„Több mint erdélyi, több mint magyar”
Erdély- és Partium-szerte kiállításmegnyitókkal, díjátadókkal, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal ünneplik a magyar kultúra napját, amelyet 1989 óta tartanak január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
Gazdag kulturális felhozatallal: kiállításmegnyitókkal, díjátadókkal, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal ünneplik Erdély- és Partium-szerte a magyar kultúra napját, amelyet 1989 óta tartanak január 22-én annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
Vasárnap adják át Kolozsváron az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat, a magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez megkülönböztetett módon hozzájárulnak. Vasárnap 17 órától a sétatéri Kaszinó épületében tartandó díjátadó gálán az RMDSZ idén is három jeles erdélyi magyar művészt méltat. Az eseményen ünnepi beszédet mond Kelemen Hunor szövetségi elnök, a gálát Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista előadóestje zárja.
Irodalmi estek és Szoborerdő Háromszéken
Háromszéken is gazdag kulturális kínálat várja az érdeklődőket. A román kultúra napja és a magyar kultúra napja között, pénteken 18 órától kerül sor a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Bod Péter Megyei Könyvtár társszervezésében arra a közönségtalálkozóra és felolvasóestre, amelynek meghívottjai Andrei Dósa és Robert G. Elekes brassói költők. Beszélgetőtársaik a rendezvényen Adrian Lăcătuş irodalomkritikus és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató. A rendezvényen a nyelvek és kultúrák egymás mellett éléséről, azok egybehangol(ód)ásáról, identitásról és alkotói énről is szó lesz.
Szintén pénteken, 13 órától a Kovásznai Művelődési Központban a sepsiszentgyörgyi Evilági együttes és a kovásznai HANGfoglalás együttes közös koncertjére kerül sor, közreműködnek a Kőrösi Csoma Sándor- gimnázium diákjai. Alkalmi Szélhárfa címmel a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban a Székely Nemzeti Múzeum társszervezésében kerül sor Fekete Vince és Lövétei Lázár László költők irodalmi estjére szombaton 18 órától.
Kézdivásárhelyen tárlatnyitóval ünnepelnek: Ilés-Muszka Rudolf és Vargha Mihály, a helyi Nagy Mózes-gimnázium rajztagozatának első-, illetve második generációs növendékei, a Kosztándi és Vetró házaspár tanítványai negyven évvel első iskolai kiállításuk után közös tárlatot mutatnak be Szoborerdő címmel. A kiállítás szombaton 18 órától nyílik a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban. A közös iskolai évek óta életútjaik elváltak: Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházán él, Vargha Mihály a sepsiszentgyörgyi múzeum igazgatója. Bár mindketten egyéni útjukat járják, művészetükben ennyi év távlatából is felfedezhetők hasonlóságok.
Ignácz Rózsa írónő emlékezete
A Balassi Intézet, Magyarország kulturális központja a szentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házzal január 22-én 18 órakor vetítéssel egybekötött szakmai beszélgetést tart Oláh Katalin filmrendezővel, valamint Csukás Sándor operatőrrel, az Ignácz Rózsáról, valamint az Erdős Renééről szóló dokumentumfilmek alkotóival. Ignácz Rózsa életének és munkásságának megismerésével bepillanthatunk az irodalmi élet mellett a színház világába is. Ignácz Rózsa könyvei elsősorban az erdélyi magyarság történelmi viszontagságairól és színháztörténetünk nagy alakjairól szólnak. Már első írásainak megjelenését követően a magyar prózaírás egyéni stílusú folytatójaként üdvözölték méltatói. Kodolányi János így jellemezte: „Több mint erdélyi, több mint magyar, több mint református, több mint asszony, mint anya és feleség. A teljes ember jelent meg.”
Bányatemetések Marosvásárhelyen
Marosvásárhelyen színházi előadásokkal is ünneplik a kultúra napját: a nemzeti színház közölte, sikersorozatuk utolsó állomásához érkeztek a „Bányák”, azaz Székely Csaba Bányavirág és Bányavakság című színműveinek előadásai a Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió színrevitelében.
A Bányavirág című színművet Sebestyén Aba rendezésében 2011. október 9-én mutatta be a Tompa Miklós Társulat. A premier előtt a szerző így írt ajánló soraiban: „Székelyföldön kétszer nagyobb az öngyilkosságok aránya, mint egész Romániában. Senki nem tudja, miért. Egyesek a zord időjárással, a hegyvidék ridegségével magyarázzák. Mások azzal, hogy a bicskához gyakran nyúló falusi székelyek számára más az emberi élet értéke. Az ő világukban a Nap hamarabb nyugszik le. Minél hamarabb, annál jobb. (...) A szerencsétlen sorsok és a sok lemondás ellenére a Bányavirág nem egy komor darab.”
A Bányavakság premierjére szintén a Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió koprodukciójában került sor 2012. szeptember 23-án. Az előadás ismertetője szerint a korrupció és a nacionalizmus két olyan probléma, ami Székelyföldön markánsan jelen van, de erről nem illik beszélni. A Bányavakság nem azért beszél róluk, mert nem illik, hanem mert ezek a problémák léteznek, fertőznek, és képesek veszélyes méreteket ölteni. A két előadásnak összesen 130 alkalommal tapsolhatott a közel 20 ezer néző Bukaresttől Pécsig 23 különböző városban. A Bányavakság „előadás-temetésére” szombaton 20 órától, a Bányavirágéra vasárnap 20 órától várják a nagyérdeműt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében.
Gittai István költőt köszöntik Nagyváradon
Nagyváradon is több kultúranapi rendezvény várja a közönséget. Gittai István költőt legújabb kötetének bemutatójával köszöntik 70. születésnapja alkalmából. A Bihar megyei Tóti községben született költő Budapesten él. A Várad folyóirat egyik alapítóját a kerek évfordulón Létesszencia című, a Várad és a Holnap Kulturális Egyesület közös gondozásában megjelent kötetével ünneplik. A hetven számozott példányban is elkészült könyv bemutatóját – a magyar kultúra hete részeként – január 20-án, pénteken 18 órától tartják a Teleki utcai Illyés Gyula Könyvesboltban. A szerzőt Szűcs László méltatja, közreműködik Szabó Eduárd színművész.
Sebestyén Márta és Andrejszki Judit kultúranapi koncertjét vasárnap 18 órától láthatja-hallhatja a közönség a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) székhelyén. Szintén a PKE ad otthont Szabó Réka képzőművész egyéni tárlatának, amely a vasárnap 17 órától nyílik meg, a kiállítást dr. Onucsán Miklós képzőművész, a PKE docense méltatja. Szabó Réka az egyetem képzőművészeti szakának végzettje, munkáiban mindig igyekszik valamilyen eszmét is megjeleníteni, soha nem elégszik meg a látvánnyal. Betű és kép között elmosódnak a határok, a jelentés a betűkből álló képből és a képnek alárendelődő betűkből áll össze.
Kölcsey-díjakat adnak át Aradon
Hagyományosan a magyar kultúra napján, január 22-én adják át az aradi Kölcsey Egyesület Kölcsey-díjait, amelyekkel olyan személyiségek tevékenységét ismerik el, akik az Arad megyei magyar közösségért, kultúrájáért tettek érdemlegeset. A Kölcsey Egyesület a legrégebbi aradi magyar civil szervezet, a Kölcsey-díjat pedig 2004 óta adják át. Idén a Pro Urbe-díjas Cziszter Kálmán építésznek, aradi szaktekintélynek, az RMDSZ volt megyei és helyi önkormányzati képviselőjének a város épített örökségének védelmében és a Kölcsey Egyesület támogatásában kifejtett szerepéért, valamint az aradi származású Piroska házaspárnak, Katalinnak és Istvánnak, a város színháztörténetének kutatásában kifejtett munkájáért adják át az elismerést.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Totális háború
Totálissá kezd válni a háború, amelyet a Szociáldemokrata Párt (PSD) annak érdekében vív, hogy teljes egészében uralma alá hajtsa az országot a tavalyi választási győzelem után.
A politikai harc az igazságszolgáltatásra és valószínűleg a hírszerző szolgálatra (SRI) is átterjedt – bár ez utóbbi esetében nehéz kibogozni, hogy ki kivel van, és mi a valódi tétje a kiszivárogtatásoknak.
A SRI kapcsán csupán egy dolog vehető biztosra: az, hogy a homály és a bizonytalanság azt követően is fennáll, hogy Florin Coldeát, a szolgálat igazgatóhelyettesét és operatív vezetőjét „saját kezdeményezésére” tartalékállományba helyezték. A közlemény, amely szerint az ellene a korrupciós ügyei miatt szökésben lévő, és nemzetközi körözés alatt álló volt szociáldemokrata képviselő, Sebastian Ghiţă által megfogalmazott vádakat alaptalannak találták, ezért a hivatalába való visszahelyezését javasolták, azonban ő a „katonai becsületére” hivatkozva inkább a felmentését kérte, mérsékelten hihető. Inkább olybá tűnik, hogy a szolgálat a külvilág felé úgy próbálta elsimítani a kényelmetlen affért, hogy abból se az intézménynek, se a vélhetően bizonyos mértékig valóban sáros Coldeának ne származzon kára, és lehetőleg senki se feszegesse tovább az ügyet. A kérdés most az, hogy a SRI működését felügyelő parlamenti bizottság milyen mértékben lesz képes az ügy mélyére hatolni a vizsgálat során.
A másik kérdés az, kinek az érdekét szolgálják Ghiţă leleplezései? A rossz kémregénybe illő színjáték – a szökevény politikus a rejtekhelyéről saját tévéjének küldött videoüzenetekben próbálja a hírszerzés és a korrupcióellenes ügyészség Egyesült Államok által feltétlen támogatásban részesített vezetőjét befeketíteni – alapján az a következtetés is levonható, hogy belső harc zajlik, és az eddig háttérbe szorult oldal a szociáldemokraták választási győzelmét kihasználva próbálta meg – végül sikerrel – félreállítani a másik oldal képviselőjét a testület éléről. (Aki esetében szintén nem kizárható, hogy az amerikai érdekeknek megfelelő vonalat képviselte a szolgálaton belül.)
A jelek szerint Laura Kövesi, a korrupcióellenes ügyészség (DNA) főügyésze ugyanennyire kényelmetlen, hiszen Coldea mellett az ő befeketítése érdekében is mindent megtesznek. Sőt megtörténhet, hogy az ő és Coldea bemószerolását célzó híresztelések fő célja elsősorban az igazságszolgáltatásba vetett lakossági bizalom megingatása volt, hogy ezzel is sikerüljön megágyazni azoknak a kormányrendeleteknek, amelyekben részleges közkegyelmet hirdettek volna, illetve a Btk.-t kívánta módosítani a kormány. Ez Klaus Johannis államfő gyors közbelépésének hála meghiúsult, azonban egyértelmű, hogy a kormány a továbbiakban is mindent megtesz a módosítások keresztülvitele érdekében.
Az indok – a börtönök túlzsúfoltsága – akár még hihető is lenne, azonban a körülmények miatt a kormány igyekezete nem kicsit gyanús. Egyrészt fű alatt az utolsó pillanatban próbálták becsempészni a napirendi pontok közé – az ezt cáfoló kijelentések hitelét nagymértékben csökkenti, hogy a közkegyelem a kormányülés napjáig elkövetett bűncselekményekre vonatkozott volna –, másrészt az sem a jóhiszeműség jele, hogy enyhítenék az összeférhetetlenség és a hivatali visszaélés büntethetőségét, és ez utóbbinak eleve bizonyos összegű károkozáshoz kötnék a bűncselekménnyé nyilvánítását. Az ügyészségek tiltakozása érthető még akkor is, ha tudjuk, hogy sok esetben az igazságszolgáltatás sem működik kifogástalanul, és fölmerülhet a gyanú, hogy a vádemelések vagy az ítélethozatalok politikai érdekeket szolgálnak.
Most azonban nagyon úgy tűnik, a kormány módosításai is politikai érdekek kiszolgálását célozzák: egyrészt a baráti politikusok és üzletemberek büntetésének csökkentését, illetve büntethetőségük megakadályozását, másrészt – és ez a fő – azt, hogy a PSD elnöke, Liviu Dragnea megússza a felelősségre vonást az ellene hivatali visszaélésre való felbujtás miatt zajló perben. Márpedig láthattuk: ennek érdekében bármire hajlandóak, és nincsenek skrupulusaik. (Magyar szempontból az érdekes az, hogy a kormánnyal parlamenti támogatási megállapodást aláíró RMDSZ legalább a színfalak mögött jelzi-e a Dragnea–Grindeanu-tandemnek, hogy ez azért nem korrekt, vagy úgy gondolják: ez az egész úgy van rendben, ahogy van, hisz akár még nekik is jól jöhet. Ha ez utóbbi eset áll fenn, akkor nincs miért csodálkozni, ha sokan csak a „romániai magyar PSD” epitheton ornansszal illetik a szövetséget.)
Egy dolog biztos: a kormány trükközését megakadályozni kívánó oldal diadala az ügy tétje miatt korántsem végleges. Ez még csak az egyik első csata volt, a neheze pedig még hátravan.
Totálissá kezd válni a háború, amelyet a Szociáldemokrata Párt (PSD) annak érdekében vív, hogy teljes egészében uralma alá hajtsa az országot a tavalyi választási győzelem után.
A politikai harc az igazságszolgáltatásra és valószínűleg a hírszerző szolgálatra (SRI) is átterjedt – bár ez utóbbi esetében nehéz kibogozni, hogy ki kivel van, és mi a valódi tétje a kiszivárogtatásoknak.
A SRI kapcsán csupán egy dolog vehető biztosra: az, hogy a homály és a bizonytalanság azt követően is fennáll, hogy Florin Coldeát, a szolgálat igazgatóhelyettesét és operatív vezetőjét „saját kezdeményezésére” tartalékállományba helyezték. A közlemény, amely szerint az ellene a korrupciós ügyei miatt szökésben lévő, és nemzetközi körözés alatt álló volt szociáldemokrata képviselő, Sebastian Ghiţă által megfogalmazott vádakat alaptalannak találták, ezért a hivatalába való visszahelyezését javasolták, azonban ő a „katonai becsületére” hivatkozva inkább a felmentését kérte, mérsékelten hihető. Inkább olybá tűnik, hogy a szolgálat a külvilág felé úgy próbálta elsimítani a kényelmetlen affért, hogy abból se az intézménynek, se a vélhetően bizonyos mértékig valóban sáros Coldeának ne származzon kára, és lehetőleg senki se feszegesse tovább az ügyet. A kérdés most az, hogy a SRI működését felügyelő parlamenti bizottság milyen mértékben lesz képes az ügy mélyére hatolni a vizsgálat során.
A másik kérdés az, kinek az érdekét szolgálják Ghiţă leleplezései? A rossz kémregénybe illő színjáték – a szökevény politikus a rejtekhelyéről saját tévéjének küldött videoüzenetekben próbálja a hírszerzés és a korrupcióellenes ügyészség Egyesült Államok által feltétlen támogatásban részesített vezetőjét befeketíteni – alapján az a következtetés is levonható, hogy belső harc zajlik, és az eddig háttérbe szorult oldal a szociáldemokraták választási győzelmét kihasználva próbálta meg – végül sikerrel – félreállítani a másik oldal képviselőjét a testület éléről. (Aki esetében szintén nem kizárható, hogy az amerikai érdekeknek megfelelő vonalat képviselte a szolgálaton belül.)
A jelek szerint Laura Kövesi, a korrupcióellenes ügyészség (DNA) főügyésze ugyanennyire kényelmetlen, hiszen Coldea mellett az ő befeketítése érdekében is mindent megtesznek. Sőt megtörténhet, hogy az ő és Coldea bemószerolását célzó híresztelések fő célja elsősorban az igazságszolgáltatásba vetett lakossági bizalom megingatása volt, hogy ezzel is sikerüljön megágyazni azoknak a kormányrendeleteknek, amelyekben részleges közkegyelmet hirdettek volna, illetve a Btk.-t kívánta módosítani a kormány. Ez Klaus Johannis államfő gyors közbelépésének hála meghiúsult, azonban egyértelmű, hogy a kormány a továbbiakban is mindent megtesz a módosítások keresztülvitele érdekében.
Az indok – a börtönök túlzsúfoltsága – akár még hihető is lenne, azonban a körülmények miatt a kormány igyekezete nem kicsit gyanús. Egyrészt fű alatt az utolsó pillanatban próbálták becsempészni a napirendi pontok közé – az ezt cáfoló kijelentések hitelét nagymértékben csökkenti, hogy a közkegyelem a kormányülés napjáig elkövetett bűncselekményekre vonatkozott volna –, másrészt az sem a jóhiszeműség jele, hogy enyhítenék az összeférhetetlenség és a hivatali visszaélés büntethetőségét, és ez utóbbinak eleve bizonyos összegű károkozáshoz kötnék a bűncselekménnyé nyilvánítását. Az ügyészségek tiltakozása érthető még akkor is, ha tudjuk, hogy sok esetben az igazságszolgáltatás sem működik kifogástalanul, és fölmerülhet a gyanú, hogy a vádemelések vagy az ítélethozatalok politikai érdekeket szolgálnak.
Most azonban nagyon úgy tűnik, a kormány módosításai is politikai érdekek kiszolgálását célozzák: egyrészt a baráti politikusok és üzletemberek büntetésének csökkentését, illetve büntethetőségük megakadályozását, másrészt – és ez a fő – azt, hogy a PSD elnöke, Liviu Dragnea megússza a felelősségre vonást az ellene hivatali visszaélésre való felbujtás miatt zajló perben. Márpedig láthattuk: ennek érdekében bármire hajlandóak, és nincsenek skrupulusaik. (Magyar szempontból az érdekes az, hogy a kormánnyal parlamenti támogatási megállapodást aláíró RMDSZ legalább a színfalak mögött jelzi-e a Dragnea–Grindeanu-tandemnek, hogy ez azért nem korrekt, vagy úgy gondolják: ez az egész úgy van rendben, ahogy van, hisz akár még nekik is jól jöhet. Ha ez utóbbi eset áll fenn, akkor nincs miért csodálkozni, ha sokan csak a „romániai magyar PSD” epitheton ornansszal illetik a szövetséget.)
Egy dolog biztos: a kormány trükközését megakadályozni kívánó oldal diadala az ügy tétje miatt korántsem végleges. Ez még csak az egyik első csata volt, a neheze pedig még hátravan.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Nincs kegyelem: újabb tüntetések erdélyi városokban
Több városban tüntettek csütörtök este a közkegyelmi rendelet és a büntető törvénykönyvek tervezett módosítása ellen.
Temesváron Az Opera téren körülbelül ezer személy gyűlt össze a csütörtök esti tüntetésre, hogy tiltakozzanak a tervezett rendeletek ellen, amelyek szerintük egyes politikusokat, üzletembereket és köztisztviselőket segítenének abban, hogy kivonják magukat a büntetőjogi felelősségrevonás alól – számolt be az Agerpres.
A tüntetők olyan feliratokat tartottak a magasba, mint például „Kérjük, bocsássatok meg nekünk, nem tudunk annyit termelni, mint amennyit ti elloptok”, „Egy demokráciában a tolvajok a börtönben ülnek”, „Demokráciát akarunk amnesztia nélkül”, „Börtönbe, ne kormányba” és „A korrupció öl”.
A tüntetők megkerülték az Opera teret, majd visszatértek az opera elé, ahol az Országos Korrupcióellenes Ügyészség főügyészét, Laura Codruţa Kövesit támogató jelszavakat skandáltak. Temesváron a tüntetők ígéretet tettek, hogy a következő estéken visszatérnek a tiltakozás helyszínére.
Brassóban a prefektúra előtt gyűlt össze mintegy 300 tiltakozó, hogy kifejezze felháborodását a közkegyelmi rendelet tervezetével és a Btk. tervezett módosításával szemben. A tüntetők piros lapokat lobogtattak, és azt kiabálták: „Börtönbe Dragneával!”, "Codruţa, ne feledd, mi a te pártodon vagyunk!”, „A DNA vigyen el titeket!”.
„Azok az emberek, akik 27 éven át loptak, most külön törvényeket akarnak saját maguk számára” – mondta az egyik résztvevő, hozzátéve, polgári kötelességének érezte, hogy megvédje jogait azokkal szemben, akik lábbal akarják tiporni a demokrácia elveit. Az Agerpres beszámolója szerint a tüntetők elvonultak a Szociáldemokrata Párt (PSD) székházáig, majd visszatértek a prefektúra elé. A megmozdulás incidensek nélkül ért véget.
Nagyszeben központjában mintegy 200 személy töntetett csütörtök este a közkegyelmi rendelet tervezete és a Btk. tervbe vett módosítása ellen. Egyes tiltakozók PSD-ellenes feliratokat emeltek a magasba. A tüntetők között volt a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) néhány tagja. A nagyszebeni városháza február elsejéig, 18 és 20 óra közötti időszakra engedélyezte a tervezett kormányrendeletek elleni tiltakozó akciókat. Csütörtök este mínusz 7 fok volt Nagyszebenben.
Krónika (Kolozsvár)

Koszorúzás Sződemeteren
Mint minden évben, idén is megrendezésre kerül a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Sződemeteri Református Leányegyházközség szervezésében a Magyar Kultúra Napjáról való megemlékezés Sződemeteren, Himnuszunk költőjének szülőfalujában. Az eseményre január 22-én, vasárnap délután 3 órától kerül sor a református templom udvarán álló Kölcsey-szobor mellett. Áhítatot tart ft. Csűry István püspök, köszöntő beszédet mond Pakulár István lelkipásztor, Kiskasza Balázs tasnádi alpolgármester és a tasnádi RMDSZ elnöke. Rövid ünnepi műsort követően a résztvevők megkoszorúzzák a Kölcsey-szobrot. Minden érdeklődőt szeretettel várnak a szervezők.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az előd költőre emlékeztek
A nagyváradi Kiss Stúdió Színház idei első irodalmi estéjének keretében ezúttal a magyar irodalom egy kevésbé emlegetett költőjét, Vajda Jánost idézték meg, aki – mint elhangzott – hidat képezett a Petőfi-generáció és a XX. század nagy költői közt, és akinek idén kettős kerek évfordulója van, hiszen 190 éve született és 120 éve hunyt el.
„Ha egy melléknévvel kéne illetnünk őt, ahogy az a korban divatos volt, úgy nevezhetnénk, hogy az előd költő. Ugyanis ő volt az, akit az utána következő generáció egyértelműen az elődjének tekintett” – hangsúlyozta az életművet méltató Molnár Judit magyartanár, közíró. Mint hozzátette: Kosztolányi is Vajdát nevezi az első modern költőnek, aki – bár Petőfi kortársa volt – verseiben mégis túllépte a Petőfi-generáció szemléletmódját.
Az előadás keretében Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek olvastak fel Vajda János műveiből, melyek jól megrajzolták a költő szellemi portréját. Közéleti ember volt, akit érdekelt, ami körülötte történik, foglalkoztatta a haza, a nép sorsa. Elítélően írt a kiegyezésről, és más kortársaival ellentétben soha nem békélt meg. A nagyközönség mégis leginkább szomorú szerelmes verseiről ismeri, melyekben a boldogtalanul szeretett és soha el nem feledett Ginához fűződő érzelmeit írta le.
Az emlékest keretében Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos előadásában elhangzottak többek közt a Húsz év mulva (Gina emlékkönyvébe), A nemzethez, A virrasztók, Az üstökös, a Nádas tavon, a Harminc év után és az Emléksorok című költemények.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Apad a diáklétszám
A szentgyörgyi polgármesteri hivatal által megrendelt tanulmányból kiderült, az elmúlt öt év alatt a megyeszékhelyi diákság létszáma jelentősen csökkent, átszámítva körülbelül 37 iskolai osztály létszámával, jelentette az Agerpres. A 2012–2013-as tanév óta 941 diákkal és óvodással csökkent a létszám, ennek elsősorban a gyenge natalitás az oka. A csökkenés nem oszlik el egyenletesen, bizonyos tanintézményeket jobban érintett, másokat kevésbé. A Kós Károly Szakközépiskola 250 diákot vesztett (41,7%), a Gödri Ferenc-iskola 273-at, (38,8%), az Ady Endre-iskola 133-at, (18,8%), a Constantin Brâncuși Szakközépiskola 78-at (17%). Gyarapodott a Református Kollégium 207 diákkal (65,9%), a Nicolae Colan-iskola 51-gyel, (7,7%), a Néri Szent Fülöp 23-mal (4,8%). A csökkenés okai közé sorolja a tanulmány a gyenge születési ráta mellett a lakóhely-változtatásokat, elvándorlást, iskolaelhagyást. 1996–2013 között a megyeszékhelyi iskolások létszáma 17.642-ről 11.553-ra esett vissza, a csökkenés 34,51%-os.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Markótalanítás
A parlamenti választásokat, úgy tűnik, némi átrendeződés követte/követi az RMDSZ-ben. Több mint szimbolikus fejlemény az, hogy – ha megengednek egy költői képet – négy lovasának kíséretében Markó Béla végre kilovagolt a füstölgő romok közül. Őt követően lemondott a magyar baloldallal jó viszonyt ápoló ügyvezető elnök, majd kisebb vihar kavarta fel a pártsajtó tápanyagban gazdag iszapját is: egy baloldali hetilap megszűnt, egy hírportálnál pedig elbocsátások történtek.
El is indultak a találgatások, hogy milyen oksági összefüggések kötik az eseményeket egymáshoz. A legnyilvánvalóbbnak tűnő magyarázat szerint – felmelegítve egy többéves szóviccet – „markótalanítás” szemtanúi vagyunk. Vagyis hogy a korábbi szövetségi elnök és bizalmi körének nyugdíjazásával végre elérte az észlelhetőség szintjét, és kibontakozhat a már 6 éve regnáló elnök politikai akarata. Ez jó eséllyel nem merül ki majd néhány személycserében, ezt jelzi a nyilvánosság, a hivatalos narratíva várható áthangolása is.
A „markótalanítás” legfontosabb stratégiai kérdése az anyaországgal való viszony újraépítése. Ez a folyamat már az önkormányzati választások tájékán beindult, az RMDSZ elnöke – talán megirigyelve vagy megelégelve a helyi szervezetek élvezte Fidesz-támogatás előnyeit – többször is találkozót kezdeményezett Orbán Viktorral, majd mérvadó gesztussal kiállt a Fidesz külpolitikai stratégiáját szolgáló népszavazási kampány mellett. Cserébe, a kölcsönösség jegyében a Fidesz vezető politikusai átkampányoltak az itteni választási hajrában. A szavazás eredményei – legalábbis a szövetség szemszögéből – igazolni látszanak a kölcsönös közreműködést.
A személyi ambíción túl, már hogy Orbán segítségével erősít itthoni pozícióján Kelemen, maga köré görbítve az erdélyi hatalmi teret, az is üdvözlendő lenne, ha a kölcsönös előnyök tudatában stratégiai együttműködéssé fejlődne a viszony Budapest és Kolozsvár között. E mellett egyaránt szólnak nemzetpolitikai és reálpolitikai érvek. Sőt, a hűvös budapesti-bukaresti kapcsolatok tükrében az RMDSZ felértékelődhet, és egy háromszereplős együttműködés akár nemzetközi jelentőségűvé is válhat. Ebből pedig, az esetleg ideológiai feszültségek dacára, a romániai magyar közösség is profitálhat.
Pozsony János Csaba
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hidegrázás van, babám!
Ha hiányzik a még most is kommunistáknak Romániában egy hervadt, véreres sziromlevél – ette fene, odafuvintom. Ugyanis a Román Kommunista Párt – köztudott, lapunk is írt róla – annak idején tételesen és lappangó, sunyi törvényerővel kijelentette, húsz év teltével nem lesznek ám itt nemzeti kisebbségek! Az is igaz, hogy még maradunk kicsinyég, úgy két-háromszáz esztendeig, ha Isten is segít. Segítségünkre sietett azonban az Orbán-kormány, és nem is önzetlenül, hiszen ha iskolákkal, ösztöndíjakkal, vállalkozók támogatásával, miegymással segít bennünket, itthoni árvákat, abból bizony Romániának s a román népnek is haszna van. Ilyen egyszerű ez a képlet.
Azt viszont kedvetlenül és köpetingerrel fogadjuk mi, „határon túliak”, ahogy szétmaszatolja a magyarországi sajtó, a televízió legnagyobb és megtartó kincsünket, az anya- a magyar nyelvet. És ezt nem íróként, egykori és „mai” tanárként mondom, de mondja mellettem sok ezer ember és mind fölháborodottan. 
Megfagyunk az idegenségben is, ebben a télben is, az elnyomatásban is, ám az ún. magyar rádiók, tévék nem rendkívüli, szélsőséges  elnyomatásról, hidegrázásig menő fagyról szólnak tízpercenként, hanem extrém hidegről. Szituációkról beszélnek, generációkról – és nem veszik észre, mert senki nem kötelezi az adott szerkesztőségekben, hogy magyarul kellene ám szólni, emberek!
A generációk mindeközben satnya és penészes nyelven halnak el s ki a nemzetből. Átveszi bizony a kisebbségi hidegrázásban ezt az „extrém” nyelvet az egyetemi képzés nyelve is, amíg még lehet ilyen magyar nyelven beszélni a menedzserképzőben például. Hidegrázás van, babám!
Helyzet van, babám! És ebben a helyzetben szituációzunk a „többség” legnagyobb örömére, hiszen magunk robbantgatjuk nemzeti értékünket, az anyanyelv kincsét. De hát a magyar televízióban, a szerkesztőségekben nincs egy ember sem, aki azt mondaná: hallod-e, Ivette, Meláni, Richárd barátom, ezt a kéziratot és az utána jövő hasonlókat én le nem adom, közre nem nyújtom, míg magyarul meg nem tanulsz írni!
Voltam Pestbudán főszerkesztő is, szerkesztősködtem több lapnál is, és – megszokták a nyelvi igényt a külső és belső munkatársak. Ám most úgy rémlik – sajnos, a kisebbségekben is –, hogy az tűnik műveltnek, aki nem magyarul beszél, hanem műveltül.
Szánalmas szituáció.
Czegő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy előadás utórezgései 
A szakmai megújulás rejtett buktatói
Kovács Csaba magyarországi építész, belsőépítész, egyetemi tanár decemberben Hagyomány és megújulás kettőse az alkotó építészetben címmel tartott vetített képes előadást a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Értékes eszmefuttatása felkeltette a jelenlévő szakemberek érdeklődését is, akik közül Ördög Csaba építész székelyföldi viszonylatban gondolta át a hallottakat, és fogalmazta meg számunkra az azzal kapcsolatos véleményét.
Ördög Csabában a Kászonokban egyetemistaként tett tanulmányútja során, a több mint 100 éves épületeket szemlélve merült fel első alkalommal a kérdés – hogyan maradhatott fenn ilyen hosszú időn keresztül ez a népi építészeti hagyaték? Erre végül pedig csak egyetlen magyarázatot talált: mert több, egymás után következő nemzedék igényeinek is megfelelt. Éppen ezért a megmentésük is csak úgy lehetséges, ha a mai elvárások figyelembevételével átalakítjuk a régi épületeket. 
Ez viszont szerinte újabb feladat elé állítja a szakmabelieket, ugyanis ha valamit szétszedünk, és másképp rakjuk össze, az már az eredetitől eltérő valóságot tükrözhet. Mint ahogy az igazság is pillanatnyi, de ennek ellenére sem vész el, csak esetleg átalakul. Az ilyesfajta munka eredményes és jó elvégzéséhez tehát hagyománytiszteletre, valamint mély ismeretekre, szakértelemre és képzelőerőre van szükség. Meg kell látni ugyanis a régi szerkezetben rejlő új lehetőségeket. A hagyománytisztelőknek is nyitottnak kell azonban lenniük az újra, mert az információáradat világában nem hagyatkozhatunk csak az örökérvényűnek vélt elvekre – mondja Ördög Csaba.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dragnea találkozott Trumppal
Liviu Dragnea, a képviselőház elnöke azt írta Facebook-oldalán, hogy Sorin Grindeanu kormányfővel együtt közös vacsorán vett részt az Amerikai Egyesült Államok megválasztott elnökével, Donald Trumppal. "Az elnökkel tudattam szándékunkat arra vonatkozóan, hogy új szintre emeljük a Románia és az Amerikai Egyesült Államok közti stratégiai partnerséget. Donald Trump elnök így válaszolt nekem: "We will make it happen! Romania is important for us!" (Valóra fogjuk váltani! Románia fontos számunkra!) Meleg hangvételű, nyitott beszélgetés volt" - írta Dragnea Facebook-oldalára néhány fotó kíséretében. 
Dragnea utazás előtt azt mondta a sajtónak, Elliot Roidy, a beiktatási bizottság alelnökének meghívására utazik Washingtonba, és a meghívót is bemutatta. Az államelnöki hivatal ezután azt közölte, hogy a beiktatásra csak a nagykövetek kapnak hivatalos meghívót, semmilyen más állami delegáció. A beiktatási ünnepségeken való részvétel elviekben adomány fejében történik, és az ár attól függ, hogy milyen eseményeken akar valaki részt venni. Az a csomag, amely a gyertyafényes vacsorát is tartalmazza, egymillió dollárba kerül. Raluca Turcan, a PNL ügyvivő elnöke szerdán úgy nyilatkozott, Liviu Dragnea és Sorin Grindeanu részvétele Trump beiktatásán nem más, mint arculatfényezés közpénzen, és követelte, hogy tegyék közzé az utazás költségeit. A Fehér Ház új csapatának tagjaival való találkozásról Sorin Grindeanu kormányfő is említést tett szintén a Facebookon, név szerint - Donald Trump mellett - Rudolph Giulianit is megemlítve. Sorin Grindeanu miniszterelnök és Liviu Dragnea, a képviselőház elnöke az Amerikai Egyesült Államok új elnökének beiktatási ünnepségére utazott az USÁ-ba. (agerpres, hírszerk.)
Transindex.ro

KÖZVITA BUKAREST KÖZTEREIN
Több mint tízezer ember masírozott szerdán este Bukarest utcáin, és további ezrek Románia nagyvárosaiban, tiltakozásul a román kormány – pontosabban a nagyobbik kormánypárt, a PSD – azon kísérlete ellen, hogy egy fű alatt, közvita nélkül tervezett kormányrendelettel körülbelül nyolcezer jogerős elítéltet szabadítson a romániai társadalomra.
A börtönök túlzsúfoltságára való hivatkozással, úgymond. Csakhogy a felfüggesztett büntetéssel sújtottak is kegyelemben részesülnének, köztük több, elsősorban korrupcióért elítélt baloldali politikus.A választottak érinthetetlenségének törvényi körülbástyázására már volt egy kísérlet a közelmúltban, 2013. december 10-e „fekete kedd”-ként vonult be a legújabb kori román törvényhozás történetébe. A „fekete szerdát” Klaus Johannis államelnöknek a kormányülésen való puccsszerű megjelenése hiúsította meg, a megbeszélés végén Sorin Grindeanu kormányfő és az államfő közös sajtónyilatkozatban hozta nyilvánosságra a megállapodás lényegét: nem lesz amnesztiatörvény közvita nélkül.
Most ez a közvita kezdődött el a romániai köztereken. Első lépésként a közösségi hálókon szervezett spontán tüntetés formájában, amelynek felszámolására volt is egy villanásnyi szándék. Csakhogy épp ezekben a napokban lépett új minőségi szakaszba a kilencvenes évek bányászjárásának pere, lett vádlott Ion Iliescu rendszerváltó államelnökből, így aztán hamar elvetették a rendbontás radikális felszámolásának gondolatát. Az amnesztiatörvényt immár konvencionális formában is közvitára bocsátották, a végeredmény pedig – elnézve a szerdai közfelhorgadást – nem tűnik kérdésesnek.
Csakhogy az amnesztiatörvény alig több egyszerű füsteffektusnál, amely igyekszik elfedni a háttérben zajló lényeget a fürkésző tekintetek elől.
A sürgősségi kormányrendelet módszerével átpréselni szándékozott teljes csomag ugyanis olyan elemet is tartalmaz, amely a hatalommal való visszaélés esetét kívánja igencsak értelmezhetővé és ezzel elmaszatolhatóvá tenni. Olyan értelemben, hogy a jövőben az ilyen típusú törvénytelenségek csak akkor kerülhessenek bíróság elé, ha az okozott kár meghaladja az 50 ezer eurós értéket. De még ez sem elegendő önmagában, a tervezet szerint a vizsgálat kezdeményezéséhez a sértett fél panasza is szükséges lenne. Most tessék elképzelni egy pillanatra azt az életszerű helyzetet, amint egy basáskodó megyei önkormányzati elnök ellen panasszal él az általa vezetett testület…
Az elképzelés korántsem elvi kérdésként kezelendő. Ismeretes, hogy a tavaly decemberi parlamenti választáson úthengertípusú győzelmet arató szociáldemokraták pártelnökét, Liviu Dragneát választási csalás ügyében hozott kétéves felfüggesztett börtönbüntetés akadályozza meg a miniszterelnöki bársonyszék elfoglalásában. Egy érvényben lévő jogszabály pedig kizárja, hogy büntetett előéletű személy legyen a mindenkori román kormány tagja, pláne a feje. A mélységesen frusztrált politikusra azonban még súlyosabb veszély leselkedik. A hatalommal való visszaéléssel való felbujtás gyanújával ellene indított vizsgálat bírósági szakaszba került, néhány héten belül tartják az első tárgyalást, a procedúra pedig már őszre jogerős ítéletet ígér. Az esetleges – talán még valószínűnek is tűnő – elmarasztalás pedig az előző felfüggesztett büntetést is aktiválná, ami börtönéveket jelentene – egyben Dragnea politikai karrierjének végét.
Sokáig tartotta magát a mondás, miszerint a puliszka nem robban. Aztán egy kis magyar közösség segítségével és a román kommunista elit másodvonalának hatalomváltó célzatú „alágyújtásával” 1989 decemberében mégis eldurrant. Most újra fortyogni látszik az üst.
Csinta Samu
Magyar Idők (Budapest)

Bőség az Erdélyi Művészeti Központban
Huszonhárom képzőművészeti kiállítást tervez idén Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) – közölte lapunkkal Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kulturális intézmény vezetője. 2017-től a központi épület mellett a Lábas Házban is az EMÜK szervezi a tárlatokat, oda kortárs erdélyi alkotók művei kerülnek. Folyamatosan növekszik a látogatók száma, szomszédos városokból is egyre többen kíváncsiak kiállításaikra, emellett bővíteni szeretnék gyűjteményüket, erősítik az iskolákkal, diákokkal való kapcsolatot, s tartalmasabbá teszik új honlapjukat is.
Hogy idén a tavalyi tizenötnél több, szám szerint huszonhárom tárlatot szervezhetnek, annak is tulajdonítható, hogy ettől az évtől a Lábas Házat is az EMÜK kezeli, használja kiállítóterét – magyarázta Vécsi Nagy Zoltán. Kortárs művészeket hívna meg oda, emellett megőrzik a központi kiállítóterek eddigi, markáns vonalát, idős, illetve már elhunyt erdélyi képzőművészek alkotásait, életművét mutatják be. A Lábas Házban elsőként Gerendi Anikó nagyváradi származású, Amerikában élő művészt mutatják be, tárlata január 27-én nyílik. A központban néhai Albert László kiállításával kezdenék február 17-én, a marosvásárhelyi alkotót a 20. század második fele egyik legeredetibb művészének tekintik. Mások mellett a háromszékiek közül bemutatják Deák Barna és Deák M. Ria művész házaspár visszatekintő kiállítását, Vargha Mihály legújabb szobrait, Ütő Gusztáv új festményeit, illetve az erdélyi meghívottak között a székelykeresztúri Kis László festő, a székelyudvarhelyi Berze Imre szobrász is szerepel, de bemutatják a 2015-ben elhunyt Szabó Zoltán Judóka, a „transzavantgárd marosvásárhelyi hűséges művészének” alkotásait is.
Örvendetesnek tartják, hogy egyre több a látogató, nem csak Sepsiszentgyörgyről és környékéről, hanem egész Erdélyből érkeznek érdeklődők, főként a szomszédos városokból, így Csíkszeredából és Brassóból is rendszeresen jönnek. Vécsi Nagy Zoltán azért is jónak tartja, hogy több helyen állíthatnak ki, mert így felértékelődik Sepsiszentgyörgy, nagyobb vonzerőt jelent a művészet iránt érdeklődőknek, ha több színvonalas kiállítást tekinthetnek meg. Ugyanakkor mind több a szervezett csoportokban érkező diák, óvodás, egyre jobb a kapcsolatuk az iskolákkal, őket „lelkes tanárok, tanítók, óvónők” hozzák el, s mivel idéntől gyarapodott a munkatársak száma, erre „még rádolgoznak”, „jöjjenek, szívesen látják őket”, tárlatvezetést biztosítanak, alkalmanként műhelymunkára is lehetőség nyílik. Vécsi Nagy Zoltán azt is megjegyezte, még mindig nincs elegendő művészettörténész, aki az erdélyi képzőművészettel foglalkozna. Új és elegáns mobilbarát honlappal (www.emuk.ro) rendelkeznek, azt Ferencz Hunor és Karácsony Zsolt készítette, támogatásként. Internetes megjelenítésüket tovább bővítik, az aktuális kiállítások mellett feltöltik saját gyűjteményüket (félszáznál több műtárgynál tartanak), s tervezik, hogy katalógusaik is felkerüljenek a világhálóra. A tavaly tizenegy új katalógust adtak ki, húsznál több az igényes kiadványaik száma. Miként tavalyi beszámolójukban is emlékeztetnek, az EMÜK célja „az 1920 utáni erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Kiemelt feladatának tekinti az erdélyi képzőművészek életművének szakmai ápolását, művészetük átmentését a jövő generációi számára”.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rövidlátás
Csak egy hír végéhez fűzött magyarázat volt: Romániában a helyi önkormányzatok és a megyei tanfelügyelőségek a napokban döntenek a következő tanév beiskolázási terveiről, és sok helyütt osztályok szűnnek meg, intézményeket vonnak össze a gyermekhiány miatt.
A jelenség országos, de minket, magyarokat jobban sújt: szórványban esetenként az utolsó magyar osztály felszámolását jelentheti – különösen, ha a román hatóságok sem jóindulatúak, és hol azok? –, de még Sepsiszentgyörgyön sem egyszerű lemondani egy iskola önállóságáról vagy kis létszámú csoportokról, ha így hosszú időre megszűnik egyik vagy másik mesterség tanítása. Mit szóljanak akkor a kolozsváriak, akiknek egy fél művészeti osztályt sem hagynak jóvá, és mit a marosvásárhelyiek, ahol a kínnal-bajjal felélesztett katolikus iskolát a polgármester nem csupán ellehetetlenítené, hanem vissza is államosítaná? És mit tehetnek például a fogarasi magyarok, akik néhány éve veszítették el az anyanyelven való tanulás lehetőségét? Beolvadásuk ezzel felgyorsult, máris kiszámítható, hogy mikor érnek a szászok sorsára. A német nyelvű iskolák azonban annak ellenére is virulnak, hogy diákjaik elenyésző arányban tartoznak az eltűnő kisebbséghez: senki sem akarja bezárni őket. A magyar iskolák és osztályok ellenben zavaróak. Erdélyben minden évben minden egyes osztályért külön meg kell harcolni, nekünk kegyes ajándék, amit a sepsiszentgyörgyi románok ellentmondást nem tűrően kikövetelnek maguknak: a teljes oktatási spektrum óvodától kezdve, választási lehetőséggel a szakképzés és az elméleti líceum között. De itt sem mennek simán a dolgok, ahol pedig adottak a békés, szakmai szempontú rendezéshez szükséges körülmények: a lakosság bizalmát élvező városvezetés, felkészült és hivatásuknak elkötelezett szakemberek, anyagi háttér (épületek), polgári kezdeményezés... Mégis, mi az eredmény? Noha bizonyos folyamatok évek óta világosan látszanak, és a városháza tanulmányt is rendelt a szükséges lépésekről, a több évre kiható intézkedéseket mégis sebtében, néhány nap alatt hozták meg: hétfőn a két belvárosi iskolát képviselő pedagógusokkal és szülőkkel tárgyaltak, kedden a szakközépiskolák vezetőivel, szerdán rendkívüli ülésen (kedd este elkészült tervezet alapján!) fogadták el a beiskolázási határozatot, amelyet máris sokan vitatnak. A kapkodás pedig gyanút kelt, amit csak fokoz az átszervezés miatti idegesség, legyen az bármilyen ésszerű. Napi küzdelmeink között azonban elfelejtünk választ keresni a fő kérdésre: arra, hogy miképpen őrizzük meg iskoláinkat hosszú távon. A gyermeklétszám apadásának megállítása nem helyi feladat, ám azon igenis, gondolkodni kell, hogy ne csak udvarban és tantermekben, hanem szellemiekben is tágasságot és távlatot biztosítsunk gyermekeinknek. Kis falvakban és a Székelyföldön kívül is.
 Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utcára vonulnak a megmaradásért (Kós Károly Szakközépiskola)
Sem a tantestület, sem a szülőbizottság nem ért egyet azzal, hogy ősztől a Puskás Tivadar Szakközépiskola adminisztrálásában működjék a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola, ezért az erre vonatkozó tanácsi határozat visszavonását követelik – tájékoztatott Komán László, a Kós Károly-iskola igazgatója, aki a megyeközponti polgármesteri hivatalban tegnap iktatta azt a dokumentumot, amelyben kérik, engedélyezzék a január 31-re tervezett utcai tiltakozást. Az iskola önállóságának megtartásáért segítséget kérnek a megyei kormányhivatal vezetőjétől, az erre vonatkozó beadványt szintén tegnap iktatták.
A Kós Károly Szakközépiskola alkalmazottjai szerdán, a szülőbizottság csütörtökön fogalmazta meg ellenvetését a szóban forgó két iskola egyesítéséről. Az indokokat lapunkkal tegnap ismertette Komán László igazgató, Balázs Emőke, az iskola vezetőtanácsának tagja és Farkas Veronica szakszervezeti elnök. Az iskolavezető elfogadhatatlannak tartja, hogy egy magyar szakképző iskolát akar felszámolni az önkormányzat, mely szándékról őket nem értesítették, nem adtak lehetőséget, hogy a tanácsi határozat megszületése előtt elmondhassák véleményüket az átszervezésről. Elmondta, hogy kedden, egy nappal a határozat megszületése előtt Antal Árpád polgármester összehívta a megyeközpont négy szakközépiskolájának igazgatóit, és kötelezte, hogy az eléjük tárt három változat közül döntsék el, melyiket választanák: a négy iskola összevonását, két-két iskola összevonását (a Kós Károlyt a Puskás Tivadarral, illetve a Berde Áront a Constantin Brăncuşi-iskolával) vagy a négy tanintézmény közötti konzorciumot. Utóbbit maga a városvezető vetette el, mert hasonló felállás eddig is volt három iskola között, de nem működött, a másik kettő közül mindhárom magyar iskola vezetője az első megoldásra voksolt – mondta Komán László. Ő azért tett így, mert tudta, úgysem valósítható meg – indokolta lapunknak.
Balázs Emőke szerint a szóban forgó átszervezés mögött osztályok összevonásának szándéka áll, félő, hogy amelyik szakból jelenleg egy van, az jövőre fél osztály maradna, a másik felén egy más szak diákjai tanulnának, az elméleti órákat együtt tartanák, így kevesebb tanárra lenne szükség. Ez éppen fordítottja annak, amire szükség lenne, hisz köztudott, hogy a munkaerőpiacon kevés a szakember, ezt az iskola partnervállalkozói is alátámasztják – mondotta. A leépítés veszélyét Farkas Veronica is valósnak látja. Balázs Emőke kitért a speciális nevelési igényű gyermekek helyzetére, akik jelenleg kis létszámú speciális osztályokban, néhányan pedig integráltan tanulnak, akiknek a környezetváltozás ártalmas lenne. Mint fogalmazott, iskolájukban már nagy tapasztalata van a tanároknak nevelésük terén, a diákok is megszokták, és elfogadóak, míg egy olyan iskolában, ahol ilyen osztályok nem működnek, könnyen sérülhetnének, akár egy bántó szó elég lenne ahhoz, hogy abbahagyják a tanulást. Sérelmezi, hogy a városvezetés nem kérte ki véleményüket az átszervezésről, szerinte ebből is kitűnik, hogy semmibe veszik őket.
Az összevonásról a befogadó iskola igazgatóját is megkérdeztük, aki szerint ez a lépés elkerülhetetlen, csak egyetlen dolog állíthatná meg: ha több diák lenne. Demeter Dávid elmondta, a jelenlegi gyermeklétszám adott, ahhoz, hogy a szakképzésben több tanuló legyen, az elméleti iskolákból kellene elvonni, ilyen irányba kellene módosítani a beiskolázási tervet. Ha mégis házasodni kell a Kós Károly Szakközépiskolával, annak részükről nincs akadálya, hisz a Puskás Tivadar Szakközépiskolában van még üres hely. Ugyanitt harminc évvel ezelőtt ezerhatszáz diák tanult, tehát elférnének a Kós Károly-iskola diákjai, és még a Gyár utcai műhelyépületben is vannak tantermek – mondotta. Szerinte nem kellene szakokat, osztályokat összevonni, mindenikre szükség van, csupán be kell tudni népesíteni azokat. Minden összevonás változást hoz az alkalmazottak számára is, így nem alaptalan a félelem a leépítéstől, a környezetváltozástól – véli az igazgató. 
Azt egyelőre nem tudni, hogy a városvezetés hogyan reagál a Kós Károly Szakközépiskola tiltakozására, azt sem, hogy lesznek-e, akik melléjük állnak, és részt vesznek a január 31-ei utcai tüntetésen, az ellenben biztos, a tanácsi határozat megszületett, és minden bizonnyal az önkormányzati autonómia szellemében érvényt is szereznek neki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sorsközösségben a csillagok járásával (Utolsó beszélgetés László Attila karnaggyal)
Néhány napja voltunk kénytelenek elköszönni a sepsiszentgyörgyi kórusmuzsika egyik meghatározó személyiségétől, László Attila karnagytól. A súlyos beteg művésszel élete utolsó heteiben készült beszélgetés utolsó vallomás a zenei anyanyelv megélésének fontosságáról.
Utolsó nyilvános fellépésén, a sepsiszentgyörgyi férfikórus megalapításának 95. évfordulóján szervezett ünnepségen az ön által szerzett Csillag szvit is elhangzott. Tudva, hogy súlyos betegséggel küzd, az embernek óhatatlanul is az jutott eszébe: vajon László Attila búcsúzik?– Eredetileg nem búcsúnak szántam, de akár így is lehet értelmezni. A csillag számomra mindig is egyszerre szimbolizálta a vezérlő jelet és a pályája végén lehanyatló életet. Nem egyedül vagyok ezzel, sok kultúrában hasonló szerepet töltenek be a csillagok: reménységet és reménytelenséget, jövőt és a jelen leáldozását jelentik. Pályájuk, ívük olyan, mint az emberi élet, nem csoda, ha az ember mindig is egyfajta sorsközösséget érzett a csillagok járásával, és azt beépítette mondáiba, dalaiba. Én csak kölcsönvettem.
– A kórusmozgalom pedig örökre „kikölcsönözte” önt. Mi vonzotta annak idején a karénekléshez?– Elsősorban a közös éneklés öröme, élvezete. Olyan élményt jelent, amihez fogható kevés van, hiszen a legtöbb művészeti ágat csak bizonyos előképzettség után lehet élvezhető szinten gyakorolni. Énekelni viszont elég a születésből fakadó adottság, de sokszor már a lelkesedés, a fegyelmezettség is elfogadható szintű produkciót engedélyez. Az emberek mindig is szerettek együtt énekelni, az élet fontos vagy apró eseményei pedig egyaránt alkalmat szolgáltattak hozzá. Arról nem is beszélve, hogy a kommunizmus éveiben a kórusmozgalom azon ritka engedélyezett alkalmakkal szolgált, amikor több ember rendszeresen összegyűlhetett, és másfél-két órán át élvezhették a közösségi együttlét örömét.
– A tanítóképző elvégzése után került a hivatásos zenélés közelébe, onnantól kezdve viszont nem volt megállás. Szunnyadó szerelem volt, ami csak megfelelő alkalomra várt?
– Az én családomban mindig is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt, édesanyám meg jó adottságú szoprán. Már a tanítóképzőben kórust vezettem, zenéltünk, bárhol is megfordultam, mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben azonban igyekeztem tanulni is, két egymást követő évben részt vettem a Nagy István vezetésével Marosvásárhelyen tartott nyári karmesterképzésen, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. Ebben viszont már akadályt jelentett, hogy családos voltam, végül tartományi ösztöndíjjal végeztem el a zenepedagógiát Kolozsváron. Diplomázás után szinte bárhová mehettem volna, én azonban a Hargitát, Szentegyházát választottam. Jól éreztem magam, akkoriban alapoztuk meg a szentegyházi zenei kultúrát, amelyből részben a mai nagy sikerű gyermekfilharmónia is kinőtt.
– Mégis hagyta, hogy az 1968-as megyésítéskor Háromszékre sodorja az értelmiségi „importhullám”. Nem sajnálta otthagyni az addigi megvalósításait? 
– Részben igen, de annyira erősnek, őszintének éreztem a csábítást, hogy nem lehetett ellenállni. Természetesen nagy kihívás volt megyeszékhelyen dolgozni, még akkor is, ha egy tizenhárom tagú zenekart és három kórust hagytam a szentegyházi líceumban, no meg egy százhúsz tagú munkáskórust. De éreztem, hogy fontos vagyok, minden pénzügyi kérésünket teljesítette az akkori vezetés, nem gondolkoztam hát túl sokat, amikor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelő Daróczi Ferenc hívott. Azt mondta, nincs elegendő zenei szakember, lakást adtak, tárt karokkal vártak, jöttem. És maradtam.
– Mihez lehetett kezdeni a frissen alakult megyében?
– Az Alkotások Háza igazgatójaként hat éven át láttam értelmét a munkámnak, az általam irányított intézmény volt akkoriban a közművelődés bázisa, oda tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Sokat jártam falura, megkerestem az idős tanító bácsikat, énekeseket, biztattam őket, ha egyebet nem tudnak, énekeljenek népdalt. Igyekeztem újraéleszteni bennük a zenei anyanyelvünk iránti igényt, irtottam a műdalt, ahogy lehetett. Nem utolsósorban ez idő alatt indítottuk újra a nagy múltú kórustalálkozókat.
– Volt akivel?
– Érkezésemkor összesen három kórus működött a megyében, a baróti, a kézdivásárhelyi és a zágoni. Az 1972-es zágoni kórustalálkozón viszont már harminc énekkar lépett fel. Az egyházi kórusok közül kevés működött, azok is titokban, csak templomban, temetéseken énekeltek, ugyanis énekvezérek nélkül maradtak, amikor a kántortanítóknak választaniuk kellett a katedra és a templom között. De nem riadtam vissza attól sem, hogy két-három együttessel szervezzek kórustalálkozókat. Nagyon közel állt a lelkemhez a kórusmuzsika, szinte megszállottan csináltam. Karnagyképzést is szerveztünk Árkoson, de két alkalom után betiltotta a hatalom, szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Tartunk mi a románoknak is, mondtuk, de mivel a zenei anyanyelvünk sokban különbözik, együtt nem megy. Nem sikerült meggyőzni őket, abba kellett hagyni az egészet, pedig a magyar zenei élet elitje járt hozzánk, több mint száz karvezető egész Erdélyből.
– Az nem keltett gyanút, hogy a szentgyörgyi magyar férfidalárda élére állt?
– Ha keltett is, senki sem tette szóvá, amikor 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a férfidalárdát. Talán, mert az 1921-es alapításkor eredetileg is iparosokból, munkásokbó, tehát férfiakból álló énekkar volt. Akkoriban, közvetlenül Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi férfidalárdák, jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség. Aztán 1948-ban mindent betiltottak, elkobozták a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését. 1956-ig még itt-ott énekeltek, aztán csend borult a tájra. Az ötvenéves évfordulóra szedte össze a régi tagokat Török Sándor bácsi, s engem kért fel. 1972 januárjában szerveztük meg végül az évfordulót, az ünnepségre még a zászlót is elővették.
– A nyolcvanas évek elején megalakult vegyes kart milyen késztetés hozta létre?
– A tanügyi szakszervezet női karába járó kolléganők gyakorlatilag megirigyelték, hogy a férfikórusban nem csak párthimnuszokat énekelünk. Akkoriban én már évek óta a szemerjai általános iskolában tanítottam, az ottani kolléganők is kapacitáltak, sok fiatalt is meggyőztek, így találkoztunk harmincan első alkalommal 1980. október 2-án a művelődési házban. Adtunk magunknak egy kis próbaidőt, de mivel a lelkesedés egyre nőtt, a férfidalárda 1981-es évfordulóján be is mutatkoztunk. A szakszervezetek művelődési házában tartott koncerten Birtalan József zeneszerző, karnagy is jelen volt, ő azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Talán nem hoztunk szégyent rá, sok országos fesztiválról díjjal tértünk vissza. A Cantus Firmus nevet 1986 februárja óta viseli a kórus, nem lehetett magyar zenei személyiség nevét felvenni, így esett a választás a vezérdal latin megfelelőjére.
– Mi tartotta össze a kórust azokban az időkben?
– Az egymásra utaltság, az éneklés szeretete. Pedig nagyon figyeltek ránk, a repertoárt alaposan ellenőrizték, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de a legtöbbet magyarul énekeltünk. Időnként meg kitomboltuk magunkat, sokat mulattunk együtt. A kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, talán azért, mert akkor már lehetett menni külföldre is, és mi éltünk a lehetőséggel, felelevenítettük a régi kapcsolatokat, új barátságokat kötöttünk.
– A kilencvenes évek derekára mégis válságos helyzet alakult ki a kórus körül. Törvényszerű volt, hogy így történjen?
– Nem feltétlenül, de bizonyos mértékig előre látható volt. A megnyíló lehetőségek, a nemzedékváltás, az egzisztenciális kihívások sok kórustagot elsodortak mellőlünk. Az egyházi kórusok szervezkedése is elszívó hatású volt, közösségünk zsugorodott, ez az egységet is kikezdte, és egy 1995-ös magyarországi turné után még a kórus megszűnésének veszélye is felmerült. Hatalmas csalódásként éltem meg azt az időszakot, de sikerült túllépni rajta, és immár szűkebb keresztmetszetben, de újraépíteni a kórust. Más világ köszöntött ránk, ám a veszteségeket némileg ellensúlyozta, hogy immár szabadon választhattuk meg a repertoárunkat, elővehettük az egyházi kórusműveket, ami új lendületet adott a társaságnak.– Akárcsak a háromszéki kórusmuzsikának, amelynek több szereplője is a László Attila-féle iskolából nőtt ki...
– Büszke is vagyok mindarra, ami ma körülöttünk zajlik. Új közösségek jöttek létre, újjáalakultak kórusok, folyamatos az utánpótlás. Ma valóban nagyon sok jó kórus működik a megyében, Sepsiszentgyörgy Erdély egyik kórusfővárosa lett. De nem szeretnék túlzott érdemeket kisajátítani ebben az örvendetes folyamatban. Mindig is szolgálatnak tekintettem a közösségek zenei nevelését. Ezt ültette belém már a tanítóképzőbeli tanárom, Mátyás Feri bácsi, akitől sokszor hallottam, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. Tudta, mit beszél, mert ez a megélés mindenhol jó közösségeket teremtett, a zene mindig összehozta a embereket.
LÁSZLÓ ATTILA
Sepsiszentgyörgyi karnagy, zeneszerző, tanár. Székelykeresztúron született 1933-ban, 2017. január 15-én hunyt el. Iskoláit szülővárosában végezte, majd a tanítóképző után 1964-ben diplomázott a kolozsvári zeneakadémia zenepedagógiai szakán. Azt követően 1968-ig a szentkeresztbányai líceum zenetanára volt. 1968-ban került Sepsiszentgyörgyre, 1974-ig a Megyei Alkotások Házának igazgatójaként tevékenykedett, 1974 és 1993 között a szemerjai általános iskola tanára, ezzel párhuzamosan pedig a helyi Magyar Férfidalárda és a Cantus Firmus vegyes kar vezető karnagya volt. A stafétát 2014-től adta át Jakab Árpád karnagynak.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A „második” Bem tábornok (Kratochvil Károly emlékezete)
Kevésen múlott, hogy Kratochvil Károly altábornagy, a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred, majd a Székely Hadosztály parancsnoka, aki tetteiben és jellemében is csak követendő példa lehet, nem vált a méltatlanul elfeledett hősök egyikévé – hangzott el csütörtökön a Doberdó hőse – Kratochvil Károly altábornagy, a sokoldalú hazafi című vándorkiállítás megnyitóján a Székely Nemzeti Múzeumban. A viszonylag gazdag tárgyi emlékekkel is „színesített” tárlat másfél hónapig látható. 
A vándorkiállítás, melyet Kratochvil Károly altábornagy halálának hetvenedik évfordulója alkalmából a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hívott életre, egy megemlékezés-sorozat része. A 2016 második felében meghirdetett rendezvény részeként – amint az a megnyitón is elhangzott – egyebek mellett a doberdói fennsíkon egy emléktáblát is felavattak az ott elesett magyar honvédek, illetve a velük szemben álló olasz katonák hősies, becsületes kiállását megtisztelendő.A kiállítás az altábornagy, valamint pár katonájának életútját, pályafutását szövegben és fényképeken ismertető molinókból, az első világháború frontvonalának véres hétköznapjait idéző tárgyi emlékeiből áll össze.
Kratochvil Károly „töretlen és hiteles hazafiúi életpályáját”, tetteinek máig érvényes üzenetét Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Lukács Bence Ákos, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, valamint Fráter Olivér, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese idézte fel, és méltatta. Magáról a tárlatról  Horváth Csaba ezredes, a Hadtörténeti Múzeum és Intézet parancsnok-helyettese, illetve Kecse Gabriella, a nagyváradi Tanoda Egyesület elnöke szólt. 
Tamás Sándor úgy vélte, noha a nagy elődök életútjából, cselekedeteiből a most élők is erőt meríthetnek, mégis sokszor nem bánunk jól emlékükkel, és Kratochvil Károlyra ez kifejezetten igaz. Lukács Bence Ákos Kratochvil Károly emberi és parancsnoki nagyságát tükrözendő, az egyik bakájának szavait hívta segítségül, melyek szerint „ha 1919-ben olyan politikusaink lettek volna, mint amilyen katona ő volt, másként alakul a magyar történelem”. Hozzátette: a kiállításmegnyitó jelképes hazatérés az altábornagy számára, aki gyerekkora meghatározó részét Brassóban töltötte, később, a fegyverletételt és a békediktátumot követően ott is raboskodott. Fráter Olivér szerint az eredetileg brünni születésű Kratochvil egy második Bem tábornoka volt Erdélynek és Magyarországnak.
„Mi, katonák mindig jelképeket keresünk, általában olyan vezetőket, tiszteket, akik jobbak voltak az átlagnál, Kratochvil Károlyról elmondható, ő sokkal jobb volt, mint a többiek. A parancsnok mindig kér, követel a beosztottaktól, de a feltételek biztosítása viszont el szokott maradni. Kratochvil Károly volt az a parancsnok, aki ezeket a feltételeket minden körülmények között biztosítani tudta: meghallgatta katonáit, nem bújt ki a feladatok alól, őszinte volt velük, igyekezett gondoskodni róluk, ezáltal olyan légkört tudott teremteni, hogy katonái megbíztak benne” – mutatott rá Dr. Horváth Csaba. Kecse Gabriella az általuk rendelkezésre bocsátott tárlat tárgyi emlékei kapcsán fejtette ki: ezek máig hordozzák egykori tulajdonosaik emlékét, az egyszerű legényekét, akik idegen parancsra, idegen földön vérüket adták egy eszméért.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? 
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei? 
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára? 
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tompa László: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Most, hogy a Székely Könyvtár jóvoltából, csaknem feledtető félszázad után ismét kezünk ügyében a hajdani „erdélyi költőtriász” (Áprily–Reményik–Tompa) egyik jelesének versei, időtállóságukat sugallja, hogy nekem is ugyanaz jut eszembe róluk, mint negyven  esztendőkkel ezelőtt.
Nem tartozott a gátra termett, púposodó ingben lelkesedő és lelkesítő költői alkatok közé; a gát zúgásában élt, mormolva maga elé önkínzó és sorsépítő verseit. Költészetének ez a hatalmas, láthatatlan erők jelenlétét sugalló benső zsibongása sosem az andalítás, hanem a termékeny fájdalmak ébrentartásának szándékával mutatta magát. Nem volt nagy lélegzetvétellel beszélő költő, alig van verse, mely sugallaná, hogy a líra vizeiben való könnyed úszkálásra is kedve kerekedett. Minden sorából megszenvedettség árad, méltósága és keménysége – mint némely fának – a görcsben rejlik, nem a lombsusogásban. Köhögősen, fázósan buknak elébünk néha ezért szavai, nemigen lengi be őket éteri fényesség. Vannak költők, kik azzal bűvölnek el, hogy viaszképlékenységű lírájuk szemünk előtt dermed gyönyörű, beszédes alakzatokká. Tompa rögöket szaggat és görget, azt az illúziót keltvén, hogy bennünk is nagy szántás-vetés folyik a mélyben valahol. Élni nem tudott, az életben ő csak jelen volt. De úgy, hogy egy egész közösség életérzését szivárogtatta át lényén. Kiábrándíthatatlan szerelmese volt a poézisnak, arra használta, amire való: kezdetben csupán öntisztításra és önépítésre, később, erőben növekedvén: etikát sugározni érett, tiszta lélek mutatásával. Az ilyen költőktől szokták megkérdezni a tejesasszonyok: Ugyan, tanár úr, minek töri úgy magát? Az érdeklődés homlokterébe oly mohón tülekvő fiatal költőknek is érdemes eltűnődniük azon, hogy az egyik legrangosabb huszadik századi poétánk húsz esztendőn át írta verseit anélkül, hogy kötetben kiadni sietett volna. Első verseskönyve 1921-ben jelenik meg, az idő tájt, mikortól az erdélyi magyar irodalom történetét számítjuk. Kohézióra ekkor bukkan: befelé parázsló-égő nagy emberi magányban mindent megszenvedő költészete közösségre talál a háború utáni többmillió magányában és zúzottságában. A századelő szomorgó városi költészetéből sarjadzó lírája ércesebbé válik a felismerésben, az egyéniség határozott, megkülönböztető jegyeivel telítődik, új, fanyar zamatokkal gyarapul. Szkepszise tartalmat kap, sorsra-döbbentőt. Kirajzolódik e lírában a kisebbségi lét csaknem teljes domborzata, s az akkori erdélyi élet jellegzetes kisvárosi színterén, zord zártságában megpislan a fölülemelkedés lehetősége: 
Tető ez is! Bár nem fúródik égbe, 
S nem burkolózik ködbe kényesen,
De szilárd pont, a föld egy kis vidéke,
Honnan, amíg lát: tisztán lát a szem. 
(Erdélyi magaslaton) 
Tompa László azok közé a költők közé tartozik, akik a leghatározottabban vállalták erdélyiségüket. Bár Áprily és Dsida személyében akadt jelentékenyebb művész nála, az erdélyi lélek lényegét oly határozottan és jellegzetesen, mint ő, senki nem mutatta meg. Miben állt légyen e karakterisztikum? Erőt csikarni a bajból, fölülemelkedésre, oly korban, mikor a csappant mennyiség csak minőségben vallhatja életerejét. Mi más ez, ha nem egyetemes gondolat is? Költésben eltöltött harminc esztendővel a háta mögött lírája még mindig azért hajlott ars poeticába, hogy minőségigényét jelentse (Rejtőző szavak nyomában, 1936). Bajokba pusztul, de „... jó, hogy gond vert, nem hagyott henyén / Heverni, s így csak megedződtem én”. Bizony, nem buta dac annak megvallása sem, hogy „... számunkra a baj sem / Jelenthet mást – lássák bármekkora nagynak –  / Mint hogy erőnket mégjobban megfeszítsük!”S fürdeti a makacs élniakarás vizeiben a szőrén-szálán megülhető valóságot, konok, lófürösztő székely legények példájával. Tompa László nem volt „nagy költő”. A nagy költő Homérosz volt, akire ma már, sajna, szintén alig hallgat valaki. Ember volt, magatartásra példa, beszélő a gátzúgásban, igaz igékben fürdő és kora lelkét fürdető. Mételyes, csúf korban élt, de tiszta volt.
Farkas Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékteremtők
Székely Ferenc ötödik interjúkötete
Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg.
Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva.  Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent.
Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza.
Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni.
KUTI MÁRTA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Csikyben zökkenőmentesen zajlott a tisztségváltás
Január elején, a téli szünidő után az újonnan kinevezett, illetve a versenyvizsgán sikeresen átment tanintézményvezetők elfoglalták helyüket, új igazgatókkal/aligazgatókkal folytatódott a tanév, helyenként problémásan, helyenként kevésbé problémamentesen.
A Csiky Gergely Főgimnáziumban viszonylag zökkenőmentesen történt az igazgatóváltás, a megye egyetlen magyar tannyelvű középiskolájában jelenleg dr. Muntean Tibor igazgató és Tóthpál Renáta aligazgató töltik be a tisztségeket. Mindkettejüket az Arad Megyei Tanfelügyelőség nevezte ki az iskola tantestületének, vezetőségének javaslatára.
Tóthpál Renáta Kolozsváron született, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban érettségizett, majd Temesváron végezte az óvó- és tanítóképzőt. Egyetemi tanulmányait az aradi Aurel Vlaicu Egyetem gazdasági tudományok karán végezte, ahogy a mester fokozatot is. Húsz éve él Aradon, és nyolcadik éve tanít a Csiky Gergely Főgimnáziumban közgazdaságtant.
Muntean Tibor Aradon született, 2011-től a főgimnázium történelem szakos tanára. A középiskolát a Csikyben végezte, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán tanult és doktorált 2007-ben. Tanári pályáját 1999-ben kezdte a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolában történelemtanárként, ahol aztán négy évet igazgatóként is dolgozott.
– Mennyire volt nehéz a váltás a tanév közepén?
Tóthpál Renáta: Mindenkinek nehéz volt. Nekünk is, az intézménynek is, és a gyerekeknek is. Ami engem személy szerint felháborított, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hoztuk a gyerekeket, a kollégákat, hogy egy tanár tanít közel fél évig, aztán a félév befejezése előtt három héttel átadja az osztályt valaki másnak, aki aztán befejezi az oktatást, illetve lezárja a diákokat. Egy nagyon kusza szituáció alakult ki, ami senkinek nem jó. Itt a Csikyben mi próbáltuk minél zökkenőmentesebben rendezni az átadást, átvételt, amiről tudjuk, hogy más iskolákban nem ment ilyen simán. Ez annak is betudható, hogy nagyon jó a kapcsolatunk az előző vezető-párossal (Hadnagy Éva volt igazgató, valamint Spier Tünde volt aligazgató – szerk. megj.), ők nagy segítségünkre voltak, vannak. Az órarendet is próbáltuk figyelembe venni, hogy ne legyen túl nagy kihatással a gyerekekre, de hát elkerülhetetlen volt a változtatás, hiszen voltak osztályfőnökváltások, tanárok váltása, ugyanis mi leadtunk órákat, Hadnagy Éva és Spier Tünde visszavett órákat. Akárhogy nézzük, azért változás állt be a gyerekek életébe is, amit remélem, nem éltek meg nagyon negatívan. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy a változás minél zökkenőmentesebb legyen.
– Megvannak már a feladatkörök? Lehet tudni, hogy kinek mi a dolga?
Muntean Tibor: Voltaképpen ezek nagyon összefüggő dolgok, és hát mi még alig két hete vagyunk kinevezve. Egészen pontosan még nem osztottuk le a feladatokat. Valóban van egy hivatalos előírás, hogy mi az igazgató, illetve aligazgató feladata, mi egyelőre csak tanuljuk a dolgokat, és igyekszünk úgy megosztani a munkát, hogy mindketten inkább azokra a feladatokra, tennivalókra fókuszáljunk, amikhez jobban értünk.
– Bár a kinevezés alig fél évre szól, lehet ilyen rövid időszakra tervezni egy iskola életében? Vannak már elképzelések? Ötletek?
Muntean Tibor: Jelen pillanatban megpróbáljuk a napi ügyeket a lehető legpontosabban intézni, próbáljuk utánozni elődeinket, hisz ők ebben nagyon-nagyon jók voltak, és hát nem könnyű beleszokni. Most csak azon gondolkodunk, hogy minél több embert megismerjünk, minél több ember véleményét kikérjük, és aztán együtt, közösen – itt a közösent nem úgy értem, hogy csak a tanári kar vagy csak a diákok, hanem az egész aradi magyar közösséggel együtt megpróbálunk elindítani egy olyan projektet, amelynek az lenne a célja, hogy hosszú távra kidolgozzuk, milyen iskolát is szeretnénk vezetni, illetve milyen legyen az az iskola, amely megfelel az aradi magyar közösség igényeinek. Függetlenül attól, hogy ki lesz éppen az igazgató.
Az lenne a jó, ha lenne egy ilyen terv, amit aztán minden igazgató a saját egyéni stílusa alapján alkalmazna, folytatna. Egy oktatási intézményben nem működhet úgy az oktatás, hogy egyévenként, négyévenként, vagy akár nyolcévenként hirtelen felfordítunk mindent.
Tóthpál Renáta: Én tulajdonképpen nem gondolkodom hosszú távban, egyelőre csak augusztus 31-ig. Több kolléga is van, érdeklődő, aki esetleg el fog majd menni a versenyvizsgára. Az most még teljesen bizonytalan, hogy mi lesz szeptembertől, de azt én is szeretném megerősíteni, hogy mi eddig is az iskoláért dolgoztunk. Bármi is történjen ősztől, amiket eddig szerveztünk, csináltunk, azokat ugyanúgy fogjuk folytatni, no meg azt az elképzelést, hogy élő iskola legyen, és a szülőket minél jobban bevonni a nevelés folyamatába – ezt akkor is ugyanúgy fogjuk csinálni, ha nem mi leszünk a vezetők.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Kreatív Kolozsvár - Tehetségfejlesztő programok vállalkozó kedvű fiataloknak
A vállalkozóvá válás lehet az egyik legfontosabb itthon-tartó erő
A Kreatív Kolozsvár tehetségfejlesztő program, a kolozsvári Pont Csoport által menedzselt projektként ma az egyik legaktívabb közösségszervező mozgatórugója Kolozsvár ifjúságának. Amint azt Mostis Gergő, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátora lapunknak elmondta: a vállalkozó kedvű fiatal nemzedéknek nagy szüksége van a segítségre vállalkozásaik elindításában. Az erdélyi magyar fiatalok eleve hátrányból indulnak román társaikkal szemben, hiszen a román közigazgatás és bürokrácia szövevényes nyelvi akadályaiba ütköznek, az információhoz való hozzájutás nehézségeiről nem is beszélve. Érezhető egyféle kezdeti bizonytalanság és bátortalanság, a vállalkozói szellemiségnek és létformának ugyanis nincs nagy kultúrája mifelénk. Ám ezek a hátrányok megfelelő információ birtokában nagyon hamar leküzdhetőek és a fiatalok, megfelelő felkészítéssel könnyen fel tudnak zárkózni román vagy külföldi társaikhoz.
Interjú Mostis Gergővel, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátorával
Mostis Gergő filozófiát és reklámgrafikát végzett, majd elvégezte a színművészeti főiskolát. Közben vállalkozásokat indított, a nagyváradi Moszkva Kávézó egyik alapítója. 2006-2011 között a Partiumi Keresztény Egyetem PR referense, majd a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója. 2013-ban Kolozsvárra költözött 2015 őszétől pedig a PONT Csoport munkatársa.
- A 2016. február 8-án nyílt K+ Közösségi Tér (Unió utca 3.) alig egy éves fennállása alatt, számos eseményt és találkozót szervezett. Hogyan és milyen ötletből indult a Kreatív Kolozsvár?
- A Pont Csoport tagjainak körében 2015 nyarán fogalmazódott meg a Kreatív Kolozsvár ötlete. Erdély gyorsan fejlődő és a fiatalok érdeklődését egyre inkább az IT világa felé tendáló piaca arra inspirált bennünket, hogy időszerűvé vált elsősorban a Kolozsvár vonzáskörzetébe tartozó, vállalkozó kedvű fiatal generáció segítése kezdő vállalkozásaik elindításában. A Farkas András által alapított Pont Csoport a Magyar Ifjúsági Központ együttműködésével hozta létre a K+ (K-plusz) keretrendszert, amelynek két központi eleme van: egyfelől a Kreatív Kolozsvár program, másfelől az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia és az azt kiegészítő tudományos műhelyek. A projektet az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Tehetségprogram Támogatta immár második éve.
"A vásárlónak nem fúróra van szüksége, hanem lyukra …"
- A program leírásában kiemeltétek, hogy a kolozsvári fiatalok milyen nehézségekkel – elsősorban anyagi források hiányával, önbizalomhiánnyal és alacsony vállalkozói kedvvel – küszködnek. Betörhet-e bárki a vállalkozók piacára és mi a kulcs egy sikeres kulturális program vagy kezdeményezés megvalósításához?
- A program elindításának alapigénye abból a megfigyelésből adódik, hogy az erdélyi magyar fiatalok eleve hátrányból indulnak román társaikkal szemben, hiszen a román közigazgatás és bürokrácia szövevényes nyelvi akadályaiba ütköznek, az információhoz való hozzájutás nehézségeiről nem is beszélve. Ugyanakkor valóban érezhető egy kezdeti bizonytalanság és bátortalanság – a vállalkozói szellemiségnek és létformának nincs nagy kultúrája mifelénk - , ami a start-up vállalkozások elindításában hátrányt jelent. Ám ezek a hátrányok megfelelő információ birtokában nagyon hamar leküzdhetőek és a fiatalok, megfelelő felkészítéssel könnyen fel tudnak zárkózni román vagy külföldi társaikhoz. Ebben nyújtott nekünk hatalmas segítséget számos budapesti, már sikeres program és vállalkozás, ahol a startup kultúra és szakmai oktatás immár tíz éves múlttal rendelkezik. A vállalkozni akaró és a kulturális életbe betörni vágyó fiataloknak tematikus tréningek keretében azt tanítjuk meg, hogy kreatív ötleteiket hogyan fogalmazzák meg piaci értékajánlatként, üzleti vagy művészeti termékként. Egy minden képzésen elhangzó példát említek: ha valaki fúrót szeretne eladni, előbb meg kell értenie, hogy a vásárlónak nem a fúróra van szüksége, hanem a lyukra. Tehát úgy kell megfogalmaznom értékajánlatomat, hogy az egy valós és létező piaci igényre nyújtsa a megfelelő választ. Két fontos szó van ebben a mondatban, és sajnos ott bukik el a legtöbb fiatal vállalkozó, hogy erre a két szóra nem fektet elég hangsúlyt. Egyrészt valós piaci igényt kell keresnünk (ne azért nyissak cukrászdát, mert mindig is ez volt az álmom, hanem mert az üzletem előtt visz az út a játszótérre). Másrészt a megfelelő választ nyújtsam a piaci igényre (ha egyetlen kisgyerek se jár felém, akkor vegyem észre, hogy nekem szülinapi tortákra kell átállni, házhozszállítással). Ezeknek az egyedi értékajánlatoknak a megfogalmazásában adnak tanácsot üzleti mentoraink: Hűvös Ágnes és Molnár Attila stratégiai tanácsadók, akik több mint 500 kezdő vállalkozót indítottak már útnak.
A Kreatív Kolozsvár program három fő területen szervez programokat: az első, a startup vállalkozások területe, a második a művészeti oktatás és kulturális menedzsment (film, színház, zene), harmadszor pedig a Kreatív Kolozsvár estek révén. Míg az első program az üzleti világban történő sikeres értékesítésben ad tanácsokat a fiataloknak, a második program kizárólag a kulturális életben tenni akaró fiatalokra összpontosít. A szakmai műhelyeinkre (workshopokra) jelentkező és kiválasztott fiatalok azt tanulják meg ezeken az alkalmakon, hogyan tudják piacra állítani művészeti ötleteiket és termékeiket. Azt látjuk ugyanis, hogy a művészeti oktatásban a legnagyobb a pályaelhagyók aránya. Bár kiváló művészeti képzést kapnak, azt nem tanítják meg nekik, hogy saját művészeti termékeiket hogyan értékesíthetik. Pedig erre is egyre nagyobb igény, sőt fizetőképes kereslet mutatkozik. A workshopok és a Kreatív Kolozsvár estek minden esetben közönségtalálkozóként is működnek, hiszen lehetőség nyílik neves filmrendezőkkel, zenészekkel, rendezvényszervezőkkel és a magyarországi vagy erdélyi kulturális élet és kortárs művészet legsikeresebb alkotóival találkozni. Az ő példájukból sokan inspirációt és bátorítást kapnak, ugyanakkor megtanulják az önmenedzselés mikéntjét is.
- 2016-ban számos programot, találkozót és kulturális eseményt szerveztetek a K+ Közösségi Térben, nemegyszer integrálva a Pont Csoport más programjait is, például a Kastély Erdélyben kezdeményezést. Hogyan összegeznéd a tavalyi évet és eseményeit?
- A 2016-os évben három vállalkozói workshopot, nyolc Kreatív Kolozsvár estet és három művészeti workshopot szerveztünk, amely hatalmas érdeklődésnek örvendett. Megrendeztük ugyanakkor az első Formula Tábort is, amely egy interdiszciplináris alkotótábor. Célja a gyalui várkastély rehabilitációs tervének kidolgozása volt. Fiatal építészek, közgazdászok, tájépítészek és művészek gyűltek össze, hogy a remélhetőleg hamarosan felújítandó várkastély jövőbeli funkcióit dolgozzák ki, hozzáadva szakmai és kreatív ötleteiket. A középiskolásoknak szervezett Torockói Tábor célja az volt, hogy a pályaválasztásban segítse a középiskolás tanulókat. Megrendeztük ugyanakkor a K Plusz Tehetségnapot is, hogy az egyes képzésen résztvevő fiatalok egymással is találkozhassanak, közösséget, barátságokat alakíthassunk ki. A workshopokon való részvétel ugyan előzetes regisztrációt igényel, de közösségi estjeinken és közönségtalálkozóinkon, szabadon részt vehet minden érdeklődő. A tavalyi évi rendezvényeink iránt tanúsított érdeklődés bizonyítja, hogy egy olyan jellegű oktató és tájékoztató munkát tudunk nyújtani, amely egy jelentős szakmai űrt pótol az erdélyi magyar közoktatásban. Semmiképp sem helyettesítve, hanem kipótolva azt.
 Az új évet egy intenzív, háromnapos vállalkozói-készségfejlesztő workshoppal indítottátok. Mi a célja ennek a rendezvénynek és milyen eredményeket vártok?
- Tavaly novemberben már megrendezésre került egy ilyen jellegű workshop, amely igen nagy sikernek örvendett. Ezt bizonyítja, hogy idén a húsz meghirdetett helyre negyvenhárman jelentkeztek. Itt kell megemlítenem programunk egyik legfontosabb küldetését is, amely szerint a vállalkozóvá válás lehet az egyik legfontosabb itthon-tartó erő. Az internet és a web2 társadalom pedig nagyban segíti a fiatalokat, hogy áthidalják azokat a különbségeket, amelyekkel egy külföldi társuk talán már rendelkezik. Az internet révén mindenkinek ugyanannyi vásárló áll rendelkezésére: az összes! A mostani workshopon résztvevő fiatalok közül legalább nyolcan említették, hogy olyan ismerősüktől hallottak az eseményről, aki már részt vett a tavalyi képzések valamelyikén. Ez is jelzi, hogy minőségi, „ajánlható” munkát végeznek mentoraink, és hogy Kolozsvár kreatív és vállalkozó-kedvű fiataljai valójában egy szoros hálózatot alkotnak. A mostani képzésen résztvevő fiatalok, nagyon változatos vállalkozás-javaslatokat mutattak be. Volt szó többek között agropanzióról, a megújuló energiaforrások hasznosításáról, webáruházról és gyapjúból készült játékok forgalmazásáról is. A második képzésünk tavasszal lesz, az már egy emelt szintű, haladó vállalkozóknak szóló workshop lesz.
- Bár Kolozsvár elvesztette az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versenyt, mégis köztudottan Erdély legdinamikusabb városa maradt. Milyen további rendezvényekkel járul hozzá a város kulturális életéhez a Kreatív Kolozsvár 2017-ben?
- Kolozsvár valóban Erdély legdinamikusabban fejlődő városa, de a kulturális élet terén számos űr van, amelyet pótolni kell. Hol vannak az új közösségi terek? Hol vannak az alkotóházak, az alternatív művészeti műhelyek, a koncertek, a kortárs irodalom, a kiállítások, amelyek a fiatalokat is érdekli? Ebben a tekintetben és ebben a fázisban, a Kreatív Kolozsvár elsősorban a helyi fiatal és pályakezdő művészek önmenedzselésében kíván szerepet vállalni. De hátha van út tovább is! Idei művészeti workshopjaink a filmes, színházi és zenei szakma fiatal vállalkozóit szólítják meg. 2017 tavaszán három képzést tervezünk, ahol többek között Hajdu Szabolcs filmrendező, Szabó György, a Trafó Kortárs Művészetek Házának igazgatója valamint Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház vezetője tart mesterkurzust Kolozsvárra.  Zenei workshopunkon elsősorban a fesztiválmenedzsment iránt érdeklődőket szólítja meg, így Ráday Dávid, a Sziget Fesztivál arculattervezője és Jeges Zsolt zenei producer fogja a helyi fiatalokkal megosztani tudását.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Paplakfejlesztés Szinden
Egy évtizednyi munkálatok eredménye
Hivatalosan unitárius paplakként működik ugyan, de már évek óta használják különböző erdélyi magyar civil szervezetek (például az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) innen indítja az immár több évtizede szervezett Jókai Mór Emléktúrát, itt tartotta bevetési gyakorlatait az Erdély Mentőcsoport is), s már időszerűvé vált, hogy jelentős fejlesztést eszközöljenek a Kolozs megyei Szinden található 104 éves közösségi házon.
Szabó László unitárius lelkész tájékoztatása szerint az 1568-ban alapított Magyar Unitárius Egyház Kárpát-medence-szerte (Erdélyben és Magyarországon) 140 unitárius egyházközséggel rendelkezik, a tagok száma 60 ezer körül mozog. – Közülük az egyik legkisebb a Szindi Unitárius Leányegyházközség, amelynek csupán 17 helybeli tagja van, 74 éves átlagéletkorral. A maroknyi szindi magyarságnak az unitárius egyházközség maradt az egyetlen szervezeti kerete, amely a 97 százalékban román többségű faluban ápolja a nemzeti azonosságtudatot. A szindi magyar közösség tagjainak zöme idős, beteg és özvegy. Szociális és egészségügyi gondokkal küzdő öregemberekről van szó, akik magukra maradottakként szerény életkörülmények között élnek, mivel utódaik a közeli városokba költöztek vagy éppen nyugat-európai vendégmunkások. Szind földrajzi fekvése amúgy szerfelett előnyös: 5-5 kilométernyire található a Tordai- és a Tordatúri-hasadéktól, illetve a tordai sóbányától. Mindezek arra késztették az egyházközséget, hogy a több százéves templomon kívüli egyetlen épületét, a paplakot átalakítsa közösségi vendégházzá – részletezte a lelkész. 
A lelkipásztor közölte: az elmúlt évtizedben az egyházközség nekilátott a 220 négyzetméter alapfelületű, 104 éves paplak fejlesztésének, ami során az anyagi támogatások mellett rendkívüli értéket jelentett sokak önkéntes munkája. Az elmúlt 10 évben – Székelyföldről, Kolozsvárról, Budapestről és más vidékekről – mintegy száz személy érkezett a szindi paplakra kalákázni. A több száz napot kitevő munkálatok eredményei: gázalapú fűtésrendszer kialakítása, a konyha és más épületrészek újravakolása és festése, ablakok cseréje, néhány új ágy beszerzése, az udvar hátsó részének rendbetétele és beültetése gyümölcsfa-csemetékkel stb. Ezek közül kiemelkedő fontosságú a fűtésrendszer megvalósítása (közel 20 ezer lej értékben), amely az épület használhatóságának új léptéket biztosít. Ennek köszönhetően a karácsonyi istentiszteletet a gyülekezet – emberemlékezet óta – első alkalommal tarthatta a paplakon, a fűtetlen, ilyenkor jéghideg templom helyett.
Megtudtuk: számottevő befektetést jelentett a metángáz bevezetése, amely a téli időszakban tapasztalt alacsony hőmérsékletek okozta többletfogyasztás és -kiadás ellenére jelentősen növeli a közösségi ház vonzerejét. Részletek és szemléltető képek a www.szind.hu honlapon.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)

Premier: megnyílt a BMC tárlata a Művészeti Múzeumban
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtja a Barabás Miklós Céh (BMC) országos kiállítása, amely tegnap délután nyílt meg Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban (Főtér/Piaţa Unirii 30. szám). Egyértelműen premiernek számít az esemény, a céh tagjai ugyanis ilyen formában, csoportosan nem nyertek bebocsátást a múzeumba az elmúlt 27 évben, ugyanakkor az országos bemutatkozás fontosságát is érdemes hangsúlyozni: ilyesmi legutóbb 2009-ben történt, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban; a nagy találkozás a szervezet megalapításának 80. évfordulóján jöhetett létre, Jakobovits Miklós és Vinczeffy László gondos irányításával. Olyan sok munka érkezett ezúttal, hogy a Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató által eleinte felajánlott nagyobb földszinti terem mellett öt emeleti termet is rendelkezésre bocsátottak, és még a Minerva-házba (Jókai/Napoca utca 16. szám) is jutottak alkotások. A tárlat február 12-ig tekinthető meg.
Szabadság (Kolozsvár)

A bányászjárás száz áldozatának azonosítására kért segítséget az ügyészség
Az 1990-es bányászjárás száz áldozatának azonosítására kért lakossági segítséget a katonai ügyészség, amely ma nyilvánosságra hozta az akkor jogtalanul fogva tartottak egy részének fényképeit.
Az ügyészek száz olyan személy portréját közölték, akiket 1990. június 13-án őrizetbe vettek a hatóságok. Akkor a Bukarest központjában a Ion Iliescu vezette hatalom ellen tüntető tömeget feloszlatták a karhatalmi erők. Másnap a Zsil-völgyi bányászok is Bukarestbe érkeztek szervezett módon, és brutálisan bántalmaztak civileket. Ezért emlegetik az akkori eseményeket bányászjárásnak.
A katonai ügyészség decemberben több magas rangú egykori vezető, köztük Ion Iliescu volt államfő ellen indított bűnvádi eljárást az akkor történtekért. A vádhatóság szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsérültek.
Az ügyészség mai közleménye szerint azért van szükség a lakossági segítségre, hogy a vizsgálatot belátható időn belül lezárhassák, és vádat emelhessenek a gyanúsítottak ellen. A száz személyt a măgurele-i katonai központban őrizték, a teljes adatfelvétel azonban nem történt meg estükben. Csak neveiket rögzítették, ezért most a hatóságoknak gondot okoz az azonosításuk és felkutatásuk. A vádhatóság szerint az akkor fogva tartottak egy része a retorzióktól tartva hamis neveket adhatott meg.
Az ügyészek bűnvádi eljárást indítottak Iliescu mellett Petre Roman akkori miniszterelnök, Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stănculescu volt védelmi miniszter ellen.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári emléktábla: sok az ismeretlen állomásfőnök
Nincsenek adatai a Román Állami Vasúttársaságnak (CFR) a kincses városi regionális kirendeltségét a két világháború között igazgató tisztségviselőinek kilétéről. Ez az oka annak, hogy késik az állomásfőnökök nevét sorjázó, a kolozsvári pályaudvaron eredetileg három évvel ezelőtt elhelyezett emléktábla visszahelyezése.
Továbbra is késlekedik a kolozsvári pályaudvart irányító egykori magyar állomásfőnökök nevét is tartalmazó emléktábla elhelyezése, mivel egyszerűen nem találják a két világháború között szolgálatot teljesítő intézményvezetők kilétére vonatkozó adatokat.
A Krónika írásban fordult a Román Állami Vasúttársasághoz (CFR), azt tudakolva: mi az oka annak, hogy közel két évvel a sokat vitatott tábla levétele óta sem sikerült kiegészíteni a hiányzó adatokat, és visszahelyezni a plakettet. A CFR sajtóosztályától azt a választ kaptuk, hogy nem áll a vasúti társaság rendelkezésére valamennyi hivatalos adat a kolozsvári pályaudvart 1919 és 1940 között igazgató állomásfőnök nevével kapcsolatban. (A jelzett időszakban a regionális igazgatóság Romániához tartozott.) A társaság közölte, az emléktábla csakis azután kerül vissza a helyére, miután kiegészítik a névsort, továbbá amikor beszerzik a szükséges jóváhagyásokat, tekintve, hogy a szóban forgó épület műemléknek számít.
A CFR kincses városi regionális kirendeltsége 2014 májusában helyezett el márványtáblát a helyi pályaudvar épületének homlokzatán, felsorolva az egykori állomásfőnökök nevét és tevékenységük időszakát. Csakhogy az 1870 és 1945 közötti időszakban – vagyis az Osztrák–Magyar Vasúttársaság, majd a Magyar Királyi Államvasutak működése idején – szolgálatot teljesítő vezetőket „ismeretlenekként” tüntették fel a plaketten, a mulasztás pedig értetlenkedést váltott ki magyar és román körökben egyaránt. A CFR illetékesei azzal védekeztek, hogy nem álltak rendelkezésükre a szóban forgó adatok, mivel a társaság területi kirendeltségének levéltára a két világháború között megsemmisült.
A széles körű felháborodás hatására 2015 márciusában eltávolították a kifogásolt plakettet, és a Magyar Államvasutak Zrt. (MÁV) Debreceni Területi Igazgatóságához fordultak a hiányzó adatok azonosítása érdekében. A MÁV Zrt.-nek a központi irattárában fellelhető, részleges adatok alapján az 1877–1879, az 1887–1919 és az 1941–44 közötti időszak kolozsvári állomásfőnökeinek nevét és működésük évét sikerült kiderítenie, és át is adta a listát a román vasútnak. 2015 márciusában a CFR sajtóosztálya lapunkkal közölte: kiegészítik a kapott adatokkal a márványtáblán szereplő névsort, a plakettet pedig újra elhelyezik a pályaudvar épületén, amint beszerzik a helyi hatóságoktól a szükséges engedélyeket.
Lapunk egyébként úgy tudja, hogy a CFR regionális kirendeltségének vezetősége már a magyar állomásfőnökökkel kiegészítve, az 1919–1940 közötti időszakot „átugorva” is elhelyezné a táblát. Viszont a mai napig nem kaptak választ a kolozsvári polgármesteri hivatal műemlékvédelmi bizottságától ama kérdésükre, hogy milyen engedélyekre van szükségük a plakett ismételt leleplezéséhez. Különben nem hivatalos források alapján 1870–1878 között Virányi István, 1880-tól Kugler Mihály, 1882–1888 között Egedy Lajos, 1889–90-ben Hauda Nándor, 1890–1893 között Krimszky Géza, 1893–1911 között Lósy Béla, 1912–1918 között Asztalos Sándor, míg az 1941 és 1943 közötti időszakban Elekes András irányította a kolozsvári pályaudvart.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A nagyváradi nyomdászat 450 éves története
2017. január 22-én, vasárnap 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.) mutatják be a „Tipográfia régtől fogva…” – A nagyváradi nyomdászat 450 éves története című kötetet.
A Várad kulturális folyóirat bemutatja az Országos Széchényi Könyvtár és az Argumentum Kiadó közös vállalkozásában megjelent a „Tipográfia régtől fogva…” – A nagyváradi nyomdászat 450 éves története (szerkesztette Boka László és Emődi András, OSZK–Argumentum, Budapest, 2016) című díszalbumot. A kötetet 2017. január 22-én, vasárnap 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.) mutatják be. A bemutatón köszöntőt mond Szűcs László, a Várad főszerkesztője, a szerkesztőkkel beszélget Lakatos Attila történész.
A kötetről
Nagyvárad felbecsülhetetlenül gazdag történelmében egyedülálló módon váltakoztak a virágzás és a hanyatlás időszakai. A várost tatár, török, kuruc és labanc egyaránt dúlta, várát belharcok több ízben pusztították, aminek köszönhetően a település maga is majdnem teljességében elpusztult, fényes emlékét, dicső múltját kövei nem, vagy alig őrizték csak meg. Ezért lehetséges – mint Cs. Szabó László is megjegyezte –, hogy az Árpád-kori sírhely jövevénynek látszik a pár száz éves, de ódonabbnak tűnő partiumi és erdélyi testvérvárosaihoz képest. Nagyváradon 1565 év végére datálható az első nyomda, amiről hiteles forrásunk fennmaradt. Az azóta eltelt 450 esztendőnek helyi nyomdászatáról átfogó, illusztrált könyv mindmáig nem készült, a legutóbbi, Naményi Lajos által írt monografikus igényű összegzés is immáron 115 éves. E hiány pótlásának igénye hívta életre e díszalbumot, mely öt tanulmányban közel öt évszázadot igyekszik átfogóan bemutatni, időben egészen a második világháborúig menően vizsgálni a nagyváradi nyomdászat történetét, helyzetét, jeleseinek feltáratlan életművét. Mindezt kiváló képanyag kíséretében, melyek közül több nyomtatvány és kortörténeti dokumentum most első ízben kerül bemutatásra.
Szerzők
Bánfi Szilvia (1953–), könyv- és nyomdászattörténész, OSZK; Boka László (1974–), irodalomtörténész, tudományos igazgató, OSZK; Emődi András (1970–), levéltáros, könyvtörténész; Naményi Lajos (1868–1905) történész; V. Ecsedy Judit (1946–), irodalom-, könyv- és művelődéstörténész, OSZK.
erdon.ro

A nagyváradi irodalmi életről
A Magyar Kultúra Hete ünnepségsorozat keretében, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének szervezésében Imre Zoltán kultúrantropológus tartott előadást a nagyváradi Ady Emlékmúzeumban.
A péntek délelőtt zajlott eseményen Szilágyi Ibolya, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének elnöke köszöntötte az Ady Endre Emlékmúzeumot zsúfolásig megtöltő érdeklődőket.
Imre Zoltán kultúrantropológus, az intézmény vezetője ugyan A nagyváradi magyar irodalmi élet a két világháború közt címmel tartott egy igen érdekes előadást, azonban annak érdekében, hogy ezt a korszakot jobban megértsék a jelenlevők, a 20. század első két évtizedének váradi kulturális életébe kalauzolta el először őket több idézettel, illetve korabeli anekdotának az elmesélésével színesítve a mondandóját. Meglátásában az impériumváltás előtti szecessziós Nagyvárad a magyar kultúra bölcsője volt, nem túlzás azt állítani, hogy még Budapestet is túlszárnyalta volna e tekintetben, ha nincs Trianon. Nem hiába kérette ide át magát Debrecenből Ady, kezdte meg itt a pályafutását Krúdy és Nagy Endre, jelentett ugródeszkát a Szabadság napilap az írók és költők számára. Mint egy szőttes, úgy fonódott egybe az irodalmi élet és az újságírás, hiszen ahogy napjainkban, úgy akkor is az alkotóknak, a művészeknek élniük kellett valamiből. A váradi kulturális hullámok a magyar fővárosig csaptak, és nem csupán a kávéházi élet volt nálunk pezsgő, hanem az információ áramlás is folyamatosabb volt, mint Budapesten, mivel itt nem blokkolták ezt annyira a kormánypártok propagandisztikus céllal- magyarázta.
1920-ban ezt a haladó szellemi állapotot törte ketté a változás, kezdett sorvadni a kulturális élet. Megérezve a közelgő veszélyt, hagyták el Váradot, mint egy süllyedő hajót a művészemberek, az írók. Ahogy Tabéry Géza keserűen megjegyezte: az Ady Endre Társaság megalapításával furcsa mód épp a várthoz képest ellentétes hatást értek el, mert szobrot állítottak a múltnak, és nem engedtek teret az új jövőkép kibontakozásának, a korábbi eszmeiség továbbvivésének.
Cenzúra
A hanyatló váradi irodalmi élet két irodalmi újsággal, a Magyar Szóval és a Tavasszal próbálkozott, melyek azonban alig egy évig bírták, akárcsak a kétnyelvű Aurora. Az egyre inkább erősödő politikai cenzúra miatt olyan szomorú esemény történt, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt: megszűnt a nagy múltú Szabadság, illetve egyesült a Nagyváraddal, melynek aztán később néhány hónapig szintén szünetelt a megjelentetése. Megalakult a cenzúrabizottság, élén magas rangú katonatisztekkel, a cikkeket pedig a hadapródiskola épületébe kellett küldeni véleményezésre, engedélyeztetésre.
A két világháború közti időszak pozitívuma viszont, hogy fellendült a nyomdászat: 30 nyomda is működött ezen periódusban Váradon. Összezárt az akkoriban még 70-80 százalékos többségben levő magyarság, és körülbelül 50 napilap, hetilap és folyóirat jelent meg a tárgyidőszakban, ezek többsége azonban tiszavirág életűnek bizonyult. Új szelek a ’30-as évek közepétől kezdtek el fújni, azonban túl nagy örömre ez nem adott okot, mert a nacionalizmus és fasizmus kezdett térhódításba.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

A doni katasztrófa 97 éves szatmári túlélőjével beszélgettünk
A Don-kanyarban vívott harcokban összesen 120 ezer katona esett el, sebesült meg vagy került hadifogságba, ez volt a magyar hadtörténelem egyik legtragikusabb fejezete. A magyar katonák felszerelése és fegyverzete sem volt megfelelő, akivel nem a golyó végzett, nagy eséllyel halálra fagyott az oroszországi - 40 fokban. A túlélők közül ma már kevesen élnek. Egyikük, a 97 éves szatmári születésű Ferenczy Lajos megjárta a poklok-poklát, de túlélte a doni katasztrófát. A Maszolnak felidézte a 75 évvel ezelőtti eseményeket.
Hogyan került ki a frontra?
Húsz éves voltam 1941-ben, amikor berukkoltam katonának Szatmárnémetiben, majd a háborúban utász lett belőlem. December 18-án kivittek minket a frontra, hiszen ekkor már itt voltak a németek és kellett nekik az utánpótlás. Sokaknak nem tetszett, de mellettük kellett harcolni, hogy megállítsuk a Vörös Hadsereget. Először pár hónapig Szerbiában szolgáltunk, ahol a partizánok nagyon sok magyart öltek meg. Rájuk kellett vadászni. Szerbiából pedig egészen Moszkváig jutottunk el, ahol vissza kellett vonuljunk, mert az oroszok amerikai erősítést kaptak. Több mint száz repülővel érkeztek, így már nem bírtunk velük, ezért menekülőre kellett fogjuk. Szinte két évig meneteltünk Moszkváig, onnan pedig egy fél év alatt vonultunk vissza Budapestig.
Miként emlékszik vissza a don-kanyari harcokra, milyen körülmények uralkodtak ott?
Mivel az utász ezredhez tartoztam, kivezényeltek minket, hogy utakat robbantsunk a hóban. Nagyon rosszak voltak ott is a körülmények. Hideg volt, az öltözékünk pedig túl vékony. Sokan halálra fagytak a mínusz negyven fokban. A Don-kanyarnál a mi feladatunk volt az utak megtisztítása, mivel 70-80 centiméteres volt a hó, az ágyukat pedig 100-200 métert kellett mozgatni – kézzel, mivel már azt a hat lovat is elvitték, hogy legalább azok ne pusztuljanak el –, hogy pontosan tudjunk célba lőni. Az élelmezés is körülményes volt, mert nem tudták eljuttatni hozzánk ételt. A tábori konyhát pedig állandóan kilőtték, ezt hangosbemondón mindig jelentették. Fagyott szalámikat rágcsáltunk, amiket késsel nem is lehetett vágni, illetve kocka kávékat tudtak bedobni hozzánk, amiket nyersen ettünk meg. Ezek tartották bennünk a lelket, meg persze a fagyott kenyerek, amiket sikerült összeszednünk. Több mint egy hónapig alig tudtunk enni, volt, hogy az orosztól kaptunk egy-egy krumplit tűzszünetben. Hókunyhókban laktunk, nem voltunk felkészülve a téli időszakra. Ezzel ellentétben a németeknek jó felszerelésük volt, vastag bundával és szőrcsizmával rendelkeztek. Az oroszok vagy reggel, vagy este támadtak, nap közben csak egy-egy lövés dördült el. Ütközetek után reggel 9 és 10 között fegyverszünet volt, ilyenkor szedtük össze a sebesülteket és az elesetteket. Egy idő után a kórházak is megteltek, már nem győztük összeszedni az embereket a frontról. A „dögészek” sem győzték ellátni a sebesülteket. Borzasztó látvány volt. Az egyiknek a karját, a másiknak a lábát vitte el egy-egy golyó vagy gránát. Négykézláb csúszkálva, ahogy tudtunk, segítettünk a bajtársainkon. De mindenkin nem lehetett. Amikor az oroszok áttörtek a frontvonalon, menekülnünk kellett. A tisztek parancsára sok sebesültet hagytunk hátra, akik az életükért könyörögtek. Bár a magyar tisztek előzőleg számoltak azzal, hogy esetleg az orosz túlerő miatt menekülnünk kell, de a menekülési tervet a németek mindig lefújták, mert elképzelhetetlennek tartották a vereséget. Ők voltak a nyugati fronton, mi pedig a keletin. Majd február környékén, amikor körülzártak minket, a magyar tisztek mindenkit felszólítottak, hogy aki tud, az meneküljön.
Hogyan tudtak a körülzárt frontról elmenekülni?
A vasút mentén volt egy árok. Az volt a terv, ha oda eljutunk, akkor megmenekülünk. Az árokban pedig olyan 500 métert kúszva tettünk meg, amíg elértünk egy német szerelvényig. Majd jött egy mozdony, amely 80-100 kilométerre elszállított minket a Don-kanyartól. Onnan pedig a németek teherautókkal szállították el a katonáikat, és mi is felkapaszkodtunk az autókra. Így értünk vissza Budapestre. Én csak egyetlen egy golyót kaptam a vádlimba, ami három hónapig volt ott. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a golyók többször is súroltak. Utólag vettem észre, hogy a csajkámat is átlőtték. Nekem nagy szerencsém volt. Ezt a golyót meg is tartottam emlékbe, de amikor Budapesten elfogtak minket az oroszok, azt is elvették tőlem. Néha tényleg úgy éreztük, hogy a legnagyobb ellenség a hideg és az éhség volt. Mi magyarok tartottunk ki a leghosszabb ideig.
Hogyan fogták el önöket Budapesten?
Budapesten ismét bevetettek minket, hogy védjük a várost, mert az oroszok időközben nagy erővel támadtak. Az ellenség a budai oldalon volt, a mi hadseregünk pedig a pesti oldalon. Védenünk kellett az Országházát és a Margit-hidat, de akkor már kevesen voltunk, mert a visszavonulás során nagyon sokan dezertáltak. A kilencedik utász ezredben voltam, de már alig voltunk hatszázan magyar katonák, akik fővárost védtük. Sajnos nem sikerült megvédeni a várost. Az oroszok elfoglalták Budapestet, és hadifogságba kerültem. Egy üzlethelyiség lakásrészében laktunk a katonatársaimmal, tizedesi rangban voltam, így egy hattagú raj felett rendelkeztem. 1944 december 28-án kiküldtem egy fiatal magyar katonát megfigyelőnek, hogy ha az oroszok átjutnak, akkor azt jelentse. A románok már az oroszok oldalán harcoltak, és ők meneteltek elől. A megfigyelő katona, akit kihelyeztem, Nagyvárad környéki volt, ezért tudott románul, így nem sült el jól a dolog. Megkérdezték a megfigyelőtől, hogy mit keres ezen az oldalon, ő pedig elmondta, hogy éppen itt van a magyar katonákkal. A megfigyelő fiút elkapták, elvitték, kivallatták, és elmondta, hogy hol rejtőzködünk. Összesen haton voltunk, fegyver szempontjából pedig hiányosan voltunk ellátva. Néhány pisztolyunk volt, egy géppisztolyunk és pár első világháborús megkopott puskánk, amelyekkel alig lehetett rendesen célba lőni. Betörtek a lakásba, tüzeltek ránk és kiabáltak, hogy dobjuk el a fegyvereket, és adjuk meg magunkat. Ha jól emlékszem, legalább harmincan voltak, így nem volt más választásunk, megadtuk magunkat. Másnap, 29-én elvittek Dunaharasztira. Ott tartották a vallatásokat. Azt hangoztatták, hogy „uri-uri”, én azt hittem, hogy az urakat keresik. Mondtam nekik, hogy köztünk nincs úr, ők Pesten vannak, mire kiderült, hogy a karórákat keresik. Minket nem bántottak, a tiszteket viszont nagyon megverték, letépték a gallérjukat, a kitüntetéseket, egyszóval mindent megtettek, hogy megalázzák őket. Egy felvidéki őrmester volt még velem, akit nagyon megvertek, letépték a rangjelzéseit, ezt követően pedig elvitték valahová, és többet őt soha nem láttam. Tőlem is elvették a fényképeket és a kitüntetéseimet. Volt két tűzkeresztem, az egyiket azért kaptam, mert egy fél évig egyhuzamban a fronton harcoltam, a másodikat pedig azért, mert elfogtam egy ejtőernyős felderítőt Budapesten. A területet akarta feltérképezni. Amikor megláttam, hogy valami kiesett a repülőgépből, először azt hittem, hogy bomba, ezért figyelmeztettem mindenkit, hogy vonuljanak fedezékbe. Érdekes, hogy a repülőgép magyar jelzésű volt. Aztán az általam bombának vélt zuhanó tárgyból kirajzolódott egy emberi alak. Elkaptuk, bár már akkor megadta magát, amikor látta, hogy közeledünk. Fehér zsebkendőt lebegtetett, hogy ne lőjünk. Motozás után derült ki, hogy nem volt nála semmi, csak térképek. Jelentettem a századosnak, hogy egy orosz felderítőt fogtunk, majd meg is kaptam a kitüntetést, és így lettem tizedes.
Dunaharasztiból pedig a munkatáborba szállították?
Dunaharasztiról elvittek minket egy másik fogolytáborba, ahol már több százan voltunk. A halálfélelem mindvégig bennünk volt. Ott volt egy piroscsíkos nadrágos tiszt, lóháton kelt-járt állandóan, talán tábornok lehetett. Egy hatalmas pisztoly lógott az oldalán, félelmetes marcona alak volt. Az egyik orosz katona mutatta neki, hogy mit talált nálam, mármint a tűzkereszteket. Ha tudom, hogy ilyen kalamajkába keveredek miattuk, már rég eldobtam volna őket, csak abban reménykedtem, hogy hazaérve majd földet kapok értük, ahogy édesapán, aki az első világháborúban szolgált. A tábornok odajött hozzám, elővette a fegyverét, rám szegezte, és közben azt kiabálta, hogy hány oroszt lőttem le a kitüntetésekért. Annyi volt a szerencsém, hogy egy másik fogoly tiszt, aki jól beszélt oroszul, elmagyarázta neki, hogy azokat a kitüntetéseket nem azért adták. Addig-addig beszélt neki, míg a pisztolyt a tábornok visszatette a tokjába. Akkor nagyon féltem. Oroszországból visszakerültem Budapestre épségben, nevetséges lett volna, ha ott lőnek agyon. A fronton harcoltam a hazámért és végül itt kell, hogy lelőjenek? Sok társam mondta, hogy szökjünk meg a frontról, meneküljünk el valahogy, de soha nem akartam dezertálni, mert szerettem a hazámat, és harcolni akartam érte. Dunaharasztiról egy másik táborba vittek minket, Monorra.
Hogyan került vissza Oroszországba, és miként élte túl a munkatábor éveit?
Monoron ismét vallattak: hol voltam, miket csináltam, milyen beosztásban. Itt aztán jelentéseket készítettek rólunk, ezekkel a jelentésekkel, jegyzőkönyvekkel pedig vonatra tettek minket, mert az oroszok felajánlották, hogy aki akar, az csatlakozhat a németek elleni hadjárathoz. Természetesen mindenki félt a kivégzéstől, ezért senki sem mondta, hogy nem megy harcolni tovább. A tisztek azt mondták nekünk, hogy vonattal Debrecenbe szállítanak. Amikor betereltek minket a vagonokba és ránk lakatolták az ajtót, nem értettük, hogy miért teszik. Majd egy debreceni katona figyelmeztetett minket, hogy eltért a vonat, és biztos, hogy máshová visznek. Szinte két napig utaztunk, amikor egy vasutas a kerekeket vizsgálta kiderítettük, hogy Jászvárosban vagyunk, és onnan pedig Foksányra szállítanak minket, ezután pedig Oroszországba, a szénbányákhoz.
Sokan haltak meg ott is, aki nem dolgozott, az nem kapott ennivalót, legalábbis nagyon keveset. A körülmények borzasztóak voltak, ráadásul az oroszok úgy temették el a halottakat, hogy csak egy traktor által húzott sáncba helyezték el őket, és 20 centiméter földet szórtak rájuk. Aminek az volt a következménye, hogy a varjak és a kutyák széthordták a tetemeket. Egyszer megkérdeztem egy orosz katonát, hogy miért mentek harcolni, a válasz pedig az volt, hogy fel akartuk szabadítani Európát az elnyomás és a szegénység alól. Az oroszok meg is lepődtek egy-egy faluban, amikor látták a háztájakon a jószágokat és a majorságot, a kamrákban a sok sonkát és szalonnát, amikor ők csak egy kecskét vagy egy szamarat tarthattak. Két év munkatábor után már egy kicsit beszéltem oroszul, és mindig kérdeztem, hogy meddig leszünk itt, de sosem feleltek erre. Majd ahogy telt az idő, a szénbányában kiderült, hogy „robbantós” voltam a hadseregben is, átadták nekem a robbanó szerszámokat a bányában. Innentől az én feladatom volt bizonyos szénréteget kirobbantani, amit majd a munkások összeszedtek. A mi csoportunkban hetvenen bányázták a szenet. Nyolc óra alatt tíz vagont kellett megpakolni. Rengeteg volt a munka. Én aztán szerencsés voltam, miután elvégeztem a munkámat, több dolgom nem volt, csak annyi, hogy amikor robbantottam, mindenkit ötven méterre el kellett zavarjak onnan, hogy a kőhulladék ne sebesítsen meg senkit.
A nehéz fizikai munkát végző foglyok mennyi ételt kaptak?
Nagyon kevés volt az étel. Úgy 40 deka kenyerek adtak és egy kanál cukrot a foglyoknak. De aki például dohányos volt, még azt a kevés ételt is eladta a dohányért. Én adtam egy kanál mohorkát, cserébe kaptam egy kanál cukrot. Ezért én minden nap két kanál cukrot ettem meg. A kenyér olyan lágy volt, hogy nem lehetett késsel vágni, általában dróttal szeleteltük. Fekete, lágy kenyér volt. Csak mártogattam a kenyeret a cukorba. Amikor elfogtak az oroszok, akkor voltam 95 kilós, amikor elengedtek alig voltam 55 kiló. A fogság ideje alatt nem ittam meg több mint 3 deci olajat, és nem ettem meg több mint egy fél kiló húst. De ettünk zöld uborkalevest, zöld paradicsomlevest zöld káposztával összevágva. Két ötszáz literes kondérban főztek ránk nap mint nap a lágerben, de még az is kevés volt annyi embernek. Volt egy orosz nő, akitől néha-néha kaptam egy kis szalonnát, mert azt hitte, hogy majd elveszem feleségül. Mert kitalálta, hogy esküdjünk meg, és majd elmegy Moszkvába, beszél a vezérkarral, hogy akkor ő hazajön velem Romániába, Foksánynál pedig elválnak az útjaink. De nem engedték meg neki. Ő beszélt egy kicsit magyarul, mert forgalmista volt Debrecenben, irányította az orosz katonákat. Munkatáborba pedig azért került, mert az anyja ruhát mosott a német katonáknak, ami aztán kiderült.
A kényszermunka lejártával miként fogadták a szabadulás hírét?
1948 decemberében 14-én pakoltak fel minkét ismét a vonatra Oroszországban. Jött egy tiszt, mondta, hogy háromszáz ember fel van írva, ők mennek haza. Nem hittük el. Már csak akkor hittük el, amikor elindultunk. Akkor már annyira gyengék voltunk, hogy alig bírtunk felmászni a vagonokba. Mindig jött két-három orosz, és lökték fel az embereket a vonatra. Visszafelé megváltozott az életünk, mert a megállókban voltak tábori konyhák, adtak ennivalót, mert látták, hogy annyira le vagyunk gyengülve, hogy alig tudunk mozogni. Foksányban két hétig napi háromszor kaptunk már enni, jó koszt volt. Romániában már szabadok voltunk. Az oroszoktól még pénzt is kaptunk a négy év után. Fejenként 60 ezer lejt, ami akkor még nagyon soknak számított, amikor elvittek katonának, mert 5 ezer lejből venni lehetett egy fejős tehenet, 7-8 ezer lejért adtak egy lovat. De amikor a fogságból szabadultam, egy kifli került 5 ezer lejbe. Kiderült, hogy a szovjetek csak csúfságból adták a pénzt, de így is örültünk, hogy megszabadultunk. Négy évig bányásztam a fogság alatt, majd végül 1948-ban hazajöhettem Szatmárra, és találkozhattam a szüleimmel, akik már rég halottnak hittek. Nagyon örültek, hogy hazatértem. Aztán szépen lassan pár év alatt visszanyertem az erőmet. Sokan hazatérve a fogságból meghaltak a rengeteg hústól és zsiradéktól, amit hirtelen megettek, mert a szervezetük nem bírta feldolgozni. Mindazok után, ami velem történt a fronton és fogságban, a '60-as években még a Szekuritáte is meg akart hurcolni. Egyszer behívattak, hogy meséljek nekik az oroszországi fogságról, én pedig elmeséltem nekik, hogy milyen embertelen volt. Aztán azt mondták, ha kedves az életem, akkor ezt soha senkinek ne mondjam. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen volt a fogság, mondjam azt, hogy jó volt. Jól bántak velünk, kaptunk rendesen enni. Többet aztán erről nagyon hosszú ideig senkinek nem beszéltem.
A németek oldalán harcolt a háborúban, mennyire tudott vagy kellett azonosulni a náci ideológiákkal?
Már képzett katona voltam, amikor megérkeztek a németek. Szatmáron sok zsidó barátom és ismerősöm volt. A legfájóbb emlékem ezzel kapcsolatban az, amikor egy zsidó lánynak udvaroltam. Ennek pedig az volt a következménye, hogy eljárás indult ellenem, és százszor leíratták velem a nácik, hogy nem beszélek a zsidó lányokkal. Amikor megérkeztek a németek Szatmárra, a kaszárnyából át kellett költöznünk az iskolákba, mert ők rendfenntartónak érkeztek ide. Legalábbis azt mondták, de mindig csak a baj volt velük, ahogy a fronton is. Nem bíztak bennünk, és fölényeskedtek mindig. A lövészárokban is úgy helyeztek el minket, hogy egy magyar, egy német. Biztos attól tartottak, hogy átállunk. Sajnálták tőlünk az élelmet, a gézt meg a gyógyszert is. Amikor Szatmáron kimenőjük volt, állandóan a zsidó kocsmákban, ettek, ittak és verekedtek. Akkor még csak sárga csillaggal jelölték a zsidókat, a deportálásról még szó sem esett. A zsidók mindig a magyar tisztekhez jöttek panaszkodni a német katonák miatt. Egy alkalommal kimentünk többen felfegyverkezve, amit egyébként nem lett volna szabad, és elfogtunk pár verekedő német katonát, és bezártuk őket a fogdába. Aztán jöttek a tisztek, hogy miért zártuk be őket, elmondtuk, hogy tönkretettek egy vendéglőket. A német tisztek megértőek voltak, egy időre be is vonták ezeknek a katonák a kimenőjét. A gettósítás ellen nem lehetett semmit se tenni. Egy ismerősömnek cigarettát csempésztem be a gettóba, de elkaptak, és egy napi elzárással büntettek. Hosszú és fájdalmas időszak volt ez, de így is a legszerencsésebb emberek közé tartozom, mert túléltem a háborút, a munkatábort és mé

Csíkszékért-díjban részesült Zsigmond Barna Pál főkonzul
Évindító küldöttgyűlést tartott pénteken az RMDSZ Csíki Területi Szervezete, amelynek keretében leköszönése alkalmából kitüntették Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját – közölte szerkesztőségünkkel a szervezet közleménye.
A laudációban elhangzott, hogy Dr. Zsigmond Barna Pál kovászember. Státusából és habitusából fakadóan jó kapcsolatokat épített ki politikai életünk, közéletünk valamennyi szereplőjével, hozzájárulva ahhoz, hogy újból normális mederbe terelődjenek az itteni magyar közképviselet és a magyar kormányzat közötti kapcsolatok, illetve ahhoz, hogy létrejöjjön a hazai magyar–magyar összefogás. Ugyanakkor teljes mellszélességgel kiállt a legutóbbi parlamenti választásokat megelőző kampányban a magyar összefogás jelöltjei mellett. Magatartásával megmutatta, hogy milyen egy igazi diplomata: úgy képviselte Magyarországot a Székelyföldön, ezen belül Csíkszéken, hogy közben Csíkszék az egész Székelyföld érdekeinek megjelenítője lett.
A küldöttgyűlésen részt vett Kelemen Hunor szövetségi elnök, Borboly Csaba, a csíkszéki RMDSZ-szervezet elnöke, Tánczos Barna szenátor, Korodi Attila parlamenti képviselő és Sógor Csaba európai parlamenti képviselő.
Erdély.ma

Román „sajtó”: Trump és Putyin együtt rúgják fel a trianoni egyezményt
Őrület! Trump első dolga Erdély elszakítása lesz Romániától, sőt, addig már nem is kell olyan sokat aludni. Február 15-én Budapesten landol az Air Force One, de közben Putyin Orbánnal már szépen előkészíti a Nagy Tervet. Álhírek a javából, klikkek ezrei Romániában. Röhögjünk.
Nincs az az álhír a jelek szerint, ami nem jövedelmezne még mindig, főleg, ha az Egyesült Államok elnöke is szerepel benne – állapíthatjuk meg csak az elmúlt napok román terméseit áttekintve. Pillanatnyilag futótűzként terjed (persze, a Facebookon), hogy februárban nagyhatalmi játszmák színtere lesz Budapest, ahol Vlagyimir Putyin orosz- és Donald Trump amerikai elnök Orbán Viktor miniszterelnök asszisztenciája mellett újrarajzolják az európai érdekszférákat, mi több, elszakítják Erdélyt Romániától.
Íme az ördögi terv a főleg like-vadászatra szakosodott dcnews.ro portálról, bizonyos Alexandru Cumpănașu tollából, akit román újságíró-körökben is csak egy pofátlan csúsztatóként tartanak számon:– február másodikán Vlagyimir Putyin Magyarországra látogat
– tizenhárom nappal később az elnöki tisztségébe már beiktatott Donald Trump is felkeresi Budapestet – miután a magyar főváros „hirtelen világpolitikai csomóponttá nőtte ki magát”.
A szerző szerint „az amerikai elnök ma a világ tulajdonképpeni ura, akinek olyan ellenségei és partnerei vannak, mint a jelentős anyagi és politikai tőkével bíró Kína, Németország, Franciaország, Mexikó, India és Brazília”. Cumpanasu úgy véli, ezért is jogos a kérdés, hogy könyékig a hazai belpolitikai, valamint nemzetközi válságban (például az amerikai-kínai nyilatkozatháború idején) miért keresi fel Trump a Románia felét alig kitevő Magyarországot, a nem létező magyar GDP-ről és haderőről nem is beszélve?!”.
Persze, kapunk választ is a „jogos kérdésre”, naná! Kiderül, hogy Magyarország már rég lefőzte a diplomáciában, nemzetközi intrikákban és hírszerzésben egyébként nem labdaszedő románokat:„Februártól ÚJ IDŐSZÁMíTÁS kezdődik Európában. Putyin Budapestet (leglojálisabb EU-s partnerét) választotta a kontinens ismételt felszabdalásához helyszínnek. Ugyanakkor Trump ugyanoda és majdnem azonos időben tervezett látogatása azt jelenti, hogy az amerikai elnök elfogadta riválisa helyszínválasztását Európa feldarabolásához, amelyet majd kettejük személyes találkozóján véglegesítenek (tanácsadóik nyilatkozatai alapján). Ilyen módon Orbán Viktor és Magyarország felpörgeti a Nagy Tervet, főleg, hogy most a rendelkezésére áll minden hozzávaló, továbbá a kellő támasz országa revizionista ambícióinak megvalósításához. Ő pedig csak Erdélyt és Románia meggyengítését fogja kérni a két nagytól. Történik mindez Putyin törekvéseivel totális összhangban, miközben Trumpnak nem áll érdekében az ellenkezés. A republikánus magyar lobbi óriási, felépítése pedig rendkívül ambiciózus módon hosszú ideig tartott a Mata Hari-módszerrel”.
Eddig – és még tovább – tart tehát Cumpanasu agymenése, amit aztán rögtön átvett egy másik, amolyan mindenegybenblog-jellegű honlap is, ahol a szerzőnek, a legdákabb filmproducernek és bloggernek, Daniel Roxinnak is ama bizonyos néhány nap üt rögtön szöget a két füle közti teret kitöltő fűrészkorpába. Ez olvasható tőle a cunoastelumea.ro honlapon:
„Egy kis ország, amelynek Romániánál sokkal kisebb a lakossága és a hadserege, Oroszország és az Egyesült Államok érdekzónája lett Európa keleti részén. Nehezen érthető ugye, hogy a világ két legnagyobb katonai hatalmának vezetői alig pár napos eltéréssel pont ezt a kis országot akarják felkeresni?” – teszi fel a kérdést Roxin, majd velős geopolitikai elemzéssel magyarázza mindezt. „Magyarország az Orosz Birodalom egyik legfontosabb európai hídfőállása, Donald Trump pedig meg akarja változtatni az Egyesült Államok külpolitikáját, Orbán meg olyan vezető, akinek a diskurzusa bizonyos irányokban, főleg a migráció tárgyában, azonos az amerikai elnökével. Mivel pedig térségünk mindig alkudozás tárgya volt a nagyhatalmak között, és Magyarország mindig is kihasznált minden alkalmat a revizionizmusra, ezért rendkívül kellemetlen meglepetésekre számíthatunk! Ne feledjék, hogy az Egyesült Államok bukaresti nagykövete a székely lobogóval pózolt, chisinaui kollégája pedig Moldova Romániával való egyesülését szorgalmazta. Mi több, Putyin elnök Igor Dodon moldovai államfőnek egy, a Nagy Moldovát ábrázoló térképet ajándékozott, amely romániai területeket is magába foglal”.
Lehetne még folytatni mindkét ámokfutást, de nézzük a tényeket is:
– Vlagyimir Putyin valóban Budapestre látogat, és valóban február másodikán.Donald Trump nem jön – legalábbis egyelőre és belátható időn belül – Magyarországra.
– Senki nem beszélt arról, hogy az új amerikai elnök Budapestre készülne – nem nyilatkozott erről sem ő, sem semmilyen tanácsadója, de még a szabója sem.
– Orbán Viktor ellenben készül Washingtonba, személyesen Donald Trump hívta meg – erről a kormányfő karácsonykor nyilatkozott a Világgazdaságnak.
– Hans Klemm, az Egyesült Államok bukaresti nagykövete, csak ártott, mint használt a székelységnek, és ezerszer megbánta az említett fotót – erről a Magyar Hírlapban hosszasan értekeztem.– Igor Dodon valóban kapott idegesítő térképet Putyintól.
A két idézett írás együtt mintegy tízezer megosztást produkált a Facebookon – az egyszerű románok közül már megint ennyivel többen nem fogják a székelyeket szeretni. Autonómiát viszont aligha fognak a székelyek kivívni maguknak a románok megnyugtatása nélkül.Kristály Lehel
stux.hu
Erdély.ma