Ady Endre
S ha Erdélyt elveszik?
„Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is” – egy legendás és vizionárius Ady-szöveg, 1912-ből.
Igazodhat-e, javulhat-e a mai társadalmak élete, ha Brennus-kardok kormányozzák a világserpenyőt, s ha égszakadás, földindulás kedvétől függ minden civilizációnk? Bizonyos, hogy van vadság, fegyver és háború, s bizonyos, hogy kínos, szomorú, de kényszerű beletöröttséggel készen kell állnunk minden elé.
Minden elé, ami akár bennünk rekedt babonák, akár humánus, szép indulataink, akár racionális megállapításaink miatt nagyon-nagyon fájdalmas. Emerrébb, keleti külvárosain a nyugati kultúrának, veszélyes a járás, s minden pillanatban tőrt szegezhetnek túlbizakodó hitünknek és életünknek. Gyermekségem legfurcsább fényű emléke, édesapánk sokszor ismétlődött ígérete évvégi tiszta jeles bizonyítványaink nagy hangulataikor: "no, most már igazán elmegyünk Erdélybe, a rokonokhoz".
Mi csak olyan erdélyszéliek voltunk, a Partium egy része, Sylvania, a Szilágyság, büszkébbek, kényesebbek, mint Transsylvania, mégis Erdélybe vágytunk. Dehogyis a rokonokért, mert kölcsönösen és rokonosan alig-alig tudtunk valamit egymásról mi és az erdélyiek. Gőzösvonatra se gondoltunk egy új, panamás, rossz, görbe, vicinális vasút nehéz dolgai folytán, és mert az apánk Erdélyhez méltatlannak vallotta a síneket. Ő ifjúságos korából Erdély postakocsis s fuvaros világára emlékezett ragyogó emlékekkel, s az Erdély-imádást naiv szándéktalansággal oltotta erősre, később tudatosra fiaiba[n].
Kocsival kellett volna az erdélyi nagy útnak vágnunk, régimódisan itt-ott, ismerősöknél és atyafiaknál megszállván, hogy két-három hét múltán kerüljünk vissza. Elmaradt a szép út, mi, a fiúk, fölnőttünk a száz kilométereket száguldó vasparipához, kiidegenedtünk a legendás rokonság emlékezetéből is, de Erdély máig megmaradt a mi Kaliforniánk-képpen.
Tudják, akik egy kicsit ismernek, hogy magamról a buta sovinizmust régen letörültem, s a nacionalizmusom: kétségbeesett alkud[o]zás sorsom és a között, ami már a legtöbb internacionalizmusnak is fölötte jár. Román barátaimnak, testvéreimnek, szeretettjeimnek már szinte unalmasan s kedvetlen kedvességgel, de majdnem egész hittel mondogatom el régi, komoly tréfámat: – Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell Aradig és Máramarosszigetig is, a magam külön hazácskáját szintén, de nem hal-e majd [bele] ebbe Románia, akit én szeretek, s akinek én önzetlenül s már régen álmodom a legfényesebb jövendőt?
És mégis, Erdélyre gondolván el kell lágyulnom, ha nem is mint egy sipuluszi református papnak, de egy emlékekkel s szabadító vágyakkal egyképpen eltelt, kultúrás eklektikusnak.
Alig nyolc évvel ezelőtt, amikor éppen a Huszadik Század s a Társadalomtudományi Társaság embereitől várhattam mindent, ami megértésben kapható, s nekem okvetlenül, halálosan kellett, gyóntam már le valamit ebből. Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam föl hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét: valóban az európai nemzet-társadalmak legparancsolóbban fejlődéses korszakában Erdély volt: Magyarország. Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is, s Magyarország pedig – nem volt. Úri bűnei talán Erdélynek is szörnyűek voltak, Werbőczi-szelleműek, mint a Habsburgok magyarországi, kegyelt és törökmentes nagyurainál, de igaz, saját kultúrára az az Erdély iparkodott, melynek románjai például bibliafordítást magyar fejedelmek által kaptak. S talán az új s ma már könnyen érthető Amerikán kívül, ha a régi keresztény Kelet Róma-ellenes s csoportos lázadásait leszámítjuk, sehol a szektáknak, tehát a lelkek forradalmának bujább talaja Erdélynél nem volt. És Erdélynek, a kicsi Erdélynek a magyarországi török hódoltság idején több lakosa volt, mint az úgynevezett s nemvolt Nagy-Magyarországnak.
Elpirulok a magam, látszó, romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást, s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyít[a]ni bennünket. Rongyolt és csaknem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló forradalmába beleordított, tiport a nagy kultúrájú rontás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad haza-politika, s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt.
Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál? Minden további kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem olyan nagy soviniszták és politicienek, mint én, kinek csak Erdély-babonája túl nagy talán, de kinek Erdély egyetemes nyomorúsága fáj.
Hogy múljanak el, oh, már a srapneles igazságok, s hogy engedjenek bennünket a magunk srapneleivel, emberszerető és fölszabadító munkánkkal, tovább munkálkodni nemzettelen népboldogságokért. Huszadik Század 1912. november-december
Transindex.ro

Feleannyi egyetemista van, mint 2008-ban
61 ezer egyetemista tanult 48 állami egyetemen a 2013/2014-es tanévben Romániában – derül ki a felsőoktatás finanszírozását vizsgáló országos tanács (CNFIS) jelentéséből. Egyetemenkénti bontásban csak 2012/2013-as adatokkal rendelkezik az intézmény, eszerint a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemnek van a legtöbb, 36 ezer diákja az országban, ebbe az alapképzésen, mesterképzésen tanuló és doktori tanulmányokat folytatók is beleszámítanak. A 36 ezer diákból közel 14 ezer tandíjas képzésen tanul.
Az Universitatea din București a második legnépesebb romániai egyetem 30 ezer diákkal (ebből 9 ezren tanulnak fizetős képzésen), a harmadik a iași Alexandru Ioan Cuza Egyetem 26 ezer hallgatóval. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek egyébként 5 ezer diákja van, 2700-an állami támogatással, 2400-an tandíjas helyen tanulnak itt.
Ami a városi összesítést illeti, állami egyetemen 124 ezren tanulnak Bukarestben, Kolozsváron 71 ezren. Valósággal zuhan a magánegyetemen tanulók száma. A 2013/2014-es tanévben csak 79 ezren tanultak magánegyetemen, ami hatalmas esés a 2008/2009-es tanévben tapasztalt 410 ezres számhoz képest. Igaz, akkor az összes egyetemista száma is a mostani duplája, 1 millió 36 ezer fő volt. A visszaesést erősen megérezheti az egyetemek költségvetése: míg az állami helyeken tanulók száma gyakorlatilag nem változott 2007 óta, 282-289 ezer között mozgott minden tanévben, addig a fizetés képzésen tanulók száma a 2007/2008-as 361 ezerről 174 ezerre esett vissza.
Drasztikus a csökkenés az új elsőévesek számát vizsgálva is. 2007/2008-ban még 285 ezer diák iratkozott be valamilyen felsőoktatási képzésre, 2013/2014-ben már csak 129 ezer. Szakemberek szerint ennek három oka van, az egyik, hogy a rendszerváltás után egyre kevesebb gyerek született, ők most kerülnek be a felsőoktatása. A másik ok, hogy négy évről három évre csökkent az alapképzés időtartama a 2005-ben elindított bolognai folyamat miatt, melynek hatásai 2008-2009 után kezdtek el érződni. A harmadik tényező, hogy az elmúlt három évben a – főleg a vizsga alatti felügyeletre vonatkozó - szigorítások miatt jelentősen csökkent a középiskolát sikeres érettségi vizsgával elhagyók aránya, ami előfeltétele az egyetemre iratkozásnak. (hírszerk.)
Transindex.ro

Fellebbezés a kétnyelvű kolozsvári helységnévtáblák ügyében
A kolozsvári polgármesteri hivatal fellebbezett az ellen a bírósági ítélet ellen, amelyik kétnyelvű – román és magyar – helységnévtáblák kihelyezésére kötelezte a hivatalt, ezért újabb bírósági forduló következik a város helységnévtáblái ügyében.
A fellebbezés tényét Oana Buzatu, a kolozsvári polgármesteri hivatal szóvivője közölte az MTI-vel pénteken, a fellebbezési határidő lejártának a napján. Hozzátette, hogy a hivatal jogi osztálya által megfogalmazott indoklás nem nyilvános. A szóvivő szerint a városháza megszokott gyakorlata, hogy fellebbez az általa elvesztett perekben, amíg erre van lehetősége.
A Kolozs Megyei Törvényszék július közepén a Hollandiában bejegyzett Európai Magyar Emberjogi Alapítvány keresete alapján kötelezte alapfokú ítéletében a kolozsvári polgármesteri hivatalt a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére.
Emil Boc polgármester csütörtök este még kitérő választ adott az MTI arra vonatkozó kérdésére, benyújt-e fellebbezést. Azt mondta, péntekre várja a hivatal jogi osztályának álláspontját, s ez után hozza meg döntését. Hozzátette azonban, függetlenül attól, hogy fellebbeznek-e vagy sem, októberben az önkormányzati testület napirendjére kerül a helységnév többnyelvű kiírásának kérdése. Ekkor vitatják meg ugyanis a város bejáratainál felállítandó látványos városkapuk kérdését.
Hozzátette, 2015-re, amikor Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa lesz, olyan városkapukat akarnak felállítani, amelyek európai módon jelzik a város multikulturális jellegét.
A román közigazgatási törvény azokon a településeken írja elő a kétnyelvű feliratozást, ahol valamely kisebbség teszi ki a lakosság legalább egy ötödét, de húszszázalékos kisebbségarány alatt sem tiltja az anyanyelvű feliratozást. A Románia által ratifikált Kisebbségi Keretegyezményben rögzített elvek alapján ez a jog ott sem tagadható meg, ahol olyan jelentős lélekszámú őshonos közösség kéri, amelynek kulturális értékei nyomot hagytak a település arculatán.
A legutóbbi népszámlálás szerint a kolozsvári a második legnagyobb magyar közösség Erdélyben a marosvásárhelyi után. A csaknem 50 ezer kolozsvári magyar azonban a város 310 ezres összlakossághoz viszonyítva csak 16 százalékot tesz ki. A városháza több ízben azzal hárította el a kétnyelvű feliratozásra vonatkozó magyar kéréseket, hogy a törvény nem kötelezi erre.

Korrupucióval gyanúsítanak kilenc román exminisztert
Románia kilenc egykori oktatási és távközlési minisztere ellen kezdeményezett bűnvádi eljárást pénteken az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA).
A volt tárcavezetők közül jelenleg hárman a román, Dan Nica pedig az Európai Parlament (EP) tagja, ezért a nyomozó hatóság a jogszabályoknak megfelelően a brüsszeli törvényhozástól, Traian Băsescu államfőtől, valamint a bukaresti törvényhozástól kért engedélyt az eljárás beindításához.
A DNA Ecaterina Andronescu, Valerian Vreme, Şerban Mihăilescu, Dan Nica, Adriana Ţicău, Gabriel Sandu, Daniel Funeriu, Alexandru Athanasiu és Mihai Tănăsescu ellen kezdeményezte a bűnvádi eljárást.
Az ügyészség azzal gyanúsítja a zömében szociáldemokrata politikusokat, hogy mandátumuk idején hivatali visszaélést és korrupciós bűncselekményeket követtek el egy több száz millió euró értékű közbeszerzés megkötésével, majd meghosszabbításával kapcsolatban.
A bukaresti oktatási, illetve távközlési tárca által 2004-ben kötött szerződésről van szó, amelynek értelmében a Microsoft társaságtól származó szoftverekkel és segédanyagokkal látták el a romániai iskolákat. Az ügyészség szerint a csúszópénz elfogadásával, sikkasztással és pénzmosással gyanúsított volt minisztereket fejenként több százezer euróval megvesztegették annak érdekében, hogy az osztrák Fujitsu Siemens Computers cég bonyolíthassa le a szoftverbeszerzést.
Székelyhon.ro

Mi a SZAR?
„A romániai Székelyföld autonómia statútuma” – ez a címe a dokumentumnak, amelynek már több mint egy hete uralnia kellene a közbeszédet, lázban kellene tartania mindenkit. De nem. A társadalmi vita helyett egyelőre csak alpári hangvételű vitát sikerült generálni. Nem véletlenül.
Kemény erőfeszítés komoly arccal végigolvasni a tervezetet és átérezni, hogy a szövetség szakértői mennyire odatették a csontot, amikor korszakalkotó megfogalmazásban határozták meg mindazt, amit akarunk, az autonóm Székelyföldet. Nehéz úgy olvasni a statútumot, hogy közben ne röhögjünk ordítva.
Már a fent idézett cím sokat elmond az egészről. Így mindjárt az elején el van oszlatva minden kétely: a romániai Székelyföldről van szó, nem pedig a szlovákiai vagy az algériai Székelyföldről. Azt ugorjuk át nagystílűen, hogy az „autonómia statútum” normális körülmények között egybeírandó. Figyeljünk inkább egy kicsit a tervezet 1. cikkelyére: „Az egységes és oszthatatlan Román Államon belül, Kovászna, Hargita és Maros megyei közigazgatási egységekből, a helyi autonómia Alkotmányban lefektetett elve és jelen Statútum alapján létrejön a jogi személyiséggel rendelkező, Székelyföld Autonóm Régió.” Vagyis létrehoznák a SZAR-t. Ügyes. Ezért érdemes volt ennyi ideig várni, érdemes volt türelmesnek lenni. Látszik, hogy okos, értelmes, megfontolt, körültekintő és odaadó emberek kezében van a sorsunk. Hát persze.
Felmerül a kérdés, hogy milyen társadalmi vitát lehetne lefolytatni egy olyan dokumentumról, amelynek hülye a címe, az első cikkelye pedig nagyon kínos. Amely ráadásul olyan, mintha román nyelvről fordították volna magyarra. A Google-fordító segítségével.
Felvetődhetne az is, hogy miért kötekedem ilyen apróságokkal, amikor jóval többről van szó. Tulajdonképpen a saját sorsunk a téma, az érdemi résszel kellene foglalkozni. Na, a kérdésfelvetésben benne van a válasz. Ha ez komoly téma, sorsdöntő és így tovább, akkor komoly munkával kell előrukkolni, nem egy ilyen félviccel, ami csak arra jó, hogy az újabb választások előtt ismét el lehessen játszani az autonómista szerepét félszájjal.
Szüszer-Nagy Róbert, Székelyhon.ro

Szórványotthon a magyarságért
Amiről két évtizeddel ezelőtt még csak álmodtunk, most valóra válik: vasárnap a régi református parókiából kialakított gyülekezeti központot és benne magyar diákotthont avatnak a Mezőség szívében, Nagysármáson – hálálkodik Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, aki évtizedek óta szívén viseli a szórványban élő magyarok ügyét.
Megtudtuk, hogy Nagysármáson (és nem csak) az egész magyar közösséget összefogta, megmozgatta a szórványkollégium létrehozása.
Felvállalták a szórvány-ügyet
Maros megye határánál, a Belső-Mezőségen levő kisvárosban mintegy ezerötszáz magyar él. Az elmúlt években többször szerveztek oktatási-, régiófejlesztési konferenciákat, keresve a megoldásokat a szórványosodás megállítására. A nagysármási közösség, Vetési László közbenjárásával, 2012-ben kereste meg a Kallós Zoltán Alapítványt és a Téka Alapítványt, támogatást kérve, hogy elérhessék: ne vonják össze az iskolában működő magyar alsó tagozatot. Erre az egyetlen megoldást az jelentette, hogy a környező településeken élő magyar gyerekeket is behozzák Sármásra, elkerülve, hogy román nyelven tanuljanak, beolvadjanak. Balla Ferenc, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány igazgatója vállalta, hogy a helyi református egyházzal karöltve létrehoznak egy szórványkollégiumot, ahol a vidéki kisdiákoknak szállást, ellátást biztosítanak.
Nem vagyunk a meghátrálás emberei...
Balázs Lajos nagysármási református lelkész csak hosszas csengetés után veszi fel a telefont, hiszen épp a lámpákat szerelik, és a tanítónőket várják, akik a nagytakarításba besegítenek. Érdeklődésünkre elmondta, hogy már tavaly megszervezték a környező településekről ingázó kisdiákok ebédeltetését és a délutáni foglalkozást, hiszen fontosnak tartották azt is, hogy anyanyelvükön tanuljanak, de azt is, hogy megfelelő körülmények között töltsék napjaikat.
„A gyerekek szegény, nehéz körülmények között élő családokból származnak, ezért fontos a kollégium beindítása. A régi református parókia épületét alakítottuk át, ide költözhetnek majd be a gyerekek. Mozgósítottuk a környező települések lelkészeit is, hogy amennyiben tudnak kallódó gyerekekről, segítsenek meggyőzni a szülőket, hogy itt a magyar diákotthonban jó helyen lesznek. Egyelőre Mezőörményesről, Mezőölyvesről, Mezőbándról költöznek be gyerekek, és várjuk a mezőméhesi lelkész visszajelzését, hogy náluk van-e olyan gyerek, aki igénybe venné a kollégium által nyújtott lehetőségeket” – mondta a lelkész, akinek mottója a Zsidókhoz írt levélből van: „De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hit emberei vagyunk, hogy életet nyerjünk”.
Vetési László szerint azonban vasárnap felavatják az otthont, de most jön majd a neheze: „meg kell tölteni élő lélekkel, hívekkel, fiatalokkal, diákokkal. Bízunk benne, hogy sikerülni fog!”.
Támogatásra van szükség Balázs Lajos református lelkész elmondta, hogy ezután is bíznak a magyarországi és helyi adakozók, támogatók segítségében, de szívesen fogadnak mindenféle adományt, amellyel fenntartani, működtetni tudják a szórványközpontot. Aki e nemes ügyet támogatni szeretné, vegye fel a kapcsolatot a lelkipásztorral a 0743-476 790-es telefonszámon.
Simon Virág, Székelyhon.ro

Csíkból indította elnöki kampányát Kelemen Hunor
"Ha megválasztanának államfőnek, mindenekelőtt az emberek elnöke szeretnék lenni" – jelentette ki péntek este Kelemen Hunor. Az RMDSZ csíkszeredai kampánynyitó rendezvényén az államfőjelölt azt mondta, hogy csak akkor lesz erős és tiszteletet kivívó Románia, ha tudja rendezni a többség és kisebbség viszonyát. Az eseményről percről percre tudósítunk.
21.00: "Mi, magyarok itt tulajdonosok vagyunk, nem albérlők. De akkor viselkedjünk is úgy. Jogunk van elmondani, mit szeretnénk" – kezdte beszédét az államfőjelölt. Kelemen Hunor a román választóknak azt üzente: a székely zászló nem egy állam zászlaja, hanem egy közösségé, az autonómia pedig nem elszakadást jelent. "A kommmunizmust akkor tudjuk lebontani, ha románok és magyarok el tudjuk érni, hogy tabuk nélkül beszéljünk egymással, ha együtt tudunk országot építeni" – fogalmazott a szövetségi elnök.
Hangsúlyozta, új alkotmányra van szükség, a konszolidált Románia új alaptörvényére. „Olyan országot akarunk, ahol az igazságszolgáltatás az állampolgárokért van, és nem fordítva, ahol nem történhet meg egy olyan ügy, mint a MOGYE-é” – magyarázta. Szerinte az elmúlt 25 évben felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek nincs köze a kommunizmushoz, az erdélyi magyar közösségnek mások a viszonyítási alapjai, változtak a prioritásai. „Az erdélyi magyarok csak akkor maradnak itthon, ha úgy látják, érdemes” – jelentette ki Kelemen.
Kelemen szerint az elmúlt 25 évben felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek nincs köze a kommunizmushoz, az erdélyi magyar közösségnek mások a viszonyítási alapjai, változtak a prioritásai. „Az erdélyi magyarok csak akkor maradnak itthon, ha úgy látják, érdemes” – jelentette ki Kelemen.
A jelölt arról beszélt: ha megválasztanák államfőnek, mindenekelőtt az emberek elnöke szeretnék lenni. „Mert az állam elsősorban nem hivatalok összessége, hanem maguk az emberek” – vélekedett. Kitért arra, hogy csak akkor lesz erős és tiszteletet kivívó Románia, ha tudja rendezni a többség és kisebbség viszonyát. „Nem szeretnénk az erdélyi szászok sorsára jutni” – fogalmazott.
Kelemen szerint az erdélyi magyar közösség dolga nem a csodavárás, hanem a kemény munka. "Sok mindent elvitathatnak tőlünk, de azt nem, hogy az RMDSZ taposta ki azt az utat, amin ma járunk" – jegyezte meg. Felidézte: Karcfalván, szülőfalujában, a hokiban tanulta meg, hogy milyen a csapatjáték. "Ez az elnökválasztás sem egyszemélyes játék. Ám én nem vagyok egyedül. A Szövetség és az erdélyi magyar közösség áll mellettem!" – mondta az RMDSZ államfőjelöltje.
20.45: Antal Árpád emlékeztetett arra, hogy a románok '96-ban azt mondták: akkor lesz Romániának magyar elnöke, amikor Amerikának fekete. "Hajrá, Kelemen Hunor!" – tette hozzá Sepsiszentgyörgy polgármestere.
20.30: Biró Rozália szerint az erdélyi magyaroknak tudatosan kellett vállalniuk, hogy a nemzeti kisebbség korlátai között kell élniük mindennapjainkat, a harcot pedig a jövő nemzedékért folytatják. A Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke nagy tapasztalú politikusnak nevezte az RMDSZ államfőjelöltjét, „aki egyben apa is, és aki nem csak tudja, hanem érzi is, hogy milyen háttérbe szorulni a gyerek miatt, őérte küzdeni, ugyanakkor minden nap elmenni a közösségért dolgozni”. Szerinte egy ilyen politikus államelnöknek való. „Én mellette állok, hiszen olyan világot akar teremteni itt Romániában, hogy a gyerekeinknek érdemes legyen itthon maradni” – fogalmazott Biró.
20.20: Borbély László kampányindító beszédében felidézte: „Az évek során azt láttuk, hogy sok képzett, ügyes magyar politikus bebizonyította azt, hogy méltóképpen tudja képviselni, nem csak nemzeti közösségünket, de Románia minden állampolgárát. És ez érvényes parlamenti képviseletünkre is – hiszen például az utóbbi hónapokban is sikerült néhány olyan intézkedést elfogadtatni a koalíciós partnereinkkel, amelyek közvetlen módon érintik az erdélyi magyarságot is".
Az RMDSZ politikai alelnöke megemlítette a nyugdíjasokat és a kismamákat érintő pénzügyi amnesztiát, a köztisztviselőket érintő pénzügyi amnesztia. "Mi mindig meg kell győznünk 45 vagy 60 százalékot a román parlamentben arról, hogy igazunk van. És ez a mi felelősségünk. Mert mi vagyunk ott, ahol a döntéseket hozzák. Ezért van szükségünk folyamatos párbeszédre. Ezért tudtunk hitelesek és következetesek lenni az elmúlt 25 évben. És ezért is nagyon fontos a szolidaritás a magyar közösségen belül. Mert erre kaptunk felhatalmazást a választóinktól 2012-ben. Legyünk szolidárisak, elképzeléseinket közösen mutassuk fel” – hangsúlyozta felszólalásában Borbély László.
20.10: „Népszavazás volt a minap Skóciában, és sokakat elkeserített, hogy nem sikerült. De Skócia üzenete az, hogy Európa egy részében ma már ellenzők és támogatók elfogadják: nem erőszakkal, hanem népszavazás által lehet ezt rendezni. Ilyen Európát akarunk mi is” – mondta beszédében Markó Béla volt szövetség elnök, aki szerint egész Európában lehetővé kellene tenni, hogy demokratikus úton szavazhassanak a közösségek arról, amit szeretnének.
A politikus számolgatott is a beszédében. „89 óta eltelt több mint 24 esztendő, és ez idő alatt csak román elnök volt. A magyarság számaránya 6,4 százalék. Nekünk is kell jusson másfél esztendőnyi államelnökség az arányok szerint. Én azt mondom, vegyük ki a következő 50 évre járó részt is, és legyen magyar elnök. Mert ha Kelemen Hunor lesz az államfő, már a románok nem akarnak majd többet román elnököt választani, csak magyart” – jelentette ki a politikus.
A szenátor szerint az erdélyi magyar közösség olyan államelnököt akar, mint Kelemen Hunor. „Azért, mert máris bebizonyította, hogy képes lenne elvezetni az országot. A kultúra területén, a Művelődési Minisztériumot vezetve bebizonyította a románoknak, hogy tud az ő fejükkel is gondolkodni. Aki el tud egy ilyen tárcát vezetni, az Romániát is el tudja vezetni” – fogalmazott Markó.
19.55: Böjte Csaba atya videóüzenetben biztosította támogatásáról az RMDSZ államfőjelöltjét. „Hiszem, hogy a bölcs döntésekkel meg lehetett volna előzni a világháborúkat is. Úgy gondolom, napjainkban is nagyon sok méregfogat ki lehetne húzni a helyes megvalósításokkal. Az emberiségnek az a feladata, hogy a világ továbbteremtésén munkálkodjon, a gyűlölet fokozása helyett pedig, alkosson” – hangzott az üzenete.
19.50: "Ahhoz, hogy ne nélkülünk döntsenek rólunk, élni kell a november másodikai lehetőséggel" – mondta beszédében Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök, a csíkszéki szervezet vezetője. A politikus szerint a erdélyi magyarságnak félre kell tennie a vitát és egységesen kell fellépnie, mert akkora lesz a súlya, a befolyásunk, amennyit szavazatokban fel tud mutatni. "Ennek hiányában megveregetik a vállunk és nélkülünk döntenek. Ezt nem szabad megengednünk” – nyomatékosított Borboly.
19.45: Günther Ottó moderátor felvezető szavai után Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere házigazdaként üdvözölte a jelenlévőket az Erőss Zsolt Arénában. "Bolond világ van" – fogalmazott. Arról beszélt, hogy Gyergyótölgyesen van egy RMDSZ-es képviselő, aki átigazolt a Szociáldemokrata Pártba.
"Ilyenek történnek, bolond világ van. Mi nem inoghatunk meg, mert bár olyan világot élünk, ahol az adott szó nem számít, a törvények nem számítanak, de éppen ezért a mai világban olyan emberekre van szükség, olyan vezetőkre, akik bölcsek, és jól képviselik a kisebbséget és a többséget is" – jelentette ki Ráduly, aki ezért kéri, hogy mindenki szavazzon Kelemen Hunorra.
19.35: A román, a magyar és a székely himnusz eléneklésével kezdődött a rendezvény. A sportcsarnok megtelt szimpatizánsokkal.
19.10: Az RMDSZ Facebook-oldalára felkerült egy fotó a rendezvényre igyekvő államfőjelöltről. Kelemen Hunor feleségel érkezett az Erőss Zsolt Arénába.
maszol.ro

Testvérmegyei együttműködés Kolozs és Hajdú-Bihar megye között
Testvérmegyei együttműködési megállapodást írt alá pénteken Debrecenben Bodó Sándor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlésének elnöke és Vákár István, Kolozs Megye Tanácsának ügyvezető elnöki feladatokat ellátó alelnöke.
Az MTI szerint felek célja a két regionális repülőtér együttműködésének elősegítése, közös vállalatok létrehozásának ösztönzése a határ két oldalán, közös pályázatok benyújtása, a vállalkozások piacra jutásának elősegítése az érintett megyékben, illetve harmadik piacokon.
A két megye vezetője kormányzati lépéseket szorgalmaz az észak-erdélyi autópálya megépítése érdekében.
maszol/MTI

Papp Sándor Zsigmond: Gyűrött notesz
Újra itthon. Vagy otthon. Vagy minek is kellene nevezni ezt az egészet? De ha ez az otthon, akkor mi a pesti hely? Szállás? Átmenet?
Ahol én fekszem, az a hazád?
Valami ilyesmiről szól különben az az írói konferencia is, amit Borzonton tartanak ezekben a percekben is. Amikor olvassák, Potozky Lászlótól Láng Gusztávig válaszolt tucatnyi szerző arra a kérdésre, hogy: Hol van az író hazája? A legérdekesebb válaszok persze Tompa Andreától, Csender Leventétől vagy Nagy Koppány Zsolttól várhatóak, hiszen ők már évek óta nem élnek itt, s valamit kezdeniük kellett a haza-meghatározással.
Jómagam délután következem, addig van időm gondolkodni a kérdésen. Valamiért a saját novellahősöm, Kurpu György jut eszembe, aki helyettem is feltette már ezt a kérdést. De ő csak egy szűk pincéig jutott abban a zsugorodásban, amit a haza keresgélése jelentett. Mert előbb csak a város, aztán az utca, végül csak a ház jelentette a hazát. Aztán elment, itt hagyta ezt az egészet, a talpalatnyi föld ideológiáját, állampolgárságot szerzett, és azt hitte, hogy ezzel vége a zsugorodásnak, sőt a bővülés ideje jön, egész országnyi lesz a haza, de nem, nem ez történt. Végül a bérház pincéjében lelt a hazájára, egy fotel és néhány könyv társaságában. Szűk, levegőtlen helyen. Hatvanas égő fényénél.
Sajnálom őt? Inkább: megértem. Mert hiába volt a sok hazafias vers, a rengeteg „patria”, az iskolai ünnepségek hónaljszaga, a haza folyton kicsúszott a kezéből. Legtöbbször a tévében vélte felfedezni, Kudlik Júlia háta mögött, ahogy az kései Karádi hangon a tudományos világ híreiről mesélt. S talán csak azt a hazát lehet igazán gyűlölni, amely nem is létezik. Hiszen mi is van a Kárpátokon túl, a Baragan búzával behintett síkján, a tengerparton? Egy idegen ország. Egy mese. Egy rosszul megírt versszakasz. Amely még idegenebbé vált, miközben épp úgy kellett szeretni, olyan bensőséges érzülettel, ahogy a vezetőit. Vonaglani előtte, mintha csak huszonégyórás élvezet hömpölyögne végig az alattvalón.
Románia mindig is fikció volt, ahogy Magyarország: egy álom. És köztük, valahol, egy nagyon vékony ösvényen, ott a haza. Az el nem ismert, a meg nem talált. A név nélküli. Ami inkább csak sejtés. Ha Erdélyt mondok, máris pontatlan vagyok, mert Erdély is inkább kirakat, illúzió, a bűvész egyetlen trükkje. Van is, meg nincs is. Ha ott vagyok, szinte tapintható, ha eltávolodom, homályba vész. Ilyenkor irigylem Wass Albert vagy Nyirő mai híveit, a Nagy-Magyarország matricáival közlekedő turistákat, akiknek a kérdésre oly egyértelmű válaszuk van, miközben talán ők kerülik meg leginkább a kérdést.
Tehát: mi a haza? Falatnyi kürtős kalács? Erdélyben énekelt magyar himnusz? Pesten dúdolt „maroknyi székely”? A miccs vagy a töltött káposzta? Tamási Áron vagy Dsida? Szilágyi Domokos árnyképe a falon? Füst Milán klasszikus hirdetése: meglévő érzelmekhez tárgy kerestetik?
Keresem, kutatom hát a tárgyat, amelyre ráönthetném érzelmeimet. Könnyes, ráborulós, feszengős, tenyérizzadós érzelmeimet. Mert ahhoz, hogy hontalan legyek, túl sok hazám van, ahhoz meg, hogy otthon legyek végre valahol, túl sok kétségem. Maradnak a pillanatnyi örömök. Ez a kis borzonti faház, ahol most gépelek. Sosem láttam még eddig, de akár ez is lehet a haza. A kilátás, a sürgés-forgás, a Bucsin-tető idáig hallatszó lélegzete. A friss levegőt szabdaló eső, amely oly közönnyel öntözi a földet. Neki aztán tényleg mindegy, hogy hova esik.
Néha szeretném eltanulni ezt a közönyt. De ahogy megpróbálom, máris árulónak érzem magam. Nem baj, majd csak lesz valahogy. Ha megunom magam, hát hazamegyek. Van még pár cím a zsebemben.
maszol.ro

Borboly: van három témakör, amit módosítani kell vagy kihagyni az autonómiatervezetből
A magyar nyelv kötelező oktatása, a régiós vagyon és a bányajáradékok kérdése, valamint az etnicizálás és a helyi autonómia azok a témakörök az RMDSZ múlt héten bemutatott autonómiatervezetében Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök szerint, amelyeket ki kellene hagyni vagy módosítani kellene ahhoz, hogy reális román-magyar párbeszéd alakulhasson ki.
A magyar nyelv kötelező oktatása
Borboly azt javasolja, hogy a magyar nyelv ne kötelező legyen az autonóm régióban, hanem választható tantárgy, mert ez nagyon visszás fogadtatásra számíthat a román közösség részéről.
Régiós vagyon és bányajáradékok
Szerinte a régiós vagyon és a bányajáradékok kérdése is problémákat vet fel. „Mint egy földhözragadt önkormányzati politikus” azt javasolja, hogy a régiók és megyék köz- és magánvagyona című V. fejezetet „úgy, ahogy van, törölje a tisztelt Bizottság”, ugyanis szerinte ezek óriási terheket rónának az önkormányzatokra.
A bányák és altalajkincsek ügyével kapcsolatban arra hívja fel a figyelmet, hogy annak ellenére, hogy jól hangzik az ezek feletti rendelkezés, ugyanis „a közhiedelemmel ellentétben Székelyföldön az altalaj kincsei után bányajáradék jogcímén befizetett pénzek egy főre eső összege elmarad az országos átlagtól, annak nagyjából a fele.” Borboly szerint ez az arány tovább romolhat abban az esetben, ha a Fekete-tengerben folyó kutatások meg a palagázkutatások is sikeresek lesznek.
„Az ezek után befizetett pénz, ha leosztjuk egy lakosra, lényegesen elmarad az országosan egy főre számított bányajáradék-bevételtől. Mert gondolom, ha már bányajáradék terén autonómiát emlegetünk, akkor az azt jelenti, hogy ami Székelyföldön befolyik, az helyben marad, de azt már nem jelenti, hogy ami Székelyföldön kívül befolyik, abból is részesedjen Székelyföld. Tehát ez csak egy konkrét példa arra, hogy egy dolog a valóság, és más dolog, ami a közbeszédben sokszor olyan jól hangzik” – írja Borboly.
Etnicizálás Borboly „a legvédhetetlenebb, legalkalmazhatatlanabb témakörnek, szabályozási elvnek” az etnicizálást tartja. „A követett mintaként megjelölt dél-tiroli modell egyetlen elemében sem etnicizál, nem etnikumhoz való tartozás szerint fogalmaz meg rendelkezést, hanem nyelvi közösséghez való tartozás alapján.”
A helyi autonómia pénzügyi kereteinek bővítése
Ennek kapcsán Borboly úgy vélekedik, hogy inkább a dél-tiroli modell lakosságarányos közintézmény-finanszírozási modelljét kellene követni. Borboly szerint a tervezet készítői éppen ezekre a részekre szánták a legkevesebb figyelmet, energiát, annak ellenére, hogy „van az a mondás: a pénz beszél, a kutya ugat”. (hírszerk.)
Transindex.ro

Tabudöntögetést ígért kampánynyitóján Kelemen Hunor
Az erdélyi magyarok és a románok kapcsolatait feszélyező tabuk döntögetését vállalta az RMDSZ választási kampányának péntek esti nyitórendezvényén Kelemen Hunor, a szövetség államelnökjelöltje. A csíkszeredai Erőss Zsolt-sportcsarnokban román, magyar és székely himnusszal indított kampánynyitón Kelemen Hunor kijelentette, ha a románok és magyarok el tudják érni, hogy tabuk nélkül beszéljenek egymással, hogy ne mindig a hátsó szándékot kutassák a másikban, máris jó úton járnak. Kelemen Hunor fontosnak nevezte a szavak helyes használatát is. Úgy vélte, magyaroknak és románoknak is meg kell érteniük, hogy az autonómia nem az elszakadás szinonimája. Kijelentette, ha Románia elnökévé választanák, mindenekelőtt az emberek elnöke lenne. Úgy vélte, a többnemzetiségű Románia csak akkor lesz erős és tiszteletet kivívó, ha képes rendezni a többség és kisebbség viszonyát; ha a benne élő nemzeti közösségek nem érzik veszélyben nemzeti identitásukat. „Nem lehet tabutéma az, hogy a közel száz esztendős ígéretnek a betartását várjuk” – jelentette ki. Hozzátette, lehet vitatkozni az RMDSZ kulturális autonómia-tervezetéről és a Székelyföld területi autonómiájának a tervezetéről, de nem érdemes úgy tenni, „mintha ez csupán néhány fickónak lenne az agyréme”.
A rendezvényen Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke fogalmazta meg a Skócia elszakadásáról rendezett népszavazás Erdélyben is érvényes üzenetét.
Kelemen Hunornak videoüzenetben kívánt sok sikert Böjte Csaba ferences szerzetes és Joseph Daul, az Európai Néppárt elnöke.
MTI, Erdély.ma

Korrupciós ügyeket vizsgálna ki Tőkés
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bihar megyei szervezetének vezetőségét alkotó politikusok vélt korrupciós ügyeinek magyarországi és romániai kivizsgálását sürgette egy pénteki nagyváradi sajtótájékoztatón Tőkés László, a Fidesz jelöltjeként megválasztott erdélyi európai parlamenti képviselő.
Tőkés László Ady Endre érmindszenti szülőházának a felújítása és múlt heti felavatása kapcsán rótta fel Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek, hogy nem tett semmit annak a kiderítéséért, hová tűnt az Ady-kultusz támogatására 2002-ben megítélt 320 millió forintos magyar állami támogatás nagyobb része – írta az EP-képviselő sajtóirodája.
Tőkés László felszólította a RMDSZ Bihar megyei szervezetének vezetőit, hogy számoljanak el a magyar állami támogatással. „Kelemen Hunor ne asszisztáljon tovább párttársai, Szabó Ödön, Kiss Sándor, Biró Rozália, Lakatos Péter és mások korrupciós ügyeihez" – idézte az EP-képviselőt a közlemény. A volt püspök bejelentette, azt is fontolóra veszi, hogy a Román Állami Számvevőszékhez és a korrupcióellenes ügyészséghez fordul a Mecénás Alapítvány ügyleteinek átvilágítását kérve.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő politikus elengedhetetlennek tartotta az erdélyi közélet megtisztítását a „korrupt politikusoktól". Úgy vélte, nemcsak Romániában, hanem az adományozói oldalon is ki kell vizsgálni a magyar kormánytámogatás bihari felhasználását.
Az első Orbán-kormány idején az akkor még Tőkés László által vezetett Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyert a Széchenyi Terv keretében 320 millió forintos támogatást, hogy Érmindszenten Ady-zarándokhelyet, termálszállót és konferenciaközpontot hozzon létre. A Medgyessy-kormány azonban a pénzt nem az egyházkerületnek, hanem az RMDSZ Bihar megyei vezetői által létrehozott Mecénás Alapítványnak folyósította, amely nem Érmindszenten, hanem Nagyváradon látott neki az építkezésnek. A Nagyváradon felépített Ady-központot a Mecénás Alapítvány ez év februárjában elcserélte Ady Endre nagyváradi múzsájának, a Lédaként emlegetett Brüll Adélnak a házára, melynek értékét az önkormányzat 283 ezer euróra (88 millió forint) becsülte. Tőkés László úgy vélte, kézen-közön eltűnt mintegy 7-800 ezer euró (220-250 millió forint) az Érmindszent revitalizációjára szánt támogatásból, és máig nem derítették ki, hogy pénzmosás, sikkasztás, korrupció vagy más törvénytelenség történt. A politikus hozzátette, Románia schengeni csatlakozását is az Európai Unió által lanyhának minősített romániai korrupcióellenes harc késlelteti. MTI
Erdély.ma

Hogy Erdély közös hazánk legyen
Kampánycélokat szolgál, vagy a zsigeri nacionalizmus megnyilvánulása, esetleg mindkettő – tény viszont: igen rossz fényt vet Kolozsvár polgármesterére az a konok elszántság, amellyel akadályozza, hogy a kincses város nevét magyarul is kiírják. A kolozsvári polgármesteri hivatal ugyanis megfellebbezte azt a civil kezdeményezés nyomán született törvényszéki ítéletet, melynek értelmében kétnyelvű helységnévtáblákat kellene elhelyezni a város bejáratainál.
A városháza eljárása jelzi: messze állunk attól a normalitástól, melyről Emil Boc az augusztusi Magyar napok során beszélt, büszkélkedve Kolozsvár történelmével, többnemzetiségű jellegével. De nem is ez a legnagyobb baj, a kétszínű, képmutató politikusokhoz hozzászoktunk, meg aztán Gheroghe Funar uralgása után bizonyos értelemben mégiscsak lehet normalitásról beszélni Kolozsvár esetében. Az viszont sokkal aggasztóbb, és sokat elmond a jelenlegi román–magyar viszonyról, hogy a többség kizárólag akkor hajlandó úgymond engedményeket tenni a kisebbségnek – valójában természetes, a többség érdekeit semmiben nem sértő jogokat biztosítani számukra –, ha valaki, valami kötelezi őket erre. Most éppen arra hivatkoznak, hogy a törvény csak akkor teszi kötelezővé a többnyelvű feliratokat, ha a nemzeti kisebbség aránya eléri a 20 százalékot, Kolozsvár esetében pedig ez nem áll. De nem az volna a természetes, hogy a jövőre Európa Ifjúsági Fővárosának tisztjét betöltő, Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó Kolozsvár vezetése büszkén mutassa fel: nagy múltú erdélyi város, amely óvja örökségét, hagyományait, és értékként tekint arra, hogy lakossága több nemzetiségű?
Vajon eljutunk-e oda, hogy az anyanyelvhasználat joga, a kétnyelvűség természetes állapot legyen, nem pedig jogi, bírósági vita tárgya? És vajon az-e a járható út, hogy Bukarestben kicsikart politikai alkuk révén próbálunk eljutni ide? Ahelyett például, hogy valós párbeszédet kezdeményeznénk román értelmiségiekkel, civilekkel, a környezetünkben élő egyszerű emberekkel, és együtt lépnénk fel mindazzal szemben, amit a Bukarest-központúság hozott életünkbe: az állandó viszállyal, a balkániasodással, a kizsákmányolással, értékeink elherdálásával, a korrupcióval.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A pénz alakítja az évadot (Tamási Áron Színház)
A gazdasági nehézségek alapvetően meghatározzák a színház jelenét és jövőjét – mondja Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház régi-új igazgatója, vagy miként manapság nevezik: menedzsere.
Az új igazgatói szerződés aláírása előtt álló rendező panaszként hozza fel a pénzhiányt, de leginkább a művészi színvonallal összefüggésben: a színház rendelkezésére álló költségvetésből élvonalbeli rendezőket nem tud megfizetni, pályázatokkal egyre nehezebb kiegészíteni a büdzsét, a támogatók is igencsak megnézik, hová és mennyit adnak. Holott a színház fejlődéséhez – és különösképpen érvényes ez a székelyföldi teátrumok közül messze kiemelkedő sepsiszentgyörgyi társulatra – állandóan újabb kihívások, magasabb szintű művészi elvárások szükségeltetnek. Vagy ahogyan Bocsárdi László fogalmazott: a színháznál egyértelműen a költségvetés produkcióra fordítható része az, ami befolyásolni tudja az előadások minőségét. A nehézségek ellenére azonban a színháznak működnie kell, a 2014–15-ös évad már el is kezdődött, a Kaisers TV, Ungarn című előadást szeptemberben mutatták be. Az évad további előadásairól kérdeztük Bocsárdi Lászlót. Bocsárdi László: – A műsorpolitikánkban az elkövetkezőkben is nagy hangsúlyt kapnak a klasszikus szövegek, de kortárs magyar szöveg is van az előadásaink között, ebben az évadban éppen talán az egyik legfontosabb magyarországi kortárs színházi jelenség képviselőjének, Pintér Béla rendező, színész, drámaíró darabjának Porogi Dorka által rendezett előadása révén. A következő előadások már klasszikus szövegekből készülnek, de rendkívül fontosnak tartom ezek kortárs módon való megszólaltatását. A klasszikus szöveg egyfajta híd a múlt és a jelen között, hiszen a színház a leginkább jelenben élő művészeti ág. A színháznak mindenkor feladata, hogy az alapul szolgáló szöveget ma érvényes módon szólaltassa meg. Ennek tükrében a következő bemutatónk Csehov-szöveg alapján készül, de egy, a pályája elején levő rendező színházról és világról alkotott benyomását fogjuk általa megismerni. Egy klasszikus orosz szöveg és egy fiatal, első nagyszínpadi rendezését megcsináló, oroszországi tatár származású, de magyar kultúrán nevelkedett fiatalember művészi találkozásának lehetünk majd tanúi, Sardar Tagirovsky a Meggyeskertet viszi színre, amit Kosztolányi jóvoltából Cseresznyéskertként ismerünk, bemutatóját november elejére tervezi.
– Ez az előadás is a színház fiatal rendezők támogatását célzó progamjának a része.
– Megpróbálom gyümölcsöztetni azt, hogy a rendezői szakon tanítok Marosvásárhelyen, és szeretném a színház megújításán fáradozó fiatalokat helyzetbe hozni Sepsiszentgyörgyön. Jövőre egy másik rendező szakos diákom fog például stúdióelőadást készíteni.
– Sorrendben következik a szilveszteri előadás, a társulat néhány éve szakított azzal a gyakorlattal, hogy mindenáron kabaré-előadást „biztosítson” az év végére.
– A szórakoztatástól nem zárkózunk el, de az alapanyagot a világ drámairodalmának legértékesebb vígjátékai közül választjuk ki. Ebben az évadban jelenlegi terveink szerint Zakariás Zalán rendezésében Niccolo Machiavelli Mandragóráját szeretnénk bemutatni. A darabból, melyet az egyik leghíresebb klasszikus komédiaként tartanak számon, megpróbálunk ezúttal is kortárs színházi produkciót létrehozni. Következő előadásunkra visszahívjuk Kövesdy Istvánt, ez lesz a hetedik előadása, amit nálunk rendez. Ezúttal Edmond Rostandnak a Cyrano de Bergerac című, szintén klasszikus szövegét fogja feldolgozni. Dramaturg munkatársa Kovács András Ferenc költő lesz, aki a Kaisers TV, Ungarnnak is dramaturgja volt. Ennek bemutatója február végén, március elején lenne, ezután következne a Reflex-fesztivál, ha a fennvaló és a pénzt adók megtámogatják úgy, ahogy kell.
– Függetlenül attól, mennyi pénz lesz rá, a fesztivál előkészítése zajlik már? – Szervezése minden szinten folyik, mi úgy teszünk, mintha meglenne rá a pénzünk, mert ha nem kezdjük el időben, nem lehet egy ilyen fesztivált felépíteni. Gazdasági vetülete mellett nagyon fontos a technikai összefüggések egyeztetése is, hiszen mi világszínházi produkciókat akarunk hozni a sepsiszentgyörgyi, keveset tudó színpadra. A mi színpadunk méreteiben nem igazán jó, felszereltsége még nagyon elmaradott ahhoz képest, ami van most a világban. De a Reflex-történetet elindítottuk, lendületben vagyunk, reméljük, március második felében meg tudjuk szervezni. Aztán áprilisban kerülne sor az utolsó bemutatónk munkáinak elkezdésére. Shakespeare Vízkeresztjét szeretném megrendezni. És vannak olyan terveink is, hogy az osztálytermi színházhoz hasonló kezdeményezést folytatjuk, dolgozunk egy előadáson, ami koprodukcióban jönne létre a Tandem Egyesülettel. Ezenkívül meghívott előadásokban is gondolkodunk. Ami már körvonalazódott, az Sebestyén Abának a Szeretik a banánt, elvtársak? című, Székely Csaba-szövegből készült produkciója. Egyszer játszották ugyan Sepsiszentgyörgyön, de kevesen láthatták.
– Stúdió-, illetve egyéni előadások?
– Több cím van, nem beszélnék róla, amíg nem kerülnek olyan fázisba, hogy azt merjem mondani, biztos, bemutató lesz belőlük.
– Színészváltozás a társulatnál?
– Kicsid Gizella megy egy évre Kolozsvárra. Új színész megjelenéséről nincs szó. Amennyiben olyan produkciót készítünk, amelyhez nincs elég színészünk, akkor külsős szerződtetésével megoldjuk az adott helyzetet, de ez is egyértelműen gazdasági kérdés.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közíró (155 éve született Benedek Elek)
Többnyire ősz szakállú, jóságos mesemondóként ismerik, kevesen tudják, hogy kemény tollú, harcos közéleti publicistaként is meghatározta korát, olyannyira, hogy még a legdacosabb magyar, Ady Endre cikkgyűjteményeinek akadémiai kiadásába is beválogatták véletlenül egyik Nagyváradi Naplóban megjelent (Mandátum-vigécek című) írását.
Több napilapot és folyóiratot szerkesztett (Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja), 1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított első irodalmi értékű gyermeklap, az Én Újságom szerkesztésében, majd 1921-ben Kisbaconba hazatérve legendás rangra emelte az általa alapított és kiadott Cimborát. Egy ideig szabadelvű párti küldöttként Nagyajta körzetét képviselte a magyar Országházban, később kiábrándultan a Nemzeti Párthoz csatlakozva megkóstolhatta az ellenzéki politikusság keserűbb kenyerét. Mai szívünkhöz közelebb áll az a népbarát székely-magyar író, akit egy későbbi választási kampányban a liberális A Hét lap „bundás jövevénynek” szól le, miközben díszmagyarban hozza címoldalán választási ellenfelét, a csepeli tölténygyárost, akire csendőrszuronyok közt szavaztatták le Erdővidék népét. A székely-magyar sorskérdésekért aggódó 155 éves Benedek Elek elfeledettnek vélt, de máig időszerű írásaiból adunk közre hétvégi lapszámainkban.
F. Á, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld-ars poetica
1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék.
Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek.
Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást.
Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége.
Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni?
Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk!
Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy…
Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”.
Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvespolc: A fauna kimeríthetetlen (Beszélgetés György Attila íróval)
Lesz folytatása a Bestiarium Siculorumnak, a fauna ugyanis kimeríthetetlen – ígérte György Attila író a kötet sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A PulzArt összművészeti fesztivál részeként zajlott esemény után a szerzőt a kortárs erdélyi irodalom helyzetéről, a könyvek utóéletéről is kérdeztük. – A Bestiarium Siculorum tavalyi, tusványosi bemutatóján a Király Zoltánnal és László Noémivel közösen folytatott beszélgetésen vetették fel: a terjesztők szerint nincs piaca a kortárs erdélyi magyar irodalomnak. Ha pedig így van – folytatták –, vehetjük a sátorfánkat, és költözhetünk Madagaszkárra. De így van-e?
– Én most is fenntartom, hogy nem piaca nincsen a kortárs erdélyi magyar irodalomnak, hanem jó terjesztők nincsenek. Most, ugye, dobáljuk át a döglött macskát egymás kertjébe – de tényleg így gondolom. Például csak a saját könyvemről beszélve: a Bestiarium egész jól ment internetes eladásban, amíg a magyarországi cég, amely árulta, csődbe ment, és eltűnt.
– Ugyancsak a tusványosi bemutatón hangzott el, hogy nem nagyon van utóélete a könyvnek. Ehhez képest a sepsiszentgyörgyi találkozón a Lakatos Mihály elég sok, a Bestiariumról szóló recenzióból idézett, ami cáfolja az előbbi megállapítást.
– Úgy látom, hogy a szakmai utóélete bizonyos értelemben megvan a könyveknek, még első kötetes szerzők esetében is – a Székelyföldnél törekszünk is erre, hogy minden első kötetes szerző művéről írjanak a kritikusok. Csakhogy a könyv utóélete nem csupán recenziókból áll – az a legkevesebb. Ráadásul azt eleve ugyanazok olvassák, akik a könyvet. Az utóélethez viszont hozzátartozna az is, hogy hirdetni, reklámozni kell, könyvbemutatókat szervezni, eljárni azokra. Én ezt csinálom, de nagyon kevesen vagyunk, akik ezt tesszük. Persze, ez a szerzőkön is múlik, de leginkább a kiadókon, mert vagy a szerző vagy a kiadó túl lusta ahhoz, hogy elmenjen esetleg más településre, és bemutassa a könyvet. Akkor is, ha hatan vannak, akkor is, ha hatszázan. Ezért meg elsősorban a kiadókon kell elverni a port.
– Mi a helyzet azzal a fajta utóélettel, amely régebben azért jellemző volt, amikor egy-egy könyv mondhatni szájról szájra, kézről kézre járt, beszéltek róla, kölcsönkérték, -adták, forgott a baráti, ismerősi körben. Manapság él-e még ez a jelenség?
– A jó könyv, a jó írás ma is szájról szájra, kézről kézre jár, csak a hétköznapi életben, a kortárs szerzők esetében ez most az internetet, a Facebookot jelenti. Az már nem nagyon működik, hogy kölcsönadják a könyvet – de azért olvassák: kiszivárogtatják, bemásolják, megosztják internetes fórumokon, közösségi portálokon, és így kialakul egyfajta mozgás, ami rendben is van, én például sosem kértem szerzői jogdíjat ilyen esetben. Tulajdonképpen jó az, ha olvassák az emberek, akár digitális formában is, aztán meg ha ötezer elolvassa, úgy valószínűleg ötszázan a könyvet is megveszik. – Elhangzott a sepsiszentgyörgyi találkozón, hogy lesz folytatása a Bestiariumnak. Milyen képzeletbeli vagy valós állatfajokkal ismerkedhetünk majd meg?
– Igen, egészen biztosan lesz, a fauna kimeríthetetlen – de könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla. Annyit biztosan ígérhetek, hogy jövőre meglesz a második kötet.
– Mi zajlik még György Attila írói műhelyében?
– Hosszú évek óta dolgozom egy történelmi regényen: II. Endre kereszteshadjáratának krónikáját szeretném megírni, amiről méltatlanul keveset beszél még a történelemtudomány is. Ez viszont még rengeteg tanulmányozást, utánaolvasást, elmélyülést igényel, egyhamar nem készül el. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emberközelbe hozni a történelmet (Tompa Andrea az íróvá válásról)
Az ember nehezen nevezi magát írónak, inkább azt szoktam mondani, hogy írással foglalkozom – válaszolta Tompa Andrea azon a közönségtalálkozón, amelyet Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének bemutatására a második PulzArt kortárs összművészeti fesztiválon szerveztek Sepsiszentgyörgyön. A beszélgetés nem csupán a század eleji történetről szólt, hanem Erdélyről és az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-ben Magyarországra telepedett szerzőről is, akit Tamás Dénes író kérdezett. Az alábbiakban a válaszokat sűrítettük össze.
– Mindig is író akartam lenni, kamaszkoromban elég sokat is írtam, 1985 és 1989 között a legfiatalabb, alig 14 éves emberke voltam, aki az Utunkban publikált. Aztán irodalom szakos lettem Budapesten, és sikerült eltemetni ezt a vágyat. Örültem, hogy felvettek az ELTÉ-re, de Magyarország idegen közeg volt, nem létezett az a barátian támogató közeg, mint otthon, ahol Kányádi Sándor, Szőcs Géza és mások is tehetséges és lehetséges írónak tartottak. A 30-as éveimben ráébredtem, hogy mégiscsak inkább író szeretnék lenni. Magyar írónak tartom magam, de az ember nehezen nevezi magát írónak... A témáim tesznek erdélyi íróvá, és nem tudom, az erdélyi irodalom befogadott volna-e, ha New Yorkról írok? Így azonnal befogadott, sokat jelent nekem, hogy az első díjamat (Erdély Magyar Irodalmáért debüt-díj, 2010 – szerk. megj.) innen kaptam. Írói pályám Budapesten kezdődött, de nem tudom, melyik lesz a végső állomás. Számomra ezek a határok nehezen megfoghatóak, egész életem jövés-menés – 2008 óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítok – , ami rossz is, de ha az ember a határokat magában lebontja, akkor könnyebb. Első regényem, A hóhér háza a hetvenes-nyolcvanas évekről szól, ez volt a kamaszkorom, és azt hittem, lezártam. A második könyv kihívás minden író számára. Arról, hogy ebben a főszereplők orvosok, a felmenőim is tehetnek, de az is, hogy én 1989-ben érettségiztem, és orvos akartam lenni, de már nem volt magyar orvosi Kolozsváron, ahol a század elején nagyon komoly orvosképzés folyt. Nagyon érdekelt ez a világ, szenvedéllyel vetettem bele magam. Kolozsvár előnye és hátránya az volt, hogy Budapest után az örök második maradt. Virágzó művelődési élete volt – század eleji színháza komolyabb, mint a pesti – ipara alig, nagy volt, mégis szűk, ellentmondásos, de Budapestnél szabadabb, nyíltabb, befogadóbb város... Nem annyira az első világháborúról akartam írni, eredetileg 1918 december elsejével akartam kezdeni, de ahhoz, hogy a drámát megértse és átlássa valaki, kellett tudni, hogy mi ez a hely, mi ez a veszteség. Magam sem sejtettem, hogy ekkora kifutópálya kell hozzá, de két fiatalt rettentő sok hatás ér, ha vidékről felkerül: feminizmus, szocializmus, polgárosodás, antiklerikalizmus stb., és ebből a pezsgésből választaniuk kell, el kell dönteniük, hogy merre tovább. Szükségem volt egy női alakra, aki értelmiségi lesz, és ez volt az első pálya, ami megnyílt a nők előtt. Nagyon sok zsidó nő tanult a kolozsvári orvosin, ez is az egyetem nyitottságát és toleranciáját mutatja... Két magányos embert kellett találnom, akik a világháború után szembesülnek az érzelmeikkel, és idő kell hozzá, hogy megértsék a történteket. A hazavesztéssel a férfinak van nagyobb traumája, a nő elfogadja, hogy ez van, élni kell. Annyira féltem leírni a T-szindrómát, el is küldtem egy író-pszichiáternek ezt a fejezetet, és ő azt válaszolta, hogy nem hallott róla, de lehetséges. Mai szemmel próbáltam ezt a fájdalmat érzékeltetni, mert Trianon a magyar irodalomból eléggé hiányzik, legalábbis ami van, az a Wass Albert-féle revizionista szemlélet, de másképpen akartam ezt a veszteséget feldolgozni. Meg akartam mutatni, hogy mi fáj, hogy siránkozás nélkül lehessen gyászolni. Érdekelt, hogy ezt miképpen lehet. Ez egy mai szempont, hogy az ember megy Budapest felé, és érzi a sértődöttséget, amire bizonyos értelemben okunk is van, mert a politika mindig magára hagyta Erdélyt. Ez a sérelem egy alapvető erdélyi érzés, ezzel vagyunk többek is, kevesebbek is. A férfi, aki a sebészetbe is belekóstolt, azon tépelődik, hogy vajon a fejet is át lehet-e majd ültetni, működik-e feltárt szívvel a test. Ez a fejvesztés érződik ma is, hiszen megvannak a helyek, ahova a főszereplők visszavonultak – magánéletbe, hivatásba –, megvannak a hegyek, de hol a főváros? Az ember az elveszettségben is próbál élni, ragaszkodni ahhoz, ami jó – eszmékhez, hivatáshoz, társhoz –, és mindig a végeset akarjuk tudni, hogy mi van, de igazából nem látjuk át a történelmet. Ki hitte volna, hogy a diktatúra összeomlik 1989-ben, vagy hogy a szovjet kivonulás vértelenül zajlik le Magyarországon? Egy ember, aki éli az életét, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy történelmet él. A történelem értelmezi és rendszerezi az eseményeket, de az irodalom nem oszt igazságkártyákat. Emberi történetekkel viszont közelebb tudja hozni a történelmet.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)

Vártörténet
Most kaptam kézhez A nagyváradi vár építészettörténete című kiadványt. A Partiumi füzetek sorozatban a 78. számot viselő tanulmánykötet Péter I. Zoltán váradi publicista helytörténész munkája. Száz oldal a vár építésének fázisairól a 11. századtól a most folyó restaurálási munkálatokig. Bástyák, védőfalak, épületek építésének, erősítésének, átépítésének fázisai. Vártörténettel, építészettel foglalkozónak, a téma iránt érdeklődőnek alapvető százoldalas tanulmány, a megfelelő illusztrációval kiegészítve.
A helytörténész a Maros partján felsóhajt: ha nekünk is lenne egy ilyen kiadványunk. Mert… Az aradi várról, illetve várakról a Zrinyi Kiadó jelentetett meg egy könyvet immár több mint másfél évtizede. Nem egészen az, amire a címéből következtetni lehetne, ugyanis teljes időszakok hiányoznak a 18. századi vártörténetből. És hiányzik a jelenlegi vár felépítésének teljes leírása, csak az 1848–49-es események tárgyalása elfogadható. Mindez magyar nyelven. A román érdeklődő még ezt sem kapja, egyetlen kiadvány sem foglalkozik a vár történetével.
A várban székelő román katonai egységnek létezik egy házimúzeuma. Az egység történetét illusztrálja, amit évente egyszer, a nyílt napon dagályosan magyaráz a tárlatvezető. Előadásában viszont szó sem esik magáról a várról, az 1919-ig itt székelő katonai egységről, a 33. császári és királyi gyalogezredről.
Vajon ki és mikor ír meg egy, a nagyváradihoz hasonló aradi vártörténetet? A román olvasóknak is!
Ujj János, Nyugati Jelen (Arad)

Emléktábla a Jelen Házban
Főhajtás Faludy György előtt
Faludy György (1910–2006) nagyon sokszor járt Erdélyben – mondta a költő Szőcs Géza (sok egyéb titulusát is fel lehetne sorolni, többek között a Magyar PEN-klub elnökségét – tudomásunk szerint mellesleg magyar PEN-klub elnök még sohasem járt Aradon), azt mondta tegnap egy interjúban: érthetetlennek tartja, miért nem idéződnek fel kellő súllyal ezek a rendkívüli alkalmak, Faludy erdélyi látogatásai a közemlékezetben, a szerkesztőségekben, szellemi műhelyekben, kávéházakban, kocsmaasztal mellett, egyetemek tanszékein, újságírók, írók, költők körében, miért jelentkezik ilyen (a látogatások nyújtotta intenzív élményhez viszonyítva) halvány leképeződésben Faludy Gyögy emléke. Mától egy tárgyi emlék, amely Faludy egyik erdélyi útjának emlékét őrzi, ez az Aradon leleplezett tábla, amelyre méltán lehet büszke az aradi közösség, és annak vezetői, akik ezzel hűségüket bizonyították – nem mintha nagyon bizonyítani kellene pont Aradon, a mártírok emlékművének városában –, de ezzel a táblával egyfajta folytonossági plusszal járultak hozzá a Faludy-kultuszhoz, ahhoz, hogy Faludy még hosszabb életű legyen.
Az említett emléktáblát tegnap délben – az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat keretében – a Jelen Ház kapubejáratának falán leplezték le a költő özvegye, Faludy Fanny jelenlétében. A viszonylag népes közönséget (köztük volt az RMDSZ képviseletében Cziszter Kálmán városi tanácsos) Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, a Nyugati Jelen tulajdonosa köszöntötte, felidézve: emlékezetes nap marad 2004. március 24., amikor Faludy György először járt Aradon, s a Jelen Ház dísztermében tartott előadást népes közönség előtt. Egy következő előadásra már nem került sor, de az év októberében még egyszer ellátogatott Aradra, felesége társaságában egy bensőséges találkozásra. „Összeszorult szívvel gondolok rá, hogy már nincs közöttünk – egy évre rá örökre eltávozott”, emlékezett Böszörményi Zoltán, majd felolvasta e pillanat rögzítésére szánt mementót:
Faludy György imája
Elfehérül a tér, mikor kék szemét ráveti a sok szomorúságot látott tájra. Ez a táj most Faludy György Maros mosta alföldje, a tizenhárom szabadságharcos tábornok utolsó állomása: Arad.
Amikor a Mester először itt járt, megkérdeztem tőle, miért csak most, miért ennyire későn, nem furdalta a kíváncsiság, hogy a magyar történelem ezen szomorú városába viszontagságos élete során egyszer is benézzen. Komoran tekintett vissza rám, mint aki csak akkor tudatosította, mit jelent Arad Magyarország vérzivataros múltjában. „Ide jövet, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, de akkor sem tudtam okosabbat kiötleni, mind azt, hogy a sorsom nem hozott erre” – mondta, és a Jelen Ház díszterme felé vette apró, óvatos lépteit.
A pillanat szülte pillanat akkor a sors különös játéka lehetett, hiszen ő nem gondolt Október 6. című versére, melyben a táj hasonlított a maihoz, „mint a fácán: tarlók, fák, vérző foltjai”. De ahogy lépkedett felfele a lépcsőkön, mintha az idő létrájáról nézett volna vissza, lelki szemeivel látta, mi történik Aradon azon a végzetes, gyászos napon.
Nekem pedig az járt az eszemben, mennyire tapintatlan voltam vele, hiszen az ő lelkében „égi fény ragyog” és a messzeségből világok intenek feléje.
Most hogy már levetette testének börtönét, jobban látszik, ami volt.
Mintha most is hallanám Michelangelo utolsó imájának záró sorait: „Istenszobrász! a márvány én vagyok.”
Még volt egy mementója Faludy Györgynek itt, Aradon, folytatta: halálának hírét a világon először mi közöltük, Faludy Fanny jóvoltából. Megemlítette továbbá: a Nyugati Jelen címlapján, a fejléc fölött egy évtizede – az Óda a magyar nyelvhez c. költeményéből való – Faludy-idézetet („Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk”) láthat a lap olvasója.
Szőcs Géza azzal kezdte beszédét: „Mindenkinek köszönettel tartozunk, akik itt vannak és akik nincsenek itt, akik együttesen hordozzák Faludy György költészetének, alakjának az emlékezetét, olyannyira, hogy ez megtestesült egy emléktáblában is, amelyhez hasonló – éppen összeszámoltuk Fannyval – nagyon kevés van: van egy a (budapesti) VII. kerületi szülőházon, a XIII. kerületben, ahol lakott, egy magyarországi faluban, amelynek kultúrháza az ő nevét vette fel és az Írók Boltjában – Arad tehát az ötödik város, amely emléktáblát szentelt Faludy Györgynek”.
A Faludy Fanny és Szőcs Géza által leleplezett emléktáblára koszorút helyezett el a költő özvegye, Szőcs Géza, valamint az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen nevében Böszörményi Zoltán, majd Czernák Ferenc elszavalta Faludy Janus Pannonius hazatérése c. versét.
***
Arad emléktáblákban sajnálatosan szegény, de tegnaptól egy nagy magyar költőnek állított táblával gazdagodott. Egy költő emlékét azonban a neki állított táblánál is jobban őrzi az, hogy olvassák, mert igazán ezzel marad meg az őt megillető örökkévalóságban. Faludy Györgyöt, remélhetőleg, nemcsak ez az emléktábla őrzi meg az aradiak számára.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsváron még mindig politikai félelmeket kelt a kétnyelvűség
Emil Boc aláírta a fellebbezést a helységnévtáblák ügyében
Emil Boc kolozsvári polgármester még időben, a tegnap lejárt törvényes határidő előtt ellátta kézjegyével azt a dokumentumot, amellyel a városháza megfellebbezte a kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó elsőfokú bírói határozatot – tájékoztatott a közintézmény sajtószóvivője.
Oana Buzatu közölte: a törvény szerint a helyhatóságok csak az ott élő valamely kisebbség 20 százalék fölötti számaránya esetében kötelesek kihelyezni több nyelvű feliratokat. – A fellebbezés következtében végleges és visszavonhatatlan ítélet születik majd, amely végérvényesen letisztázza ezt a helyzetet. A jogi osztály szerint valamennyi per esetében a végsőkig kell elmenni – összegzett a szóvivő, aki nem volt hajlandó megmutatni az említett osztály által összeállított, a fellebbezés szükségességét és indokoltságát alátámasztó dokumentumot. Bár hivatalos iratról van szó, arra hivatkozott: az a per miatt nem nyilvános.
KISS OLIVÉR , Szabadság (Kolozsvár)

Koós Ferencet díjazta a Szabadság napilap
Tizenegyedik alkalommal került sor Kolozsváron a Médiadíjak a Kiválóságért kitüntetések kiosztására. Az Amprenta Advertising szervezésében zajló csütörtök esti ünnepségen a kolozsvári média (írott, elektronikus, online) által megnevezett személyiségek, intézmények, civil szervezetek vehették át a díjat. Az évente megszervezett esemény célja trófeával jutalmazni azokat, akik jelentősen hozzájárultak a város, a közösség, Erdély fejlődéséhez, népszerűsítéséhez. A díjátadásra az International Ballroom székhelyén került sor.
A Szabadság díjazottja Koós Ferenc kolozsvári üzletember, akit a kultúra, a művészet hatékony támogatásáért jelöltünk a kitüntetésre. A díjazottak között szerepelt Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója (a Paprika Rádió kitüntetettjeként), és Vákár István, a Megyei Tanács elnöke, akit a Transylvania Today jelölt a díjra..
Koós Ferenc szereti a művészetet – a színházat, a képzőművészetet, a zenét, az irodalmat –, egyszóval mindazt, amit tehetséges emberek alkotnak. Túl általánosnak tűnhet ez a megállapítás, hiszen az üzleti szférában többen is kedvelik ezeket a dolgokat, vagy legalábbis bízunk abban, hogy ha nem is többen, de akadnak még néhányan. Van azonban egy nagy különbség köztük és díjazottunk között: Koós Ferenc nem csupán szereti a művészetet, de támogatja is. Nem szimbolikusan, hanem anyagi áldozatokat hozva. Nem véletlen ez, ugyanis Koós Ferenc hiszi és vallja: művészet és kultúra nélkül nem érdemes élni, művészet és kultúra hiányában elvész az ember, a közösség, a város, az ország…
KÖLLŐ KATALIN, Szabadság (Kolozsvár)

Írótalálkozó Gyergyószárhegyen, kilencedszer
A kilencedik Szárhegyi Írótáborban harmadik alkalommal nyújtották át fiatal alkotónak a Csiki László Irodalmi Díjat, Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Az idén az elismerést Papp Attila Zsolt írónak ítélték oda Vízimozi című, harmadik verseskötetéért. Az oklevelet Bende Sándor megyei tanácsos, az RMDSZ Gyergyó Területi Szervezetének elnöke nyújtotta át.
Az írótáborban részt vett Kelemen Hunor is, aki az irodalmi folyóiratoknak folyamatos támogatást biztosító törvénytervezetről is beszélt a résztvevő romániai magyar íróknak.
Az RMDSZ szövetségi elnöke, államelnök-jelöltje e konkrét intézkedés kapcsán azt hangsúlyozta, hogy a Helikon, a Korunk, a Látó, a Székelyföld, a Várad és más irodalmi folyóiratok támogatását azért foglalták jogszabályba és terjesztették a Képviselőház elé, hogy a magyar nyelvű időszakos kiadványok finanszírozása kötelező érvényű legyen. „Sokan gondolják úgy, hogy az államnak, a politikának teljesen ki kell vonulnia az irodalomból, a kultúrából. Semmiféle szerepet nem kell vállalni a fenntartásukban, finanszírozásukban. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy ma Romániában, és általában Európában az államnak egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a támogatásban. A kultúrát, az irodalmat nem szabad kitenni a piaci verseny szabályainak” – mondta Kelemen Hunor a borzonti írótáborban, ahol továbbá az erdélyi magyar gyűjtőkönyvtár szükségességét is hangsúlyozta. A Szövetség államelnök-jelöltje erről azt mondta, hogy létre kell hozni egy olyan intézményt, amely egybegyűjti a ma még szétszórtan őrzött irodalmi hagyatékokat, ezáltal biztosítani kell azt, hogy a nyomtatott szó túléli a digitalizáló világ kizárólagosságát.
„Hol van az író hazája? A borzonti tábor témájaként megfogalmazott kérdésre a hozzám legközelebb álló válasz az, hogy az alanyban és az állítmányban, a nyelvben van az író otthona. Mert miért ne lehetne átmenetileg Heidelberg a hazája, netán Budapest vagy Gyímesfelsőlok? Ez egy olyan dilemma, amelyet én nem akarok eldönteni” – fogalmazott a szövetségi elnök a kilencedik írótábor címét adó irodalmi kulcskérdésről. Kelemen Hunor megköszönte az eseményre való meghívást Lövétei Lázár Lászlónak, Fekete Vincének és Egyed Péternek, és hozzátette: azt reméli, írói minőségében is várták Borzontra, olyan alkotóként, aki visszatér még az irodalomba.
maszol/rmdsz.ro

Nem vesz részt a magyar tagozat a MOGYE tanévnyitóján
Tiltakozásképpen távol marad a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hétfői hivatalos tanévnyitójáról az egyetem magyar tagozata – közölte vasárnap a magyar tagozat vezető tanácsa. A magyar tagozat pénteken, október 3-án tartja meg saját tanévnyitó ünnepségét a marosvásárhelyi vártemplomban. A magyar tagozat harmadjára szervez külön tanévnyitót. Ezzel az ellen kíván tiltakozni, hogy az egyetemen még nem léptették maradéktalanul életbe a 2011-ben elfogadott tanügyi törvény anyanyelvi felsőoktatásra vonatkozó előírásait.
„Jelenlétünk a rendezvényen csak legitimálná az egyetem vezetőségének a kirakatpolitikáját, miszerint a MOGYE-n minden a legnagyobb rendben van" – áll a közleményben. A magyar tagozat vezető tanácsa azt is közölte, a külön tartandó tanévnyitóról egyhangú döntést hozott a magyar tagozat közgyűlése.
A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem léptette életbe az új oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait.
A konfliktus rendezésére tett kísérlet 2012 májusában a jobboldali Ungureanu-kormány bukásához vezetett. Victor Ponta miniszterelnök közvetítésével 2012 szeptemberében hétpontos rendezési tervet fogadott el az egyetem román vezetése és a magyar tagozat vezetése, amit az oktatási miniszter is aláírt. Az egyezmény előírásai csak részben teljesültek. Áprilisban tiltakozásképpen lemondott az egyetem magyar rektorhelyettese és két magyar dékánhelyettese.
A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult 1945-ben. Az intézményben a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvosképzést. Ma az egyetem vezető testületei a román oktatók kétharmados többségével működnek.
MTI, Erdély.ma

A Nemzet Művésze lesz Kányádi
Új elismerési formát hozott létre a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) – a Nemzet Művésze elismerést tíz kategóriában összesen 69 Kossuth-díjas, a táncművészek kivételével 65 év feletti alkotó kapja meg.
A díjazottak listáját csütörtökön hozták nyilvánosságra Budapesten, többek közt kitüntetésben részesül Törőcsik Mari, Rubik Ernő, Jókai Anna, Szabó István, Kocsár Miklós, Korniss Péter, Melocco Miklós, Sebő Ferenc, Marton Éva és Novák Ferenc. „Nagyon alapos, hosszú válogatás alapján, vitákkal, összehasonlításokkal történt a döntés, amely egyöntetű volt, meghozatalakor pedig a szociális szempont is számított” – mondta Fekete György, az MMA elnöke.
Csillagokat kerestek
A díjat a törvény alapján a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó, leginkább elismert – előzőleg Kossuth-díjban részesített és 65. életévét, tánc-, valamint cirkuszművész esetében 50. életévét betöltött – képviselői kaphatják, személyes megbecsülésük, méltó életkörülményeiknek biztosítása céljából. „Nem sztárokat kerestünk, mert azokat csinálják, hanem csillagokat, mert azok születnek. A díjazottak a magyar kultúra és művészet mennyboltján a csillagok” – fogalmazott az MMA elnöke.
Az Országgyűlés a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére tavaly döntött az életjáradékkal járó elismerés megalapításáról, az MMA-törvény módosításával. Az életjáradék összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 23-szorosa, jelenleg 655 500 forint. A díjakat az MMA megalakulási dátumához kapcsolódóan, november 5-éhez kötődően adják át, pontos időpont még nincs.
Erdélyi díjazottak
A mostani szabályok szerint az irodalom kategóriában tizenketten, a képző-, a színház- és a zeneművészet terén tízen-tízen, az iparművészet képviselői közül heten, az építőművészek és a filmművészek közül hatan-hatan, a népművészet és a táncművészet kiválóságai sorában hárman-hárman, a fotóművészek közül ketten, a cirkuszművészek közül pedig egy alkotó viselheti egyidejűleg a Nemzet Művésze címet. Kányádi Sándor mellett két másik jeles erdélyi személyiség – Szilágyi István író és Kallós Zoltán néprajzkutató – is részesül a Magyar Művészeti Akadémia által alapított, idén első alkalommal kiosztott Nemzet Művésze-díjban.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Verestóy maradt az elnök
Különösebb meglepetések nélkül zajlott le péntek délután az Udvarhelyszéki Területi RMDSZ tisztújító küldöttgyűlése a székelyudvarhelyi Művelődési Házban. A szövetség államelnök-választási kampányindítójának árnyékában dicséretes megjelenési aránnyal gyűltek össze a küldöttek, a folyamat érvényességét szavatolta, hogy a 425 meghívott küldöttből 317 volt jelen.
Köszöntőbeszédében Verestóy Attila szenátor az udvarhelyszékit nevezte az RMDSZ legerősebb szervezetének, megemlítve, hogy példaértékű az alázatos szolgálat, amelyet a jövő érdekében teljesítenek. Az üdvözlőbeszédeket követően megszavazták a gyűlést levezető bizottság tagjait – Bíró Barna Botond, Verestóy Attila, Csíki Tünde, Antal Lóránt és Asztalos Ferenc jelölését a küldöttek ellenvetés nélkül elfogadták.
A megkezdett munka folytatása
A gyűlés első napirendi pontjaként a leköszönő elnök, Verestóy Attila, valamint a pénzügyi ellenőrző, az etikai és fegyelmi, illetve a szabályzatfelügyelő bizottságok tartották meg beszámolóikat, amelyeket ellenvetés és hozzászólás nélkül fogadtak el a küldöttek. A szenátor beszámolójában – a közelgő államelnök-választás fényében – a megkezdett folyamatok befejezésének fontosságát emelte ki, ugyanakkor elmondta, további munkát igényel a közelmúltban közvitára bocsátott Székelyföldi Területi Autonómiastatútum.
A szavazatok
A beszámolók után névsorolvasás következett – akiknek nevét szólították, a színpadon vehették át a szavazócédulát, amelyen egyetlen jelölt, Verestóy Attila volt feltüntetve. A 317 jelenlévő küldött közül 286-an adtak le szavazatot, amelyből 282 érvényes, míg 4 érvénytelen volt. 274 igen és 8 nem szavazattal a szenátor marad az Udvarhelyszéki Területi Szervezet elnöke. Miután Verestóy megköszönte a küldöttgyűlés bizalmát, kijelölte a pénzügyi ellenőrző, az etikai és fegyelmi, valamint a szabályzatfelügyelő bizottságok tagjait.
Három kivételével a tagok a régiek maradtak: Fancsali Kálmán és Nemes Melinda maradt a pénzügyi ellenőrző bizottságnál, de Verestói Károly helyett Sándor Barnát bízták meg. Az etikai és fegyelmi bizottság mindhárom tagja a régi maradt, Gálfalvi Sándor, Géczi Levente és Ilkei Árpád, míg a szabályzatfelügyelő bizottság két tagját cserélték le, Csíki Tündét Sófalvi Lászlóra, Kolumbán Sándort pedig Ványolós Istvánra, Bálint Attila pedig marad még egy mandátumot. Az új bizottságok névsorát többségi kézfelemeléssel fogadták el, végül pedig az újabb mandátumot szerző ügyvezető elnök, Bíró Barna Botond felolvasta az udvarhelyszéki választmány 66 nevet tartalmazó névsorát.
Jánosi András, Székelyhon.ro

Több pénz a hírszerzésnek
Számos területről készül támogatást elvonni a kormány, amely jelentős összegeket csoportosít át más ágazatokhoz a héten esedékes, idén immár második költségvetés-kiigazítás keretében – derült ki a büdzsémódosítás nyilvánosságra hozott tervezetéből.
A kabinet egyebek mellett az államelnöki hivatal, a képviselőház, az alkotmánybíróság, a Román Akadémia, a gazdasági, az oktatási, a művelődésügyi, valamint a sport- és ifjúsági minisztérium költségvetését készül csökkenteni, ugyanakkor pluszösszeget biztosít a Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI), a Külügyi Hírszerzésnek (SIE), a kormányőrségnek (SPP), a különleges kommunikációs szolgálatnak (STS), illetve a szenátusnak és az ombudsmannak.
Az autópályákra szánt összeget is csökkentik
A tervezet szerint ugyanakkor közel 4 milliárd lejjel – 900 millió euróval – csökkentik azt a költségvetést, amelyből az államnak a vissza nem térítendő európai uniós finanszírozással megvalósuló projektek önrészét kellene biztosítania – az összegből több mint egymilliárd lejt autópálya-építésre szánt eddig a kabinet.
A kormány mindemellett arra számít, hogy a tervezetthez képest idén 1,47 milliárd lejjel kevesebb összeg fog befolyni az államkasszába: a kiesést főként a befizetés szempontjából távolról sem kielégítő általános forgalmi adó (áfa/TVA) okozza, amely esetében a kabinet több mint 813 millió lejes hiányra számít. Emellett 471 millió lejes kiesésre számítanak a nem adójellegű bevételek tekintetében, 305 millió lejes mínuszra az EU által a különböző projektek kifizetése után elszámolt támogatás kapcsán és 94 millió kevesebb bevételre más adók tekintetében.
A kabinet ezzel szemben a költségvetés-kiigazítás nyomán a profitadóból 190 millióval lejes, míg a magántulajdon után fizetendő illetékből 19,7 millió lejes pluszbevételre számít. Összességében a becslések szerint az államkassza jövedelme, illetve kiadása éves szinten egyaránt 1,4 milliárd lejjel mérséklődik, a deficit ugyanakkor változatlanul a bruttó hazai termék (GDP) 2,2 százaléka körül alakul.
Választási pénz az önkormányzatoknak?
A tervezetből az is kiderül, hogy a büdzsékiigazítás nyomán a kormány 1,16 milliárd lejt különít el az általános forgalmi adóból befolyó összegből a helyi önkormányzatok számára, ehhez hozzájön további egymilliárd lej az Országos Településfejlesztési Programon (PNDL) keresztül, az EU-s projektek társfinanszírozására szánt költségvetés megvágásával pedig még 100 millió lejt osztanak szét a helyi hivataloknak a kultúrotthonok és sportlétesítmények korszerűsítésére, fejlesztésére.
Ez jóval nagyobb összeg, mint amennyit tavaly fordított a helyi önkormányzatokra a kabinet: 2013 első költségvetés-kiigazítása során ugyan 600 millió lejjel növelték a vidékfejlesztési minisztérium büdzséjét, de a második módosításnál 300 millió lejt vontak el a szaktárcától.
Az önkormányzatok ráadásul tavaly elsősorban a hátrányos helyzetű, illetve fogyatékos személyek juttatásának kifizetésére, valamivant adósságaik törlesztésére kaptak pluszpénzeket. A helyi képviselőtestület számára legutóbb 2012-ben, a parlamenti választásokat megelőző büdzsékiigazítás során utalt ki a kormány ugyancsak egymilliárd lejt az áfából befolyó összegből.
A tervezet szerint az 1,16 milliárd lejből 50 milliót a megyei szintű decentralizált intézmények támogatására, 194 millió lejt a helyi szintű intézmények fejlesztésére biztosítanak, ugyanakkor 542 millió lejt „az önkormányzatok és a vidékfejlesztési minisztérium igénylésére utaltak ki”, további 380 millió lejes plusztámogatásra pedig „a helyi költségvetés kiegyenlítése érdekében” volt szükség. A szaktárca idei költségvetése összességében 1,5 milliárd lejjel bővül, ehhez adódik még hozzá az önkormányzatoknak kiosztott 1,16 milliárd lej.
Victor Ponta miniszterelnök a múlt hétfői kormányülés előtt úgy nyilatkozott: a költségvetés-kiigazításra vonatkozó intézkedéseket az Európai Bizottság képviselőivel folytatott tárgyalások alapján hozzák meg. A kormányfő ugyanakkor leszögezte: a fizetésekre és más juttatásokra előirányzott összegeket az év végéig biztosítani tudják. „A továbbiakban meglátjuk, mit tudunk támogatni, mit tudunk adni az egészségügynek, a helyi fejlesztéseknek” – fogalmazott Ponta.
Kőrössy Andrea, Székelyhon.ro

Kelemen: nem érzek bátorítást Budapest felől
Az autonómia sem lehet tabutéma – ez volt a végkövetkeztetése a bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen (SNSPA), hétfőn rendezett nyilvános vitának, amelynek meghívottja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke volt. A románok meglepően pozitívan reagáltak, de az orbáni Magyarország alkotmánya nem tetszik nekik.
A fórum több felszólalója is utalt rá, hogy az illiberális demokráciát hirdető Orbán támogatása inkább teher az RMDSZ-nek.
Az én Romániám: erős ország, politikai tabuk nélkül című fórumon az államelnök-jelölt Kelemen Hunort főként a székelyföldi autonómiáról faggatták, nem véletlenül, hiszen két hete sincs, hogy az RMDSZ közvitára bocsátotta erre vonatkozó törvénytervezetét. Azonban a vitát moderáló Cristian Pirvulescu politológus felütése, majd az egész vita merőben eltért attól, amit „magyar ügyben" a román közvélemény részéről megszokhattunk.
Pirvulescu kijelentette: az RMDSZ javaslatát előítéletektől mentesen, racionálisan kell értékelni. A politológus szerint a románok tájékozatlanságból tartják ördögtől valónak az autonómiát. Emlékeztetett arra, hogy az 1859-ben perszonálunióval létrehozott Románia, a későbbi Nagy-Románia magja föderáció volt. – A történetírás sajnos a múltunknak ezt a részletét következetesen elhallgatta – fűzte hozzá a professzor. Majd a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) állásfoglalására utalva – miszerint az RMDSZ-es javaslat „támadás a jogállam ellen" – kijelentette, semmilyen közvita nem lehet alkotmányellenes. A megállapítással a többi felszólaló is egyetértett.
Ugyancsak többen fölvetették, hogy az autonómia-statútum közvitára bocsátásának időzítése nem volt a legszerencsésebb. Az ukrajnai feszültségek és a skóciai függetlenségi népszavazás kontextusában az RMDSZ törekvéseit bizony összemossák a szeparatista mozgalmakéval – figyelmeztetett Emil Hurezeanu politikai elemző, a Szabad Európa Rádió rendszerváltás előtti munkatársa. Az RMDSZ államfőjelöltje válaszában úgy értékelte: a skót népszavazás üzenete elsősorban nem a szeparatizmus – pláne hogy az uniópártiak győztek –, hanem az, hogy demokratikusan is lehet rendezni a problémákat.
– Amikor az autonómia szóba kerül, mindenki azt kérdezi, mire gondoltok. Inkább azt mondanám el, mire nem gondolunk. Nem gondolunk függetlenségre, szeparatizmusra, államiságra. A romániai magyarok meg akarják őrizni az identitásukat. Nem akarunk elmenni, nem szeretnénk, ha a románok 50-60 év múlva azt mondogatnák, milyen kár, hogy nincsenek már magyarjaink. Ahogy most mondogatják a németekről – tette hozzá.
Luca Niculescu, a francia közrádió (RFI) román nyelvű adásának igazgatója főleg arra volt kíváncsi, hogy Kelemen Hunor miként látja összeegyeztethetőnek a régiók Európája vízióját a nemzetállamokkal. Az RMDSZ jelöltje erre azt válaszolta: a kettő között nincs ellentmondás, hiszen a tagállamok eddig is lemondtak a szuverenitásuk egy részéről anélkül, hogy ezáltal veszélybe került volna a létük. Úgy vélte, az erős regionális identitásokkal rendelkező országok erősebbek, Románia pedig ebben a szerencsés helyzetben van.
Több felszólaló is utalt arra, hogy az RMDSZ számára – az autonómiáról szóló közvitában különösen – inkább teher a Moszkvával túlságosan jó kapcsolatokat ápoló, a liberális demokráciát temető Fidesz. Először Emil Hurezeanu hozta szóba az Orbán-kormányt, majd amikor diszkrét érdeklődésére nem kapott választ Kelemen Hunortól, nekiszegezte a kérdést: „nem érzi magát feszélyezve, amikor Budapest felé tekint?"
– Nem érzek bátorítást – hangzott az RMDSZ elnökének válasza. Majd leszögezte: nem ért egyet azokkal, akik a liberális demokrácia végét vizionálják. – Én hiszek a liberális demokráciában – tisztázta, hozzátéve: nem akar Orbán Viktor helyett magyarázkodni.
A közönség soraiból Gabriel Andreescu politológus, emberjogi harcos az RDMSZ elnökének azt a kijelentését kapta fel, miszerint Romániának új alkotmányra van szüksége. Utalt arra a széles körben elterjedt nézetre, hogy egy új alkotmány a jelenlegi körülmények között a jelenleginél sokkal rosszabb lenne.
– Elég ha arra gondolunk, mi történt Orbán Viktor Magyarországán, ahol az új alkotmánnyal drasztikusan csorbult a demokrácia – mondta Andreescu, aki az ezredfordulón tagja volt a Románia föderalizálását sürgető Provincia-csoportnak. Úgy vélte, elsőrendű fontosságú lenne, hogy az RMDSZ nyíltan vállalja értékeit, megszabaduljon Budapest gyámságától, és elhatárolódjon a magyar szélsőségesektől.
Kelemen Hunor válaszában kitért arra, hogy az RMDSZ ellenében Budapestről „létrehoztak két pártot". Meglátása szerint ez is azt bizonyítja, hogy az RMDSZ-t soha nem befolyásolta Budapest. – Nem létezik gyámság, ilyesmit nem fogadtunk el, és nem fogadunk el – jelentette ki a szövetségi elnök hozzátéve, hogy ezt sokszor fel is rótták a magyar kormányok.
Az autonómiastatútumot illetően Kelemen Hunor elmondta, a kulturális önrendelkezést is magába foglaló kisebbségi törvénytervezet kvázi kudarca után a szövetség ezúttal előbb nem a politikai pártokat akarja meggyőzni, hanem a román társadalmat. Ennek érdekében országszerte nyilvános vitákat szerveznek, hogy minél több emberrel ismertessék meg az RMDSZ elképzeléseit. nol.hu
Erdély.ma

Embereket toboroz december 1-jére Székelyföldre a Vocea Natiunii
December elsejére toboroz résztvevőket Hargita és Kovászna megyébe a Vocea Natiunii Facebook-csoport. A felhívásban húszezer hazafit keresnek, akik Hargita és Kovászna megyében ünnepelnék Románia nemzeti ünnepét. Szerintük a székelyföldi megyékben a románokat zaklatják, megfélemlítik, sőt fizikailag is bántalmazzák. A Vocea Natiunii ingyenes buszos szállítást ígér a helyek függvényében, illetve ellátást is. A résztvevőket ugyanakkor felszólítják, tartózkodjanak mindenféle erőszakos megnyilvánulástól.
marosvasarhelyiradio.ro / transindex.ro, Erdély.ma