„Sosem fogadtam el, hogy az álláspontomat azért ne tudjam érvényesíteni, mert nem tudok románul”
Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet.
Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk.
„Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek.
Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek
Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul.
„Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá.
Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta.
Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig
Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth.
Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival.
Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban.
Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul
A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá.
Tasi Annabella / maszol.ro

A „nemzetbiztonságra veszélyes” migránsok zárt rendszerű központokba kerülnek
A Románia területére érkező illegális bevándorlók között vannak nemzetbiztonsági kockázatot jelentő személyek is, de kis számban – nyilatkozta Carmen Dan belügyminiszter az Agerpres hírügynökségnek adott interjúban.
„Olyan számban vannak jelen, amely egyáltalán nem aggasztó. Nem, nincsenek több százan” – fogalmazott a tárcavezető. A miniszter rámutatott, minden bevándorlót leellenőriznek, és azokat, akikről megállapítják, hogy veszélyeztethetik a nemzetbiztonságot, zárt rendszerű központokhoz sorolják be.
„Ezeket a személyeket nagyon szigorúan ellenőrizzük. Jó az együttműködésünk az ügyészséggel is. Beazonosítjuk a személyeket és ellenőrizzük őket, hogy megbizonyodhassunk, a menekültközpontokba nem kerülnek olyanok, akik biztonsági kockázatot jelentenek. (...) Akik a menekültközpontokba kerülnek, szabadabbak, de őket sem hagyjuk felügyelet nélkül” – tette hozzá a miniszter.
Carmen Dan szerint eddig mintegy 2 000 migráns lépett az ország területére. „Körülbelül 1 300 személy a szerb határon jött, 300-an a bolgár határon és mintegy 400-an a Fekete-tenger felől érkeztek. (...) A Fekete-tengeren van egy nagyon jól működő rendszerünk, a SCOMAR (a határvédelem Fekete-tengeri összevont megfigyelő rendszere - szerk. megj.), amelynek segítségével 22 tengeri mérföld távolságból is beazonosíthatjuk a hajókat” – mondta a belügyminiszter.
Carmen Dan hangsúlyozta, a hatóságok urai a helyzetnek: „Nem tétovázunk és nem is haladt meg minket a helyzet”.
agerpres.ro; itthon.ma/erdelyorszag

Kolozsváron vendégszerepel a budapesti Operaház
A budapesti Operaház felújítása miatt a társulat nagyszabású, határon túli turnéba kezdett, melynek keretében, szeptember 20-án és 21-én Kolozsváron, az új sportcsarnokban (Sala Polivalentă) lépnek fel. Szerdán 19 órától Erkel Ferenc Hunyadi László című három felvonásos operája kerül műsorra, csütörtökön 19 órától pedig Ronald Hynd Lehár Ferenc világhírű operettjének zenéjére készített balettje, A víg özvegy lesz látható.
Online jegyek válthatóak a www.bilete.ro oldalon és a kolozsvári EMNT Demokráciaközpontban (Főtér T1/5, 23. szám, a konzulátus udvarán), valamint kezdés előtt a helyszínen.
A Magyar Állami Operaház egyik legnagyobb vállalkozása a Kárpát-Haza OperaTúra, melynek első részében, 2017. szeptember 4. és 21. között Erdély és Partium nyolc városába juttatta és juttatja el két nagyszabású produkcióját. A rangos anyaországi intézmény közel 400 művésze és technikai munkatársa látogat el Kolozsvárra, hogy életre szóló élményt nyújtson az érdeklődőknek. „Habár az Operaház alapítása 133 éve az összmagyarság egyetlen ilyen intézménye, sohasem járt még ezekben az erdélyi városokban, így Kolozsváron sem. Olyan műveket viszünk, melyek nem spórolni igyekeznek a művészi tartalommal” – hangsúlyozta Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója.
Történelmi opera Hunyadi Lászlóról – erdélyi művészekkel
Erkel Ferenc 1844-ben, a reformkor tetőpontján komponálta hazafias operáját, mely a magyar történelem egyik zűrzavaros periódusára, a nándorfehérvári diadalt követő napokra koncentrál. A Hunyadiak korában játszódó mű hőse azonban nem a híres törökverő, Hunyadi János vagy a későbbi Mátyás király, hanem a vérpadra lépő fiatal lovag, László. A művet, mely bemutatója óta megszakítás nélkül a magyar repertoár megbecsült darabja, 2012-ben új rendezésben mutatta be a Magyar Állami Operaház. Az előadásban számos erdélyi születésű művészt, így a címszerepet alakító Kiss B. Atillát, valamint Gara Mária szerepében Kriszta Kingát is láthatja a közönség. Az előadást Kocsár Balázs, a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója dirigálja.
Operett és balett találkozása
Talán furcsának hathat, hogy Lehár Ferenc A víg özvegy című darabját a Magyar Nemzeti Balett előadásában tekintheti meg a közönség. A népszerű operettből Ronald Hynd brit koreográfus készített fantasztikus balettet 1975-ben az Ausztrál Balett megbízásából. A darab témaválasztása újdonságnak számított, ugyanis korábban senki sem próbált operettet balettszínpadra ültetni. A történet 1905-be, Párizsba repít minket, ahol a Pontevedro fiktív államának nagykövetségen áll a bál: a várost fenyegető államcsőd borzolja a diplomaták idegeit. Egyetlen reményük maradt, hogy tőkéhez jussanak: egy dúsgazdag özvegyet összeházasítani korábbi szerelmével. A nagy tablókból építkező előadás legszebb részei a kettősök és a jellemek bemutatását lehetővé tévő szólók, amelyet hatásos, sokszor komikus pantomim részek egészítenek ki. A víg özvegy szerencsés keveréke mindannak, ami ahhoz szükséges, hogy a közönség kitűnően szórakozzon és élvezze Lehár csodálatos muzsikáját. Minderre bizonyíték a balett több mint 40 éve tartó töretlen sikere.
Az előadásokra – kedvezményes árral – 10 lejért válthatóak jegyek a jelzett helyeken.
itthon.ma/kult

Gál Kinga: Az ukrán törvény veszélyezteti a nemzeti kisebbségek létezését
A magyar, a román és a bolgár külügy közösen fordul az európai szervezetekhez a jogszabály ügyében
A szeptember 5-én Kijevben elfogadott ukrán oktatási törvény ellentmond Ukrajna saját alkotmányának és számos törvényének, szembemegy a nemzetközi normákkal és egyezményekkel, veszélyezteti a nemzeti és nyelvi kisebbségek puszta létezését – jelentette ki Gál Kinga, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője Strasbourgban, az Európai Parlament Kisebbségi Munkacsoportjának ülésén csütörtökön.
A képviselő elmondta, az anyanyelvhasználat az identitás és kultúra megőrzésének legalapvetőbb feltétele. Ennek korlátozása az érintett közösségek mindennapi létét lehetetleníti el. Minden eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy a törvénytervezet ne léphessen életbe, "hiszen a szerzett jogok elvétele visszafordíthatatlan károkkal jár a kisebbségi közösségek számára" - fogalmazott. A munkacsoport társelnökei Petro Porosenko ukrán elnöknek küldött nyílt levélben fejezték ki tiltakozásukat.
Közös román-magyar-görög-bolgár fellépés a törvény ügyében
A román, a magyar, a görög és a bolgár külügyminiszter közös levélben fordult az Európa Tanács (ET) főtitkárához, illetve az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosához az új ukrán oktatási törvény ügyében - közölte a bukaresti külügyminisztérium csütörtökön.
Teodor Melescanu, Szijjártó Péter, Nikosz Kociasz és Ekaterina Zaharieva csalódottságának és aggodalmának adott hangot az ukrán parlament által szeptember ötödikén elfogadott, a kisebbségek anyanyelvű oktatását korlátozó jogszabály miatt. Thorbjorn Jagland ET-főtitkárnak és Lamberto Zannier kisebbségügyi főbiztosnak címzett, Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszternek is megküldött levelükben jelezték, hogy kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a kisebbségi jogok érvényesítésének és felkérték az ukrán hatóságokat, hogy az együttműködés szellemében keressenek megoldást, tegyenek meg mindent a vonatkozó nemzetközi szabványok betartása érdekében.
A négy külügyminiszter szerint az ET-nek és az EBESZ-nek minden rendelkezésére álló eszközét latba kell vetnie annak érdekében, hogy az ukrán oktatási törvénybe beépített korlátozások ne akadályozzák a nemzeti kisebbségek megfelelő védelmét.
A bukaresti külügyminisztérium felidézte: a kétoldalú kapcsolatokban következetesen jelezte Kijevnek, hogy fontosak számára az Ukrajnában élő románok jogai. Ebben a vonatkozásban a román fél alapvető kérdésnek tartja, hogy a román kisebbség anyanyelvű oktatási jogai valamennyi oktatási szinten érvényesüljenek. Románia partnereivel együtt kész támogatni az ukrán törvényhozási, intézményi és gazdasági reformokat - zárul a bukaresti külügyi közlemény.
A Magyarok Kijevi Egyesülete is az új törvény megvétózását kéri
A Magyarok Kijevi Egyesülete írásos beadvánnyal fordult Petro Porosenko ukrán elnökhöz, a múlt héten elfogadott új oktatási törvény megvétózását kérve tőle - közölte Petneházy Gyula, az egyesület elnöke.
Tóth Mihály, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Koreckij Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa csütörtökön az MTI-nek nyilatkozva rámutatott: a Kijevben élő magyarok az eddigi oktatási rendszerben tanultak, Kárpátalján magyar nyelvű oktatásban részesültek az általános- és a középiskolában, s mindez nem jelentetett akadályt számukra abban, hogy elsajátítsák az ukrán nyelvet, valamint képesek voltak felsőoktatási intézményben diplomát szerezni. A kijevi magyaroknak nem okozott gondot az érvényesülés az ukrán társadalomban - hangsúlyozta a szakértő.
Kiemelte: a jövőben az jelentene előrelépést a magyar kisebbség számára Ukrajnában, ha az ukrán nyelvtanítást az igényeikhez igazítanák, továbbá az, ha továbbra is lehetőséget biztosítanának számukra arra, hogy anyanyelvükön felvételizzenek felsőoktatási intézményekbe.
Az ukrán fővárosban mintegy 400 magyar nemzetiségű ukrán állampolgár él, a Magyarok Kijevi egyesületének pedig 150 tagja van.
Szerdán három kárpátaljai magyar szervezet - a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) - kérte Porosenkót nyílt levélben arra, hogy alkotmányos felhatalmazásával és politikai befolyásával élve akadályozza meg az új ukrán oktatási törvény hatályba lépését.
Az ukrán parlament által szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény a közoktatás korszerűsítését tűzi ki célul 2018 szeptemberétől bevezetendő reformokkal, egyebek közt 11-ről 12 évre emelve a kötelező elemi, általános és középfokú oktatás időtartamát, s a jelenlegi 22-ről 9-re csökkentve a tantárgyak számát. A törvény jelentős autonómiát ad az iskoláknak, és béremelést ír elő a pedagógusok számára.
A törvénynek az oktatás nyelvéről szóló 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv. Ennek megfelelően a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása - az ukrán mellett - csak az első négy osztályban engedélyezett, és csupán az önkormányzati fenntartású tanintézetek külön osztályaiban vagy csoportjaiban, így az 5. osztálytól felfelé, az anyanyelvi tárgyak kivételével, minden tantárgyat ukránul oktatnak majd. Az érintett nemzeti kisebbségek szervezetei szerint ez sérti Ukrajna alkotmányát, több hatályos törvényét, nemzetközi egyezményekben és megállapodásokban vállalt kötelezettségeit. A törvény éles vitát váltott ki belföldön, de az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia és Lengyelország is tiltakozott a kisebbségek anyanyelven történő oktatásának tervezett visszaszorítása ellen.
Klimkin: "Nem lesz már olyan nyelvi helyzet Ukrajnában, mint korábban"
Nem lesz már ugyanolyan helyzet az államnyelv ismeretének szintjét illetően Ukrajnában, amilyen eddig volt - jelentette ki Pavlo Klimkin külügyminiszter abban az interjúban, amelyet az Ukrinform állami hírügynökségnek adott.
A kijevi diplomácia vezetője kifejtette véleményét, miszerint a szomszédos országokban mindig akadnak olyanok, akik a nyelvi és a történelmi kérdéseket átpolitizálják, hogy ily módon mozgósítsák az embereket saját céljaik elérése érdekében. Ez mindig is így lesz, hiszen része a politikának - fűzte hozzá. "Nekünk viszont őszinte és nyitott, ugyanakkor nagyon következetes párbeszédet kell folytatnunk partnereinkkel, igazolva lépéseink helyességét és igazságosságát" - hangoztatta Klimkin.
Kifejezte meggyőződését, hogy a kijevi parlament által nemrég elfogadott oktatási törvény nem fenyegeti Ukrajna baráti viszonyát szomszédjaival. Elmondta, hogy a jogszabály elfogadása után beszélt a román és a lengyel külügyminiszterrel, akik szerinte tökéletesen értik, mennyire alapvető fontosságú Ukrajnának, hogy valamennyi állampolgára megfelelő szinten beszélje az államnyelvet.
Klimkin az interjúban kitért arra, hogy tavaly látogatást tett a beregszászi magyar konzulátuson. Elmesélte, hogy próbált beszédbe elegyedni a hivatalban az ügyeket intéző ukrán állampolgárokkal. Ám azt tapasztalta, hogy többjük még köszönni sem tudott ukránul.
Közölte: a külügyminisztérium az oktatási tárca képviselőivel együtt konzultációkat fog a folytatni, amelyeken elmagyarázza, hogy a törvény elfogadása nem jelenti azt, hogy Ukrajnában megszűnik az oktatás magyar, román vagy más kisebbségi nyelven. "Minden állampolgárunknak viszont beszélnie kell az államnyelvet, tudnia kell azon megszólalni éppen azért, hogy az ukrán társadalom részének érezhesse magát" - hangsúlyozta Klimkin.
Ukrán sajtóhírek szerint Vadim Prisztajko első külügyminiszter-helyettes a szerdai kormányülés előtt újságírókkal közölte, hogy a tervek szerint pénteken a külügyminisztériumban adnak tájékoztatást európai uniós országok Kijevben akkreditált nagyköveteinek az oktatási törvényről. Magyar Hírlap

ISMÉT MAGYARVESZÉLYT KIÁLT A ROMÁNOK CIVIL FÓRUMA
Nyílt levélben fordult a parlamenthez a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma, illetve több más hazai civil szervezet, hogy ne hagyja jóvá az RMDSZ-nek a közigazgatási törvényt módosító javaslatát, amelynek értelmében 20 százalékról 10 százalékra csökkenne az anyanyelv-használati küszöb.
A parlament mellett az Államelnöki Hivatalhoz, a kormányhoz és az alkotmánybírósághoz is eljuttatott levél szerint az RMDSZ módosító indítványa „példa nélküli merénylet az egységes és szuverén román nemzetállam ellen”. A nyílt levél aláírói úgy vélik, a törvénytervezet gyakorlatilag megszünteti a román nyelv hivatalos államnyelv jellegét, és „a román adminisztrációt (…) magyar államadminisztrációra cseréli”. „Kovászna, Hargita és Maros megyében jelenleg is vannak olyan önkormányzatok, amelyekben felfüggesztették a román nyelv hivatalos jellegét, és a magyar nyelv vette át ezt a szerepet. A tervezet célja az erdélyi román közigazgatás leépítése, ahogyan az a bécsi döntés és a második világháborút követő szovjet adminisztráció idején történt, amikor 1944 novembere és 1945 márciusa között kiűzték a románokat a közigazgatásból, vagy a Magyar Autonóm Tartomány időszakában” – áll az idézett dokumentumban.
A nyílt levél aláírói szerint az RMDSZ által benyújtott törvénytervezet „nemcsak az alkotmány és a román nyelv, hanem az ország román és magyar állampolgárai közötti békés együttélés elleni merényletnek is tekinthető”, ezért arra kérik a parlamentet, utasítsa el e „nemzet- és Európa-ellenes törvénytervezetet”, a kormányt és az államfőt pedig felszólítják, hogy „őrködjenek Románia Alkotmányának és államiságának tiszteletben tartása fölött”.
Antal Árpádtól a zászló kitűzését kérik
Ugyanazok a civil szervezetek – a Háborús Veteránok Országos Szövetségének Kovászna Megyei Szervezete, „Regina Maria” Hősi Kultusz Országos Szövetségének Kovászna Megyei Szervezete, a védelmi minisztériumból, belügyminisztériumból és a román hírszerző szolgálatból Tartalékba Vonult Katonai Káderek Országos Szövetségének Kovászna Megyei Szervezete, az Andrei Şaguna Keresztény Kulturális Liga, a Mihai Viteazul Alapítvány, a Kovászna Megyei Román Pedagógusok Szövetsége, a Román Nép Nemzeti Alapítvány és mások – azzal vádolják Antal Árpád polgármestert, hogy csúfot űz a román zászlóból, és megalázza a románokat azáltal, hogy nem akarja végérvényesen kitűzni a trikolórt a polgármesteri hivatal tornyára. Mint ismert, a szeptember 8-i megemlékezésre egy napra kitűzték a román zászlót a sepsiszentgyörgyi városháza tornyára, majd másnap le is szedték, Antal Árpád szerint a törvény világosan meghatározza, hogy hova és milyen módon kell kitűzni a zászlót a közintézményekre.
Háromszék; Erdély.ma

TANÉVKEZDÉSRE CSABA TESTVÉRTŐL: NÖVEKEDNI KEDVESSÉGBEN ÉS BÖLCSESSÉGBEN
Böjte Csaba ferences testvér, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója és működtetője – az elmúlt 24 év alatt több mint 6000 árva gyermek „lelki apukája” – évente többször is körbejárja az alapítvány házait és otthonait, hogy felügyelje, eligazítsa a gondokat, problémákat, és együtt örvendjen a gyermekekkel, nevelőkkel, pedagógusokkal az elért eredményeknek.
Így, tanév kezdetén fontosnak tartja a buzdítást, hogy a nehézségek ellenére felül tudjunk kerekedni a kihívásokon, gondokon-bajokon. A Fájdalmas Szűzanya ünnepén, péntek délután szentmisét mutatott be az árkosi Irgalmasság Anyja Otthon kápolnájában, ahol szegénysorban élő lányanyákat gondoznak a ferences nővérek. Mielőtt tovább utazott volna a szombati, tanévkezdő zarándoklatra, amelyre 300 gyermekével készült, megkértük, ossza meg tanévkezdő gondolatait a Háromszék olvasóival.
– Azt gondolom, hogy a tanévnek nemcsak az iskolába járó gyermekeknek kell megkezdődnie, hanem mindannyiunknak. Árkoson anyaotthon van, a ferences nővérek működtetik, tehát a Szent Ferenc Alapítvány háza ez is. Ezért eljöttem, hogy imádkozzunk az eredményes tanév megkezdéséért. Ugye, nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem a kedves nővérek is, az anyaotthon lakói is, de minden embernek fontos a tanulás. Az anyaméhben találkozik két sejt, aztán megszületünk, lábra állunk, és az a cél, hogy felnőjünk oda, hogy a jó Istennel majd egy asztalhoz ülhessünk a mennyei lakomán. S biza, ehhez fel kell nőni… Jézus nem azt mondta, hogy maradjatok meg tökéletesnek, hanem legyetek tökéletesek. Azt hiszem, mindannyian a tökéletesedés útján járunk. Van, aki inkább üldögélni szeret, van, aki közben neki is indul… hát ebben kell egymást segítenünk. Sokszor mondtam viccesen is, meg komolyan is: ha a jó Isten az utolsó ítéleten számon kéri a családunkat, akkor én elég nagy bajban leszek, mert elég nagy családom van. Ezért el-eljövögetek a házakhoz.
Háromszéken az árkosi anyaotthonon kívül működik még a kovásznai bennlakó otthon a bajban levő gyermekekért. Bükszádon, Szentléleken, Esztelneken, Almáson, Lemhényben vannak napközis csoportjaink. Az lenne a cél: egyfelől magunk számára bebizonyítsuk, Isten selejtet nem teremt, minden gyermek nagyszerű, ügyes, nevelhető, formálható; másfelől meg azt szeretném megmutatni, hogy a 21. század embere képes szeretetben, békében jót tenni. S azt látom hála Istennek, hogy nagyon sok jó ember van. Ezt a lehetőséget felhasználom, hogy megköszönjem mindazok jóságát, türelmét, akik gyermekeinket akár az iskolában, akár adományokkal, kis szeretettel segítik. Adja a jó Isten, hogy a Szent Ferenc Alapítvány munkája itt, Háromszéken is elmélyüljön, és eredmények szülessenek, gyermekeink növekedjenek kedvességben, bölcsességben, akár a kis Jézus.
Keresztszülőket, hétvégi nagynéniket keresnek…
– Ha valaki segíteni szeretné az alapítványt, milyen formában teheti meg? Milyen segítségre lenne szükség?
– Annak is örvendünk, ha jön a hétvége, és akár innen, Árkosról elvisz valaki egy anyukát kisbabával egy ebédre, de megteheti ezt bármelyik házunknál is… Ha valaki úgy érzi, hogy a napközis csoportból egy gyermeket szívesen felöltöztet, beviszi a városba egy kicsit vásárolgatni, hogy legyen neki is szép ruhája vagy cipője, ennek mind-mind tudunk örvendeni. Ha valaki teheti, hogy meghívja a gyermekeket egy előadásra vagy a kertjében egy grillpartira, nyitottak vagyunk… Dél-Erdélyben van egy kedves nő, aki a Fülöp-szigeteken született. Ő mindegyre meghívja a gyermekeket, s akkor együtt sütnek-főznek finomságokat: a gyermekek roppant érdekesnek tartják, mert tücsköt-bogarat, mindent megesznek. Alig várják, hogy mikor mehetnek… Mi is örvendtünk annak idején, ha elmehettünk a nagyszülőkhöz. Az utóbbi időben nagyon sok olyan új gyermekünk „született”, akinek nincs támogatója, keresztszülője. Ezért szeretettel keresünk olyan keresztszülőket, akik a bentlakó gyermekeket napi egy euróval, napközis gyermekeinket napi fél euróval támogatják. (A keresztszülői hálózatot – keresztszulo@devaigyermekek.hu – Székely Gyöngy vezeti.)
Én biztatom a háromszékieket, hogy legyenek a mi gyermekeink nagybácsijai, nagynénjei, és fogadják szívükbe, szeretetükbe…
Lejegyezte: Józsa Zsuzsanna / Háromszék; Erdély.ma

Indulatokat gerjesztett a román csapatok 73 éve történt bevonulásának a megünneplése Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgyön ismét indulatokat gerjesztett a román csapatok 73 éve történt bevonulásának múlt hét végi megünneplése.
Kilenc helyi román szervezet közleményben adott hangot pénteken megbotránkozásának amiatt, hogy a múlt pénteken tartott ünnepség másnapján lekerült az ünnepség alkalmából kitűzött román zászló a polgármesteri hivatal tornyáról. „A sepsiszentgyörgyi civil társadalom képviselőiként nem viselhetjük el az efféle nosztalgikus, neorevizionista és románellenes gesztusokat” – áll a közleményben. A civil szervezetek Antal Árpád polgármestert a román zászló meggyalázásával vádolják.
A román hadsereg és a csendőrség alakulatai múlt pénteken Sepsiszentgyörgy központjában díszszemlével ünnepelték a román csapatok 73 éve történt bevonulását a városba. Sebastian Cucu prefektus ünnepi beszédében az eseményt a város „fasiszta-horthysta megszállás alóli felszabadításaként” említette. Az eset kapcsán Antal Árpád elmondta: a törvény nagyon pontosan megjelöli, hogy a középületek homlokzatára – nem a tornyukra – kell kitűzni állandó jelleggel az ország zászlaját, és a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal maradéktalanul teljesíti a törvényi előírásokat.
Emellett a sajátos napokra sajátos gesztusokat is tesznek. Ilyen gesztus, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagykövetének látogatásakor az amerikai zászlót is kitűzik az épületre, szeptember 8-án pedig a toronyra is kitűzik a román zászlót. Antal Árpád hozzátette: hivatali visszaélésnek lenne minősíthető, ha más zászlókat is kitűzne az épületre azokon kívül, amelyekről a törvény rendelkezik.
A román szervezetek pénteki közleményükben úgy vélték, hogy „más zászlóktól eltérően” Románia zászlajának a kitűzése nem sérthet semmilyen törvényt. Az utalás arra vonatkozik, hogy korábban a prefektus keresete nyomán a román bíróságok ítéletek tucatjaiban rendelték el a székely zászlók eltávolítását a székelyföldi polgármesteri hivatalokról.
Hans Hedrich politológus, civil aktivista a román állami hatóságok irredenta megnyilvánulásának nevezte, hogy a román hivatalosságok a „magyar megszállás” alóli „felszabadításnak” tekintik a „román városnak” titulált, de máig magyar többségű Sepsiszentgyörgyre történt bevonulást. Állításának alátámasztására az irredentizmus fogalmának a román nyelvű meghatározását idézte.
Sepsiszentgyörgyön évek óta feszültség forrása a polgármesteri hivatal tornyára kitűzött román zászló. A város korábbi polgármesterére, Albert Álmosra 2002-ben tetemes pénzbírságot rótt ki a prefektus, amikor eltávolíttatta a toronyról a román zászlót, és a bírságot a volt polgármesternek bírósági úton sem sikerült érvénytelenítenie. 2010-ben azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága kártérítés fizetésére kötelezte a román államot amiatt, hogy a román bíróságok indoklás nélkül utasították el a volt polgármester zászlóügyben benyújtott fellebbezését.
A két évvel ezelőtt felújított városháza tornyára az eredetinek megfelelő toronydísz került, amely a villámhárító szerepét is betölti, és nem teszi lehetővé a zászló kitűzését. A 2015. szeptember 8-i megemlékezés botrányba fulladt, mert a megemlékezőknek egy létrás tűzoltókocsival sem sikerült kitűzniük az épületre a Bukarestből katonai stafétával hozott zászlót.
Gabriel Oprea akkori miniszterelnök-helyettes a sepsiszentgyörgyi elöljárók felelősségre vonását követelte.
MTI; Székelyhon.ro

Marosvásárhelyi iskolaügy – Státus alapítvány: érvényét veszíti az iskolabérleti szerződés
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány kuratóriuma szombati csíksomlyói ülésén megállapította, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal nem tartotta be az iskolaépületek bérlésére vonatkozó, 2014-ben kötött szerződést, ezért a szerződés jogilag érvényét veszíti.
Az egyház vagyonkezelőjének a nyilatkozatát a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség honlapján tették közzé szombat délután. A Státus alapítvány ugyanakkor kijelentette: elvárja, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal 30 napon belül egyeztessen az alapítvánnyal egy új bérleti szerződés megkötéséről.
Álláspontja szerint így lehet elkerülni, hogy a román nyelvű Unirea Főgimnázium diákjai „arra a sorsa jussanak, mint amilyen bizonytalan helyzetbe kerültek a (magyar nyelvű) Katolikus Gimnázium diákjai".
Az alapítvány reményét fejezte ki, hogy az érintett intézmények közösen megoldást találnak mind a Római Katolikus Teológiai Gimnázium, mind pedig az Unirea Főgimnázium diákjai érdekében, és biztosította az érintetteket arról, hogy az alapítvány folyamatosan keresi az ügyben érintett felek számára elfogadható megoldást.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye vagyonkezelője, 2014-ben kötötte a legutóbbi szerződést Marosvásárhely polgármesteri hivatalával – a város iskoláinak a fenntartójával – a katolikus tulajdonban levő iskolaépületek bérbe adásáról. A szerződés rögzíti, hogy az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium épületein 2014 és 2019 között miként osztozik az Unirea Főgimnázium, mely Marosvásárhely román elitiskolájának számít, és a Római Katolikus Gimnázium.
A szerződés külön cikkelyben rögzíti: „Ha a Római Katolikus Gimnázium nem alakul meg, vagy a bérleti időszakban megszűnik, a szerződés érvényét veszti”.
Holló László, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatója korábban az MTI-nek azt mondta: a szerződés érvényben maradhat, ha a felek hallgatólagosan érvényben tartják. Akkor úgy vélte: ha az egyház bejelentené, hogy a szerződést felbontottnak tekinti, a bejelentés azonnali következménye az lenne, hogy a város nem tudná már törvényesen fizetni az iskolák számláit a közüzemi szolgáltatók felé, és az iskolaépületek minden bizonnyal hónapokon belül áram és víz nélkül maradnának.
MTI; Székelyhon.ro

Tamási Áron-évfordulóval indul az új színházi évad
Az új évad első két fontosabb eseménye a sepsiszentgyörgyi színházban Tamási Áron 120 éves születési évfordulójának megünneplése, valamint a Bocsárdi László által rendezett Alice című előadás bemutatója lesz, melyet Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című meseregényei alapján a sZempöl zenekarral együttműködésben készít a társulat. „A 120 éve született Tamási Áron művei, szellemisége, szelleme az elmúlt évtizedekben tökéletesen beépültek a társulat működésébe, és utakat nyitottak afelé a korszerű és érvényes színjátszás felé, amit jelenleg képviselünk. Tamási Áron születésnapja kitűnő alkalom arra, hogy a város lakói szembesüljenek az írásaiban rögzített képekkel, sajátos humorával és éles párbeszédeivel” – áll a színház közleményében, mely a szeptember 20-ára időzített egész napos rendezvénysorozatot ajánlja a közönség figyelmébe. Mint írják, az egész várost behálózó események estére a főtérre, majd a színháztermekbe vezetnek: 18 órától a társulat színészei Tamási Áron válogatott novelláiból tartanak felolvasóestet a Kamarateremben, 20 órától pedig a színház Nagytermében a Dresch Kvintett Tamási Áron tiszteletkoncertjét tekinthetik meg az érdeklődők. A Liszt Ferenc-díjas Dresch Mihály sajátos zenei világával a nemzetközi kortárs dzsessz fontos úttörője, aki a magyar népi hangzásvilág és a dzsesszzene egyvelegét szólaltatja meg szaxofonjával. 1997-ben, a Tamási Áron centenáriumon is Dresch Mihály és együttese koronázta meg a rendezvénysorozatot, idén a művész újból vállalta, hogy megtiszteli Sepsiszentgyörgyöt egy ünnepélyes koncerttel az író születésének 120 éves évfordulója alkalmából. A Tamási-évforduló által megnyitott 2017/2018-as évadban más fontos események is várják a nézőket, a színház vezetősége úgy alakította az évadtervet, hogy ígéretes, a társulat és a közönség számára eddig még ismeretlen új hangok, valamint kiforrott, sajátos rendezői formanyelvek is teret nyerjenek az új produkciókban. Az Alice októberi bemutatóját Zakariás Zalán rendezése, Michel de Ghelderode Escorial című darabja követi, majd Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté-ját mutatják be szilveszteri előadásként Sardar Tagirovsky rendezésében. Tavasszal Mezei Kinga újvidéki rendező dolgozik a társulattal az Anna legenda című produkció színpadra állításán, végül pedig a többszörös UNITER-díjas Radu Afrim által jegyzett discOperett munkacímű produkció zárja az évadot. Az öt bemutató mellett továbbra is műsoron maradnak az elmúlt évadok fontos előadásai: Vízkereszt, vagy amire vágytok, Liliom, Évforduló, Norway.today, Pénz az égből, Az ezredik éjszaka, Kaisers TV, Ungarn, és a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet is láthatják még a nézők. Az új évad előadásaira már árulják a bérleteket a Városi Kulturális Szervezőirodában és a www.biletmaster.ro weboldalon. A tavaly vásárolt bérletek – a Mecénás kivételével – az idei évadban is érvényesek. A jegyek és bérletek ára a tavalyi évadhoz képest nem változott, ez alól kivételt képez a diákjegy, amely idén 10 lejbe kerül, az Alice című produkciót pedig 10 lejes felár kifizetésével tekintheti meg a bérletes közönség. Az ősz folyamán több kiszállást is tervez a társulat: a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás előadóestet szeptemberben az udvarhelyi színház által szervezett dráMa Kortárs Színházi Találkozón mutatják be, novemberben pedig Tiszaújvárosban játsszák az előadást a Színház Határok Nélkül rendezvénysorozat részeként. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján többszörösen díjazott, és a Színházkritikusok Díjára felterjesztett Liliom című előadást októberben a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon mutatja be a társulat, az Alexandru Dabija által rendezett Évforduló pedig meghívást kapott a bukaresti Országos Színházi Fesztiválra, melynek idei kiadása október 20–29. között lesz. A korábbi évadok gyakorlatához hűen idén ismét bérletcserét tervez a színház vezetősége a Szatmárnémeti Harag György Társulattal, mely során a Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadásért cserében a Tévedések vígjátéka című Shakespeare-darabbal találkozhat a sepsiszentgyörgyi közönség. Az idei évadot a REFLEX 4 Nemzetközi Színházi Fesztivál zárja, amelynek programja egyelőre még nem nyilvános.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A gyűlölet ereje
Érthetetlen és példátlan, mire vetemedtek múlt hét végén a kolozsvári futballhuligánok. Mint egyik képviselőjük magyarázta, az Universitatea futballklub rámenős drukkerei már 1998 óta megharagudtak, de nagyon a magyarországi Ferencváros és a Videoton szurkolóira, és azóta minden alkalmat megragadnak, hogy megbosszulják a csaknem két évtizedes állítólagos sérelmeket.
Önmagukhoz hűen el is látogattak a Kolozsvári CFR 1907 futballklub magyar szurkolói csoportja által rendezett amatőr futballkupa – ahogy annak szervezői vallják, inkább családi piknik, mintsem bajnokság – helyszínére, s rátámadtak ellenfeleikre, azaz a magyar résztvevőkre. És nem csak a klub ellen kiabáltak, hanem magyarellenes jelszavakat is skandáltak. A rendezvényen erdélyiek mellett magyarországi, felvidéki amatőr csapatok, illetve a játékosok családtagjai – azaz gyermekek, nők – vettek részt, s kerültek a szurkolók mellett a bosszúálló ultrák célkeresztjébe. A harcias huligánok pedig botokkal, láncokkal felfegyverkezve érkeztek, rárontottak a békésen focizgatókra, „véres csatajelenetek” következtek gyermekek s anyák előtt, aztán miután valahogy elkergették őket, megérkeztek a csendőrök, s a rendőrök is.
És bármennyire is felháborító a futballhuligánok minősíthetetlen cselekedete, legalább annyira elgondolkodtató, miként lehetséges, hogy ilyenkor a karhatalom csak a történtek után vergődik ki a helyszínre – sportnyelven: későre rúg labdába –, utána pedig nehezen találják az elkövetőket, s az egészről alig vagy szinte egyáltalán nem beszél a román nyelvű média. Ha ugyanez történne, csak ellenkező előjellel, magyar drukkerek viselkednének ilyen gyalázatos és megengedhetetlen módon, napokig, hetekig harsognák a hírcsatornák. Várjuk tehát a belügyminisztériumi vizsgálódás eredményét, de már az sem túlságosan biztató, hogy a hatóságok ráérősen, csak azután kezdtek foglalkozni az üggyel, miután a magyar sajtó cikkezni kezdett arról. Éppen ezért a történtek szőnyeg alá seprése legalább annyira fájdalmas, mint a huligánok bosszúja. Már csak azért sem kellene következmény nélkül hagyni a Kincses Városban történteket, mert olyan precedenst jelenthet, amelyet még durvább fejlemények követhetnek, miközben azt már sokan belátják, a gyűlölet útján nem érdemes masírozni.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarország kiáll a külhoni magyarok mellett
„Nem hagyjuk magukra az Erdélyben és Kárpátalján élő magyarokat, a végsőkig elmegyünk az őket érintő konfliktusokban” – szögezte le Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tegnap Budapesten. Hangsúlyozta: a magyar külpolitika kötelessége megvédeni a magyar embereket, akárhol is élnek. Megismételte: szégyenletes és gyalázatos, a kisebbségek jogait durván megsérti az ukrán oktatási törvény módosítása, ügyében egyébként a bolgár, a román és a görög külügyminiszterrel közösen lépnek fel. Ez világosan mutatja, hogy nem magyar–ukrán ügyről van szó. Közös levelüket az ukrán külügyminiszterhez, az Európa Tanács főtitkárához és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosához is eljuttatták, hiszen minden nemzeti kisebbség jogait durván megsértették. Kezdeményezik továbbá, hogy az uniós külügyminiszterek tanácsának októberi ülésén tűzzék napirendre az esetet. Az ukrán parlament által elfogadott új oktatási törvény 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv, a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása csak az első négy osztályban engedélyezett. Szijjártó kitért a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyére is, mint mondta, egészen kritikus a helyzet. Úgy látja, Romániában ahelyett, hogy a megoldásra törekednének, „elővették újra a nacionalista kártyát”, egy képviselő ugyanis kezdeményezte, hogy az iskolaépület átadásának visszavonását fontolják meg. Az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium marosvásárhelyi épületei 2004-es visszaszolgáltatásának felülvizsgálatát Marius Paşcan, a Népi Mozgalom Párt Maros megyei képviselője, volt prefektus kezdeményezte. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mihályi Molnár László: Az önfeladás csábítása ellen való orvosság (Felvidéki levelek)
Nagyon messzire pillanthatnánk vissza a történelemben annak igazolására, hogy az államhatalmi szintre emelt szemfényvesztések hogyan kezdődnek, és hogy a szép eszmények jelszavaival visszaélve miként lehet embertömegeket jámbor birkaként félrevezetni. Elegendő már csak azt felidézni, amikor a jeruzsálemi főpapok sok pénzt adtak a római katonáknak, hogy hazudjanak a népnek, miszerint Jézus nem támadt fel, mert a testét a tanítványok lopták ki a sírból… és ez a hazugság még napjainkban is gyakran felbukkan a különböző bomlasztó bulvársajtóban…. úgymond a szólásszabadság és véleményszabadság jegyében. Ám egy közelebbi történet a 18. század végén Beethoven korát idézi meg, amikor a jól hangzó szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavaitól a nagy zeneszerző is ámulatba esett, és még szimfóniát is ajánlott a szabadkőművesek császárának nevezett Napóleonnak. Szerencsére idejében világossá vált előtte, hogy a zengzetes szólamok csupán a világhatalmi törekvések elkendőzését szolgálják. Érdekes egyébként, hogy az államcsőd szélére juttatott Franciaország miként és miből tudott néhány éven belül fél milliós hadsereggel hódító háborúkat indítani. Avagy talán az államcsőd látszatát is azok a körök gerjesztették, amelyek végül a ledöntött trón és legyilkolt nemesség helyébe a maguk vérszomjas „forradalmárait” és egy nekik szolgáló császárt ültettek?! A ledöntött oltárok, feldúlt templomok és a nyaktiló alá hurcolt papság útmutatása helyett pedig a pénz, az üzlet és a kamatok imádatát rendelték. És ezt a csalást és tömeggyilkosságot ünneplik minden évben a franciák, akiktől – mint a „művelt nyugat” példaképétől – nekünk tanulnunk kellene. Vajon milyen képet vágna a világ arra a javaslatra, hogy a japánok tegyék ünnepnappá a hirosimai atomtámadást, a németek Drezda porig bombázását, a lengyelek a katyni vérengzést, a zsidók az auschwitzi tábor megnyitását, és hogy ne menjünk messze az időben, az USA-ban milyen ünnep lenne szeptember 11.?! Van persze ott is morbid emlékezés, mert a hálaadás napján azt éljenzik, hogy leigázták, legyilkolták a földrész őslakosságát, és a terület bitorlóivá tehették magukat. Velünk pedig így ünnepeltették négy évtizeden át felszabadulás néven a kommunista szovjet megszállás kezdetét. (Máris hallom, hogy e szavak hallatán a bolsevizmus haszonélvezőinek csemetéi, szellemi és vagyoni örökösei hogyan osztják a „gyűlölködő”, „szélsőséges”, „náci” és egyéb bemagoltatott címkéket, amivel a kimondott igazság miatti szégyenüket, bugris jellemtelenségüket vagy silány értékrendjüket akarják leplezni. Más esetben talán a megbízóik elvárásainak akarnak megfelelni.) Nem kell ezen csodálkozni, mert a XX. század három legveszedelmesebb ideológiáját (bolsevizmust, fasizmust és liberalizmust) egyazon talajból „nemesítették ki” a pénzvilág „bölcsei”, akik pontosan tudják, hogy az istenhittől elszakított, a megélhetési és anyagi hajszának kiszolgáltatott, tudatlanságban tartott és tévhitekre szoktatott, arcukat vesztett emberek tömegei már bármire manipulálhatók. Ráadásul, ha ezeket a csoportokat egymás gyűlöletére is kondicionálják, akkor látszólag még „értelmet” is kaphat az életük az egymás elleni küzdelem és háborúk által. Milyen tragikomikus az a hollywoodi jelenet, amikor az amerikai kiskatona büszkén áldozza fel az életét a „hazáért” vagy a „demokráciáért” a koreai, vietnami, iraki, afganisztáni, líbiai vagy kupricisztáni harcmezőkön. Persze az USA első és második világháborús európai beavatkozása sem fennköltebb ennél, és a szovjet hadseregnek sem volt kevésbé sötét szerepe 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában vagy 1980-ban Afganisztánban. Közben a „demokrácia” feliratú maszlaggal még az is elérhető, hogy a különböző érdekcsoportokat egymás ellen kijátszva jól sakkban tarthatókká válnak, és a jól manipulált tömegtájékoztatással biztosítható, hogy a valódi célokra, okokra és indítékokra soha ne derülhessen fény. Ám akik mégis kíváncsiskodnak, azokat különböző negatív jelzőkkel megbélyegezve, hiteltelenné téve elhallgattatják. Például Wass Albert, az egyik legkiválóbb magyar író is így lett a hazudozók célpontja, a mai napig is aljas támadásoknak kitéve, mert nem volt hajlandó kiszolgálni azt a silány értékrendet, amelynek kényelmetlen az igazság elmondása és a nemzeti-keresztény hagyományok megerősítése, ezért utasították el regényeit a megzsarolt nyomdák Amerikában, de ez már egyre nyilvánvalóbban csak a gyalázkodókat minősíti, mert az életművet nem lehet megkérdőjelezni. Nem új keletű ez a módszer. A három évezredes görög eposzok és drámák, valamint a Szentírás tanításai is figyelmeztetnek arra, hogy a hatalom érvei időlegesen győzedelmeskedhetnek az érvek hatalma fölött, megalázhatják vagy megölhetik az isteni rendhez és a testvéri szeretethez ragaszkodókat, de a gőgös hatalom, a zsarnok király önmaga vesztét készíti elő önkényes cselekedeteivel, és a báránybőrben settenkedő farkasok lelepleződése sem várat magára sokáig. Bár még mindig megetethetőek a jámbor és jóhiszemű emberek azzal az ősi csellel, hamis biztatással, hogy mindenki és bárki előtt tárjuk szélesre az ajtót és kaput, mert hát ugye irgalmasságot kell gyakorolnunk. Azt persze már nem teszik hozzá, hogy a befogadásnak és elfogadásnak is vannak eredendően természetes feltételei, mivel nem a másságot, hanem a másfajta értékeket illik tisztelni. De amikor csak bármiféle másságról szónokolnak, abba már a bűn és a természetellenes, valamint a beteges hajlam is belefér! Éppen ez a céljuk: hogy az emberi értékrend mértékadó szerepét eltorzítsák. Erre a csúsztatásra építette fel a Soros pénztára által támogatott nemzetközi bűnszövetkezet a NYITOTT TÁRSADALOM címkével ellátott programját, amely az „emberi szabadságjogok”, a „demokrácia védelme”, a „kisebbségek támogatása”, a „hátrányos helyzetűek felemelése”, az „információk szabad áramlása”, az „esélyenelőség”, az „önrendelkezés”, a „népakarat” és a „nyilvánossággal az erőszak ellenében” feliratú báránybőrökben a megcélzott országok és népek leigázásának céljával az önfeladásra szeretnék rászedni az embereket. Mindezt az erkölcsi rend felbomlasztásával és népek ellenálló képességének kiiktatásával (a nemzeti, közösségi, családi és hitbéli értékek megkérdőjelezésével), a gazdaság szétzüllesztésével és csődbe juttatásával, eladósítással, magas kamatú hitelek felvételével, a stratégiai szféra felvásárlásával szeretnék elérni. S ahol ez nem sikerül, ott akár fegyveres konfliktusok kiprovokálásával szereznek ürügyet a „jogos beavatkozásra”, a „demokrácia megvédésére”, a „szabadságjogok helyreállítására”. Ezért foglalkoznak annyit ezekkel a kérdésekkel. Nem sokra megyünk az ellenérvekkel, hogy ez a program segítette azt is, hogy megszabaduljunk a kommunista diktatúrától, mert valójában nem a mi szabadulásunk miatt aggódtak. Gazdaságilag roppantották össze a szocializmus eleve bukásra ítélt rendszerét, hogy aztán még olcsóbban vásárolhassák fel, és a „szabad piac” jelszavával máris kiterjeszthették befektetési területeiket, hogy elhelyezzék felesleges és értéktelen (kamatból származó) pénzeiket. Mi pedig az adósrabszolgaság csapdájába estünk, ahol van ugyan szabad piac, de csak annak, akinek pénze van, van szólásszabadság, de nyilvánosságot megint csak az kaphat, akinek tőkéje van sajtóra, nyomdára, könyvkiadásra vagy propagandára. Vagyont pedig csak az szerezhet, aki velük üzletel, annak viszont sajátosan liberális feltételei vannak. Arról pedig, hogy jótékonykodnak, támogatják a civil szférát, csak annyit lehet megállapítani, hogy ennyit áldoznak a farkasok a báránybőr karbantartására, vagyis a lenyúlt milliárdokból ilyenre is juttatnak néhány milliót a látszat fenntartása érdekében, de egyébként különböző fondorlatos programmal végzik aknamunkájukat a választási kampányok befolyásolásától, a jelöltjeik felkészítésén át a liberális maffiát leleplező újságírók elleni propagandáig vagy jogi eljárásokig. Néhány éve már Sorosnak, mint a szellemi kútmérgezés vezéralakjának a megnevezése is felháborodást keltett az általuk felügyelt sajtóban, ami aztán kellő adagolás mellett a közvéleményt is megfertőzte. Aki bírálni merészelte, azt letiltották a sajtójukban vagy a megjelentető újságok nem kaptak pályázati támogatásokat, a bírálót pedig még az antiszemita jelzővel is illették, ami az ő értékrendjükben a hirosimai tömeggyilkosságnál és a Beneš-dekrétumoknál is nagyobb bűn, pedig a szerző még csak nem is tett célzást ennek a bűnöző spekulánsnak a származására, mintha minden közülük való egyén sikkasztó lenne… De ezzel valójában ők kezdtek el zsidózni, aztán kezdték észrevenni, hogy saját pöcegödrükben dagonyáznak, és maradtak a sivalkodó nácizásnál, ami ráadásul ismét egy pontosan meg nem határozott fogalom (mert jelenthet nacionalistát vagyis nemzetit, nemzeti és családi értékeket tisztelőt is, ami viszont az egyik legpozitívabb emberi alapérték és a liberális terjeszkedés egyik leghatékonyabb ellenszere). Lelkük rajta, csak azt igazolták, hogy nincs semmi érvük állításaik védelmére. Csakhogy amíg lesz pénz mögöttük, addig nem hagyják abba, mert mint megélhetési hazudozókat ezért fizetik őket! Persze ostobaság lenne azt gondolnunk, hogy Sorostól megszabadulva majd minden rendbe jön. Hiszen ő is csak egy megbízott stróman, akinek a Nagykutyák adtak néhány milliót, megsúgták, hogy melyik piacot fogják majd romba dönteni, és a tőzsdén ilyen információval milliárdokat lehet kaszálni, a nyereséget viszont a békés adófizetők rovására kellett kiegyenlíteni. Soros pedig a jótevői és megbízói iránti hálából azok utasításai szerint osztogatja millióit. Nem kell sajnálni, hogy elfogy a pénze, a maradékból is busásan dőzsölhet magának, de közben el kell viselnie, hogy őrá köpködnek, mert a mögötte állók azt hirdettetik magukról a sajtójukban, hogy nincsenek, és az egész csupán valamiféle összeesküvés-elmélet. Ezért soha nem is indult ellenük vizsgálat vagy nyomozás, bár ilyen kísérlet miatt eddig már sokan haltak meg (Kenedy elnök is !), kormányok buktak meg, választott országvezetőket likvidáltak, újságok, könyvkiadók, televíziós társaságok és konkurens vállalatok jutottak csődbe. A XX. század két világháborúja és több tucat helyi háborúja, országok feldarabolása terheli számlájukat, de ott csupán a hadikölcsönök kamataiból és fegyverkereskedelemből származó több ezer milliárdos haszon szerepel, mert minden ilyen „üzletet” sokszoros haszonnal zárnak. Az már csak sátáni rangjuk fokmérője, hogy ezért a jövedelemért csak a XX. században legalább százhúsz millió ártatlan embernek kellett meghalnia. Nos ennek a haszonleső „csínytevésnek” bizony nincs emléknapja! És belátható időn belül nem is lesz. Ez viszont ne keserítsen el bennünket, hiszen jó harminc éve még mi is azt hittük, hogy belátható időn belül nem mennek haza a szovjet katonák, s azóta már a Szovjetunió és a kommunista rendszer is összeomlott, mint eddig minden hazugságra és gyarlóságra épített diktátum, megszállás, rendszer és intézmény a világtörténelemben. Széthullott a versailles-i békeszerződések néhány kierőszakolt kreációja, mint Jugoszlávia és Csehszlovákia is… Az isteni gondviselésben bízók viszont megőrizték emberi arcukat, és immár kétezer éve van okunk a reménységre még ebben a siralomvölgyben is, amit egy kis szeretettel és jóindulattal legalább legközelebbi közösségünk, családunk és nemzetünk részére földi paradicsommá tehetünk, amelyben jó lesz, ha nem keverjük össze a jólétet a jóllakottsággal, az életminőséget az életszínvonallal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezüsttányértól fagyöngyig - Beszélgetés Barcsay Tamás történészprofesszorral, a gyalui várkastély örökösével (Örökségünk)
Arisztokrata családok leszármazottjaként Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múlttal rendelkező várkastélyát harcolta vissza a román hatóságoktól. Barcsay Tamás történészprofesszorral évszázados kanalakról, csorbítatlan magyarságtudatról és a gyalui kastély megnyugtató jövőjéről is beszélgettünk.
– A kívülálló azt hinné, egy olyan családban, mint a Barcsay, a legegyszerűbb beszélgetés is kész történelemóra. A történészpálya felé való fordulását is innen eredeztethetjük?
– Lehetett némi szerepe a környezetnek. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők – kacagtak is rajtam a felnőttek –, rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Sok régi ezüst ötvösmű is a család tulajdonába tartozott. Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüsttányérjára Erdély címerével a közepén például jól emlékszem, és azokra a kanalakra is, amelyeket a református egyház Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Én meg játszottam ezekkel a tárgyakkal. Egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a budapesti lakásunkba, mindenünket elvitték, jellemző, hogy főleg a kanalakat sajnáltam.
– Emlékszik, mikor járt először Gyaluban?
– Hogyne, a háború idején kisgyermekként a kastélyban töltöttem a nyarakat. A szobám a kisebb bástyában volt az anyámé mellett, az apámé egy hátsó bástyában, akárcsak az irodája. Telefonon értekezett a lenti gazdasági egységekben dolgozókkal, én meg nagy csodálattal néztem fel erre a „különleges” dolgokat művelő emberre. Utoljára 1943 decemberében voltam Gyaluban, utána már csak apám járt vissza, aztán ’44 nyarán egész kocsikaravánnal, 20-25 emberrel, állatokkal, mindennel indult Gödöllőre az anyai nagyanyám egyik kis birtokára. Ma is megvan a lista, hogy indulás előtt kinek mit adott a faluba megőrzésre. Egyes gyaluiak mégis betörtek a kastélyba, vitték, amit lehetett, azt beszélték, az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is élnek emberek a faluban, akiknél megtalálható a kastély egyik-másik berendezési tárgya. Köztük néhány családi portré, többek közt dédanyámról, Bánffy Irmáról, és egy nagyon szép Barabás Miklós-festmény is.
– Szülei miért éppen Kanadát választották új hazául?
– A háború befejezte után apám a Magyar Rádiónál talált állást, aztán 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott, rövid ideig sofőrként, majd a mezőgazdasági osztály munkatársaként. Egy asztaltársaság tagjaként egyszer begyűjtötték az állambiztonságiak, kihallgatták és összeverték, aztán közölték vele: mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre, aztán jelentsen nekünk! Jelentett is, de az amerikaiaknak, a kulturális attasé elfuvarozta a családot az osztrák határig, egy csempész pedig átvitt bennünket. Kezdetben úgy volt, hogy Amerikában telepedünk le, de a terv valamiért meghiúsult, apám viszont Ausztriából mindenképpen tovább akart menni, úgy gondolta, még mindig túl közel vannak az oroszokhoz. Meg hát 1949 februárjában még senki sem tudta volna megjósolni, hol áll meg a Vörös Hadsereg, apám egész Európát nem érezte biztonságosnak, attól tartott, a nyugatra vonuló szovjeteket nem lehet feltartóztatni. Így kötöttünk ki végül Torontóban negyven dollárral a zsebünkben. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, zsákokat készítettek. Később az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett, budapesti közgazdaságtani doktorátusának, mezőgazdasági akadémiai végzettségének semmi hasznát nem vehette.
– Tízéves gyermekként került idegenbe, mégis elismerésre méltó módon megőrizte magyar identitását, anyanyelvét...
– Pedig nagyon könnyű lett volna átváltani angolra. Szüleim azonban nem tolerálták, hogy otthon más nyelven beszéljünk, mindig magyar szóval ebédeltünk, vacsoráztunk. Mivel csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, sőt, azt sem fejezhettem már be, egyértelműen a szüleim érdeme, hogy magyar maradtam.
– Fél évszázadon át táplált Erdéllyel, Magyarországgal valamilyen kapcsolatot?
– Hogyne, 1968-ban jártam is Gyaluban, igaz, inkognitóban. Oxfordi egyetemista társaimmal voltunk látogatóban a Szovjetunióban, visszafelé jövet néztünk be Gyalura. Sok minden megvolt még a kastély berendezéséből, sem a kert, sem a kastély nem tűnt rossz állapotban lévőnek. Bennünket, a kelet-európai ideológiák és rendszerek iránt érdeklődő nyugati egyetemistákat az ott működő iskola igazgatója igen „vonalasan” vezetett körbe. A mellénk rendelt kucsmás parasztot viszont nem lehetett „meggyőzni” a hajdani elnyomó urak borzasztóságáról, akkora nosztalgiával beszélt apámról, Barcsay Józsefről, hogy kis híján elsírtam magam. Egy másik falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. Azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem, de azért még megkérdezte, mikor jövünk már vissza. Amúgy sokáig el voltunk vágva a szülőföldünktől, apám hosszú ideig nem mert kockáztatni, talán 1966-ban utazott először Budapestre.
– Az 1989-es változások után azonnal látott esélyt a Gyaluba való visszatérésre?
– Mindjárt a legelején. Ha lehetőség adódik a kastély visszaszerzésére, azt meg kell ragadni, hangoztattam. Kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem azt akarom. Aztán elindítottam a visszaigénylési folyamatot, amit nemcsak személyes ügyemnek tekintettem, hanem a családdal, Erdély történetével is szorosan összekapcsolódónak. Feladatnak, kihívásnak kezeltem. Arra persze nem számítottam, hogy ilyen hosszasan elhúzódik a folyamat, illetve hogy ilyen következményekkel jár. Az iskola 2002-es kiköltöztetése és a 2012-es visszaszolgáltatás közötti tíz esztendő alatt például sok évszázados fa esett áldozatul a gazdátlanságnak. Többek között az az öreg fa, amely alatt kisgyerekként én is sokat játszottam, és amelyről azt mondták, hogy Rákóczi fája. A legenda szerint 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna. A megmaradt fák legtöbbjét pedig megtámadta a fagyöngy, a kolozsvári piacokon év elején kínált fagyöngyágak egy része a kastélyparkból származott.
– A román hatóságok 2012-ben szolgáltatták vissza a gyalui várkastélyt, amely 2014 elején máris tulajdonost váltott. Magára nézve nem tartotta érvényesnek az arisztokrácia híres törvényét, miszerint „kastélyt el nem adunk”?
– Talán nem kell bizonygatnom: nem azért igényeltem vissza, hogy gyorsan eladjam. Úgy ítéltem meg, hogy nem történt helyrehozhatatlan rongálás, állagromlás. Olyasfajta hasznosításban gondolkodtam, mint a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyok esetében, ahol nemcsak az épületek, a berendezések tekinthetők meg, de a tulajdonos életébe is be lehet pillantani. Húsz termet terveztem berendezni szerves kastélyturizmusra, igazi kuriózum lehetett volna a régióban. Persze a tető megjavítása, a betört ablakok kicserélése halaszthatatlan volt, konzerválni kellett az évtizedeken át kisegítőiskolának otthont adó épületet, de a nagyobb szabású javításokat később készültem elvégeztetni, amikor már megtaláltuk a kastély végső rendeltetését. Nem ambicionáltam, hogy egyedül, fejedelmi módon éljek egy hatvan szobás kastélyban. Mindig úgy gondoltam, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van, amelyben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben azonban fokozatosan magamra maradtam, egy háromhetes távollét után 2013-ban pedig olyan fejlemény fogadott, ami mindent eldöntött.
– Mi történt?
– Leszakadt az ebédlő plafonja, és mintha azzal az egész örökség felelőssége immár elviselhetetlen súllyal zuhant volna a nyakamba. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, én meg úgy éreztem, a feladat meghaladja az erőmet. Csontig hatolt belém a felismerés: ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog hibáztatni Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért.
– Hogyan zajlott egy ekkora ingatlan eladása?
– Természetesen nem a lapok apróhirdetés oldalán kerestem vásárlót, több bizalmi ember is dolgozott az ügyön. Akadtak jelentkezők, egy ausztrál-román házaspár tűnt a legkomolyabb érdeklődőnek, alaposan utánuk is néztünk, semmi „gyanúsat” nem találtunk, aztán valamiért mégis kihűlt az érdeklődésük. Közben viszont a kolozsvári Gergely Balázs révén találkoztam Nagy Elekkel, Méhes György író fiával. Épp akkortájt fejeztem be Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének olvasását, de nemcsak annak hatására bíztam meg a fiában. Különösebb ígéret nélkül is éreztem, hogy Nagy Elek az én szívemnek is kedves felhasználásban gondolkodik. Annak is örültem, hogy nem sokkal az üzlet nyélbe ütése után, már 2014 nyarának elején elkezdték az ásatásokat, amelyek nyomán véglegesen cáfolni lehetett a buta tézist, miszerint a gyalui várkastélyban vannak ugyan régi kövek, de összességében 19. századi épülettel van dolgunk. Én már 2014 elején, még az adásvétel előtt kijelentettem: Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt. Béke van a lelkemben, és remélem, a nagyszüleim is békében pihennek tovább a sírjukban.
BARCSAY TAMÁS
1939-ben született Budapesten erdélyi arisztokrata családok leszármazottjaként. Tízéves korában a szüleivel Ausztriába, másfél év múlva pedig Kanadába vándorolt ki. A torontói egyetemen szerzett történészi diplomát, majd az oxfordi egyetemen történész doktori címet. 1972-től a torontói Ryerson Egyetem tanára, nyugdíjazása után az egyetem örökös professzora címét kapta. A Kolozs megyei hatóságok 2012 nyarán szolgáltatták vissza neki a gyalui kastélyt, amelyet aztán 2014-ben adott el Nagy Elek üzletembernek.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi Domokos versei vásznon, hangokban (Rendhagyó irodalomórák)
Rendhagyó kiállítás színhelyévé változik vasárnap délutántól a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház. Az In memoriam Szilágyi Domokos című tárlat összművészeti megnyilvánulás során elsősorban a diákokat igyekszik megszólítani, a költészet világába kalauzolni a fiatalokat, az általuk is kedvelt módon, így a zene és a képvilág segítségével. A Kézdivásárhelyi Városi Színház, valamint Sepsiszentgyörgy önkormányzatának társulásával létrejövő rendhagyó eseménysorozattal – kiállítás, zenés színpadi produkció, valamint rendhagyó irodalomórák – elsősorban az volt a célunk, hogy minél több középiskolás számára megteremtsük a lehetőséget, hogy egy összművészeti produkció révén másabb képet kapjanak a költészetről, mint művészeti ágazatról, és ne csak tantárgyként ismerkedjenek meg vele. Az általunk felkínált formában talán változik megítélésük, és többen kedvet is kapnak a költészet műveléséhez vagy a versek olvasásához – fejtette ki Ferencz Csaba ötletgazda-kezdeményező, az előadás zeneszerzője. A diákok megszólításának egyik eszköze a zene: a Mácsafej zenekar és Kolcsár József színművész által bemutatandó, A dolgokról egy földi szellemnek című, korábban már több rendben előadott verskoncert ebből a megfontolásból vált az esemény részévé a kiállítás mellett. Szilágyi Domokos, illetve Fekete Vince kortárs költő versei vélhetően sokkal közelebb állnak a korosztályhoz, a fiatalok könnyebben magukévá tehetik az alkotások üzenetét, gondolatiságát, érzelmi töltetét – magyarázta a kezdeményező. A „versfaragás” világába való utazás itt nem ér véget: rendhagyó irodalomóra követi a vasárnapi verskoncertet, amely során mind a kiállításról, mind az előadásról szó esik majd kötetlen formában. A vasárnapi megnyitót követően a Lábas Ház még kilenc alkalommal ad teret eseménynek október 6-ig, ez az utolsó nap, amikor még Plugor Sándor, Csillag István, Kolumbán Hanna, Ferencz Zoltán, Péter Eszter, Sipos Gaudi Tünde képzőművészek alkotásai megtekinthetők. Ferencz Csaba szerint a teljes produkció úgy is értelmezhető, mint Sepsiszentgyörgy önkormányzatának ajándéka a diákoknak iskolakezdésre, az anyagi fedezetet ugyanis a város biztosítja – a helyi képviselő-testület tegnap hagyta jóvá az erre a célra szánt több mint 36 ezer lejes támogatást.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szuperhősök nélkül
Rendhagyó módon lapbemutatóval nyílott meg tegnap este a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben a Maybe 4 – Újragondolás című csoportos tárlat: a Fantomatika nevű képregény első számát mutatták be alkotóik, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás.
Felvezetőjében Kispál Attila ismertette a 2002-ben a pályakezdő fiatal művészek által útjára indított Maybe-sorozat történetét, majd Fám Erika és Ivácson András Áron kérdéseire válaszolva az első erdélyi magyar képregény születéséről beszéltek alkotóik. „Kriszta történeteket írt, én halmoztam a rajzokat, előbb próbáltunk animációt készíteni, de ez nem kétemberes munka, úgyhogy félretettük az ötletet, a képregény viszont megvalósítható eszköznek tűnt”, mondta Sárosi Mátyás, „és annyira természetes volt, hogy ezt mi kell csináljuk”, fűzte hozzá Szabó Kriszta. A Fantomatika története, figurái tipikusan erdélyiek, de, mint az alkotók ismertették, ez csak az első szám jellegzetessége, „hogy egy kicsit mi is legyünk benne”, a további számokban egy klasszikus sci-fi-történet bontakozik ki, egy fiú felnőtté válását bemutatva, mondta Szabó Kriszta, hozzátéve, főszereplőjük egy „közönséges” figura, nem szuperhős, mert „már nagyon le van fárasztva ez a téma”. A képregény készítése amúgy elég fárasztó, „ha van ihlet, ha nincs, napi egy oldalt meg kell rajzolni”, mondta Sárosi Mátyás, és még így is három hónapba telik egy lapszám elkészítése. „Nem fogjuk bírni ezt az iramot, a lap felét, kétharmadát szívesen átengedjük más alkotóknak”, dobta fel a labdát Szabó Kriszta, egyúttal azt is elmondva, hogy „ha a harmadik szám után nem indul el a lap üzleti része, a történet végét megírjuk nektek e-mailben”.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ferenczes István: Ábel negyedik könyve, avagy: Ábel hazatér
Abban a gyalázatos esztendőben születtem, amikor másodszor is bejöttek a románok. Az oroszokkal együtt érkeztek. Sztálinnal s a kommunizmussal...
Valahogy így kezdődhetne negyven évvel szülőatyja halála után egy mostani Ábel története, de hogy miként folytatódna, arról sejtelmeinkben ezerféle változat lehetséges. Megtörténhetett volna az is, hogy a második világháború végén született Ábelt a világ egyhatodát birtokba vevő, testvériséget, egyenlőséget és szabadságot hirdető osztályharcos világ felküldte volna a Hargitára monyatornak vagy a csicsói kollektív gazdaság tehénpásztorának. De az is elképzelhető, hogy annyira felcseperedvén elindul a vasút felé... Talán a kolhoztól menekülőben beáll váltókezelőnek, sorompóbakternek, jobb esetben még tehervonat-fékező is válhatott volna belőle. Másként nem tudom, hogy a hargitai rengeteg után miként nézhetett volna körül az országban. Hogy Amerikába eljutott volna-é? Talán igen, talán nem. De szinte bizonyos, hogy a kicsi Magyarországig már csak kíváncsiságból is elvergődött volna valahogy. Talán átszökött volna a zöldhatáron, vagy kivárta volna a székelyek számára oly kedves felszabadulást: a Moszkva téri nagy rabszolgapiac megnyitását. Hordta volna a maltert, a sódert budai luxusvillák, bankpaloták állványaira, trógerolt volna sok kicsi forintért, amikből itthon gyorsan milliomossá lett az embernek fia, kubikolt volna a vidéki anyaországban, szüretelt volna, juhokat őrzött volna a Hortobágyon, talán még Vecsésre, abba a másik nagy káposztatermelő faluba is eljut, ahol rácsodálkoztak volna a népek: „Jaj, hogy ez az ember román létére milyen szépen beszél magyarul...” Gyötörte volna honvágy, lelkiismeretfurdalás, amiért otthagyta az árvaságban szüleit, testvéreit, rokonait, társait, a szívszaggató kék eget, a tüdőtágító éles levegőt, a borvizeket, a bölcső dalát és a temetők siratóit, a Duna partig hallatszó csíkszentmiklósi templom harangszavát és még sok talminak mondott, felületesnek tűnő semmiséget, melyek, ha máskor nem, hát álmában csak meggyötrik a maga fajta székelyt. Időnként borba fojtott volna bűnt és bánatot, felsóhajtozván: Hol vagytok székelyek? Még a kettős állampolgárság megszerzése is beleférhetne a képbe. A szülőatya Áronka, akit szintén a kényszer vitt Budapestre, bizonyára nem orrolt volna rá ezért, mi több, talán még jobban siratta s kacagtatta volna, mint Kolozsváron született őselődjét. Igen, misét érnének egy mostani Ábelnek a kilencven utáni „felszabadult világban” (nevezzük inkább szabadosnak) megesett bolyongásai, melyekben újból és újból feltette volna a kérdést, egyre gyakrabban kérdezte volna a mind őrületesebb környezettől: Mi végre vagyunk a világon? Szóval sok minden történhetett volna véle egészen 2004. december 5-ig. Egy igazi Ábel akkor, vagyis másnap, de legkésőbb 2005 tavaszán, amikor torkig telt már a sok NEM-mel, melyek által egyre gyanúsabbá vált, s mielőtt végképp elhatalmasodtak volna rajta a kincstárfosztogatási kényszerképzetek, a 23 millió romános üldözési mániák, egy benzinködös budapesti délutánon kiment volna a Nyugati pályaudvarra, ahonnan a Székely tántorgónak nevezett vasparipa, a Korona nevezetű reumás nemzetközi gyorsvonat indul Brassó felé. Másnap hajnalban Madéfalván leszállott volna a vonatról s irány Csíkcsicsó, a szülői ház. Csudalátására összefut, ha nem is a fél falu, legalább a szomszédság. Egy-két napig még ellézengett volna szülötte falujában, de a kérdés, kérdéseinek kérdése csak nem hagyta volna nyugton. Újból és újból feltetette volna a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? Mi végre, mi célból... S mivel Csíkcsicsóban s környékén nem biztos, hogy találkozott volna egy nyavalyatörésből megtisztult emberrel, egy tisztával, fehérek közt egy európaival, szóval egy négerrel, aki megadná a megnyugtató választ, hisz l990 után az egész világ azt harsogja: „Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol…” – újkori Ábelünk egy félliteres köményes pálinkával az általvetőjében felindul a Hargitára, át Farkaslaka felé, ahol az elmúlt évtizedekben a Firtos lova fölött már oly sokszor aludt el a gondviselés, de ahol még áll a szülőatyja sírja. Nem megbotozni akarta ő azt a sírt, hanem ősi székely szokás szerint megtisztelni egy kortyintás, pálinkával s feltenni újból a kérdést a legnagyobb székely költőnek. Mert amint a szülőfaluban mindig is nevezték: költő volt Ő, homéroszi nagyságú poétája a mi kis világunknak. Tamási Áron biztosan megadja vívódó Ábelünknek kérdéseire a válaszokat. Ábel megnézte volna a döbbenetes kőszobrot, elő szomorkodott volna a két cserefa árnyékában lévő sírhalomig, keresztet vetve lekuporodék a cserefa kopjafa mellé, s felteszi Áron bácsinak a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? A költő pedig kiszól a sírból és válaszol: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY ITTHON LEGYÜNK BENNE! Mert OTT... Szóval abban az egyre messzibbre hulló OTT-HON-ban... Ki tudja otthon lehetünk-e benne valamikor! S Ábelre ekkor leszállának az angyalok. Vállára vevé az átalvetőt, s elindul vissza a megnyugvás ösvényein, át a Hargitán, vissza Csíkcsicsó felé. Valamivel a Tolvajos-tető előtt megpihen egy utcatábla előtt. Azon az utcatáblán írva vagyon: DECEMBER 5. UTCA. Ez az ! – szól magához Ábel. Megvan! És elindul befelé ezen furcsa gyalogösvényen, az egyre sűrűbb erdőbe, és megy, megy, mint egykoron apjával, kifelé a Hargitára, végül kiér ama kunyhó elé, ahol egykoron meg kellett enni a sast – amelynek a helyén azóta lehet, hogy hétvégi ház áll, de kicsire nem adunk –, az átalvetőt megforgatja a feje fölött, mint egy Dávid-parittyát, elröpíti Csíksomlyó felé… Karjait kitárva nagyot szusszan s belekiáltja a világba: ITTHON VAGYOK! Itthon. Itthon?
(Elhangzott 2006. május 28-án Tamási Áron sírjánál) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékkönyv a 60 éve alakult gyermekegyüttesről
Gyöngyvirágtól lombhullásig
Hatvan év emlékeit lapozza, aki kézbe veszi ezt az emlékkönyvet. Pontosabban a 60 éve alakult marosvásárhelyi gyermekegyüttes életét, dicsőségét meg elmúlását, mert nem mondhatom, hogy hanyatlását, hiszen erről szó nem volt, pontosan az derül ki az írásokból, hajdani kritikákból, hogy első pillanattól kezdve magas művészi színvonalú produkciókkal jelentkezett, és azt mindvégig meg is őrizte az együttes, kitűnő szakmai vezetői, Birtalan József és Székely Dénes meg a többiek hozzáértése, igényessége révén. A bürokrácia és a politika volt az, ami a lombhulláshoz vezetett. Ha figyelmesen végigolvassák a könyvben lévő elemző kritikákat – a korszak legjelesebb írói, zeneszerzői, esztétái írtak az együttesről –, kiderül, hogy mennyire fontos pillanata volt a kornak, az erdélyi magyarságnak az együttes léte, működése. A tagoknak pedig olyan közösségi élményt nyújtott, ami egész életükre meghatározó lelki élmény volt, bevallottan vagy nem bevallottan.
Honnan tudom én ezt, aki nem is voltam a boldog 700 gyerek között, mert már túl koros voltam hozzá akkor is? Onnan, hogy szerkesztés közben egyértelműen kiderült számomra az írásokból. És az a jó, hogy bárki kívülálló kézbe veszi a könyvet, megérzi annak a közösségnek a fantasztikus erejét, amely így, 60 év után is irigylésre méltó kohéziót hordozott.
A könyv összeállításánál, mint a szabó, hozott anyagból dolgoztam. Birtalan József magánalbuma jelentette a fő forrásanyagot, hiszen annyi éven át szorgalmasan gyűjtötte az újságkivágásokat, fotókat, és a cím is az ő írásából származik, bár eredetileg Homoki Nagy István egyik természetfilmjének a címe, de úgy éreztem, kölcsönvehetem, mert ez az együttes is olyan volt, mint a természet csodái.
A kritikákat úgy rendeztem sorba, hogy megjelenésük helye és ideje feltüntetésével kronológiát is kapjon az olvasó. Oláh Tibor, Szépréti Lilla, Zoltán Aladár, Hubesz Valter, Deák Tamás, Szegő Júlia és mások neve fémjelzi ezeket az írásokat. Ők, mint említettem, a kor jeles személyiségei, írói, kritikusai, zenészei voltak, és véleményük akkor is, most is sokat nyomott a latban. Szinte hihetetlen, hogy nincs közöttük elmarasztaló írás, mindig az elragadtatás és dicséret hangján szólnak, olykor apróbb, kiküszöbölhető hibákat észrevételezve. Hát ilyen tökéletes volt az együttes? A tagok emlékezéseit olvasva vagy a képeket nézegetve, úgy tűnik, igen. Az emlékkönyv tehát a hajdani gyermekegyüttes tagjairól szól. Keresheti benne mindenki saját magát, de keresheti hajdanvolt gyermekkorát, ami kivételes volt, mert a közösség és a művészet vette körül, egy zordon korszakban felhőtlenül és tartalmasan.
Kuti Márta / Népújság (Marosvásárhely)

Egy különleges kiállítás
„Nem tudok megállni/ mennem kell a sírig/, s no már még tovább is/ kikben lelkem ízzik…” – írta néhai Nagy Ferenc unitárius lelkész, aki 95 évesen is szolgálta egyházát, amikor 2012-ben a küküllősárdi gyülekezetben tartott istentiszteletre elkísértem.
75 éves lelkészi pályáját nyugdíjasként sem tudta abbahagyni, ahogy az idézett verssorokban is megfogalmazta. A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében a rendkívül sokoldalú, verset író, zenét szerző néhai lelkész festményeiből nyílt kiállítás. A nagybányai festőiskola alkotásait idéző képek azt bizonyítják, hogy a „még tovább is” sikerült neki, és utódainak a festmények nyelvén üzen.
Üzen életének színhelyéről, Segesvárról, amelynek büszke szász lakóit hosszú élete során még jól ismerte, a Kis-Küküllő menti város környékének hangulatos tájairól, öreg tölgyekről, sudár nyírfákról, a folyócskáról, amikor békésen megfér medrében és amikor árvíz verte kerteket hagy maga után. Szívesen festette az impozáns középkori várat, a híres óratornyot, a várban levő város hangulatos tereit, házait, amelyek a jellegzetes szász építészet jegyeivel üzennek a múltból. Képzeletét a fehéregyházi sík is megragadta, és az impresszionista festőkre emlékeztető képekben örökítette meg a tengert, festett csendéletet, és a modern vonalakkal is megpróbálkozott. Képeinek kicsit visszafogott, tompa színeiben élményei, benyomásai köszönnek vissza, és hallani lehet a színek zenéjét, érezni az élet szépségeire való derűs rácsodálkozást.
Nagy Ferenc, aki édesapját, Nagy Béla unitárius lelkészt követte a segesvári szószéken, megörökítette Kolozsvár látképét is (sajnos a festmény csak fényképen látható), hiszen pályáját rendkívül nehéz anyagi körülmények között az írisz-telepi missziós szolgálattal kezdte. Ahogy beszélgetésünk alkalmával visszaemlékezett, „a proletárok papjaként”, az 1930-as évek végén gyülekezetet szervezett, és „fagyban, sötétben és sárban a mosolyról prédikált”. A családi élet minden eseményét versben örökítette meg, zenekonzervatóriumot végzett felesége mellett gyermekdalok szövegét írta, zenéjét szerezte. Segesvárról szóló verseit románul és németül is megfogalmazta, sírversei a Székelyföld több településének a temetőjében olvashatók. A festészet iránti érdeklődését a nyaranta vendégül látott képzőművészek példája serkentette, paptársaival megfestették a küküllősárdi templom kazettás mennyezetét. Képeit látva kicsit sajnálhatjuk, hogy élethivatásul nem a képzőművészetet választotta.
„A művészet kinek szerelem, kinek pénz, nekem szerelem” – értett egyet Kedei Zoltán képzőművész szavaival. Festményt soha nem adott el, és rendkívül sokoldalú tehetségét csak a hivatástudat, a kicsi sárdi gyülekezethez való hűség szárnyalta túl, ahol gondoskodott, hogy a padokon mindig ott legyen a Szeretet himnusza.
Feleségével négy gyermeket neveltek fel, és hét unokája mellett a több mint tíz dédunoka fejlődését, növekedését követhették. A kiállítást megelőző istentiszteleten unokája, Jakabházi Béla Botond nyárádgálfalvi lelkész hirdette a Bolyai téri unitárius templomban az igét, a tárlatot veje, Jakabházi Béla segesvári tanár nyitotta meg. Nagy Ferenc festményeit így együtt egy teremben élmény végignézni, a képek alatti verseket újraolvasni.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Kötet az újrafelfedezett művészről
„Egyike a legnagyobb magyar festőknek”
A Nagyenyeden született és Marosvásárhelyen tragikusan korán elhunyt Dósa Géza korának, a tizenkilencedik századnak egyik legjelentősebb magyar festőművésze. Ezt ma már tudjuk. Kortársai azonban nem ismerték föl zsenialitását, végül ez is okozta, hogy az alkotó az öngyilkosságba menekült. Jelentőségére jóval később eszméltek föl, ma a budapesti Magyar Nemzeti Galéria és a Maros Megyei Múzeum képzőművészeti galériája őrzi legtöbb, fennmaradt alkotását. Az alkotóról dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa írt könyvet, amelyet szeptember 6-án a Kultúrpalota Tükörtermében mutattak be, a könyvbemutatót követően a művészettörténész Dósa-kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés címmel tartott vetített képes előadást. Az eseményről rövid beszámolót már olvashattak az előző Múzsa-lapszámban: felszólaltak Oniga Erika és Cora Fodor művészettörténészek, a kötet szerkesztője, a marosvásárhelyi Lector Kiadó munkatársa, Gálfalvi Ágnes pedig a könyv struktúrájáról szólt:
– Kétnyelvű kiadványról van szó, ezt nagyon fontos kiemelni. A Maros Megyei Múzeum kezdte a többnyelvű kötetek kiadását pár évvel ezelőtt, ezáltal a román anyanyelvű festőművészeknek, érdeklődőknek is alkalmuk nyílik megismerni az erdélyi magyar festőket. A kötet alapos bibliográfiával, adatokkal rendelkezik, a szöveget Csortán Ferenc ültette át románra. Szabó Zoltán előszavát követi a Szinyei Merse Anna monográfiája, a szerző összehasonlító módszerrel helyezte el Dósa művészetét a kortárs művészeti életben. Ezután következik a galéria, majd a jegyzetek. A kötet létrejötte meghatározó módon Szőcs Katalin és Szabó Zoltán érdeme, ők harcoltak érte leginkább. Ioan Şulea és Cora Fodor szakmai szempontból rengeteget segített a kötet létrehozásában, köszönöm nekik.
Szinyei Merse Anna elmondta:
– 1975-től kezdődően álltam rá a magyar festészet 1860 és 1910 közötti, csodálatos korszakának kutatására, akkor a legelsők között figyeltem fel arra, hogy van egy méltatlanul elfeledett művészünk. Ki az, aki merészelt 1871-ben modernebbül festeni, mint Szinyei Merse Pál? Amikor egy müncheni festőnövendék úgy fest meg egy anyát és gyermekeit ábrázoló életnagyságú kompzíciót, hogy szó sincs a hagyományokhoz való ragaszkodásról, az olyan bátorságra vall, amire méltán figyelt fel 2010 körül néhány külföldi kolléga. 1983-ban már erősen kezdtem kutatni Dósát és felkereshettem Olariu Györgyöt, nagyszerű segítsége azokban a nagyon nehéz években igen sokat jelentett. Viorica Herbean cerberusként őrizte a képeket, Török Gáspár segítségével mégis elkészíthettem a fotókat, amelyeket monografikus tanulmányomban mellékeltem – így loptuk ki Marosvásárhelyről Budapest számára a Dósa-képeket. Plájás István, Bordy András és mások is sokat segítettek Dósa megismertetésében. Erdélyben Dósa-művekkel nagyon nehezen tudta gyarapítani gyűjteményét a képtár, Budapesten számos magángyűjtő tulajdonában vannak alkotásai. 2001-ben szerveztem egy tanulmányutat, és megismerhettem Szabó Zoltán Judókát – ma nem ülnénk itt, ha ő nem dolgozott volna a legönfeláldozóbb módon Dósa megismertetésének szolgálatában. Köszönöm Szőcs Katalinnak, Gálfalvi Ágnesnek, Oniga Erikának, Soós Zoltánnak, Cora Fodornak és Ioan Şulea osztályvezetőnek ezt a könyvet. Amikor a magyar művészet kvalitásairól van szó, nem ismerek tréfát, mégis csodálatos barátsággal fejeztük be a közös munkát, és elkészülhetett ez a kötet. Kérem, látogassák a marosvásárhelyi képtárat és a budapesti Magyar Nemzeti Galériát, ott eredeti csodálatos színeikben láthatók az alkotások. A két galériának össze kellene fogni és a teljes Dósa-életművet közösen bemutatni, mert ő egyike a legnagyobb magyar festőknek. Hiszen olyan, hogy legnagyobb magyar festő, nincsen – mondta a szerző.
Amint azt az interneten is olvashatjuk, Dósa Géza elszegényedett erdélyi nemesi családba született, apja Dózsa György ügyvéd, anyja Gyarmathy Róza. Apja az 1848-1849-es szabadságharcban hadbíróként tevékenykedett, ezért bujdosni kényszerült, először álnéven szappangyáros lett Kolozsváron, majd életét Marosvásárhelyen állatorvosként fejezte be. Dósa Géza már tízévesen Simó Ferenc kolozsvári rajziskoláját látogatta. Tanulmányait 1862-től a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, ahol rajztanára Péterffy Károly volt, majd 1864-től beiratkozott a budapesti református főgimnáziumba és egyúttal Székely Bertalan magántanítványa lett. 1865-ben részt vett az Eötvös József miniszter által történelmi festményre kiírt pályázaton, ahol Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert. Az ösztöndíj segítségével 1866-ban beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára, ahol Karl Wurzinger tanítványa lett. Itt kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal, aki ekkor – szintén állami ösztöndíjjal – az akadémia hallgatója volt. 1869-től a müncheni akadémián Wagner Sándor tanítványa lett, de még ugyanebben az évben – Gustave Courbet Kőtörők című művének hatására – kilépett és önálló műtermet nyitott. Megrendelésre arcképeket és történelmi képeket is festett, többek között ekkor festette meg Az ónodi országgyűlés című képét. 1870-ben apja kérésére visszatért Marosvásárhelyre, ahol arcképfestésből próbált megélni. Sikertelensége, rossz anyagi helyzete is közrejátszhatott abban, hogy 1871 tavaszán egy szerelmi ügy miatt öngyilkos lett. Művészetét csak évtizedekkel halála után kezdték értékelni. 1941-ben Kolozsvárott, 1944-ben Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban tartottak műveiből emlékkiállítást.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)

Migránsok Déván
Tizenöt migránst szállított le a rendőrség a vonatról csütörtök délután a dévai vasútállomáson. A 15 iraki és iráni állampolgárságú személy a Konstanca–Arad vonaton utaztak, s minden valószínűség szerint Aradról illegálisan Magyarország felé folytatták volna útjukat, a zöldhatár átkelésével.
A migránsokra a vonatkalauz figyelt fel Piskin, és értesítette a rendőrséget, akik 10 kilométerrel arrébb, a dévai állomáson szállították le őket a vonatról. Az iratok átvizsgálása nyomán kiderült, hogy 6-an közülük Romániában adták be menedékkérelmüket és a galaci menekültszállásról indultak el, 9-en pedig ideiglenes iratokkal rendelkeztek és a konstancai menekültszállásról indultak útnak. A rendőrség és a határőrség visszaszállította a 15 migránst a galaci, illetve konstancai menekültszállásokra.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)

Útmutató kézikönyv a magyar és román nyelvű tankönyvekhez
Kezd már abszurddá válni a minden tanévkezdés előtti tankönyvek körüli hercehurca, káosz. Az még mindig rejtély a laikus számára, hogy miért éri váratlanul minden évben az új tanév az oktatási minisztériumot, a tankönyvkiadókat stb., hogy mindig ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdeni.
Egy hete hivatalosan is elkezdődött a 2017–2018-as tanév, tankönyvek azonban nincsenek minden tantárgyból, van viszont az ötödikesek hiányzó tankönyveit helyettesítő kézikönyv, amely azokat a tantárgyakat sűríti egybe, amelyekhez még nem készültek el a tankönyvek.
„Kaptunk mi is ebből a kompendiumból, de egyelőre nem tudjuk használni, hiszen minden románul van benne. Most azt hallottuk, hogy talán le fogják fordítani magyarra, de az mikorra készül el? Miből tanítanak addig?” – kérdi Nyári Melinda, a Csiky Gergely Főgimnázium magyar nyelv és irodalom szakos tanára, módszertani felelős, akit a magyar tankönyv mellé kapott segédanyagról kérdeztünk, érintve az általános tankönyvhiányt.
A mostani ötödik osztályosok az első előkészítős generáció, akik egy teljesen új módszerrel kezdték az V. osztályt, hogy ne szakadjon meg az előkészítőben elkezdett interdiszciplinaritás.
„Az új tantervhez kétféle tankönyvet készítettek magyar nyelv és irodalomból. Ez a segédlet, amit a kezemben tartok, és ami eddig nem volt, csak az egyikkel használható. Az egyik tankönyv a Corvin Kiadóé, a másik a Kreatívé, mindkettő nagyon jó, összeszedett, ez az útmutató viszont csak az utóbbihoz szükséges.
Nem egy munkafüzet, inkább tanári kalauz, amit nem szabad a diák kezébe adni. Egyébként nagyon megfelelő, van hozzá hanganyag is, ahhoz képest, hogy eddig milyen tankönyvekből tanítottunk, ez nagyon jó” – mondta Nyári Melinda.
A magyar oktatásban román nyelvet tanító tanárok is kézbe kapták a speciális tankönyv mellé szánt „tanítási kalauzt”, erről a Csiky Gergely Főgimnázium két romántanára is egyöntetűen pozitív véleménnyel vall.
„Egyértelműen nagyon hasznos számunkra ez a kiadvány, sokkal jobban és könnyebben tudunk majd boldogulni a tananyag leadásával. Célszerű, praktikus tartalma nagy segítség tanárnak és diáknak egyaránt. Az első része az elméleti, második része a gyakorlati oktatásban van nagy hasznunkra” – mondja Grada Gina Flavia román nyelv és irodalom szakos tanárnő.
„Sajátos módszertana van, sokat segít, hogy boldoguljunk egy magyar anyanyelvű gyerekkel, miközben a román nyelvet idegen nyelvként igyekszünk tanítani nekik” – teszi hozzá Rus Cristiana Maria, szintén román szakos tanárnő.
Ami a hiányzó tankönyveket pótló kézikönyvet illeti, a tanévkezdés után Marius Nistor, a Spiru Haret tanügyi szakszervezet elnöke azt nyilatkozta, hogy fogalma sincs, a minisztérium milyen szakértőkkel konzultált a kiadvány összeállításában, és hogy egyáltalán belegondoltak-e abba, milyen nehéz dolguk lesz a pedagógusoknak, akiknek ebből kell tanítaniuk. Hozzátette: az útmutató távolról sem diákbarát.
Amint arra egyébként a román sajtó rámutatott: az útmutató hemzseg a szerkesztési és a helyesírási hibáktól, illetve olyan szakkifejezéseket is tartalmaz, amelyeket az ötödikesek egyszerűen nem érthetnek.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Második népzenetáborát szervezte a Téka Alapítvány
A szamosújvári Téka Alapítvány legújabb kezdeményezése az idén másodszor megszervezett népzenetábor. A feketelaki táborközpontban szeptember 5-9 között zajlott tábort azoknak a gyerekeknek és fiataloknak szervezték, akik tanév közben a Téka Alapítvány által szervezett népzeneoktatási programban vettek részt.
Az oktatók a Harmadik zenekar tagjai voltak, illetve a legkisebbek oktatásában az Ördöngös zenekar prímásai is részt vállaltak. Hegedűn 20 gyerek, brácsán 3 és 3pedig bőgőn játszott. A népdalokat Fodor Ágnes tanította, Fodor Róbert a hegedű, Kisfaludi Attila a brácsa megszólaltatásának titkait oktatta. Ficzus László meghívott oktatóként erősítette a csapatot.
Nagyrészt mezőségi, kalotaszegi és Küküllő-menti népzenét tanultak illetve ismételtek a zenészpalánták napi kétszer négy órában.
A próbákat adatközlőkkel való együttzenéléssel, Maneszes Marci bácsi életéről szóló Rabja vagyok az életnek című portréfilm vetítésével, Fodor Neti Sanyi híres kalotaszegi prímásról szóló portréfilm megtekintésével, illetve tábortűzzel, szalonnasütéssel színesítették. Meghívott adatközlők Codoba Martin „Florin”, Varga István „Kis Csipás”, Toni Rudolf, Radac Mihai “Remus” voltak. A szervezési feladatokban és főleg a kisebb gyerekek irányítgatásában Topai Kinga és Enyedi Réka régi bentlakóink, táncosok, jövőbeli tanító kollegák segítettek.
A különböző vonókezelési gyakorlatok mellett, mindhárom tájegység esetében az adott banda jellegzetes hangzásvilágának a megismertetése is cél volt. A mezőségi, kalotaszegi és Küküllő-menti tánczene kíséretmódjának megfigyelése, gyakorlása a nagyobbak feladata, az A- moll, dunántúli dallamok tanulása a kisebbeké volt. A tájegységek zenéjét más-más napokon tanulták, hangszeres és énekelt változatát egyaránt.
Minden résztvevőnek kellemes emlék maradt e néhány őszeleji zenés nap, amelyet jövőre is megismételnek.
Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)

dráMa – kortárs színházi találkozó Székelyudvarhelyen
Székelyudvarhely, 2017. szeptember 17-23.
Magyar, román és francia darabokat mutatnak be a kilencedik alkalommal megszervezett székelyudvarhelyi dráMa kortárs színházi találkozón. A Tomcsa Sándor Színház 2008-ban, a teátrum tizedik évfordulóján indította útjára ezt a kezdeményezést, amelynek lényege a kortárs magyar és román drámák találkoztatása, valamint a kortárs színházi nyelvnek a nagyközönség körében való népszerűsítése, olvasható a színház honlapján.
A szeptember 17. és 23. között zajló idei seregszemlén a kortárs magyar és román darabok mellett egy francia szerző, Joël Pommerat Az én kis hűtőkamrám című műve is látható vasárnap, a fesztivál nulladik napján a nagyváradi Szigligeti Színház vendégjátékaként, az előadás rendezője: Theodor Cristian Popescu. Ugyanez a társulat adja elő a Kapufa és öngól című darabot, amellyel Körmöczi-Kriván Péter szerző első helyezést nyert el a tavalyi dráMÁzat pályázaton.
A fesztiválra meghívást kapott még a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulata, amely Székely Csaba Négy politikai gyerekdarab című művét mutatja be.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a Rajtammaradt télikabát című produkciót viszi a találkozóra, amelyben Cseh Tamás dalait értelmezi újra a társulat színművésze, Gajzágó Zsuzsa.
A sepsiszentgyörgyi Andrei Muresanu Színház a Marius Popa zeneszerző és Cezar Ghioca rendező-dramaturg közös munkájaként létrejött produkciót, a Tomcsa Sándor Síznház pedig Gianina Cărbunariu román drámaíró Stop the tempo! című darabját mutatja be Tóth Árpád rendezésében.
A seregszemle történetében először lép fel a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulata, amely Visky András Pornó című drámájával vendégszerepel. A Kolozsvári Állami Magyar Színház a Biró Réka és Deák Katalin által írt Homemade-el lesz jelen, a Csíki Játékszín pedig Victor Ioan Frunză által színpadra állított Portugált mutatja be.
A fesztiválon bábelőadások is lesznek. A seregszemle első napján kerekasztal-beszélgetést tartanak a Franciaországban élő Matei Vişniec, az egyik legjelentősebb és legtermékenyebb kortárs román drámaíró részvételével. A közönség megtekintheti az ő darabja alapján készült Migránsoook című produkciót a Tomcsa Sándor Színház előadásában, rendező: Zakariás Zalán.
Szabadság (Kolozsvár)

„Hátrafele halad” az oktatás, a hatóságokkal fenyegetőzik a tanügyminiszter
Nem elég, hogy nem állnak rendelkezésre tankönyvek, a pedagógusoknak segédanyagokat sem szabad használniuk, így gyakorlatilag zsebre dugott kézzel kell órára menniük. Az oktatókat kiborította a szakminiszternek a hatóságokkal való fenyegetőzése.
Elkeserítette és felháborította a pedagógusokat az oktatási miniszter eheti körlevele, amelyben emlékezteti őket, hogy nem használhatják a nem akkreditált segédanyagokat, sőt meg is fenyegeti őket, hogy ha mégis megteszik, „értesíti az állami hatóságokat”. A mindössze kétsoros körlevélben az áll, hogy amíg nem jelenik meg a segédanyagok akkreditálásra vonatkozó módszertana, addig ezek használata tilos.
Számos pedagógus a közösségi oldalon panaszkodott az ebből adódó abszurd helyzetre, hiszen nem elég, hogy nem használhatnak munkafüzeteket, még a tankönyvek nagy része sem érkezett meg.
„Ebben az országban nem előre haladunk, hanem hátrafelé, mint a rák” – fogalmazott egy oktató. Egy másik pedagógus rámutatott: tankönyv és segédanyag nélkül a tanár zsebre dugott kézzel érkezik meg az ötödik osztályosok órájára, lassan az sem biztos, hogy a krétát előveheti.
A Kovászna megyei tanfelügyelőség írásban jelezte Liviu Pop oktatási miniszternek, hogy a helyzet tarthatatlan, és Kovács Irén Erzsébet kisebbségi oktatásért felelős államtitkár segítségét kérték, hogy találjanak áthidaló megoldást, amíg a segédanyagokat akkreditálja a szaktárca.
Kiss Imre főtanfelügyelő a Krónikának megerősítette: kénytelenek eleget tenni a minisztérium felszólításának, de jelezték a szaktárcának, hogy tankönyvek és munkafüzet nélkül egyszerűen nem lehet oktatni. Arra is rámutatott: a segédanyag kifejezés rendkívül tág fogalom, így a tanítók, tanárok nem is tudják pontosan, mit használhatnak, például a matematika példatárat bevihetik-e az osztályba.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Cáfolja a román hírszerzés, hogy vádiratokat állítana össze
A Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI) nem állt és nem áll módjában befolyásolni egy bűnvádi eljárás vagy büntetőper végkimenetelét – mutat rá a titkosszolgálat a honlapján pénteken közzétett közleményében.
A hírszerző szolgálat hangsúlyozza, a SRI-nek a bűnügyi eljárások kezdeti szakaszában kötelessége, hogy a nyomozó hatóságok igénylésére ezek rendelkezésére bocsássa az általa birtokolt adatokat és információkat, a bűnvádi eljárás vagy büntetőper végkimenetelét azonban nem tudja befolyásolni.
„Biztosítunk mindenkit afelől, hogy nem létezik egyetlen olyan vádirat sem, amelyet a Román Hírszerző Szolgálat állított volna össze" – mutat rá az Agerpres hírügynökség által idézett közlemény, amely ugyanakkor felkéri mindazokat, akiknek bizonyítékaik vannak büntetőeljárásokkal kapcsolatos bármiféle visszaélésről, jelentkezzenek ezekkel az illetékes hatóságoknál.
A SRI és az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) közötti együttműködéssel kapcsolatban a közlemény megjegyzi, a bűnügyi dossziék monitorozása nem tartozik a hírszerzés hatáskörébe, azonban törvényes kötelessége jelenteni a nyomozó hatóságoknak az észlelt bűncselekményeket.
A titkosszolgálat rámutat: SRI-tisztek kizárólag a törvény által konkrétan megjelölt esetekben – azaz terrorista vagy a nemzetbiztonságot érintő bűncselekmények kapcsán – folytathatnak bűnügyi eljárást, és csak ügyész felügyelete alatt. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy egy külön erre a célra létrehozott parlamenti bizottság ellenőrzi a SRI tevékenységét, a hírszerzés pedig mindig készségesen válaszolt a testület igényléseire.
„A belső, illetve a parlamenti ellenőrzésen kívül a SRI jelenlegi vezetősége kidolgozott és jóváhagyott egy etikai kódexet, amely pontos előírásokat tartalmaz a hírszerző tiszti deontológia tekintetében, és amelyet a hírszerzés minden szintjén felvállaltak és betartanak" – áll még a közleményben.
Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyész szerdán felkérte az igazságszolgáltatási felügyeletet, indítson vizsgálatot azon állításokkal kapcsolatban, amelyeket a SRI egykori tisztje, Daniel Dragomir tett egy televíziós műsorban. A DNA szerdai közleménye értelmében Daniel Dragomir nyilatkozatában azt állította, hogy a vádhatóság nem az ügyészek által gyűjtött bizonyítékok alapján állítja össze vádiratait, hanem a SRI alkalmazottai készítik elő azokat, a DNA ügyészei pedig csak aláírják és elküldik a vádiratokat a bírósághoz. Krónika (Kolozsvár)

Az U megbüntetését kéri a szurkolói futballhuliganizmus miatt a Mikó
Levélben fordult a Román Labdarúgó Szövetség elnökéhez, Răzvan Burelanuhoz a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat, azzal a kéréssel, hogy a kolozsvári U szurkolói bázis csapata a lehető legszigorúbb büntetést kapja a kincses városban történt verekedés miatt.
Az ultrák, mint arról beszámoltunk, magyarellenes rigmusokat skandálva, békésen játszó hazai, magyarországi és szlovákiai labdarúgókra, valamint családjaikra támadtak Kolozsváron.
Már nem elszigetelt esetről van szó, a szurkolók magatartása visszaeső, és az előre elkészített transzparensekből látszik, hogy szándékos, hívta fel a figyelmet az RMDSZ hírlevele szerint a szolgálat.
Ez hangsúlyozza: nagyon fontos, hogy a Romániában élő magyar ajkú emberek félelem nélkül élhessenek mindazon, a hatályos törvények által biztosított lehetőségekkel és jogokkal, melyek a közösség tagjai számára adottak. Rámutatnak, ennek érdekében folyamatosan figyelik a romániai sporteseményeket, és arra a következtetésre jutottak, hogy a szurkolói magatartás már több esetben aggodalomra adott okot.
Egy demokratikus jogállamban az ilyen események elfogadhatatlanok, hangsúlyozza a jogvédelmi szolgálat, mely szerint az ilyen és ehhez hasonló szurkolói magatartás visszaszorításában a Román Labdarúgó Szövetségnek is részt kell vállalnia.
Úgy vélik ugyanis, ez az a szerv, amely igazán képes fellépni az etnikumközi túlkapások kezelése érdekében. Levelünkben ezért azt kérik, hogy az U szurkolói bázisának csapata a lehető legszigorúbb büntetést kapja.
Benkő Erika képviselő, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője a kolozsvári eset kapcsán kifektette: nagyon aggasztónak tartja a történteket, és bízik abban, hogy nem marad el a szankció. Csoma Botond képviselő, a szolgálat kolozsvári fiókjának vezetője elfogadhatatlannak nevezte a történteket.
A szolgálat levelét azzal zárja: hisz abban, hogy a szövetség mindent meg fog tenni a szurkolói magatartás normalizálása és a rasszizmus visszaszorítása érdekében. Krónika (Kolozsvár)

Tizenöt U-s ultra ellen indul bűnvádi eljárás
Tizenöt személyt sikerült azonosítania a Kolozs megyei rendőrségnek a múlt szombati magyarellenes incidens résztvevői közül, akik ellen bűnvádi eljárást indítanak rendbontás és csendháborítás vádjával.
A rendőrségi közlemény szerint a 15 személy között kolozsvári, tordai és dési illetőségűek is vannak.
A Kolozs megyei rendőrség ugyanakkor köszönetet mondott a polgároknak, akik információkkal és felvételekkel segítették a nyomozást.
Mint korábban írtuk, múlt szombaton a Kolozsvári U ultrái botokkal, láncokkal, boxerekkel rontottak rá a a Kolozsvári CFR 1907 magyar szurkolóira, valamint magyarországi és felvidéki vendégeikre a KVSC Kolozs Kupa elnevezésű amatőr labdarúgó tornán. A mit sem sejtő magyar társaságra rátörő U-s huligánokat csak erővel tudták kiszorítani a sporttelep területéről, és a késve kiszálló csendőrség nem azonosította a támadókat.
Ezt a mulasztást azzal pótolta szerdán a Kolozs megyei rendőrség, hogy bejelentette, hogy hivatalból eljárást indított az incidens körülményeinek kiderítésére, és a lakosság segítségét kérte az elkövetők azonosítása céljából.
A Maszolban is közölt felhívásra és a cikkbe ágyazott videofelvételek alapján olvasóink hét személyt azonosítottak a múlt szombati magyarellenes incidens résztvevői közül.
A támadók nevét és közösségi adatlapját átadtuk a rendőrségnek. Ezt követően a kolozsvári rendőrség 5. körzetének két felügyelője meglátogatta csütörtökön délelőtt a Maszol szerkesztőségét, hogy jegyzőkönyvbe vegye a cikkünkre válaszként érkezett azonosításokat. Munkatársunk részletesen beszámolt a rendőröknek a kedden és szerdán született cikkek előzményeiről és arról, hogy felhívásunkra több – magát megnevezni nem óhajtó – olvasónk azonosította a közzétett videofelvételek alapján azokat a személyeket, akik rajtaütésszerű támadást hajtottak végre a fellegvári CMC sporttelepen az ott magánrendezvényt tartó magyar szurkolókon.
A magyarellenes incidensről Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tájékoztatta Carmen Dan belügyminisztert is.
Moldován Árpád Zsolt / maszol.ro

Így magyarázzák az U-s ultrák a múlt szombati magyarellenes incidenst
„A legjobb védekezés a támadás”-elvet követő közleményt adott ki a Kolozsvári U labdarúgócsapat drukkereit tömörítő Peluza Șepcile Roșii szurkolói csoport, amely különleges olvasatot próbál adni az egy héttel ezelőtti magyarellenes incidensnek.
A Peluza Șepcile Roșii (Piros sapkások lelátója – szerk. megj) elsősorban azt fájlalja, hogy az eseményről részrehajlóan, a kontextusból kiemelten számolt be a sajtó. Az U-s ultrák szerint mesterségesen fújta fel a sajtó a CMC sporttelepen történteket, az ügy kezd átpolitizálódni, ezért kénytelenek hivatalos állásfoglalást kiadni.
Az U-s ultrák múltbeli „hőstetteinek” ismeretében az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen azon, ami t a következő bekezdésben írtak. „Fontos a közvélemény tudtára hozni, hogy a Peluzei Şepcile Roşii helyszínen jelen levő tagjai párbeszédet kezdeményeztek a KVSC által szervezett tornán részt vevő magyarországi szurkolói csoportokkal; nem állt szándékunkban erőszakhoz folyamodni. Sajnálatos módon ez mégis megtörtént, de ezt a szervezők robbantották ki, a a torna többi részvevőjének támogatásával” – írják a „pirossapkások”.
Fontosnak tartják megjegyezni, hogy a „párbeszédre” nem vittek magukkal tömegverekedéseknél használt fegyvereket (boxerek, láncok, csövek – szerk. megj.) Ezt az állításukat a közzétett videofelvételekből kimerevített képkockákkal próbálják igazolni, amelyeken a védekezésből ellentámadásba lendülő magyar szurkolók grillrácsokkal, padokról feltépett lécekkel és folyadékkal teli üvegekkel láthatók.
Az U-s ultrák arra panaszkodnak, hogy éppenséggel a Peluzei Şepcile Roşii tagjai szenvedtek súlyos sérüléseket a bestiális támadás következtében. Végezetül arra kérik a hatóságokat, hogy elemezzék ki és tisztázzák a helyzetet. „ A jelen társadalmi-politikai helyzetben fontos, hogy őrizkedjünk a közvélemény manipulálásától. Nyugodtságra, méltányosságra és pártatlanságra szólítunk fel mindenkit” – zárul a Peluza Șepcile Roșii közleménye.
Mi is történt valójában?
Mint korábban írtuk, múlt szombaton a Kolozsvári U ultrái botokkal, láncokkal, boxerekkel rontottak rá a a Kolozsvári CFR 1907 magyar szurkolóira, valamint magyarországi és felvidéki vendégeikre a KVSC Kolozs Kupa elnevezésű amatőr labdarúgó tornán. A mit sem sejtő magyar társaságra rátörő U-s huligánokat csak erővel tudták kiszorítani a sporttelep területéről, és a késve kiszálló csendőrség nem azonosította a támadókat.
Ezt a mulasztást azzal pótolta szerdán a Kolozs megyei rendőrség, hogy bejelentette, hogy hivatalból eljárást indított az incidens körülményeinek kiderítésére, és a lakosság segítségét kérte az elkövetők azonosítása céljából.
A Maszolban is közölt felhívásra és a cikkbe ágyazott videofelvételek alapján olvasóink hét személyt azonosítottak a múlt szombati magyarellenes incidens résztvevői közül.
A támadók nevét és közösségi adatlapját átadtuk a rendőrségnek. Ezt követően a kolozsvári rendőrség 5. körzetének két felügyelője meglátogatta csütörtökön délelőtt a Maszol szerkesztőségét, hogy jegyzőkönyvbe vegye a cikkünkre válaszként érkezett azonosításokat. Munkatársunk részletesen beszámolt a rendőröknek a kedden és szerdán született cikkek előzményeiről és arról, hogy felhívásunkra több – magát megnevezni nem óhajtó – olvasónk azonosította a közzétett videofelvételek alapján azokat a személyeket, akik rajtaütésszerű támadást hajtottak végre a fellegvári CMC sporttelepen az ott magánrendezvényt tartó magyar szurkolókon.
A magyarellenes incidensről Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tájékoztatta Carmen Dan belügyminisztert is.
Moldován Árpád Zsolt / maszol.ro

SZILÁGYI PÉTER: A SZÓRVÁNYMENTÉS A NEMZETPOLITIKAI CÉLOK EGYIK LEGFONTOSABBIKA
A szórványmagyarság olyan, mint a kenyér héja, mely összetartja a kenyeret; a kormány ennek szellemében kiemelt feladatának tekinti a szórványmagyarság megtartását – jelentette ki a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára szombaton, a Vasárnapi Iskola Alapítvány Összetartás konferenciáján, Egerben. Míg 2009-ben 9,1 milliárd forintot, addig tavaly összességében csaknem 100 milliárd forintot fordított nemzetpolitikára a kormány.
Szilágyi Péter előadásában hangsúlyozta: 2010 óta a nemzetpolitika a kormányzati munka önálló szakterületeként működik, a szórványmentés pedig a kabinet nemzetpolitikai céljainak egyik legfontosabbika.
„Le szeretnénk mosni mindazt a gyalázatot, mely ezt az időszakot megelőzte. Célunk újra élővé tenni a határon túli magyarlakta területeket” – fogalmazott a helyettes államtitkár. Emlékeztetett: a célok megfogalmazása szintjén már a rendszerváltást követően, 1990-ben megindult a nemzetpolitika újjászervezése, ám ezt követően 2010-ig számottevő gyakorlati lépés nem történt.
A magyar kormány ekkortól teremtette meg a jelenleg zajló munka törvényi kereteit, élén az alaptörvénnyel, amely kimondja: hazánk nem csak felelősséget érez, de felelősséget is vállal a határon túli magyarságért – mutatott rá. Szilágyi Péter a nemzet egyesítését szolgáló fontos intézkedésként említette az egyszerűsített honosítás lehetőségének megteremtését is.
A helyettes államtitkár szólt arról is: míg 2009-ben 9,1 milliárd forintot, addig tavaly összességében csaknem 100 milliárd forintot fordított nemzetpolitikára a kormány. Ez az összeg még mindig a GDP nem egészen 1 százaléka, miközben a magyarság harmada határainkon kívül él – jegyezte meg.
A források felhasználására kitérve jelezte: létrejött egy átfogó intézményrendszer, annak részeként működnek kutatóintézetek és kulturális térként központi szerepet tölt be a Magyarság Háza. Emellett rendszeressé tették a párbeszédet a határon túli magyarsággal, legmagasabb fóruma a Magyar Állandó Értekezlet, munkájában pedig a Magyar Diaszpóra Tanács is részt vesz.
A tematikusan támogatott területek közül kiemelkedő az oktatás és a gazdaság, továbbá a szórványkollégiumok és szórványközpontok életre hívása. Sikeres a Kőrösi, a Petőfi és a Rákóczi Szövetség által működtetett Kárpát-medencei diaszpóra program, azok célja a külhoni magyarság kötődésének és anyaországi kapcsolatainak erősítése – sorolta a helyettes államtitkár.
Szilágyi Péter kijelentette: talán a legnehezebb szórványmentő munkát a Vasárnapi Iskola Alapítvány végzi, tevékenységét a kabinet az idén 10 millió forinttal segíti, és a szervezet a következő években is számíthat a kormány támogatására.
Habis László (Fidesz-KDNP), Eger polgármestere köszöntőjében a megyeszékhely fejlesztéséről, vonzerejéről beszélt a konferencia résztvevőinek. Kijelentette: a város büszke az értékeire, és azokat nem csupán őrizni, gondozni, de gyarapítani is igyekszik. Ennek jegyében a cél életteli, pezsgő, a fiatalok számára is vonzó környezet és hangulat kialakítása Egerben – fogalmazott.
MTI; hirstart.hu

Vízaknai magyarok között
A zentai Bajusz Erika a romániai településen töltött kilenc hónapot a Petőfi Sándor Program keretében
A Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indított a Nemzetpolitikai Államtitkárság 2015 tavaszán. A Petőfi Sándor Program az egykori Monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot.
A program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, segítse a már meglévő kinti közösségeket. A zentai Bajusz Erika ennek a programnak a részeseként töltött tavaly szeptembertől kilenc hónap szolgálatot Vízaknán, Erdély legdélebbi részén, a Nagyszebenhez közeli kis településen.
Fogadószervezete a Református Egyház és az egyház keretében működő Árvácska Gyermekotthon volt. Bajusz Erika elmondása szerint nagyon hálás a sorsnak, amiért éppen oda küldték, hiszen egy olyan közösségbe került, mely nagyon gyorsan befogadta, megszerette, és ennek köszönhetően gyümölcsöző együttműködés alakult ki az ottani magyarok és közte:
– Picike közösségről van szó, háromezren laknak ott és ennek mindössze tíz százaléka magyar. Körülbelül 270 fő református és 30–40 személy katolikus. A vidék egyébként nagyon szép, Vízakna fürdőváros, mely gyógyító, sós tavairól ismert. Tényleg egy végtelenül kedves kis magyar közösségről beszélhetünk az esetükben, akik engem nagyon hamar el is fogadtak, persze ehhez megfelelő alázat és kellő nyitottság is kellett, de én csak jó dolgokat tapasztaltam közöttük. A befogadó szervezetem a Református Egyház volt, a mentorom pedig Csíki-Mákszem Lóránd helyi tiszteletes. A tiszteletes úrral már rögtön a legelején megegyeztünk abban, hogy korosztályokra bontva szervezünk programokat, tehát nemcsak a gyerekekkel foglalkozom, hanem az ifjúsággal és az idősekkel egyaránt. A gyermekekkel töltöttem a legtöbb időt, hétvégenként sokszor magyar népmesékkel foglalkoztunk, kézműveskedtünk, bővítettük magyar nyelvi ismeretüket. Mivel ott csak elsőtől negyedik osztályig tanulhatnak anyanyelvükön, érezhető, hogy nehezen megy nekik az írás, olvasás magyarul. Ötödiktől már mindent románul tanulnak, és ez sajnos nagyon hamar meglátszik a nyelvhasználatukon is, meg az írásukon, olvasásukon is. Ezt a hiányt igyekeztünk a hétvégi foglalkozásokon pótolni. Ezenkívül szezonális foglalkozásokat is kitaláltunk, volt pl. szüreti program, karácsonyi program, novembertől pedig általam elindult a városban a magyar néptáncoktatás gyerekeknek, és lett is négy állandó párunk. Az ifjúságnak játék- és kvízesteket tartottam, olyanokat, amelyek történelmünkhöz, kultúránkhoz kapcsolódtak, az időseknek pedig irodalmi délutánokat szerveztem. Nagyon szerettem volna a három generációt valahogy összekapcsolni, ezért egy olyan foglalkozást is bevezettünk, amelyen egy-egy helyi időstől tanultunk. Mindig valaki mást kértünk meg arra, hogy az általa ápolt hagyományt, vagy az általa művelt foglalkozást bemutassa, megtanítsa a fiatalabbakkal. Így volt hímzés, farsangi fánk, vagy ahogyan ők mondják, pánkókészítés. Olyanra is volt példa, hogy felelevenítettük azokat a hagyományokat, amelyekről kezdtek megfeledkezni, így volt pl. szemeskukorica-főzés. Tavaly ősszel a fiatalok egy csoportjával Brüsszelbe utaztunk Gál Kinga Európai Parlamenti képviselő meghívására. Hat vízaknai fiatal utazhatott így el Brüsszelbe, és ott meglátogattuk a parlamentet, szétnéztünk a városban és a képviselő asszonnyal is találkoztunk, és vele az erdélyi kisebbség létéről beszélgettünk. Minden hónapban előadást tartottunk a gyermekekkel, ez kötődhetett nemzeti ünnephez, továbbá megünnepeltük a magyar kultúra napját, a karácsonyt, a húsvétot. Nagyon sok magyar népdalt és verset tanultunk, ezzel fejlesztve a szókincsüket – magyarázta a zentai ösztöndíjas.
Erika elmesélte, hogy a szolgálata hivatalosan májusig tartott, de ő még június közepén is Vízaknán volt és szervezkedett. A nyarat itthon töltötte, viszont szeptembertől ismét visszament az erdélyi közösségbe, hiszen ez a mentora és az ottani magyarok külön kérése volt. Erika tehát újabb kilenc hónapot tölt Vízaknán, és már most is azon fáradozik, hogy minél kiválóbbra sikerüljön az általa megálmodott 1. Vízaknai magyar nap, melynek megünneplését október 7-ére tűzték ki.
Kérdésemre elmondta, azok után, hogy Zentán olyan közegben nőtt fel, ahol a magyarság tömbben van, és szabadon gyakorolhatja anyanyelvét, nagyon érdekes volt belelátni egy olyan közösség életébe, mely nem tudja korlátlanul használni anyanyelvét a mindennapokban. Szerinte ezért van ott nagyon fontos szerepe az egyháznak, mert az egy olyan közösséget teremt, ahol még magyarul tudnak beszélni, tanulni. Akinek Vízaknán fontos a magyarsága, az ott élhet ezzel a lehetőséggel.
Erika egyébként Szegeden harmadéves orvostanhallgató, és a vízaknai szolgálat érdekében két évre felfüggesztette tanulmányait.
A program végeztével meg kellett fogalmaznia egy mondatot, hogy mit is kapott a 9 hónap alatt, milyen érzésekkel tért haza, az ő mottója így szólt: „Ahol egyetlen magyar szív is dobog, ott van feladatunk. Ez a feladat és szolgálat persze nem mindig könnyű, de hiszem azt, hogy szeretettel és áldással teli. Ilyen volt az én 9 hónapom is Vízaknán, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok a helyi közösségnek, a mentoromnak és a Jóistennek.”
Homolya Horváth Ágnes / magyarszo.rs/hu