Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. július 14.
Horváth Anna-per: halasztás az első tárgyaláson
Ma ítélkeznek a hatósági felügyelet meghosszabbításáról
Amint az ilyen esetek zömében lenni szokott, halasztással kezdődött Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármester tegnapi korrupciós pere, igaz, az első tárgyaláson ezúttal nem a vádhatóságok, hanem az ügyben érintett Fodor Zsolt üzletember kérte a halasztást, hogy ügyvédet választhasson – tudtuk meg Horváth Annától, aki hozzátette: őt magát továbbra is Gheorghiţă Mateuţ ügyvéd képviseli.
A volt tisztségviselő tegnap a Szabadsággal azt is közölte, hogy az ügyészség kérte a napokban lejáró hatósági felügyelet újabb meghosszabbítását. A Kolozs Megyei Táblabíróság honlapján fellelhető adatok szerint ez lenne a negyedik alkalom, amikor újabb 60 napig megtiltanák az RMDSZ-es politikusnak, hogy elhagyja az ország területét, illetve az iratcsomóban érintett személyekkel találkozzon.
Tisztsége gyakorlásától már nem tudják eltiltani újabb 60 napra Horváth Annát, ugyanis március elején lemondott alpolgármesteri székéről. A per első tárgyalásával együtt egyébként azért került a hatósági felügyelet meghosszabbítása is napirendre, mert az elkövetkező időszakban a bírók és az ügyészek vakáción lesznek. Erről ma hoznak ítéletet.
– Az ügyészek ugyanazokat az érveket sorakoztatták fel a hatósági felügyelet meghosszabbítása kapcsán. Szerintük azért van szükség erre, mert az elősegítené az ügy megfelelő ütemben történő haladását, illetve úgy ítélték meg, hogy rendkívül összetett iratcsomóról van szó, illetve szerintük rendkívül súlyosak a tettek, amelyek elkövetésével vádolnak. Kilenc hónapja tart ez az állapot. Az ügyészek a törvénykönyvből olvassák a meghosszabbításra vonatkozó cikkelyeket, de konkrétumokkal, érvekkel nem támasztják alá azokat – mondta.
A következő tárgyalás időpontját szeptember 8-ára tűzték ki, Horrváth Anna reméli, hogy akkor már a valós értelemben vett tárgyalásra kerül sor. – Lehet, felajánlják nekem, hogy vádalkut kössek az ügyészekkel – fogalmazott.
Szerinte, amennyiben a bíróság úgy dönt, hogy újabb 60 nappal meghosszabbítják a hatósági felügyeletét, azzal akadályozzák városi tanácsosi tevékenységét is, emellett ellehetetlenítik az RMDSZ kolozsvári szervezete elnökeként kifejtett munkáját.
- A hatósági tiltás értelmében több személlyel nem vehetem fel a kapcsolatot, közöttük Antal Gézával, az RMDSZ kolozsvári szervezetének ügyvezető elnökével. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem tudom kifejteni politikai, közösségi tevékenységemet. Amikor valahova megyek, ügyelnem kell arra, hogy ő ne legyen ott. A polgármesteri hivatalban még kényesebb a helyzet: Antal Annamáriával, Oláh Emese közvetlen munkatársával sem tarthatom a kapcsolatot. Úgy történik a bújócskázás, hogy szólok az alpolgármesternek, bemegyek hozzá, jelezze tehát Annamáriának, hogy menjen ki az irodából. Az abszurd helyzet annyira fokozódott, hogy péntekenként a frakcióülés után Annamária már tudja, hogy le kell lépnie – fogalmazta meg a helyzetek visszásságát Horváth Anna.
Mint ismeretes, a Korrupcióellenes Ügyészég (DNA) befolyással való üzérkedéssel és pénzmosással vádolja Horváth Annát. A vád szerint a helyhatósági választások alkalmával hatvan fesztiváljegyet fogadott el Fodor Zsolttól annak fejében, hogy – állítólag – megsürgette a vállalkozó által a városházára benyújtott építkezési engedély kibocsátását, amely esetében az önkormányzat nem tartotta be a határidőket. A belépőket a politikusnak önkénteskedő fiatalok vették át. Szabadság (Kolozsvár)
Ma ítélkeznek a hatósági felügyelet meghosszabbításáról
Amint az ilyen esetek zömében lenni szokott, halasztással kezdődött Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármester tegnapi korrupciós pere, igaz, az első tárgyaláson ezúttal nem a vádhatóságok, hanem az ügyben érintett Fodor Zsolt üzletember kérte a halasztást, hogy ügyvédet választhasson – tudtuk meg Horváth Annától, aki hozzátette: őt magát továbbra is Gheorghiţă Mateuţ ügyvéd képviseli.
A volt tisztségviselő tegnap a Szabadsággal azt is közölte, hogy az ügyészség kérte a napokban lejáró hatósági felügyelet újabb meghosszabbítását. A Kolozs Megyei Táblabíróság honlapján fellelhető adatok szerint ez lenne a negyedik alkalom, amikor újabb 60 napig megtiltanák az RMDSZ-es politikusnak, hogy elhagyja az ország területét, illetve az iratcsomóban érintett személyekkel találkozzon.
Tisztsége gyakorlásától már nem tudják eltiltani újabb 60 napra Horváth Annát, ugyanis március elején lemondott alpolgármesteri székéről. A per első tárgyalásával együtt egyébként azért került a hatósági felügyelet meghosszabbítása is napirendre, mert az elkövetkező időszakban a bírók és az ügyészek vakáción lesznek. Erről ma hoznak ítéletet.
– Az ügyészek ugyanazokat az érveket sorakoztatták fel a hatósági felügyelet meghosszabbítása kapcsán. Szerintük azért van szükség erre, mert az elősegítené az ügy megfelelő ütemben történő haladását, illetve úgy ítélték meg, hogy rendkívül összetett iratcsomóról van szó, illetve szerintük rendkívül súlyosak a tettek, amelyek elkövetésével vádolnak. Kilenc hónapja tart ez az állapot. Az ügyészek a törvénykönyvből olvassák a meghosszabbításra vonatkozó cikkelyeket, de konkrétumokkal, érvekkel nem támasztják alá azokat – mondta.
A következő tárgyalás időpontját szeptember 8-ára tűzték ki, Horrváth Anna reméli, hogy akkor már a valós értelemben vett tárgyalásra kerül sor. – Lehet, felajánlják nekem, hogy vádalkut kössek az ügyészekkel – fogalmazott.
Szerinte, amennyiben a bíróság úgy dönt, hogy újabb 60 nappal meghosszabbítják a hatósági felügyeletét, azzal akadályozzák városi tanácsosi tevékenységét is, emellett ellehetetlenítik az RMDSZ kolozsvári szervezete elnökeként kifejtett munkáját.
- A hatósági tiltás értelmében több személlyel nem vehetem fel a kapcsolatot, közöttük Antal Gézával, az RMDSZ kolozsvári szervezetének ügyvezető elnökével. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem tudom kifejteni politikai, közösségi tevékenységemet. Amikor valahova megyek, ügyelnem kell arra, hogy ő ne legyen ott. A polgármesteri hivatalban még kényesebb a helyzet: Antal Annamáriával, Oláh Emese közvetlen munkatársával sem tarthatom a kapcsolatot. Úgy történik a bújócskázás, hogy szólok az alpolgármesternek, bemegyek hozzá, jelezze tehát Annamáriának, hogy menjen ki az irodából. Az abszurd helyzet annyira fokozódott, hogy péntekenként a frakcióülés után Annamária már tudja, hogy le kell lépnie – fogalmazta meg a helyzetek visszásságát Horváth Anna.
Mint ismeretes, a Korrupcióellenes Ügyészég (DNA) befolyással való üzérkedéssel és pénzmosással vádolja Horváth Annát. A vád szerint a helyhatósági választások alkalmával hatvan fesztiváljegyet fogadott el Fodor Zsolttól annak fejében, hogy – állítólag – megsürgette a vállalkozó által a városházára benyújtott építkezési engedély kibocsátását, amely esetében az önkormányzat nem tartotta be a határidőket. A belépőket a politikusnak önkénteskedő fiatalok vették át. Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 14.
BBTE-programok a fesztiválszezonban
A nyári fesztiválidőszak több rendezvényére is tudománynépszerűsítő előadásokkal és foglalkozásokkal készülnek a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) oktatói és diákjai.
A tusnádfürdői 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban 2017. július 19-én szerdán előadásokkal és foglalkozásokkal várják az egyetem képviselői az érdeklődőket. A BBTE székelyudvarhelyi tagozatának oktatója, Dósa Zoltán Szex és hűhó. Hamisított szimmetriák a párkapcsolatban előadása 11 órakor kezdődik. Ezt követően 12 órától a BBTE kézdivásárhelyi oktatói és diákjai szakmai kerekasztal-beszélgetést szerveznek Biztos pont: a pedagógus címmel. A folytatásban 15 órától Tanulni vagy dolgozni? Háromszéki fiatalok jövőképe címmel tart előadást Cziprián-Kovács Loránd, a BBTE sepsiszentgyörgyi tagozatának oktatója. A Tusványos ideje alatt zajló részletes egyetemi programkínálat elérhető a BBTE Tusványoson Facebook-esemény oldalán.
Az idei Kolozsvári Magyar Napokon több helyszínen is ismeretterjesztő és kikapcsolódásra alkalmas programmal várják a fesztiválozókat a BBTE munkatársai. 2017. augusztus 17. és 20. között a Farkas utcai főépület előtt a BBTE információs sátorában lehet tájékozódni az egyetem magyar, román, német, angol stb. nyelvű oktatási kínálatáról, a felvételin meghirdetett helyekről, a felvételi követelményekről és az ösztöndíj-lehetőségekről. A Farkas utcában zajló Múzeum sétányon, az egyetem főépületében és különböző szabadtéri helyszíneken az egyetem intézetei színes programkínálattal készülnek. A Kolozsvári Magyar Napokon zajló BBTE-s programokról részletesen az egyetem honlapján www.ubbcluj.ro/hu és Facebook oldalán www.facebook.com/bbtekolozsvar lehet majd tájékozódni. Szabadság (Kolozsvár)
A nyári fesztiválidőszak több rendezvényére is tudománynépszerűsítő előadásokkal és foglalkozásokkal készülnek a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) oktatói és diákjai.
A tusnádfürdői 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban 2017. július 19-én szerdán előadásokkal és foglalkozásokkal várják az egyetem képviselői az érdeklődőket. A BBTE székelyudvarhelyi tagozatának oktatója, Dósa Zoltán Szex és hűhó. Hamisított szimmetriák a párkapcsolatban előadása 11 órakor kezdődik. Ezt követően 12 órától a BBTE kézdivásárhelyi oktatói és diákjai szakmai kerekasztal-beszélgetést szerveznek Biztos pont: a pedagógus címmel. A folytatásban 15 órától Tanulni vagy dolgozni? Háromszéki fiatalok jövőképe címmel tart előadást Cziprián-Kovács Loránd, a BBTE sepsiszentgyörgyi tagozatának oktatója. A Tusványos ideje alatt zajló részletes egyetemi programkínálat elérhető a BBTE Tusványoson Facebook-esemény oldalán.
Az idei Kolozsvári Magyar Napokon több helyszínen is ismeretterjesztő és kikapcsolódásra alkalmas programmal várják a fesztiválozókat a BBTE munkatársai. 2017. augusztus 17. és 20. között a Farkas utcai főépület előtt a BBTE információs sátorában lehet tájékozódni az egyetem magyar, román, német, angol stb. nyelvű oktatási kínálatáról, a felvételin meghirdetett helyekről, a felvételi követelményekről és az ösztöndíj-lehetőségekről. A Farkas utcában zajló Múzeum sétányon, az egyetem főépületében és különböző szabadtéri helyszíneken az egyetem intézetei színes programkínálattal készülnek. A Kolozsvári Magyar Napokon zajló BBTE-s programokról részletesen az egyetem honlapján www.ubbcluj.ro/hu és Facebook oldalán www.facebook.com/bbtekolozsvar lehet majd tájékozódni. Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 14.
Pillanatképek a szórványról – újságírók „költöztek” Dévára, Vajdahunyadra
Hétvégén szervezte meg lassan már hagyományosnak számító riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Négy évvel ezelőtt Zsobokon és Farnason, majd Radnaborbereken és Óradnán, szórványfalvakban rendezték a tábort, ezt követően a temesvári nagyvárosi szórványba látogattak el, idén pedig Déván és Vajdahunyadon „garázdálkodtak” az újságírók.
A riporttábor az egyesület egyik legkedveltebb eseménye: míg négy évvel ezelőtt megközelítőleg 10 újságíró látogatott el Zsobokra és Farnasra, idén már több mint harminc jelentkező volt, a helyek szempillantás alatt beteltek. A táborok során egy pillanatképet készítenek az újságírók az adott szórványtelepülés életéről, mindennapjairól, múltjáról, jelenéről és jövőjéről, az ott készült anyagokból riportkötetet készít az egyesület.
A táborok során a Románia számos pontjáról érkező újságírók megismerkednek a városok, települések elöljáróival, általuk, illetve saját dokumentáció által próbálnak meg felkészülni arra, hogy interjúalanyokat keresve elmerüljenek a települések történetében, problémáiban, jövőképében, olyan történeteket kutassanak fel, amelyekre saját régiójukban esetleg nincs példa. Így ismerkedtek meg az egyesület tagjai korábban a radnaborbereki magyarokkal, akik büszkén jelentették ki magukról, ékes román nyelven: „Eu sunt ungur”, de így ismertek meg számos izgalmas történetet a hétvégén Déván is.
Miért fontos az, hogy többtucat újságíró három napig ilyen módon a birtokába vegyen egy települést? Első alkalommal én a radnaborbereki táborban vettem részt, akkor még nem dolgoztam a sajtóban, egyetemistaként jártam én is a falvakban, kérdeztem a járókelőket, papot, állomásfőnököt, ám nem egyedül, hanem idősebb, tapasztaltabb újságírók „utánfutójaként”. Édesapám oldalán, aki lassan 30 éve dolgozik újságíróként, tanultam a szakmát: a témát keresni, majd azt körüljárni, interjúalanyokat felkeresni, kérdezni, majd az adatokat feldolgozni, riportot készíteni. Pályakezdő újságíróként a hétvégén Déván is hasonlóképpen vettem részt a táborban: Tomcsányi Máriától tanultam, lestem el a szakma „titkait”.
Ám nemcsak a szakmát tanultam a táborokban, az étkezések, kávézások, esti szabadidős programokon kialakult élénk beszélgetések, viták során a közéleti eseményekről, problémákról informálódhattam, megismerve számos újságíró véleményét az adott témákról. Ezek a beszélgetések, találkozások nem csak nekem, hanem a MÚRE eseményeire gyakran vagy akár mindig járó újságírók számára is fontosak, véleményt cserélnek, megoldásokat nyújtanak problémákra, vagy épp érdeklődnek, „sikerült-e a gyerek érettségije”, „mit csinál az asszony” vagy „hogy megy a lap?”. Számos egyesületi tag számára július elején és szeptember közepén egy-egy hétvége a MÚRE rendezvényeihez kötődik, így azok már előre le vannak foglalva az előjegyzési naptárakban, hisz nyár elején riporttáborba mennek, míg az ősz beköszöntével Nagykárolyba látogatnak az egyesület tagjai.
A közösségnek miért lehet fontos, hogy településeiket ellepi több tucat újságíró? A sok médiamunkás a táborok során megismerkedik a közösség vezetőivel, lelkészekkel, papokkal, iskolaigazgatóval, tanárokkal, különböző csoportosulások irányítóival, illetve a helyi politikusokkal is, akiktől informálódnak a helység jelenéről, problémáiról vagy sikereiről. Majd megismerve a településen élő szórvány gondjait, különlegességét, elviszik azokat az ország számos városába és szerkesztőségébe, így az ott hallott történetek bejár(hat)ják akár az összes régiót. A táborban készült anyagokból összeállított riportkötetet országszerte bemutatja az egyesület, az első állomások között van a település, amelyről szól a kötet. A riportalanyok pedig gyakran lepődnek meg azon, mit lát bennük, belőlük egy külső szemlélődő, tükröt, akár görbe tükröt tarthat a kötet a település lakóinak. Szabadság (Kolozsvár)
Hétvégén szervezte meg lassan már hagyományosnak számító riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Négy évvel ezelőtt Zsobokon és Farnason, majd Radnaborbereken és Óradnán, szórványfalvakban rendezték a tábort, ezt követően a temesvári nagyvárosi szórványba látogattak el, idén pedig Déván és Vajdahunyadon „garázdálkodtak” az újságírók.
A riporttábor az egyesület egyik legkedveltebb eseménye: míg négy évvel ezelőtt megközelítőleg 10 újságíró látogatott el Zsobokra és Farnasra, idén már több mint harminc jelentkező volt, a helyek szempillantás alatt beteltek. A táborok során egy pillanatképet készítenek az újságírók az adott szórványtelepülés életéről, mindennapjairól, múltjáról, jelenéről és jövőjéről, az ott készült anyagokból riportkötetet készít az egyesület.
A táborok során a Románia számos pontjáról érkező újságírók megismerkednek a városok, települések elöljáróival, általuk, illetve saját dokumentáció által próbálnak meg felkészülni arra, hogy interjúalanyokat keresve elmerüljenek a települések történetében, problémáiban, jövőképében, olyan történeteket kutassanak fel, amelyekre saját régiójukban esetleg nincs példa. Így ismerkedtek meg az egyesület tagjai korábban a radnaborbereki magyarokkal, akik büszkén jelentették ki magukról, ékes román nyelven: „Eu sunt ungur”, de így ismertek meg számos izgalmas történetet a hétvégén Déván is.
Miért fontos az, hogy többtucat újságíró három napig ilyen módon a birtokába vegyen egy települést? Első alkalommal én a radnaborbereki táborban vettem részt, akkor még nem dolgoztam a sajtóban, egyetemistaként jártam én is a falvakban, kérdeztem a járókelőket, papot, állomásfőnököt, ám nem egyedül, hanem idősebb, tapasztaltabb újságírók „utánfutójaként”. Édesapám oldalán, aki lassan 30 éve dolgozik újságíróként, tanultam a szakmát: a témát keresni, majd azt körüljárni, interjúalanyokat felkeresni, kérdezni, majd az adatokat feldolgozni, riportot készíteni. Pályakezdő újságíróként a hétvégén Déván is hasonlóképpen vettem részt a táborban: Tomcsányi Máriától tanultam, lestem el a szakma „titkait”.
Ám nemcsak a szakmát tanultam a táborokban, az étkezések, kávézások, esti szabadidős programokon kialakult élénk beszélgetések, viták során a közéleti eseményekről, problémákról informálódhattam, megismerve számos újságíró véleményét az adott témákról. Ezek a beszélgetések, találkozások nem csak nekem, hanem a MÚRE eseményeire gyakran vagy akár mindig járó újságírók számára is fontosak, véleményt cserélnek, megoldásokat nyújtanak problémákra, vagy épp érdeklődnek, „sikerült-e a gyerek érettségije”, „mit csinál az asszony” vagy „hogy megy a lap?”. Számos egyesületi tag számára július elején és szeptember közepén egy-egy hétvége a MÚRE rendezvényeihez kötődik, így azok már előre le vannak foglalva az előjegyzési naptárakban, hisz nyár elején riporttáborba mennek, míg az ősz beköszöntével Nagykárolyba látogatnak az egyesület tagjai.
A közösségnek miért lehet fontos, hogy településeiket ellepi több tucat újságíró? A sok médiamunkás a táborok során megismerkedik a közösség vezetőivel, lelkészekkel, papokkal, iskolaigazgatóval, tanárokkal, különböző csoportosulások irányítóival, illetve a helyi politikusokkal is, akiktől informálódnak a helység jelenéről, problémáiról vagy sikereiről. Majd megismerve a településen élő szórvány gondjait, különlegességét, elviszik azokat az ország számos városába és szerkesztőségébe, így az ott hallott történetek bejár(hat)ják akár az összes régiót. A táborban készült anyagokból összeállított riportkötetet országszerte bemutatja az egyesület, az első állomások között van a település, amelyről szól a kötet. A riportalanyok pedig gyakran lepődnek meg azon, mit lát bennük, belőlük egy külső szemlélődő, tükröt, akár görbe tükröt tarthat a kötet a település lakóinak. Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 14.
Kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete
Kétnyelvű, román és magyar nyelvű turisztikai szórólapokból tallózok. A többnyelvűség az önkifejezés szabadságát nyújtja, de amikor ugyanazt fejezik ki más-más nyelven, az adatoknak, a mondanivalónak azonosaknak kellene lenniük. Már a város megnevezése is eltérő: Kolozsvár, Cluj-Napoca. Nem csoda hát, ha a magyar szöveg igyekszik a több mint száz évvel ezelőtti múltból meríteni, míg a román szöveg az elmúlt száz esztendő vonatkozásaiból, fenntartva magának – a város dák nevével sugallva - az elsőséget.
Az még „érthető”, hogy a magyar személyiségekről elnevezett egykori utcanevek teljességében megváltoztak: Bocskaiból Avram Iancu lett, Ferenc Józsefből Horea, vagy Deák Ferencből egyszerűen Hős. Az már kevésbé, hogy a magyar nevek elhallgatása következetesen megfigyelhető a román szövegismertetőben. A Farkas utcai (Mihail Kogălniceanu) református templom román nyelvű bemutatója ezért feltűnő módon rövidebbre sikeredett, miközben Báthory István, I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelem, valamint Régeni Asztalos János szószék-készítő nevei elhallgattattak. Csak – „a román származása” miatt elfogadott, sőt „népszerűsített” – Corvin Mátyás neve kerül említésre. A szász személyiségekkel már nincs ilyen megkülönböztetés, mind Elias Nicolai, mind Benedict Mueck kőfaragók munkáját dicséri a szövegíró.
A Sétatér (román fordítása: Központi Park) magyar nyelvű leírása megemlíti Pákey Lajos és Kós Károly építészek neveit, a román megfeledkezik róluk. Az Agrobotanikai Kertet viszont Iuliu Prodan professzorról elnevezett parkként emlegeti, a híres Botanikus Kerttel pedig feltétlenül párosítja Alexandru Borza személyiségét, miközben megfeledkezik a füvészkertet alapító Mikó Imre nevéről. A Rönk-park és az Egyetemi Sportpark megnevezésénél és leírásánál már nincsenek lényegi eltérések. Annál nagyobb az „egyetértés” a Fellegvár ismertetésénél, ahol Ferencz József császár és Erzsébet királyné neve mindkét szövegben megtalálható. Említést tesznek továbbá az 1848-as forradalom áldozataira emlékeztető hatalmas keresztre, az időközben átkeresztelt Belvedere szállóról azonban megfeledkeznek. Amiként egy másik szórólapon a Hóját is süllyesztőbe szánják, meg sem említik a néprajzi múzeum szabadtéri részének a bemutatásánál.
A román leírást más nyelvvel társító szórólapok esetében már könnyebb és egyszerűbb a közös nevezőre jutás. A Házsongárdi-temetőt ismertető általános szöveg még elfogadható, románul és franciául egyaránt, a sírok válogatása azonban egyoldalú. A bemutatott sírok közül kettőn olvashatóak a nevek: Emil Isac és családja, valamint Pop Iulian, „Kolozsvár (azaz Cluj-Napoca) első polgármestere” sírkövén. Miközben a temetőben eltemetett híres személyiségeket ismertető válogatás három magyar és három román személyt és sírkövét mutatja be. Sok emberöltővel ezelőtt halt meg Apáczai Csere János, (gróf) Bánffy György, sőt Brassai Sámuel is. Annál frissebb Emil Racoviţă, Ion Agârbiceanu és Adrian Marino emlékezete.
A „béke” kedvéért az egyik szórólap a Tükör utcát (Szentegyház, Március 6., ma Iuliu Maniu – szerk. megj.) mutatja be, kivételesen megemlítve Alpár Ignác tervező kilétét. Innen idézek: „A két épület csaknem teljesen szimmetrikus, tükörkép hatását keltik, kivéve a keleti és nyugati homlokzatot.” Úgy látszik, a kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete azt bizonyítja, hogy a keleti és nyugati mentalitás nem teszi lehetővé a tükörfordítást.
ÁBRÁM ZOLTÁN / Szabadság (Kolozsvár)
Kétnyelvű, román és magyar nyelvű turisztikai szórólapokból tallózok. A többnyelvűség az önkifejezés szabadságát nyújtja, de amikor ugyanazt fejezik ki más-más nyelven, az adatoknak, a mondanivalónak azonosaknak kellene lenniük. Már a város megnevezése is eltérő: Kolozsvár, Cluj-Napoca. Nem csoda hát, ha a magyar szöveg igyekszik a több mint száz évvel ezelőtti múltból meríteni, míg a román szöveg az elmúlt száz esztendő vonatkozásaiból, fenntartva magának – a város dák nevével sugallva - az elsőséget.
Az még „érthető”, hogy a magyar személyiségekről elnevezett egykori utcanevek teljességében megváltoztak: Bocskaiból Avram Iancu lett, Ferenc Józsefből Horea, vagy Deák Ferencből egyszerűen Hős. Az már kevésbé, hogy a magyar nevek elhallgatása következetesen megfigyelhető a román szövegismertetőben. A Farkas utcai (Mihail Kogălniceanu) református templom román nyelvű bemutatója ezért feltűnő módon rövidebbre sikeredett, miközben Báthory István, I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelem, valamint Régeni Asztalos János szószék-készítő nevei elhallgattattak. Csak – „a román származása” miatt elfogadott, sőt „népszerűsített” – Corvin Mátyás neve kerül említésre. A szász személyiségekkel már nincs ilyen megkülönböztetés, mind Elias Nicolai, mind Benedict Mueck kőfaragók munkáját dicséri a szövegíró.
A Sétatér (román fordítása: Központi Park) magyar nyelvű leírása megemlíti Pákey Lajos és Kós Károly építészek neveit, a román megfeledkezik róluk. Az Agrobotanikai Kertet viszont Iuliu Prodan professzorról elnevezett parkként emlegeti, a híres Botanikus Kerttel pedig feltétlenül párosítja Alexandru Borza személyiségét, miközben megfeledkezik a füvészkertet alapító Mikó Imre nevéről. A Rönk-park és az Egyetemi Sportpark megnevezésénél és leírásánál már nincsenek lényegi eltérések. Annál nagyobb az „egyetértés” a Fellegvár ismertetésénél, ahol Ferencz József császár és Erzsébet királyné neve mindkét szövegben megtalálható. Említést tesznek továbbá az 1848-as forradalom áldozataira emlékeztető hatalmas keresztre, az időközben átkeresztelt Belvedere szállóról azonban megfeledkeznek. Amiként egy másik szórólapon a Hóját is süllyesztőbe szánják, meg sem említik a néprajzi múzeum szabadtéri részének a bemutatásánál.
A román leírást más nyelvvel társító szórólapok esetében már könnyebb és egyszerűbb a közös nevezőre jutás. A Házsongárdi-temetőt ismertető általános szöveg még elfogadható, románul és franciául egyaránt, a sírok válogatása azonban egyoldalú. A bemutatott sírok közül kettőn olvashatóak a nevek: Emil Isac és családja, valamint Pop Iulian, „Kolozsvár (azaz Cluj-Napoca) első polgármestere” sírkövén. Miközben a temetőben eltemetett híres személyiségeket ismertető válogatás három magyar és három román személyt és sírkövét mutatja be. Sok emberöltővel ezelőtt halt meg Apáczai Csere János, (gróf) Bánffy György, sőt Brassai Sámuel is. Annál frissebb Emil Racoviţă, Ion Agârbiceanu és Adrian Marino emlékezete.
A „béke” kedvéért az egyik szórólap a Tükör utcát (Szentegyház, Március 6., ma Iuliu Maniu – szerk. megj.) mutatja be, kivételesen megemlítve Alpár Ignác tervező kilétét. Innen idézek: „A két épület csaknem teljesen szimmetrikus, tükörkép hatását keltik, kivéve a keleti és nyugati homlokzatot.” Úgy látszik, a kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete azt bizonyítja, hogy a keleti és nyugati mentalitás nem teszi lehetővé a tükörfordítást.
ÁBRÁM ZOLTÁN / Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 14.
Első vajasdi falunap: egy kis csapat nagy álma
A falu mintegy felét kitevő, 450 magyar lelket számláló Vajasd a legnagyobb közösségünknek számít Gyulafehérvár körzetében. Ez az úgynevezett Erdélyi Hegyalja egyetlen olyan magyarok által lakott települése, amely megmenekült a mócok 1848-49-es tömeggyilkosságától és napjainkban igyekszik bebizonyítani: van élet, van jövő a végeken.
Török nyomásra 1616-ban Bethlen Gábor a Fehér megyei Vajasdra telepítette a lippaiakat, a források szerint 52 családot, az itteni magyarok az ők leszármazottaik. Tavaly nagyméretű megemlékezést rendeztek az áttelepítés 400. évfordulója alkalmából, amelyről lapunkban is beszámoltunk. Az öntudat-ébresztő esemény egyben megerősítette a közösség azon régebbi álmát, hogy évente falunapot szervezzenek.
Felkutatják és népszerűsítik a hajdú eredetet
Ilyen előzményekkel jött létre az első vajasdi falunapi összejövetel 2017. július 8-án. Az esemény helyszínéül a festői környezetben található focipályát választották, ami már a kezdetektől nagy kihívást jelentett, hiszen áramot, árnyékot, ételt-italt kellett keríteni egy üres telekre, aminek megvalósulásáért többhetes munka folyt. A kitartást és erőt felmutató csapat tagjai nagyrészt a Vajasdi Margaréta Néptáncegyüttes tagjai, muzsikusok és a táncos gyerekek szülei, élükön Farkas Attila főszervezővel, helybeli RMDSZ tanácsossal.
Mivel a közösség igyekszik megőrizni hagyományait, a napi program összeállításában is törekedtek kiemelni a helyi jellegzetességeket. Ilyen például a környék egyetlen szász eredetű magyar néptánca, amelyet a Margaréta Néptáncegyüttes ápol, újabban pedig igyekeznek a hajdú eredethez köthető elemeket is felkutatni és népszerűsíteni, hiszen a Bethlen Gábor által betelepítettek között szép számban voltak „kék inges gyalogosok”, azaz hajdúk.
Építő remény a pesszimizmus helyett
Az ünnepélyes megnyitó Barta Aladár református lelkipásztor és Stoica Liviu ortodox lelkipásztor köszöntő beszédeivel kezdődött, a helyi vezetőség részéről pedig Păstrav Tudor alpolgármester üdvözölte az egybegyűlteket. A hallgatóság nagy tapssal jutalmazta Lőrincz Helga nagyenyedi alpolgármester lelkesítő szavait, aki a magyar közösség élni és tenni akarásáról beszélt, arról az építő reményről, amely felülírja azt a pesszimizmust, amit száz éve el akarnak hitetni velünk. Ezt követően Vass János helybéli népi költő hazafias sorai csendültek fel.
A kulturális műsor gerincét a népdalénekesek és a néptánccsoportok fellépései alkották. A helyi Vajasdi Margaréta Néptáncegyüttes mellett bemutatkozott a csombordi Pipacs Néptánccsoport kezdő csoportja és a magyarpéterfalvi Hanga Hagyományőrző Néptánccsoport kezdő- és haladó csoportja. A magyarországi Zombai Hagyományőrző Együttes színvonalas, tíznél is több táncrendet tartalmazó előadása elkápráztatta a közönséget. A produkciók végén Boros Imola műsorvezető közös táncra szólította fel a résztvevőket, ami különös színfoltját képezte a napnak, hiszen száznál is többen ropták egyszerre a Vajasdi Margaréta népzenészei által szolgáltatott jó muzsikára.
„Hajdú futam” egy üveg borért
A hagyományápolás a kézművessátorban is tettenérhető volt, ahol gyöngyfűzéssel és népi motívumokkal tarkított tányérfestéssel ismerkedhettek az érdeklődők. Természetesen nem hiányozhattak a falunapokra jellemző sporttevékenységek sem, például íjász-, gumiabroncs- és fezékhajító verseny. Nagy érdeklődés övezte és az esemény különös színfoltját képezték a hajdú múlthoz köthető programpontok, így Tunyogi Béla íjászbemutatója valamint az ún. „Hajdú futam”, ami egy 150 méteres szintkülönbségű, több mint 1,5 km-es távolság teljesítéséből állt: a legjobb futónak el kell hoznia a Mojna csúcsáról a jutalomnak szánt üveg bort.
A közösségen is múlik a rendezvény folytatása
A nap a nagyenyedi, egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Smici Blues Band rockbanda (akinek soraiba ez alkalomra beszállt a vajasdi Szilágyi Zsolt dobos) koncertjével valamint lampioneregetéssel ért véget.
A lelkes csapatnak a környékbeli és magyarországi résztvevők egyaránt kitartást és erőt kívántak. A kezdeményezés folytatása jövőre attól is függ majd, hogy az önkormányzat fogja-e ismét támogatni a rendezvényt, és a helyiek mennyire tartják fontosnak, mennyire kívánnak munkával is részesei lenni a szervezésnek és ezáltal a közösségen belüli jó kapcsolatápolásnak.
Basa Emese / Szabadság (Kolozsvár)
A falu mintegy felét kitevő, 450 magyar lelket számláló Vajasd a legnagyobb közösségünknek számít Gyulafehérvár körzetében. Ez az úgynevezett Erdélyi Hegyalja egyetlen olyan magyarok által lakott települése, amely megmenekült a mócok 1848-49-es tömeggyilkosságától és napjainkban igyekszik bebizonyítani: van élet, van jövő a végeken.
Török nyomásra 1616-ban Bethlen Gábor a Fehér megyei Vajasdra telepítette a lippaiakat, a források szerint 52 családot, az itteni magyarok az ők leszármazottaik. Tavaly nagyméretű megemlékezést rendeztek az áttelepítés 400. évfordulója alkalmából, amelyről lapunkban is beszámoltunk. Az öntudat-ébresztő esemény egyben megerősítette a közösség azon régebbi álmát, hogy évente falunapot szervezzenek.
Felkutatják és népszerűsítik a hajdú eredetet
Ilyen előzményekkel jött létre az első vajasdi falunapi összejövetel 2017. július 8-án. Az esemény helyszínéül a festői környezetben található focipályát választották, ami már a kezdetektől nagy kihívást jelentett, hiszen áramot, árnyékot, ételt-italt kellett keríteni egy üres telekre, aminek megvalósulásáért többhetes munka folyt. A kitartást és erőt felmutató csapat tagjai nagyrészt a Vajasdi Margaréta Néptáncegyüttes tagjai, muzsikusok és a táncos gyerekek szülei, élükön Farkas Attila főszervezővel, helybeli RMDSZ tanácsossal.
Mivel a közösség igyekszik megőrizni hagyományait, a napi program összeállításában is törekedtek kiemelni a helyi jellegzetességeket. Ilyen például a környék egyetlen szász eredetű magyar néptánca, amelyet a Margaréta Néptáncegyüttes ápol, újabban pedig igyekeznek a hajdú eredethez köthető elemeket is felkutatni és népszerűsíteni, hiszen a Bethlen Gábor által betelepítettek között szép számban voltak „kék inges gyalogosok”, azaz hajdúk.
Építő remény a pesszimizmus helyett
Az ünnepélyes megnyitó Barta Aladár református lelkipásztor és Stoica Liviu ortodox lelkipásztor köszöntő beszédeivel kezdődött, a helyi vezetőség részéről pedig Păstrav Tudor alpolgármester üdvözölte az egybegyűlteket. A hallgatóság nagy tapssal jutalmazta Lőrincz Helga nagyenyedi alpolgármester lelkesítő szavait, aki a magyar közösség élni és tenni akarásáról beszélt, arról az építő reményről, amely felülírja azt a pesszimizmust, amit száz éve el akarnak hitetni velünk. Ezt követően Vass János helybéli népi költő hazafias sorai csendültek fel.
A kulturális műsor gerincét a népdalénekesek és a néptánccsoportok fellépései alkották. A helyi Vajasdi Margaréta Néptáncegyüttes mellett bemutatkozott a csombordi Pipacs Néptánccsoport kezdő csoportja és a magyarpéterfalvi Hanga Hagyományőrző Néptánccsoport kezdő- és haladó csoportja. A magyarországi Zombai Hagyományőrző Együttes színvonalas, tíznél is több táncrendet tartalmazó előadása elkápráztatta a közönséget. A produkciók végén Boros Imola műsorvezető közös táncra szólította fel a résztvevőket, ami különös színfoltját képezte a napnak, hiszen száznál is többen ropták egyszerre a Vajasdi Margaréta népzenészei által szolgáltatott jó muzsikára.
„Hajdú futam” egy üveg borért
A hagyományápolás a kézművessátorban is tettenérhető volt, ahol gyöngyfűzéssel és népi motívumokkal tarkított tányérfestéssel ismerkedhettek az érdeklődők. Természetesen nem hiányozhattak a falunapokra jellemző sporttevékenységek sem, például íjász-, gumiabroncs- és fezékhajító verseny. Nagy érdeklődés övezte és az esemény különös színfoltját képezték a hajdú múlthoz köthető programpontok, így Tunyogi Béla íjászbemutatója valamint az ún. „Hajdú futam”, ami egy 150 méteres szintkülönbségű, több mint 1,5 km-es távolság teljesítéséből állt: a legjobb futónak el kell hoznia a Mojna csúcsáról a jutalomnak szánt üveg bort.
A közösségen is múlik a rendezvény folytatása
A nap a nagyenyedi, egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Smici Blues Band rockbanda (akinek soraiba ez alkalomra beszállt a vajasdi Szilágyi Zsolt dobos) koncertjével valamint lampioneregetéssel ért véget.
A lelkes csapatnak a környékbeli és magyarországi résztvevők egyaránt kitartást és erőt kívántak. A kezdeményezés folytatása jövőre attól is függ majd, hogy az önkormányzat fogja-e ismét támogatni a rendezvényt, és a helyiek mennyire tartják fontosnak, mennyire kívánnak munkával is részesei lenni a szervezésnek és ezáltal a közösségen belüli jó kapcsolatápolásnak.
Basa Emese / Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 14.
Először szerveznek magyar napokat Segesváron
Első alkalommal szervezik meg a hétvégén a Segesvári Magyar Napok elnevezésű kulturális rendezvénysorozatot a Homo Novus Egyesület kezdeményezésére. Mérföldkőnek tartják a háromnapos ünnepet.
Pénteken kezdődik és vasárnapig tart a helyi Homo Novus Egyesület által első alkalommal megszervezett Segesvári Magyar Napok, amelyet „Magyar hangulat! Magyar kultúra! Magyar ízek! Jelen vagyunk!” mottóval hirdettek meg. Az eseménysorozat pénteken, július 14-én 20 órakor Bojtorján-koncerttel kezdődik a piactéren felállított várszínpadon.
Másnap és vasárnap délelőttől későestig tartó programok várják az érdeklődőket, több helyszínen. A helytörténeti előadások mellett operett- és nótaestet szerveznek, bábelőadást, középkori székely harcászati eszközöket, néptáncműsort mutatnak be. A Gaudeamus Házban festőművészeti és fotókiállítás nyílik, a vár alatti belvárosi parkolóban gulyásfőző versenyt szerveznek. Szakács László, a Homo Novus Egyesület alapítója és a háromnapos rendezvény főszervezője mérföldkőnek tartja a magyar napokat a helyi magyar közösség életében. Célunk, hogy összetartsuk az embereket és a sokszínűség ellenére egy irányba tekintsünk” – fejtette ki lapunknak Szakács. Az elmúlt huszonhét év alatt Segesváron mindössze a művelődési házba beszorított Küküllőmenti Sokadalomban, illetve a Pro Etnica Fesztiválon mutatkozhatott meg a helyi magyarság – utóbbin is mindössze néhány néptánc erejéig. Segesváron egyébként a magyarság aránya alig 17 százalékos.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)
Első alkalommal szervezik meg a hétvégén a Segesvári Magyar Napok elnevezésű kulturális rendezvénysorozatot a Homo Novus Egyesület kezdeményezésére. Mérföldkőnek tartják a háromnapos ünnepet.
Pénteken kezdődik és vasárnapig tart a helyi Homo Novus Egyesület által első alkalommal megszervezett Segesvári Magyar Napok, amelyet „Magyar hangulat! Magyar kultúra! Magyar ízek! Jelen vagyunk!” mottóval hirdettek meg. Az eseménysorozat pénteken, július 14-én 20 órakor Bojtorján-koncerttel kezdődik a piactéren felállított várszínpadon.
Másnap és vasárnap délelőttől későestig tartó programok várják az érdeklődőket, több helyszínen. A helytörténeti előadások mellett operett- és nótaestet szerveznek, bábelőadást, középkori székely harcászati eszközöket, néptáncműsort mutatnak be. A Gaudeamus Házban festőművészeti és fotókiállítás nyílik, a vár alatti belvárosi parkolóban gulyásfőző versenyt szerveznek. Szakács László, a Homo Novus Egyesület alapítója és a háromnapos rendezvény főszervezője mérföldkőnek tartja a magyar napokat a helyi magyar közösség életében. Célunk, hogy összetartsuk az embereket és a sokszínűség ellenére egy irányba tekintsünk” – fejtette ki lapunknak Szakács. Az elmúlt huszonhét év alatt Segesváron mindössze a művelődési házba beszorított Küküllőmenti Sokadalomban, illetve a Pro Etnica Fesztiválon mutatkozhatott meg a helyi magyarság – utóbbin is mindössze néhány néptánc erejéig. Segesváron egyébként a magyarság aránya alig 17 százalékos.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)
2017. július 14.
Túljelentkezés a nagyváradi bölcsődéknél
Június 6. és 30. között íratták be gyermekeiket Nagyvárad bölcsődéibe a szülők. A túljelentkezés minden évben megismétlődik, de a Nagyváradi Szociális és Közösségi Ügyek Hivatala (ASCO) idén is igyekezett eleget tenni a kéréseknek.
Az ASCO adminisztrációs hatáskörébe tartozó nagyváradi 13 helyi bölcsőde felvett gyermekeinek listája két napja jelent meg. Az eredményekkel kapcsolatban Consuela Govor irodavezetőt kérdeztük.
Consulea Govor közölte, hogy a 225 meghirdetett helyre idén 486 dossziét adtak le a szülők. A nagymértékű túljelentkezés azonban, amely kapacitáson felüli befogadást jelent, minden évben egy hatásos stratégiával teszi lehetővé azt, hogy az eredmények közzétételét követő 10 napon belül megtett óvásokat követően, a gyermekek az elosztáskor a kritériumoknak megfelelően foglalják el a helyüket. Ilyen kritériumok például a bölcsőde közelében álló családi ház vagy lakás, 1 évesnél kisebb testvérrel rendelkező gyermekek, a bölcsőde épületében működő óvodába járó testvérek, a félárva gyerekek. Az óvások megtételére szánt 10 nap leteltével függesztik ki a felvett gyerekek végleges listáját a kapott pontszámokkal, amit a www.asco-oradea.ro internetes oldalon lehet megtekinteni.
A bölcsődékben 10 hónapos és 4 éves közötti korú gyerekekre felügyelnek, munkanapokon 6 és 18 óra között, 12 lejes napi ellátás fejében. A legkeresettebb bölcsődék Nagyvárad Rogériusz lakónegyedben találhatóak.
Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)
Június 6. és 30. között íratták be gyermekeiket Nagyvárad bölcsődéibe a szülők. A túljelentkezés minden évben megismétlődik, de a Nagyváradi Szociális és Közösségi Ügyek Hivatala (ASCO) idén is igyekezett eleget tenni a kéréseknek.
Az ASCO adminisztrációs hatáskörébe tartozó nagyváradi 13 helyi bölcsőde felvett gyermekeinek listája két napja jelent meg. Az eredményekkel kapcsolatban Consuela Govor irodavezetőt kérdeztük.
Consulea Govor közölte, hogy a 225 meghirdetett helyre idén 486 dossziét adtak le a szülők. A nagymértékű túljelentkezés azonban, amely kapacitáson felüli befogadást jelent, minden évben egy hatásos stratégiával teszi lehetővé azt, hogy az eredmények közzétételét követő 10 napon belül megtett óvásokat követően, a gyermekek az elosztáskor a kritériumoknak megfelelően foglalják el a helyüket. Ilyen kritériumok például a bölcsőde közelében álló családi ház vagy lakás, 1 évesnél kisebb testvérrel rendelkező gyermekek, a bölcsőde épületében működő óvodába járó testvérek, a félárva gyerekek. Az óvások megtételére szánt 10 nap leteltével függesztik ki a felvett gyerekek végleges listáját a kapott pontszámokkal, amit a www.asco-oradea.ro internetes oldalon lehet megtekinteni.
A bölcsődékben 10 hónapos és 4 éves közötti korú gyerekekre felügyelnek, munkanapokon 6 és 18 óra között, 12 lejes napi ellátás fejében. A legkeresettebb bölcsődék Nagyvárad Rogériusz lakónegyedben találhatóak.
Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. július 14.
Erdélyi ifjúsági szervezet: Székelyföld fogadja székely zászlókkal Klaus Iohannist!
Az MTI-hez is eljuttatott felhívásban kérte a székelyeket a Minta, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ifjúsági szervezete, hogy Klaus Iohannis román elnök keddre tervezett székelyföldi látogatására tűzzék ki házaikra a székely zászlót.
A felhívás szerint ezzel a gesztussal egyfelől a székely vendégszeretetről üzenhetnének az államfőnek, másfelől pedig azt mutathatnák meg, hogy Székelyföld igenis létezik, a székelyek autonóm közösségként a szülőföldjükön akarnak jövőt építeni maguknak. A felhívás német nyelven üzeni az erdélyi szász Klaus Iohannis elnöknek, hogy “Isten hozta Székelyföldre”. “A székely zászló nemcsak a nemzeti szimbólumunk, hanem ebben testesül meg az autonómia gondolata: az, hogy mi itthon akarunk maradni, és itt akarjuk megteremteni magunknak azt a környezetet, amelyben kiteljesedni, fejlődni tudunk” – nyilatkozta az MTI-nek Tőke Ervin, a Minta elnöke. Hozzátette: sok román politikus úgy gondolja, hogy az autonómia jelszava csak arra szolgál, hogy a magyar vezetők szavazatokat szerezzenek Székelyföldön, de nincsen erre igazi társadalmi igény. “A zászló kitűzésével azt jelezhetnénk, hogy a lakosság is akarja az autonómiát” – vélte a csíkszeredai önkormányzati képviselőként is tevékenykedő politikus. Tőke Ervin megjegyezte: felhívásukban azért írták német nyelven az Isten hozta Székelyföldre! köszöntést, hogy emlékeztessék Klaus Iohannist német, kisebbségi voltára. Magyarázatként hozzátette: Iohannis több esetben magyarellenes megnyilvánulásokkal kívánta bizonyítani, hogy ő milyen jó román.
Klaus Iohannis szóvivője kedden jelentette be, hogy az államfő jövő kedden Hargita és Kovászna megyékbe látogat.
MTI; erdon.ro
Az MTI-hez is eljuttatott felhívásban kérte a székelyeket a Minta, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ifjúsági szervezete, hogy Klaus Iohannis román elnök keddre tervezett székelyföldi látogatására tűzzék ki házaikra a székely zászlót.
A felhívás szerint ezzel a gesztussal egyfelől a székely vendégszeretetről üzenhetnének az államfőnek, másfelől pedig azt mutathatnák meg, hogy Székelyföld igenis létezik, a székelyek autonóm közösségként a szülőföldjükön akarnak jövőt építeni maguknak. A felhívás német nyelven üzeni az erdélyi szász Klaus Iohannis elnöknek, hogy “Isten hozta Székelyföldre”. “A székely zászló nemcsak a nemzeti szimbólumunk, hanem ebben testesül meg az autonómia gondolata: az, hogy mi itthon akarunk maradni, és itt akarjuk megteremteni magunknak azt a környezetet, amelyben kiteljesedni, fejlődni tudunk” – nyilatkozta az MTI-nek Tőke Ervin, a Minta elnöke. Hozzátette: sok román politikus úgy gondolja, hogy az autonómia jelszava csak arra szolgál, hogy a magyar vezetők szavazatokat szerezzenek Székelyföldön, de nincsen erre igazi társadalmi igény. “A zászló kitűzésével azt jelezhetnénk, hogy a lakosság is akarja az autonómiát” – vélte a csíkszeredai önkormányzati képviselőként is tevékenykedő politikus. Tőke Ervin megjegyezte: felhívásukban azért írták német nyelven az Isten hozta Székelyföldre! köszöntést, hogy emlékeztessék Klaus Iohannist német, kisebbségi voltára. Magyarázatként hozzátette: Iohannis több esetben magyarellenes megnyilvánulásokkal kívánta bizonyítani, hogy ő milyen jó román.
Klaus Iohannis szóvivője kedden jelentette be, hogy az államfő jövő kedden Hargita és Kovászna megyékbe látogat.
MTI; erdon.ro
2017. július 14.
Volt egyszer egy…
…hókuszpókusz: vándor- vagy kölcsönszó, ami az angol nyelvben született – első írásos említése 1624-ből való –, majd holland közvetítéssel megtalálható a németben, a finnben, német közvetítéssel a magyarban, a románban stb. A nyelvtörténetben eredetének legelső magyarázójaként John Tillotsont (1630–1694) Canterbury érsekét említik. Eszerint a hókuszpókusz a katolikus mise „ez az én testem” jelentésű latin hoc est corpus (meum) félrehallásából származik, annak eltorzított változata. A reformáció korabeli csúfolódó szatirikusok nevezték el bűvészszónak, merthogy a kenyeret és bort istenséggé változtatja. Már ebben a században felbukkant a magyar irodalomban is, Amade László egyik költeményében. Létezik olyan elmélet is, mely a hókuszpókuszt egy mágus, Ochus Bochus nevének torzulásaként értelmezi. Ochus Bochus, más néven Oker Boker démoni, gonosz lény volt, ki az erdők mélyén lakott. Az idők során számos olyan mutatványos és bűvész lépett fel, aki Ochus Bochus álnéven szórakoztatta a közönséget. 1634-ben Angliában a kezdő bűvészek számára kiadtak egy tankönyvet is, amelynek címe Hocus Pocus Junior volt. Néprajzi feljegyzések szerint a hókuszpókuszt ráolvasóként is mondikálták veszettség és láz ellen. A hókuszpókuszhoz hasonlóan közismert nemzetközi varázsszó az abrakadabra is. Ez utóbbi ráadásul a napjaink ezoterikus tanaiban járatosak és beavatottak révén újból feltámadt, s teljes fegyverzetében sajátos és fontos helyet kapott a bűvölő-bájoló hókuszpókuszokban. Az ősi abrakadabrát ma abrahadabra formában is írják és mondják, mióta a 20. század legnagyobb mágusának tartott Crowley azt állította, hogy az abrahadabra az új évezred mágikus gyógyító varázsigéje. Ezért ajánlatos naponta többször hangosan elmondanunk, ha jót akarunk magunknak és persze, az emberiségnek. Elsősorban a jó szándékú szellemek segítségül hívására és betegségekkel szembeni védelemre használatos. Amulett, őrző-védő ékszer felirata is lehet – s akkor nem is kell hangosan ismételgetni. Azt olvastam, hogy az abrakadabra mágikus kántálást, ráolvasást először Severus császár orvosa, Quintus Serenus Sammonicus alkalmazta az időszámításunk után 208-ban indított Britannia elleni hadjárat során, amikor a légiósok a szokatlanul hideg időjárás miatt megbetegedtek, lázasak lettek és köhögtek. Egy darab papírra háromszög alakban írták fel a szót, majd a papirost a betegnek kilenc napig kellett magánál hordania, utána pedig egy folyóba dobnia. Azt tartották, hogy amint a szó eltűnik a papírról, úgy hagyja el a betegség a testet. Egyes kutatók feltételezik, hogy jelentése összefügg az abraxas szóval, ami az Abraxas istenség neve is. Abraxas görög betűvel írott neve számértékben 365-öt tesz ki. Ez összekapcsolja az istent az év napjaival, és így a számmisztikával is.
A kölcsönszavak anyanyelvre való áthallása és értelmesítése, vagyis hangzásbeli hasonlóság alapján egy már ismert s így érthető szóval való társítása nemegyszer a népnyelvi humorra is rávilágít, mint például a cigány hohano (annyi mint: hazudós, csaló) szó magyar átvétele, amiből hóhányó lett. A nyelvésznek, aki „ismeri a dörgést”, könnyű a megfejtés, olykor nem is kell idegen nyelvekben keresgélnie, példának okáért itt éppen egy magyar szó – dörgés – vált elfogadottá egy másik magyar szó – dürgés – helyett és mellett: a szólásmondásban a dörgés eredetileg a kevésbé ismeretes dürgés (a fajdkakas párzásra hívó hangja) volt. Na persze, a mai „művelt” ember naprakész, nemzetközinek titulált szóismereteivel nehéz versenyezni. Sokan azt állítják, hogy ezek az idegen szavak, mivel mindennap használjuk, már szorosan beépültek a köznyelvbe. Adódik a hasonlóság a középkori intézményes latinos műveltséggel és iskolai oktatással, majd később a német nyelvűvel (a sor továbbgondolható), amelyek kötelezőek voltak, s amelyek ellen az adott korok értelmisége elszántan küzdött, vállalva az anyanyelvi műveltség melletti, politikailag sokszor veszélyessé is váló elkötelezettséget. Ma önként vesszük a nyakunkba ezt a sokszor felesleges „nemzetköziséget”, és éppen az értelmiségi réteg?! A minap magamban jót nevettem egy, az utcán ellesett telefonáló középkorú asszony székely tájszólással keveredő idegen nyelvűségén: „Há’ ezt osztán no komment.” Kedves Olvasóm! Itt befejezem ezt a röpke gondolatfutamot, elmegyek vásárolni, hátha találkozom vajegy székely soppingoló ismerőssel a szupermarketbe’. Ejsze, ezt most no komment!
Kozma Mária / Hargita Népe (Csíkszereda)
…hókuszpókusz: vándor- vagy kölcsönszó, ami az angol nyelvben született – első írásos említése 1624-ből való –, majd holland közvetítéssel megtalálható a németben, a finnben, német közvetítéssel a magyarban, a románban stb. A nyelvtörténetben eredetének legelső magyarázójaként John Tillotsont (1630–1694) Canterbury érsekét említik. Eszerint a hókuszpókusz a katolikus mise „ez az én testem” jelentésű latin hoc est corpus (meum) félrehallásából származik, annak eltorzított változata. A reformáció korabeli csúfolódó szatirikusok nevezték el bűvészszónak, merthogy a kenyeret és bort istenséggé változtatja. Már ebben a században felbukkant a magyar irodalomban is, Amade László egyik költeményében. Létezik olyan elmélet is, mely a hókuszpókuszt egy mágus, Ochus Bochus nevének torzulásaként értelmezi. Ochus Bochus, más néven Oker Boker démoni, gonosz lény volt, ki az erdők mélyén lakott. Az idők során számos olyan mutatványos és bűvész lépett fel, aki Ochus Bochus álnéven szórakoztatta a közönséget. 1634-ben Angliában a kezdő bűvészek számára kiadtak egy tankönyvet is, amelynek címe Hocus Pocus Junior volt. Néprajzi feljegyzések szerint a hókuszpókuszt ráolvasóként is mondikálták veszettség és láz ellen. A hókuszpókuszhoz hasonlóan közismert nemzetközi varázsszó az abrakadabra is. Ez utóbbi ráadásul a napjaink ezoterikus tanaiban járatosak és beavatottak révén újból feltámadt, s teljes fegyverzetében sajátos és fontos helyet kapott a bűvölő-bájoló hókuszpókuszokban. Az ősi abrakadabrát ma abrahadabra formában is írják és mondják, mióta a 20. század legnagyobb mágusának tartott Crowley azt állította, hogy az abrahadabra az új évezred mágikus gyógyító varázsigéje. Ezért ajánlatos naponta többször hangosan elmondanunk, ha jót akarunk magunknak és persze, az emberiségnek. Elsősorban a jó szándékú szellemek segítségül hívására és betegségekkel szembeni védelemre használatos. Amulett, őrző-védő ékszer felirata is lehet – s akkor nem is kell hangosan ismételgetni. Azt olvastam, hogy az abrakadabra mágikus kántálást, ráolvasást először Severus császár orvosa, Quintus Serenus Sammonicus alkalmazta az időszámításunk után 208-ban indított Britannia elleni hadjárat során, amikor a légiósok a szokatlanul hideg időjárás miatt megbetegedtek, lázasak lettek és köhögtek. Egy darab papírra háromszög alakban írták fel a szót, majd a papirost a betegnek kilenc napig kellett magánál hordania, utána pedig egy folyóba dobnia. Azt tartották, hogy amint a szó eltűnik a papírról, úgy hagyja el a betegség a testet. Egyes kutatók feltételezik, hogy jelentése összefügg az abraxas szóval, ami az Abraxas istenség neve is. Abraxas görög betűvel írott neve számértékben 365-öt tesz ki. Ez összekapcsolja az istent az év napjaival, és így a számmisztikával is.
A kölcsönszavak anyanyelvre való áthallása és értelmesítése, vagyis hangzásbeli hasonlóság alapján egy már ismert s így érthető szóval való társítása nemegyszer a népnyelvi humorra is rávilágít, mint például a cigány hohano (annyi mint: hazudós, csaló) szó magyar átvétele, amiből hóhányó lett. A nyelvésznek, aki „ismeri a dörgést”, könnyű a megfejtés, olykor nem is kell idegen nyelvekben keresgélnie, példának okáért itt éppen egy magyar szó – dörgés – vált elfogadottá egy másik magyar szó – dürgés – helyett és mellett: a szólásmondásban a dörgés eredetileg a kevésbé ismeretes dürgés (a fajdkakas párzásra hívó hangja) volt. Na persze, a mai „művelt” ember naprakész, nemzetközinek titulált szóismereteivel nehéz versenyezni. Sokan azt állítják, hogy ezek az idegen szavak, mivel mindennap használjuk, már szorosan beépültek a köznyelvbe. Adódik a hasonlóság a középkori intézményes latinos műveltséggel és iskolai oktatással, majd később a német nyelvűvel (a sor továbbgondolható), amelyek kötelezőek voltak, s amelyek ellen az adott korok értelmisége elszántan küzdött, vállalva az anyanyelvi műveltség melletti, politikailag sokszor veszélyessé is váló elkötelezettséget. Ma önként vesszük a nyakunkba ezt a sokszor felesleges „nemzetköziséget”, és éppen az értelmiségi réteg?! A minap magamban jót nevettem egy, az utcán ellesett telefonáló középkorú asszony székely tájszólással keveredő idegen nyelvűségén: „Há’ ezt osztán no komment.” Kedves Olvasóm! Itt befejezem ezt a röpke gondolatfutamot, elmegyek vásárolni, hátha találkozom vajegy székely soppingoló ismerőssel a szupermarketbe’. Ejsze, ezt most no komment!
Kozma Mária / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. július 14.
Seriff és varázsló – Tóth Lászlóval beszélgetett Kereskényi Sándor
A szatmári magyar középiskolai oktatás legendás alakjára sokan voltak kíváncsiak.
Csütörtök délután a Szatmári Református Gimnázium tanári szobájában készített nyilvános életút-interjút Tóth László nyugalmazott matematikatanárral Kereskényi Sándor irodalomtörténész és múzeológus. A pedagógus az idei Véndiáktalálkozóra látogatott el Szatmárnémetibe, hiszen idén is több osztályfőnöki órát tart majd.
A bevezetőben a házigazda Szilágyi Éva igazgatónő köszöntötte az egybegyűlteket, ő emlegette seriffként Tóth Lászlót, aki ha végigment az iskola folyosólyán, a diákok tisztelettel utat engedtek neki, egyfajta dísz-sorfalat állva – nem úgy mint manapság, amikor a tanár a naplóval kell utat törjön magának a diákok sűrűjében. „Tóth László elfogadott és elismert vezető volt, akinek a megjelenése tiszteletet parancsolt, nézése és hallgatása is beszélt. Pedagógusi munkája során tudást és tartást adott diákjainak, útravalót egy egész életre” - mondta Szilágyi Éva.
Gönczy Gábor, a Véndiákszövetség elnöke és Tóth tanítványa, osztályának a tagja sikeres pedagógusként emlékezett Tóth Lászlóra, aki a táborokban apjuk volt, osztályfőnökként pedig a legjobbat hozta ki diákjaiból – Gönczy osztályából például az összes, 41 diák egyetemen folytatta tanulmányait.
Tóth László anekdotázva mesélte el történetét 1931-es születésétől a szatmári évek megkezdéséig – az útról Nagykárolyból Nagyváradra, Kolozsvárra, majd Szatmárnémetibe, és hogy miért nem lett bukaresti tanársegéd. Beszélt a rá nagy hatással levő pedagógusokról, a matematikáról, mint a „tudományról, amiben rend van” a Bolyai Tudományegyetem első éveiről, amelyben diákként volt része – és ahol fizika főszakon diplomázott. Aztán Szatmárnémetiről, ahol 1953-ban majdnem a lánylíceum tanára lett, de végül a sors a fiúlíceum felé sodorta.
Kereskényi Sándor mint varázslót, sikergyárost faggatta a legendás pedagógust. A tanítványaival rendkívüli eredményeket produkáló matematikatanár tanított a hajdani Kölcsey Líceumban, az Eminescuban, az 5-ös Számú Ipari Líceumban és az „új” Kölcseyben is – neve pedig egyet jelentette a minőségi oktatással és tanítványainak sikeres egyetemi felvételijével. szatmar.ro
A szatmári magyar középiskolai oktatás legendás alakjára sokan voltak kíváncsiak.
Csütörtök délután a Szatmári Református Gimnázium tanári szobájában készített nyilvános életút-interjút Tóth László nyugalmazott matematikatanárral Kereskényi Sándor irodalomtörténész és múzeológus. A pedagógus az idei Véndiáktalálkozóra látogatott el Szatmárnémetibe, hiszen idén is több osztályfőnöki órát tart majd.
A bevezetőben a házigazda Szilágyi Éva igazgatónő köszöntötte az egybegyűlteket, ő emlegette seriffként Tóth Lászlót, aki ha végigment az iskola folyosólyán, a diákok tisztelettel utat engedtek neki, egyfajta dísz-sorfalat állva – nem úgy mint manapság, amikor a tanár a naplóval kell utat törjön magának a diákok sűrűjében. „Tóth László elfogadott és elismert vezető volt, akinek a megjelenése tiszteletet parancsolt, nézése és hallgatása is beszélt. Pedagógusi munkája során tudást és tartást adott diákjainak, útravalót egy egész életre” - mondta Szilágyi Éva.
Gönczy Gábor, a Véndiákszövetség elnöke és Tóth tanítványa, osztályának a tagja sikeres pedagógusként emlékezett Tóth Lászlóra, aki a táborokban apjuk volt, osztályfőnökként pedig a legjobbat hozta ki diákjaiból – Gönczy osztályából például az összes, 41 diák egyetemen folytatta tanulmányait.
Tóth László anekdotázva mesélte el történetét 1931-es születésétől a szatmári évek megkezdéséig – az útról Nagykárolyból Nagyváradra, Kolozsvárra, majd Szatmárnémetibe, és hogy miért nem lett bukaresti tanársegéd. Beszélt a rá nagy hatással levő pedagógusokról, a matematikáról, mint a „tudományról, amiben rend van” a Bolyai Tudományegyetem első éveiről, amelyben diákként volt része – és ahol fizika főszakon diplomázott. Aztán Szatmárnémetiről, ahol 1953-ban majdnem a lánylíceum tanára lett, de végül a sors a fiúlíceum felé sodorta.
Kereskényi Sándor mint varázslót, sikergyárost faggatta a legendás pedagógust. A tanítványaival rendkívüli eredményeket produkáló matematikatanár tanított a hajdani Kölcsey Líceumban, az Eminescuban, az 5-ös Számú Ipari Líceumban és az „új” Kölcseyben is – neve pedig egyet jelentette a minőségi oktatással és tanítványainak sikeres egyetemi felvételijével. szatmar.ro
2017. július 14.
III. Köz-Ép-Pont Erdélyi Lutheránus Ifjúsági Találkozó
Július 18–22. között tartják a Kolozs megyei Válaszúton.
A négy napos rendezvényre mintegy négyszáz résztvevőt várnak, határon innen és határon túlról. A találkozó célja a szórványban és nemzeti-, valamint felekezeti kisebbségben élő fiatalok keresztyén önazonosságának megerősítése és a határokat átívelő magyar közösség építése. A Kallós Alapítvány központjában a résztvevők megismerhetik a Mezőség gazdag kulturális örökségét, hagyományait. A kialakuló személyes kapcsolatok révén pedig kölcsönös szemléletbeli gazdagodást, valamint a minőségi élet választásának fontosságát élhetik át. kolozsvariradio.ro
Július 18–22. között tartják a Kolozs megyei Válaszúton.
A négy napos rendezvényre mintegy négyszáz résztvevőt várnak, határon innen és határon túlról. A találkozó célja a szórványban és nemzeti-, valamint felekezeti kisebbségben élő fiatalok keresztyén önazonosságának megerősítése és a határokat átívelő magyar közösség építése. A Kallós Alapítvány központjában a résztvevők megismerhetik a Mezőség gazdag kulturális örökségét, hagyományait. A kialakuló személyes kapcsolatok révén pedig kölcsönös szemléletbeli gazdagodást, valamint a minőségi élet választásának fontosságát élhetik át. kolozsvariradio.ro
2017. július 14.
Incitato: az egyetlen tábor, amely első kiadása óta működik
Lovas legendák
Huszonöt év telt el azóta, hogy a néhai Tóth Ferenc és barátja, a marossárpataki Miholcsa József szobrászművész megálmodta és útjára indította az Incitato művésztábor lovasszekerét. A „fogat” a kilenc éve elhunyt mecénás nélkül is halad tovább: a lovak gyeplőjét lányai – hangsúlyosan Tóth Ildikó – vették a kezükbe, így Európa legegyedibb tematikus tábora 2017-ben elérkezhetett a negyedévszázados mérföldkőhöz, amire ezúttal a Lovas legendák felirat került. Ez ugyanis az idei tábor témája, melynek ideje alatt huszonöt művész fogott tollat, ecsetet, vésőt a kezébe, hogy legendákat álmodjon papírra, vászonba és fába.
– Nagy szó ez nekünk, nagyon örülünk, hogy idáig elértünk, és büszkék vagyunk arra, hogy úgymond van kereslet a művészek és a támogatók részéről is a tábor iránt. Azt hiszem, édesapám egyetlen elvárása az volt, hogy legyen tábor, és a tény, hogy a huszonötödik kiadásához értünk azt bizonyítja, hogy kívánsága ez idáig teljesült. A tábort akkor könnyű megszervezni, ha anyagi háttér van, és nem győzöm elégszer megköszönni a támogatóinknak, hogy mellettünk állnak, mert ez nélkülük nem valósulhatna meg – mondja Tóth Ildikó, aki úgy véli, édesapja szelleme mindig jelen van a táborban, és a művészekben is eleven az emlékezete.
Hasonlóképpen vélekedik Vetró B. S. András is, aki családja révén úgymond beleszületett a táborba, amelyen ha teheti, részt vesz. Mint megjegyezi, a táboralapítót naponta megemlítik, felidéznek vele kapcsolatos történeteket, tőle származó vicces vagy komoly észrevételeket. Vetró nagy megvalósításnak tartja, hogy lelkes embereknek köszönhetően egy kisvárosnak sikerült „kitermelnie” az Incitato művésztábort.
– Szinte hihetetlen, hogy huszonöt éve működik. Főleg, ha az interneten kutatva rájövünk, hogy Európában az egyetlen tábor, amelyet beindulása óta minden évben megszerveztek, és bár esetenként változnak a részvevők, csodálatos hangulata van. Kapcsolatokat és munkákat szül, nagyon örülök, hogy a Tóth lányok ezt évről évre tető alá hozzák – fogalmaz a Brassóban élő képzőművész.
Sokszínű legendák
Az idei téma kapcsán Vetró B. S. András olyan utat választott, amiről feltételezte, hogy más nem gondolt rá. Az interneten böngészve akadt rá egy máramarosi és egy arab legendára, majd arra alapozta öt munkáját. Így például a máramarosi legenda a Lovak hídja, illetve a Lovak vízesése című alkotásait inspirálta, amiket meg lehet majd tekinteni vasárnap.
Tomos Tünde négyfalusi festőművész szerint a téma kimeríthetetlen és inspirálóan hat az alkotó emberekre, akikre utólagos benyomást is tesz.
– A lovakat mindig meg lehet fogalmazni, és festőként olyan technikákat is alkalmaztam ábrázolásukban, ami nem kimondottan jellemzi világunkat. A legendák a mesék világához tartoznak, így a fantázia szabadon szárnyalhat, sőt: van lehetőségünk saját legendát is kitalálni, nincs megkötve a kezünk” – véli.
Brassói művésztársa, Csutak Levente Szent László lovagkirályból merített ihletet, három minuciózus képen ábrázolta az uralkodót, vagy a vele kapcsolatos legendákat. Helyet kaptak képein magyar szimbólumok is, a lovagkirály legismertebb domborművét ábrázoló munkáján az uralkodó feje körül glóriaként sejlik fel az anyaország korabeli térképe, de helyet kap rajta olyan szimbólum is, mint pl. a csíksomlyói hármasoltár. Mindez életszerű, hajszálpontos tusrajzokon, amik már-már fényképnek mutatják magukat.
Idén ez kötelező téma
A kézdimartonosi gyökerekkel rendelkező, Kolozsváron élő Forró Ágnes a Napsugár gyermekfolyóirat illusztrátoraként harminc éve rajzol, és több ízben hangot adott azon sajnálkozásának, hogy az ottani képzőművészek távol kerültek Székelyföldtől. Most rendkívüli örömmel tért vissza pár év után az Incitatoba, ami meglátása szerint sokat számít Erdélynek.
– Szeretem a tematikus táborokat. Kihívás elé állítja a művészt, és mi a legjobb tudásunk szerint igyekszünk megfelelni. A legendák nagyon szerteágazóak, mesékben, regényekben fellelhetjük őket. Inspirálódtam Aranytól, Vörösmartytól – Szent László kapcsán. Mondhatnám azt is, hogy idén ez kötelező téma. A tábor azért jó, mert otthon eszembe nem jutna, hogy a lovat hányféleképpen lehet ábrázolni – osztotta meg lapunkkal a művésznő, akinek édesapja, Forró Antal festő és grafikus emlékét dombormű őrzi szülőfalujában, a Bereckhez tartozó Kézdimartonoson.
A Németországból érkező Balla-Móni Aranka elmondta: leírhatatlan élményt és ihletforrást jelentett számára az, hogy a lovakat testközelből megnézhette.
– Otthonra találtam a táborban, eldöntöttem, ha máskor is meghívnak, eljövök. Engem nagyon meghatottak a bemutatók, amelyeken alkalmunk volt a lovak megismerésére. Rájöttem, rendkívül érzékeny és szép lényekről van szó, amelyek jobbak ily vonatkozásban, mint sok embertársunk.
Bartos Lóránt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Lovas legendák
Huszonöt év telt el azóta, hogy a néhai Tóth Ferenc és barátja, a marossárpataki Miholcsa József szobrászművész megálmodta és útjára indította az Incitato művésztábor lovasszekerét. A „fogat” a kilenc éve elhunyt mecénás nélkül is halad tovább: a lovak gyeplőjét lányai – hangsúlyosan Tóth Ildikó – vették a kezükbe, így Európa legegyedibb tematikus tábora 2017-ben elérkezhetett a negyedévszázados mérföldkőhöz, amire ezúttal a Lovas legendák felirat került. Ez ugyanis az idei tábor témája, melynek ideje alatt huszonöt művész fogott tollat, ecsetet, vésőt a kezébe, hogy legendákat álmodjon papírra, vászonba és fába.
– Nagy szó ez nekünk, nagyon örülünk, hogy idáig elértünk, és büszkék vagyunk arra, hogy úgymond van kereslet a művészek és a támogatók részéről is a tábor iránt. Azt hiszem, édesapám egyetlen elvárása az volt, hogy legyen tábor, és a tény, hogy a huszonötödik kiadásához értünk azt bizonyítja, hogy kívánsága ez idáig teljesült. A tábort akkor könnyű megszervezni, ha anyagi háttér van, és nem győzöm elégszer megköszönni a támogatóinknak, hogy mellettünk állnak, mert ez nélkülük nem valósulhatna meg – mondja Tóth Ildikó, aki úgy véli, édesapja szelleme mindig jelen van a táborban, és a művészekben is eleven az emlékezete.
Hasonlóképpen vélekedik Vetró B. S. András is, aki családja révén úgymond beleszületett a táborba, amelyen ha teheti, részt vesz. Mint megjegyezi, a táboralapítót naponta megemlítik, felidéznek vele kapcsolatos történeteket, tőle származó vicces vagy komoly észrevételeket. Vetró nagy megvalósításnak tartja, hogy lelkes embereknek köszönhetően egy kisvárosnak sikerült „kitermelnie” az Incitato művésztábort.
– Szinte hihetetlen, hogy huszonöt éve működik. Főleg, ha az interneten kutatva rájövünk, hogy Európában az egyetlen tábor, amelyet beindulása óta minden évben megszerveztek, és bár esetenként változnak a részvevők, csodálatos hangulata van. Kapcsolatokat és munkákat szül, nagyon örülök, hogy a Tóth lányok ezt évről évre tető alá hozzák – fogalmaz a Brassóban élő képzőművész.
Sokszínű legendák
Az idei téma kapcsán Vetró B. S. András olyan utat választott, amiről feltételezte, hogy más nem gondolt rá. Az interneten böngészve akadt rá egy máramarosi és egy arab legendára, majd arra alapozta öt munkáját. Így például a máramarosi legenda a Lovak hídja, illetve a Lovak vízesése című alkotásait inspirálta, amiket meg lehet majd tekinteni vasárnap.
Tomos Tünde négyfalusi festőművész szerint a téma kimeríthetetlen és inspirálóan hat az alkotó emberekre, akikre utólagos benyomást is tesz.
– A lovakat mindig meg lehet fogalmazni, és festőként olyan technikákat is alkalmaztam ábrázolásukban, ami nem kimondottan jellemzi világunkat. A legendák a mesék világához tartoznak, így a fantázia szabadon szárnyalhat, sőt: van lehetőségünk saját legendát is kitalálni, nincs megkötve a kezünk” – véli.
Brassói művésztársa, Csutak Levente Szent László lovagkirályból merített ihletet, három minuciózus képen ábrázolta az uralkodót, vagy a vele kapcsolatos legendákat. Helyet kaptak képein magyar szimbólumok is, a lovagkirály legismertebb domborművét ábrázoló munkáján az uralkodó feje körül glóriaként sejlik fel az anyaország korabeli térképe, de helyet kap rajta olyan szimbólum is, mint pl. a csíksomlyói hármasoltár. Mindez életszerű, hajszálpontos tusrajzokon, amik már-már fényképnek mutatják magukat.
Idén ez kötelező téma
A kézdimartonosi gyökerekkel rendelkező, Kolozsváron élő Forró Ágnes a Napsugár gyermekfolyóirat illusztrátoraként harminc éve rajzol, és több ízben hangot adott azon sajnálkozásának, hogy az ottani képzőművészek távol kerültek Székelyföldtől. Most rendkívüli örömmel tért vissza pár év után az Incitatoba, ami meglátása szerint sokat számít Erdélynek.
– Szeretem a tematikus táborokat. Kihívás elé állítja a művészt, és mi a legjobb tudásunk szerint igyekszünk megfelelni. A legendák nagyon szerteágazóak, mesékben, regényekben fellelhetjük őket. Inspirálódtam Aranytól, Vörösmartytól – Szent László kapcsán. Mondhatnám azt is, hogy idén ez kötelező téma. A tábor azért jó, mert otthon eszembe nem jutna, hogy a lovat hányféleképpen lehet ábrázolni – osztotta meg lapunkkal a művésznő, akinek édesapja, Forró Antal festő és grafikus emlékét dombormű őrzi szülőfalujában, a Bereckhez tartozó Kézdimartonoson.
A Németországból érkező Balla-Móni Aranka elmondta: leírhatatlan élményt és ihletforrást jelentett számára az, hogy a lovakat testközelből megnézhette.
– Otthonra találtam a táborban, eldöntöttem, ha máskor is meghívnak, eljövök. Engem nagyon meghatottak a bemutatók, amelyeken alkalmunk volt a lovak megismerésére. Rájöttem, rendkívül érzékeny és szép lényekről van szó, amelyek jobbak ily vonatkozásban, mint sok embertársunk.
Bartos Lóránt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. július 14.
Levélféle a Transindex újdonsült főszerkesztőjéhez
Kedves Kulcsár Árpád! A Székely Hírmondót szerkesztők, újságírók állítják elő, akik keményen megdolgoznak, nem ritkán áldozatot hoznak szellemi függetlenségük megőrzéséért, ami egy kisebbségi sajtóorgánum részéről nem egyszerű feladat. Éppen ezért ijesztő tájékozatlanságra és rosszindulatra vall közvetve eltartott bértollnokoknak nevezni bennünket, az antiszemitizmus vádjáról nem is beszélve.
Márpedig Ön – Nálunk is állami finanszírozott a magyar gyűlöletbeszéd alcím alatt – a következő mondatokkal zárta Székely apokalipszis, most című terjedelmes eszmefuttatását: „a Hargita Népe megyei finanszírozású, ahogyan a Székely Hírmondó is. Ez az a lap, ahol Czegő Zoltán évek óta háborítatlanul zsidózik. És ez láthatóan nem kínos senki számára.”
Ezen állítással szemben engem például fölöttébb zavarna, ha valaki háborítatlanul „zsidózna”. Csakhogy az utóbbi három esztendőben (tovább nem volt türelmem kutakodni az archívumban) ilyennek nyomát sem találtam Czegő Zoltán nálunk megjelent írásaiban – remélhetőleg nem számít annak, ha egy-két alkalommal utalást tett George Soros vagy Tom Lantos zsidó származására. Annál is inkább nem, mert a román hírtévékben rendszeresen „magyar származásúnak” mondják őket, ami megtévesztő. Ugye ez nem meríti ki a „zsidózás” fogalmát? Magyarország svájci nagykövetét sem hallottam még tiltakozni székely gyökerei felemlegetése miatt.
Ami pedig a „finanszírozást” illeti (és most hadd ne firtassuk az „állami” és „megyei” közti igen lényeges különbséget), szeretném leszögezni: a Székely Hírmondót – az olvasókon és a hirdetőkön kívül – az égvilágon senki nem „pénzeli” sem a megyéből, sem „államilag”. Támogatást is egyedül a Communitas Alapítványtól kap, persze, jóval kevesebbet, mint a Transindex. És ez láthatóan nem kínos senki számára.
Ps. A fenti, válasznak szánt állásfoglalásomat a Transindex mindmáig nem hozta le. Ehelyett az inkriminált cikk ránk vonatkozó részét utólag ködösen átfogalmazták, főmunkatársunkra pedig nemes egyszerűséggel „rasszista, antiszemita, gyűlöletkeltő” jelzőket akasztottak. Ennek ellenére mi soha nem vetemednénk arra, hogy a portált Transzsindexnek, alkalmazottjait pedig Soros-bérenceknek nevezzük.
Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Kedves Kulcsár Árpád! A Székely Hírmondót szerkesztők, újságírók állítják elő, akik keményen megdolgoznak, nem ritkán áldozatot hoznak szellemi függetlenségük megőrzéséért, ami egy kisebbségi sajtóorgánum részéről nem egyszerű feladat. Éppen ezért ijesztő tájékozatlanságra és rosszindulatra vall közvetve eltartott bértollnokoknak nevezni bennünket, az antiszemitizmus vádjáról nem is beszélve.
Márpedig Ön – Nálunk is állami finanszírozott a magyar gyűlöletbeszéd alcím alatt – a következő mondatokkal zárta Székely apokalipszis, most című terjedelmes eszmefuttatását: „a Hargita Népe megyei finanszírozású, ahogyan a Székely Hírmondó is. Ez az a lap, ahol Czegő Zoltán évek óta háborítatlanul zsidózik. És ez láthatóan nem kínos senki számára.”
Ezen állítással szemben engem például fölöttébb zavarna, ha valaki háborítatlanul „zsidózna”. Csakhogy az utóbbi három esztendőben (tovább nem volt türelmem kutakodni az archívumban) ilyennek nyomát sem találtam Czegő Zoltán nálunk megjelent írásaiban – remélhetőleg nem számít annak, ha egy-két alkalommal utalást tett George Soros vagy Tom Lantos zsidó származására. Annál is inkább nem, mert a román hírtévékben rendszeresen „magyar származásúnak” mondják őket, ami megtévesztő. Ugye ez nem meríti ki a „zsidózás” fogalmát? Magyarország svájci nagykövetét sem hallottam még tiltakozni székely gyökerei felemlegetése miatt.
Ami pedig a „finanszírozást” illeti (és most hadd ne firtassuk az „állami” és „megyei” közti igen lényeges különbséget), szeretném leszögezni: a Székely Hírmondót – az olvasókon és a hirdetőkön kívül – az égvilágon senki nem „pénzeli” sem a megyéből, sem „államilag”. Támogatást is egyedül a Communitas Alapítványtól kap, persze, jóval kevesebbet, mint a Transindex. És ez láthatóan nem kínos senki számára.
Ps. A fenti, válasznak szánt állásfoglalásomat a Transindex mindmáig nem hozta le. Ehelyett az inkriminált cikk ránk vonatkozó részét utólag ködösen átfogalmazták, főmunkatársunkra pedig nemes egyszerűséggel „rasszista, antiszemita, gyűlöletkeltő” jelzőket akasztottak. Ennek ellenére mi soha nem vetemednénk arra, hogy a portált Transzsindexnek, alkalmazottjait pedig Soros-bérenceknek nevezzük.
Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. július 14.
Ünneplő akadémia
A romániai magyar pedagógus közösség legfontosabb eseményére, a nyári felkészítő tanfolyamokra 25. alkalommal kerül sor. Természetes, hogy díszünnepség illett a hét eleji negyedszázados megemlékezéshez, a helyszín pedig a lehető legméltóságteljesebb: a pedagógusok Hargita megyei, Apáczai Csere János nevét viselő háza. Sajnálatos módon a Kovászna megyei, hasonló rendeltetésű intézmény külsőségeiben meg sem közelíti a csíkit.
Maga a negyedszázados akadémia ugyancsak megérdemli a felmagasztaló szavakat, hiszen az eltelt két és fél évtized alatt olyan átfogó ernyővé nőtte ki magát, amely nélkül ma már elképzelhetetlen lenne az itthoni magyar pedagógusok továbbképzése, megújulása. S ha későre is, de immár a román hivatalosságok is elfogadják ezt a képzési lehetőséget, annak dacára, hogy a pénzügyi háttér biztosítását a magyar kormány vállalta fel.
Tájékoztatásképpen hadd emeljem ki, hogy az elmúlt időszakban közel hatszáz, pontosabban 578 képzési osztály indult 17.256 hallgatóval. Ezek a képzések elsősorban azt célozták, hogy az éppen időszerű oktatási, pedagógiai, didaktikai kérdéseket járják körül, megfelelő eszköztárat, eljárási módozatokat, módszertani, gyakorlati megoldásokat tárjanak fel, gyakoroljanak be. A szervezés a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének feladatkörébe tartozik, s végzi is azt elkötelezetten, hitelesen, segítő szándékkal. Bekapcsolta ebbe az önzetlen munkába Erdély valamennyi magyar oktatási intézményét, s eddig összesen 17.256 óvónőnek, tanítónak, tanárnak, mérnöknek, oktatómesternek nyújtott lehetőséget tudása gyarapítására.
Az a 167 programfelelős, akik merték vállalni a helyi rendezés nehézségeit, méltán vehették át az idei ünnepi megnyitón az elismerő oklevelet. Ők voltak azok, akik biztosították, hogy a nyári akadémiákat meghatározó elvárások: az elkötelezettség, a hitelesség és a szervezettség, a minőség, hitelesség és tisztaság elvei maradéktalanul érvényesüljenek.
Az évente meghirdetett témakört mindenkor a legfontosabbnak tűnő feladatok közül választották ki, felölelve az óvodai oktatástól a szaktantárgyakig minden területet. Az idénre meghirdetett témakör: Legyen játék a tanulás! Érdekes, érdekfeszítő kérdéseket vet fel, abból kiindulva, hogy a játék soha nem hiányozhat életünkből, főként a tanulási és tanítási folyamatból nem!
Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A romániai magyar pedagógus közösség legfontosabb eseményére, a nyári felkészítő tanfolyamokra 25. alkalommal kerül sor. Természetes, hogy díszünnepség illett a hét eleji negyedszázados megemlékezéshez, a helyszín pedig a lehető legméltóságteljesebb: a pedagógusok Hargita megyei, Apáczai Csere János nevét viselő háza. Sajnálatos módon a Kovászna megyei, hasonló rendeltetésű intézmény külsőségeiben meg sem közelíti a csíkit.
Maga a negyedszázados akadémia ugyancsak megérdemli a felmagasztaló szavakat, hiszen az eltelt két és fél évtized alatt olyan átfogó ernyővé nőtte ki magát, amely nélkül ma már elképzelhetetlen lenne az itthoni magyar pedagógusok továbbképzése, megújulása. S ha későre is, de immár a román hivatalosságok is elfogadják ezt a képzési lehetőséget, annak dacára, hogy a pénzügyi háttér biztosítását a magyar kormány vállalta fel.
Tájékoztatásképpen hadd emeljem ki, hogy az elmúlt időszakban közel hatszáz, pontosabban 578 képzési osztály indult 17.256 hallgatóval. Ezek a képzések elsősorban azt célozták, hogy az éppen időszerű oktatási, pedagógiai, didaktikai kérdéseket járják körül, megfelelő eszköztárat, eljárási módozatokat, módszertani, gyakorlati megoldásokat tárjanak fel, gyakoroljanak be. A szervezés a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének feladatkörébe tartozik, s végzi is azt elkötelezetten, hitelesen, segítő szándékkal. Bekapcsolta ebbe az önzetlen munkába Erdély valamennyi magyar oktatási intézményét, s eddig összesen 17.256 óvónőnek, tanítónak, tanárnak, mérnöknek, oktatómesternek nyújtott lehetőséget tudása gyarapítására.
Az a 167 programfelelős, akik merték vállalni a helyi rendezés nehézségeit, méltán vehették át az idei ünnepi megnyitón az elismerő oklevelet. Ők voltak azok, akik biztosították, hogy a nyári akadémiákat meghatározó elvárások: az elkötelezettség, a hitelesség és a szervezettség, a minőség, hitelesség és tisztaság elvei maradéktalanul érvényesüljenek.
Az évente meghirdetett témakört mindenkor a legfontosabbnak tűnő feladatok közül választották ki, felölelve az óvodai oktatástól a szaktantárgyakig minden területet. Az idénre meghirdetett témakör: Legyen játék a tanulás! Érdekes, érdekfeszítő kérdéseket vet fel, abból kiindulva, hogy a játék soha nem hiányozhat életünkből, főként a tanulási és tanítási folyamatból nem!
Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. július 14.
Ismeretszerzés, barangolás és vetélkedő
Gyümölcsöző testvérkapcsolatok
Az elmúlt héten Hagyományaink, meséink és legendáinkcímmel szervezett a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Gimnázium és testvériskolája, a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános és Alapfokú Művészeti Iskola 30 tanulója és 4 kísérőtanára számára diáktábort Csomakőrösön. Ennek célja pedig, amint azt Kátai Zsuzsa és Kustán Tünde kísérőtanároktól megtudhattuk, az anyaországi és sepsiszentgyörgyi tanulóknak a háromszéki mesékkel, mondákkal és legendákkal való megismertetése, valamint a két testvériskola tanulói között már meglévő kapcsolatok elmélyítése volt.
Első nap a helyszínnel való ismerkedés után Dancs Attiláné, Annuska néni jóvoltából a gyerekek betekintést nyertek a rezgőnyárfa alapanyagú kalap készítésének rejtelmeibe. Innen a református templomba és a felújított Kőrösi Csoma Sándor Emlékházba vezetett az útjuk, ahol Bende Tamás helybéli lelkipásztor tartott nekik rögtönzött előadást a híres kutató és nyelvtudós életútjáról. Délután legendákat meséltek nekik, majd lerajzolták mindazt, amit a hallottakból lelki szemeikkel rögzítettek.
Másnap a megye nevezetességeivel való ismerkedés során elsőként a vulkáni utódműködés két kovásznai helyszínét, a Pokolsárt és Bene-mofettát keresték fel. Kézdivásárhelyi sétájukat az Incze László Céhtörténeti Múzeum megtekintésével kezdték, ahol Dimény Erika múzeumpedagógus gyerekközpontú tárlatbemutatójának köszönhetően, maradandó élményben részesültek. Végül a Gyűjtemények Házában kiállított tárgyakról Beke Ernő tartott nekik érdekfeszítő előadást.
Útjuk következő állomása a legendából már ismert felsőcsernátoni Ika vára volt, melynek látványa saját bevallásuk szerint, rendkívüli hatással volt a gyerekekre. Innen Dálnok mentek, ahol Dózsa György szobránál felidézték a nagy hadvezér és lázadó tetteit, majd Gábor Áron eresztevényi síremlékénél a székely szabadságharcosról és ágyúöntőről is megemlékeztek. A táborba a Rétyi Nyír érintésével érkeztek vissza fáradtan, de élményekkel feltarisznyálva.
Harmadnap a Mikes Kelemen és Kiss Manyi emlékét őrző Zágonba látogattak, majd Brassó következett, ahol nem csak az állatkertet, hanem az óvárost és kívülről a Fekete templomot is megtekintették.
Együttlétük negyedik napján a ragyogó napsütést kihasználva a sepsiszentgyörgyi strand nyújtotta élményeket is megízlelték, majd a fogadógyerekek szüleinek kíséretében városismerkedés következett.
Zárónap az elhangzott legendákhoz fűződő vetélkedőt szerveztek, majd kiértékelték annak eredményeit és átadták a jól megérdemelt okleveleket.
A résztvevők egyöntetű véleménye szerint, az ismeretek bővülésén túl a tábor legnagyobb hozadékát az együttlét öröme, a közösen megélt élmények és a hatásukra szövődő barátságok jelentették. A két iskola közötti immár több mint 20 éve tartó testvérkapcsolatot jövő esztendőben a sepsiszentgyörgyi gyerekek Kecskeméten történő nyaraltatása fűzi még szorosabbra.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Gyümölcsöző testvérkapcsolatok
Az elmúlt héten Hagyományaink, meséink és legendáinkcímmel szervezett a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Gimnázium és testvériskolája, a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános és Alapfokú Művészeti Iskola 30 tanulója és 4 kísérőtanára számára diáktábort Csomakőrösön. Ennek célja pedig, amint azt Kátai Zsuzsa és Kustán Tünde kísérőtanároktól megtudhattuk, az anyaországi és sepsiszentgyörgyi tanulóknak a háromszéki mesékkel, mondákkal és legendákkal való megismertetése, valamint a két testvériskola tanulói között már meglévő kapcsolatok elmélyítése volt.
Első nap a helyszínnel való ismerkedés után Dancs Attiláné, Annuska néni jóvoltából a gyerekek betekintést nyertek a rezgőnyárfa alapanyagú kalap készítésének rejtelmeibe. Innen a református templomba és a felújított Kőrösi Csoma Sándor Emlékházba vezetett az útjuk, ahol Bende Tamás helybéli lelkipásztor tartott nekik rögtönzött előadást a híres kutató és nyelvtudós életútjáról. Délután legendákat meséltek nekik, majd lerajzolták mindazt, amit a hallottakból lelki szemeikkel rögzítettek.
Másnap a megye nevezetességeivel való ismerkedés során elsőként a vulkáni utódműködés két kovásznai helyszínét, a Pokolsárt és Bene-mofettát keresték fel. Kézdivásárhelyi sétájukat az Incze László Céhtörténeti Múzeum megtekintésével kezdték, ahol Dimény Erika múzeumpedagógus gyerekközpontú tárlatbemutatójának köszönhetően, maradandó élményben részesültek. Végül a Gyűjtemények Házában kiállított tárgyakról Beke Ernő tartott nekik érdekfeszítő előadást.
Útjuk következő állomása a legendából már ismert felsőcsernátoni Ika vára volt, melynek látványa saját bevallásuk szerint, rendkívüli hatással volt a gyerekekre. Innen Dálnok mentek, ahol Dózsa György szobránál felidézték a nagy hadvezér és lázadó tetteit, majd Gábor Áron eresztevényi síremlékénél a székely szabadságharcosról és ágyúöntőről is megemlékeztek. A táborba a Rétyi Nyír érintésével érkeztek vissza fáradtan, de élményekkel feltarisznyálva.
Harmadnap a Mikes Kelemen és Kiss Manyi emlékét őrző Zágonba látogattak, majd Brassó következett, ahol nem csak az állatkertet, hanem az óvárost és kívülről a Fekete templomot is megtekintették.
Együttlétük negyedik napján a ragyogó napsütést kihasználva a sepsiszentgyörgyi strand nyújtotta élményeket is megízlelték, majd a fogadógyerekek szüleinek kíséretében városismerkedés következett.
Zárónap az elhangzott legendákhoz fűződő vetélkedőt szerveztek, majd kiértékelték annak eredményeit és átadták a jól megérdemelt okleveleket.
A résztvevők egyöntetű véleménye szerint, az ismeretek bővülésén túl a tábor legnagyobb hozadékát az együttlét öröme, a közösen megélt élmények és a hatásukra szövődő barátságok jelentették. A két iskola közötti immár több mint 20 éve tartó testvérkapcsolatot jövő esztendőben a sepsiszentgyörgyi gyerekek Kecskeméten történő nyaraltatása fűzi még szorosabbra.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. július 14.
A fiatalokat igenis érdekli a tudomány és a közélet – a VIBE Koli mérlege
Egy zenei fesztiválon nem könnyű rávenni a résztvevőket arra, hogy az éjszakai bulizás mellett a nappali előadásokat, beszélgetéseket is használják ki. Viszont úgy tűnik, hogy a VIBE Fesztivál keretében működő VIBE Kolinak ez mégis sikerült, ahol négy nap alatt összesen 2900 személy fordult meg. Megkeresésünkre Borzási Sarolta koordinátor értékelte a Maszolnak a projektet.
Borzási Sarolta szerint a képlet egyszerű: amikor a VIBE Koli előadásait tervezték, azt tartották szem előtt, hogy mi az, amiről egy 16–24 év közötti fiatal szívesen hallana, és azt, hogy ez a célcsoport milyen előadókra kíváncsi. Ugyanis a közönség többször faggatta személyesen, az előadás után is a meghívottakat. Valószínűleg azért is vált be a VIBE Fesztivál nappali programja, mert a szervezők laza témákat választottak, amelyeket egy kellemes környezetben hallgattak a fesztiválozók – tudtuk meg a koordinátortól.
A VIBE Koli egy találkozási pont akart lenni a fiatalok számára, a szervezők fő irányelve az volt, hogy a témák és az előadók inspirációs forrást jelentsenek a fiataloknak. A témákat a Koli szervezői, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség és a Magyar Ifjúsági Értekezlet javarészt két irányelv alapján csoportosította, voltak tudománynépszerűsítő és közéleti előadások. A szabadtéri Koli Kertben inkább a kötetlenebb programpontokat, a Koli Garázsban pedig a nyugodtabb, csendesebb környezetet igénylő előadásokat szervezték.
„Négy nap alatt 2900 személy fordult meg a VIBE Koliban, pénteken és szombaton voltak a legtöbben” – tájékoztatott Borzási Sarolta. A közönség kedvencei közé Szabó Hédi vlogger előadását és a slam poetryt sorolta, viszont a közéleti témák is érdekelték a fiatalokat, például sokan meghallgatták a Brexit – Merre tart a 27 tagú EU? című beszélgetést is Winkler Gyula EP-képviselővel és Szenkovics Dezsővel, a Sapientia EMTE adjunktusával. A műhelymunkákat is élvezték, a zsonglőrworkshop résztvevőit például a szervezők többször viszontlátták a fesztiválterületen gyakorlás közben, mesélte Borzási.
A VIBE Koli elsősorban a fiatalokhoz akart szólni, ami a koordinátor szerint sikerült. „Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk arról, hogy nem voltak erőltetettek a témák, hogy volt miből válogatni. Ezek mind azt mutatják, hogy jó irányba megy, van rá igény és érdeklődés” – értékelte Borzási Sarolta az első VIBE Koli eredményességét.
Elmondta, jövőre mindenképpen folytatják a projektet: „jövőre ugyancsak az lesz a cél, hogy a bulik mellé bevigyünk a fesztiválra egy szakmai, tartalmi vonalat is. Szerintem az inspirációforrás marad a fő irányelv, meglátjuk majd, hogy erre rá kell-e húzni egy tematikát, de most úgy gondolom, hogy annyira széles érdeklődésű a célcsoportunk, hogy megbírja ezt a széles témakört.”
Tasi Annabella / maszol.ro
2017. július 14.
Az RMDSZ elnöke Sorosról: egyetlen ember nem képes rendszereket megdönteni
Nem hiszi Kelemen Hunor, hogy egyetlen ember képes lenne rendszereket megdönteni és globális problémákat okozni, ahogyan azt sokan Soros Györgyről állítják.
Erről az RMDSZ elnöke csütörtökön nyilatkozott a RFI-nek. A politikus annak kapcsán kérdezték, hogy Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke több alkalommal bírálta az általa „gonosz személyiségnek” tartott üzletembert. Soros Györgyről többek között azt is állította, hogy az ellene indított sajtótámadások hátterében áll.
Kelemen Hunor elmondta, nem tudja, hogy Liviu Dragne mire alapozza ezeket az állításait. „Nem akarok vitába szállni sem Dragneával, sem másokkal (…), mert nincsenek adataim, információim. Ezért rendkívül távolságtartó és visszafogott maradok ebben a kérdésben” – fogalmazott a politikus.
Az RMDSZ elnöke elmondta, 1993-ban, újságíróként maga is kapott ösztöndíjat Soros György alapítványától, amikor a Szabad Európa Rádiónál gyakornokoskodott. „Senki sem kért ezért semmit cserében, sem a Nyílt Társadalom Alapítvány, sem mások” – jelentette ki.
Szerinte Liviu Dragneának érvekkel, bizonyítékokkal kellene alátámasztania a Soros Györgyről tett kijelentéseit. „Amúgy nem hiszem, hogy egyetlen ember képes lenne rendszereket megdönteni és főként globális problémákat okozni, mint ahogyan ezt periodikusan Sorosról rebesgetik” – mondta az RMDSZ elnöke. maszol.ro
Nem hiszi Kelemen Hunor, hogy egyetlen ember képes lenne rendszereket megdönteni és globális problémákat okozni, ahogyan azt sokan Soros Györgyről állítják.
Erről az RMDSZ elnöke csütörtökön nyilatkozott a RFI-nek. A politikus annak kapcsán kérdezték, hogy Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke több alkalommal bírálta az általa „gonosz személyiségnek” tartott üzletembert. Soros Györgyről többek között azt is állította, hogy az ellene indított sajtótámadások hátterében áll.
Kelemen Hunor elmondta, nem tudja, hogy Liviu Dragne mire alapozza ezeket az állításait. „Nem akarok vitába szállni sem Dragneával, sem másokkal (…), mert nincsenek adataim, információim. Ezért rendkívül távolságtartó és visszafogott maradok ebben a kérdésben” – fogalmazott a politikus.
Az RMDSZ elnöke elmondta, 1993-ban, újságíróként maga is kapott ösztöndíjat Soros György alapítványától, amikor a Szabad Európa Rádiónál gyakornokoskodott. „Senki sem kért ezért semmit cserében, sem a Nyílt Társadalom Alapítvány, sem mások” – jelentette ki.
Szerinte Liviu Dragneának érvekkel, bizonyítékokkal kellene alátámasztania a Soros Györgyről tett kijelentéseit. „Amúgy nem hiszem, hogy egyetlen ember képes lenne rendszereket megdönteni és főként globális problémákat okozni, mint ahogyan ezt periodikusan Sorosról rebesgetik” – mondta az RMDSZ elnöke. maszol.ro
2017. július 14.
„Pucoltam a sírfeliratokat és egy valamikori ősöm sírfeliratát olvastam”
Pál Norbert a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Néprajz szakának másodéves hallgatója. Az általa előásott régi sírköveket kutatja, ez nem csak szellemi, hanem fizikai munkát is igényel.
A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet Kultúratudomány/művelődésszervező szakos harmadéves diákjai az elmúlt hónapban olyan kiállítást szerveztek, aminek keretében a tanszéken tanulók kutatási témáit a nagyközönségnek is bemutatták. A kiállítást először a Tranzit házban lehetett megtekinteni, utána felkerült a Bölcsészkar folyosóira, legutóbb a Vibe fesztiválon találkozhattunk vele. A bemutatott témákból nyújtunk ízelítőt – a diákoktól kérdeztük meg, miért fontos számukra kutatási területük, mit tartanak a legvagányabbnak benne, illetve mi érdekli még őket a nagyvilágból. Összesen nyolc interjú készült. Ebben a részben Pál Norberttel beszélgetünk, aki a Tényképek kiállítás az általa előásott régi sírkövekről készült fotókból mutatott be. Ezen kívül leginkább a lovaskultúra érdekli.
Miért érdekel a tárgyi kultúra, ezen belül a sírkövek, sírjelek kutatása? Mivel falun nőttem fel, ott szocializálódtam, olyan tárgyak vettek körül, amelyek általában a falusi közegekben mind megtalálhatóak: gazdálkodásban használatos eszközök, stb. Mindehhez persze kapcsolódik tudás, hogy miként és hogyan használják ezeket. Kisrégiónkban az ún. archaikus szellemi kultúra (vallásos képzetek, hiedelmek) nem maradt fent olyan gyakorisággal, mint a katolikus térségekben. Ennek okán mindig is a tárgyi kultúra keltette fel az érdeklődésemet.
A sírkövek, sírjelek teljesen elkerülték a figyelmemet eddig, természetesnek vettem, hogy 3-4 generáció után kivesznek a kommunikatív emlékezetből és elnyeli őket a föld. Viszont mind formavilágában, anyagában, mind a rajta olvasható történetekben érdekesnek találom, hogy miként reprezentálódik egy adott korszakban a halott egyén. Nem utolsó sorban mindenki fejében megfordult már, hogy a családfájában a fehér foltokat feltérképezze, erre is jó lehet egy temetőkutatás.
- Szerinted miért fontos ezzel foglalkozni?
- Kicsit úgy éreztem a kutatásom során, hogy megszakítok egy természetes folyamatot, nem hagyom, hogy az idő és a föld végleg magával ragadja a síremlékeket. Valóban így is van ez, de a síremlékek, a sírjelek szerves részei egy adott településnek, a múltról mesélnek. Kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak, hiszen a régi sírjelek nem csak az elhunytakról hordoznak információkat (pl. a felirataik és szimbólumrendszerük által), hanem az adott kor temetkezési szokásait, halálképét is tükrözik.
- Milyen kezdeti támogatást kaptál az egyetemen a kutatásodhoz?
- Minden segítséget megkaptam a kutatásom elméleti hátteréhez, szakirodalmat, különböző terepkutatási tanácsokat, nekem csak a gyakorlatban kellett mindezt kiviteleznem.
- Melyek voltak az első általad megtett lépések a kutatás előkészítéséhez?
- A legelső lépésem, hogy felmértem a temető állapotát, amit addig is tudtam, hogy nem valami biztató, mivel a falu lakosságának száma nagymértékben lecsökkent, ennek oka többek között a zsákfalu jelleg. Ezt követve kitakarítottam a temető összes sírköve körül a bozótot, hogy pontosan dokumentálhassam kutatásom tárgyait.
- Mi volt a legvagányabb élményed a témáddal/kutatásoddal kapcsolatosan?
- Legérdekesebbnek azt találtam, amikor pucoltam a sírfeliratokat és egy valamikori ősöm sírfeliratát olvastam. Ezek közt a versbe szedett, többnyire szomorú hangvételű élettörténetek voltak a legérdekesebbek. Valamint az elsüllyedt sírok feltárása, sírfeliratok megfejtése – amit szó szerint kell érteni –, mivel az idő oly módon megviselt egy-egy sírjelet, hogy különböző kreatív technikák segítségével kellett megfejtenem a feliratokat.
- Mi volt a legcikibb élményed a témáddal/kutatásoddal kapcsolatosan?
- Igazából ilyen még nem volt, mivel az idő szűke miatt nem tudtam sok leszármazottal interjút készíteni. Viszont a 108 sír fele bozótban volt, ahhoz, hogy digitalizálhassam és beolvashassam őket, ki kellett takarítanom a temetőt. Mindezt magamban csináltam és nem is vágytam igazán segítségre, főképp nem egy - újabban mindenhol felbukkanó - medvére. Mit jelent számodra fiatal kutatónak lenni terepen, amikor csak magadra számíthatsz? Egy kihívás számomra, de pozitív értelemben, mivel azt kutatom, ami érdekel.
- Amikor terepen voltál, melyek voltak azok a mentális kapaszkodók, amelyek segítettek abban, hogy véghezvidd, amit elkezdtél?
- Személyes kötődésem olyan mértékben is jelen volt a kutatásban, hogy sok elhunyt valamikori hozzátartozóm nyugszik a temetőben. Talán ez volt az, hogy olyan neveket olvastam le a sírjelekről, amik jóleső érzést keltettek bennem. Valamint az, hogy tisztább képet kaptam a családfám kiegészítéséhez.
- Hogyan hasznosítod ezt a kutatást a tanulmányaidban, hogyan a mindennapokban?
- Tanulmányaimban már rögtön a következő félévben hasznosíthattam, amit ebben a kutatásban megtapasztaltam. Mivel már olyan adatbázis volt a fejemben, amivel egy következő tantárgy tematikáját példázták, és sokkal tisztább képet kaptam már rögtön az óra alatt az új tananyagról. A mindennapokban ezután sokkal inkább megfigyelem egy település temetőkultúráját, ami által már következtetéseket vonhatok le az adott településről, anélkül, hogy bárkivel is szóba állnék. Melyek azok a dolgok, amiket nem az egyetemen, hanem a kutatási gyakorlat során tanultál? Az epitáfiumok dokumentálása során az erózió pusztította sírkövek beolvasásakor a technikákat magam találtam ki, ezt előtte nem tanították meg nekem
- Ezen kívül milyen kutatási területek érdekelnek?
- Első sorban nem ez a fő érdeklődési területem, hanem a gazdálkodás, ezen belül a ló és a lóval kapcsolatos tudások a népi kultúrában. Továbbá a lovaskultúra, a klasszikus lókiképzéstől egészen a „legújabb” (igazából nincs ilyen, mert amióta létezik a ló és ember kapcsolat, azóta ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz, mivel egyiküknek sem változott az alaptermészete) kiképzési formákig, valamint lóábrázolások a képzőművészetekben, egyszóval minden, ami "hasonLó". Ezek mellett a fafaragás, pásztorkultúra. Ahogy a lovas témánál sem, ennél sem állok meg az elméletnél, mindkettőt gyakorlom is.
(az interjút Molnár Bea készítette) Transindex.ro
Pál Norbert a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Néprajz szakának másodéves hallgatója. Az általa előásott régi sírköveket kutatja, ez nem csak szellemi, hanem fizikai munkát is igényel.
A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet Kultúratudomány/művelődésszervező szakos harmadéves diákjai az elmúlt hónapban olyan kiállítást szerveztek, aminek keretében a tanszéken tanulók kutatási témáit a nagyközönségnek is bemutatták. A kiállítást először a Tranzit házban lehetett megtekinteni, utána felkerült a Bölcsészkar folyosóira, legutóbb a Vibe fesztiválon találkozhattunk vele. A bemutatott témákból nyújtunk ízelítőt – a diákoktól kérdeztük meg, miért fontos számukra kutatási területük, mit tartanak a legvagányabbnak benne, illetve mi érdekli még őket a nagyvilágból. Összesen nyolc interjú készült. Ebben a részben Pál Norberttel beszélgetünk, aki a Tényképek kiállítás az általa előásott régi sírkövekről készült fotókból mutatott be. Ezen kívül leginkább a lovaskultúra érdekli.
Miért érdekel a tárgyi kultúra, ezen belül a sírkövek, sírjelek kutatása? Mivel falun nőttem fel, ott szocializálódtam, olyan tárgyak vettek körül, amelyek általában a falusi közegekben mind megtalálhatóak: gazdálkodásban használatos eszközök, stb. Mindehhez persze kapcsolódik tudás, hogy miként és hogyan használják ezeket. Kisrégiónkban az ún. archaikus szellemi kultúra (vallásos képzetek, hiedelmek) nem maradt fent olyan gyakorisággal, mint a katolikus térségekben. Ennek okán mindig is a tárgyi kultúra keltette fel az érdeklődésemet.
A sírkövek, sírjelek teljesen elkerülték a figyelmemet eddig, természetesnek vettem, hogy 3-4 generáció után kivesznek a kommunikatív emlékezetből és elnyeli őket a föld. Viszont mind formavilágában, anyagában, mind a rajta olvasható történetekben érdekesnek találom, hogy miként reprezentálódik egy adott korszakban a halott egyén. Nem utolsó sorban mindenki fejében megfordult már, hogy a családfájában a fehér foltokat feltérképezze, erre is jó lehet egy temetőkutatás.
- Szerinted miért fontos ezzel foglalkozni?
- Kicsit úgy éreztem a kutatásom során, hogy megszakítok egy természetes folyamatot, nem hagyom, hogy az idő és a föld végleg magával ragadja a síremlékeket. Valóban így is van ez, de a síremlékek, a sírjelek szerves részei egy adott településnek, a múltról mesélnek. Kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak, hiszen a régi sírjelek nem csak az elhunytakról hordoznak információkat (pl. a felirataik és szimbólumrendszerük által), hanem az adott kor temetkezési szokásait, halálképét is tükrözik.
- Milyen kezdeti támogatást kaptál az egyetemen a kutatásodhoz?
- Minden segítséget megkaptam a kutatásom elméleti hátteréhez, szakirodalmat, különböző terepkutatási tanácsokat, nekem csak a gyakorlatban kellett mindezt kiviteleznem.
- Melyek voltak az első általad megtett lépések a kutatás előkészítéséhez?
- A legelső lépésem, hogy felmértem a temető állapotát, amit addig is tudtam, hogy nem valami biztató, mivel a falu lakosságának száma nagymértékben lecsökkent, ennek oka többek között a zsákfalu jelleg. Ezt követve kitakarítottam a temető összes sírköve körül a bozótot, hogy pontosan dokumentálhassam kutatásom tárgyait.
- Mi volt a legvagányabb élményed a témáddal/kutatásoddal kapcsolatosan?
- Legérdekesebbnek azt találtam, amikor pucoltam a sírfeliratokat és egy valamikori ősöm sírfeliratát olvastam. Ezek közt a versbe szedett, többnyire szomorú hangvételű élettörténetek voltak a legérdekesebbek. Valamint az elsüllyedt sírok feltárása, sírfeliratok megfejtése – amit szó szerint kell érteni –, mivel az idő oly módon megviselt egy-egy sírjelet, hogy különböző kreatív technikák segítségével kellett megfejtenem a feliratokat.
- Mi volt a legcikibb élményed a témáddal/kutatásoddal kapcsolatosan?
- Igazából ilyen még nem volt, mivel az idő szűke miatt nem tudtam sok leszármazottal interjút készíteni. Viszont a 108 sír fele bozótban volt, ahhoz, hogy digitalizálhassam és beolvashassam őket, ki kellett takarítanom a temetőt. Mindezt magamban csináltam és nem is vágytam igazán segítségre, főképp nem egy - újabban mindenhol felbukkanó - medvére. Mit jelent számodra fiatal kutatónak lenni terepen, amikor csak magadra számíthatsz? Egy kihívás számomra, de pozitív értelemben, mivel azt kutatom, ami érdekel.
- Amikor terepen voltál, melyek voltak azok a mentális kapaszkodók, amelyek segítettek abban, hogy véghezvidd, amit elkezdtél?
- Személyes kötődésem olyan mértékben is jelen volt a kutatásban, hogy sok elhunyt valamikori hozzátartozóm nyugszik a temetőben. Talán ez volt az, hogy olyan neveket olvastam le a sírjelekről, amik jóleső érzést keltettek bennem. Valamint az, hogy tisztább képet kaptam a családfám kiegészítéséhez.
- Hogyan hasznosítod ezt a kutatást a tanulmányaidban, hogyan a mindennapokban?
- Tanulmányaimban már rögtön a következő félévben hasznosíthattam, amit ebben a kutatásban megtapasztaltam. Mivel már olyan adatbázis volt a fejemben, amivel egy következő tantárgy tematikáját példázták, és sokkal tisztább képet kaptam már rögtön az óra alatt az új tananyagról. A mindennapokban ezután sokkal inkább megfigyelem egy település temetőkultúráját, ami által már következtetéseket vonhatok le az adott településről, anélkül, hogy bárkivel is szóba állnék. Melyek azok a dolgok, amiket nem az egyetemen, hanem a kutatási gyakorlat során tanultál? Az epitáfiumok dokumentálása során az erózió pusztította sírkövek beolvasásakor a technikákat magam találtam ki, ezt előtte nem tanították meg nekem
- Ezen kívül milyen kutatási területek érdekelnek?
- Első sorban nem ez a fő érdeklődési területem, hanem a gazdálkodás, ezen belül a ló és a lóval kapcsolatos tudások a népi kultúrában. Továbbá a lovaskultúra, a klasszikus lókiképzéstől egészen a „legújabb” (igazából nincs ilyen, mert amióta létezik a ló és ember kapcsolat, azóta ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz, mivel egyiküknek sem változott az alaptermészete) kiképzési formákig, valamint lóábrázolások a képzőművészetekben, egyszóval minden, ami "hasonLó". Ezek mellett a fafaragás, pásztorkultúra. Ahogy a lovas témánál sem, ennél sem állok meg az elméletnél, mindkettőt gyakorlom is.
(az interjút Molnár Bea készítette) Transindex.ro
2017. július 14.
Ötven éve halt meg a székely anya szülte román költő
Ion Nae Theodorescu 1880-ban született Bukarestben, de Tudor Argheziként halt meg 1967. július 14-én.
A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténet szenzációja Ferenczes István csíkszeredai költő, szerkesztő filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet tavaly kétnyelvű kötetben is megjelentetett a Hargita Kiadóhivatalnál. Ferenczes kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy az egyik legjelentősebb 20. századi román költő, prózaíró, műfordító, publicista Tudor Arghezi édesanyja valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekintve pedig magyar volt. A hivatalosan a költő dajkájaként számon tartott, valójában vér szerinti édesanya a Székelyföldről cselédként került Bukarestbe.
A Szentkeresztbányán 1859-ben született Ergézi Rozália – Ergézi János és Ágoston Zsuzsanna római katolikus szülők gyermeke – még húszéves sincs, amikor a román fővárosba kerül, ahol az oltyán cukrásszal, Nae Theodorescuval szövődött szerelmi kapcsolat révén megszüli nagyobbik fiát. A cukrász nem vette el a cselédlányt, de sokáig gondoskodott a fiáról, aki később felveszi az apai nagyapja keresztnevét és édesanyja románosított családnevét, így lett Tudor Arghezi. Családjaikban mind az apa, mind a költő nagyon leplezték az anya kilétét illető valóságot, óvatosan, titkolózva viszonyultak hozzá.
Arghezi 1896-ban debütált ortodox költőként, teológiát is tanult, de aztán a szimbolizmus és más irodalmi irányzatok (mint például a bécsi szecesszió) hatására a múlt század elejének modern költőjévé vált. 1910-ben már román szocialista lapok munkatársa, publicistaként és műkritikusként tett némi tekintélyre szert, az első világháború kitörése után a királyi kormány ellen írt cikkeket, rövid időre be is zárták nemzetárulásért. 1927-ben jelent meg, viszonylag későn, első önálló verseskötete Cuvinte potrivite (Illő igék) címmel.
Ekkori költészetét és prózáját hit és tagadás, kétely és bizonyosságkeresés kettőssége, az emberi lét végső értelmének fürkészése jellemzi. Formavilágában a modern kifejezésformákból s a népköltészet és az ortodox vallásosság forrásaiból merít. Első regénye még vallásos témáról szól, de a következőkben már bírálja a Román Királyság közéletének romlottságát. Maró szatírái miatt az Antonescu-rezsim is átnevelő lágerbe küldi. 1948-tól kezdve Arghezi már a kommunista hatalom ünnepelt költője, kitüntetik különböző címekkel és díjakkal, a Román Akadémia tagjává választják. 1967-ben hal meg, a kormány nagy pompával és ünnepélyességgel temeti felesége mellé. itthon.ro
Ion Nae Theodorescu 1880-ban született Bukarestben, de Tudor Argheziként halt meg 1967. július 14-én.
A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténet szenzációja Ferenczes István csíkszeredai költő, szerkesztő filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet tavaly kétnyelvű kötetben is megjelentetett a Hargita Kiadóhivatalnál. Ferenczes kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy az egyik legjelentősebb 20. századi román költő, prózaíró, műfordító, publicista Tudor Arghezi édesanyja valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekintve pedig magyar volt. A hivatalosan a költő dajkájaként számon tartott, valójában vér szerinti édesanya a Székelyföldről cselédként került Bukarestbe.
A Szentkeresztbányán 1859-ben született Ergézi Rozália – Ergézi János és Ágoston Zsuzsanna római katolikus szülők gyermeke – még húszéves sincs, amikor a román fővárosba kerül, ahol az oltyán cukrásszal, Nae Theodorescuval szövődött szerelmi kapcsolat révén megszüli nagyobbik fiát. A cukrász nem vette el a cselédlányt, de sokáig gondoskodott a fiáról, aki később felveszi az apai nagyapja keresztnevét és édesanyja románosított családnevét, így lett Tudor Arghezi. Családjaikban mind az apa, mind a költő nagyon leplezték az anya kilétét illető valóságot, óvatosan, titkolózva viszonyultak hozzá.
Arghezi 1896-ban debütált ortodox költőként, teológiát is tanult, de aztán a szimbolizmus és más irodalmi irányzatok (mint például a bécsi szecesszió) hatására a múlt század elejének modern költőjévé vált. 1910-ben már román szocialista lapok munkatársa, publicistaként és műkritikusként tett némi tekintélyre szert, az első világháború kitörése után a királyi kormány ellen írt cikkeket, rövid időre be is zárták nemzetárulásért. 1927-ben jelent meg, viszonylag későn, első önálló verseskötete Cuvinte potrivite (Illő igék) címmel.
Ekkori költészetét és prózáját hit és tagadás, kétely és bizonyosságkeresés kettőssége, az emberi lét végső értelmének fürkészése jellemzi. Formavilágában a modern kifejezésformákból s a népköltészet és az ortodox vallásosság forrásaiból merít. Első regénye még vallásos témáról szól, de a következőkben már bírálja a Román Királyság közéletének romlottságát. Maró szatírái miatt az Antonescu-rezsim is átnevelő lágerbe küldi. 1948-tól kezdve Arghezi már a kommunista hatalom ünnepelt költője, kitüntetik különböző címekkel és díjakkal, a Román Akadémia tagjává választják. 1967-ben hal meg, a kormány nagy pompával és ünnepélyességgel temeti felesége mellé. itthon.ro
2017. július 14.
Vannak a romániai magyar oktatásnak gyöngyszemei
A diktatúra szisztematikus leépítése és a rendszerváltozás utáni szavazatszerzési törekvésekre silányuló oktatáspolitika ellenére vannak sikerei a magyar oktatásnak Romániában. Az egyik ilyen „kézzel fogható eredmény” a szatmárnémeti Véndiáktalálkozó, melyről idén az M1 is beszámol.
Közép-Európában, ahogyan az a PISA-tesztből is kitűnik, az oktatás siralmas helyzetben van – a magyar számokat alábbi cikkünkben tekintheti meg. Románia is bőven átlagon alul teljesít, az okok természetesen szerteágazóak, de alapvetően a gazdasági lemaradás és a politikai tétlenség határozza meg. „A reform fontossága és halaszthatatlan mivolta már 1990 első hónapjaiban megfogalmazódott. Az oktatás reformjának szükségessége – legalábbis a nyilvánosságban és a politikai diskurzusokban – olyan közhellyé vált, mint az, hogy Románia átmeneti gazdasági időszakot él meg. Azóta azonban sem a gazdaság privatizációja, sem az oktatási rendszer tényleges és átfogó reformja nem valósult meg” – fogalmaz tanulmányában Papp Z. Attila.
A politika tétlen
A tények azt mutatják, hogy a politikának nem sikerült megfelelő kereteket teremtenie, hogy a hatalmas lemaradást orvosolja. Kósa András László, a Közéletre Nevelésért Alapítvány kutatója a Transindexnek adott interjúban egyenesen úgy fogalmaz, „a román oktatási rendszer előnyeiről nem igazán tudok mit mondani, mert igazán komoly előnyt nem látok”.
Kifejti: az egyik legégetőbb probléma, hogy nincsen víziója a politikai elitnek, „a napi politikai harc, a koalíciós egyensúly mindig átírja a modelleket”. A gazdasági, humán dimenzióval kapcsolatban pedig úgy fogalmaz: „enyhe túlzással az mondható el, hogy azért lesz valaki pedagógus, mert a versenyszféra többi területén nem talál helyet magának”.
A centralizáltság a fejlődés gátja
Természetesen a probléma nem újkeletű, mondhatni a történelem ismétli önmagát: a diktatúrában kialakult helyzet továbbélését Papp Z. Attila úgy írja le: Az elavultság, elmaradottság elsősorban az oktatásügyben érvényes döntéshozatali mechanizmusoknak, a beiskolázási arányoknak, az oktatás finanszírozásának, igazgatásának és ellenőrzésének szintjén a legkézzelfoghatóbb. Hogy csak egy példát említsünk: miközben Nyugat-Európában az oktatás igazgatását, illetve finanszírozását már a 70-es években (különösen az 1973-as olajválság következtében) decentralizálták, vagy többpólusúvá tették, addig például Romániában még az 1995-ös, viszonylag újkeletű Tanügyi Törvény is nagyon sok centralizáltságra utaló kitételt tartalmaz.
Harc Trianon után
Ez a központosítás volt az, mely az alapvetően rossz helyzetben lévő román rendszerbe besorolt magyar oktatást tovább sújtotta a trianoni nemzettragédia után. A két háború közötti helyzetet Enyedi Sándor úgy fogalmazza meg, hogy „Az első huszonkét év magyar vezetői olyan államkeretben dolgoztak, amely nem feltétlenül óhajtotta meggyőzni a hazai és a nemzetközi közvéleményt, hogy a magyarság kulturális törekvései iránt humánusan viseltetik”. A pontos képet pedig úgy sommázza: „egy-egy iskolánk fennmaradásáért vívott harc”.
A második világháború után sem lett rózsásabb a helyzet, ugyanakkor részsikereket sikerült elérni – jelenti ki Vincze Gábor. Majd jött az 1948-as „tanügyi reform”, a „törvény az egész romániai oktatásügy számára új korszakot jelentett, de a magyar nyelvű oktatás szempontjából külön döntő jelentőséggel bír, ugyanis a törvény megszüntette az addig egyházi kézben lévő – olykor három–négyszáz éves –, elemi– és középiskolákat” – fogalmaz a szakember. Az ezt követő évtizedeket pedig olyan kifejezések jellemzik, mint a kultúrgettó, tisztogatás és romanizálás.
Gyöngyszem
Az egyházi iskolák ellehetetlenítése fontos sarokköve volt a romániai magyar oktatáspolitikának, hiszen ezek az intézmények mintegy mentsvárai voltak a magyarságnak. Ilyen volt a Szatmárnémeti Református Gimnázium is, melynek egyik épületébe zsúfolták bele az összes magyar diákot. Itt működik a mai napig a Kölcsey Ferenc Főgimnázium és itt alakult meg a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség 1991 december 1-én– derül ki honlapjukról. Azóta minden évben megtartják a Véndiáktalálkozó, amelyen minden évben több ezren gyűlnek össze azok, akik magyar oktatásban tanultak.
A világ minden tájáról érkeznek
A három naposra duzzadt, idén július 13-14-15-én megtartott találkozó az egyik legfontosabb közösségi rendezvénye a Szatmár megyei magyarságnak. A diákok ilyenkor a világ minden tájáról visszatérnek, Amerikától Ausztráliáig. A mostani rendezvényen jelen lesznek olyanok is, akik 70 évvel ezelőtt érettségiztek – derül ki a Szatmár.ro cikkéből. Az esemény vitathatatlan fénypontja, mikor a Véndiákok átvonulnak a gimnázium udvarán, népviseletbe öltözött jelenlegi diákok oldalán.
Idén pedig az M1 is jelen lesz az eseményen. hirado.hu
A diktatúra szisztematikus leépítése és a rendszerváltozás utáni szavazatszerzési törekvésekre silányuló oktatáspolitika ellenére vannak sikerei a magyar oktatásnak Romániában. Az egyik ilyen „kézzel fogható eredmény” a szatmárnémeti Véndiáktalálkozó, melyről idén az M1 is beszámol.
Közép-Európában, ahogyan az a PISA-tesztből is kitűnik, az oktatás siralmas helyzetben van – a magyar számokat alábbi cikkünkben tekintheti meg. Románia is bőven átlagon alul teljesít, az okok természetesen szerteágazóak, de alapvetően a gazdasági lemaradás és a politikai tétlenség határozza meg. „A reform fontossága és halaszthatatlan mivolta már 1990 első hónapjaiban megfogalmazódott. Az oktatás reformjának szükségessége – legalábbis a nyilvánosságban és a politikai diskurzusokban – olyan közhellyé vált, mint az, hogy Románia átmeneti gazdasági időszakot él meg. Azóta azonban sem a gazdaság privatizációja, sem az oktatási rendszer tényleges és átfogó reformja nem valósult meg” – fogalmaz tanulmányában Papp Z. Attila.
A politika tétlen
A tények azt mutatják, hogy a politikának nem sikerült megfelelő kereteket teremtenie, hogy a hatalmas lemaradást orvosolja. Kósa András László, a Közéletre Nevelésért Alapítvány kutatója a Transindexnek adott interjúban egyenesen úgy fogalmaz, „a román oktatási rendszer előnyeiről nem igazán tudok mit mondani, mert igazán komoly előnyt nem látok”.
Kifejti: az egyik legégetőbb probléma, hogy nincsen víziója a politikai elitnek, „a napi politikai harc, a koalíciós egyensúly mindig átírja a modelleket”. A gazdasági, humán dimenzióval kapcsolatban pedig úgy fogalmaz: „enyhe túlzással az mondható el, hogy azért lesz valaki pedagógus, mert a versenyszféra többi területén nem talál helyet magának”.
A centralizáltság a fejlődés gátja
Természetesen a probléma nem újkeletű, mondhatni a történelem ismétli önmagát: a diktatúrában kialakult helyzet továbbélését Papp Z. Attila úgy írja le: Az elavultság, elmaradottság elsősorban az oktatásügyben érvényes döntéshozatali mechanizmusoknak, a beiskolázási arányoknak, az oktatás finanszírozásának, igazgatásának és ellenőrzésének szintjén a legkézzelfoghatóbb. Hogy csak egy példát említsünk: miközben Nyugat-Európában az oktatás igazgatását, illetve finanszírozását már a 70-es években (különösen az 1973-as olajválság következtében) decentralizálták, vagy többpólusúvá tették, addig például Romániában még az 1995-ös, viszonylag újkeletű Tanügyi Törvény is nagyon sok centralizáltságra utaló kitételt tartalmaz.
Harc Trianon után
Ez a központosítás volt az, mely az alapvetően rossz helyzetben lévő román rendszerbe besorolt magyar oktatást tovább sújtotta a trianoni nemzettragédia után. A két háború közötti helyzetet Enyedi Sándor úgy fogalmazza meg, hogy „Az első huszonkét év magyar vezetői olyan államkeretben dolgoztak, amely nem feltétlenül óhajtotta meggyőzni a hazai és a nemzetközi közvéleményt, hogy a magyarság kulturális törekvései iránt humánusan viseltetik”. A pontos képet pedig úgy sommázza: „egy-egy iskolánk fennmaradásáért vívott harc”.
A második világháború után sem lett rózsásabb a helyzet, ugyanakkor részsikereket sikerült elérni – jelenti ki Vincze Gábor. Majd jött az 1948-as „tanügyi reform”, a „törvény az egész romániai oktatásügy számára új korszakot jelentett, de a magyar nyelvű oktatás szempontjából külön döntő jelentőséggel bír, ugyanis a törvény megszüntette az addig egyházi kézben lévő – olykor három–négyszáz éves –, elemi– és középiskolákat” – fogalmaz a szakember. Az ezt követő évtizedeket pedig olyan kifejezések jellemzik, mint a kultúrgettó, tisztogatás és romanizálás.
Gyöngyszem
Az egyházi iskolák ellehetetlenítése fontos sarokköve volt a romániai magyar oktatáspolitikának, hiszen ezek az intézmények mintegy mentsvárai voltak a magyarságnak. Ilyen volt a Szatmárnémeti Református Gimnázium is, melynek egyik épületébe zsúfolták bele az összes magyar diákot. Itt működik a mai napig a Kölcsey Ferenc Főgimnázium és itt alakult meg a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség 1991 december 1-én– derül ki honlapjukról. Azóta minden évben megtartják a Véndiáktalálkozó, amelyen minden évben több ezren gyűlnek össze azok, akik magyar oktatásban tanultak.
A világ minden tájáról érkeznek
A három naposra duzzadt, idén július 13-14-15-én megtartott találkozó az egyik legfontosabb közösségi rendezvénye a Szatmár megyei magyarságnak. A diákok ilyenkor a világ minden tájáról visszatérnek, Amerikától Ausztráliáig. A mostani rendezvényen jelen lesznek olyanok is, akik 70 évvel ezelőtt érettségiztek – derül ki a Szatmár.ro cikkéből. Az esemény vitathatatlan fénypontja, mikor a Véndiákok átvonulnak a gimnázium udvarán, népviseletbe öltözött jelenlegi diákok oldalán.
Idén pedig az M1 is jelen lesz az eseményen. hirado.hu
2017. július 15.
Nem terhelhető az ortodox egyház
Felmentették tisztségéből tegnap este Eugen Teodoroviciot, Mihai Tudose kormányfő tiszteletbeli tanácsadóját, aki csütörtökön arról beszélt a Digi24 televízió egyik műsorában, hogy megadóztatná a Román Ortodox Egyházat.
A javaslatról a kormánypárt elnöke tegnap azt nyilatkozta: hallani sem akar róla. Eugen Teodorovici volt pénzügyi tárcavezető kifejtette: javaslatot terjeszt be az ortodox egyház megadóztatására, mint fogalmazott: „az egyháznak meg kell értenie, hogy a 21. században élünk, és a költségvetésnek nagyon sok pénzre van szüksége”. Elmondta azt is, a témáról tárgyalnak az egyház képviselőivel, a cél az, hogy végül közös nevezőre jussanak. Teodorovici elképzelhetőnek tartja azt a változatot is, hogy az állam visszaszolgáltassa az ortodox egyház javait, majd azokra vet ki adót, ugyanakkor hangsúlyozta: ha kiszámolnák, mekkora mértékű állami finanszírozásban részesült az elmúlt 27 évben az ortodox egyház, akkor kiderülne, igencsak jelentős összegekről van szó – mondta a volt pénzügyminiszter. Úgy vélte, szükséges megtalálni egy bizonyos egyensúlyt, és meggyőződésének adott hangot, hogy a Román Ortodox Egyház elfogadja majd az általa megfogalmazott javaslatot – ismertette a Hotnews portál. Erdély.ma
Felmentették tisztségéből tegnap este Eugen Teodoroviciot, Mihai Tudose kormányfő tiszteletbeli tanácsadóját, aki csütörtökön arról beszélt a Digi24 televízió egyik műsorában, hogy megadóztatná a Román Ortodox Egyházat.
A javaslatról a kormánypárt elnöke tegnap azt nyilatkozta: hallani sem akar róla. Eugen Teodorovici volt pénzügyi tárcavezető kifejtette: javaslatot terjeszt be az ortodox egyház megadóztatására, mint fogalmazott: „az egyháznak meg kell értenie, hogy a 21. században élünk, és a költségvetésnek nagyon sok pénzre van szüksége”. Elmondta azt is, a témáról tárgyalnak az egyház képviselőivel, a cél az, hogy végül közös nevezőre jussanak. Teodorovici elképzelhetőnek tartja azt a változatot is, hogy az állam visszaszolgáltassa az ortodox egyház javait, majd azokra vet ki adót, ugyanakkor hangsúlyozta: ha kiszámolnák, mekkora mértékű állami finanszírozásban részesült az elmúlt 27 évben az ortodox egyház, akkor kiderülne, igencsak jelentős összegekről van szó – mondta a volt pénzügyminiszter. Úgy vélte, szükséges megtalálni egy bizonyos egyensúlyt, és meggyőződésének adott hangot, hogy a Román Ortodox Egyház elfogadja majd az általa megfogalmazott javaslatot – ismertette a Hotnews portál. Erdély.ma
2017. július 15.
Képeslapok mesélnek a régi Barótról
Meglehetősen visszafogottan ünnepel Barót: hiába volt jó, sétáláshoz, nézelődéshez megfelelő idő, hiába voltak felszerelve a sörcsapok és tettrekészek a lacikonyhákon dolgozók, hiába szólt a központi színpadon a fúvószene, a kora délutáni órákban sem a barótiak, sem az Erdővidék többi településén lakók nem mondtak igent a kínált programra – pedig a városnapok első napjának legérdekesebb pillanataira éppen akkor került sor.
Minden bizonnyal sok érdeklődőt vonz az elkövetkezendő napokban a Barót 1890–1920 nevet viselő szabadtéri kiállítás. A református templom kerítésének oldalain elhelyezett felnagyított képekről egyszerre köszön vissza a múlt és a jelen: mintegy mementóként szól azokról a helyekről, intézményekről, melyek eltűntek, lerombolódtak, vagy a felismerhetetlenségig átalakultak, de mutatja azt is, a bő száz esztendővel ezelőtti Barót jókora része megmaradt, mindannak ellenére, hogy közben változtak az emberek, az impériumok és a közízlés. A Hoffmann Edit, Erdővidék Múzeumának munkatársa által tartott megnyitót követően az érdeklődők szívesen vették szemügyre a képeket, s próbálták azonosítani a megörökített épületeket. Utcák, régi és jelenlegi lakók, intézmények neveit sorolták, néha csendes vitába keveredve próbálták bizonygatni, a Főtér, az Alsó vagy Felső Kossuth utca, esetleg a Híd utcának melyik részlete látható egy-egy képeslapon, melyik épületben mi működött, mi változott meg rajtuk. Többen is hiányolták a hetvenes évek végén lerombolt városházát, s nyilatkoztak úgy, valódi értéke lehetne ma a városnak, de sajnálatukat fejezték ki amiatt is, hogy néhányuk jellegzetes kinézetét a modernizmus nevében kedvezőtlenül változtatták meg. Javaslatként hangzott el: jó lenne, ha a képeslapokon látható helyszíneket hasonló szögből és távolságból ismét lefényképeznék, a két képet egymás mellé téve állítanák ki, illetve bár néhány mondatban történelmüket is ismertetnék. Hoffmann Edit úgy nyilatkozott, már nekifogott a munkának, néhány képeslap témáját már rekonstruálta, de még távol az a nap, amikor a Székely Nemzeti Múzeum és a magánemberek tulajdonában fellelhető képek mindegyikét ismét megörökíti s kiállításra alkalmasak lesznek.
A központi színpadon a Csalakürtje fúvószenekar koncertjét követően a baróti Tanulók Házának műsora keretében fellépett a Csipike bábcsoport, a balettcsoportok és a Mozaik moderntánccsoport. Este a csíkszeredai Open Stage paródiaegyüttesé, a marosvásárhelyi Nemes Tiboré, a sepsiszentgyörgyi Black Velveté volt a fő fellépési helyszín, az első nap utolsó mozzanataként a baróti Feca zenéjére utcadiszkó volt.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Meglehetősen visszafogottan ünnepel Barót: hiába volt jó, sétáláshoz, nézelődéshez megfelelő idő, hiába voltak felszerelve a sörcsapok és tettrekészek a lacikonyhákon dolgozók, hiába szólt a központi színpadon a fúvószene, a kora délutáni órákban sem a barótiak, sem az Erdővidék többi településén lakók nem mondtak igent a kínált programra – pedig a városnapok első napjának legérdekesebb pillanataira éppen akkor került sor.
Minden bizonnyal sok érdeklődőt vonz az elkövetkezendő napokban a Barót 1890–1920 nevet viselő szabadtéri kiállítás. A református templom kerítésének oldalain elhelyezett felnagyított képekről egyszerre köszön vissza a múlt és a jelen: mintegy mementóként szól azokról a helyekről, intézményekről, melyek eltűntek, lerombolódtak, vagy a felismerhetetlenségig átalakultak, de mutatja azt is, a bő száz esztendővel ezelőtti Barót jókora része megmaradt, mindannak ellenére, hogy közben változtak az emberek, az impériumok és a közízlés. A Hoffmann Edit, Erdővidék Múzeumának munkatársa által tartott megnyitót követően az érdeklődők szívesen vették szemügyre a képeket, s próbálták azonosítani a megörökített épületeket. Utcák, régi és jelenlegi lakók, intézmények neveit sorolták, néha csendes vitába keveredve próbálták bizonygatni, a Főtér, az Alsó vagy Felső Kossuth utca, esetleg a Híd utcának melyik részlete látható egy-egy képeslapon, melyik épületben mi működött, mi változott meg rajtuk. Többen is hiányolták a hetvenes évek végén lerombolt városházát, s nyilatkoztak úgy, valódi értéke lehetne ma a városnak, de sajnálatukat fejezték ki amiatt is, hogy néhányuk jellegzetes kinézetét a modernizmus nevében kedvezőtlenül változtatták meg. Javaslatként hangzott el: jó lenne, ha a képeslapokon látható helyszíneket hasonló szögből és távolságból ismét lefényképeznék, a két képet egymás mellé téve állítanák ki, illetve bár néhány mondatban történelmüket is ismertetnék. Hoffmann Edit úgy nyilatkozott, már nekifogott a munkának, néhány képeslap témáját már rekonstruálta, de még távol az a nap, amikor a Székely Nemzeti Múzeum és a magánemberek tulajdonában fellelhető képek mindegyikét ismét megörökíti s kiállításra alkalmasak lesznek.
A központi színpadon a Csalakürtje fúvószenekar koncertjét követően a baróti Tanulók Házának műsora keretében fellépett a Csipike bábcsoport, a balettcsoportok és a Mozaik moderntánccsoport. Este a csíkszeredai Open Stage paródiaegyüttesé, a marosvásárhelyi Nemes Tiboré, a sepsiszentgyörgyi Black Velveté volt a fő fellépési helyszín, az első nap utolsó mozzanataként a baróti Feca zenéjére utcadiszkó volt.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 15.
Zene mindenkinek
Valójában leginkább ezzel a közhelyes címmel lehet ajánlani az érdeklődők figyelmébe a Sepsiszentgyörgyön hétvégén kezdődő Dzsessz és Improvizációs Zenei Tábort, hiszen a képzés több mint hangszeres vagy vokális tudásszerzés: a zenei gondolkodás kialakításának, fejlesztésének lehetőségét ajánlja műfaji megkötés nélkül.
Az immár tizenegyedik alkalommal sorra kerülő tábort az a felismerés hívta életre, hogy Romániában nincs dzsesszoktatás intézményes szinten, folytatását meg az indokolja, hogy nagymértékben a táboroknak és az évközi műhelygyakorlatoknak köszönhető a környéken nagyon is zajló, élénk, változatos, jó zenei élet – mondja Lázár-Prezsmer Endre, a dzsessztáborok megálmodója és működtetője. Ennek az alapképzésnek köszönhetően jelenleg nyolc erdélyi diák tanul dzsesszt Budapesten különböző felsőfokú tanintézményekben, hárman pedig már végeztek, ők zenei pályán érvényesülnek.
A tábor a már jól bejáratott szerkezete szerint működik, délelőttönként egyéni vagy kiscsoportos hangszeres oktatás, délutánonként közös elméleti képzés és zenekari gyakorlatok a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, esténként pedig örömzene, jam sessionok a Teinben, a nyilvános szereplés gyakorlásáért. Ugyancsak a szokásnak megfelelően két nyilvános előadás is szerepel a tábor programjában, a tanári koncertnek és a diákok zárókoncertjének egyaránt a múzeumkert ad otthont.
Az oktatók java része visszajáró, nemzetközileg elismert zenei szaktekintély, idén Márkus Tibor, a tábor művészeti vezetője tartja a dzsesszelmélet-órákat és a zongoraképzést, Kovács Linda és Munkácsy Eszter az ének-, cantoórákat, Juhász Gábor a gitár-, Tóth Viktor a fúvós hangszeres, Oláh Zoltán a nagybőgő- és basszusgitár-, Jeszenszky György az ütőhangszeres képzést. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a MUKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület által szervezett táborra mintegy harmincan jelentkeztek már, de létszámkorlátozás nincs, az érdeklődők az endrelazar@yahoo.com villámpostacímen vagy a 0742 769 628 telefonszámon kérhetnek tájékoztatást.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Valójában leginkább ezzel a közhelyes címmel lehet ajánlani az érdeklődők figyelmébe a Sepsiszentgyörgyön hétvégén kezdődő Dzsessz és Improvizációs Zenei Tábort, hiszen a képzés több mint hangszeres vagy vokális tudásszerzés: a zenei gondolkodás kialakításának, fejlesztésének lehetőségét ajánlja műfaji megkötés nélkül.
Az immár tizenegyedik alkalommal sorra kerülő tábort az a felismerés hívta életre, hogy Romániában nincs dzsesszoktatás intézményes szinten, folytatását meg az indokolja, hogy nagymértékben a táboroknak és az évközi műhelygyakorlatoknak köszönhető a környéken nagyon is zajló, élénk, változatos, jó zenei élet – mondja Lázár-Prezsmer Endre, a dzsessztáborok megálmodója és működtetője. Ennek az alapképzésnek köszönhetően jelenleg nyolc erdélyi diák tanul dzsesszt Budapesten különböző felsőfokú tanintézményekben, hárman pedig már végeztek, ők zenei pályán érvényesülnek.
A tábor a már jól bejáratott szerkezete szerint működik, délelőttönként egyéni vagy kiscsoportos hangszeres oktatás, délutánonként közös elméleti képzés és zenekari gyakorlatok a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, esténként pedig örömzene, jam sessionok a Teinben, a nyilvános szereplés gyakorlásáért. Ugyancsak a szokásnak megfelelően két nyilvános előadás is szerepel a tábor programjában, a tanári koncertnek és a diákok zárókoncertjének egyaránt a múzeumkert ad otthont.
Az oktatók java része visszajáró, nemzetközileg elismert zenei szaktekintély, idén Márkus Tibor, a tábor művészeti vezetője tartja a dzsesszelmélet-órákat és a zongoraképzést, Kovács Linda és Munkácsy Eszter az ének-, cantoórákat, Juhász Gábor a gitár-, Tóth Viktor a fúvós hangszeres, Oláh Zoltán a nagybőgő- és basszusgitár-, Jeszenszky György az ütőhangszeres képzést. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a MUKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület által szervezett táborra mintegy harmincan jelentkeztek már, de létszámkorlátozás nincs, az érdeklődők az endrelazar@yahoo.com villámpostacímen vagy a 0742 769 628 telefonszámon kérhetnek tájékoztatást.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 15.
Éheznek a szeretetre (Csernátoni tábor rászorulóknak)
Tizenöt önkéntes segédkezik a Kovászna Megyei Vöröskereszt rászoruló gyermekek számára szervezett huszonhatodik ingyenes táborában, és talán mindannyiuk nevében fogalmazta meg a XI. osztályt végzett Tompos Szabolcs, hogy ez a munka minden fáradságot megér, mert azt látják, a gyermekek éheznek a szeretetre.
Az ötven gyermek, két vöröskeresztes táborvezető és tizenöt önkéntes kedden népesítette be a felsőcsernátoni Hanna Panziót, a Háromszék több településéről érkező táborozók hamar összebarátkoztak. A gyermekeket a Vörökereszt alegységei választják ki a helyi önkormányzatok segítségével olyan családokból, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy fizetős táborba küldjék kicsinyeiket. A szervezők idén is felkészültek arra, hogy lesznek gyermekek, akik csereruha és cserecipő, fogkrém és fogkefe nélkül érkeznek, így is történt, kinek mi hiányzott, pótolták.
Első nap karkötőket és képeslapokat készítettek, és többen azzal fejezték ki ragaszkodásukat a csapatvezetőkhöz, hogy nekik is adtak alkotásaikból. Csütörtökön az elsősegélynyújtás alapjaival és a Vöröskereszt szimbólumaival ismerkedtek, batikoltak, zászlót készítettek, néptáncot tanultak. Tegnap kirándultak, ma az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumot látogatják meg.
A hétfőig tartó táborban nem csak a színes programok és a táborvezetők, önkéntesek szeretete miatt érzik jól magukat a gyermekek, többen azt is elmondták, otthon nem esznek ennyi finomságot.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tizenöt önkéntes segédkezik a Kovászna Megyei Vöröskereszt rászoruló gyermekek számára szervezett huszonhatodik ingyenes táborában, és talán mindannyiuk nevében fogalmazta meg a XI. osztályt végzett Tompos Szabolcs, hogy ez a munka minden fáradságot megér, mert azt látják, a gyermekek éheznek a szeretetre.
Az ötven gyermek, két vöröskeresztes táborvezető és tizenöt önkéntes kedden népesítette be a felsőcsernátoni Hanna Panziót, a Háromszék több településéről érkező táborozók hamar összebarátkoztak. A gyermekeket a Vörökereszt alegységei választják ki a helyi önkormányzatok segítségével olyan családokból, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy fizetős táborba küldjék kicsinyeiket. A szervezők idén is felkészültek arra, hogy lesznek gyermekek, akik csereruha és cserecipő, fogkrém és fogkefe nélkül érkeznek, így is történt, kinek mi hiányzott, pótolták.
Első nap karkötőket és képeslapokat készítettek, és többen azzal fejezték ki ragaszkodásukat a csapatvezetőkhöz, hogy nekik is adtak alkotásaikból. Csütörtökön az elsősegélynyújtás alapjaival és a Vöröskereszt szimbólumaival ismerkedtek, batikoltak, zászlót készítettek, néptáncot tanultak. Tegnap kirándultak, ma az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumot látogatják meg.
A hétfőig tartó táborban nem csak a színes programok és a táborvezetők, önkéntesek szeretete miatt érzik jól magukat a gyermekek, többen azt is elmondták, otthon nem esznek ennyi finomságot.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 15.
Felvidéki jelállítók
Hallották hírét az eresztevényi Gábor Áron-síremlék melletti kopjafaerdőnek, s ők, bár a nemzettől elszakíttattak, határral elválasztattak, de hű és jó magyarok maradtak, ezért hát kötelességüknek érezték jelt állítani.
Két felvidéki település civil szervezete, a csatai székhelyű Sólyom Gyermekei Polgári Társulás és a nádszegi Mátyusföld Magyar Összefogás Polgári Társulás az első Góbé tábort szervezve, busznyi gyerekkel indult Erdélyt felfedező és a még itt nem jártakkal megszerettető körútra, jártukban-keltükben útba ejtették Eresztevényt is, ahol az Emlékezés erdejében a már előre felállított, a sepsiszentgyörgyi Sánta Barna által faragott kopjafát avatták fel. A kis, bensőséges ünnepre a felvidékiek is dallal-szavalattal készültek, de háromszéki barátaik is meglepték őket: a Kelemen Alpár vezette szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör katonanóta-csokorral fogadta, Kovács Attila és baráti társasága étellel-itallal látta el a hosszú útról érkezetteket. A Góbé tábor szervezői amúgy rendszeres Erdély-járók, a Sólyom Gyermekei társulás elnöke, Okos Csaba nemrég a Garam és a Duna mentén széles körű gyűjtést hirdetett meg, az adományokat Böjte Csaba gyermekotthonaiba juttatták el.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hallották hírét az eresztevényi Gábor Áron-síremlék melletti kopjafaerdőnek, s ők, bár a nemzettől elszakíttattak, határral elválasztattak, de hű és jó magyarok maradtak, ezért hát kötelességüknek érezték jelt állítani.
Két felvidéki település civil szervezete, a csatai székhelyű Sólyom Gyermekei Polgári Társulás és a nádszegi Mátyusföld Magyar Összefogás Polgári Társulás az első Góbé tábort szervezve, busznyi gyerekkel indult Erdélyt felfedező és a még itt nem jártakkal megszerettető körútra, jártukban-keltükben útba ejtették Eresztevényt is, ahol az Emlékezés erdejében a már előre felállított, a sepsiszentgyörgyi Sánta Barna által faragott kopjafát avatták fel. A kis, bensőséges ünnepre a felvidékiek is dallal-szavalattal készültek, de háromszéki barátaik is meglepték őket: a Kelemen Alpár vezette szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör katonanóta-csokorral fogadta, Kovács Attila és baráti társasága étellel-itallal látta el a hosszú útról érkezetteket. A Góbé tábor szervezői amúgy rendszeres Erdély-járók, a Sólyom Gyermekei társulás elnöke, Okos Csaba nemrég a Garam és a Duna mentén széles körű gyűjtést hirdetett meg, az adományokat Böjte Csaba gyermekotthonaiba juttatták el.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 15.
Beárnyékolt kegyelet
A hódmezővásárhelyiek alapította Nemzeti Ivó Kupa – Ezer Nemzetség Baráti Társaság több évtizede szervezi már hon- és önismereti táborait, melyek során kisebb-nagyobb társaságuk Erdélyt felfedező útra kel nyaranta, gyalogszerrel, szekérrel bejárva egy-egy vidéket, mindenütt felkeresve emlékhelyeinket, eleink tiszteletének adózva.
Idei kegyeleti túrájukat Csíkszentmártonban kezdték, egerszéki éjszakázás után Úz-völgyét járták be, megkoszorúzták az ottani emlékhelyeket. Másnap Kászonaltíz szerepelt programjukban, tegnapelőtt Kézdiszentléleken a háborús emlékművet, Kézdivásárhelyen Kratochwill Károly szobrát koszorúzták meg, tegnap pedig a brassói 24-es honvéd gyalogezred hőseinek emlékére állított rétyi katonaszoborhoz, majd a sepsiszentgyörgyi közös temetőben levő, a két világháború hőseinek tiszteletére állított emlékműhöz látogattak el. Csakhogy a kegyeletet beárnyékolta egy rendőri közbelépés.
A Nemzeti Ivó Kupának saját zászlaja van, piros-fehér-zöld alapra a szervezet jelképét és nevét hímezték bele, szép és sajátjuk, hát hordják is magukkal mindenhová, ahol megfordulnak. Amúgy méltán is lehetnek büszkék zászlajukra, hiszen erdélyi útjaik nem csupán öncélúak, jöttükben-mentükben számos helyen segítséget is nyújtanak – legjobb példa erre a kiöregedett, ám sok értéket hordozó kicsiny település, Csehétfalva falumentő programjának felkarolása. A tegnapi bonyodalmat viszont épp ez a zászló okozta. A történteket a túrázókat elkísérő Incze Zsolt esperes mesélte el.
A társaság reggeliről a szálláshelyre visszatérőben, békésen, csendesen ment át Sepsiszentgyörgy főterén, egyik fiatalember a vállán vitte a zászlót. Ekkor egy civil ruhát viselő, cigarettázó férfi megszólította őket román nyelven, számon kérve, kifélék, mifélék. Az esperes közbelépésére rendőri igazolványt mutatott fel. Szóváltás következett, Incze Zsolt azt kérdezte, miért szólítja meg őket, hiszen nem tettek semmi törvénytelent, de nem is tisztázhatták a dolgot, mert ekkorra ott termett az egyirányú utcában a forgalommal szemben szirénázva száguldó rendőrautó. „Egy gyilkosság helyszínére nem érnek oda olyan gyorsan, mint ezek a rendőrök a színház sarkához” – idézi fel Incze Zsolt. Ismét szóváltás következett, az autóból kipattanó egyenruhások névsort akartak írni, végül igazoltatták az esperest és nejét, valamiféle papirost írtak, és útjára engedték a társaságot.
Békés járókelőket, akik nem is lobogtatva, csupán magukkal víve egy civil szervezet zászlaját, zaklatni fényes nappal Sepsiszentgyörgy főterén, több mint furcsa. Talán csak nem a szervezet tagjainak nemzetiségére utaló piros-fehér-zöld színek zavarták a román rendőrséget?
Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő érdeklődésünkre elmondta: rutinellenőrzésről volt szó, amelyet kollégái hivatali kötelezettségeik teljesítése részeként végeztek. Az igazoltatottaknál semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak – tette hozzá. (ndi)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A hódmezővásárhelyiek alapította Nemzeti Ivó Kupa – Ezer Nemzetség Baráti Társaság több évtizede szervezi már hon- és önismereti táborait, melyek során kisebb-nagyobb társaságuk Erdélyt felfedező útra kel nyaranta, gyalogszerrel, szekérrel bejárva egy-egy vidéket, mindenütt felkeresve emlékhelyeinket, eleink tiszteletének adózva.
Idei kegyeleti túrájukat Csíkszentmártonban kezdték, egerszéki éjszakázás után Úz-völgyét járták be, megkoszorúzták az ottani emlékhelyeket. Másnap Kászonaltíz szerepelt programjukban, tegnapelőtt Kézdiszentléleken a háborús emlékművet, Kézdivásárhelyen Kratochwill Károly szobrát koszorúzták meg, tegnap pedig a brassói 24-es honvéd gyalogezred hőseinek emlékére állított rétyi katonaszoborhoz, majd a sepsiszentgyörgyi közös temetőben levő, a két világháború hőseinek tiszteletére állított emlékműhöz látogattak el. Csakhogy a kegyeletet beárnyékolta egy rendőri közbelépés.
A Nemzeti Ivó Kupának saját zászlaja van, piros-fehér-zöld alapra a szervezet jelképét és nevét hímezték bele, szép és sajátjuk, hát hordják is magukkal mindenhová, ahol megfordulnak. Amúgy méltán is lehetnek büszkék zászlajukra, hiszen erdélyi útjaik nem csupán öncélúak, jöttükben-mentükben számos helyen segítséget is nyújtanak – legjobb példa erre a kiöregedett, ám sok értéket hordozó kicsiny település, Csehétfalva falumentő programjának felkarolása. A tegnapi bonyodalmat viszont épp ez a zászló okozta. A történteket a túrázókat elkísérő Incze Zsolt esperes mesélte el.
A társaság reggeliről a szálláshelyre visszatérőben, békésen, csendesen ment át Sepsiszentgyörgy főterén, egyik fiatalember a vállán vitte a zászlót. Ekkor egy civil ruhát viselő, cigarettázó férfi megszólította őket román nyelven, számon kérve, kifélék, mifélék. Az esperes közbelépésére rendőri igazolványt mutatott fel. Szóváltás következett, Incze Zsolt azt kérdezte, miért szólítja meg őket, hiszen nem tettek semmi törvénytelent, de nem is tisztázhatták a dolgot, mert ekkorra ott termett az egyirányú utcában a forgalommal szemben szirénázva száguldó rendőrautó. „Egy gyilkosság helyszínére nem érnek oda olyan gyorsan, mint ezek a rendőrök a színház sarkához” – idézi fel Incze Zsolt. Ismét szóváltás következett, az autóból kipattanó egyenruhások névsort akartak írni, végül igazoltatták az esperest és nejét, valamiféle papirost írtak, és útjára engedték a társaságot.
Békés járókelőket, akik nem is lobogtatva, csupán magukkal víve egy civil szervezet zászlaját, zaklatni fényes nappal Sepsiszentgyörgy főterén, több mint furcsa. Talán csak nem a szervezet tagjainak nemzetiségére utaló piros-fehér-zöld színek zavarták a román rendőrséget?
Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő érdeklődésünkre elmondta: rutinellenőrzésről volt szó, amelyet kollégái hivatali kötelezettségeik teljesítése részeként végeztek. Az igazoltatottaknál semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak – tette hozzá. (ndi)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 15.
Anyanyelvén köszöntik az államfőt (Iohannis Székelyföldön)
Felhívásban kérte a székelyeket a Minta, az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági szervezete, hogy Klaus Iohannis államfő keddre tervezett székelyföldi látogatására tűzzék ki házaikra a székely zászlót.
A szervezet szerint a gesztussal egyfelől a székely vendégszeretetről üzenhetnének az államfőnek, másfelől pedig azt mutathatnák meg, hogy Székelyföld igenis, létezik, a székelyek autonóm közösségként szülőföldjükön akarnak jövőt építeni maguknak. „A székely zászló nemcsak nemzeti szimbólumunk, hanem ebben testesül meg az autonómia gondolata: az, hogy mi itthon akarunk maradni és itt akarjuk megteremteni magunknak azt a környezetet, amelyben kiteljesedni, fejlődni tudunk” – nyilatkozta Tőke Ervin, a Minta elnöke. Hozzátette: sok román politikus úgy gondolja, az autonómia jelszava csak arra szolgál, hogy a magyar vezetők szavazatokat szerezzenek Székelyföldön, de nincsen erre igazi társadalmi igény. „A zászló kitűzésével azt jelezhetnénk, hogy a lakosság is akarja az autonómiát” – vélte a csíkszeredai önkormányzati képviselőként is tevékenykedő politikus.
Tőke Ervin megjegyezte: felhívásukban azért írták német nyelven az Isten hozta Székelyföldre! köszöntést, hogy emlékeztessék Klaus Iohannist német, kisebbségi voltára. Magyarázatként hozzátette: Iohannis több esetben magyarellenes megnyilvánulásokkal kívánta bizonyítani, hogy ő milyen jó román. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Felhívásban kérte a székelyeket a Minta, az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági szervezete, hogy Klaus Iohannis államfő keddre tervezett székelyföldi látogatására tűzzék ki házaikra a székely zászlót.
A szervezet szerint a gesztussal egyfelől a székely vendégszeretetről üzenhetnének az államfőnek, másfelől pedig azt mutathatnák meg, hogy Székelyföld igenis, létezik, a székelyek autonóm közösségként szülőföldjükön akarnak jövőt építeni maguknak. „A székely zászló nemcsak nemzeti szimbólumunk, hanem ebben testesül meg az autonómia gondolata: az, hogy mi itthon akarunk maradni és itt akarjuk megteremteni magunknak azt a környezetet, amelyben kiteljesedni, fejlődni tudunk” – nyilatkozta Tőke Ervin, a Minta elnöke. Hozzátette: sok román politikus úgy gondolja, az autonómia jelszava csak arra szolgál, hogy a magyar vezetők szavazatokat szerezzenek Székelyföldön, de nincsen erre igazi társadalmi igény. „A zászló kitűzésével azt jelezhetnénk, hogy a lakosság is akarja az autonómiát” – vélte a csíkszeredai önkormányzati képviselőként is tevékenykedő politikus.
Tőke Ervin megjegyezte: felhívásukban azért írták német nyelven az Isten hozta Székelyföldre! köszöntést, hogy emlékeztessék Klaus Iohannist német, kisebbségi voltára. Magyarázatként hozzátette: Iohannis több esetben magyarellenes megnyilvánulásokkal kívánta bizonyítani, hogy ő milyen jó román. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 15.
Módosult a büntetés-végrehajtás
Kihirdette tegnap Klaus Iohannis államfő a büntetés-végrehajtási törvényt. A jogszabály értelmében minden, embertelen fogva tartási körülmények között letöltött 30 napért 6 nappal hamarabb szabadulnak a foglyok. A kormány változata szerint csak három nap járt volna minden 30 nap után, amelyet rossz körülmények között töltött le az elítélt.
Nem megfelelő fogva tartási körülménynek minősül, ha a cellában egy fogolyra 4 négyzetméter vagy annál kevesebb terület jut (ebbe nem számolják bele a mosdó, illetve az élelmiszer tárolására alkalmas felületet); ha nincs lehetősége szabad levegőn végzett tevékenységekben részt venni; ha nem éri természetes fény, ha nem megfelelő a cella szellőzöttsége, ha nincs lehetősége egyedül használni a mellékhelyiséget vagy tisztálkodni; ha a szoba falai nedvesek vagy penészesek.
A jogszabályt nem alkalmazzák azokban az esetekben, amikor az embertelen fogvatartás okán jogerős ítéletben kártérítés kifizetéséről döntött valamely hazai bírói testület vagy az Emberi Jogok Európai Bírósága.
Az törvény rendelkezik arról is, hogy a Hivatalos Közlönyben való megjelenésétől számított két hónapon belül minden börtön állapotát fel kell mérni, négy hónapon belül pedig a fogvatartottak állapotáról és körülményeiről is készül jelentés. A jogszabály azokra vonatkozik, akik 2012 óta kerültek börtönbe.
A Nemzeti Liberális Párt és a Mentsétek meg Romániát Szövetség alkotmányossági kifogást emelt a tervezet ellen, azonban az Alkotmánybíróság elutasította az óvást. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kihirdette tegnap Klaus Iohannis államfő a büntetés-végrehajtási törvényt. A jogszabály értelmében minden, embertelen fogva tartási körülmények között letöltött 30 napért 6 nappal hamarabb szabadulnak a foglyok. A kormány változata szerint csak három nap járt volna minden 30 nap után, amelyet rossz körülmények között töltött le az elítélt.
Nem megfelelő fogva tartási körülménynek minősül, ha a cellában egy fogolyra 4 négyzetméter vagy annál kevesebb terület jut (ebbe nem számolják bele a mosdó, illetve az élelmiszer tárolására alkalmas felületet); ha nincs lehetősége szabad levegőn végzett tevékenységekben részt venni; ha nem éri természetes fény, ha nem megfelelő a cella szellőzöttsége, ha nincs lehetősége egyedül használni a mellékhelyiséget vagy tisztálkodni; ha a szoba falai nedvesek vagy penészesek.
A jogszabályt nem alkalmazzák azokban az esetekben, amikor az embertelen fogvatartás okán jogerős ítéletben kártérítés kifizetéséről döntött valamely hazai bírói testület vagy az Emberi Jogok Európai Bírósága.
Az törvény rendelkezik arról is, hogy a Hivatalos Közlönyben való megjelenésétől számított két hónapon belül minden börtön állapotát fel kell mérni, négy hónapon belül pedig a fogvatartottak állapotáról és körülményeiről is készül jelentés. A jogszabály azokra vonatkozik, akik 2012 óta kerültek börtönbe.
A Nemzeti Liberális Párt és a Mentsétek meg Romániát Szövetség alkotmányossági kifogást emelt a tervezet ellen, azonban az Alkotmánybíróság elutasította az óvást. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 15.
A tusványosi gondolatiság megtartóereje (Beszélgetés Németh Zsolttal, Tusványos egyik alapító atyjával)
Tusványos egyik alapítója, Németh Zsolt minden évben kellemes izgalommal várja a szabadegyetem és diáktábor közeledtét. A politikussal kockázatokról és elvárásokról, valamint az RMDSZ-nek a magyar–magyar párbeszéd világába való visszatérési kísérletéről egyaránt beszélgettünk.
– Huszonhét év után milyen érzés hatalmasodik el önön az évnek ebben a szakaszában: jaj, Istenem, megint itt van, vagy hála Istennek újra itt van Tusványos?
– Inkább egy harmadik érzés vesz erőt rajtam, főleg azért, mert Tusványos munkával is jár, itt még nem annyira a szabadságot várja az ember. Olyasfajta izgalom, hogy az éppen soros rendezvénynek sikerül-e felnőnie ahhoz az elváráshoz, amely a Kárpát-medencében övezi ezt a tábort. A fellépés előtt álló színész hangulatához hasonlíthatnám ilyenkor az emelkedett adrenalinszint által befolyásolt lelkiállapotomat.
– A különböző események rendezői leginkább az utolsó utáni napot várják, amikor már túl vannak a nehezén. Ön mikor szokott megnyugodni, hogy na, ez is megvan?
– Ebben én sem különbözöm a szervezők többségétől, a vasárnap reggelt szeretem leginkább, amikor kijelenthetjük, hogy különösebb „balesetek” nélkül megúsztuk ezt a hetet. Mert a legfontosabb Tusványos esetében is az, hogy elkerüljük a tömegrendezvényekre jellemző kockázatokat. Sajnos, voltak már nekünk is súlyosabb baleseteink, de hála Istennek azt azért sikerült elkerülnünk, hogy erről legyen ismert Tusványos, és ez az elvárás most is a legfontosabbak között szerepel.
– A tábor eszmei tartalmának, a beszélgetéseken felmerülő témák minőségének és mélységének biztosítása is lehet „kockázati tényező”, hiszen bő negyedszázad után egyre nehezebb újra feltalálni a spanyolviaszt.
– Az ilyesfajta kockázatok elkerülésében sokat „segít” nekünk, hogy bizonytalan világban élünk. Különösen az elmúlt néhány esztendőben tapasztalhatjuk, hogy a rendszerváltozást követő adottságok meghatározó változáson mennek keresztül, és nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy újfajta helyzet kezd kialakulni a világ, Európa, a térség politikájában, de a nemzetpolitikában is. E vonatkozások természetesen nem függetleníthetők egymástól, nem tekinthetünk el ezek dominóhatásától. Úgy érzem, idén is sikerült jó jelszót találnunk – Tusványos, a biztos pont –, hiszen nagy szükségünk van arra, hogy újabb bizonyosságokat nyerjünk ebben a változó világban. Ennek a tábornak amúgy is mindig az volt a feladata, hogy ne csak kullogjon az események után, hanem próbálja meg körvonalazni a belátható jövőt. Ez a jelmondat azt az önbizalmat sugallja, hogy a magyar politika, mi, akik Tusványoson összegyűlünk, képesek vagyunk a helyzet objektív felmérésére, reális megoldások megtalálására.
– A közelmúltbeli néhány évben valóban elhangzott itt néhány olyan „prófécia”, amelyet aztán visszaigazolt a történelem. Az idei táborra tervezett témák milyen terveknek, vízióknak igyekeznek megágyazni?
– A legfontosabb talán az, hogy a saját lábunkra kell állnunk nekünk, magyaroknak, közép-európai polgároknak, egyéneknek. A szuverenitás fogalmának felértékelődésekor leginkább nem jogfilozófiai elvről van szó, vagy az Európai Unió reformjának politikai-filozófiai gondolatrendszeréről, hanem arról, hogy meg kell találnunk a nekünk szóló, számunkra legfontosabb válaszokat. Az erdélyi magyarság számára is lényeges, hogy egy saját útját járó országra, nemzeti közösségre támaszkodhat. Ha ebben képesek leszünk közös nevezőt kialakítani, annak mindannyian a haszonélvezői leszünk. Ha továbbra is képesek leszünk arra, hogy ne a feltétlen alkalmazkodás, hanem a reális helyzetértékelésen alapuló önálló, szuverén döntés jellemezzen bennünket, van esélyünk a talpon maradásra.
– Melyik számít az ön számára a táboralapítás legnagyobb, örök érvényű történetének?
– Egészen a forrásig érdemes visszamenni, addig a hosszú éjszakáig, amelyen megszületett a szabadegyetem gondolata. 1989. december 29-én egy kézdivásárhelyi tömbházlakásban hajnalba nyúlóan terveztük a jövőt, tele voltunk reménnyel és tenni akarással, amelynek folytatásaként másnap egy közös nyilatkozatot, Európa fiataljaihoz címzett felhívást is aláírtunk. Az idei tábornyitás hétfőjén egy veterántalálkozót készülünk tartani, amelyen reményeink szerint mi, aláírók valamennyien jelen leszünk: Török Sándor későbbi kézdivásárhelyi polgármester, David Campanale, a BBC újságírója, Szabó Miklós gyerekorvos és jómagam. Nagy öröm számomra, hogy annak az éjszakának a hangulata, elhatározása, cselekvése azt eredményezte, hogy továbbra is együtt vagyunk, mindazok, akik annak a gondolatnak a jegyében elindultunk. Ami nem jelenti azt, hogy közben ne veszítettünk volna illúziókat, hajszálakat, ne gömbölyödtünk volna ki, ne változott volna meg sok minden bennünk és körülöttünk. Az azonban nem kérdőjelezhető meg, hogy a cél felé haladunk, amelyet végső soron úgy fogalmazhatunk meg, mint a nemzetegyesítés programját. Olyan cél, amelyhez egyre közelebb kerülünk.
– A korábbi években tapasztalt intézményi távolmaradás után az RMDSZ idén visszatérni látszik a tábor programjába. Keressünk ebben valamilyen üzenetet, vagy egyszerűen csak kiforrotta magából az idő?
– Két megjegyzést mindenképpen fontosnak tartok ebben a témában. Az egyik, hogy a tábor szervezőinek szándéka mindig is az erdélyi magyarságon belüli párbeszéd elősegítése, szorgalmazása volt. Sosem pártpolitikát folytattunk, mivel a nemzetpolitika nem rendelhető ez alá, és ez akkor is igaz, ha nem mindig sikerült megfelelni a kitűzött célnak. Ugyanakkor csak a vak nem látja, hogy változnak az RMDSZ-en belüli erőviszonyok, a nemzetpolitikán belüli viszonyrendszerek is. Úgy tűnik, akik a kezdetektől fogva a tusványosi gondolatiság jegyében politizáltak az RMDSZ-ben – elsősorban a székelyföldi fiatal politikai nemzedékre hegyezném ki a figyelmet –, megerősödtek a szervezeten belül, a befolyásuk növekedésének is betudható, hogy az RMDSZ visszatérni látszik Tusványosra. Nagypolitikai értelemben pedig nem mellékes, hogy az utóbbi időben sikerült választ találni az anyaország és az erdélyi magyarság közötti fontos nemzetpolitikai dilemmákra. A meghatározó szereplők közötti együttműködés jelentősége felértékelődött, megerősödött a próbáljuk megérteni a másik szempontjait típusú megfontolás. Ugyanakkor örülök, hogy véget érni látszik az az időszak, amikor a magyar–román viszonyt a süketek párbeszéde jellemezte, meggyőződésem, hogy elmozdultunk a holtpontról. A közelmúlt magyarellenes kirohanásai ellenére is érzékelem a jelenlegi román politikában azokat a lehetőségeket, amelyek visszavezethetnek bennünket az értelmes párbeszéd útjára.
– Erdélyi országjárása sokakban felkeltette az érdeklődést az elcsatolt területek iránt. Tudatos „népnevelésnek” szánta?
– Nem volt abban ilyenfajta tudatosság, a csángóság iránti rajongásom például egyszer még Romániából való, örökre szóló kitiltással is járt. 1985-ben hiába próbált figyelmeztetni Kallós Zoli bácsi, hogy ne menjünk Moldvába, mert erősen harapnak a szekusok, nem fogadtunk szót neki, így kerültem tiltólistára. 1989. december 22-én viszont elsőkként találtunk rá Szilágymenyőn Tőkés Lászlóra, a régi családi barátra, hiszen az ő édesapja az én ugyancsak református lelkész apámmal volt jó barát. Azt követően indult el Erdély anyaországiak általi újrafelfedezése, a nemzeti integráció folyamata. Ha van valami, ami az elmúlt 28 esztendőben meghatározta és egyfajta kontinuitásként jellemezte a Fideszt – és ez már aligha fog megváltozni a belátható politikai jövőben –, akkor ez a rácsodálkozás volt a magyarság, a nemzeti összetartozás erejére, a nemzetegyesítés jelentőségére. És én hálás vagyok, hogy ebben részt vehettem.
– A magyarság, a csángóság iránti régi keletű érdeklődése mostanában művészeti kiállítások formáját is ölti. A nemzetépítés újabb dimenziója?
– A nemzeti összetartozás jelensége rendkívül szerteágazó. Jómagam részben politikus vagyok, részben viszont érdeklődő értelmiségi, aki a nemzeti identitás kulturális szövetére is érzékenyen reagál. Nagyon ígéretesnek tartom, hogy létrejöttek azok a nemzeti alapintézmények, amelyek tudomány, kultúra, oktatás megkerülhetetlenségét szolgálják. Az én részben örökölt, részben felvállalt művészet iránti érdeklődésem fontos, a családunk pedig jelentős képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik, amelynek bemutatásával is érdemesnek találtam bizonyítani, milyen erősek az összetartozásunk szálai. A tavalyi Transzcendencia című kiállítás után idén Antal Imre csángó festő műveit állítjuk ki Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban, egy egészen egyedülálló életművet, amelyet méltatlanul kevéssé ismerünk. És a sorozatnak lehetnek még újabb állomásai.
NÉMETH ZSOLT
Politikus, közgazdász, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapítója. Budapesten született 1963. október 14-én, 1982-ben érettségizett a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy–szociológia szakán diplomázott 1987-ben, majd politikatudományt hallgatott az oxfordi St. Antony’s College-ben. A Fidesz egyik alapító tagja, 1989 és 1993 között kis megszakítással az országos választmány tagja, 1995 és 2003 között a párt egyik alelnöke. 1990 óta országgyűlési képviselő. 1998 és 2002 között, valamint 2010-től a magyar külügyminisztérium politikai, majd parlamenti államtitkára. 2002 és 2010 között az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. 1995-től a Széchenyi István Szakkollégiumi Egyesület elnöke, az Erdélyi Gyülekezet főgondnoka, majd tiszteletbeli főgondnoka, a Windsor Klub igazgatótanácsának tagja, a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés alelnöke, 1999 óta a Johannita Lovagrend tagja. Beszédeit, cikkeit tartalmazó könyve Magyar kibontakozás címmel jelent meg 2002-ben. A Hitünkből értékek következnek című, 2016-ban megjelent két kötet a 2002 és 2014 közötti beszédeiből, interjúiból és írásaiból válogat. Nős, három gyermek édesapja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tusványos egyik alapítója, Németh Zsolt minden évben kellemes izgalommal várja a szabadegyetem és diáktábor közeledtét. A politikussal kockázatokról és elvárásokról, valamint az RMDSZ-nek a magyar–magyar párbeszéd világába való visszatérési kísérletéről egyaránt beszélgettünk.
– Huszonhét év után milyen érzés hatalmasodik el önön az évnek ebben a szakaszában: jaj, Istenem, megint itt van, vagy hála Istennek újra itt van Tusványos?
– Inkább egy harmadik érzés vesz erőt rajtam, főleg azért, mert Tusványos munkával is jár, itt még nem annyira a szabadságot várja az ember. Olyasfajta izgalom, hogy az éppen soros rendezvénynek sikerül-e felnőnie ahhoz az elváráshoz, amely a Kárpát-medencében övezi ezt a tábort. A fellépés előtt álló színész hangulatához hasonlíthatnám ilyenkor az emelkedett adrenalinszint által befolyásolt lelkiállapotomat.
– A különböző események rendezői leginkább az utolsó utáni napot várják, amikor már túl vannak a nehezén. Ön mikor szokott megnyugodni, hogy na, ez is megvan?
– Ebben én sem különbözöm a szervezők többségétől, a vasárnap reggelt szeretem leginkább, amikor kijelenthetjük, hogy különösebb „balesetek” nélkül megúsztuk ezt a hetet. Mert a legfontosabb Tusványos esetében is az, hogy elkerüljük a tömegrendezvényekre jellemző kockázatokat. Sajnos, voltak már nekünk is súlyosabb baleseteink, de hála Istennek azt azért sikerült elkerülnünk, hogy erről legyen ismert Tusványos, és ez az elvárás most is a legfontosabbak között szerepel.
– A tábor eszmei tartalmának, a beszélgetéseken felmerülő témák minőségének és mélységének biztosítása is lehet „kockázati tényező”, hiszen bő negyedszázad után egyre nehezebb újra feltalálni a spanyolviaszt.
– Az ilyesfajta kockázatok elkerülésében sokat „segít” nekünk, hogy bizonytalan világban élünk. Különösen az elmúlt néhány esztendőben tapasztalhatjuk, hogy a rendszerváltozást követő adottságok meghatározó változáson mennek keresztül, és nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy újfajta helyzet kezd kialakulni a világ, Európa, a térség politikájában, de a nemzetpolitikában is. E vonatkozások természetesen nem függetleníthetők egymástól, nem tekinthetünk el ezek dominóhatásától. Úgy érzem, idén is sikerült jó jelszót találnunk – Tusványos, a biztos pont –, hiszen nagy szükségünk van arra, hogy újabb bizonyosságokat nyerjünk ebben a változó világban. Ennek a tábornak amúgy is mindig az volt a feladata, hogy ne csak kullogjon az események után, hanem próbálja meg körvonalazni a belátható jövőt. Ez a jelmondat azt az önbizalmat sugallja, hogy a magyar politika, mi, akik Tusványoson összegyűlünk, képesek vagyunk a helyzet objektív felmérésére, reális megoldások megtalálására.
– A közelmúltbeli néhány évben valóban elhangzott itt néhány olyan „prófécia”, amelyet aztán visszaigazolt a történelem. Az idei táborra tervezett témák milyen terveknek, vízióknak igyekeznek megágyazni?
– A legfontosabb talán az, hogy a saját lábunkra kell állnunk nekünk, magyaroknak, közép-európai polgároknak, egyéneknek. A szuverenitás fogalmának felértékelődésekor leginkább nem jogfilozófiai elvről van szó, vagy az Európai Unió reformjának politikai-filozófiai gondolatrendszeréről, hanem arról, hogy meg kell találnunk a nekünk szóló, számunkra legfontosabb válaszokat. Az erdélyi magyarság számára is lényeges, hogy egy saját útját járó országra, nemzeti közösségre támaszkodhat. Ha ebben képesek leszünk közös nevezőt kialakítani, annak mindannyian a haszonélvezői leszünk. Ha továbbra is képesek leszünk arra, hogy ne a feltétlen alkalmazkodás, hanem a reális helyzetértékelésen alapuló önálló, szuverén döntés jellemezzen bennünket, van esélyünk a talpon maradásra.
– Melyik számít az ön számára a táboralapítás legnagyobb, örök érvényű történetének?
– Egészen a forrásig érdemes visszamenni, addig a hosszú éjszakáig, amelyen megszületett a szabadegyetem gondolata. 1989. december 29-én egy kézdivásárhelyi tömbházlakásban hajnalba nyúlóan terveztük a jövőt, tele voltunk reménnyel és tenni akarással, amelynek folytatásaként másnap egy közös nyilatkozatot, Európa fiataljaihoz címzett felhívást is aláírtunk. Az idei tábornyitás hétfőjén egy veterántalálkozót készülünk tartani, amelyen reményeink szerint mi, aláírók valamennyien jelen leszünk: Török Sándor későbbi kézdivásárhelyi polgármester, David Campanale, a BBC újságírója, Szabó Miklós gyerekorvos és jómagam. Nagy öröm számomra, hogy annak az éjszakának a hangulata, elhatározása, cselekvése azt eredményezte, hogy továbbra is együtt vagyunk, mindazok, akik annak a gondolatnak a jegyében elindultunk. Ami nem jelenti azt, hogy közben ne veszítettünk volna illúziókat, hajszálakat, ne gömbölyödtünk volna ki, ne változott volna meg sok minden bennünk és körülöttünk. Az azonban nem kérdőjelezhető meg, hogy a cél felé haladunk, amelyet végső soron úgy fogalmazhatunk meg, mint a nemzetegyesítés programját. Olyan cél, amelyhez egyre közelebb kerülünk.
– A korábbi években tapasztalt intézményi távolmaradás után az RMDSZ idén visszatérni látszik a tábor programjába. Keressünk ebben valamilyen üzenetet, vagy egyszerűen csak kiforrotta magából az idő?
– Két megjegyzést mindenképpen fontosnak tartok ebben a témában. Az egyik, hogy a tábor szervezőinek szándéka mindig is az erdélyi magyarságon belüli párbeszéd elősegítése, szorgalmazása volt. Sosem pártpolitikát folytattunk, mivel a nemzetpolitika nem rendelhető ez alá, és ez akkor is igaz, ha nem mindig sikerült megfelelni a kitűzött célnak. Ugyanakkor csak a vak nem látja, hogy változnak az RMDSZ-en belüli erőviszonyok, a nemzetpolitikán belüli viszonyrendszerek is. Úgy tűnik, akik a kezdetektől fogva a tusványosi gondolatiság jegyében politizáltak az RMDSZ-ben – elsősorban a székelyföldi fiatal politikai nemzedékre hegyezném ki a figyelmet –, megerősödtek a szervezeten belül, a befolyásuk növekedésének is betudható, hogy az RMDSZ visszatérni látszik Tusványosra. Nagypolitikai értelemben pedig nem mellékes, hogy az utóbbi időben sikerült választ találni az anyaország és az erdélyi magyarság közötti fontos nemzetpolitikai dilemmákra. A meghatározó szereplők közötti együttműködés jelentősége felértékelődött, megerősödött a próbáljuk megérteni a másik szempontjait típusú megfontolás. Ugyanakkor örülök, hogy véget érni látszik az az időszak, amikor a magyar–román viszonyt a süketek párbeszéde jellemezte, meggyőződésem, hogy elmozdultunk a holtpontról. A közelmúlt magyarellenes kirohanásai ellenére is érzékelem a jelenlegi román politikában azokat a lehetőségeket, amelyek visszavezethetnek bennünket az értelmes párbeszéd útjára.
– Erdélyi országjárása sokakban felkeltette az érdeklődést az elcsatolt területek iránt. Tudatos „népnevelésnek” szánta?
– Nem volt abban ilyenfajta tudatosság, a csángóság iránti rajongásom például egyszer még Romániából való, örökre szóló kitiltással is járt. 1985-ben hiába próbált figyelmeztetni Kallós Zoli bácsi, hogy ne menjünk Moldvába, mert erősen harapnak a szekusok, nem fogadtunk szót neki, így kerültem tiltólistára. 1989. december 22-én viszont elsőkként találtunk rá Szilágymenyőn Tőkés Lászlóra, a régi családi barátra, hiszen az ő édesapja az én ugyancsak református lelkész apámmal volt jó barát. Azt követően indult el Erdély anyaországiak általi újrafelfedezése, a nemzeti integráció folyamata. Ha van valami, ami az elmúlt 28 esztendőben meghatározta és egyfajta kontinuitásként jellemezte a Fideszt – és ez már aligha fog megváltozni a belátható politikai jövőben –, akkor ez a rácsodálkozás volt a magyarság, a nemzeti összetartozás erejére, a nemzetegyesítés jelentőségére. És én hálás vagyok, hogy ebben részt vehettem.
– A magyarság, a csángóság iránti régi keletű érdeklődése mostanában művészeti kiállítások formáját is ölti. A nemzetépítés újabb dimenziója?
– A nemzeti összetartozás jelensége rendkívül szerteágazó. Jómagam részben politikus vagyok, részben viszont érdeklődő értelmiségi, aki a nemzeti identitás kulturális szövetére is érzékenyen reagál. Nagyon ígéretesnek tartom, hogy létrejöttek azok a nemzeti alapintézmények, amelyek tudomány, kultúra, oktatás megkerülhetetlenségét szolgálják. Az én részben örökölt, részben felvállalt művészet iránti érdeklődésem fontos, a családunk pedig jelentős képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik, amelynek bemutatásával is érdemesnek találtam bizonyítani, milyen erősek az összetartozásunk szálai. A tavalyi Transzcendencia című kiállítás után idén Antal Imre csángó festő műveit állítjuk ki Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban, egy egészen egyedülálló életművet, amelyet méltatlanul kevéssé ismerünk. És a sorozatnak lehetnek még újabb állomásai.
NÉMETH ZSOLT
Politikus, közgazdász, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor egyik alapítója. Budapesten született 1963. október 14-én, 1982-ben érettségizett a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy–szociológia szakán diplomázott 1987-ben, majd politikatudományt hallgatott az oxfordi St. Antony’s College-ben. A Fidesz egyik alapító tagja, 1989 és 1993 között kis megszakítással az országos választmány tagja, 1995 és 2003 között a párt egyik alelnöke. 1990 óta országgyűlési képviselő. 1998 és 2002 között, valamint 2010-től a magyar külügyminisztérium politikai, majd parlamenti államtitkára. 2002 és 2010 között az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. 1995-től a Széchenyi István Szakkollégiumi Egyesület elnöke, az Erdélyi Gyülekezet főgondnoka, majd tiszteletbeli főgondnoka, a Windsor Klub igazgatótanácsának tagja, a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés alelnöke, 1999 óta a Johannita Lovagrend tagja. Beszédeit, cikkeit tartalmazó könyve Magyar kibontakozás címmel jelent meg 2002-ben. A Hitünkből értékek következnek című, 2016-ban megjelent két kötet a 2002 és 2014 közötti beszédeiből, interjúiból és írásaiból válogat. Nős, három gyermek édesapja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 15.
Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)