való hozzáférési jog is” – indokolta a korábban a Nagy-Románia Párt (PRM) sorait erősítő szenátor, hogy pártja szerint miért alaptörvény-ellenes a levéltári törvény.
Levéltári vétó
A jogszabálytervezetet egyébként korábban az Állami Levéltár is negatívan véleményezte, amikor a képviselőház kulturális bizottsága kért szakjelentést. A testület végül ettől függetlenül pozitívan véleményezte a jogszabálytervezetet.
Válaszában a levéltár leszögezte, három ponton is kifogásolja a jogszabályt, ezért nem javasolja azt elfogadásra. Elsőként – akárcsak csütörtökön Lia Olguţa Vasilescu – azzal érveltek, hogy csak utólag kapták meg az iratokat az anyakönyvi hivataloktól mint történelmi dokumentumokat. Ugyanakkor – hívták fel a figyelmet – Erdélyben 1895-ig, míg az Ókirályságban 1865–66-ig csak az egyházak vezettek anyakönyvet, így sehol máshol nincsenek regisztrálva a korábban született személyek. Ha az egyházaknak ezeket visszaszolgáltatnák, akkor kikerülnének a levéltár tulajdonából, s tulajdonképpen egy magánlevéltárba kerülnének át, amelyek helyzetét Romániában egyetlen törvény sem szabályozza.
Másodsorban azt hozták fel, hogy amennyiben önkényesnek neveznék az 1971/472-es rendelet alapján megszerzett dokumentumok átvételét, akkor vissza lehetne igényelni valamennyi, ez alapján átvett okmányt, ami pedig semmissé tenné az Állami Levéltár szerepét. Ennél a pontnál említették meg rendellenességként azt is, hogy a levéltári anyagok a visszaszolgáltatás nyomán a püspökségekhez jutnának vissza, nem pedig korábbi tulajdonosaikhoz. A harmadik pontban arról írnak, hogy a parlament jogharmonizációért felelős tanácsának 2009-es állásfoglalása szerint annak a megállapítása, hogy az esetleges átvételek önkényesnek minősíthetőek-e, és az egykori tulajdonosoknak joga van-e azok visszaszerzésére, kizárólag a bíróságok döntését képezhetik. Emellett szerintük nem megvalósítható az sem, hogy a jogszabály értelmében 30 napon belül vissza kellene szolgáltatni az igényelt dokumentumokat, mivel igen sok közülük nincs is leltárba véve, vagy éppen nincs még szakemberek által feldolgozva. A képviselőházhoz címzett válaszzáró gondolataként pedig azt is nehezményezik, hogy az új törvény nem jelöli meg konkrétan, hogy miként biztosítják majd az egyházak a szabad hozzáférést a visszakapott iratokhoz, s az sincs előírva, hogy ellenőrizni kell ezt, mivel semmiféle szankciót nem helyeznek kilátásba a jogszabálytervezet kidolgozói.
Paradox módon a Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő által kezdeményezett jogszabálytervezetet ellenző szakértői jelentést Dorin Dobrincu levéltár-igazgató helyett helyettese, az RMDSZ által az intézmény vezetőségébe delegált Nagy Mihály látta el kézjegyével. Nagy a Krónika kérdésére elmondta, felettese éppen szabadságon volt, a választ, amely már korábban megszületett azonban határidőre vissza kellett juttatni, így kénytelen volt azt ellátni kézjegyével.
További késlekedés kilátásban
Az igazgatóhelyettes ugyanakkor lapunknak elmondta, a levéltárosok egy része azzal érvel, hogy az Állami Levéltárban kell őrizni a hasonló iratokat, így történik ez tőlünk nyugatabbra, például Franciaországban és Németországban is. Nagy elmondta, a jogszabály szerint azonban a dokumentumok abban az esetben átadhatóak az egyházaknak, ha megfelelő tárolási körülményeket tudnak biztosítani, szakképezett levéltárost alkalmaznak, s hozzáférhetővé tesznek mindent a nagyközönség számára. Szerinte ennek a magyar történelmi egyházak próbálnak is maximálisan megfelelni, hiszen nekik is érdekük, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák ezeknek a felbecsülhetetlen értékű dokumentumoknak.
Nagytól azt is megtudtuk, hogy tulajdonképpen két típusú irat visszaszolgáltatását teszi majd lehetővé a jogszabály, amennyiben az alkotmánybíróság elutasítja a PSD kifogásait, illetve Traian Băsescu államfő is kihirdeti azt. Elsősorban rengeteg anyakönyvről van szó – hogy pontosan mennyiről, arról sem az egyházaknak, sem pedig a levéltárnak nincs pontos kimutatása. Az 1974-es levéltári törvénnyel elkobzott történelmi jellegű iratok, dokumentumok átvételekor viszont már készült jegyzőkönyv – de ezek összegzését még nem végezték el.
Fontos azonban, hogy legyenek bizonyítékok a visszaigényléskor, mivel a jogszabály szerint az egyháznak, azaz a püspökségnek a megyei levéltárnál kell kérvényeznie a visszaszolgáltatást, a szakhatóságnak 30 napon belül kell a kérvényt elbírálnia, s pozitív döntés esetén legtöbb egy éven belül vissza kell szolgáltatnia a kért iratokat. Nagy szerint viszont ez ennél tovább is elhúzódhat, mivel az RMDSZ-es képviselők által beterjesztett jogszabálytervezetbe a bizottsági vita során, a nagyobbik kormánypárt, a demokrata-liberálisok kezdeményezésére még beiktattak egy módosítást, ami szerint a levéltáraknak a visszaszolgáltatást megelőzően valamennyi dokumentumról mikrofilmet kell készíteniük. Ez Bukaresten kívül korábban is a 42 megyei levéltárból ötben volt lehetséges, ma azonban már a folyamat túl költséges volta miatt csupán a fővárosban foglalkoznak ezzel. Információi szerint a 2012-es évi büdzséből fogják majd előirányozni a szükséges forrásokat, de az már a parlamenten múlik, hogy jóváhagyja-e majd ezeket.
Máté András képviselő kérdésünkre elmondta, nem hiszi, hogy akkora összegről lenne szó, hogy ne lehetne előirányozni, azt azonban nem tudja megbecsülni, hogy pontosan mennyire lenne szükség.
Az egyházak már rég erre várnak
Az erdélyi magyar történelmi egyházak már több mint két évtizede várnak erre a jogszabályra, elfogadását így lapunk megkeresésére valamennyi püspökség képviselője üdvözölte. Igaz, többen közülük szkeptikusak még a tekintetben, hogy mikor indulhat be a tényleges visszaszolgáltatás. Ők azonban már készülnek az iratok fogadására, legtöbb helyen már meg is van a tárolásukra alkalmas tér, s szakembereket is alkalmaztak.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség korszerű levéltári raktárai, az érseki levéltár és még nyolc gyűjtőközpont biztosítani tudja a megfelelő tárolási körülményeket, az optimális mikroklímát, a dexion fémállványzatot, savmentes levéltári dobozokat, tűz- és víz elleni védelmet, a szakembereik által pedig az iratanyag feldolgozottságát és a kutatóknak a hozzáférhetőséget is – mondta el a Krónikának Bernád Rita, a gyulafehérvári főegyházmegye főlevéltárosa. Az érsekség államosított plébániai anyakönyveit, amelyek megközelítőleg 120-150 iratfolyóméter mennyiségű kötetgyűjteményt jelentenek és mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet az Állami Levéltár jelenleg tíz megyei – Fehér, Szeben, Hargita, Kovászna, Maros, Brassó, Máramaros, Hunyad, Kolozs és Beszterce-Naszód – igazgatósága őrzi. Ezt a mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet veheti vissza az egyház.
„Amennyiben a felekezeti iskolák levéltárait is visszakapnánk, úgy az még 150-200 folyóméternyi mennyiségű iratanyag gondozását jelentené. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség esetében kisebb mennyiségű egyéb plébániai irattípust államosítottak az anyakönyvek mellett. Ezek, mivel külön fondokba lettek sorolva, nehezen lesznek majd azonosíthatók” – véli a főlevéltáros. Bernád Rita elmondta, számukra egyaránt fontos a tulajdonjog, és a levéltári anyag őrzési állapota, a biztonsági másolat készítése az eredeti levéltári anyag védelmét kell, hogy szolgálja. „Bízunk benne, hogy a tervezett mikrofilmezések a megígért időn belül elkészülnek, és mihamarabb beindíthatjuk központilag anyakönyveink és egyéb államosított egyházi levéltári anyagaik visszaigénylését” – szögezte le Bernád Rita.
Az EREK kevés anyagot vár
Az Erdélyi Református Egyházkerület nem kap vissza túl nagy anyagot a levéltári törvény módosításával – jelentette ki kérdésünkre Ősz Sándor Előd. Az egyházkerület levéltárosa kifejtette, az anyagaik jelentős részét, a kollégiumi levéltári dokumentumokat 1948-ban az iskolákkal együtt államosították, és ezek nem kerültek a törvénymódosítás hatálya alá, így nem jutnak vissza az egyház tulajdonában. Ősz ugyanakkor hangsúlyozta, jóvátétel a levéltári anyagok restitúciója, hiszen ilyen jellegű visszaszolgáltatásra még nem volt példa.
Üdvözli a levéltári törvény módosítását Pap Géza erdélyi református püspök is, aki a Krónikának elmondta, bízik benne, hogy a levéltári anyagok visszaszolgáltatása nem lesz olyan hosszas, mint az egyházi ingatlanok restitúciója. Ugyanakkor abban is bíznak, hogy egészében és épségben kapják meg az anyagot, nagyon komoly és értékes dokumentumokról van szó, a református egyház felelőssége teljes tudatában fogja ezeket gondozni és megőrizni, szögezte le a püspök. Régóta tervezik, hogy új levéltárba költöznek, a jelenlegi ugyanis szinte telített. Már ki is nézték a megfelelő ingatlant, még apróbb javításokat végeznek, s alkalmas is lesz a levéltári anyagok fogadására.
A KREK évente kérte az iratokat
Régóta várja a törvény ilyen irányú módosítását a Királyhágómelléki Református Egyházkerület – mondta el lapunknak Csűry István püspök. Mint elmesélte, mostanáig is évente legalább egyszer próbálkoztak az egyházi archívum viszszaigénylésével, bár törvényi keret híján mindhiába. „Nagyon lényeges, történelmi és vagyoni jelentőségű dokumentumokról van szó” – fogalmazott. Elmondta azt is, számít rá, hogy a dokumentumok tárolására nagyon szigorú szabályozás születik majd. A püspök azt mondja, bármilyen erőfeszítést megér, hogy az anyagok visszakerüljenek a jogos tulajdonosokhoz, hiszen felbecsülhetetlen értékről van szó. Csűry István azonban azt sem tartja kizártnak, hogy a visszaigényelt anyagokat nem szolgáltatja majd vissza hiánytalanul az állam. Mint mondja, a királyhágómelléki kerülethez tartozó egyházközségeknél nagyjából az összes fontos adat megtalálható, így ellenőrizhetik majd, hogy valóban minden megvan-e.
Pesszimista váradi katolikusok
Sokkal pesszimistább ennél a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség levéltárosa, Emődi András. A szakember szerint ugyanis a román sajtóban, illetve az ellenzék berkeiben tapasztalható hisztéria nyomán egyhamar nem válik jogerőssé a szabályozás. Nagyvárad esetében is óriási anyagról van szó egyébként – nemcsak magának a püspökségnek van archívuma, hanem például a székeskáptalannak is, de vannak személyes iratok is. „Vitális kérdés, hogy az esetleg visszakapott anyagokat hol tároljuk majd. Nagyváradon ebből a szempontból jó a helyzet, hiszen a püspöki palota várhatóan hamarosan teljes egészében visszakerül a püspökség birtokába, és az én személyemben levéltáros is van” – mondta Emődi.
Unitárius egyház: kevés a bizonyíték
A törvény elfogadása mindenképpen üdvözlendő, hiszen nagy lépést jelent a történelmi igazságszolgáltatás terén – nyilatkozta a Krónikának Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház püspökhelyettes-főjegyzője. Mint mondta, felértékelhetetlen eszmei értékkel bíró anyagról van szó: elsősorban egyházközségi anyakönyvekről, emellett kolozsvári, tordai és székelykeresztúri unitárius kollégiumok levéltári dokumentumai, illetve egyéni hagyatékok is a jogtalanul elszállított iratok részét képezik. A főjegyzőtől azt is megtudtuk: az anyagmennyiségről nem áll rendelkezésükre pontos adat, ezeknek ugyanis csak egy részéről készült jegyzőkönyv elvitelük során.
„Nem lepett meg, hogy több mint két évtizednek kellett eltelnie a rendszerváltás után a levéltári anyagok visszaszolgáltatásáig. Az általános törvényhozási és politikai viszonyokra jellemző a késlekedés” – fogalmazott a püspökhelyettes, aki úgy véli, a visszaszolgáltatás üteme az Állami Levéltár helyi kirendeltségeinek élén álló személyek jóindulatán múlik.
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Kratochvil Károly altábornagy három kívánsága
Gottfried Barna és Nagy Szabolcs szerzőpáros A Székely Hadosztály története című, még nyomdafesték-illatú könyvét olvasom (Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011).
A téma felette érdekel, a számomra elérhető információkötegekből már évtizedek óta próbálom kiszálazni az első világháború végnapjainak kaotikus, kormányzati részről a nemzeti érdekeket eláruló időszakában az Erdély, benne Székelyföld megmentéséért szervezett egyetlen magyar katonai alakulat szerepét.
Érdeklődésemet az is ébren tartotta, hogy ismertem néhai professzorom, a nyujtódi Antal Árpád édesapja katonakori emlékeire és levéltári kutatásokra alapozott elhatározását a Hadosztály történetének megírásával kapcsolatosan, amiben aztán elhatalmasodó betegsége és halála akadályozta meg. (Nincs tudomásom a vonatkozó kéziratos örökség sorsáról.)
A sors játékának is vélhetem, hogy az előző hetekben Hódmezővásárhelyen ismét meglátogattuk dr. Benczédiné Szabó Gabriellát, aki féltett kincsként őriz egy Kívánságos Könyvet, amelyben az 1920-ban Ó-Tordáról Magyarországra repatriált család egyik tagja, Weress Ákos 1957-ig a házukban megforduló igen népes vendégsereg három kívánságát saját kézjeggyel hitelesíttette. Ebbe a "háromkívánságos könyvbe" jegyezte be Kratochvil Károly a következőket: A Székely Hadosztály 1918/19-ben hirdette a világnak, hogy Erdély határán egy büszke, önérzetes nép lakik, amely nem hajtja fejét idegen járom alá. Ez a harcias szellem maradjon meg örök időkig. Nem fog elmerülni, akármi történne, mert szívós, kitartó. A Székely Hadosztály puszta létezése halálos döfést adott Trianonnak, de Kun Bélának (is). Ő volt az első ellenforradalmi alakulat Magyarországon, erre legyen a Székely nemzet büszke – mert harcolt Magyarország integritásáért is.
Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly alth., a Székely Hadosztály és Erdély volt katonai parancsnoka, a Mária Terézia Rend Lovagja
1943/XI.30. A Kívánságos Könyv egyébként kultúrtörténeti ritkaság. Közel négy évtized alatt 336 saját kezű bejegyzés került lapjaira – írja dr. Berényi Károly, a családi ereklye örökösének, a Gabi néni ugyancsak Gabriella nevű lányának férje. – Kratochvil Károly bejegyzése többek között ilyen beírók társaságában szerepel: Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kosztolányi Dezső, Szerb Antal, Kodály Zoltán, Józan Miklós, Ravasz László, Szentimrei Jenő, Balázs Ferenc, Bartók Béla, Veres Péter, Kodolányi János, Kemény János, Nyirő József, Féja Géza, Bárdos Lajos, Sík Sándor, Fáy Aladár, Püski Sándor, Benedek Marcell, Czine Mihály, Nagy László. A költők rendszerint eredeti verseket is bemásoltak a Kívánságos Könyvbe. Egyébként dr. Benczédiné Szabó Gabriella lakásában méltó helyre került a magyar kultúrtörténeti ereklye, hisz itt található sok értékes antik bútor és tárgy mellett az az ó-tordai kanapé is, amelyben Jókai Mór is ült, amikor Torockón az Egy az Isten című regényéhez gyűjtött anyagot. A Weress család ugyanis Torda neves famíliái közé tartozott, amelyből Torda város több elöljárója került ki. Orbán Balázs külön fejezetet szentel történetének.
A Weress-hagyaték gondozója dr. Berényi Károly hódmezővásárhelyi közéleti elkötelezettségű orvos. A hódmezővásárhelyi Kívánságos Könyv, kultúrtörténeti értékét tekintve, magyarázó szövegekkel ellátott hasonmás kiadást érdemelne.
A korszak kutatói számára is ismeretlen Kívánságos Könyv a baráti közösségekre jellemzően bizalmas lenyomata annak a szellemi környezetnek, amelyhez a Brünnben született Kratochvil Károly, a "tiszteletbeli székely" tartozott. (Kapcsolatai Horthy, Teleki és Bethlen személyéig és köreikig is elértek.) A baróti Tortoma Könyvkiadó november folyamán A Székely Hadosztály című könyvvel székelyföldi könyvbemutató körútra indul. Ezt megelőzően a Székely Hadosztályról, a székelység utolsó végvári harcáról Domonkos László írt könyvet (Az elárult hadosztály).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felavatták Fábián Ernő szobrát
Kétszáznál is több kovásznai, idegenből érkezett vendég gyűlt össze tegnap kora délután a fürdőváros központi parkjában a Fábián Ernő-szobor leleplezési ceremóniáján.
A szoboravató legmagasabb rangú vendége Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár és Füzesi Oszkár magyar nagykövet volt, megjelentek a hazai magyar politikai élet képviselői, választott tisztségviselők és főként azok a kovásznaiak, háromszékiek, akiket egykoron élő kapcsolat fűzött a város nagy szülöttjéhez.
Tíz évvel halála után végképp hazajött Kovászna büszkesége, aki elnyerte az utókor tiszteletét, és akinek életműve előtt fejet hajtunk – mondta rövid ünnepi beszédében Lőrincz Zsigmond polgármester. Németh Zsolt a XX. század egyik legkiemelkedőbb személyiségeként említette Fábián Ernőt, akit fiatal korában volt szerencséje megismerni. A rendszerváltás korában politizáló ifjak mestere volt, a ma cselekvőképes politikusokként tevékenykedők tanítója. "Fábián Ernő arra tette fel az életét, kivételes elméjének minden erőfeszítését arra irányította, hogy szolgálja a magyarság közösségének megmaradását" – mondta ünnepi beszédében Németh Zsolt, aki tanítványként ápolója és éltetője Fábián Ernő szellemi elő- és utóéletének. A kovásznaiak Ernő bácsijára sokféleképpen lehet emlékezni – állapította meg az államtitkár –, például úgy, mint a diákok nemzedékeit tanító és emberségével, szellemi igényességével nevelő pedagógusra, mint fontos neveléstudományi írások szerzőjére, mint Szabó Dezső, Apáczai Csere János vagy Eötvös József eszmevilágát értő módon elemző irodalomtudósra. Vargha Mihály szobrászművész a közös munka eredményeként megszületett műként értékelte a szobrot, megvalósításában sokan segítettek, és abban is, hogy Fábián Ernő sokféle arcából egyet sikerüljön kovácsolni – mondotta. Sógor Csaba europarlamenti képviselő saját találkozását elevenítette fel ünnepi beszédében, A példaadás erkölcse című kötet kapcsán ismerhette meg Fábián Ernő szellemiségét – mondta.
A szoboravatón közreműködött Thiesz Katalin népdalénekes, valamint Debreczi Kálmán színművész, aki Nagy László Tűz, és Wass Albert Ki a magyar című versét szavalta. Utóbbiról megjegyezte: biztosan Ernő bácsi is ezt választotta volna. A szobrot Fábián Márta, Németh Zsolt és Lőrincz Zsigmond leplezte le, majd a tömeg együtt énekelte a magyar és székely himnuszt. Délután a Clermont Szálló előadótermében Fábián Ernő-emlékkonferenciát tartottak Az előadások után bemutatták Eötvös József A nemzetiségi kérdés című kötetét (Kriterion Kiadó, 2011), melynek anyagát Fábián Ernő válogatta, de kiadását nem érhette meg.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vadezüst haj és a tekintet… (Beszélgetés Vargha Mihállyal)
Tegnap délután, halálának tizedik évfordulóján avatták fel városában, Kovásznán Fábián Ernő mellszobrát, Vargha Mihály alkotását. Megkérdeztük a szobrászművészt, körülbelül hányadik köztéri szobra ez, s miben tér el, ha egyáltalán eltér az eddigiektől.
– Legutóbbi, ugyancsak a Háromszékben megjelenő hosszabb beszélgetésünkben elmondtam, a nyolcvankilences változások után mindenképpen örömteli esemény volt, hogy az erdélyi magyarság nagy történelmi személyiségeiről és művészeiről is készülhettek köztéri szobrok. A Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében ez már teljesen elképzelhetetlen volt. Engem, aki addig ebben a műfajban nem dolgozhattam, meglepően sok felkérés ért. Az elmúlt két évtizedben mintegy 25–30 szobrot készíthettem történelmünk és kultúránk nagyjairól. Egy idő után, amikor már szabad kezet kaptam a megrendelőktől – nem szóltak bele az elképzeléseimbe, az elején ez sajnos még nem így történt, ezért sok szobromat, ha lehetne, újra megcsinálnám! –, megpróbáltam újítani, készítettem nonfiguratív szobrokat is, például az ötvenhatos emlékművet, ahol nem egy megkötözött vagy kivégzését váró rab szerepel, ahogyan az egyesek szerint elvárható lett volna, hanem egy bronz entitás feszíti szét a vörös tömböt. És nonfiguratív a kivégzett magyar mártírok emlékezete előtt tisztelgő szárazajtai kompozíció is. Az utóbbi időben figuratív szobraimnál is megpróbáltam újítani. A Benedek Eleké egy ülő alak, Gyárfás Jenő ecsettel, palettával kezében, festőköpenyében áll a képtár bejáratánál. Nem mondhatnám, hogy mindenkinek tetszettek ezek, de a többség elfogadta, öröm volt látni, hogy a gyerekek felmásztak Elek apóra, az ölébe, a térdére ültek, a nyakába csimpaszkodtak. Az utóbbi időben készülő Potsa József- vagy Fábián Ernő-szobrom már csak azért is más, mert ezek nem egész alakosak, hanem mellszobrok. Fábián Ernő esetében tehát értelemszerűen az arcra kellett összpontosítani. – Ismerted személyesen is Ernő bácsit? – Kézdivásárhelyen láttam egy író-olvasó találkozón, valamikor kamasz koromban. Impozáns ember volt, a vadezüst hajával. Azt hiszem, Nagy Lászlóról mondta valaki, hogy vadezüst haja van. Nos, neki is ilyen volt. Nagy segítséget kaptam Márta nénitől, az özvegyétől is, fényképeket, a naplójegyzeteit. Ez óriási élményem volt, azonnal, természetszerűleg jöttek a visszacsatolások, hogy én hol is voltam, Iaşi-ban vagy a katonaságnál akkor, amikor ő a dátum szerint ezt és ezt gondolta a katasztrofálisan romló közállapotainkról. A fotók alapján próbáltam rekonstruálni az arcát, hamar rádöbbentem, hogy a látszólag puha és finom formák alatt van valami nagyon kemény!... Aztán a szeme... Az arcán mintha mindig is halvány, kis mosoly lebegett volna, a szemében viszont volt egy határozottság, a meg nem alkuvó, igazáért a végsőkig elmenő ember tekintete. Ez a kettősség: a mosoly és a szemvillanás, valamint az a mozdulat, ahogyan időnkét hátrasimította lobogó, vadezüst haját, nagyon megragadott. Láthattam az első, 1990-es március 15-i ünnepségen is, ahol megindító beszédet mondott, azok után, hogy egy nappal korábban ismeretlen tettesek beverték az ablakát!... Mindez azonban láthatólag nem rendítette meg, nem riasztotta el, mondta a magáét, dacosan, vonzón, felejthetetlenül... Egy éve kaptam a felkérést, volt időm, megpróbáltam mindent összeszedni, próbáltam mindennek utánamenni, hogy milyen sikerrel, azt a szobor nézői dönthetik el, akik közül sokan nálam közelebbről, bensőségesebben is ismerhették Őt; rengeteg tanítványa, tisztelője van... – Újabb köztéri szoborra van megrendelésed? – Igen, egy Márton Áron mellszoborra, mostanában a püspök úr személyisége foglalkoztat, hiszen, akár a Fábián Ernő-szobor esetében, itt is mindent az arc dönthet el. – Van-e kölcsönhatás saját, rendkívül érdekes kompozícióid – gondolok itt elsősorban a sámánjaidra – és a köztéri szobrok között? – Igen. De úgy gondolom, ez elkerülhetetlen és bizonyos fokig természetes is. Bizonyos műhelypraktikákra gondolok, bizonyos rejtett geometriára. Szeretem a textúrázást, oldottabban mintázok, impresszionisztikusabban, miután megszerkesztem a figurát s szárad, sokat oldok, belenyúlok kézháttal, fröcskölöm rá a híg agyagot, belenyúlok esetleges tárgyakkal is, amikor a gyerekeim kicsik voltak, a játéktraktor kerekének recés gumijával is, vagy a feleségem tésztaszaggatójával... Egyszerűen nem tudom elviselni a sima felületeket. – Mitől függ az, hogy sikerül-e egy szobor? – Sok mindentől, a körülményektől is nyilván, de leginkább attól, hogy milyen lelkiállapotban van az ember, sikerül-e helyzetbe hoznia önmagát, ha valamit unottan csinál, azt a nézők azonnal meg fogják érezni...
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem nyilatkozhatott magyarul Csutak az MTI-nek
Nem nyilatkozhatott magyarul az Országos Élelmiszer-biztonsági Hatóság magyar nemzetiségű alelnöke Romániában az MTI Hírcentrum tudósítójának – hangzott el a Duna Tv csütörtök esti Híradójában. Mint kifejtették: az MTI Hírcentrum riportere a karácsonyi hatósági ellenőrzésekről kérdezte Csutak Nagy Lászlót, a román élelmiszer-biztonsági hatóság alelnökét, aki végül felettese utasítására nem nyilatkozhatott anyanyelvén.
Duna Televízió Híradójában az alelnök magát az ügyet is románul kommentálta: „A román állam tisztségviselője vagyok” – mondta Csutak Nagy László. Az MTI Hírcentrum megkeresésére Radu Roatiş Cheţan, az élelmiszer-biztonsági hatóság elnöke írásban tagadta, hogy ilyen utasítást adott volna Csutak Nagy Lászlónak.
Hozzátette: „az alelnök úr bármikor nyilatkozhat magyarul, bizonyíték erre a számtalan korábbi magyar megszólalása is”. Néhány sorral lejjebb viszont azt írta: „Románia hivatalos nyelve a román, és az intézmény alkalmazottai is ezen a nyelven adnak interjút a sajtónak” – hangzott el a Híradóban.
A Duna Tv-nek Asztalos Csaba, a Diszkriminációellenes Tanács igazgatója azt mondta: ehhez hasonló nyelvi korlátozások gyakran előfordulhatnak a román állami intézményeknél. „Túlkapásról van szó. Általában az intézmények valóban az állam hivatalos nyelvén kommunikálnak. Ez igaz. De szerintem különböző reakciója lett volna az igazgató úrnak akkor, hogyha mondjuk angol nyelven kellett volna kommunikálni” – nyilatkozta Asztalos Csaba.
Krónika (Kolozsvár)