Visszakapják a tulajdont –
Visszaszolgáltatja a román állam a zsidóknak a kommunizmus idején elkobzott ingatlanokat. Erre tett ígéretet Izraelben Traian Băsescu államfő.
A román elnök szerint 2024-ig sikerül majd lebonyolítani a visszaszolgáltatási folyamatot. Traian Băsecu az Israel Hayom napilapnak nyilatkozott erről.
„A bürokráciával kapcsolatos nehézségek ellenére, az ingatlanoknak már csaknem 20 százalékát visszaszolgáltattuk a jogos tulajdonosaiknak és megígérhetem, hogy egy évtized alatt elérjük a 100 százalékot. Aki be tudja bizonyítani, hogy a volt tulajdonos, megkapja a kártérítést. Abban az esetben, ha az ingatlant nem lehet visszaszolgáltatni, a tulajdonos két féle kártérítésben részesülhet: pénzt vagy más földterületet kaphat”. – nyilatozta Traian Băsescu államfő.
Marosvásárhelyen a zsidó hitközség évekkel ezelőtt kapta vissza a jelenlegi Ariel Bábszínház épületét, amelyet a kommunizmus idején koboztak el. Schwartz Theodor, a hitközség volt alelnöke a visszaszolgáltatást nem kiváltságnak, hanem a tulajdonjog egyik legfontosabb pillérének tartja.
Schwartz Theodor elmondta: „mindenkinek, akinek jogos, aktákkal bebizonyítja, hogy neki az volt és azt elvették jogtalanul, annak vissza kell adni, mindegy, hogy ki”.
Van azonban még számos olyan zsidó származású magánszemély is, aki több évig tartó pereskedést követően még várja volt tulajdonának a visszaszolgáltatását.
Vas-Gál Lóránt
erdely.tv
Erdély.ma,

Történészek Erdély sorsáról
Erdélyről, pontosabban a magyar kormányzat két világháború közötti Erdély-politikájáról, illetve a második bécsi döntésről beszélt hétfő este Sepsiszentgyörgyön Bárdi Nándor és L. Balogh Béni budapesti történész. A Székely Nemzeti Múzeumban alapos, ok-okozatot taglaló előadásokat hallhattak az érdeklődők, ugyanakkor szó esett a szerzők legújabb, Csíkszeredában kiadott köteteiről is.
Bárdi Nándor Erdély és a magyar kormánypolitika a két világháború között címmel tartott előadást, mondván, döntően az érdekli, a magyar kormányzat mit kezdett Erdéllyel, hogyan jutott a második bécsi döntésig. Mint mondta, Erdély problematikája 1910 után egy Budapest–Bukarest–Bécs játszma függvénye, olyan külpolitikai kérdés, melynek kezelésére a miniszterelnökségen külön osztályt hoztak létre. Trianon után, a húszas évektől kezdődően a romániai magyarság kényszerkisebbségként említhető, mely a magyar nemzet részének tekinti magát, miközben a romániai magyarság Erdélyben szociológiai értelemben nem volt kisebbség, mert jobbak voltak a pozíciói a romániai társadalmi átlagnál.
A magyar kormányzat Trianontól kezdve békés revízióban érdekelt, Magyarország mindvégig ragaszkodott a határon túli magyar kisebbséghez. Bárdi Nándor egyébként javasolta, nemzetpolitika helyett érdemes magyarságpolitikában gondolkodni, illetve ez utóbbi fogalmat használni. A kor revíziós politikája kapcsán megjegyezte, területi integritásunkat elveszítettük, de megőriztük a kulturális integritásunkat, ugyanakkor a budapesti kormány szándéka szerint segíteni próbálta a kisebbségi eliteket, 1920-tól a katonai lehetőséget elvetették. Magyarországot az olaszok támogatták revíziós elképzeléseiben, a német külpolitika viszont nem volt partnerük, ugyanakkor olyan elképzelések is felmerültek, mint például a Rothermere angol sajtómágnás visszacsatolási javaslata. A magyar revíziós terveket mindig lebegtették, a magyar közvélemény nem fogadta volna el csak az etnikai visszacsatolást, azaz az etnikai határok alapján történő visszacsatolást.
Felmerültek „korridoros” elképzelések is, Székelyföld korridoros kapcsolása. Szakértők több változatot dolgoztak ki a revízióra, a magyar kormány Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1933-ban titokban átadott Mussolininak egy tervet, mely a gazdasági előnyökre helyezte a fő hangsúlyt – Székelyföld például nem volt lényeges –, viszont kulcsfontosságú volt a Zsil völgyének megszerzése. Az 1920 utáni erdélyi politikáról elhangzott: annak sajátossága, hogy nagyon jól tudták, mennyire fontos a politikai egység. Ebben az időszakban az erdélyi történelmi egyházaknak közel 700 iskolát kellett létrehozniuk, ugyanakkor Erdélyben 1920 végétől elkezdődött a közösségi önszerveződés német mintára, ezt a budapesti kormány támogatta, kiépítették a magyarság revíziós politikájának intézményrendszerét, az mindvégig a miniszterelnökség hatáskörébe tartozott, 1921–1944 között Pataky Tibor irányította, háttérintézményként pedig különböző szervezeteket hoztak létre. 1926 után például a Magyarországról Romániába küldött támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordították, pontosabban a magyar oktatási rendszer fenntartására, a négy történelmi magyar egyház kezelte a pénzt.
A budapesti kormányzati célok között 1928-tól kezdődően szerepelt egy új kisebbségi elit kinevelése, a legtehetségesebb fiatalokat magyar kormányzati ösztöndíjjal Franciaországba küldték tanulni. Mindezt azért tették, mert a magyar kormányzat úgy tekintett erre a területre, mint amit ideiglenesen csatoltak el.
L. Balogh Béni a második bécsi döntésről (1940. augusztus 30.) beszélt. Mint mondta, a történeti Magyarország megszüntetését jogosan érezték igazságtalannak, Trianon egy vesztett háború következménye. A két világháború között a magyar politikusok tudták, hogy Nagy-Magyarország nem állítható vissza, csak egy részleges, magyarlakta területeket érintő revíziónak lenne realitása. Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál történelmi bűne, hogy nem próbálták reálisan befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy ne a mindent vissza elve harsogjon a korabeli sajtóból – mondta. A revíziós törekvésekhez Mussolini támogatása nem volt elég, ám Németországot csak 1940 nyarán sikerült a célnak megnyerni.
Ugyanakkor utalt Barcza György 1938-ban Teleki Pállal folytatott beszélgetésére, amikor Teleki keserűen azt említette, a „magyar közvélemény meg van őrülve”, csak az hallható, mindent vissza, bármi áron. Ennek oka, hogy a korabeli magyar propaganda egész Erdély visszaszerzéséről harsogott, közben a román féllel erről a kérdésről nem tudtak megegyezni, felmerült például a lakosságcsere gondolata is, ám ezt az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek nem fogadták volna el.
A történész személyes véleménye szerint Teleki komolyan gondolta, végső elkeseredésében fegyverhez nyúl, és megtámadja Romániát, bár tudta, a román haderő felkészültebb a magyarnál. Teleki Pálnak volt ugyanis egy olyan elképzelése, hogy a revíziót vérrel kell megpecsételni, kemény áldozatot kell hozni annak érdekében, hogy a magyar közvélemény jobban becsülje meg. Végül Hitler megosztó szándékkal és taktikázva, saját érdekeit szem előtt tartva hozta meg a második bécsi döntést azzal a szándékkal, hogy Magyarországot és Romániát egyaránt lekötelezze.
A szerződést román részről Mihail Manoilescu külügyminiszter írta alá, aki látva országa veszteségeit, annyira meglepődött Észak-Erdély elvesztésén, hogy fel kellett locsolni. A magyarok számára etnikailag viszonylag igazságos döntés született, de a román közvéleménynek nagy sokkot okozott, elindult a menekülthullám. Miközben az észak-erdélyi magyarok ujjongtak, a második bécsi döntés legnagyobb vesztesei a dél-erdélyi magyarok, számukra ez újabb Trianonnal ért fel. Mások mellett Márton Áron is Dél-Erdélyben maradt, és kilátástalannak érezte az ottani magyarság sorsát. A déliek számára a kölcsönösségi kisebbségpolitika jelentett némi esélyt, ám a lakosság fogyása megindult, például a Zsil-völgyi magyarok száma 70–80 százalékkal csökkent. Az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki a második világháborúból, megszabadultak az idegen elnyomástól. A két történész a csíkszeredai Pro Print Kiadónál megjelent köteteit is ismertette. Bárdi Nándor Otthon és haza, tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről című monográfiájáról, míg L. Balogh Béni Kiszolgáltatva, a dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között című könyvéről beszélt. Mózes László

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Könyvesboltsirató
Épp a magyar kultúra napján kellett érkeznie a Hiób-postának: úgy néz ki, lehúzza a redőnyt az Ex Libris könyvesbolt, mely néhány éve a Corvina megszűnte miatt keletkezett űr pótlására létesült.
Akkoriban az áruházlánc sepsiszentgyörgyi kivonulását sokan siratták, az otthonias könyves hangulat végleges tovatűnését vetítve előre, elrugaszkodottabbak még a politikumon is számon kérték, miért hagyják a kultúra e szigetét süllyedni. Holott csak annyi történt, hogy a Corvina megelégelte a bolt ráfizetéses működtetését – elvégre a könyvárusítás is alapvetően gazdasági vállalkozás. Hogy azon túl kultúraközvetítő, netán még kultúraszervező szerepe is le(het)ne, azt ismerte fel az Ex Libris alapítója, ki a hasonlóképp családias, de nem csak a könyvek közt való lézengés adta hangulat megteremtéséért kitalálta a helyi szerzőkkel való találkozókat. Heti rendszerességgel egy-egy író, költő beült a kerek asztal mögé beszélni irodalomról, alkotásról, politikáról is, ha kell, vagy csak az életről úgy egyszerűen, mert arról mindig lehet. És beszéltek is, ha volt, kinek, s míg volt, kinek. Úgy féltucatnyi alkalommal – annál többre nem akadt érdeklődő. A helyi szerzők azontúl maguk is csak vásárlókként, ha betértek a boltba. Könyveik viszont maradtak a polcokon, mert az Ex Libris azt a – lehet, nem túl népszerű, de annál nagyobb küldetéstudattal felvértezett – üzleti politikát követte létrejötte pillanatától, miszerint a helyi (háromszéki, erdélyi) írástudók köteteit kell elsősorban hozzáférhetővé tennie. Akkor még a Helyi termék – fontos nekem kampánynak híre sem, hamva sem volt, és amúgy sem lehetne ráerőltetni ezt a könyves világra, mint abroncsot a hordóra – mondják az észt az utcasarkon osztók –, mert a szellemi táplálék ízlés kérdése, az irodalom pedig gourmand-oknak való. Azonkívül egy könyv elolvasásához nem lehet felvenni a legújabb kisestélyit, mert azt nem látja senki. Könyvről nem ildomos vitázni, és nem is lehet róla oly jóízűen értekezni, mint előadás után elegáns vendéglőben a színházról pletykálni. A könyv magányos műfaj, olyannyira, hogy szép lassan az író marad a fehér lappal, mert minek azt teleírni, hiszen kiadó még csak-csak kerül – de könyvet vásárló és azt el is olvasó annál kevésbé. Úgy néz ki, újabb könyvesbolt zár be Sepsiszentgyörgyön. Székelyföld kulturális fővárosában. Valami olyasmit sugall ez, mintha az egész fővárososdi csak külcsín lenne. Be szeretném hinni, hogy nem az!
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Eltűnt barokk, vásárhelyi magyar narancs
Műemlékek, díszítések és urbanisztika Marosvásárhelyen
Marosvásárhely műemléki tipográfiája – e címet viselte az a múlt hét szerdáján szervezett előadássorozat, amelyre a magyar kultúra napja vásárhelyi rendezvénysorozatának részeként került sor a Bolyai Klub Bernády György-termében. A szépszámú közönség jelenlétében Orbán János történész fogadta a megjelenteket és mondta el: a tavaly nyáron indítottak el egy műemlék- inventarizációs projektet a fenti címmel, amelynek célja számba venni azt a marosvásárhelyi épített örökséget, amely még számba vehető. – Vásárhelytől Budapestig tíz szakember foglalkozott a történelmi épületek részletes fotódokumentációjával, történetük kutatásával, további céljuk pedig a műemlékállomány népszerűsítése is volt. A tízből négyen itt vannak ma este, és rövid értekezéseiket a bemutatandó épületek, tematikák kronológiai sorrendjében adják elő – hallottuk Orbán Jánostól, aki az est sorrendben első, vetített képes értekezéséért is felelt.
Mint a XVII. század kutatója, előadásának Az eltűnt barokk nyomában címet adta, és azon vásárhelyi házakat, homlokzatokat ismertette, amelyek jellegzetes barokk díszítése az idők során eltűnt, megváltozott. Ilyen a főtér keleti felének házsora (a régi Divatház és a mellette lévő épületek), amelyeken már csak a szakember látja, hogy egykoron jelentős barokk homlokzattal rendelkeztek. Igaz, az archív fotókon ez még felismerhető. Mint hallottuk, sikerült fontos adatokat találni a levéltárban a főtéri, 58. szám alatt található házra vonatkozóan. 1785- ben német építőmester építette, először a polgármesteri hivatalnak, majd a városi vendégfogadónak adott helyett, bálteremmel rendelkezett. – Az 56. szám alatt található házról (az Inca Casino épülete) eleddig semmit sem tudtunk, igaz, 2003-ban még láthattuk az eredeti nyílászárókat. Most kiderült, Galambos József borbély tulajdona volt, és szintén Paul Schmidt építette, aki a vásárhelyi barokk elterjedésének kulcsembere volt. Ő felelt a Toldalagi-palota építéséért is, a Galambos-ház ez utóbbi homlokzatát imitálja. A polgárok pedig követték a mintát.
Oniga Erika művészettörténész a csizmadiák egykori ipartestületének székházáról szóló előadásának a Nézz fel! címet adta, hiszen érdemes megnézni a homlokzatokat is. – A Csizmadiák Céhe ipartestületté vált, ezen testület építtette a szóban forgó főtéri házat, amelyet 1890-ben fejeztek be. Szinte minden építészeti eleme, nyílászárója eredeti maradt, mindmáig a legfeltűnőbb a két erkélyt tartó herma, azaz emberalak. Kapuja nagyon míves. Emeletén irodahelyiségek, étterem és vendégszobák kaptak helyet, a földszintjén működött egykor a Select mozi, később a Lido kávézó, a kapu, a bejáratok eredetiek – mondta az előadó a különböző díszek, szeráfok vetített képes bemutatásával, elemzésével gazdagított értekezésében.
Kovács Mária a Marosvásárhely főterén látható épületek kovácsolt- és öntöttvas díszeiről beszélt. Válogatását nem stílus vagy korszak szerint állította össze, mindemellett a legtöbb bemutatott épületdísz a XIX. század második felétől a XX. század első feléig tartó időszakban készült. Ezen elemekkel díszítették, illetve egészítették ki az épületek homlokzatait. – Elsősorban a szecesszió új formavilágát követő alkotások maradtak fenn, a díszek igen színvonalas alkotások, a művészi összhang egyedülálló. Az elemek visszaköszönnek a stukkókban, illetve a homlokzat más motívumain, ahogy azt megfigyelhetjük például az egykori Agrárbank, avagy a régi New York szálló – Maros vendéglő – épületén. Az öntöttvas előnyeként felhozható, hogy gazdaságosabb volt a kovácsoltvasnál. A Rózsák tere 22. szám alatt lévő épület például egyszerű lakóháznak épült, mégis gazdagon díszített öntöttvas elemekkel, motívumokkal rendelkezik. A helyiek gyakran választottak a szentkeresztbányai vasöntöde árukészletéből: a megrendelők rajzok alapján választották ki a nekik tetsző öntvényeket.
Karácsony István a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és környezetének építészeti értékeiről szólt. – A szocializmus korszakával kapcsolatos ellenérzéseink egyértelműek és jogosak. Mindezek mellett a korszak egy árnyaltabb megfigyelésére vállalkoztam. Az épületrombolás kontextusában is vizsgáltam a város főterének legnagyobb horderejű urbanisztikai vállalkozását: a Nemzeti Színház épületének és környezetének felépítését, kialakítását. A kérdés: hogyan viszonyulunk e műalkotáshoz? A színészek például mindmáig színháztechnikai tökéletlenségét nyögik. Másokat mindez nem érdekel, ők csak használják a színházat, előadásokra járnak. Az azonban tény, hogy a kőszínházi lehetőségeket a nagy magyar korszakok mindegyike elodázta. Az első marosvásárhelyi kőszínházat Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte, de kitört az első világháború, az építése meghiúsult. Végül 60 év múlva épül fel, egy bukaresti építész, Constantin Savescu tervezésében. Ő a korszak egyik legfoglalkoztatottabb szakembere. Beavatkozásai nem agresszívek, terei diszkrétek, emberiek maradnak. Épületei állnak Mangálián, Nigériában lakónegyedet tervezett. A vásárhelyi színházépület beltere esetében igen kellemes, meleg miliőt teremtett, az épületen érződik a korabeli, nemzetközi architektúrai szemlélet nyoma. És igaz, hogy nem úgy, ahogyan azt elődeink eltervezték, de Vásárhelynek lett kőszínháza. Amolyan magyar narancsként – hiszen színháztechnikai szempontból már építésekor meghaladottnak számított.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Tudor Chiuariu lemondott a szenátusi jogi bizottság éléről
Lemondott a szenátus jogi bizottságának éléről Tudor Chiuariu volt igazságügyi miniszter, akit pénteken jogerősen három és fél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek a Román Posta-ügyben.
Chiuariu ugyanakkor mind bizottsági tagságát, mind szenátori mandátumát megtartja.
Chiuariu mellett Nagy Zsolt volt távközlési miniszter is felfüggesztett börtönbüntetést kapott az ügyben, az ő ítélete négy évre szól.
Mindkét volt miniszter ártatlannak vallja magát, és az Európai Emberi Jogi Bírósághoz fognak fordulni.
(Transindex/hotnews.ro)
Nyugati Jelen (Arad),

.
Későn ébredtek?
Lakótársulat ellenzi az ortodox terjeszkedést Vajdahunyadon
Megállíthatatlannak tűnik az ortodox terjeszkedés Vajdahunyadon. Holott egy lakótársulat írásbeli panaszt nyújtott be az önkormányzatnál egy iskola udvarán, a sportpálya helyén épülő ortodox templom ellen.
Dorel Brândușa, a 33-as lakótársulat nevében nyújtotta be a tiltakozó levelet a tavalyi év végén. A környékbeli lakók által aláírt petíció szerint a tömbházaik tőszomszédságában épülő ortodox templom harangjai megzavarják a lakók nyugalmát.
A városvezetés azonban nem hajlandó figyelembe venni a lakossági panaszlevelet, mivel azt túl későn adták le. A helyi tanács még 2013 áprilisában fogadta el a részletes urbanisztikai tervet, mely szerint a Micro 3-as lakónegyedben, a 8-as számú általános iskola egykori sportpályája helyén ortodox templom épülhet. Akkor semmilyen panasz sem érkezett a lakosság részéről. Sőt, az önkormányzat 2012. február 6. és 20. között közvitát is szervezett 6 új ortodox templom építéséről, s akkor sem érkezett semmilyen lakossági panasz, ismertette a helyzetet Geanina Mantarangiu, az önkormányzat kommunikációs osztályának munkatársa.
2012 májusának végén, még a régi városvezetés idején a vajdahunyadi helyi tanács határozatot fogadott el a 6 ortodox templom építéséről, melyek számára az önkormányzat ingyenes jelleggel biztosít 800 és 1500 négyzetméter közötti telket a dévai és vajdahunyadi ortodox püspökségnek.
Valamennyi templomnak elvileg 2014-ig kellett volna felépülnie az eredeti elképzelés szerint, azonban eddig csupán egynél indult be az építkezés, éppen a Micro 3-asnál.
Egyelőre Vajdahunyad a jelenleg is működő 5 ortodox templommal marad.
Az ortodox terjeszkedést azonban megkérdőjelezik a kohászváros demográfiai adatai. Kétségtelen, amikor a szocializmus idején keletkeztek, a tömbháznegyedekbe nem épültek templomok, hiszen a vallás nem fért be a kommunisták tervébe, akik ateista, agymosott „új embereket” akartak. Csakhogy a kohászváros lakossága folyamatosan csökken: a rendszerváltás idején 89 000 volt, a 2002-es népszámlálásnál már csak 71 000, a 2011-es népszámlálás viszont már csak 60 000 lakost regisztrált, s a csökkenő tendencia minden bizonnyal folytatódik.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad),

Fáj
Nem vagyok egyedül, aki többször is beleütközött, beleütközik az anyaországiak elutasító viselkedésébe. Azokéba, akik az erőszakosan agitáló balliberális média hatására kinézik az országból a határon túli magyarokat. Mint egyik okozóit anyagi helyzetük romlásának.
Ők még most is „beveszik” a 23 millió román munkavállaló, avagy az ingyenes szociális-egészségügyi ellátás megszűntetőinek meséjét. Korábban tiltakoztam, igyekeztem magyarázkodni nekik. Most már nem, felállok az asztaltól. Belefáradtam ennyi ellenséges rövidlátóval hadakozni.
Viszont fáj az innen elszármazottak egy részének pálfordulása. Konkrét esetek. Egykori pedagóguskollégám 2004-ben, a népszavazáskor nem-mel szavazott a kettős állampolgárság megadására. Még dicsekedett is vele. A határ innenső oldalán maradt egykori kártyapartnerének magyarázta: ne gyertek ide elvenni a nyugdíjamat!
Más. Volt osztálytársam családját annak idején (itt) minden vagyonuktól megfosztották a kommunisták. Ennek ellenére most (odaát) meggyőződéses szocialista szavazó, a posztkommunista párt lelkes híve.
Más. Tíz éve áttelepedett fiatalasszony magyarázza miért nem ért egyet a kettős állampolgársággal járó szavazati joggal: ne Ti (!) mondjátok meg, kik üljenek a Mi (!) parlamentünkben.
Mondják nekünk a néhány éve még velünk együtt itt lebozgorozottak.
Ez a rövid emlékezet számomra fájdalmasabb minden visszautasításnál.
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad),

„Magamat is beleviszem”
Demény Péter esszékötetét mutatták be a Minerva-házban
A lélek trolija című esszékötet hétfő esti bemutatója lehetőséget teremtett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében egybegyűlteknek arra, hogy az esszéírás felszabadító ereje mellett Demény Péter színházi élményeiről, színpadközeli tapasztalatairól, valamint a Karácsony Benőhöz, Szilágyi Istvánhoz és Király Lászlóhoz való viszonyáról is többet megtudjanak.
A szerzővel, aki bevallása szerint „írva, írás közben jut el a gondolataihoz, és írnia kell, ha valami tetszik neki, különben nem érzi teljesnek az élményt”, Balázs Imre József irodalomtörténész, a kötet szerkesztője és Szabó Réka színikritikus beszélgetett.
Szabadság (Kolozsvár),

Így látják a Szent Koronát
Hogyan látom a Szent Koronát? címmel nyílt kiállítás Kolozsváron az Unitárius Parókia gyűléstermében működő Korunk Galériában hétfő délután. A tárlaton az Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatos diákjainak a Lakiteleki Népfőiskola és a Magyar Országgyűlés pályázatára készült linóleummetszetei tekinthetők meg február 20-ig, munkanapokon 9 és 14 óra között.
Szabadság (Kolozsvár),

Létminimum alatt él a dolgozók 20 százaléka
A romániai alkalmazottak közel 20 százalékának nincs annyi alapjövedelme, hogy biztosítani tudja létfenntartását.
Az Európai Bizottság felmérése szerint az EU tagállamai közül hazánkban a legmagasabb ez az arány. Romániát Görögország, Olaszország és Spanyolország követi, és míg Spanyolországban és Olaszországban a gazdasági válság eredményezett ilyen magas létminimum alatt élő lakossági arányt, hazánkban és Görögországban ez a jelenség szerkezeti természetű, mert már a válságot megelőzően is magas volt az alacsony jövedelemmel rendelkezők száma. A 2008–2012-es időszakra érvényes 17%-os arány 2%-os növekedését a munkaajánlatok számának csökkenése, az alacsony bérezés és a családi szerkezet eredményezte. A felmérés rámutat: a részmunkaidőben dolgozók esetében magasabb a létminimum alatt élők száma, mint a teljes munkaidős állással rendelkezőknél, és jellemző az is, hogy átlagban kevesebb munkaórát dolgoznak.
Szabadság (Kolozsvár),

Fókuszban a magyar oktatás – Szatmáron járt Hoffmann Rózsa
A romániai magyar pedagógusok képviselőivel tanácskozott kedden Szatmárnémetiben Hoffmann Rózsa köznevelésért felelős államtitkár.
Sajtótájékoztatóján elmondta: szeretne alaposabban tájékozódni az erdélyi magyar nyelvű oktatás helyzetéről, a fennálló problémákról, mivel az általa képviselt, 2010 óta regnáló magyar kormány kiemelten kezeli a nemzetpolitikát, ezen belül pedig az oktatást, és céljának tekinti olyan intézkedések foganatosítását, melyek hozzásegítik identitásuk megőrzéséhez a magyar nemzet tagjait a világ bármely pontján.
A szatmárnémeti RMDSZ-székházban megtartott találkozón Kereskényi Gábor, a szövetség városi szervezetének elnöke köszöntötte az államtitkárt, aki kifejtette: örömére szolgál, hogy a magyar kormány egyre nagyobb hangsúlyt helyez a nevelési tevékenységre, mely nemcsak az anyaországra, de az egész Kárpát-medencei magyar nyelvű oktatásra kiterjed. Kereskényi fontosnak nevezte azt az anyagi támogatást, melyet az elmúlt hónapok során a nagykárolyi Kalazanczi Szent József Római Katolikus Iskolaközpont épületének felújításához nyújtottak.
Hoffmann Rózsa röviden vázolta a magyarországi oktatási rendszer újjászervezésére irányuló munkásságukat, melynek révén bizonyos mértékben visszatértek a hagyományokhoz, azaz ismét a gyerekek szeretetén, valamint a pedagógusok tekintélyén nyugvó, ezeréves múltra visszatekintő magyar oktatás főbb elemeit keltették életre.
Rámutatott: négy évvel ezelőtt olyan oktatási rendszert vettek át, mely idegen volt az említett bevált módszerektől, és bár egyes szűk csoportok kemény kritikákat fogalmaznak meg tevékenységükkel kapcsolatban, elmondható, hogy mára a magyarországi pedagógustársadalom zöme belátta a bevezetett intézkedések hasznosságát, sőt Európa-szerte egyre nagyobb érdeklődés övezi a régi-új magyar oktatási rendszert.
Hoffmann Rózsa elmondta: céljuk a kötelességtudat kialakítása, valamint a munka becsületének megerősítése volt. Az államtitkár ismertette a köznevelési törvény, illetve a nemzeti alaptanterv főbb elemeit, valamint az elmúlt négy évben kidolgozott pedagógusi életpályamodellt, melynek fő célja az, hogy a tanárok ismét a társadalom elismert tagjaivá válhassanak.
A kormány gazdaságpolitikájának egyik nagy sikereként értékelte, hogy tavaly ősszel lehetőség nyílt az oktatásügyben dolgozók bérének emelésére, illetve azt, hogy évente egyre nagyobb összeg jut a nevelésügyi kezdeményezések támogatására, például a Határtalanul osztálykirándulási programra, illetve a különféle határon átívelő vetélkedőkre, tehetségkutatókra.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Magyarországon az Isten pénze
Dunaújvárosban vendégszerepel a Csíki Játékszín, amely háromszor adja elő az Isten pénze című musicalt.
A csíkszeredai teátrum közlése szerint a Charles Dickens kisregényéből írt, Tolcsvay László, Müller Péter és Müller Péter Sziámi által jegyzett musicalt szerdán, csütörtökön és pénteken láthatja a dunaújvárosi közönség a Bartók Kamaraszínházban.
A magyarországi intézmény 2007-ben kezdeményezett a Csíki Játékszínnel testvérintézményi kapcsolatot egymás munkájának megismerése és vendégjáték-cseremegvalósítása céljából. 2008-ban és 2009-ben a dunaújvárosiak bérletes nézőiknek kínálták a La Mancha lovagja és a Hamlet című csíkszeredai előadásokat, 2011-ben Martin McDonagh Vaknyugat című tragikomédiáját és a Mint a sót című gyerekelőadást láthatta a dunaújvárosi közönség az erdélyi színészek előadásában.
A Bartók Kamaraszínház is vendégjátékokkal viszonozta a csíkiak magyarországi előadásait, így került sor a Svejk, a Párizs ege alatt, a Lúdas Matyi, a Zöldboszorka, Anna (Karenyina) és A szolgálólány című produkciók csíkszeredai bemutatására. Legutóbb 2013 júniusában, a Lurkó Fesztiválon lépett fel a magyarországi társulat Erdős Virág Pimpáré és Vakvarjúcska című mesejátékával – közölte a Csíki Játékszín.
Krónika (Kolozsvár),

Vádalku
Nem kell kifizetnie Ráduly Istvánnak azt a 15 ezer lej körüli bírságot, amelyet a brassói táblabíróság rótt ki Uzon polgármesterére, aki első felszólításra nem távolíttatta el az általa vezetett intézmény homlokzatáról a székely zászlót. Másodikra levetette, jobb a békesség, s amúgy is: kinek van manapság 15 ezer lejnyi kidobni való pénze?
Aki azonban mindjárt Ráduly István jellemszilárdságán kezdené élezni a nyelvét, annak figyelmébe ajánlom Dumitru Marinescu okfejtését. Kovászna megye prefektusa ugyanis úgy fogalmazott, hogy ő nem üldözi a székely szimbólumokat, ezt az akciót is feljelentésre volt kénytelen kezdeményezni. És nem mulasztotta el hozzátenni, hogy a feljelentő egy uzoni magyar ember volt.
Állítását semmi okunk megkérdőjelezni, mint ahogy azt a változatot sem érdemes elvetni, hogy akadnak olyan magyarok, akiknek a feljelentés erejéig sérti a szemét a kék-arany színkombináció. Az érvelés sokkal inkább azt üzeni, hogy új stratégia mentén folytatja irtóhadjáratát a román államhatalom. Eddig a törvények – ha mégoly sokféleképpen értelmezhetők is – védelme, érvényük biztosítása volt a prefektus bibliája. Mostantól neki személy szerint semmi baja a zászlókkal, de mit tehet, ha mások nem ennyire toleránsak a székely szimbólumrendszerrel? Feljelentők pedig mindig teremnek, ha máshol nem, valamelyik intézményi irodában.
Kulcskérdés hát, mennyire lágyulunk el ilyetén empátiát tapasztalva. Az elsődleges veszély ugyanis abban áll: megőrizzük-e elvi szilárdságunkat, vagy hallgatólagosan belemegyünk a ki nem mondott alkuba? Képesek leszünk-e elkergetni a fejünkben óhatatlanul átsuhanó gondolatot – még jó, hogy nem rosszabb... –, vagy megriaszt a felismerés: tulajdonképpen egyfajta kényszeruralmi rendszert jellemez és legitimál egy ilyen önkéntelen reakció.
Az uzoni községháza előtti zászlós tüntetés e „vádalku" elutasítását jelenti. A helyzet azonban a módszerek esetenkénti finomítása ellenére is fokozódik. Egy friss rendőrségi állásfoglalás szerint a székely szabadság napjának idei megünneplése sem tűnik egyelőre automatizmusnak. Viszont elég lesz, ha „csak" a rendszeresség és törvényszerűség szintjére emeljük.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),

Székedi Ferenc: Palackposta
Nem túl hosszú, de azért néhány hetes adósságot cipelek magammal. Már akkor szerettem volna írni Borbély Ernő több mint négyszáz oldalas, posztumusz kötetéről (Az Enyedi Politikai Főiskola. Politikai foglyok a 80-as évek Romániájában, Státus Kiadó, Csíkszereda, 2013), amikor Szőcs Géza Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán bemutatta, csakhogy a napi médiában túlságosan is gyorsan kavarognak a témák, és ideig-óráig elfödik azt, amit nem kellene elfödniük.
Márpedig amiről Borbély Ernő ír, azt soha nem szabadna eltakarniuk, sőt nem szabadna feledniük a kortársaknak sem, és még inkább meg kellene ismertetni a fiatalokkal, akiknek a szabadság, a bárhová utazás, a bármit elolvasás, a bármit meghallgatás és megnézés annyira természetes, hogy el sem tudják képzelni, mindez, még alig negyedszázada elérhetetlen álomnak tűnt.
A fiatal csíkszeredai filozófiatanárt, Borbély Ernőt 1982-ben tartóztatták le, 1983-ban ítélték el államellenes összeesküvés vádjával, Rahova után 1984-ben került a még az osztrák-magyar monarchia által létrehozott nagyenyedi börtönbe, ahonnan 1987 júniusában szabadult. 1989-ben az őt továbbra is megfigyelés alatt tartó állambiztonságiak “sugallatára” áttelepedett Magyarországra, de az 1989-es romániai változások után azonnal hazatért, és az RMDSZ színeiben parlamenti képviselőként, majd csíki RMDSZ-elnökként és több éven át a Hargita megyei tanács tagjaként vívta küzdelmét a demokratikus átalakulásokért.
Jómagam Borbély Ernővel az 1990-es évek elején találkoztam, ugyancsak RMDSZ-berkekben, és ha jellemzését egyetlen szóban kellene összefoglalnom, akkor biztosan ezt írnám le: ő volt a politikus.
Miközben nagyon sokan a legkülönbözőbb életutak nyomán, ugyancsak változatos gondolkodásmóddal és érzelemvilággal érkeztek a szövetségbe, Borbély Ernő az első pillanattól kezdve olyan politikai és társadalmi fogalomrendszerben beszélt és írt, amelyet mindaddig csak ritkán lehetett hallani. Soha nem volt populista, és soha nem volt érzelgős: minden mondatát a ráció, a logikus érvelés hatotta át, és ezt még akkor sem lehetett megcáfolni, amikor elsősorban nemzeti liberális eszmerendszerét egyesek szerint túlságosan is radikális megoldások kierőszakolása felé fordította.
Jónéhány, ma önmagát polititikusnak nevező tisztségviselőtől eltérően, Borbély Ernő soha nem beszélt úgy, hogy ne mondjon valamit. Amiről ő beszélt, az gondolatilag is, nyelvileg is, mindig kerek egész volt, és nem csupán meg lehetett hallgatni, hanem utána minden szókapcsolatán el lehetett gondolkodni.
Parlamenti képviselőségét követően, de még a közéleti pályán, Borbély Ernő úgy gondolta, tartozik azzal a társadalomnak, hogy mementóként összegyűjtse mindazt, ami vele és nagyenyedi börtöntársaival, a Ceaușescu-korszak politikai ellenállóival történt. “Volt-e értelme, miért csináltuk, mi értelme volt? (…) Évek alatt, sok idő alatt, sok vajúdás alatt a választ megszületett. Ha nem is tettünk többet, de egy társadalom tudatának az ébren tartásához és erkölcsi tartásához hozzájárultunk.(…) Ennyi a tettünk, nem több. Nem hősiesség, nem nagy dolog. De feltehető a költői kérdés: ezek nélkül a tettek nélkül vajon lett volna 89 decembere?” – így fogalmaz a kötetben utolsó helyen szereplő vallomásában. Persze szerzőként is, hiszen az előző interjúk jelentős részét is ő készítette, mikrofonnal, videokamerával, mert nagyobb lélegzetvételű dokumentumfilmben akarta megörökíteni egykori román és magyar politikai fogolytársainak életét, nézeteit, sőt azt is, miként tekintenek az 1989-et követő társadalmi változásokra.
Szándékában felesége, barátai, tévések, szerkesztők, barátok kis csapata segítette, ennek köszönhető, hogy a videószalagra került interjúk, nem kevés munka, szöveges átírások, szakavatott szerkesztés árán hiteles kordokumentumként egy nagy formátumú és ugyancsak olvasmányos kötetbe szerveződtek.
Borbély Ernő nincs már körünkben, az erdélyi magyarság egyik leghitelesebb, mindig szókimondó politikusával túlságosan korán elbánt a könyörtelen betegség. Könyve így amolyan palackposta, a benne rejtőző üzeneteken pedig továbbra is mindannyiunknak és különösképpen a fiataloknak érdemes elgondolkodniuk. Hiszen a diktatúra és a demokrácia küzdelme a legkülönbözőbb formákban tovább tart, és előbb-utóbb azok is szembesülnek vele, akik úgy gondolják, hogy közélettől mentesen is lehet élni.
maszol.ro,

Népfőiskola épülhet Szovátán
Szinte biztosra vehető, hogy a Lakiteleki Népfőiskola terjedő hálózatának egyik új állomása Szováta lesz, miután annak egyik fő eszmei képviselője, a Magyar Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor már látogatást tett a leendő helyszínen.
Czakó Gabriella és Nagy Éva Vera iskolanővérek 2005 óta oktatnak gyerekeket a Felső-Nyárádmente és Sóvidék hét településén. Mivel nincs saját ingatlanjuk és folyton be kell kérezkedniük valamelyik iskolába vagy kultúrotthonba, felvetődött egy saját otthon létesítésének gondolata. A Lakiteleki Népfőiskola nagyobb hálózatot szeretne kiépíteni a Kárpát-medencében, így Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján kulturális és lelkiségi központokat hozna létre. A szovátai központú iskolanővéri szolgálat és az általa létrehozott Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar is intézményesedni szeretne, így a Kodály Zoltán nevét viselő majdani szovátai intézmény ennek a hálózatnak egyik láncszeme lehetne. Ezekben a központokban meghatározó a keresztény alap és a nemzeti kultúra. A népfőiskolákhoz mindig valamilyen szakmai oktatás is kapcsolódik. A szovátai központban a szakmaiság a zenekultúra irányában teljesedne ki, a két nővér a zenepedagógusoknak, kántoroknak, karnagyoknak segítene közeledni a Kodály-módszerhez, de a vidék egyéb intenzív szakmai képzési szükségleteire is reagálna majd.
Mindenki összefogásával valósul meg
A népfőiskola Szovátán a helyiek által Pap dombjának nevezett helyen épülne meg, ezt Köllő Tibor plébános felajánlásával és a Gyulafehérvári Érsekség segítségével kapták meg az alapítók. A több mint egy hektáros területet egy szovátai útja alkalmával Lezsák Sándor is meglátogatta, és megfelelőnek találta a leendő intézmény helyszíneként. A politikus örömét fejezte ki, hogy itt is megfogalmazódott a népfőiskola ötlete, amelyet felkaroltak az iskolanővérek, az egyházak, egyesületek és az önkormányzat, így olyan központ jöhet létre, amelynek van hatókörnyezete és támogatási rendszert is tudnak biztosítani melléje. „Jó ritmusérzékkel készülődik ez a népfőiskola itt Szovátán, mert együtt gondolkodik ebben a politika, egyház, közösség, és minden adott ahhoz, hogy két-három év múlva hírneve legyen a Kodály Zoltán népfőiskolának” – fejtette ki a Magyar Országgyűlés alelnöke.
A pénz lesz a meghatározó tényező
A népfőiskola létrehozása többnyire magyarországi pályázati támogatások révén valósul majd meg, többek között a Bethlen Gábor Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma is ott van a támogatók sorában, és az egyházak is hozzájárulnak a kivitelezéséhez. Az alapítóknak Böjte Csaba atya saját kapcsolati hálózatát ajánlotta fel, amely szintén nagy segítségnek számít. Az intézmény felépítésének üteme csupán az anyagi forrásokon múlik.
Megéri támogatni
Péter Ferenc polgármester csupa elismerő szavakkal nyilatkozott a Kodály Zoltán Marosszéki Gyermekkórusról és az iskolanővérek munkájáról. Egyrészt mert igen magas szintre jutottak el a gyerekekkel, másrészt mert a nővérek olyan gyerekekkel foglalkoznak, akiket falusi környezetükben soha senki nem fedezett volna fel, de ők olyan közegből hozták elő ezeket a tehetségeket, ahonnan különben sosem indulhattak volna el. És lehetőséget teremtettek ezeknek a gyermekeknek, hogy megmutassák képességeiket nemcsak itthon, hanem a nagyvilágnak is. Már most sok külföldi meghívásuk van, kinyílik előttük a világ – mondta el lapunknak Péter Ferenc, aki szerint ez olyan cél, amely megéri hogy támogassák.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro,

Hálószövögetés a tehetséggondozásért
Nem először járnak Gyergyószentmiklóson a Bárczi Gusztáv Módszertani Központ kaposvári munkatársai, most is azért jöttek, hogy bemutassák programjaikat, hálót szőjenek erdélyi kollégáikkal. Ezúttal a tehetséggondozásban tapasztaltakat osztották meg a kétnapos találkozón.
A Fogarasy Mihály iskola adott otthont a módszertani központ munkatársai és a gyergyószéki pedagógusok találkozójának. A nyolc szakember harminc pedagógussal osztotta meg tapasztalatát, dolgozott együtt a tehetséggondozás érdekében.
„Az itt dolgozó pedagógus kollégákat, illetve tanácsadókat szólítottuk meg, a szervezésben nagy segítséget nyújtott a megyei tanfelügyelőség, Bartolf Hedvig főtanfelügyelő, illetve Kari Attila tanfelügyelő, aki a rendezvény megnyitóján elmondta, nagyon örül, hogy újra Hargita megyét, Gyergyószéket választottuk, és hogy nem egyszeri a programunk, hanem a folytatásban is gondolkodunk. Három alkalommal vettünk részt Szentmiklóson jótékonysági rendezvényen, nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki az itteni kollégákkal. Lényegesnek tartom és köszönöm, hogy segítik a munkánkat az elöljárók, illetve, hogy fontosnak tartják az itteni kollégák fejlődését a tehetséggondozás terén is” – mondta Benczéne Csorba Margit, a Bárczi Gusztáv Módszertani Központ kaposvári főigazgatója. Beszélt az Európai Unió támogatásával létrejött projektről is, melynek célja az erdélyi pedagógusokkal megismertetni a tehetséggondozási programot, a „Csoda-pókháló” tehetséghálózatot.
Pedagógusok feladata
A Tehetséggondozás óvodától a középiskola befejezéséig című program részeként az előadások mellett műhelymunkákat is tartanak, hogy minél jobban átadhassák a tapasztalataikat. „A tehetséggondozás elsősorban a pedagógusok feladata, nekik kell felismerniük a tehetségeket. Már az óvodában is felismerhető a tehetséges gyerek, ezért örülök, hogy sok óvónő is részt vett az előadásokon. De ugyanolyan fontos az iskolában is figyelni a tehetséges gyerekekre” – hangsúlyozta a főigazgató.
„Nagyon reméljük, hogy a pedagógusok a gyakorlati munkájukban tudják hasznosítani a tapasztaltakat, melyek elsősorban a gyerekek érdekeit fogják szolgálni. A jelmondatunk: Minden gyerek tehetséges valamiben. Lehet, hogy gyengébb matematikából, de kiválóan zongorázik, vagy éppen képzőművészetben tehetséges. A felismerés a nagy felelősségük a kollégáknak, hogy megfigyeljék és a képzésnek köszönhetően tudják segíteni, hogy minél sikeresebbek legyenek a gyerekek” – mondta Kovács Attila, a módszertani központ főigazgató-helyettese.
Közösen a tehetséggondozásért
A program része a hálózat bővítése is. A tehetséggondozás egyik alapvető feladata, hogy minél több gyereket, szakembert, szülőt vonjon be a tevékenységbe. „Azért is jöttünk ide, hogy az erdélyi kollégákat is bevonjuk a hálóba, és a folytatásban gondolkodva majd közösen tudjunk pályázni különböző projektekre. Ha az itteni kollégák is jónak tartják, akár az intézmények is tehetségponttá minősülhetnek, kapcsolódva a magyarországi hálóhoz, a tehetséggondozás folyamatához” – mondta Táskai Erzsébet, az uniós projekt vezetője.
A kedden és szerdán tartott előadásokat műhelymunka követte, ahol a résztvevők gyakorlatban is megismerhették a tehetséggondozási folyamatot. „A kollégák nagy érdeklődéssel fogadták az előadásokat, és nagy örömmel tapasztaltam, hogy ők is közös munkában gondolkodnak. Kérésünk a pedagógusok felé, hogy azt a tapasztalatot, tudást, amit átadtunk nekik, adják tovább a saját intézményeikben, hogy Erdélynek ezen a részén is minél több tehetségpont alakuljon ki, elinduljon egy közös gondolkodás a tehetséggondozásban” – hangsúlyozta a főigazgató.
Baricz Tamás Imola |
Székelyhon.ro,

Ambrus Attila: Nagy hágó a küszöb
Sokan felkapták a fejüket a hír olvastán, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) indulna az Európai Parlamenti választásokon. Pedig nincs ebben semmi meglepő. Az lenne a furcsa, ha ezúttal sem mérettetné meg magát. A politikai párt létezésének értelme ugyanis a hatalom megszerzése a választók szavazatai révén a konkurens politikai alakulatokkal való versenyben. Ezt sem az EMNP nem tekintheti, sem az RMDSZ nem tarthatja kamikaze-akciónak. Politikai merényletnek is csak akkor, ha az EMNP titkolt vagy bevallott célja mindössze annyi lenne, hogy a riválisát kiüsse a nyeregből, azaz lenyomja a választási küszöb alá.
Az EMNP válaszút elé érkezett. Vagy végleg lemond a politikai küzdelemről, vagy szorítóba lép. Ha már sportnyelven szólunk, meg kell jegyeznünk, hogy a küzdés leginkább pankrációra hasonlít: szerepet kapnak az előre megírt forgatókönyvek, sok a kamu ütés, rúgás és hátraszaltó, a bírók sem pártatlanok, s a közönség egyre nagyobb része is fanatizált.
Elvileg a pankrációban az ellenfelek hirtelen összejátszhatnak. Az EMNP hétvégi torockói találkozóján éppen azt nehezményezték, hogy az RMDSZ a jelek szerint nem hajlandó koalícióra lépni velük. Az igazság ennél is kegyetlenebb. Az RMDSZ szóba sem akar állni az EMNP-vel. Egyrészt azért nem, mert a legutóbbi két választáson ugyancsak elverte az erdélyi magyar kispártokat. Másrészt mert a múlt EP-választáson RMDSZ színekben mandátumot szerzett Tőkés László mindent megtett azért, hogy rontsa az RMDSZ hitelét. Csak részben sikerült. Viszont magánéleti problémái az ő nimbuszát is kissé megtépázták.
Annyira, hogy a jelek szerint a magyarországi kormánykoalíció sem tartja szerencsésnek indítását Fidesz-listán. A keresztény erkölcsöt gyakran nemzetpolitikai szintre emelő jobboldali erők már nem vállalhatják, hogy a politikus lelkész újranősülése, feleségének korai gyerekvárása „senkineksemmiköze” magánügyből „jólelcsámcsogható” támadási felületté váljon. Így aztán szertefoszlani látszik az a jó megoldás, amit néhány politikai orákulum jósolgatott.
Tőkés László azonban nem maradhat EP-mandátum nélkül. Ezért az EMNP ismét alkalmasnak látta tematizálni az EGYSÉGET. Az egységnek a megvalósulása – az eddigi tapasztalatok alapján – kétséges. Az EGYSÉG nem jelent már hívószót sem. Az erdélyi magyar választót ugyanazzal a maszlaggal nem lehet kétszer megetetni.
Ráadásul rosszul taktikázik az EMNP, amikor ultimátummal akarja rávenni az RMDSZ-t a kiegyezésre. Induljunk együtt – mondja az erdélyi magyar szavazók 15 százalékának támogatását elnyert párt a 85 százalékos szavazói bázisú szövetségnek –, és a lista élén legyen a mi jelöltünk! (Aki aztán a mandátuma megszerzése után azonnal folytatja ellenzéki munkáját ellenünk – gondolja az RMDSZ ) Ha nem így lesz, akkor önállóan is indulunk – ijesztgeti az RMDSZ-t az EMNP. Ám a zsarolás nem a kompromisszumkötés katalizátora. Ellenkezőleg.
Alkudni kell annak, aki megegyezésre akar jutni. Például: legyen Tőkés László az összefogás listájának harmadik helyén. Fogadja el, hogy tévedett. Amikor az RMDSZ EP-képviselőjeként az RMDSZ ellen dolgozott. Aztán következzen a mozgósítás, legyünk legalább 419 094-en, mint 2009-ben, jöjjön össze a 8,65 százalék s a három mandátum.
Egy ilyen közös választási ajánlatra rá tudnék bólintani: korrekt!
De elfogadható ez tárgyalási alapnak? Az RMDSZ-nek? Tőkés Lászlónak?
Ha nem, két lehetősége marad az EMNP-nek. Az egyik, hogy saját jelöltlistát indít. Ehhez meg kell szereznie a kétszázezer támogatói aláírást. Ez nem egyszerű, ugyanis a legutóbbi választáson alig valamivel több mint ötvenezer szavazatot gyűjtött. Kétszázezernél is több szavazatra lesz szüksége az 5 százalékhoz.
Nagy hágó ez a küszöb! Egyszerűbb lenne, ha Tőkés László függetlenként indulna, így „mindössze” százezer támogatói aláírásra és mintegy százharmincezer szavazatra lenne szüksége. Alacsonyabb a hágó: 3 százalék. Ám józanul elemezve, ezt is rendkívül nehéz elérni. Egyszer sikerült ugyan, de már Tőkés László sem a régi…
Én arra kaptam fel a fejem, hogy az EMNP-hez közel álló politikai elemző csoport is úgy látja, hogy „az EMNP listájának el kellene érnie az öt százalékos támogatottságot, ami abban az esetben, ha az RMDSZ átlépi a parlamenti küszöböt, szinte teljes bizonyossággal kizárható.”
Nem irigylem az EMNP vezetőit, tanácsadóikat és stratégiai partnereiket! Törököt fogtak, s az most nem enged!
maszol.ro,

Megfélemlítésre játszanak
Alig kóstoltunk bele az új évbe, jóformán be sem indult az élet, és a román hatalom kisebb-nagyobb székelyföldi helytartói máris munkába lendültek, egyik magyarellenes intézkedésük követi a másikat. Ötleteik tárháza végtelen, mintha külön e célra felbéreltek ötölnék ki, hol, hogyan lehet keresztbe tenni Székelyföld többségi lakosságának.
Felszólítják a magyar pártokat, kötelező módon tegyék ki a román lobogót székházaikra, Uzonban nemcsak leszedetik a székely zászlót a községházáról, de jelentős bírsággal is fenyegetik a polgármestert, s ha mindez nem lenne elég rossz közérzetünk gyarapításához, Marosvásárhelyen is megakadályoznák a Székely Szabadság Napjára tervezett nagygyűlést. Az önkormányzatnak alárendelt helyi rendőrség ügyvezető igazgatója fenyegetően figyelmeztette Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács elnökét, hogy ne készüljenek oly nagy igyekezettel a százezresre tervezett megmozdulásra, mert egyáltalán nem biztos, hogy engedélyezik.
Törvényeket emleget, értelmez, bizottságra hivatkozik, amely megvitatja a kérdést, a polgármestert említi, kinek tiszte a végső döntés meghozatala. Tavalyelőtt, az elmúlt évben, mikor még nem számítottak valós tömegre, fel sem merült hasonló igyekezet, s Izsák Balázs is állítja: az engedély szót el kell felejteni, hisz a gyülekezési jog nem kötött jóváhagyáshoz. Megjegyzi azt is: csúszunk vissza a diktatúrához, amikor a hatóságok önkényesen értelmezték a törvényeket.
Mindent megpróbáltak a hatalom képviselői, hogy eljelentéktelenítsék a tavalyi két nagy székely megmozdulást: a márciusi marosvásárhelyi Székely Szabadság Napját és az október végi nagy menetelést. Mélyen alábecsülték a résztvevők számát, pár ezret hazudtak harmincezer helyett, a menetelés 120 ezres tömegét pedig 15 ezerre zsugorították.
A mostani akadékoskodás, a folytatásként tervezett újabb marosvásárhelyi tömegrendezvény meggátolásának szándéka jelzi, pontosan tudják, milyen sokan voltunk, és nagyon tartanak attól, hogy még többen leszünk, egyre jobban erősödik a székelység önrendelkezési harca, mind többen és többen hajlandóak akár száz kilométereket is utazni, hogy egyértelműen kinyilvánítsák a közösségi akaratot.
Egy dologgal, úgy tűnik, nem számolnak: a szellem már kiszabadult a palackból, valami elkezdődött, és ez sem hatósági tiltással, sem fenyegetéssel, sem megfélemlítéssel nem megállítható. Minden levetetett zászló, gyülekezési tiltás csak megerősíti a székelyföldi magyarságban, hogy szabadságát, megmaradását nem szavatolja a román állam, jövőjét, jólétét tehát csak az autonómia biztosíthatja.
Ellenünk dolgoznak, de minket erősítenek.
Farkas Réka

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Jó vagy rossz?
Szombaton lép hatályba az új Btk.
Február elsején lép hatályba az új büntető törvénykönyv, amely, a hírek szerint, több ezer elítéltnek hoz idő előtti szabadulást. Az új Btk. enyhébb büntetési tételeteket ír elő egy sor bűncselekménynél, emiatt sok olyan elítélt szabadul hamarabb, aki már letöltötte az adott bűncselekményre kiszabható maximális büntetést, mások pedig a reméltnél hamarabb kérhetik feltételes szabadlábra helyezésüket.
– Melyek a legfontosabb változások az új büntető törvénykönyvben? – kérdeztük Márton Árpád képviselőt, a Btk.-t módosító bizottság tagját.
– Az egyik legfontosabb változás az, hogy egynéhány bűncselekmény kivételével kisebb-nagyobb arányban csökken a börtönbüntetés maximális kiszabható előírása. A másik nagyon fontos változás, hogy a kiskorúak büntetésekor kevés esetben, csupáncsak nagyon súlyos bűncselekmény esetében maradt fenn a zárt intézményben letöltendő börtönbüntetés. Alternatív büntetések vannak, amelyeket részben vagy teljesen szabadlábon kell letöltenie az elítéltnek.
Nagyon fontos, hogy a büntető törvénykönyv és a büntető-eljárási törvénykönyv együtt lép hatályba, ezért a büntetőeljárásban is egy sor új intézkedés van, mert a kettő szorosan összefügg. Ebből kifolyólag például a kiszabható börtönbüntetésekkel kapcsolatban az ideiglenesen szabadlábra helyezett, felfüggesztéses börtönbüntetések alternatívája mellett megjelenik még több más, ilyen félig-meddig szabadlábon letölthető büntetési eljárás vagy azoknak az elhalasztása. Ezekben az esetekben van egy tanácsadói, követői testület, amely eddig is létezett, csak lévén, hogy sokkal kevesebb felfüggesztett ítélet volt, ahol követni kellett az illető személyt, kisebb létszámú volt.
– Bevezettek egy olyan előírást, amely szerint egyes, eddig bűncselekménynek minősülő tettek nem számítanak majd annak. Például a prostituáltak esetében.
– Valóban van néhány lényeges módosulás, hogy bizonyos, eddig bűncselekménynek minősített cselekedetek nem lesznek bűncselekmények. Van olyan, hogy csak a szervezett formája számít annak. Épp most is razzia van az útszéleken, de pár nap múlva már nem lehet bűncselekményért elítélni ezeket a hölgyeket, csak kimondottan a szervezett formáját és azokat, akik tulajdonképpen erre kényszerítik őket, vagy megszervezik az immár úgymond csak erkölcsileg kifogásolható tevékenységeket.
Röviden, kapásból talán ennyit tudok mondani, mert amúgy nagyon sok a módosulás, amely az új büntető törvénykönyvben megjelenik. Még csak egyet említenék: az alkotmány értelmében az államelnököt csupán hazaárulásért (înalta tradare) lehet kivizsgálni, más szempontból szuperimmunitást élvez. Ez a bűncselekmény eddig így nem volt leírva. Most megjelenik a Btk.-ban.
– Ha jól tudom, törölték azt a kitételt, hogy társadalmi veszély.
– Megszűnik az az előírás, amely szerint ahhoz, hogy egy cselekedet bűncselekménynek minősülhessen, kell egy bizonyos társadalmi veszély. Ez eddig így volt, most ez az előírás eltűnt. Eltűnt ugyanakkor az indokolatlan vagyonosodás. Már korábban is megjelent, és megmaradt az érdekütközés, a megvesztegetés, megvesztegetettség intézménye. Az indokolatlan vagyonosodás fogalma, és az, amikor nem lehetett bizonyítani, hogy valaki bűncselekményt követett el, úgy lett átfogalmazva megvesztegetettséggé, hogy minden bőven belefér, az érdekütközés meg pláne.
– Van-e ebben a törvénycsomagban olyan előírás, ami a kisebbségekre vonatkozik, és ami a magyarság szempontjából is érdekes lehet?
– Magyar vonatkozása a büntető törvénykönyvnek nincs. Viszont a büntető- eljárási törvénykönyvnek egynéhány cikkelyébe sikerült bevinni az anyanyelvhasználatot, és a fordítók használatát is egyértelműbben megfogalmazza. Nem sikerült minden, de a módosító javaslatok kb. felét, kétharmadát elfogadták.
Számomra érthetetlen módon nem fogadtak el bizonyos dolgokat: volt például olyan is, amikor elismerték, hogy el kellene fogadni például azt, hogy ahol 20 százalék körüli a nemzeti kisebbség, alkalmazzanak olyan személyeket is ebben a tanácsadói testületben, akik beszélik az illető kisebbség nyelvét. Hiszen a kiskorú bűnözők általában olyan körülmények között élnek, hogy nemigen járnak iskolába. És sokuk nem is tud románul. Ha valóban követni, oktatni, nevelni akarják őket, akkor a követőnek beszélnie kell az illető kiskorú nyelvét. Elismerték, hogy van ebben ráció, de azt mondták, nincs rá pénz.
Tehát a február elsejével hatályba lépő valamit nemcsak büntető törvénykönyvnek kell tekinteni, mert egy törvénycsomagról van szó, kezdve a büntető törvénykönyvtől a büntető- eljárási törvénykönyvig, a büntetés végrehajtásának a törvényéig, egy intézmény létrehozásáig, amely a bíróságok mellett működő kisebb testületből országos testületté alakul, és a szabadlábon letöltendő büntetések különböző formáit követi, irányítja, oktatja a fiataloktól az idősekig mindazokat, akik éppen ilyen helyzetben vannak.
– A büntető-eljárási törvénykönyvben van egy olyan kitétel is, amely bevezeti az emberjogi bíró intézményét. Mi ez pontosabban?
– Ez az a bíró, aki a lehallgatásról, előzetes letartóztatásról, házkutatásról, levélfelbontásról stb. dönt. A törvénykönyv bevezet még egy intézményt, az előzetes törvényességi ellenőrzést elvégző bírót, aki, amikor benyújtják a bűnvádi keresetet valaki ellen, még mielőtt a tárgyaló bírók asztalára kerül az iratcsomó, ellenőrzi, hogy minden rendben van-e, és ha nincs elég bizonyíték vagy másfajta hiányosságot talál, akkor visszaküldi az ügyészségre, hogy komolyabban készítsék elő az anyagot.
– Mindent egybevetve, ez a büntető törvénykönyv rosszabb vagy jobb lesz-e a réginél?
– Mindent egybevetve, ez a törvénykönyv, leszámítva néhány rossz megfogalmazást, pontatlanságot, amit később gyömöszöltek bele, több szempontból is jobb. Azért például, mert egyértelműbb a súlyos és kevésbé súlyos bűncselekmények közötti lényeges büntetéseltérés.
– Kérdés, hogyan fog majd működni…
– Ez valóban kérdés. De például a kiskorúak esetében nem kerül a kiskorú eleve be egy olyan közösségbe, ahol, ahelyett, hogy megjavulna, tulajdonképpen "kioktatják" a bűnözésre. Ha ezek az intézmények valóban működni fognak, és eredményesebbek lesznek, akkor talán a kiskorúbűnözésnek a nagykorú foglalkozásszerű bűnözéssé alakulását vissza tudná szorítani. És nyilvánvalóan a zárt helyen letöltendő büntetések ilyetén alakulása a börtönök túlterheltségét is csökkenti.
Mózes Edith

Népújság (Marosvásárhely)

Hangosan gondolkodom
Értékmentés
A decemberi könyvbemutatók, a január közepén egymás mellé kerülő képzőművészeti kiállítások minden várakozást felülmúló közönségsikere cáfolja borúlátásomat.
Van még érdeklődés, van még erő az aradi magyarságban arra, hogy megmutassa, igenis fontos számára szellemi értékeink megbecsülése és gondozása. Ha a Kamara Színház esetében már megbízható törzsközönségről beszélhetünk, ha neves hazai és anyaországi meghívottak előadásaira érdeklődők tucatjai töltik meg a termet, ha ismert és népszerű a művész, akkor azok is eljönnek a tárlatra, akik amúgy ritkábban járnak kulturális eseményekre.
Hogy miért teszik?
Aligha csupán csak kíváncsiságból. Még kevésbé pusztán udvariasságból. Talán azért, mert úgy érzik, hogy ott a helyük. A kulturális eseményeknek közösségformáló és -összetartó erejük van. Jó ott lenni, jó találkozni ismerősökkel, barátokkal. Jó megtekinteni, értékelni a szépet, együtt örvendeni a művésszel, az alkotóval, aki lelkiekben gazdagabbá tesz minket. És jó ezt megosztani másokkal is.
És van itt még valami, ami nagyon fontos: fel tudjuk mutatni értékeinket. És aki nemcsak visszapillant, hanem „van szeme” napjaink realitásaihoz is, az a jövőben gondolkodik.
És van is jövője!
Mert akár a Pataky-, akár a Soós- vagy Hajós-retrospektívára, akár Ódry Mária minap megnyitott tárlatára gondolunk, meglepően sokan jelentkeztek, hogy tulajdonukban van egy-egy munka, és szívesen közreadnák, hogy más is megismerhesse.
Ezért tartom dicséretesnek a Kölcsey Egyesület erőfeszítését, hogy ennek az általa is kreált szellemi pezsgésnek az egyik kovásza legyen. Mert olyan értékek felmutatására is vállalkozik, amelyeket sajnálatos módon belepte a feledés homálya. Ha csak a múlt századelőn vagy éppen a két világháború között városukban vagy a környékén alkotó festőművészekre, szobrászokra gondolunk, akkor ismét fel kell „fedeznünk” Albert Andort, Ányos Violát, Balla Frigyest, Beleznay Istvánt, Diószeghy Lászlót, Gyöngyössy Rezsőt, Iritz Sándort, Rubleczky Gézát, Sima Dezsőt, Wolff Károlyt, hogy csak azok nevét említsem, akik hirtelen az eszembe jutottak. Emberemlékezet óta nem láthattuk kiállítva alkotásaikat. Magángyűjteményekből, illetve a múzeum tulajdonából összeállna egy szép és felettébb hasznos retrospektív kiállítás anyaga.
Anyaországi árveréseken jó pénzért kerül egy-egy festményük művészetszerető és persze anyagiakban se szűkölködő emberhez. Mi pedig itthon alig vagy szinte egyáltalán nem ismerjük alkotásaikat. Gyöngyössy festette például Lotz Károly vázlatai alapján a színház egykori mennyezeti freskóit, amelyeket 1890-ben Munkácsy is megcsodált. Stróbl Alajos egyik legjobb tanítványa, Albert Andor pedig Munkácsyt ábrázoló mellszobrával 1900-ban elnyerte a Képzőművészeti Társulat díját. Aradon 14 évig dolgozott. Olvastam valahol, hogy Albert Andor készítette a világháború első hősi emlékművét Magyarországon1921-ben. A Víztorony udvarán álló Teodor Ceontea mellszobron kívül Aradon csak egy magánkézben lévő munkájáról (éppen a díjazott Munkácsy-büsztről) van tudomásom.
Az értékmentés a kultúra egyik örökös feladata.
Örvendhetünk, hogy civilszervezeteink e felismeréstől eljutottak a cselekvésig.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad),

Vészhelyzet már hét megyében
Újabb piros jelzésű havazási és hóviharriadót adott ki tegnap az Országos Meteorológiai Intézet (ANM), ezúttal Brăila, Buzău, Ialomiţa, Călărași, Konstanca és Tulcea megyékre, a tegnap délutáni-esti havazások és viharok miatt.
Ion Sandu, az ANM igazgatója emlékeztetett: ahhoz, hogy piros jelzésű riadót adjanak ki, három feltételnek kell teljesülnie, éspedig a hóréteg vastagsága legalább 50 centiméter legyen, óránként több mint 10–15 centiméteres hóréteg rakódjon le, a szél sebessége pedig haladja meg a 80-90 kilométert óránként.
Ugyancsak tegnap a kormány székhelyén összeült téli parancsnokság úgy döntött, hogy vészhelyzetet hirdet Ialomiţa, Călărași, Konstanca és Tulcea megyékben is, miután hétfőn Buzău, Brăila és Vrancea megyékben „húzták meg a vészharangot”.
Remus Pricopie oktatási miniszter bejelentette: felkérte a bukaresti tanfelügyelőséget, mérje fel ismét az óvodák és iskolák helyzetét, ezt követően pedig végül úgy döntöttek, hogy csütörtökön is szünetelni fog a tanítás Bukarestben, valamint 13 megyében.
Szabadság (Kolozsvár),

Mozgósító székely projektek
Bár még nincs nagyon erős hatása, mindenképpen érződik a két székely megye közös projektjeinek identitáspolitikai szerepe, valamilyen szinten beindult az egységesítés – jelentette ki a Krónikának Horváth István szociológus.
A Hargita és Kovászna megyei önkormányzat immár évek óta különít el pénzalapot a székely identitást erősítő, közösségépítő projektekre, a szociológust ezek identitáspolitikai hasznáról kérdeztük.
„Az apró elemek megjelenítik a nyilvánosság előtt, ha kell, fogyaszthatóvá teszik a politikai identitást vagy egy ügyet. Van egy projektum, amit nevezhetünk székely identitásnak, vagy székelyföldi autonómiának, ennek az identitáspolitikai elemei kezdenek jól kialakulni, a sajátos szimbólumokat értelmezve azonosítják be a Székelyföldet” – magyarázta lapunknak az egyetemi tanár.
Példaként a Székelyföld autós matricát említette, és elmondta, hogy már kolozsvári románok autóin is látható hasonló, Erdélyre utaló jelzés. Az apró jel használata kommunikálhatóvá teszi, hogy valaki elkötelezett egy ügy mellett – lehet, hogy nem tud elmenni egy tüntetésre, de elkötelezettségét ilyen módon is jelezheti.
Hasonlóan mozgósító lehet a székely termékmarketingje is, amely arra buzdít: fogyasszunk helyi terméket – magyarázta a szociológus. Hozzátette: a sok típusú kezdeményezés néha rendezetlen állapotokat eredményez – a két megyei önkormányzat, az erős székelyföldi városok önkormányzatai nem biztos, hogy egyetértenének, ha székely fővárost kellene választani –, de ez idővel ki fog kristályosodni, véli Horváth István, aki szerint idővel kiderül, minek van inkább hívóereje.
Bár még vannak kompetitív elemek, az egységesítés valamilyen szinten beindult, hangsúlyozta a szociológus. Rámutatott, ez a székely zászló kapcsán tapasztalható, hiszen a 90-es évek elején még népszerű fekete-piros zászlók eltűntek, és a kék-arany vált egységes szimbólummá.
Egymillió lej közösségépítésre, infrastruktúrára
Bár Kovászna megye költségvetése idén kisebb lesz, és kevesebb állami támogatást remélnek, az identitáserősítésre elkülönített források nem fognak csökkeni – szögezte le Tamás Sándor. A megyei tanácselnök a Krónikának elmondta, ha a különböző ilyen jellegű projektekre fordított pénzbeli támogatást összeadják, komoly tételt jelent a költségvetésben, az egymillió lejt is meghaladja évente.
A háromszéki politikus szerint többek között idén is különítenek el pénzt a Székely Ruházati Alapra, melynek keretében egyesületek melle tt működő néptáncegyüttesek vagy hagyományőrző huszárok pályázhatnak támogatásra. Ugyanakkor idén ötödik alkalommal szervezik meg a Huszártoborzót, negyedjére a Székely Vágtát, de újabb, a Székelyföldhöz kapcsolódó kulturális programokat is kezdeményeznek.
Tamás Sándor szerint a művelődési, közösségerősítő, -fejlesztő programok mellett a helyi infrastruktúra korszerűsítését is fontosnak tartják, ezért idén is folytatják a vidéki művelődési házak felújítását célzó, négy éve zajló programjukat. Három év alatt több mint hatvanat sikerült korszerűsíteni a 120 falusi művelődési házból, helyenként újjáépíttették ezeket, volt, ahol az öltözőket, a színpadot vagy mosdót kellett felújítani.
A játszótérépítő programban is sok falu önkormányzata vesz részt, és kis pénzbeli ráfordítással látványos eredményeket értek el a vidéki sportlétesítmények felújítását célzó programmal is: a helyi sportegyesületekkel együttműködve két év alatt 30 létesítményt korszerűsítettek. Idéntől azokat az orvosi rendelőket is beveszik a programba, melyeket az évek során nem magánosítottak, így továbbra is az önkormányzatok tulajdonában vannak, mutatott rá az új elemre Tamás Sándor.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Románosított magyar iskolanévtáblák Vásárhelyen
A többszörös figyelmeztetés ellenére Marosvásárhelyen továbbra is hemzsegnek a helyesírási hibáktól az újdonságszámba menő magyar iskolanévtáblák feliratai.
A polgármesteri hivatal az Országos Diszkriminációellenes Tanács és a civil társadalom nyomására jelentős késéssel, tavaly novemberben kezdte el az addig csak román nyelvű táblákat két kisebb, román és magyar nyelvűre cserélni.
Horváth Kovács Ádám, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) vezetője elmondta, a magyar táblákon az intézmény neve a román helyesírási szabályok szerint, idézőjelben jelenik meg. Horváth már írásban és személyesen is jelezte, hogy a két nyelv helyesírási szabályai különböznek, és arra kérte a városházi illetékeseket, hogy ne rendeljenek több idézőjeles magyar táblát.
„Tavaly emiatt a Bernády Györgyről elnevezett iskola homlokzatán is ki kellett cserélni az első kétnyelvű táblát, de úgy látszik, sem a megrendelőt, sem a táblák készítőjét, aki mellesleg egy magyar nemzetiségű vállalkozó, ez nem érdekli. A Cemo egy listát is benyújtott a polgármesteri hivatalba arról, hogy melyik tanintézmény nevét miként kell lefordítani. Ennek alapján készült el a tanácsi határozat módosított melléklete is" – nyilatkozta a Krónikának Horváth Kovács Ádám.
A korábbi külső beavatkozásra azért volt szükség, mert tavaly ilyenkor egy RMDSZ-es határozattervezet alapján olyan – egyszerre siralmas és nevetséges – tükörfordítások jelentek meg, mint például „Electromureș" Technológiai Líceum, „Mihai Eminescu" Vokacionális Líceum vagy „Piţigoi" Rövid Programú Óvoda.
Miután lapunk is szóvá tette a mostani tévedéseket, Gabriela Oșan, a városháza iskolákért felelős igazgatója megígérte, hogy a táblákat hamarosan kicserélik. „Ezek szerint tényleg nem helyes idézőjelbe tenni a magyar neveket, mert másvalaki is szólt – reagált az igazgató, aki egyben meg is köszönte az észrevételünket. – A helyzet nem tragikus, az összes helyesírási hibát belátható időn belül kijavítjuk."
Kérdésünkre, hogy mikorra kétnyelvűsítik az összes marosvásárhelyi tanintézet homlokzati feliratait, Oșan elmondta, hogy legtöbb tíz nap, két héten belül be szeretnék fejezni a tavaly késő ősszel elkezdett akciót. Egy kis fennakadást okoz annak a négy, műemlék épületben működő gimnáziumnak az esete, melyek homlokzatára nem két egyszerű, de kirívónak számító kék színű táblát, hanem egy odaillő pannót szeretnének kihelyezni. Ennek mérete és alakja mind a négy iskolaépület esetében különbözik.
A megoldást szakemberekkel és a tanintézmények vezetőivel közösen keresik. A városházi igazgató azt is megígérte, hogy a közeljövőben a sportcsarnokokra is új, kétnyelvű feliratot helyeznek.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Székely szabadság napja: Bretfelean szerint Izsák hazudott
Etnikai feszültség szításával és a közvélemény félretájékoztatásával vádolja Izsák Balázst, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökét Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi rendőrség ügyvezető igazgatója, aki leszögezte: még egyáltalán nem biztos, hogy az SZNT idén is megszervezheti Marosvásárhelyen a székely szabadság napját.
Az önkormányzati alárendeltségű hatóság vezetője szerint Izsák hazudott, amikor azt állította, hogy a törvény értelmében a március 10-ei rendezvény lebonyolításához nem kell városházi engedélyt kiváltani.
Az SZNT elnöke a múlt héten azt nyilatkozta, hogy „az engedély szót el kell felejteni, hisz a gyülekezési jog nem kötött jóváhagyáshoz". „A törvény szerint még az előzetes bejelentés sem kötelező. Csúszunk vissza a diktatúrához, amikor a hatóságok önkényesen értelmezték a törvényeket. Az önkormányzat keretén belül működő bizottság kimondottan csak technikai dolgokba szólhat bele" – hangsúlyozta néhány nappal ezelőtt Izsák Balázs.
Valentin Bretfelean a Krónikának elmondta, az 1990/60-as törvény 8. cikkelye értelmében egy városházi bizottság vitatja meg a szervezők kérését, és a testület javaslatára a polgármester hozza meg a döntést. „Csak azt tudom javasolni Izsák úrnak, hogy egyelőre ne jelentsen be semmiféle marosvásárhelyi rendezvényt" – szögezte le Bretfelean.
Bár tavaly még azt nyilatkozta, hogy semmiféle incidens nem övezte a marosvásárhelyi autonómiatüntetést, és a szolgálatot teljesítő nyolcvan közösségi rendőrnek mindössze néhány alkalommal kellett közbelépnie, a rendőrfőnök most azt állítja, hogy a tömegből kisebb csoportosulások románellenes jelszavakat skandáltak. Példaként a „Ki a bocskorosokkal az országból!" rigmust hozta fel, amiről viszont a főszervező Izsák Balázs is csak utólag szerzett tudomást.
„A törvény világosan leszögezi, hogy a népgyűléseken szigorúan tilos a sovén magatartásra való buzdítás. Ez pont olyan sértő és büntetendő, mint a főként futballpályákról ismert »Afară cu ungurii din ţară!« (Ki a magyarokkal az országból!) skandálása" – vélekedett Valentin Bretfelean. Szerinte nem az a zavaró, hogy az egybegyűltek az önrendelkezésért tüntetnek, hanem az, hogy ezt úgy teszik, hogy közben a románokat sértegetik.
Izsák úgy véli: rendkívül sajnálatos, ha egyesek valóban így nyilvánultak meg a székely szabadság napján. Mint mondta, egyáltalán nem ez volt jellemző a békés tüntetésre. Arra is emlékeztetni kívánt, hogy néhány nappal a tavalyi rendezvény előtt Bretfelean azt ígérte, hogy egy ügyészt is kiküld a tüntetésre, hogy rendbontás esetén az nyomban intézkedhessék.
„Sem az a bizonyos ügyész, sem a vesztőhely és a főtér közötti menetoszlopban szinte mellettem lévő Pavel Dumitru megyei csendőrparancsnok semmiféle negatívumot nem tapasztalt. Ha az idén valaki olyasmit kezd kiabálni, ami ellentétes a rendezvény és a Székely Nemzeti Tanács célkitűzésivel, még a szólásszabadság jogának megsértése árán is mi leszünk azok, akik eltávolítjuk a tömegből" – fejtette ki Izsák Balázs.
Felvetésünkre, hogy Izsák szerint az SZNT 2013-ban nagyon jól együttműködött a helyi hatóságokkal, Bretfelean csak annyit mondott, a postaréti nagygyűlést megelőzően ez valóban így volt, hiszen szervezőként az SZNT vezetője megígérte, mindent megtesz a rend fenntartása érdekében. „Sajnos ez nem így történt" – vélekedett Bretfelean.
A Székely Nemzeti Tanács elnöke lapunknak elmondta, a félreértések elkerülése érdekében a napokban megbeszélést szeretne folytatni Dorin Florea polgármesterrel, azonban leszögezte: tudatában van annak, hogy a gyülekezés joga nem köthető hatósági engedélyhez. „Nekünk mindössze technikai dolgokat kell egyeztetnünk a hatóságokkal, melyeknek szintén érdeke a korrekt együttműködés" – hangsúlyozta Izsák.
Kérdésünkre, hogy mi történik abban az esetben, ha a marosvásárhelyi városatya vagy a helyi rendőrfőnök valamilyen módon mégis megakadályozza a rendezvény lebonyolítását, Izsák Balázs annyit mondott: ez esetben nekik kell felelniük mindazért, ami március 10-én a városban történik.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Formatervezés
Magyarország innen nézve kicsit mindig más volt, mint amit visszatükröz a Duna az Országház előtt.
Más volt '89 előtt is, amikor csak keveseknek adatott meg, hogy bármikor átugorjon a szomszédba, de még a televízión keresztül is csak a határ mentén élők tanulhattak el egy-két új szófordulatot. A kilencvenes évek legelején a kilométeres gépkocsisorokban veszteglőknek végül csak-csak összejött, hogy lélegzet-visszafojtva beguruljanak a magyar világba, ahol a fű tényleg zöldebben virított. És lassacskán mindenkinek lehetősége nyílt arra, hogy személyes tapasztalatokból formázza meg magában a saját Magyarországját.
Ma megszámlálhatatlan Magyarország létezik a fejekben – de már nemcsak innen nézve, hanem itt megélve is. Az anyaország, a haza szívdobbantóan távoli, mély fogalma ezernyi színnel összepingált köntöst kapott. Ma már itt is ki-ki a maga krikszkrakszából olvassa ki, hogy számára mit is jelent Magyarország. Anyaország? Haza? Vagy inkább otthon, rokonok, munkahely, iskola, színház, koncert, meccs, piac, bevásárlás? Netalántán a valóvilágvilla?
Ma több százezer határon túli magyar mondhatja el magáról, hogy immár állampolgárság révén is kötődik Magyarországhoz. Kinek történelmi jóvátétel, kinek pedig eszköz a boldoguláshoz, a két véglet között pedig tágas a bejárható tér – ahány honosult, annyi történet. Egy dolog viszont közös bennük: mindegyik kapcsolódik valamilyen formában egy olyan magyar világhoz, amelyről csak a családi legendák ismerői vagy a történelemkönyvek regélnek.
A mai Magyarország abban különbözik a tegnapitól, hogy hoszszú idő után végre megpróbálja azt az arcát mutatni nekünk, amelyet látni szeretnénk. A kereskedőnek piacot, a diáknak iskolát, az orvosnak munkahelyet, a plázacicának valóvilágvillát, a hazafinak hazát ad – ha úgy tetszik. És mindemellett azt is felkínálja, hogy innen, itthonról is formálható legyen az a kép, amelyet visszatükröz a Duna az Országház előtt.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),

Titkosszolgák a határon
Románia ismét bekeményít: miközben karnyújtásnyira vagyunk a schengeni határ feloldásától, az elfogadás előtt álló földtörvényben a titkosszolgálatokra bíznák a határ menti földek adásvételének felügyeletét. Szakemberekkel folytatott beszélgetésünkből kiderül: nincs új a Nap alatt, a hasonló román praktikák Trianon utánig nyúlnak vissza.
A törvénytervezetben semmiféle előírás nem szól arról, hogy a hazai vagy külföldi földvásárlónak milyen speciális feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy a titkosszolgálatok ne találják gyanúsnak. A nagyváradi képviselő szerint ilyen előírásokat a legsötétebb kommunista rendszerben sem foglaltak törvénybe, ez minden demokratikus országban alkotmányellenesnek minősülne. Az államelnök által újratárgyalásra visszaküldött törvényben a kitétel nem képezi felülvizsgálat tárgyát, a következő hetekben elfogadandó végleges változatban minden bizonnyal benne marad a titkosszolgálati megkötés.
A 2007-es EU-csatlakozáskor Románia hétéves felkészülési időt kapott arra, hogy 2014. január elsejétől megnyissa földpiacát az uniós állampolgárok előtt. Tavaly a román kormány újabb halasztást kért, amit Brüsszel elutasított, azzal a kiegészítéssel, hogy az új jogszabályba az unió többi országaiban működő feltételeket is belefoglalhatja. A leggyakoribb feltétel a megfelelő mezőgazdasági képesítés, azaz lehetőleg szakmai befektetőkhöz kerüljön a földtulajdon- és a földhasználati jog.
Cseke Attila szerint más lehetőségek is adódnak a földvásárlók megrostálására, Románia azonban senki más által nem alkalmazott megszorítást vezetett be. „Miközben immár a negyedik esztendeje harcolunk a brüsszeli törvénykezés szerint is jogtalan schengeni határ feloldásáért, az országhatárok mentén – a titkosszolgálatok vadászterületeként – 20 kilométeres szélességben belső határzárat hoznánk létre. Ez ellehetetlenítené az itteni földtulajdonosok életét” – állítja Cseke.
„Szent” elrománosítás
A Trianon utáni Románia Erdély-politikáját ismerő szakemberek számára a román kormány döntése nem véletlenszerű. Annak a sorozatnak a szerves része, amely a múlt század húszas-harmincas éveiben elsősorban a színromán falvaknak a magyar határ térségébe való betelepítésével kezdődött. Ugyanezt a politikát most modern köntösbe burkolva a titkosszolgálatok révén akarják tökélyre vinni. A rendelkezésnek hosszabb távon egyetlen célja lehet: kihúzni a még szép számban jelen levő határ menti magyar földtulajdonosok talpa alól a birtokokat, és azt román tulajdonosoknak játszani át.
A Partiumi Keresztény Egyetemen gazdasági és regionális földrajzot oktató Szilágyi Ferenc, az Erdélyi Magyar Néppárt érmihályfalvi önkormányzati képviselője szerint az elmúlt száz évben mind a határ menti zónák, mind pedig a beljebb fekvő erdélyi régiók az elrománosítás hosszú távú koncepciójának estek áldozatul. Trianon után azonnal nekiláttak a határ menti régiók nemzetiségi összetételének megváltoztatásához. E hullám első áldozata Szatmár megye. „Bukarest számára nagyon kedvezőtlen volt a régió nemzetiségi összetétele: nem voltak ortodox románok, csak görög katolikusok, a megye többségét pedig magyarok lakták. A harmincas években kezdődött el a masszív ortodox román lakosság betelepítése ahatársávba.”
A szakember térképen mutatja a tucatnyi új román települést: Scărișoara Nouă, Horea, Viișoara, Marna, Ianculești (Szentjánosmajor), Urziceni Pădure, Lucăceni, Dacia, Paulian, Traian, Decebal, Drăgușeni, Mesteacăn, Dumbrava. Többségüknek nincs sem magyar neve, sem magyar lakója. A betelepítés nem állt meg a határszélen, hanem a megye belső területeire is jutott néhány új ortodox telep, sőt magyar falvak kültelkein is létrehoztak román telepeket, például Mikolán. A „zöldmezős beruházásban” létrehozott román falvakban azonnal ortodox templomokat emeltek a határ menti sávban. A masszív betelepítést Bihar megye csak azért kerülhette el, mert ott jobb volt a románság aránya, miután az országhatár levágta róla a magyarok lakta alföldet. Ide is jutott azonban néhány román falu mutatóba, mint Avram Iancu vagy Mihai Bravu. A határ menti „egészséges” arányok kialakítását célozta az a harmincas évekbeli törvény is, amely kimondta, hogy népszámláláskor a görög katolikus és az izraelita vallású magyarok csakis románnak vallhatják magukat.
Elrabolt beruházások
A kommunizmus éveiben az elrománosítás más taktikát követett. Amíg a királyi Románia román falvak formájában fektetett be tetemes összegeket a régióba, az ország új kommunista urai a befektetéseket elvitték Erdély belső zónáiba, a határszélre évtizedeken át alig jutott pénz. Az új vidékfejlesztési anomáliákat példázandó Szilágyi Ferenc a határ menti Érmihályfalvát említi, amely a környék legjelentősebb településeként hosszú ideig városi rangot sem kaphatott. Helyette a fele annyi lakossággal rendelkező Margittát nevezték ki rajonközpontnak, ide építettek kórházat, bíróságot, adminisztratív központot. Ugyanez történt az ötvenezres lakosú Szatmárnémetivel: tartományi központnak az akkor 15 ezres lélekszámú Nagybányát jelölték ki, amelyet néhány évtized alatt felduzzasztottak 150 ezerre. Mindeközben Szatmárnémeti lakossága csupán megduplázódott az 1968-as megyeszékhellyé történő előléptetése utáni időszakban.
„A közhiedelemmel ellentétben Erdély partiumi határsávja az egyik legszegényebb vidék. A két-három nagyvárost leszámítva a környékre jelentősebb ipart nem telepítettek, az emberek a mezőgazdaságból éltek, ahogy tudtak.” Szilágyi szerint az elmúlt évtizedek hátrányos megkülönböztetésének következményei ma is érződnek a településeken. Az egyetlen adottság, a jó minőségű termőföld, a legtöbb helyen néhány család kezében összpontosul. A gyenge minőségű homok parlagon hever, a kiváló minőségű fekete földek kisebb-nagyobb agrárüzemek, mezőgazdasági társulások formájában kerültek szakemberek felügyelete alá. Jellemző módon színmagyar falvakban is a nagyobb parcellákba összegyűjtött termőföldeket fele-fele arányban dolgozzák magyar és román agrárvállalkozók, a román falvakban azonban elvétve sem találni magyar agrárvállalkozót. Jó minőségű földet szinte lehetetlen vásárolni a környéken, ma még senki nem adja el.
Élet Schengen után
„Ha sikerül feloldani a schengeni határzárat, az olyan hatással lesz a határ menti településekre, sőt, Belső-Erdélyre is, mint a 2007-es EU-s csatlakozás” – magyarázza Cseke Attila. A román-magyar határ szabad átjárhatósága óriási lendületet adhat a határ mindkét oldalán fekvő településeknek. Elképesztően demagóg vélemények is elhangzanak román kormánypárti politikusok részéről, hogy mi megvagyunk Schengen nélkül miközben megfeledkeznek arról: a határ szabad átjárhatósága esetén például bármilyen romlandó áru legalább fél nappal hamarabb eljuthatna az európai célállomásokra.
„A kistelepülés halála, ha zsáktelepülés. A román-magyar határ közelében több tucat ilyen falu létezik, amelyet Trianonban elvágtak az érvényesülés lehetőségétől” – magyarázza Szilágyi Ferenc. A szakember szerint a mintegy száz éves kényszerpihenő után a régi rendszer visszaállítása vélhetően nem megy majd egyik napról a másikra, főleg, ha a határ menti erdélyi városok nem válnak igazából kétnyelvűvé. Szatmárnémeti például képes lenne becsatornázni a határtól száz kilométerre levő Nyíregyháza és Szatmár közötti magyar települések jó részét, hiszen sok magyarországinak könnyebb lenne itt bevásárolni, és az itteni szolgáltatásokat igénybe venni. „Ha viszont ezekben a városokban leordítják a fejét, mert magyarul beszél, minden maradhat a régiben.” Az államnak csak úthálózatról, infrastruktúráról kellene gondoskodnia, a többit kialakítja magának az élet. Csak éppen engedjék!
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

MPP–RMDSZ paktum a láthatáron?
Az RMDSZ és az MPP közeledéséről értesülhettünk, stratégai együttműködésről, esetleges közös Európai Parlamenti listáról, amely persze csakis RMDSZ színekben valósulhat meg. Hiszen miként azt Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, a szövetség nem kívánja feladni nevét, jelképét, arculatát. Nem is lenne ezzel semmi probléma, ha nem volna a napnál is világosabb, hogy az RMDSZ egyik autonomista erőt játssza ki a másik ellenében. Megeshet, hogy az MPP korifeusai úgy fogják fel a manővert, hogy most megfizetnek az EMNT-nek az RMDSZ-szel való 2009-es összefogásért.
Kettős stratégia
A négy évvel ezelőtti összefogás egyébként még hosszú ideig vita tárgya lesz az EMNT-n kívül és belül. Akkor Markó Béla lépéskényszerbe hozta Tőkés Lászlót azzal, hogy ország-világ előtt felajánlotta neki minden feltétel nélkül az első helyet a szövetség EP-listáján. Ilyen körülmények között a többségében egységhívő választóknak aligha lehetett volna megmagyarázni a különutasságot, a függetlenként való indulást célzó újabb kísérlet pedig valószínűleg kudarcot hozott volna. Másrészről pedig, amikor az RMDSZ épp hosszú, folyamatos kormányzás után kimaradt a bukaresti pikszisből, esély mutatkozott rá, hogy e szervezet bevonható legyen az autonómia körüli elvi konszenzusba. Ezt szolgálta az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum létrehozása és a Székely Önkormányzati Nagygyűlés.
Az EMNT meghatározó személyiségei két lábbal a földön állva adottságként kezelték, hogy az RMDSZ, ha választási vetélytárs is, és ha vezetői mégoly sokszor fordultak is szembe a távlati magyar érdekkel és saját programjukkal, az autonómiapolitikában megkerülhetetlen entitást képeznek mindaddig, míg maguk mögött tudhatják az erdélyi magyar választók többségét. Így az RMDSZ-szel szemben mindig kettős volt az EMNT stratégiája: az elvi bírálat mellett mindig ott volt a készség a célorientált, autonómiaelvű megegyezésre. A 2009-es politikai konstelláció erre nyújtott lehetőséget. S hogy az elvi bírálat az egyezség után sem szűnt meg, hogy az EMNT a társutasságot nem úgy fogta fel, mint a hallgatás megvásárlását, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az RMDSZ hallani sem akar az újabb koalícióról. Éppen azért, mert négy éven keresztül Tőkés László nem pártszíneket képviselt az európai testületben és itthon, Erdélyben, hanem a magyar szabadságprogramot, az autonómiát. S nem habozott erre ország-világ előtt rámutatni, amikor az RMDSZ etikátlanul cselekedett e vonatkozásban vagy csak egyszerűen partneri minőségben az egyeztetés ismételt elmulasztásával, a másik fél kész tények elé állításával.
Riogatás az RMDSZ-szel
Ugyanakkor ne feledjük, hogy a MPP-n belüli tisztogatásra adott apropót, hogy a korábbi pártvezető, Szász Jenő, a minden bokorban balliberális beépített ügynököt sejtő Csurka István módjára éveken keresztül az MPP RMDSZ-platformmá válásától óvott. Amikor vitathatatlan alapszabályzat-sértéssel – a döntéshozó szerv, a bővített elnökség nem rendelkezett a kizárás jogával a szervezet alapdokumentuma szerint – kizárták Csuzi Istvánt és Sárközy Zoltánt az MPP elődszervezetéből, az MPSZ-ből, a szájzsibbadásig ismételgetett, egyébiránt minden tényszerű alapot nélkülöző vád ellenük az volt, hogy RMDSZ-platformot akartak csinálni az MPP-ből. A tényleges ok persze a nagyváradi erőcentrum gyengítésének szándéka volt. Mert a volt elnök számára a politika nem a nemzeti érdek érvényesítésének terepe, hanem a személyes hatalmi ambíciók kiéléséé, s így a nagyváradi MPSZ-szervezet nem a legfőbb szövetséges, hanem a potenciális alternatíva képében jelenhetett meg számára a horizonton.
Az RMDSZ-szel való riogatás végigkísérte a szervezet életét az MPSZ/MPP metamorfózis után is, csúcsra azonban 2010-ben járatták, amikor a bíróság Szász Jenőt elmarasztaló ítélete után, a gyergyószentmiklósi, az RMDSZ alapszabályzat szegéseit megszégyenítő botrányos küldöttgyűlést követően törvényes állapotokat visszaállítani hivatott gyűlésen, sajátos módon az igazságkeresőket zárták ki a szervezetből. A korábbi elnök féktelen demagógiával képes volt azt állítani, hogy valójában a jogvita politikai vita, s hogy a nyilvánvaló szabálytalanság ellen fellépők az MPP önállóságát kívánnák megszüntetni. Egyértelmű, hogy az exelnök – nem először a történelemben – a párt önállóságát saját elnöki státusával keverte össze. Az RMDSZ-szel való 2009-es autonómiacentrikus kiegyezést és közös indulást „erkölcstelen különalkunak” nevezte, s képes volt azt állítani, hogy az EMNT az RMDSZ egyik platformjává vált.
Sajátos fordulat
Mindehhez képest sajátos fordulat volt, hogy mind a korábbi elnök, mind utódja, Biró Zsolt a legutóbbi választáson arra biztatta a választókat, hogy szavazzanak az RMDSZ-re. Innen már egy lépés az RMDSZ-szel való szövetségkötés. Biró Zsolt nyilatkozataiban pozitív színezetet kap az a tény, hogy az MPP nem indult a legutóbbi két parlamenti választáson, amivel egyébként a román törvények szerint a párt léte kerül veszélybe. (Az a párt, mely két ízben is mellőzi az országos megmérettetésen való részvétel lehetőségét, törvényen kívül helyezhető, ha az ügyészség ezt kéri a bíróságtól.) Mellesleg információink szerint az ügyészség a 2012-es választások után ki is kérte a választási bizottságtól az érintett pártok listáját, de eddig még nem történt semmi érdemleges az ügyben.
Az MPP tehát sajáthibájából abba a helyzetbe került, hogy puszta léte a román hatalom jóindulatán múlik. Könnyen lehet, hogy ez a tény igencsak releváns a RMDSZ-hez való közeledés kérdéskomplexumán belül. Annál is inkább, hogy igencsak kétséges, hogy az MPP be tudná-e újra jegyeztetni magát, miközben sokkal kedvezőbb politikai konjunktúrában 2004 és 2008 között oly lassan gyűltek össze a törvényben előírt aláírások. A választásoktól való kétszeri távolmaradás amúgy még pikánsabb, ha annak a nyilatkozatnak a fényében vizsgáljuk, amit az alapító elnök tett nem sokkal a pártbejegyzés után: nem az autonómia az MPP fő célja, hanem a választás szabadságának a biztosítása.
Az RMDSZ nem meglepő módon nyitottságot tanúsít a korábban következetesen elutasított párt iránt, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a tényleges ellenfél, az EMNP tárgyalóképtelenségét igazolja. Kérdés: miként viszonyul az az MPP-n belüli értékelvű mag a fejleményekhez, amely 2009 után a botrányos, törvényszegő küldöttgyűlésnek a bíróság döntése előtti „újrajátszásával” kereste meg a párt korábbi vezetőjét. És amelyik nagy létszámban nem szavazta meg a jelenleg hivatalban levő elnököt, s elvi korrekciót követelt a 2012-es önfeladó, RMDSZ-t támogató nyilatkozatok után.
Az EMNT, valamint az EMNP miután az RMDSZ ismételten elutasította a Tőkés László vezette koalíciós listára vonatkozó javaslatukat, a legutóbbi torockói ülésen áttekintette a további lehetőségeket, s fontolgatja az önálló indulás, valamint Tőkés László függetlenként indításának lehetőségét. S ami a legfontosabb: az EMNT elnöke, egyben az EMNP védnöke „ha más megoldás nincs”, készen áll bármelyik változatot támogatni.
Ily módon leszögezhető: az erdélyi magyar politikai palettatisztulna az MPP-nek az RMDSZ ernyője alá húzódásával, világos lenne, kik hova tartoznak, ki képviseli a autonómiát a politikai krédó részeként, és kik azok, akik csak jelszavak szintjén, konjunkturálisan, a saját választási érdek mentén.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Szegénység és slumosodás
Bár első pillantásra úgy tűnhet, a nagyvárosok homogén masszává olvasztják lakosságukat, ez távolról sincs így: különböző társadalmi rétegek lakják, mégpedig sokszor egymástól jelentősen elkülönülve. Pásztor Gyöngyi szociológussal Kolozsvár kapcsán beszélgettünk a szegények szegregációjáról.
Pásztor Gyöngyi, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológia és Szociális Munkásképző Intézetének oktatója kolozsvári születésű, így számára a városszociológia, azon belül szülővárosának vizsgálata különös jelentőségű. „A városi szegregáció, szegénység, slumosodás – egy városrész elszegényedésének, gettósodásának – kérdése már sokkal inkább szakmai típusú érdeklődés, mint személyes jellegű” – teszi hozzá a szociológus.
A szegregáció fogalma a társadalomtudományban értéksemleges, jelentése, hogy bizonyos társadalmi csoportok térben elkülönülnek egymástól. A szegregációvizsgálat kiindulópontja, hogy a település nem homogén, hanem különböző társadalmi kategóriák, csoportok osztják meg egymás között különböző mechanizmusok révén. Elsősorban azért, mert az emberek szeretnek magukhoz hasonlók között élni. Ugyanakkor nem tekinthető egy kétértekű – azaz van vagy nincs – állapotnak, sokkal inkább egy skála, amelynek mentén megállapítható, hogy egy közösség kisebb vagy nagyobb mértékben szegregált.
Az elkülönülés több változó mentén is megvalósulhat, választóvonal lehet az etnikai hovatartozás vagy az anyagi helyzet. Alapvetően két típusú szegregációs folyamatot ismerünk. Az első önkéntes jellegű, és általában a kedvező helyzetben lévő társadalmi csoportokat érinti, a második típusú szegregáció már kényszerű: ennek során a többségi társadalom teszi elérhetetlenné az integrációt. Pásztor Gyöngyi kutatásaiban Kolozsvárt vizsgálva keresi a választ arra, hol lokalizálhatók a hátrányos helyzetűeket érintő kényszerű szegregációs folyamatok, milyen mechanizmusok, milyen életmód-sajátosságok jellemzik azokat. Kérdéseit a rendszerváltást követő átmenet kontextusában tárgyalja.
Magyarok mindenütt
De ha már szegregációról és Kolozsvárról beszélünk, megkerülhetetlen a kérdés: mi a helyzet a város magyar ajkú lakosságával? Pásztor Gyöngyi szerint a magyar lakosság szegregációjának mértéke alacsony, nincsenek ugyanis olyan városrészek, ahol egyáltalán ne laknának magyarok, vagy ahol kizárólag magyarok élnének. Vannak ugyanakkor a városnak olyan részei, ahol az átlagosnál nagyobb arányban élnek magyarok, elsősorban történelmi okokból: ahol korábban is élt magyar népesség, továbbra is megtalálhatók, az újabb városrészekben ezekhez képest alulreprezentáltak.
Az 1930-as népszámlálás adatai még Kolozsvár magyar többségéről tanúskodtak. Az akkor is létező városrészek a kommunista átalakítások ellenére az átlagosnak számító 14 százaléknál ma is több magyarnak adnak otthont. Ilyen a Bulgária- és Írisztelep, valamint a Kővári-telep, ahol 30-40 százaléknyi a magyarság aránya, míg a tömbházas részeken az átlagnál alacsonyabb, csupán 10 százalék körüli. A városközpontban például a kilencvenes évek elején még magyar ajkú túlsúly volt érzékelhető, ám a rendszerváltást követő piaci folyamatok megváltoztatták az erőviszonyokat. A Főtér és környéke gazdaságilag felértékelt területté vált, sokan eladták központi fekvésű lakásukat, vagy elhunytak, a kolozsvári magyarság átlagéletkora ugyanis magasabb az összlakosságénál.
NATO és Dallas szomszédsága
Kolozsvár szegények lakta szegregátumai közül a Byron utca és „vidéke” az egyik legrégebbi. Létrejötte összetett társadalmi folyamatok eredménye: a korai iparosítás helyszíne – a régi téglagyár közvetlen környéke – szomszédságában szegényes cigánytelep alakult ki, amit Bufniþának (Bagoly) neveztek. A hatvanas években átépítették a gyárat, a „Bufniþa-negyed” nagy részét lebontották, helyére kétszintes társasházakat építettek. Így alakult ki a mai Byron utca első házsora. A környéken elég összetett az ott élők életmódja: nyugdíjas munkáscsaládok, fiatalok, sokgyerekes családok, roma közösség alkotott rendkívül népes közösséget a 2007–2008-as évekig, amikor is változás állt be az épp feltörekvő ingatlanpiac miatt. Befektetők lakásfelújításért cserébe manzárdot és újabb emeletet húztak az egyszintes épületekre, megváltoztatva a hely térszerkezetét, hiszen megszüntették például a földszinti lakások előtti kis udvarokat. Utóbbiak sokat számítottak az egyszoba-konyhás lakrészekben élőknek. A telkek elvesztésén túl további sajátos konfliktusok helyszíne lett a környék, hisz az újonnan épített lakásokba valamivel jobb társadalmi helyzetűek költöztek, ami sorozatos összetűzésekhez vezetett a korábbi és az új lakók közt. A konfliktusok következtében a rendőrségi razziák száma is növekedett, a szociális lakások esetében pedig az önkormányzat a szerződések ellenőrzése után kilakoltatott minden olyan lakót, akinek nem volt szerződése. „Innen a következő »állomás« a Patarét, vagyis a szemétdomb környéke” – vázolta Pásztor Gyöngyi.
A kommunista ipar fejlődésével további gyárak létesültek a városban, így azok számára munkásszállókat építettek szerte a városba és a Byron utcába is. A ma is működő Mucart tömbházának sorsa valamivel kedvezőbb, mint a hasonló épületeké, hisz az 1872-ben alapított, papírtermékeket készítő gyár ma is működik, a dolgozók meg tudták vásárolni lakásukat, olykor kettőt is, így akár már szoba-konyhás lakrészt is kialakíthattak. Sokkal rosszabb a NATO „becenevet” viselő egykori Clujana-munkásszálló lakóinak sorsa: a csődeljárás után a dolgozók közül csak kevesen voltak képesek megvásárolni lakásukat, mivel ez akkor vált aktuálissá, amikor épp munkanélkülivé váltak.
Bontatlan múlt
Pásztor Gyöngyi a kolozsvári Kétvízköz múltját és helyzetét tartja talán a legizgalmasabbnak és legsajátosabbnak. A Szamos jobb oldalán fekvő, a sportcsarnok és a stadion közötti, házakkal beépített, viszonylag eldugott rész hagyományos munkástelepnek számított, és furcsamód átvészelte a kommunista évtizedeket is. Maradt tehát egy szűk utcákkal, rossz állapotú és apró házakkal beépített kis telep, egy, esetleg kétszobás, de mindenképp kis alapterületű lakásokkal.
Az ottani apró házak a hetvenes évek végén nyertek különös jelentőséget, amikor is Kolozsvár zárt várossá való nyilvánítása következtében nehéz volt a városba költözni, a kiskaput pedig az ingatlantulajdonlás jelentette. Az elérhető tulajdonszerzés útja a Kétvízközbe vezetett, sokak elmondása szerint azzal is számolva, hogy hamarosan tömbházlakást kapnak majd helyette, hisz köztudott volt, hogy a környéket bontásra szánják. A Kétvízköz lakóinak sem csatornázás, sem víz nem jutott, ehhez az állapothoz képest a tömbházlakás összkomfortnak számított. A lakók viszont maradtak a kis és leromlott házaikban a rendszerváltás után is. Aki tehette, elköltözött, aki nem, még szegényebb lett, mások igyekeztek felújítani ingatlanjukat, így a környék jellemzően kettős társadalmi összetételt mutat. Élnek ott alsó-középosztálybeli, ma is kétkezi munkából élő emberek és nagyon szegény családok is, így a belső konfliktusok elkerülhetetlenek.
Minderre „rátesz egy lapáttal” a Kétvízköz szomszédságát jelentő tömbházak lakóival való ellentét is. Ide a hatvanas években értelmiségieket költöztetett az akkori rendszer, ez is bonyolítja a társadalmi kapcsolatok hálóját. „Az utcák eredetileg hosszabbak voltak, a sportcsarnok és a főút építése miatt az utcák Szamos felöli részét lebontották. Érdekes történeteket is őriz a közösség emlékezete. Amikor Ceaușescu Kolozsvárra látogatott az újonnan felépült sportcsarnok hivatalos megnyitójára, a tömbházak mögött húzódó, szegényes látványt nyújtó házakat elrejtették. Az erre a célra kitalált megoldás mai szemmel nézve döbbenetes: a tömbházak mögé magas falat húztak, elzárva ezzel az utcák látványát, és természetesen a kijáratát. Az utcakijáratokat a lakók tiltakozása nyomán lebontották, de a fal bizonyos részei ma is léteznek, garázsok falait képezik” – vázolta a bizarr „városrendezési” eljárást a szakember.
Szebb jövő reménye
Mit látunk ma a múlthoz viszonyítva? A szociológus szerint a korábban létező szegregátumok továbbra is léteznek, sőt, a szegregáció mértéke felerősödött, hisz a rendszerváltás utáni piaci folyamatok maguk is szegregáló hatásúak – ha ezeket nem ellensúlyozzák közpolitikákkal, intenzívebbé válnak. „Tudatos tervezés és politika kellene, a mindenkori kolozsvári városvezetést nézve sajnos az elkülönítést generáló politikát látjuk. A szegregációs jelenségek inkább felerősödtek, mintsem eltűntek volna: a periférián inkább, a központban kevésbé. A központtól nem túl távoli Kétvízközben például az utóbbi években próbálták a szegénység látható jeleit elfedni, bevezették a vizet és a csatornázást, utcákat aszfaltoztak. Az ott élők anyagi helyzete ugyan semmit sem változott, a szennylé azonban nem folyik már az utcán. A perifériákon, sajnos, még ennyire sem szerencsés a helyzet” – vázolta Pásztor Gyöngyi.
A szociológus szerint a város történelme során öröklött szegénynegyedek létezésén túl újfajta veszélyek is fenyegethetik Kolozsvárt. „Nagy kérdés, hogy mi történik, illetve milyen folyamatok elé nézünk. A város térszerkezetében a kétezres évek jelentős változást hoztak, óriási területek kerültek a város belterületébe, ennek következtében új negyedek jelentek meg. Ilyenek az Európa vagy a Jó napot (Bună ziua) nevűek, vagy a legnagyobb új lakónegyedek, amelyek a város határában vagy szomszédságában, Szászfenesen és Kisbácson épültek. A gazdasági válság kockázatossá teheti e negyedek helyzetét, az itt található lakások jelentős részét ugyanis banki kölcsönből vásárolták. Sok az üresen álló ingatlan is, a kölcsönpolitikák megváltozása miatt azokat nem sikerült eladni. Ezért elszegényedési folyamatok helyszínei lehetnek ezek a környékek, ami azért is sajátos és sajnálatos, mert elszegényedő középosztályról beszélhetünk” – összegzett Pásztor Gyöngyi.
Szegénynegyedek: hol és hogyan?
Szegénynegyedek a romániai városok különböző területein alakultak ki eltérő okok miatt. Úgynevezett hagyományos szegénynegyedek azok, amelyek már a kommunizmus előtti időkben is elmaradott területnek számítottak. A második típus is országszerte megtalálható: az ipari negyedek, amelyek lakói a nehézipar rendszerváltás utáni leépülése következtében elvesztették munkahelyüket. Tipikusnak számítanak továbbá a tömbháznegyedekben létrejövő szegénységszigetek is. Ezek általában garzonblokkok, vagy volt munkásszállások környékén létrejövő szegénynegyedek. A munkásszállók lakóit a lakásprivatizáció arra kényszerítette, hogy megvásárolják a hajdanán kiutalt lakrészüket. Ám a lakások közt óriásiak a különbségek: volt, aki négyszobás tömbház-lakásban „ragadt” a rendszerváltás után, és akadt, aki 16 négyzetméteren konyha nélkül, fürdőszobával a folyosó végén. A hagyományos és újfajta szegénynegyedeken, szegregátumokon túl léteznek az úgynevezett informális telepek, amelyek nem a város adminisztratív beosztását követik. Szomorú kolozsvári példa erre a pataréti szeméttelep környékén kialakult közösség.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Galuska és magyar mise
Neve elválaszthatatlanul összenőtt a csángók magyar miséért való küzdelmével. Pedig nemcsak ezért érdemel elismerést, hanem tudományos munkásságáért is. Nyisztor Tinkával nevekről, választott utakról és étkezési hagyományokról is beszélgettünk.
– Az újságolvasók, tévénézők számára bizonyára ismerős a neve. De azt tudja esetleg, hogy miért nevezték épp Tinkának?
– Az ötvenes években divat volt ez a név, azt hiszem román hatásra, mert például Ioan Creangă szerelmét hívták Tincának. Kutakodtam a nevem után, sokáig nem szerettem, mivel román névnek tartottam. De a papnál például Katalin vagyok: Szent Katalint tartom ősszel, miután Szent Tinka nem létezik. Akárhogy is, hozzám nőtt a név, nincs mit cserélgetni rajta. A vezetéknevemmel pedig az iskolában szembesültem először, addig engem Dani Péter lányaként tartottak számon. Régen előfordult, hogy Dani Katalin néven írtam cikket, de a Dani családnevet csak Pusztinában használom, ezért az idegen volt nekem. Otthon ugyanis mindenkinek két neve van: egy, amit használtunk a faluban – magyar és nincs leírva – és a román hivatalos név. Van olyan szerencsés család, amelyik Bálintból csak Balint lett, vagy Lászlóból Laslău, de olyan is van, aki Elekesből Ciobotaru lett. Mindez a menekültfalu Pusztinában, amelynek létrejötte a madéfalvi veszedelemhez kötődik. Nem vagyok meggyőződve, hogy az emberek románosították volna a neveiket, afelől viszont igen, hogy a román hivatalnok azt írt le, amit tudott vagy akart. Budapesten pedig megelégeltem, hogy „Nistor Tincának” szólítanak, ezért átírtam Nyisztor Tinkára. Szóval én ma hivatalosan Nyisztor Tinka vagyok. És boldog vagyok így.
– Ismerve későbbi tanulmányait, feltételezhetnénk, hogy Csíkszeredában járt középiskolába. Pedig nem.
– Nem bizony, én Moinești-en érettségiztem, románul végeztem a középiskolát. Egy évig helyettesítő tanárként franciát tanítottam, de aztán nem kaptam helyet, mert minden tanár román volt a faluban, én meg kilógtam a sorból. Ezért aztán Erdélybe mentem, onnan 1989-ben Budapestre. Nem tudtam belenyugodni, mindig tanulni szerettem volna. Erdélyben tizenkét évet töltöttem, darukezelőként kezdtem, a sepsiszentgyörgyi gépgyárban épp arra lehetett szakképesítést szerezni, otthon meg nem volt miből megélni. De aztán elvégeztem még egy csomó tanfolyamot a gyárban, úgyhogy amikor ’89-ben eljöttem, segédprogramozói állást ajánlottak, mert erre is szereztem Bukarestben képesítést. Életemben mindent becsületesen, szorgalmasan végeztem, még a takarítást is diákkoromban. Sepsiszentgyörgyön végig matematikát tanultam, mert közgazdász szerettem volna lenni, ugyanis számítóközpontban dolgoztam, és az passzolt volna nekem. De a saját kultúrám is érdekelt mindig, azért mentem később Magyarországra néprajzot tanulni. Harminchárom évesen kezdtem el az Eötvös Loránd Tudományegyetemet. Sokan mondták, ha tanulni akartam, miért nem mentem orvosira, az legalább pénzt is hozott volna a konyhára, de engem az nem érdekel. Előtte is volt azért közöm a népi kultúrához, hisz Sepsiszentgyörgyön végeztem hagyományápolással kapcsolatos tanfolyamot is.
– Nagy tudásszomj hajthatta végül Budapestre.
– Igen, ott aztán eléggé „megragadtam”, és addig tanultam, amíg csak jól esett. Külföldi tanulmányokkal, Svájccal és Bukaresttel együtt nagyjából tíz éven át. 2001-ben utaztam haza, mert édesanyám agyvérzést kapott, aztán 2008-ban mentem vissza Budapestre, hogy megvédjem a doktori disszertációmat.
– Sőt: summa cum laude minősítéssel. A kiemelkedő teljesítményen túl ön az első doktori címet szerzett csángó?
– Vannak olyan csángók, akik románul, tehát nem anyanyelvükön szereztek doktori címet, de rajtam kívül nincs más, aki előttem anyanyelvén doktorált volna. Egyébként volt már olyan, hogy azt mondták: biztos nagyon jó dolog, de injekciózni tudsz-e? Persze nem ez a jellemző.
– Rendszerint arról értesülünk, hogy minden követ megmozgat a magyar mise érdekében. Mi a helyzet ma Pusztinában, lesz-e magyar mise?
– Meghaladja az én jövendölésemet, hogy lesz-e. Most nincs. A probléma nagyon összetett. Azt érzem – bár nehéz ezt kimondani –, mintha kicsit lemondtak volna a csángókról, és itt a nagy testvérre, a magyarságra gondolok. Rögtön a rendszerváltás után elég naivan kértük a magyar misét, de az a mai napig nem lett meg. Nem vettem számításba, hogy Jászvásáron van egy román nyelvű római katolikus teológia, amelynek román nyelvű hívők kellenek. Amikor létrejött, még nagyon kevés románul beszelő római katolikus élt, ezért a papok szerepe az volt, hogy asszimilálják a hívőket. Soha nem gondoltam volna, hogy a papok csak magukra, a saját keresetükre és a lehetőleg románul beszélő fizető hívekre gondolnak. Már az elején megmondták nekem magas rangú papok, mit akarok én, megfordítani a történelem kerekét?! Kis csoport vagyunk, nekünk nagyon fontos a magyar mise, de a hatalmaknak nem. A Vatikánnak is csak az a fontos, hogy Romániában román hívők legyenek.
– Elég nagy csalódás lehetett...
– Sok hideg zuhany ért már, a legutóbbi egy magyarországi politikus részéről, aki szerint nem éri meg magyar papokat küldeni Moldvába, mert a moldvai püspökség sokkal több román papot tud küldeni Erdélybe. Mintha egyfajta feláldozás lenne: a csángók maradjanak meg románnak, mert úgysem lehet őket magyarrá tenni, de legalább Erdélybe ne jöjjenek románosítani a moldvai papok. Ha eltűnik, kihal a mostani papok generációja Moldvából, talán enyhül a magyarellenes oktatás Jászvásáron, az új papok esetleg nem lesznek ennnyire magyarellenesek.
– Ennyire távoli a változás?
– Bizonyos szempontból igen, bár most új helyzet adódott Pusztinában, sokan kértek magyar állampolgárságot, és ezzel Magyarországnak is szembe kell néznie. Néhány dolgot sikerült azért elérnünk az évek folyamán. Nincs ugyan magyar mise, de imádkozhatunk magyarul, ha előre egyeztetünk a pappal. Így már második éve minden pénteken háromtól négyig van imaóránk, ahol mindig részt veszek. Sokáig féltek, ma már nem. És nem óriási lépés ugyan, de van rendelkezés arra is, hogy ha magyarországi vagy magyarul beszélő csoport jön a faluba, és van magyarul beszélő papjuk, misét hallgathatnak magyarul a templomban. Nehéz bármit is elérni, mert a jászvásári püspökséggel nem lehet egy hullámhosszon beszélni, márpedig mi hozzájuk tartozunk. Mi imádkozunk házaknál is, kielégítjük a magyar imára vonatkozó szükségletünket. Ám mindig az jut eszembe, hogy II. János Pál pápa valamikor azt mondta, hogy a katolikus egyház jövője a kis közösségekben van. Jó kérdés, hogy ilyen hozzáállással mit lehet remélni.
– A doktori dolgozata a csángó étkezési szokásokról szól. Miért épp a táplálkozáskultúrát választotta témának? A csángó népi kultúra számos más alternatívát is szolgáltathatott volna.
– Azt hiszem, a témavezetőm, dr. Kisbán Eszter választott engem. Nekem ugyanis tényleg mindegy lett volna, hogy miben „utazom”. Úgy gondolom, hogy engem a tanáraim meg akartak óvni minden rázós témától, és ez szép lassan kezdett is belémivódni. De nem eléggé, mert mai napig nem hagyom nyugodni a vallási kérdéseket, amit felvállaltam Moldvában. Mások nem is nagyon mertek ebben a témában „labdába rúgni”: oktatással sokan foglalkoznak, de vallással senki. Azt hiszem, a táplálkozáskutatás nagyon semleges terület, nem fűződik az identitáshoz, ami például kényes téma lett volna, és nagyon hiányos a kutatása.
– Kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel jelent meg. Mit fed ez az átfogó cím?
– A szokásokhoz hasonlóan a táplálkozáskultúrát legkönnyebb az ünnepek által megfogni. De az élet nem csak erről szól, ezért vizsgálom a heti étrendet. Van a kötetben olyan lakodalomleírás, ahol a változás is érezhető, mert arra az alkalomra a városból hoztak szakácsokat, és ez nagyon meg tudta bolygatni a helyi szokásokat. Mert ugye a szokás nagy pozitívuma, hogy nem kell gondolkodni, csak be kell állni a kitaposott sávba. Változtatni nagyon nehéz.
– Nagy általánosságban mi jellemzi a csángó ételeket és étkezéseket?
– Jellemző volt például a napi kétszeri étkezés: nálunk nem volt reggeli. A másik jellemző a savanyú ízvilág: a levesek 99 százaléka savanyú leves. És jellemző a levesek jelenléte. Svájcban például ma már alig van leves, eltűnt. Az európai kutatásban általában a szegények táplálékaként tartják számon a leveseket, de itt, Kelet-Európában ez nem egészen igaz, hisz gondoljunk csak az ünnepi ebédek alkalmával a húslevesre vagy gombóclevesre. Sütemények, tészták pedig nem nagyon vannak. Korábban ez Erdélyben is így volt.
– Mit jelent a galuska egy csángó asztalon?
– Nem egészen ugyanazt, mint Erdélyben, mert nálunk az a töltött káposzta „testvére”, egyfajta töltike. Van húsos és böjtös, azaz húsmentes is, de mindkettőben nagyon sok a zöldség.
– Pusztinán ma a helyi közösséget szervezi és vendégfogadással foglalkozik. Nem jelentett ez nagy életmódváltást?
– Életmódváltásban volt már részem, hisz első-generációs értelmiségiként kellett érvényesülnöm. Ez nagyon szépen hangzik, de nem könnyű járatlan úton haladni. Én nem könyvtárban nőttem fel, a könyvek használatát is meg kellett tanulnom. Nehéz volt elfogadnom, hogy az írás is hasznos, nem csak a kemény fizikai munka. Hogy európai összefüggésben is el tudjam helyezni a csángó étkezést, sokat kellett „mászkálnom”, utazásaim során pedig nemcsak térben, hanem időben is távolságokat tettem meg. Mikor vakációra hazajöttem, egy hétig minden bajom volt, s nem tudtam miért. Aztán rájöttem, nehezen fogadom el az otthoni körülményeket, hogy nem volt fürdőszobánk. Amióta van, nyugodtabban tudok tálban is mosakodni. Mostanában sok minden vagyok egyszerre, nem csak értelmiségi, de minden szerepemet szeretem, és odaadással végzem.
Nyisztor Tinka
Néprajzkutató, közösségszervező, 1957-ben született a mai Bákó megyéhez tartozó Pusztinában. 1976-ban Moinești-en érettségizett, majd éveken át Erdélyben élt. 1996-ban diplomázott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán, de tanult Bukarestben és a svájci Neuchatelben is. 2001 óta újra a szülőfalujában él. 2008-ban védte meg a doktori disszertációját az ELTE-n. Kötetei: Pákozdi Judit, Nyisztor Tinka: Csángó galuska – Moldvai magyar étkezési hagyományok és receptek (2009) és önálló kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel tavaly jelent meg.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Erdélyi menyegző: Ugron Zsolna regényének bemutatója
Ugron Zsolna „Erdélyi menyegző” című új történelmi regényét mutatják be Kolozsváron és Marosvásárhelyen. A kötet kolozsvári bemutatójára a Bulgakov télikertjében kerül sor szombaton, február 1-én 18 órától. A könyvet Lévai Anikó és Molnár-Bánffy Kata mutatja be a szerző jelenlétében. Marosvásárhelyen másnap, február 2-án délután 15 órakor kezdődik a könyvbemutató a Lazarenum Alapítvány Bocskai termében (Mihai Eminescu utca 28).
maszol.ro,