Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. május 15.
Egy korhű élet
Közelíteni a legelvontabb fogalmakhoz gyertyánfa ággal?
Az Életnél elvontabb és – a rettenethez közelítve – elvonhatóbb fogalom aligha van számomra. Akkor, amikor három történelmi, politikai korszakot megélt emberrel és most már emberről kell beszélnem, különösen kell a gyertyánfa ága. Abból gúzst lehet facsarni, eltörni viszont nehéz.
Elesett, megöregedett emberre hívta föl figyelmem valaki 48 évvel ezelőtt. A nyomorúság száz változata akkor is érdekelt, ma is. Pincecsend lenn, az emeleten is. Kopogok és bizonyosan a magam megnyugtatására is, szorongásomban. Nagy hang odabentről. Nem erős, de érzem, erőltetett.
Ott ült az ágyon a mérnök úr. A város innenső, szegényebbik fele ismerte, urazta. Úr volt ám a maga portáján, és lehetett volna gangosabb-módosabb úr is Gaál Sándor tudós fizikus az akadémiák közelében, de – ahogy fentebb mondottam – három politikai rendszerben élt, túlélt. Ez nagy szó, az Osztrák-Magyar Monarchia, az első kommunista diktatúra, az úgynevezett Tanácsköztársaság, majd Horthy Miklós 24 évnyi kormányzása. És most itt né, morzsolgatja a maga meg a kommunista rendszer maradék éveit öt négyzetméteres lakásában. Mert lakni kell!
– Annak vágnak fát a hátán, aki odatartja – magyarázza a törvényt. Gépészmérnök, katonai akadémiát végzett, őrnagyi rangot viselt a katonai tengerészet egyik matematikai intézetében. Valami rezsón fő valami, tea is lehet. És ideillan a sok évvel ezelőtti – 1969-et írtunk akkor – teaillat, a csökött asztalkán Biblia-nagyságú könyv, aztán relativitáselmélet, szakkönyvek, egy ágy, egy székforma valami. Az jut nekem. A többi a tudósnak.
Harmincegy évesen akkor azt kerestem, honnan ennyi erő? És az a mosoly? Az 1848-as katonai családtól?
A családról kérdezem. Ő azzal folytatja és ugyanazzal az élő, nem fás, hanem eleven mosollyal, mint az előbbiekben is.
– Enni kell. Dolgozni, amíg eltart az élet.
Őt az élet tartja immár 85 éve? Azt mondanám, s talán elfogadná, hogy ő maga, az ember tartja el az életet. Eltartotta az életet önmagában akkor, az akkorokban, el mindmáig, ahol s amikor azért vágnak fát a hátán az elvtársurak, mert megtartották egymást közösen az élettel. Öt négyzetméteren keresem ma is – a sufniban, ahonnan elszállt 1972-ben – azt az eleven erőt…
Jelen van egy zönge is. Tovaszállt egyszer a szerelem, többet nem próbálkozott „alapítással”. Azért-e, hogy a szinte mindent szétverő időben ne kockáztassa leendő övéit… azért-e, mert elfordult forma tőle a világ? Gaál Sándor sosem fordult el a világtól. Cikóriakávé őrlőt javított a hozzá fordulóknak, meg kést, görbeorrú meg fakorcsolyát. Ha percig megállt volna az utolsó, a sepsiszentgyörgyi 22 esztendő idején, nem éri meg azt a matuzsálemi kort. Tanulmányokat írt.
Azt mondom most magamban, s úgy is dadogva, hogy korhű életet élt. Korhű. Alkalmazkodott két világháború kenyéradagjához, a test meg a tudós elme lélekállományának igényeihez, minden korban. Szolgaság semmi. Megaláztatás, magántulajdon, föld s ház elrablása pártparancsra, csitri mérnöki munka, majd annak is a megvonása, az volt, de marad ez a mosoly.
– Dolgozni akartam, s dolgoztam is, ahogy lehetett.
Írógépeit összetörték, mert nem értették azon a matematikai jeleket. Majdnem bezárták, mint imperialista bérencet. A gyanú az ostobák hatalmához tartozik. Mert mindig fövöget valami a kor egy-egy ócska villanyrezsóján. Miközben nekem 49 esztendő távolából is azt magyarázza, a feje 30 éves, de a test, az megöregedett.
Ha a tudás hatalom – istenem, mennyi aranymondásunk hull pöcegödörbe! –, akkor hatalmas ember bádogágyával szemközt üldögélek, azon tűnődvén ma is, honnan volt annyi erő benne, hogy megválthatna császárságokat, meg egy népet az ő elrekvirált malma körül, honnan? Idő nincs is. Van az, ami megfogható. És van a munka. Talán az lenne. A munka sincs az élet szeretete nélkül! Tudós nem vizsgálja, honnan a tudománya. Hívom a verset, segítsen!
Szárnyak zenéje
Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földeket,
szűköl a táj,
de terem.
(Nagy László)
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Közelíteni a legelvontabb fogalmakhoz gyertyánfa ággal?
Az Életnél elvontabb és – a rettenethez közelítve – elvonhatóbb fogalom aligha van számomra. Akkor, amikor három történelmi, politikai korszakot megélt emberrel és most már emberről kell beszélnem, különösen kell a gyertyánfa ága. Abból gúzst lehet facsarni, eltörni viszont nehéz.
Elesett, megöregedett emberre hívta föl figyelmem valaki 48 évvel ezelőtt. A nyomorúság száz változata akkor is érdekelt, ma is. Pincecsend lenn, az emeleten is. Kopogok és bizonyosan a magam megnyugtatására is, szorongásomban. Nagy hang odabentről. Nem erős, de érzem, erőltetett.
Ott ült az ágyon a mérnök úr. A város innenső, szegényebbik fele ismerte, urazta. Úr volt ám a maga portáján, és lehetett volna gangosabb-módosabb úr is Gaál Sándor tudós fizikus az akadémiák közelében, de – ahogy fentebb mondottam – három politikai rendszerben élt, túlélt. Ez nagy szó, az Osztrák-Magyar Monarchia, az első kommunista diktatúra, az úgynevezett Tanácsköztársaság, majd Horthy Miklós 24 évnyi kormányzása. És most itt né, morzsolgatja a maga meg a kommunista rendszer maradék éveit öt négyzetméteres lakásában. Mert lakni kell!
– Annak vágnak fát a hátán, aki odatartja – magyarázza a törvényt. Gépészmérnök, katonai akadémiát végzett, őrnagyi rangot viselt a katonai tengerészet egyik matematikai intézetében. Valami rezsón fő valami, tea is lehet. És ideillan a sok évvel ezelőtti – 1969-et írtunk akkor – teaillat, a csökött asztalkán Biblia-nagyságú könyv, aztán relativitáselmélet, szakkönyvek, egy ágy, egy székforma valami. Az jut nekem. A többi a tudósnak.
Harmincegy évesen akkor azt kerestem, honnan ennyi erő? És az a mosoly? Az 1848-as katonai családtól?
A családról kérdezem. Ő azzal folytatja és ugyanazzal az élő, nem fás, hanem eleven mosollyal, mint az előbbiekben is.
– Enni kell. Dolgozni, amíg eltart az élet.
Őt az élet tartja immár 85 éve? Azt mondanám, s talán elfogadná, hogy ő maga, az ember tartja el az életet. Eltartotta az életet önmagában akkor, az akkorokban, el mindmáig, ahol s amikor azért vágnak fát a hátán az elvtársurak, mert megtartották egymást közösen az élettel. Öt négyzetméteren keresem ma is – a sufniban, ahonnan elszállt 1972-ben – azt az eleven erőt…
Jelen van egy zönge is. Tovaszállt egyszer a szerelem, többet nem próbálkozott „alapítással”. Azért-e, hogy a szinte mindent szétverő időben ne kockáztassa leendő övéit… azért-e, mert elfordult forma tőle a világ? Gaál Sándor sosem fordult el a világtól. Cikóriakávé őrlőt javított a hozzá fordulóknak, meg kést, görbeorrú meg fakorcsolyát. Ha percig megállt volna az utolsó, a sepsiszentgyörgyi 22 esztendő idején, nem éri meg azt a matuzsálemi kort. Tanulmányokat írt.
Azt mondom most magamban, s úgy is dadogva, hogy korhű életet élt. Korhű. Alkalmazkodott két világháború kenyéradagjához, a test meg a tudós elme lélekállományának igényeihez, minden korban. Szolgaság semmi. Megaláztatás, magántulajdon, föld s ház elrablása pártparancsra, csitri mérnöki munka, majd annak is a megvonása, az volt, de marad ez a mosoly.
– Dolgozni akartam, s dolgoztam is, ahogy lehetett.
Írógépeit összetörték, mert nem értették azon a matematikai jeleket. Majdnem bezárták, mint imperialista bérencet. A gyanú az ostobák hatalmához tartozik. Mert mindig fövöget valami a kor egy-egy ócska villanyrezsóján. Miközben nekem 49 esztendő távolából is azt magyarázza, a feje 30 éves, de a test, az megöregedett.
Ha a tudás hatalom – istenem, mennyi aranymondásunk hull pöcegödörbe! –, akkor hatalmas ember bádogágyával szemközt üldögélek, azon tűnődvén ma is, honnan volt annyi erő benne, hogy megválthatna császárságokat, meg egy népet az ő elrekvirált malma körül, honnan? Idő nincs is. Van az, ami megfogható. És van a munka. Talán az lenne. A munka sincs az élet szeretete nélkül! Tudós nem vizsgálja, honnan a tudománya. Hívom a verset, segítsen!
Szárnyak zenéje
Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földeket,
szűköl a táj,
de terem.
(Nagy László)
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. június 10.
Újabb nyertes MOGYE-csata
Egyre többen választják az itthon maradást
Amikor több irányból, hosszú távon sérelem éri a romániai magyar oktatást, és ennek „csatatere” a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem is, öröm látni, tapasztalni, hogy újabb végzős diákok hagyják el reményteljesen az intézmény padjait az általános orvosi (160 diák), fogorvosi (64), gyógyszerészeti (38) és általános orvosasszisztensi (27) karon, szakon. A ballagási ünnepség pénteken délelőtt volt a Vártemplomban.
A rendezvény, amelyet az egyetem az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályával – a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával – és a Studium-Prospero Alapítvánnyal szervezett, hálaadó istentisztelettel kezdődött, amelyen fohászt mondott Les Zoltán református egyetemi lelkész. Nagy László unitárius lelkész a bibliából idézve tisztességre, becsületességre, szelídségre és lelkiismeretes munkára ösztönözte a végzősöket, akiknek az útját mindenben a tisztelet, a szeretet és a reménység kell vezérelje. Azt kívánta, cselekedjenek ezentúl felelősséggel Isten, ember és önmaguk iránt, és soha ne felejtsék el az „ősi alma matert” és a szülőföldet, bárhol is járjanak a világban.
– Az alapokat megkaptátok, amire építeni kell, és mindig az értékteremtés vezéreljen utatokon – mondta többek között a lelkipásztor, aki a sorok között kiemelte, kisebbségi helyzetben is igen fontosak ezek az útravalók. Ezután Jakabos Barnabás jezsuita egyetemi lelkész mondott imát a fiatalokért. Az istentiszteleten az idén is a Marosvásárhelyi Főiskolások Keresztyén Egyesülete, a MIFIKE tagjai zenéltek, énekeltek.
Az áhítatot követően dr. Nagy Előd rektorhelyettes búcsúztatta a diákokat. Elmondta, hosszú és fáradságos utat zárnak le. Megköszönte a tanárkollégáknak a munkát, és a diákoknak, hogy kitartottak. E hivatáshoz többek között cselekvőkészség, bátorság és empátia kell – mondta, majd arra intette a fiatalokat, hogy soha ne adják fel önazonosságukat, ne feledjék, hogy magyar orvosként végeztek, hiszen ez egyfajta közszolgálatot, felelősséget is jelent számukra. – A jövőben arra törekedjetek, hogy itthon, anyanyelven gyakoroljátok a szakmát! – hangsúlyozta a rektorhelyettes, majd elmondta, dr. Kikeli Pál az idén is egy serleget adományozott a végzős évfolyamoknak, amelybe, értékes papírra írva, a Wass Albert-vers idézet mellett, a végzős diákok névsorát is „elrejtették”.
Dr. Mártha Krisztina, a fogorvosi kar előadótanára szívhez szóló beszéddel búcsúztatta diákjait. Több mint 5000 elméleti és gyakorlati órán vannak túl, de a MOGYE-s diákélethez tartoztak a bulik is, a diáknapok és mindaz, amivel a fiatalok az egyetemi évek alatt néha felrázták az álmos kisvárost. A tanárnő elmondta, hogy az orvosi szakma a legszebb hivatások egyike. Aki erre a pályára lépett, szolgálja felebarátait hittel és emelt fővel, majd Kosztolányi Dezsőt idézve a következő szavakkal engedte el diákjai kezét: „legyetek vígak és bársonyba-járók, a kezetekben egy nagy arany-érem, s hódítsátok meg az egész világot”.
A diákok nevében Király Adina végzős asszisztensképző szakos hallgató köszönte meg a tanárok munkáját, az útravalót, amellyel a képletes batyut telerakták.
Dr. Szabó Béla professzor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának elnöke kiosztotta a végzős évfolyamelsőknek járó, dr. Csőgör Lajosról, az egyetemet alapító rektorról elnevezett díjakat és jutalomösszegeket. Az általános orvosi karon Benedek Ildikó Annabell, a fogorvostan-hallgatók közül Kész Blanka, a gyógyszerészeti karról Tóth Imola-Ida, míg az orvosi asszisztensek legjobbjaként Sztojka Alexandra vette át az érdemoklevelet.
Dr. Sipos Emese professzor, a gyógyszerészeti kar tanára a Dr. Formanek Gyula-emlékdíjat kézbesítette. Elmondta, hogy a tavaly adták át először a Kanadában élő család által felajánlott díjat. Az orvos 1931 és 2015 között élt, és 1959–1997 között a MOGYE gyógyszerészeti karának megbecsült professzora volt. A díjra az idén hárman pályáztak, közülük Koncz Szabolcs vehette át az elismerést.
Az emlékokleveleket az általános orvosi kar hármas évfolyamfél végzőseinek dr. Kovács Judith, dr. Frigy Attila, majd a négyes évfolyamfélnek dr. Pávai Zoltán és dr. Egyed Zsigmond Imre, a fogorvosi karon végzetteknek dr. Bukhari Csilla és dr. Nagy Előd, a gyógyszerészetiseknek dr. Sipos Emese, az általános orvosi asszisztens szakos ballagóknak pedig dr. Kovács Judith tanár adta át.
A Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke, dr. Vass Levente parlamenti képviselő bátorságra, őszinteségre és korrektségre intette a diákokat, azt mondta, higgyenek az ügyükben, szakmájukat végezzék hittel és szeretettel.
Az ünnepséget orgonakísérettel a székely és magyar himnusz eléneklése zárta. 18 órától a Színház téren tartották meg a MOGYE összes végzősének ballagási ünnepségét. Az idén összesen 842-en tették le a hippokratészi esküt Marosvásárhelyen.
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)
Egyre többen választják az itthon maradást
Amikor több irányból, hosszú távon sérelem éri a romániai magyar oktatást, és ennek „csatatere” a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem is, öröm látni, tapasztalni, hogy újabb végzős diákok hagyják el reményteljesen az intézmény padjait az általános orvosi (160 diák), fogorvosi (64), gyógyszerészeti (38) és általános orvosasszisztensi (27) karon, szakon. A ballagási ünnepség pénteken délelőtt volt a Vártemplomban.
A rendezvény, amelyet az egyetem az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályával – a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával – és a Studium-Prospero Alapítvánnyal szervezett, hálaadó istentisztelettel kezdődött, amelyen fohászt mondott Les Zoltán református egyetemi lelkész. Nagy László unitárius lelkész a bibliából idézve tisztességre, becsületességre, szelídségre és lelkiismeretes munkára ösztönözte a végzősöket, akiknek az útját mindenben a tisztelet, a szeretet és a reménység kell vezérelje. Azt kívánta, cselekedjenek ezentúl felelősséggel Isten, ember és önmaguk iránt, és soha ne felejtsék el az „ősi alma matert” és a szülőföldet, bárhol is járjanak a világban.
– Az alapokat megkaptátok, amire építeni kell, és mindig az értékteremtés vezéreljen utatokon – mondta többek között a lelkipásztor, aki a sorok között kiemelte, kisebbségi helyzetben is igen fontosak ezek az útravalók. Ezután Jakabos Barnabás jezsuita egyetemi lelkész mondott imát a fiatalokért. Az istentiszteleten az idén is a Marosvásárhelyi Főiskolások Keresztyén Egyesülete, a MIFIKE tagjai zenéltek, énekeltek.
Az áhítatot követően dr. Nagy Előd rektorhelyettes búcsúztatta a diákokat. Elmondta, hosszú és fáradságos utat zárnak le. Megköszönte a tanárkollégáknak a munkát, és a diákoknak, hogy kitartottak. E hivatáshoz többek között cselekvőkészség, bátorság és empátia kell – mondta, majd arra intette a fiatalokat, hogy soha ne adják fel önazonosságukat, ne feledjék, hogy magyar orvosként végeztek, hiszen ez egyfajta közszolgálatot, felelősséget is jelent számukra. – A jövőben arra törekedjetek, hogy itthon, anyanyelven gyakoroljátok a szakmát! – hangsúlyozta a rektorhelyettes, majd elmondta, dr. Kikeli Pál az idén is egy serleget adományozott a végzős évfolyamoknak, amelybe, értékes papírra írva, a Wass Albert-vers idézet mellett, a végzős diákok névsorát is „elrejtették”.
Dr. Mártha Krisztina, a fogorvosi kar előadótanára szívhez szóló beszéddel búcsúztatta diákjait. Több mint 5000 elméleti és gyakorlati órán vannak túl, de a MOGYE-s diákélethez tartoztak a bulik is, a diáknapok és mindaz, amivel a fiatalok az egyetemi évek alatt néha felrázták az álmos kisvárost. A tanárnő elmondta, hogy az orvosi szakma a legszebb hivatások egyike. Aki erre a pályára lépett, szolgálja felebarátait hittel és emelt fővel, majd Kosztolányi Dezsőt idézve a következő szavakkal engedte el diákjai kezét: „legyetek vígak és bársonyba-járók, a kezetekben egy nagy arany-érem, s hódítsátok meg az egész világot”.
A diákok nevében Király Adina végzős asszisztensképző szakos hallgató köszönte meg a tanárok munkáját, az útravalót, amellyel a képletes batyut telerakták.
Dr. Szabó Béla professzor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának elnöke kiosztotta a végzős évfolyamelsőknek járó, dr. Csőgör Lajosról, az egyetemet alapító rektorról elnevezett díjakat és jutalomösszegeket. Az általános orvosi karon Benedek Ildikó Annabell, a fogorvostan-hallgatók közül Kész Blanka, a gyógyszerészeti karról Tóth Imola-Ida, míg az orvosi asszisztensek legjobbjaként Sztojka Alexandra vette át az érdemoklevelet.
Dr. Sipos Emese professzor, a gyógyszerészeti kar tanára a Dr. Formanek Gyula-emlékdíjat kézbesítette. Elmondta, hogy a tavaly adták át először a Kanadában élő család által felajánlott díjat. Az orvos 1931 és 2015 között élt, és 1959–1997 között a MOGYE gyógyszerészeti karának megbecsült professzora volt. A díjra az idén hárman pályáztak, közülük Koncz Szabolcs vehette át az elismerést.
Az emlékokleveleket az általános orvosi kar hármas évfolyamfél végzőseinek dr. Kovács Judith, dr. Frigy Attila, majd a négyes évfolyamfélnek dr. Pávai Zoltán és dr. Egyed Zsigmond Imre, a fogorvosi karon végzetteknek dr. Bukhari Csilla és dr. Nagy Előd, a gyógyszerészetiseknek dr. Sipos Emese, az általános orvosi asszisztens szakos ballagóknak pedig dr. Kovács Judith tanár adta át.
A Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke, dr. Vass Levente parlamenti képviselő bátorságra, őszinteségre és korrektségre intette a diákokat, azt mondta, higgyenek az ügyükben, szakmájukat végezzék hittel és szeretettel.
Az ünnepséget orgonakísérettel a székely és magyar himnusz eléneklése zárta. 18 órától a Színház téren tartották meg a MOGYE összes végzősének ballagási ünnepségét. Az idén összesen 842-en tették le a hippokratészi esküt Marosvásárhelyen.
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 12.
Magyar zeneszerzők halhatatlan műveit szólaltatta meg a Prelude Kórus
Délvidéki koncertkörútja keretében június 9-én, pénteken a temesvári evangélikus templomban lépett fel a budapesti Corvinus Egyetem vegyes kara, a Prelude Kórus, dr. Kabdebó Sándor vezényletével. A nagy kórusversenyeken szép sikereket elért vegyes kar magyar zeneszerzők halhatatlan műveivel, köztük nagy magyar költők megzenésített verseivel ajándékozta meg a temesvári közönséget.
A Prelude Kórus többek között Kodály Zoltán, Bartók Béla, Farkas Ferenc, Bárdos Lajos, Orbán György zeneszerzők műveit szólaltatta meg a koncert során. Áhítattal hallgattuk Nagy László Ki viszi át a szerelmet című, talán leghíresebb versének megzenésített változatát, amelynek zenéjét Beischer-Matyó Tamás kortárs zeneszerző komponálta a kórus felkérésére. A Prelude Kórus Kodály Zoltán Esti dalával fejezte be rendkívül színvonalas koncertjét. A viszonylag kevés számú, de annál lelkesebb temesvári közönség vastapssal honorálta a budapesti vegyes kar produkcióját, amely ráadásként egy megzenésített József Attila-verssel is megajándékozta a hallgatóságot. A világhírű magyar kórusművészetet népszerűsítő rendezvényre a Temesvári Magyar Nőszövetség szervezésében került sor a temesvári evangélikus templomban.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)
Délvidéki koncertkörútja keretében június 9-én, pénteken a temesvári evangélikus templomban lépett fel a budapesti Corvinus Egyetem vegyes kara, a Prelude Kórus, dr. Kabdebó Sándor vezényletével. A nagy kórusversenyeken szép sikereket elért vegyes kar magyar zeneszerzők halhatatlan műveivel, köztük nagy magyar költők megzenésített verseivel ajándékozta meg a temesvári közönséget.
A Prelude Kórus többek között Kodály Zoltán, Bartók Béla, Farkas Ferenc, Bárdos Lajos, Orbán György zeneszerzők műveit szólaltatta meg a koncert során. Áhítattal hallgattuk Nagy László Ki viszi át a szerelmet című, talán leghíresebb versének megzenésített változatát, amelynek zenéjét Beischer-Matyó Tamás kortárs zeneszerző komponálta a kórus felkérésére. A Prelude Kórus Kodály Zoltán Esti dalával fejezte be rendkívül színvonalas koncertjét. A viszonylag kevés számú, de annál lelkesebb temesvári közönség vastapssal honorálta a budapesti vegyes kar produkcióját, amely ráadásként egy megzenésített József Attila-verssel is megajándékozta a hallgatóságot. A világhírű magyar kórusművészetet népszerűsítő rendezvényre a Temesvári Magyar Nőszövetség szervezésében került sor a temesvári evangélikus templomban.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 21.
Isten, áldd meg nemzetünket!
Szent István-napi megemlékezés és az új kenyér ünnepe a Színház téren
A marosvásárhelyi magyarok összefogása jegyében szervezte meg a Színház téren az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a Szent István-napi ünnepséget.
Az immár hagyományosnak nevezhető rendezvényre augusztus 20-án, vasárnap 19 órától került sor.
Az idén ötödik alkalommal köztéren megtartott Szent István-napi ünnepség a Boldogasszony anyánk című dallal indult a mezőcsávási fúvószenekar előadásában.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, dr. Sándor Krisztina betegség miatt nem lehetett jelen. Államalapító királyunkra emlékező ünnepi beszédét Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke beszédében hangsúlyozta: „István igazi politikai nagysága abban nyilvánult meg, hogy éles szemmel meglátta a váltás szükségességét, és volt ereje változtatni. Ő jelölte ki számunkra azt az irányt, amelyet – leszámítva az idegen hódítások idejét – már több mint ezer esztendeje követünk. A magyar nemzet a kereszténység felvételének és az ő életművének köszönhetően vált azzá, ami ma is: európai magyar nemzetté” – mondta a szónok. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa képviseletében dr. Flender Gyöngyi konzul méltatta a nap jelentőségét.
A rendezvényen fellépett Sorbán Enikő népdalénekes és Simó Annamária énekes, a Csillagfény néptáncegyüttes, amely mezőmadarasi, küküllőmenti magyar és szászcsávási cigánytáncokat adott elő (koreográfus Lengyel Ildikó).
Fellépett a Száztagú Székely Férfikórus marosszéki dalcsoportja, a Marosszéki Harmónia (karvezető: Biró Jenő csejdi református lelkipásztor), amely a Dal a hazáról (Karai József szerzeménye, szöveg Várnai Zseni 1927), illetve az Erdő, erdő, erdő... (Bartók Béla gyűjtése – 1914) című dalt adta elő.
Az ünnepség az új kenyér megszentelésével folytatódott, hiszen a kenyér az életet, a megélhetést, az otthont jelenti. A szervezők a nemzeti színű szalaggal átkötött kenyérrel fejezték ki, hogy a haza és az élet összekapcsolódik.
Az óriáskenyereket az Eldi pékség készítette.
Történelmi egyházaink képviseletében a római katolikus egyház részéről főtisztelendő Oláh Dénes főesperes, a református egyház részéről Henter György lelkipásztor, az unitárius egyház képviseletében Nagy László lelkipásztor, az evangélikus egyház részéről Pap Noémi lelkipásztor mondott áldást.
Az esemény a székely himnusz, valamint nemzeti imánk, a magyar himnusz eléneklésével ért véget, majd a jelenlevők között szétosztották a megszentelt új kenyeret.
MÓZES EDITH / Népújság (Marosvásárhely)
Szent István-napi megemlékezés és az új kenyér ünnepe a Színház téren
A marosvásárhelyi magyarok összefogása jegyében szervezte meg a Színház téren az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a Szent István-napi ünnepséget.
Az immár hagyományosnak nevezhető rendezvényre augusztus 20-án, vasárnap 19 órától került sor.
Az idén ötödik alkalommal köztéren megtartott Szent István-napi ünnepség a Boldogasszony anyánk című dallal indult a mezőcsávási fúvószenekar előadásában.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, dr. Sándor Krisztina betegség miatt nem lehetett jelen. Államalapító királyunkra emlékező ünnepi beszédét Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke beszédében hangsúlyozta: „István igazi politikai nagysága abban nyilvánult meg, hogy éles szemmel meglátta a váltás szükségességét, és volt ereje változtatni. Ő jelölte ki számunkra azt az irányt, amelyet – leszámítva az idegen hódítások idejét – már több mint ezer esztendeje követünk. A magyar nemzet a kereszténység felvételének és az ő életművének köszönhetően vált azzá, ami ma is: európai magyar nemzetté” – mondta a szónok. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa képviseletében dr. Flender Gyöngyi konzul méltatta a nap jelentőségét.
A rendezvényen fellépett Sorbán Enikő népdalénekes és Simó Annamária énekes, a Csillagfény néptáncegyüttes, amely mezőmadarasi, küküllőmenti magyar és szászcsávási cigánytáncokat adott elő (koreográfus Lengyel Ildikó).
Fellépett a Száztagú Székely Férfikórus marosszéki dalcsoportja, a Marosszéki Harmónia (karvezető: Biró Jenő csejdi református lelkipásztor), amely a Dal a hazáról (Karai József szerzeménye, szöveg Várnai Zseni 1927), illetve az Erdő, erdő, erdő... (Bartók Béla gyűjtése – 1914) című dalt adta elő.
Az ünnepség az új kenyér megszentelésével folytatódott, hiszen a kenyér az életet, a megélhetést, az otthont jelenti. A szervezők a nemzeti színű szalaggal átkötött kenyérrel fejezték ki, hogy a haza és az élet összekapcsolódik.
Az óriáskenyereket az Eldi pékség készítette.
Történelmi egyházaink képviseletében a római katolikus egyház részéről főtisztelendő Oláh Dénes főesperes, a református egyház részéről Henter György lelkipásztor, az unitárius egyház képviseletében Nagy László lelkipásztor, az evangélikus egyház részéről Pap Noémi lelkipásztor mondott áldást.
Az esemény a székely himnusz, valamint nemzeti imánk, a magyar himnusz eléneklésével ért véget, majd a jelenlevők között szétosztották a megszentelt új kenyeret.
MÓZES EDITH / Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 29.
A múlt megmentői
Nyárádkarácson
Anyaországi támogatásból felújított épület
Augusztus második hetében, a falunapok keretében adták át Somosdon a felújított közösségi házat, az egykori tanítói szolgálati lakást.
Amint a polgármester hangsúlyozta, a Somosdi Falunapok egyik színfoltja az 1903-ban épült tanítói lakás használatba adása volt. Az eredeti elképzelés szerint tájház épült volna, majd a terv kibővült, és a közösségi együttléteknek otthont adó közösségi házat alakítottak ki.
Henter György lelkipásztor a kiállított fotók előtt a néhai Demeter András tanító atyai szigorral és pálcával körített oktatási módszerét említette, amivel életre szóló emberségre, tiszteletre nevelt. „Amikor hallottam, hogy le akarják bontani az egykori tanítói lakást, megdobbant a szívem, mert ilyen jellegű építési stílusú vályogház aligha van még a faluban, ezért a megőrzését és felújítását tűztem ki célul. Egy olyan tájház jellegű közösségi ház megvalósítását, amelyet programokkal, élettel lehet megtölteni” – hangsúlyozta a lelkipásztor. Nagy László és Sipos Sándor, a projekt két kezdeményezője kérdésünkre elmondta, hogy egy soron kívüli pályázás révén jutottak anyaországi támogatáshoz. Élő tájház jelleget szeretnének létrehozni, ahol közösségi programokat lehet szervezni.
A teljes alapot meg kellett erősíteni, mert nagyon rossz állapotban volt, a kerítés és a Székelytompáról megvásárolt több évtizedes, rozoga székely kapu restaurálása ugyancsak költséges munkával járt. Mint elmondták, az ingatlan felújítása nem valósulhatott volna meg Henter György református lelkipásztor közbenjárása nélkül.
Mivel az egykori tanítói lakás az egyház tulajdonában van, felújítására a helyi Cornus-Som Egyesület nem pályázhatott, a projekt lebonyolítójaként az egyház neve szerepelt, a kiadásokat úgy el tudták számolni. Amint hangsúlyozták, az öreg ház megmentésének eszmei értéke van, egyesek szerint 1903-ban épült, mások szerint jóval korábban építették, abban az évben csupán a zsindelytető helyett került cseréptető az épületre. A közösségi házzal alternatívát nyújtanának a fiatalságnak a szabadidő kellemes eltöltésére, hogy ne a kocsmák legyenek a fő szórakozóhelyek. A befejezéshez szükséges összeget helyi támogatásokból próbálják összegyűjteni. A tájházban emléktárgyakat szeretnének kiállítani, bemutatni az egykori emberek életét, a tárgyi emlékek mellett ugyanakkor a tájszavak egybegyűjtésének gondolata is foglalkoztatja a faluból elszármazott lelkipásztort. A közösségi házban Az én Somosdom címet viselő szerény fotókiállítást tekinthettek meg a jelenlévők, mely a település életéből megörökített pillanatképekből állt össze. Sipos Katalin tájékoztatott a gyerekeknek és fiataloknak szánt első közösségi nap eseményeiről. Délelőtt a kicsik számára népi gyermekjátékokat tanítottak és zeneóvodát szerveztek, délután kézműves-tevékenységekkel: nemezeléssel, népi festéssel, gyurmázással foglalatoskodtak. Délután a felnőttek bográcsoztak, este pedig tábortűz mellett szórakoztak.
SZER PÁLOSY PIROSKA / Népújság (Marosvásárhely)
Nyárádkarácson
Anyaországi támogatásból felújított épület
Augusztus második hetében, a falunapok keretében adták át Somosdon a felújított közösségi házat, az egykori tanítói szolgálati lakást.
Amint a polgármester hangsúlyozta, a Somosdi Falunapok egyik színfoltja az 1903-ban épült tanítói lakás használatba adása volt. Az eredeti elképzelés szerint tájház épült volna, majd a terv kibővült, és a közösségi együttléteknek otthont adó közösségi házat alakítottak ki.
Henter György lelkipásztor a kiállított fotók előtt a néhai Demeter András tanító atyai szigorral és pálcával körített oktatási módszerét említette, amivel életre szóló emberségre, tiszteletre nevelt. „Amikor hallottam, hogy le akarják bontani az egykori tanítói lakást, megdobbant a szívem, mert ilyen jellegű építési stílusú vályogház aligha van még a faluban, ezért a megőrzését és felújítását tűztem ki célul. Egy olyan tájház jellegű közösségi ház megvalósítását, amelyet programokkal, élettel lehet megtölteni” – hangsúlyozta a lelkipásztor. Nagy László és Sipos Sándor, a projekt két kezdeményezője kérdésünkre elmondta, hogy egy soron kívüli pályázás révén jutottak anyaországi támogatáshoz. Élő tájház jelleget szeretnének létrehozni, ahol közösségi programokat lehet szervezni.
A teljes alapot meg kellett erősíteni, mert nagyon rossz állapotban volt, a kerítés és a Székelytompáról megvásárolt több évtizedes, rozoga székely kapu restaurálása ugyancsak költséges munkával járt. Mint elmondták, az ingatlan felújítása nem valósulhatott volna meg Henter György református lelkipásztor közbenjárása nélkül.
Mivel az egykori tanítói lakás az egyház tulajdonában van, felújítására a helyi Cornus-Som Egyesület nem pályázhatott, a projekt lebonyolítójaként az egyház neve szerepelt, a kiadásokat úgy el tudták számolni. Amint hangsúlyozták, az öreg ház megmentésének eszmei értéke van, egyesek szerint 1903-ban épült, mások szerint jóval korábban építették, abban az évben csupán a zsindelytető helyett került cseréptető az épületre. A közösségi házzal alternatívát nyújtanának a fiatalságnak a szabadidő kellemes eltöltésére, hogy ne a kocsmák legyenek a fő szórakozóhelyek. A befejezéshez szükséges összeget helyi támogatásokból próbálják összegyűjteni. A tájházban emléktárgyakat szeretnének kiállítani, bemutatni az egykori emberek életét, a tárgyi emlékek mellett ugyanakkor a tájszavak egybegyűjtésének gondolata is foglalkoztatja a faluból elszármazott lelkipásztort. A közösségi házban Az én Somosdom címet viselő szerény fotókiállítást tekinthettek meg a jelenlévők, mely a település életéből megörökített pillanatképekből állt össze. Sipos Katalin tájékoztatott a gyerekeknek és fiataloknak szánt első közösségi nap eseményeiről. Délelőtt a kicsik számára népi gyermekjátékokat tanítottak és zeneóvodát szerveztek, délután kézműves-tevékenységekkel: nemezeléssel, népi festéssel, gyurmázással foglalatoskodtak. Délután a felnőttek bográcsoztak, este pedig tábortűz mellett szórakoztak.
SZER PÁLOSY PIROSKA / Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 12.
Beszámoló a XXIII. Partiumi Honismereti Konferenciáról
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2017. szeptember 1–3. között Nagyváradon szervezte meg a XXIII. honismereti konferenciáját, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületének amfiteátrumában. A regisztráció alatt mindenki megkapta a 2-es számú Partium lapunkat, amely a konferencián elhangzó előadásokat tartalmazza.
Az ünnepélyes megnyitó a Szózat eléneklésével kezdődött. Ezt követően ökumenikus áhítatot tartott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynöke. A résztvevőket köszöntötte Dukrét Géza, a PBMET elnöke. A házigazdák nevében dr. Pálfi József, az egyetem rektora köszöntötte a konferenciát, kifejtette, hogy a két intézménynek közös célkitűzései vannak, közöttük a Partium és a Bánság értékeinek felkutatása és megismertetése. Ennek érdekében a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írt alá. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kihangsúlyozta, hogy minden ilyen rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatni kell. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, hogy az egyesület egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Igazi műhelyt hoztak létre az itt folyó kutatómunka érdekében. Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke szerint az egyesület által elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke szerint nagyon fontos megóvni épített örökségünket. Utalva az egyesület könyvkiadására, fontosnak tartja, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvekben megjelenjenek, mert így biztosan hozzáférhetők. Wanek Ferenc az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében üdvözölte a konferenciát, sok sikert kívánva. Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke boldognak érezte magát, hogy itt lehet, mert sokat tanult az egyesülettől. Kállai Irén, a Berettyó Kulturális Központ igazgatója, kifejtette, hogy régi kapcsolatai vannak az egyesülettel, közös tevékenységek szervezésében és a könyvkiadásban. A konferenciát még megtisztelte jelenlétével Széphegyi László, a Város és Faluvédők Szövetségének alelnöke, Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, Kiss Endre József, a Kazinczy Ferenc Társaság titkára, dr. Dénes Zoltán kanonok, egyetemi docens, Millisits Máté, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke, Sárkány Viola, a Bocskai István Szövetség elnöke, Dukrét Lajos, a Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, Balazsi József, Érsemjén polgármestere.
A köszöntések után átadtuk az idei Fényes Elek-díjakat: Berecz Gábor, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke és Gaál György, a KLMT elnöke kapta meg.
Az ünnepség után a plenáris ülés következett. A konferencia témái a következők voltak: Szent László éve, a Reformáció ötszáz éves ünnepe, Nagy személyiségeink emlékezete. Meghallgattuk Bélfenyéri Tamást, Fugyivásárhely, Szent László törvénykönyveiről. Dr. Pálfi József érdekes előadást tartott a Váradi Bibliáról. Olasz Angéla (Arad), a Kárpát-medencében található Szent László-emlékeket ismertette, vetített képes előadásban.
Délután dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) A keresztény vallás változásai térben és időben című értekezését ismertette, a kereszténység több mint kétezer évének eseményeibe nyújtott betekintést. Szekernyés János (Temesvár) A protestantizmus kezdetei a Temesközben című nagy ívű ismertetőjét hallgathattuk meg. Dr. Dénes Zoltán atya a levéltári kutatások kimeríthetetlenségéről beszélt a Szent László emlékei Biharban című, rendkívül érdekes előadásában. Kifejtette, hogy a váradi vár nemzeti emlékhely, ahol királyaink vannak eltemetve. Deák József (Borossebes) I. Zsigmond király életéről és szerepéről beszélt. Ezután könyvbemutató következett: Fazekas Lóránd Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvét Kiss Kálmán (Túrterebes) ismertette. Itt említem meg, hogy a Podmaniczky-díjas Kósa Pál, a Várak, kastélyok, templomok folyóirat főszerkesztője, számos folyóiratot hozott ajándékba.
Ezután a közgyűlés következett, amelyen az elnök és a területi elnökök rövid beszámolót tartottak. Majd a következő problémákat tárgyalták meg: a következő év kutatási témái, javaslatok a jövő évi programba, a következő konferencia helyszíne, székhely a Partiumi Keresztény Egyetemen, majd díszokleveleket adtunk át a nyolcvanon felüli tagtársainknak.
Este fellépett a Csillagocska néptánccsoport, fergeteges előadást tartva. Majd meghallgattuk Meleg Vilmos színművész szívhez szóló előadóestjét.
Szombat délelőtt a következő előadások hangzottak el: Mihálka Nándor (Nagyvárad) vetített képes előadásában a váradi várban történt ásatások történetét, a középkori székesegyház építéstörténetét ismertette. Mivel Arany-évet is ünneplünk, két előadás hangzott el: Nagy Aranka (Nagyvárad) Arany János családja, Ujj János (Arad) az aradi Kölcsey Egyesület emlékezése Arany János halálakor. Ezután dr. Vajda Sándor, (Borosjenő) Perecsényi Nagy László író, költő életét és munkásságát ismertette, aki Nagyváradon született, s korának egyik polihisztora volt. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője bemutatta a legújabb lapszámokat. Ezután Millisits Máté, Budapestről, Europa Nostra-díjas, Műemléki felújítások a Kárpát-medencében című kiállítását nyitotta meg.
Kávészünet után Kiss Endre József (Sárospatak) A reformáció Közép-Európában című előadását hallhattuk meg, majd Kupán Árpád (Nagyvárad) az egyházépítő és szervező Sulyok István püspök áldozatos tevékenységét ismertette. Pásztai Ottó (Nagyvárad) az András család híres személyiségeinek munkásságát mutatta be. A kétszáz éve született Irinyi Jánosról, a tudósról Makai Zoltán (Nagyvárad) értekezett. Dr. Szabó József, bihardiószegi helytörténész az Érmellék szőlészetének és borászatának apostolait mutatta be. Messik Miklós, a budapesti Magyar Emlékek a Világban Egyesület elnöke Széchenyi-emlékek nyomában a Partiumban című, vetített képes előadását tekinthettük meg.
Délután két előadást hallgattunk meg: Vallasek István (Kolozsvár) Toró Tibor atomfizikus élete és munkássága, Komáromi Ernő (Nagyvárad) Szántói Komáromi János élete és munkássága. Ezután Mihálka Nándor muzeológus vezetésével meglátogattuk a nemrég restaurált váradi vár részeit, a Vármúzeumot. Közben megkoszorúztuk Arany János szobrát. Este Dalolj velünk címen, magyar nótákat énekeltünk.
Vasárnap a Fekete-Körös-völgyének műemléktemplomaival és népművészetével ismerkedtek a résztvevők. Magyarremetén megcsodáltuk a nemrég restaurált 13. századi műemlék templomot. Itt található a Partiumban egyedül álló Szent László-legenda falfestményei. Belényesben meglátogattuk a római katolikus templomot, amely 1752-ben épült. Ezután megkoszorúztuk Köröstárkányban a mártírok és hősi halottak emlékművét. Várasfenesen megcsodáltuk a Vura család tájházát, amelyben megőrizték a család régi népviseletét, régi tárgyait. Itt épült fel Györffy István néprajztudós emlékterme. Az ő tevékenységéről, a Fekete-Körös-völgyi kutatómunkájáról Dukrét Géza tartott előadást. Körutunkat Nagyszalonta megismerésével zártuk. Dánielisz Endre ny. tanár, helytörténész bemutatta a szoborparkot, a református templomot, az Arany-portát, Sinka István és Zilahy Lajos szülőházát, végül a Csonka-toronyban lévő Arany János Emlékmúzeumot.
A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, valamint az RMDSZ és Communitas Alapítvány.
Dukrét Géza / Reggeli Újság (Nagyvárad)
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2017. szeptember 1–3. között Nagyváradon szervezte meg a XXIII. honismereti konferenciáját, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületének amfiteátrumában. A regisztráció alatt mindenki megkapta a 2-es számú Partium lapunkat, amely a konferencián elhangzó előadásokat tartalmazza.
Az ünnepélyes megnyitó a Szózat eléneklésével kezdődött. Ezt követően ökumenikus áhítatot tartott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynöke. A résztvevőket köszöntötte Dukrét Géza, a PBMET elnöke. A házigazdák nevében dr. Pálfi József, az egyetem rektora köszöntötte a konferenciát, kifejtette, hogy a két intézménynek közös célkitűzései vannak, közöttük a Partium és a Bánság értékeinek felkutatása és megismertetése. Ennek érdekében a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írt alá. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kihangsúlyozta, hogy minden ilyen rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatni kell. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, hogy az egyesület egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Igazi műhelyt hoztak létre az itt folyó kutatómunka érdekében. Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke szerint az egyesület által elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke szerint nagyon fontos megóvni épített örökségünket. Utalva az egyesület könyvkiadására, fontosnak tartja, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvekben megjelenjenek, mert így biztosan hozzáférhetők. Wanek Ferenc az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében üdvözölte a konferenciát, sok sikert kívánva. Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke boldognak érezte magát, hogy itt lehet, mert sokat tanult az egyesülettől. Kállai Irén, a Berettyó Kulturális Központ igazgatója, kifejtette, hogy régi kapcsolatai vannak az egyesülettel, közös tevékenységek szervezésében és a könyvkiadásban. A konferenciát még megtisztelte jelenlétével Széphegyi László, a Város és Faluvédők Szövetségének alelnöke, Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, Kiss Endre József, a Kazinczy Ferenc Társaság titkára, dr. Dénes Zoltán kanonok, egyetemi docens, Millisits Máté, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke, Sárkány Viola, a Bocskai István Szövetség elnöke, Dukrét Lajos, a Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, Balazsi József, Érsemjén polgármestere.
A köszöntések után átadtuk az idei Fényes Elek-díjakat: Berecz Gábor, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke és Gaál György, a KLMT elnöke kapta meg.
Az ünnepség után a plenáris ülés következett. A konferencia témái a következők voltak: Szent László éve, a Reformáció ötszáz éves ünnepe, Nagy személyiségeink emlékezete. Meghallgattuk Bélfenyéri Tamást, Fugyivásárhely, Szent László törvénykönyveiről. Dr. Pálfi József érdekes előadást tartott a Váradi Bibliáról. Olasz Angéla (Arad), a Kárpát-medencében található Szent László-emlékeket ismertette, vetített képes előadásban.
Délután dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) A keresztény vallás változásai térben és időben című értekezését ismertette, a kereszténység több mint kétezer évének eseményeibe nyújtott betekintést. Szekernyés János (Temesvár) A protestantizmus kezdetei a Temesközben című nagy ívű ismertetőjét hallgathattuk meg. Dr. Dénes Zoltán atya a levéltári kutatások kimeríthetetlenségéről beszélt a Szent László emlékei Biharban című, rendkívül érdekes előadásában. Kifejtette, hogy a váradi vár nemzeti emlékhely, ahol királyaink vannak eltemetve. Deák József (Borossebes) I. Zsigmond király életéről és szerepéről beszélt. Ezután könyvbemutató következett: Fazekas Lóránd Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvét Kiss Kálmán (Túrterebes) ismertette. Itt említem meg, hogy a Podmaniczky-díjas Kósa Pál, a Várak, kastélyok, templomok folyóirat főszerkesztője, számos folyóiratot hozott ajándékba.
Ezután a közgyűlés következett, amelyen az elnök és a területi elnökök rövid beszámolót tartottak. Majd a következő problémákat tárgyalták meg: a következő év kutatási témái, javaslatok a jövő évi programba, a következő konferencia helyszíne, székhely a Partiumi Keresztény Egyetemen, majd díszokleveleket adtunk át a nyolcvanon felüli tagtársainknak.
Este fellépett a Csillagocska néptánccsoport, fergeteges előadást tartva. Majd meghallgattuk Meleg Vilmos színművész szívhez szóló előadóestjét.
Szombat délelőtt a következő előadások hangzottak el: Mihálka Nándor (Nagyvárad) vetített képes előadásában a váradi várban történt ásatások történetét, a középkori székesegyház építéstörténetét ismertette. Mivel Arany-évet is ünneplünk, két előadás hangzott el: Nagy Aranka (Nagyvárad) Arany János családja, Ujj János (Arad) az aradi Kölcsey Egyesület emlékezése Arany János halálakor. Ezután dr. Vajda Sándor, (Borosjenő) Perecsényi Nagy László író, költő életét és munkásságát ismertette, aki Nagyváradon született, s korának egyik polihisztora volt. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője bemutatta a legújabb lapszámokat. Ezután Millisits Máté, Budapestről, Europa Nostra-díjas, Műemléki felújítások a Kárpát-medencében című kiállítását nyitotta meg.
Kávészünet után Kiss Endre József (Sárospatak) A reformáció Közép-Európában című előadását hallhattuk meg, majd Kupán Árpád (Nagyvárad) az egyházépítő és szervező Sulyok István püspök áldozatos tevékenységét ismertette. Pásztai Ottó (Nagyvárad) az András család híres személyiségeinek munkásságát mutatta be. A kétszáz éve született Irinyi Jánosról, a tudósról Makai Zoltán (Nagyvárad) értekezett. Dr. Szabó József, bihardiószegi helytörténész az Érmellék szőlészetének és borászatának apostolait mutatta be. Messik Miklós, a budapesti Magyar Emlékek a Világban Egyesület elnöke Széchenyi-emlékek nyomában a Partiumban című, vetített képes előadását tekinthettük meg.
Délután két előadást hallgattunk meg: Vallasek István (Kolozsvár) Toró Tibor atomfizikus élete és munkássága, Komáromi Ernő (Nagyvárad) Szántói Komáromi János élete és munkássága. Ezután Mihálka Nándor muzeológus vezetésével meglátogattuk a nemrég restaurált váradi vár részeit, a Vármúzeumot. Közben megkoszorúztuk Arany János szobrát. Este Dalolj velünk címen, magyar nótákat énekeltünk.
Vasárnap a Fekete-Körös-völgyének műemléktemplomaival és népművészetével ismerkedtek a résztvevők. Magyarremetén megcsodáltuk a nemrég restaurált 13. századi műemlék templomot. Itt található a Partiumban egyedül álló Szent László-legenda falfestményei. Belényesben meglátogattuk a római katolikus templomot, amely 1752-ben épült. Ezután megkoszorúztuk Köröstárkányban a mártírok és hősi halottak emlékművét. Várasfenesen megcsodáltuk a Vura család tájházát, amelyben megőrizték a család régi népviseletét, régi tárgyait. Itt épült fel Györffy István néprajztudós emlékterme. Az ő tevékenységéről, a Fekete-Körös-völgyi kutatómunkájáról Dukrét Géza tartott előadást. Körutunkat Nagyszalonta megismerésével zártuk. Dánielisz Endre ny. tanár, helytörténész bemutatta a szoborparkot, a református templomot, az Arany-portát, Sinka István és Zilahy Lajos szülőházát, végül a Csonka-toronyban lévő Arany János Emlékmúzeumot.
A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, valamint az RMDSZ és Communitas Alapítvány.
Dukrét Géza / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. október 26.
Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (II.)
„A megmaradásunkért dolgozom”
– Nagyon jelentős közösségszervező, közművelődési tevékenységedet hogyan lehet összeilleszteni a fogorvosi munkával?
– Egyik nem zárja ki a másikat. Mindig volt bennem egy belső késztetés, miszerint, ha tudok valamit, azt jó megosztani az emberekkel. Lehet, hogy jó pedagógus lett volna belőlem.
–Mi motivál? Miért csinálod?
– A megmaradásunkért dolgozom. Olyan nagy a beolvadás. És jöttek, és jönnek páciensek, magyar nevük van, de ki sem tudják ejteni helyesen a nevüket… Tudatában vagyok annak, hogy ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani. De tudjuk fékezni. Valahogy úgy megy az egész, mint amikor egy fazék meleg vízbe beleteszünk egy jégcsapot. Az olvadni kezd. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de tudunk még hozzáönteni egy kis hideg vizet, hogy lassítsuk a folyamatot. 1990-ig minimálisak voltak a lehetőségeink. Utána megkerestek különböző civilszervezetektől, más eshetőségek születtek.
– Melyek voltak a legfontosabbak?
– Miután Kolozsváron újraalakult az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), és megalakult Aradon is, Borosjenőben létrehoztuk az EMKE fiókszervezetét, amelynek már 20 éve elnöke vagyok. Összejöveteleinken előadások hangzanak el a magyar irodalomról, történelemről, megünneplünk minden jeles történelmi eseményt, emléktáblát állítottunk két vértanú tábornoknak, akik kötődtek városunkhoz. Nagyszabású emlékünnepségen méltattuk Diószeghy László festőművész és Európa-hírű lepketudós, valamint dr. Balogh Ernő orvos-költő munkásságát, és emléktáblát helyeztünk el tiszteletükre a református templomban. Diószeghy Európa egyik legnagyobb lepkekutatója volt. Münchenben végezte a festő akadémiát, Holbeinnek volt tanítványa, és azért festett, hogy lepkét gyűjthessen és a lepkéket tanulmányozza.
Nagyváradon megalapítottuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot (PBMET), amelyik nagyon sikeres, több mint 100 kötetet adtunk ki. Húsznál több előadást tartottam náluk.
Foglalkozom helytörténettel, többek között bemutattam a borosjenői vár történetét, a római katolikus templomban található Barabás-festmények történetét, tanulmányt írtam a világosi Bohus családról, Leiningen-Westerburg Károlyról, a nők szerepéről a szabadságharcban, Perecsényi Nagy Lászlóról, aki Arad megye első magyar írója, újságírója volt, s ott nyugszik ő is a borosjenői temetőben stb. 2016-ban sikerült létrehoznunk egy több mint ezerkötetes magyar könyvtárat.
Meghívtak Isaszegre, ahol minden évben megrendezik a történelmi napokat. Ott is több előadást tartottam. Most már állandó vendégük vagyok. Két kedvenc témám van: „A kereszthalál orvosi szemmel” és „A gyógyítás a szentírásban”.
„… a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről”
– Mondjál, kérlek, valamit a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről!
– Azért hoztuk létre, mert városunkban nincs magyar nyelvű oktatás. Már 22. alkalommal tartottuk meg. Célunk, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akik csak szüleiktől vagy nagyszüleiktől tanultak meg magyarul, a versek segítségével megismerjék, megszeressék, megtartsák anyanyelvüket, és azt majd tovább is adják. A rendezvény nagyban hozzájárul a nemzeti identitás megtartásához, a magyar gyermekek megismerik, számon tartják egymást, keresik egymás társaságát. A szavalóversenyen részt vevő gyermekek, akik többnyire vegyes házasságból származnak, évről évre helyesebben beszélik anyanyelvüket, már egymás között is magyarul beszélnek, és nem suttogva. Tehát büszkén vállalják nemzetiségüket. Eredményként említhetjük, hogy vannak szavalóink, akik románul végezték a gimnáziumot, és magyar nyelven folytatták az egyetemi tanulmányaikat, és olyan is van, aki az elemi iskolát románul végezte, és magyar nyelvű gimnáziumba iratkozott.
– Idén mikor volt a Horváth Béla szavalóverseny?
– Sajnos, nem tudtuk megtartani betegségem miatt. Március végén jött a komplikáció. Tizenegy évvel ezelőtt felfedeztek a vastagbelemben egy daganatot. Akkor megműtöttek, minden rendbe jött. Soha sem gondoltam, hogy valamikor még beteg lehetek. Most tavasszal egy nagyobb erőkifejtésnél szétváltak hasamban az izmok. Sürgősségi eset volt. Borosjenőben nem tudtak megműteni, mert nem volt altatóorvosuk. Be kellett jönnöm Aradra. Itt megoperáltak.
– Ki volt Horváth Béla?
– Borosjenőben született, kolozsvári színész, rendező, író, kultúrember volt. Huszonnyolc éve elhunyt. Felesége, Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, Groza Péter lánya.
– 2014-ben a budapesti Lánchíd Rádióban Vass István Zoltán „magányos bozótharcosnak” nevezett. Erről mi a véleményed?
– Nem volt semmi támogatásunk. De a szavalóverseny minden résztvevőjének mindig tudtunk ajándékot átnyújtani. Kiharcoltuk. Mindig találtunk támogatókat. Amikor leközölték a jelzett riportot, el voltunk anyátlanodva, de végül csak sikerült továbblépni.
– Hogy érzed, megbecsülték, megbecsülik a munkádat?
– A múlt rendszerben azzal ismertek el, hogy vezető funkciókba neveztek ki. Megkaptam az „Egészségügy Kiváló Dolgozója” címet, a „Munka Érdemrendet”. ’90 után kitüntettek a PBMET Fényes Elek-díjával, majd megkaptam a Királyhágó-melléki Református Egyházkerülettől a Pro Partium-díjat, az aradi Szabadság-szobor Egyesület Emléklap és Emlékplakettjét, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad Megyei Szervezete „Tiszteletbeli Pedagógus” címét. 2015-ben Magyarország köztársasági elnökétől átvehettem a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, „a szórványmagyarság megmaradása és kulturális életének gyarapítása, valamint a magyar gyermekek anyanyelvre való oktatása érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége(m) elismeréseként”. 2017-ben szakmai és tudományos munkámat díjazva nekem ítélték a Pápai Páriz Ferenc-díjat.
– Hogyan viszonyulsz a politikához?
– RMDSZ-tag vagyok. Megvan a magyar állampolgárságom. Még Göncz Árpád írta alá. Nem a mostani lehetőséggel nyertem el.
„… sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban”
– Olvastam, hogy támogattad a borosjenői református templom újjáépítését. Igaz ez?
– Azt a templomot teljesen lebontottuk, új alapokat öntöttünk, egészében új épületet emeltünk. A régit már „csak a Szentlélek tartotta”.
– Voltak egyházi funkcióid is?
– ’94-től ’98-ig voltam a Temesvári és Aradi Egyházmegye főgondnoka, voltam a Királyhágó-melléki Egyházkerületnek igazgató-tanácsosa, közgyűlési tag, fegyelmi bizottsági tag, az Erdélyi Református Egyház Zsinatának tagja. Most már csak presbiter vagyok.
– Tőkés Lászlót ismered személyesen?
– Nagyon jó viszonyban voltunk. Mivel én nem függtem tőle, mindig megmondtam neki a véleményemet.
–Meghallgatta?
– Vagy elfogadta, vagy nem. De amikor közös ebéd volt, elvárta, hogy szemben üljünk egymással, és elbeszélgessünk… Sokszor volt vendégünk Borosjenőben, sőt még nótázásra is tanította a társaságot. Azt mondta, azért jött hozzánk, hogy feltöltődjék. Jól érezte magát velünk.
– Korunk emberének szüksége van Istenre, általában a hitre?
– Feltétlenül, mert akinek hite van, könnyebben megy át a nehézségeken. Például, műtét előtt sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban. A felépülésben sokat számít a közös imádság, éneklés.
„Létszükségletemmé vált az olvasás”
– Bemutatnád-e a családodat?
– 51 éve vagyunk házasok Katóval. Feleségem infektológus, osztályvezető főorvos volt. Nagyon jól megértjük egymást. Nagy segítségemre van a rendezvények szervezésében, átvállalva az adminisztratív problémákat. Nyilvántartja, értesíti, ha szükséges, felkészíti a szavalókat. Szívügyének tekinti az EMKE-rendezvények megszervezését, évekig tevékenykedett a Máltai Szeretetszolgálatban, a helyi szervezetet vezette. Sajnos nem lehetett gyermekünk… Édesapám géplakatos volt, magánúton adminisztratív jogot tanult, édesanyám háztartásbeli. Hatan voltunk testvérek; sajnos, az öcsém és a bátyám már nem élnek.
–Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Legszívesebben olvasok. Ha egy nap nem olvasok legalább két órát, akkor felkelek éjszaka és bepótolom. Létszükségletemmé vált az olvasás. Mindenevő vagyok.
– Szereted embertársaidat?
– Nagyon becsülöm az embereket. Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat, és ha valakinek fájdalma van, próbáljam megszüntetni azt. Fontosnak tartom meghallgatni az embereket. Nagyon szeretem a gyermekeket, a gyermekpácienseim is szeretettel jöttek hozzám, jól elbeszélgettem velük.
–Bántottak sokat?
– Nem mondhatnám. A kollégáimmal mindig jó volt a viszonyom.
„… a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból”
–Mennyire vonz a képzőművészet, a zene?
– Festmények, szobrok és zene nélkül elképzelhetetlen a világ, és szegényebbnek érezném magam.
–Félsz az időskortól?
– Megbékültem, megbarátkoztam vele. Azt mondom, hogy méltósággal kell elviselni, és tudomásul kell vennünk, hogy sem fizikailag, sem pszichikailag már nem vagyunk 20-25 évesek.
– Gazdag ember vagy? Nem elsősorban az anyagiakra gondolok.
– Hálás lehetek a Teremtőnek, hogy el tudtam érni azt a lehetőséget, hogy megfelelő életvitelem legyen. Feleségemmel bejártuk csaknem egész Európát, csak Albániába nem látogattunk el. De voltunk Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Afrikában is. Sok szépet megcsodáltunk. Voltaképpen a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból.
–Boldog vagy?
– A boldogság relatív fogalom. Van, amikor boldognak érzem magam, van, amikor kiborulok, de ha mérlegre tennénk életemet, elmondhatom, hogy boldog lehetek. Bűn volna, ha lázadoznék a sorsom ellen. Kevés jó tulajdonságom van, de nem horkolok, nem büdös a lábam és nem vagyok irigy ember, tudtam örülni mások sikerének. Ha valakinek szép barátnője van, örülök neki, és arra gondolok, hátha nekem is lesz… Persze, ez vicc!
–Van kedvenc virágod?
– Feleségem a virágspecialista. Rengeteg virág díszíti az udvarunkat, a kertünket. Van egy 40 éves gumifánk, amely minden karácsonykor kivirágzik. Különben sok a rózsánk.
– Mit tennél másként, ha most kezdenéd?
– Lehet, hogy elfoglalnám a klinikai állást, amelyet felajánlottak, és diákokkal foglalkoznék.
– Aradon rengeteg fogorvosi rendelő nyílt. Nem gondolod, hogy túlságosan felhígult a szakma?
– Elkezdték szériában gyártani a fogorvosokat. Megduplázódott a végzett fogorvosok száma, és mindegyik ráhajt a pénzre. De én ezt nem ítélem el.
– Vannak igazi barátaid?
– Vannak. De nagyon sokan közülük átköltöztek egy másik dimenzióba.
– Példaképeid?
– Első helyen Kazinczy Ferenc. Szavai hitvallásommá váltak: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. / Ezt, ha nem érted / Szánts és vess, s hagyd másnak az áldozatot!” S még hozzátenném Jakab apostol gondolatát: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (II.)
„A megmaradásunkért dolgozom”
– Nagyon jelentős közösségszervező, közművelődési tevékenységedet hogyan lehet összeilleszteni a fogorvosi munkával?
– Egyik nem zárja ki a másikat. Mindig volt bennem egy belső késztetés, miszerint, ha tudok valamit, azt jó megosztani az emberekkel. Lehet, hogy jó pedagógus lett volna belőlem.
–Mi motivál? Miért csinálod?
– A megmaradásunkért dolgozom. Olyan nagy a beolvadás. És jöttek, és jönnek páciensek, magyar nevük van, de ki sem tudják ejteni helyesen a nevüket… Tudatában vagyok annak, hogy ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani. De tudjuk fékezni. Valahogy úgy megy az egész, mint amikor egy fazék meleg vízbe beleteszünk egy jégcsapot. Az olvadni kezd. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de tudunk még hozzáönteni egy kis hideg vizet, hogy lassítsuk a folyamatot. 1990-ig minimálisak voltak a lehetőségeink. Utána megkerestek különböző civilszervezetektől, más eshetőségek születtek.
– Melyek voltak a legfontosabbak?
– Miután Kolozsváron újraalakult az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), és megalakult Aradon is, Borosjenőben létrehoztuk az EMKE fiókszervezetét, amelynek már 20 éve elnöke vagyok. Összejöveteleinken előadások hangzanak el a magyar irodalomról, történelemről, megünneplünk minden jeles történelmi eseményt, emléktáblát állítottunk két vértanú tábornoknak, akik kötődtek városunkhoz. Nagyszabású emlékünnepségen méltattuk Diószeghy László festőművész és Európa-hírű lepketudós, valamint dr. Balogh Ernő orvos-költő munkásságát, és emléktáblát helyeztünk el tiszteletükre a református templomban. Diószeghy Európa egyik legnagyobb lepkekutatója volt. Münchenben végezte a festő akadémiát, Holbeinnek volt tanítványa, és azért festett, hogy lepkét gyűjthessen és a lepkéket tanulmányozza.
Nagyváradon megalapítottuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot (PBMET), amelyik nagyon sikeres, több mint 100 kötetet adtunk ki. Húsznál több előadást tartottam náluk.
Foglalkozom helytörténettel, többek között bemutattam a borosjenői vár történetét, a római katolikus templomban található Barabás-festmények történetét, tanulmányt írtam a világosi Bohus családról, Leiningen-Westerburg Károlyról, a nők szerepéről a szabadságharcban, Perecsényi Nagy Lászlóról, aki Arad megye első magyar írója, újságírója volt, s ott nyugszik ő is a borosjenői temetőben stb. 2016-ban sikerült létrehoznunk egy több mint ezerkötetes magyar könyvtárat.
Meghívtak Isaszegre, ahol minden évben megrendezik a történelmi napokat. Ott is több előadást tartottam. Most már állandó vendégük vagyok. Két kedvenc témám van: „A kereszthalál orvosi szemmel” és „A gyógyítás a szentírásban”.
„… a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről”
– Mondjál, kérlek, valamit a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről!
– Azért hoztuk létre, mert városunkban nincs magyar nyelvű oktatás. Már 22. alkalommal tartottuk meg. Célunk, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akik csak szüleiktől vagy nagyszüleiktől tanultak meg magyarul, a versek segítségével megismerjék, megszeressék, megtartsák anyanyelvüket, és azt majd tovább is adják. A rendezvény nagyban hozzájárul a nemzeti identitás megtartásához, a magyar gyermekek megismerik, számon tartják egymást, keresik egymás társaságát. A szavalóversenyen részt vevő gyermekek, akik többnyire vegyes házasságból származnak, évről évre helyesebben beszélik anyanyelvüket, már egymás között is magyarul beszélnek, és nem suttogva. Tehát büszkén vállalják nemzetiségüket. Eredményként említhetjük, hogy vannak szavalóink, akik románul végezték a gimnáziumot, és magyar nyelven folytatták az egyetemi tanulmányaikat, és olyan is van, aki az elemi iskolát románul végezte, és magyar nyelvű gimnáziumba iratkozott.
– Idén mikor volt a Horváth Béla szavalóverseny?
– Sajnos, nem tudtuk megtartani betegségem miatt. Március végén jött a komplikáció. Tizenegy évvel ezelőtt felfedeztek a vastagbelemben egy daganatot. Akkor megműtöttek, minden rendbe jött. Soha sem gondoltam, hogy valamikor még beteg lehetek. Most tavasszal egy nagyobb erőkifejtésnél szétváltak hasamban az izmok. Sürgősségi eset volt. Borosjenőben nem tudtak megműteni, mert nem volt altatóorvosuk. Be kellett jönnöm Aradra. Itt megoperáltak.
– Ki volt Horváth Béla?
– Borosjenőben született, kolozsvári színész, rendező, író, kultúrember volt. Huszonnyolc éve elhunyt. Felesége, Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, Groza Péter lánya.
– 2014-ben a budapesti Lánchíd Rádióban Vass István Zoltán „magányos bozótharcosnak” nevezett. Erről mi a véleményed?
– Nem volt semmi támogatásunk. De a szavalóverseny minden résztvevőjének mindig tudtunk ajándékot átnyújtani. Kiharcoltuk. Mindig találtunk támogatókat. Amikor leközölték a jelzett riportot, el voltunk anyátlanodva, de végül csak sikerült továbblépni.
– Hogy érzed, megbecsülték, megbecsülik a munkádat?
– A múlt rendszerben azzal ismertek el, hogy vezető funkciókba neveztek ki. Megkaptam az „Egészségügy Kiváló Dolgozója” címet, a „Munka Érdemrendet”. ’90 után kitüntettek a PBMET Fényes Elek-díjával, majd megkaptam a Királyhágó-melléki Református Egyházkerülettől a Pro Partium-díjat, az aradi Szabadság-szobor Egyesület Emléklap és Emlékplakettjét, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad Megyei Szervezete „Tiszteletbeli Pedagógus” címét. 2015-ben Magyarország köztársasági elnökétől átvehettem a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, „a szórványmagyarság megmaradása és kulturális életének gyarapítása, valamint a magyar gyermekek anyanyelvre való oktatása érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége(m) elismeréseként”. 2017-ben szakmai és tudományos munkámat díjazva nekem ítélték a Pápai Páriz Ferenc-díjat.
– Hogyan viszonyulsz a politikához?
– RMDSZ-tag vagyok. Megvan a magyar állampolgárságom. Még Göncz Árpád írta alá. Nem a mostani lehetőséggel nyertem el.
„… sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban”
– Olvastam, hogy támogattad a borosjenői református templom újjáépítését. Igaz ez?
– Azt a templomot teljesen lebontottuk, új alapokat öntöttünk, egészében új épületet emeltünk. A régit már „csak a Szentlélek tartotta”.
– Voltak egyházi funkcióid is?
– ’94-től ’98-ig voltam a Temesvári és Aradi Egyházmegye főgondnoka, voltam a Királyhágó-melléki Egyházkerületnek igazgató-tanácsosa, közgyűlési tag, fegyelmi bizottsági tag, az Erdélyi Református Egyház Zsinatának tagja. Most már csak presbiter vagyok.
– Tőkés Lászlót ismered személyesen?
– Nagyon jó viszonyban voltunk. Mivel én nem függtem tőle, mindig megmondtam neki a véleményemet.
–Meghallgatta?
– Vagy elfogadta, vagy nem. De amikor közös ebéd volt, elvárta, hogy szemben üljünk egymással, és elbeszélgessünk… Sokszor volt vendégünk Borosjenőben, sőt még nótázásra is tanította a társaságot. Azt mondta, azért jött hozzánk, hogy feltöltődjék. Jól érezte magát velünk.
– Korunk emberének szüksége van Istenre, általában a hitre?
– Feltétlenül, mert akinek hite van, könnyebben megy át a nehézségeken. Például, műtét előtt sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban. A felépülésben sokat számít a közös imádság, éneklés.
„Létszükségletemmé vált az olvasás”
– Bemutatnád-e a családodat?
– 51 éve vagyunk házasok Katóval. Feleségem infektológus, osztályvezető főorvos volt. Nagyon jól megértjük egymást. Nagy segítségemre van a rendezvények szervezésében, átvállalva az adminisztratív problémákat. Nyilvántartja, értesíti, ha szükséges, felkészíti a szavalókat. Szívügyének tekinti az EMKE-rendezvények megszervezését, évekig tevékenykedett a Máltai Szeretetszolgálatban, a helyi szervezetet vezette. Sajnos nem lehetett gyermekünk… Édesapám géplakatos volt, magánúton adminisztratív jogot tanult, édesanyám háztartásbeli. Hatan voltunk testvérek; sajnos, az öcsém és a bátyám már nem élnek.
–Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Legszívesebben olvasok. Ha egy nap nem olvasok legalább két órát, akkor felkelek éjszaka és bepótolom. Létszükségletemmé vált az olvasás. Mindenevő vagyok.
– Szereted embertársaidat?
– Nagyon becsülöm az embereket. Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat, és ha valakinek fájdalma van, próbáljam megszüntetni azt. Fontosnak tartom meghallgatni az embereket. Nagyon szeretem a gyermekeket, a gyermekpácienseim is szeretettel jöttek hozzám, jól elbeszélgettem velük.
–Bántottak sokat?
– Nem mondhatnám. A kollégáimmal mindig jó volt a viszonyom.
„… a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból”
–Mennyire vonz a képzőművészet, a zene?
– Festmények, szobrok és zene nélkül elképzelhetetlen a világ, és szegényebbnek érezném magam.
–Félsz az időskortól?
– Megbékültem, megbarátkoztam vele. Azt mondom, hogy méltósággal kell elviselni, és tudomásul kell vennünk, hogy sem fizikailag, sem pszichikailag már nem vagyunk 20-25 évesek.
– Gazdag ember vagy? Nem elsősorban az anyagiakra gondolok.
– Hálás lehetek a Teremtőnek, hogy el tudtam érni azt a lehetőséget, hogy megfelelő életvitelem legyen. Feleségemmel bejártuk csaknem egész Európát, csak Albániába nem látogattunk el. De voltunk Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Afrikában is. Sok szépet megcsodáltunk. Voltaképpen a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból.
–Boldog vagy?
– A boldogság relatív fogalom. Van, amikor boldognak érzem magam, van, amikor kiborulok, de ha mérlegre tennénk életemet, elmondhatom, hogy boldog lehetek. Bűn volna, ha lázadoznék a sorsom ellen. Kevés jó tulajdonságom van, de nem horkolok, nem büdös a lábam és nem vagyok irigy ember, tudtam örülni mások sikerének. Ha valakinek szép barátnője van, örülök neki, és arra gondolok, hátha nekem is lesz… Persze, ez vicc!
–Van kedvenc virágod?
– Feleségem a virágspecialista. Rengeteg virág díszíti az udvarunkat, a kertünket. Van egy 40 éves gumifánk, amely minden karácsonykor kivirágzik. Különben sok a rózsánk.
– Mit tennél másként, ha most kezdenéd?
– Lehet, hogy elfoglalnám a klinikai állást, amelyet felajánlottak, és diákokkal foglalkoznék.
– Aradon rengeteg fogorvosi rendelő nyílt. Nem gondolod, hogy túlságosan felhígult a szakma?
– Elkezdték szériában gyártani a fogorvosokat. Megduplázódott a végzett fogorvosok száma, és mindegyik ráhajt a pénzre. De én ezt nem ítélem el.
– Vannak igazi barátaid?
– Vannak. De nagyon sokan közülük átköltöztek egy másik dimenzióba.
– Példaképeid?
– Első helyen Kazinczy Ferenc. Szavai hitvallásommá váltak: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. / Ezt, ha nem érted / Szánts és vess, s hagyd másnak az áldozatot!” S még hozzátenném Jakab apostol gondolatát: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
2017. november 11.
Ilia Mihály: Háromszéki orvosok
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 21.
Viszonylatok
Az ötszáz éves reformáció valamint Arany János és Kodály Zoltán születésének kétszázadik illetve százharminc ötödik évfordulója alkalmából rendezett Viszonylatok című képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont Kolozsváron az evangélikus egyház Reményik Sándor Galériája. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) és az Apáczai Galériának a szervezésében megnyílt tárlaton ötvenöt hazai és külföldi művész hatvanhét, a tematika ihlette munkája – festmények, grafikák, szobrok, kerámiák – tekinthető meg november 30-ig, munkanapokon 9-18 óra között.
Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete apáczais kiállításainak sajátos hangulatuk van. Megálmodójuk, Székely Géza művészpedagógus évek hosszú sora óta munkálkodik eme sajátos jelleg kialakításán és megőrzésén: jelesül a kerek évfordulók meghatározta tematikus tárlatok megszervezésén. S ha ezek az évfordulók néha látszólag egymástól nagyon is távol álló eseményeket, személyiségeket hoznak össze, amilyen volt például a hétszáz éves Kolozsvárt, Shakespearet és Kandinszkijt megidéző tárlat, vagy a Johann Sebastian Bachot, Orbán Balázst és Moholy Nagy Lászlót, illetve Hamvas Bélát, Kassák Lajost és Tamási Áront egy fedél alá terelő kiállítás, ezt a mostanit, a kerek évfordulós egybeesésen túl is, a tökéletes tematikai összhang jellemzi. Hiszen mind a reformációnak, mind pedig Arany János és Kodály Zoltán munkásságának az eredeti, tiszta forrásból táplálkozó megújulás, a nemzeti értékek, az anyanyelv és zenei anyanyelv ápolása, védelme, gazdagítása volt a meghatározó tényezője.
Az Apáczai Galéria felújítási munkálatai miatt a jelenlegi tárlatnak az evangélikus egyház működtette Reményik Sándor Galéria nyújt otthont. Ez a tény pedig még fokozza is ezt a sajátos harmóniát, amire Fogarasi Szép Krisztina, a tárlat kurátora jól ráérzett.
A kétszáz ezelőtt született Arany János hatvanhat éves korában, 1882 októberében hunyt el, két hónappal később, 1882 decemberében pedig megszületett Kodály Zoltán. „Arany János az én előrevetett árnyékom, vagy én neki árnyéka” – írta a zeneszerző pályájának kezdetén. És nem véletlenül, hiszen a zeneköltő sok mindenben folytatója és kiteljesítője a költő által elkezdetteknek. Arany ugyanis népdalokat is gyűjtött, sőt dallamukat saját kezűleg kottázta le. A sokáig kiadatlanul maradt, 150 népdalt tartalmazó gyűjteményt pedig halálának 70. évfordulóján az akkor éppen 70 éves Kodály adta közre. A klasszikusaink verseire komponált Megkésett melódiái között pedig két megzenésített Arany-vers található. De Kodály több népballadát is feldolgozott, beemelve azokat a magas művészetbe, ami szintén Arany hatást sejtet. Mindez valahol természetes is, hiszen klasszikusaink, és köztük Arany János munkássága a mai napig termékenyítőleg hat. A babérkoszorú díjas Balla Zsófia például éppen a napokban vallotta be a Kolozsvár Társaságnál, egy Demény Péterrel folytatott beszélgetésben, milyen élvezettel merül el Arany költészetében. S amikor azt olvasom klasszikusunk Régi panasz című versében hogy „Mennyi szájhős! Mennyi lárma!/ S egyre sűlyedt a naszád” másfél évszázaddal ezelőtti szavai annyira találóak, hogy íróját akár kortársamként is tisztelhetem.
S talán az sem véletlen, hogy a 200 éve született költőt Nagy-Britanniában idén Montgomery díszpolgárává avatták. Október 22-én, halála 135. évfordulójának napján pedig a királyi önkény ellen tiltakozó, máglyahalált halt walesi bárdok története fényfestéssel elevenedett meg a walesi főváros, Cardiff 12. századi templomának falain. A patinás település főterén, a „magyar Shakespeare” révén, ahogyan Montgomery polgármestere nevezte költőnket, több százan ismerkedhettek saját történelmükkel, és hallgathatták meg angol fordításban a Walesi bárdokat. Az Arany-évfordulóról a BBC is megemlékezett, sőt az is elhangzott, hogy neki köszönhetően a történetet többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.
Ami pedig a költő és a reformáció kapcsolatát illeti, Pröhle Gergelynek, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának a közlése alapján éppen a magyar kálvinista egyház 1567-es megalakulásának színhelyén, Debrecenben, született meg „Arany első ismert kézirata, a debreceni református kollégiumban, feltehetően stílusgyakorlatként írt prédikáció.” Élete utolsó évében pedig úgy vélte: „Jó éneket írni nincs a mai kor szellemében, mert vallási élet nélkül költői sincs”. Vajon ma mit mondana? De persze azóta eltelt 135 esztendő. Pröhle szerint pedig: „Kár azon merengeni, hogy mit gondolna Arany a „mai kor szelleméről”, (...) ugyanakkor egyházainknak, gyülekezeteinknek is oda kell figyelniük a kortárs kultúrára, irodalomra, azokra a jelzésekre, amelyek az e világban élő protestáns közösség felé érkeznek. (…) a hagyomány jegyében, ismeretében vitázhatunk, eszmét cserélhetünk hitről, szabadságról, modernitásról, nemzeti identitásról. Egyet nem tehetünk meg, éspedig hogy elzárkózunk a kívülről jövő hatások elől, bármily sokkolók is legyenek azok olykor. A bezárkózás ugyanis egyenes út a szellemi tunyaság és az eljelentéktelenedés felé”– véli a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, evangélikus országos felügyelő.
Egyébként minden bizonnyal sokkoló, kívülről jövő hatás lehetett maga a reformáció is, mégis már fél évezreddel ezelőtt termékeny talajra talált nálunk. S ha csak Szenczi Molnár Albert latin-magyar szótárára, magyarra átültetett zsoltáraira és bibliafordítására gondolunk, olyan kincsekkel gazdagodtunk, amelyek évszázadokra meghatározták nyelvünk alakulását. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)
Az ötszáz éves reformáció valamint Arany János és Kodály Zoltán születésének kétszázadik illetve százharminc ötödik évfordulója alkalmából rendezett Viszonylatok című képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont Kolozsváron az evangélikus egyház Reményik Sándor Galériája. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) és az Apáczai Galériának a szervezésében megnyílt tárlaton ötvenöt hazai és külföldi művész hatvanhét, a tematika ihlette munkája – festmények, grafikák, szobrok, kerámiák – tekinthető meg november 30-ig, munkanapokon 9-18 óra között.
Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete apáczais kiállításainak sajátos hangulatuk van. Megálmodójuk, Székely Géza művészpedagógus évek hosszú sora óta munkálkodik eme sajátos jelleg kialakításán és megőrzésén: jelesül a kerek évfordulók meghatározta tematikus tárlatok megszervezésén. S ha ezek az évfordulók néha látszólag egymástól nagyon is távol álló eseményeket, személyiségeket hoznak össze, amilyen volt például a hétszáz éves Kolozsvárt, Shakespearet és Kandinszkijt megidéző tárlat, vagy a Johann Sebastian Bachot, Orbán Balázst és Moholy Nagy Lászlót, illetve Hamvas Bélát, Kassák Lajost és Tamási Áront egy fedél alá terelő kiállítás, ezt a mostanit, a kerek évfordulós egybeesésen túl is, a tökéletes tematikai összhang jellemzi. Hiszen mind a reformációnak, mind pedig Arany János és Kodály Zoltán munkásságának az eredeti, tiszta forrásból táplálkozó megújulás, a nemzeti értékek, az anyanyelv és zenei anyanyelv ápolása, védelme, gazdagítása volt a meghatározó tényezője.
Az Apáczai Galéria felújítási munkálatai miatt a jelenlegi tárlatnak az evangélikus egyház működtette Reményik Sándor Galéria nyújt otthont. Ez a tény pedig még fokozza is ezt a sajátos harmóniát, amire Fogarasi Szép Krisztina, a tárlat kurátora jól ráérzett.
A kétszáz ezelőtt született Arany János hatvanhat éves korában, 1882 októberében hunyt el, két hónappal később, 1882 decemberében pedig megszületett Kodály Zoltán. „Arany János az én előrevetett árnyékom, vagy én neki árnyéka” – írta a zeneszerző pályájának kezdetén. És nem véletlenül, hiszen a zeneköltő sok mindenben folytatója és kiteljesítője a költő által elkezdetteknek. Arany ugyanis népdalokat is gyűjtött, sőt dallamukat saját kezűleg kottázta le. A sokáig kiadatlanul maradt, 150 népdalt tartalmazó gyűjteményt pedig halálának 70. évfordulóján az akkor éppen 70 éves Kodály adta közre. A klasszikusaink verseire komponált Megkésett melódiái között pedig két megzenésített Arany-vers található. De Kodály több népballadát is feldolgozott, beemelve azokat a magas művészetbe, ami szintén Arany hatást sejtet. Mindez valahol természetes is, hiszen klasszikusaink, és köztük Arany János munkássága a mai napig termékenyítőleg hat. A babérkoszorú díjas Balla Zsófia például éppen a napokban vallotta be a Kolozsvár Társaságnál, egy Demény Péterrel folytatott beszélgetésben, milyen élvezettel merül el Arany költészetében. S amikor azt olvasom klasszikusunk Régi panasz című versében hogy „Mennyi szájhős! Mennyi lárma!/ S egyre sűlyedt a naszád” másfél évszázaddal ezelőtti szavai annyira találóak, hogy íróját akár kortársamként is tisztelhetem.
S talán az sem véletlen, hogy a 200 éve született költőt Nagy-Britanniában idén Montgomery díszpolgárává avatták. Október 22-én, halála 135. évfordulójának napján pedig a királyi önkény ellen tiltakozó, máglyahalált halt walesi bárdok története fényfestéssel elevenedett meg a walesi főváros, Cardiff 12. századi templomának falain. A patinás település főterén, a „magyar Shakespeare” révén, ahogyan Montgomery polgármestere nevezte költőnket, több százan ismerkedhettek saját történelmükkel, és hallgathatták meg angol fordításban a Walesi bárdokat. Az Arany-évfordulóról a BBC is megemlékezett, sőt az is elhangzott, hogy neki köszönhetően a történetet többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.
Ami pedig a költő és a reformáció kapcsolatát illeti, Pröhle Gergelynek, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának a közlése alapján éppen a magyar kálvinista egyház 1567-es megalakulásának színhelyén, Debrecenben, született meg „Arany első ismert kézirata, a debreceni református kollégiumban, feltehetően stílusgyakorlatként írt prédikáció.” Élete utolsó évében pedig úgy vélte: „Jó éneket írni nincs a mai kor szellemében, mert vallási élet nélkül költői sincs”. Vajon ma mit mondana? De persze azóta eltelt 135 esztendő. Pröhle szerint pedig: „Kár azon merengeni, hogy mit gondolna Arany a „mai kor szelleméről”, (...) ugyanakkor egyházainknak, gyülekezeteinknek is oda kell figyelniük a kortárs kultúrára, irodalomra, azokra a jelzésekre, amelyek az e világban élő protestáns közösség felé érkeznek. (…) a hagyomány jegyében, ismeretében vitázhatunk, eszmét cserélhetünk hitről, szabadságról, modernitásról, nemzeti identitásról. Egyet nem tehetünk meg, éspedig hogy elzárkózunk a kívülről jövő hatások elől, bármily sokkolók is legyenek azok olykor. A bezárkózás ugyanis egyenes út a szellemi tunyaság és az eljelentéktelenedés felé”– véli a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, evangélikus országos felügyelő.
Egyébként minden bizonnyal sokkoló, kívülről jövő hatás lehetett maga a reformáció is, mégis már fél évezreddel ezelőtt termékeny talajra talált nálunk. S ha csak Szenczi Molnár Albert latin-magyar szótárára, magyarra átültetett zsoltáraira és bibliafordítására gondolunk, olyan kincsekkel gazdagodtunk, amelyek évszázadokra meghatározták nyelvünk alakulását. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár)