Mircea Dusa: lehet tüntetni, de nem az alkotmány első cikkelye ellen
A román alkotmány biztosítja a gyülekezési jogot azoknak is, akik az autonómia jelszavával akarnak utcára vonulni – jelentette ki kedden Mircea Dusa román védelmi miniszter.
A politikus a március 10-ére Marosvásárhelyre tervezett autonómiatüntetésről nyilatkozott az erdélyi városban.
Ugyanakkor a miniszter hangsúlyozta: bár az alkotmány szavatolja a szólásszabadságot és a gyülekezéshez való jogot, senki nem tüntethet az alkotmány első cikke ellen, amely kimondja, hogy Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt hirdetett tüntetést Székelyföld autonómiája mellett, a kezdeményezést a Magyar Polgári Párt (MPP) is támogatja.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke az erdélyi magyar történelmi egyházakhoz, a magyar pártokhoz és szervezetekhez intézett felhívásában javasolta, legyen március 10. a Székely Szabadság Napja, és ebből az alkalomból vegyenek részt egy közös, a Székelyföldnek területi autonómiát követelő megmozduláson Marosvásárhelyen.
Biró Zsolt, az MPP elnöke kedden kijelentette: a megmozdulásnak azt az egyértelmű üzenetet kell küldenie a román kormánynak, hogy a tervezett régióátszervezés csak Székelyföld területi egységének megőrzésével lehetséges. Az MPP korábban közleményben ítélte el Victor Ponta miniszterelnök azon kijelentését, miszerint a régiók tervezett újraszervezésekor „fel sem merül egy Hargita, Kovászna és Maros megyéből álló régió" kialakítása.
Dusa szerint a régiók határainak megrajzolásakor a gazdasági és nem az etnikai szempontokat kell figyelembe venni „függetlenül attól, hogy mit mondanak egyesek Csíkszeredában, Kovásznában vagy Marosvásárhelyen". Dusa szerint sem alkothatna egy különálló régiót a magyarok által többségben lakott Hargita, Kovászna, valamint Maros megye, mert ez nem lenne előnyös gazdasági szempontból az ott élők számára.
MTI
Erdély.ma,

Megszűnt az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete
Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt elmondott, a választási eredményeket és a szervezeti életet értékelő beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Marosvásárhelyen gondok vannak a szervezeti életben, amit elodázhatatlanul orvosolni kell. Megállapításai alapos kivizsgálásokon és elemzéseken alapszanak és teljesen helyesnek bizonyultak.
A 2012-es önkormányzati választások után a Területi Állandó Tanács egy bizottságot állított fel, melynek elemzése nyomán megállapítást nyert, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet megért az újjászervezésre, jelenlegi struktúráját át kell szervezni, társadalmi küldetését újra meg kell fogalmazni.
A bizottság megállapította, hogy a tizenhárom körzetre tagolt szervezet, lévén hogy ezek közül több is működésképtelennek bizonyult, már nem képes ellátni azt a szervezési munkát, mely révén ténylegesen szervezeti egységbe foghatnák össze Marosvásárhely magyar lakosságát.
Marosvásárhelyen az elmúlt tíz évben fokozatosan leépült az önkormányzati képviselet. Ezért nincs megoldva egy sor olyan kérdés, ami a marosvásárhelyi magyarok számára fontos.
Messzemenően elismerjük és méltányoljuk mindazon körzeti munkatársaink tevékenységét, akik immár több mint két évtizede önzetlenül áldozatot hoznak a szövetségért, de ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy az eredményességhez sajnos nem elegendő a jó szándék.
Egy komoly szervezet természetszerűen képes kell legyen az önbírálatra és a megújulásra is! Az SZKT döntésének végrehajtását a parlamenti választások idejére felfüggesztettük, de továbbra is jogerős. Ennek értelmében elrendeljük a marosvásárhelyi szervezet újjászervezésének folytatását.
A magunk részéről ezt a vitát befejezettnek tekintjük! Az újjászervezésre vonatkozó döntés megszüntette a régi szervezet testületeit és tisztségeit, ezért a marosvásárhelyi RMDSZ nevében a továbbiakban senki sem nyilatkozhat, csakis a megyei szervezet elnöksége, illetve az átszervezés feladatával felruházott bizottság.
Bízunk abban, hogy az ügy fontossága felülírja az egyéni ambíciókat, indulatokat, és végre 2013-ban összefogással sikerül megerősíteni a magyarság politikai képviseletét Marosvásárhelyen is.
Az RMDSZ Maros megyei Ügyvezető Elnöksége nevében
Dr. Kelemen Atilla elnök,
Szabó Árpád ügyvezető elnök,
Brassai Zsombor szervezésért felelős alelnök
A Maros Megyei RMDSZ Ügyvezető Elnöksége 2013. január 7-re, Marosvásárhelyre összehívott rendes gyűlése alkalmával, elemezve az előre meghirdetett napirendi pontokat, a következő
HATÁROZATOT
hozta:
Figyelembe véve a Maros megyei RMDSZ Területi Állandó Tanácsának 5/2012. számú határozatát, valamint az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa 2012. július 1-jei döntését a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet újraszervezésére vonatkozóan,
Tekintetbe véve a sikertelen választási eredményeket a 2012. december 9-i parlamenti választásokon, illetve az egyik legfontosabb döntéshozó testületének, a választmány vezetőjének az RMDSZ jelöltjével szemben való indulási kísérletét, valamint a Szabályzatban meghatározott kötelezettségek súlyos megszegését, ezáltal végérvényesen és visszavonhatatlanul erkölcsi és bizalmi kárt okozva a Szövetségnek,
Az RMDSZ Alapszabályzata alapján egyhangú szavazattal
ELHATÁROZZA:
1. Azonnali hatállyal megszünteti a marosvásárhelyi RMDSZ városi szervezetének döntéshozó és végrehajtói testületeit: közgyűlését, választmányát és elnökségét, valamint felmenti tisztségéből annak elnökét.
2. Az RMDSZ városi szervezet vagyonát, minden jogával és kötelezettségével együtt átruházza ideiglenesen a kinevezett öttagú bizottságra.
3. Az új testületek megalakulásáig, ideiglenesen, ügyvivő jogkörrel a kinevezett bizottság veszi át a városi szervezet irányítását.
4. Jelen határozat elfogadása pillanatától lép érvénybe.
Marosvásárhely, 2013. január 7.
Népújság (Marosvásárhely),

Ötödik év eleji huszárportya
Ötödik alkalommal szervezett év eleji portyát a Szentjobbi Hagyományőrző Huszár Egyesület, melyen minden eddiginél több, és több helyről érkezett huszár vett részt szombaton.
Már hagyomány, hogy az új év első szombatján portyát szerveznek a szentjobbi huszárok, melyre hivatalosak bel- és külföldi kollégáik egyaránt. Az idei, ötödik alkalommal - az elmúlt szombaton - minden eddiginél nagyobb számú és több helyről érkezett huszár gyűlt egybe, a helyiek mellett Bihardiószegről, Debrecenből, Szentegyházáról, Székelyudvarhelyről, Marossárpatakról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, Havadról. A korábbi években kísérte már a portyát eső és sár, máskor csípős hideg és havazás, idén a napsütés, az eső és a köd váltakozása volt a jellemző. A messziről érkezettek már pénteken megérkeztek Szentjobbra.
Irány Szentmiklós
Szombat reggel, a közös reggeli után, azonban már minden résztvevő vigyázzba vágta magát a focipálya melletti sorakozón, amikor Zatykó István helyi huszárvezető köszöntötte őket, ismertette a menettervet, és mindenkitől azt kérte, hogy vidáman, jókedvvel vegyen részt a portyán. A menet - lovasok, illetve szekerek - indulására Szabó Ödön (civilben képviselő) trombitájának hangja adta meg a jelet, és a huszárok a Lukács erdő felé vették útjukat, hogy mintegy 2 és fél óra múltán megérkezzenek Hegyközszentmiklósra. A pincesor volt a portya célállomása, csakúgy mint tavaly, és ugyancsak az elmúlt esztendeihez hasonlóan, most is már bográcsban készült ebéd várta az érkezőket, nem is beszélve a jóféle kisüstikről és borokról. A menetet egyébként is kísérő zenészek ott sem tétlenkedtek, végig fenntartva a jó hangulatot.
Koszorúzás
A huszárok már az aszfaltozott úton indultak vissza Szentjobbra, és idén rendhagyó módon a visszaúton kerítettek sort a Nyulas erdő szélén, a több száz éves tölgyfa alatti, a 2007-es Szent Imre Millenniumi Emléktúra alkalmával állított kopjafa megkoszorúzására. Ott mondott rövid beszédében Zatykó István nem felejtette el megemlíteni Szentjobb legújabbkori történelmének legfrissebb kimagasló eseményét: január 1-től hivatalosan is ismét községközpont Szenjobb. A volt polgármester - akinek hivatali ideje alatt indult meg az adminisztrációs változás előkészítése - köszönetet mondott mindenkinek, akinek ez az eredmény köszönhető. A koszorúzás, és a Himnusz éneklése után a huszárok visszaérkeztek a reggeli kiindulási ponthoz, ahol vacsorával, közös mulatsággal ért véget az idei portya.
Rencz Csaba
erdon.ro,

Kolozsvári mérnök-tanár a Gábor Dénes-díjjal elismertek között
Imecs Mária villamosságkutatással nyerte el a kitüntetést
A hivatalos laudáció szerint a villamos hajtások, a kalickás aszinkron motoros hajtások kettős mezőorientációs, vektoriális struktúrájának továbbfejlesztéséért és implementációja terén elért eredményeiért vehetett át nemrég rangos elismerést Imecs Mária villamosmérnök, a Kolozsvári Műszaki Egyetem professzora, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára. Laikusan fogalmazva a villamosmotorok modern szabályozása és számítógépes vezérlésének továbbfejlesztése, illetve gyakorlatba ültetése terén elért eredményeiért ítélték neki az első ízben kiosztott Gábor Dénes Energetikai Nemzeti Díjat, amelyet Budapesten, az Országházban vett át Kövér László országgyűlési elnöktől, Gyulai Józseftől, a Novofer Alapítvány kuratóriumi elnökétől és Baji Csabától, a Magyar Villamosművek vezérigazgatójától. Lapunk megkeresésére a kitüntetett úgy vélte: vannak még olyan szakemberek Erdélyben, akik megérdemlik a díjat.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Lapszemle: Ponta gesztusai az RMDSZ irányába
A hétfői lapok szerint Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök a Szociálliberális Szövetség (USL) felbomlása esetére, a liberális partnerekkel való esetleges szakításra készülve akar jó kapcsolatokat ápolni a kormányzásból kimaradt RMDSZ-szel, ezért nevezett ki magyar tisztségviselőket a kormányzat második vonalába.
A médiában élénk visszhangot váltott ki Ponta bejelentése, amely szerint Frunda György, az ellenzékben lévő RMDSZ politikusa lesz az egyik személyes tanácsadója. Azt is az RMDSZ felé tett gesztusként értelmezték, hogy a statisztikai hivatal ideiglenes vezetésével az RMDSZ által támogatott Geréd Beatrix alelnököt bízta meg, és megmaradhat tisztségében Király András, a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár.
Az Adevărul napilap szerint Victor Ponta, a PSD elnöke a nemzeti-liberális párti partnerek követeléseit próbálja visszanyesni, arra emlékeztetve őket, a PSD-nek nem hiányzik túl sok szavazat ahhoz, hogy – az RMDSZ és a kisebbségi frakció szavazataira támaszkodva – a liberálisok nélkül is meglegyen a parlamenti többsége.
A Hotnews hírportál elemzője azt sem tartja kizártnak, hogy Ponta a 2014-es magyarországi választásokra való tekintettel próbálja megelőzni az erdélyi magyarság politikai elszigetelődését és radikalizálódását. A szerző szerint a kormányfő azt szeretné elérni, hogy az erdélyi magyarság ne érezhesse: képviselet nélkül maradt Bukarestben, mert ebben az esetben „tálcán kínálnák Orbán Viktornak” az erdélyi magyar szavazatokat. A Hotnews szerint számítani lehet arra, hogy a Fidesz támogatását élvező Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az autonómia és föderalizmus jelszavaival radikalizálja az erdélyi magyarokat, akik közül sokan már magyar állampolgársággal és választójoggal is rendelkeznek.
Szabadság (Kolozsvár),

Látogatóban a Minerva archívumában
Már az év első napjaiban sokan felkeresték a Minerva Művelődési Egyesület archívumát, ahol megannyi lexikon, kötet, folyóirat, tanulmány és tudományos dolgozat várja a média világa iránt érdeklődőket. A 2011 októberében megnyitott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ keretében működő intézmény a tudomány valóságos tárházát kínálja az egyetemi hallgatók, a tanárok és a kutatók számára, akik a legfrissebb sajtótörténeti szakkönyvek, enciklopédiák és szótárak mellett a Szabadság napilap és elődje, az Igazság számait is fellapozhatják. A hasznos időtöltést és a munka gördülékenységét – a tudományos anyag mellett – Újvári Mária biztosítja.
Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen Újvári Máriával, aki már akkor nagy szeretettel mesélt életéről, könyvtárosi tevékenységéről: harmincöt éven át volt a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa, ahol elsőként a dokumentumok bibliográfiai leírásával foglalkozott, majd azok tartalmi feltárását végezte. Pályájának legszebb 12 évére, a Soros Könyvtárban eltöltött időszakra is visszaemlékezett, mesélt tanári és kutatói pályájáról, s egy nagy bölcsességet is megosztott: „csodálatos, ha az ember nem kötelességének érzi a munkáját, nem muszájnak, mert meg kell keresnie a kenyerét, hanem mindennapos élménynek, tanulásnak. Ebben az esetben sem belefáradni, beleunni, belekeseredni, sem pedig beleöregedni nem lehet a munkába, az ember ugyanúgy megőrzi az energiáját és a kíváncsiságát, mint tizenéves korában.” Hogy Újvári Mária valóban megőrizte az energiáját és a kíváncsiságát, arról magam is meggyőződhettem az elmúlt időszakban, hiszen a Szabadságot is megjelentető Minerva Művelődési Egyesület berkeiben munkatársak lettünk, s bár ebben a forgatagban, a napilapos taposómalomban csak nagyon kevés időnk jut egymással igazán mélyrehatóan elbeszélgetni, néhanapján bekíváncsiskodom birodalmába.
Így történt ez tegnap délután is, amikor örömmel újságolta: már az év első napjaiban sokan felkeresték az archívumot, végzős diákok mellett egyetemi tanárok, kutatók, valamint olyan szakemberek, akik az évek folyamán publikáltak a Szabadságban és az Igazságban, avagy érdeklődnek valamely téma iránt. Hiszen itt minden megtalálható, ami valaha nyomdafestéket látott a kolozsvári magyar napilapban, és még annál is több: a teljes Korunk-, Látó-, Me.dok és Krónika-gyűjtemény mellett évkönyvek sorakoznak a polcokon (Romániai magyar évkönyv, Hargita kalendárium stb.), valamint olyan kiadványok, didaktikai célú periodikai anyagok, amelyekből szintén sikerült összegyűjteni néhány lapszámot (Irodalmi jelen, Agria, Várad stb.). Mindenbe bele lehet lapozni, ahogyan az Igazság és a Szabadság kézikönyvtárának gyűjteményébe is – könnyen, gyorsan és egyszerűen, ebben könyvtárosunk lelkiismeretessége és segítőkészsége mellett a számítógépes feldolgozottság is segít (a szerző és a cím mellett témák szerint is lehet válogatni).
Az archívum gazdagságát bizonyítja, hogy az érdeklődők az újságírás alapjaival is megismerkedhetnek: a szótárak, lexikonok, tankönyvek és a klasszikus szerzők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Beke György stb. – írásai, tanulmányai, kötetei mellett a legfrissebb szótárak, szakkönyvek (Magyar szókincstár, Rövidítések enciklopédiája stb.) állnak rendelkezésre. – Cseke Péter közbenjárása révén magyarországi könyvkiadóktól is sikerült remek segédanyagot összegyűjtenünk: megtalálhatók itt az újságírói munkához nélkülözhetetlen legújabb szótárak, eligazító lexikonok – magyarázza Újvári Mária, s miközben az újonnan érkezett köteteket vesszük számba, egy érdekes címen akad meg a szemem: Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. Alkalomadtán hasznosnak bizonyulhat ugyan az idegen eredetű szavak ismerete (csak a példa kedvéért, az otromba szó változatai: rusztikus, prosztó, indiszkrét, triviális, ordenáré), ennél azonban fontosabb, hogy a hallgatók kezükbe vehetik az újságírás és kommunikáció szakokon korábban végzett társaik dolgozatait, részletesen is tanulmányozhatják egyik-másik munka felépítését, tartalmát, szakirodalmát, amelyekből aztán ihletet meríthetnek tudományos szövegeik megírásához.
Az egyetemi kurzusok írott változatai mellett tanárok által ajánlott kötelező könyvészet is megtalálható a gyűjteményben, akik pedig sport témákban kutatnának, azokat a László Ferenc sportújságíró hagyatéka várja, ebben több mint 400 kötet – lexikonok, évkönyvek –, újságok archívumtöredékei, értékes kordokumentumok, kéziratok és Frici bácsi használati eszközei (íróasztal, írógép, tollak, pénztárca stb.) találhatók. A teljesség igénye nélkül tudom csak számba venni az archívum további kínálatát: a Minerva kiadóval és nyomdával kapcsolatos korabeli nyomtatványokat, az 1920 és 1948 között megjelent kötetek több mint 2500 kiadványát tartalmazó bibliográfiai leírást, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és az épület alagsori galériájában szervezett események plakátjait, a filmes adatbázist, valamint az egyesület birtokában lévő mintegy 30–35 ezer sajtófotó-gyűjteményt, ez utóbbi feldolgozása az elkövetkező időszakban esedékes.
Hogy érzi magát ebben a hatalmas gyűjteményben, érdeklődöm tovább beszélgetőtársamtól, mire ő: „nagyon jól, imádom, amivel foglalkozom, hiszen látom azt, hogy értelme van, a visszajelzések is egyértelműen pozitívak”. Örömét leli abban, hogy eligazíthatja az archívumba betérőket – hogy melyik polcról, honnan kell levenni a keresett kötetet –, vagy hogy melyik kolozsvári könyvtárba érdemes betérni valamely kiadványért. S túl azon, hogy a gyűjteményben otthonosan mozog, az éppen aktuális témákat is körültekintően ismeri: minden reggel végigolvassa a Szabadságot, és a Transindexre is rá-rápillant, hiszen, mint mondja, egy archívum vezetőjének azt is tudnia kell, hogy aznap milyen olvasmányt érdemes ajánlania a betérőknek. Könyvtárosi tevékenysége mellett tudományos kutatásokat végez – a napokban jelenik meg két tudományos ülésszakon elhangzott dolgozatát is tartalmazó kötet –, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár méltán híres igazgatói közül, Szabó Károly és Erdélyi Pál után pedig ezúttal Ferenczi Zoltánról tervez tanulmányt írni.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy tovább faggassa kedves munkatársunkat, és közben a médiatudomány világába is betekintsen, azt munkanapokon reggel 9-től délután 4 óráig várjuk a Minerva archívumába, a Jókai/Napoca utca 16. szám alá!
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Gyászhír
Dr. LUPÁN ERNŐ
egyetemi tanár, rövid szenvedés után 84 éves korában, 2013. január 6-án elhunyt.
Kiegészítés:
Lupán Ernő /Kézdivásárhely, 1929. jan. 4.–Kolozsvár, 2013. jan. 6./ jogász, gazdasági és jogi szakíró, egyetemi tanár. Egyetemi tanár Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen /1972-1989/, majd meghívott tanár a Sulyok István Református Főiskolán /1991-1992, majd a kolozsvári Dimitrie Cantemir magánegyetemen. 2010-től a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tiszteletbeli egyetemi tanára. 2012-ben alapítványt hozott létre a Sapientián tanuló jogász hallgatók támogatására.
Szabadság (Kolozsvár),

Marosvásárhelyi megemlékezések a Don-kanyari áldozatokra (2003–2013)
Az emberiséget, azon belül a nemzetünket ért szenvedésekről megemlékezni – szent kötelesség. Ennek eleget téve indítványozta 2002 tavaszán az EMKE Maros megyei szervezete, hogy hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően Marosvásárhelyen és általa Erdélyben is emlékezzünk meg történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban a Don-kanyarba kivezényelt 2. hadsereg szenvedéseire, a doni áldozatokra. A négy történelmi egyház és három civil szervezet képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult, amely felvállalta egy emlékmű felállítását, kutatómunka beindítását, a túlélők felkutatását, kiállítások megszervezését, valamint a januári megemlékezések megtartását.
Tíz évvel ezelőtt, 2003. január 12-én, a doni offenzíva 60. évfordulóján a marosvásárhelyi római katolikus temető bejáratánál a két évvel később bronzba öntött emlékműnek az alapkőletételére került sor. Így vált lehetővé, hogy a marosvásárhelyi, Maros megyei, erdélyi magyar, zsidó, román, cigány áldozatok emlékének adózzunk minden év januárjában, vagy más alkalommal is elhelyezhessük a kegyelet virágait, koszorúját.
Az idei, a 70. évfordulón sorra kerülő megemlékezéssel egy folyamat véget ér és egyúttal megújul. A Doni Emlékbizottság egykori tagjai úgy gondolják: alapvető célkitűzéseik megvalósításával, tíz esztendőn át a megemlékezések megszervezésével megtették a magukét. Lehetőséget teremtettek arra, hogy – bárki szenvedését tiszteletben tartva – saját népünk, apáink, nagyapáink és dédapáink második világháborús és azon belül az orosz fronton, a Don folyó mentén kétszáz kilométeres védelmi vonalat elfoglaló 2. magyar hadsereg kötelékében átélt megpróbáltatásairól szabad lélekkel és tiszta szívvel megemlékezhessünk.
Bár egy tízéves folyamat véget ér, örvendetes ugyanakkor, hogy a Don-kanyari megemlékezéseknek van jövője. Nemcsak azért, mert hátramaradt néhány megvalósítatlan elképzelés (pl. egy marosvásárhelyi küldöttség kiutazása a Don menti katonatemetőkhöz, állandó második világháborús kiállítás létrehozása, színvonalas szakmai konferencia megtartása), hanem azért is, mert a magyarországi mintára beindított doni emléktúra megszervezése új távlatokat nyit. És a konkrét célon túl mindenekelőtt a hagyományápolást táplálja.
A doni offenzíva hetvenedik évfordulóján, idén január 12-én, szombaton délelőtt 10 órakor közös megemlékezést tartunk a Don-kanyari áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél. Az ünnepséget "doni emléktúra" követi (érdeklődni lehet: 0751- 012-341, naponta 10-18 óra között): gyaloglás Csíkfalvára, ahol az elszállásolás honvédeknek kijáró tábori körülmények között zajlik ugyan, a közös esti program azonban "királyi" lesz a helybeliek vendégszeretetének köszönhetően. Január 13- án a csíkfalvi református templomban kerül sor megemlékezésre a 11.30 órakor kezdődő istentiszteletet követően.
Idén január 12-én templomainkban a déli harangszó jelképesen a 2. magyar hadsereg kálváriájára emlékeztet. Az egyik túlélőt, az orosz lágert megjárt, születésének századik évfordulója kapcsán tavaly megünnepelt Örkény Istvánt idézem: "Akik elviselték a fogság próbáját, elviselik a nehezebbet, a szabadság próbáját is".
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely),

A hely hatalma
Huszonöt, Korondhoz kötődő művésszel, ismert értelmiségivel készített interjút Székely Ferenc, a beszélgetések A megmentett hűség című kötetben jelentek meg a helyi Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek sorozatában.
Interjúkötettel gyarapodott a korondi Firtos Művelődési Egylet Hazanéző című folyóirata köré szerveződött alkotóműhely fórumaként elindított Hazanéző Könyvek sorozata. Ambrus Lajos, az egylet elnöke Székely Ferenc Erdőszentgyörgyön élő szerkesztőt, néprajzkutatót kérte fel, hogy gyűjtse össze a Korondról elszármazott alkotókat és közismert értelmiségieket, beszélgessen el velük, és szerkessze kötetbe az interjúkat. Eredetileg az volt az egyesület elnökének az elképzelése, hogy mindenkitől közölnek egy-két saját alkotást – verset, tanulmányt, illetve a képzőművészek esetében reprodukciót – is, de a szerkesztési munka során kiderült, hogy a huszonöt interjú kitölti azt a kétszázhúsz oldalas keretet, amelyet A megmentett hűség címmel megjelent könyvnek szántak.
A megszólaltatottak között akad olyan, aki Korondon született, de a későbbiekben nem élt a községben, sokan azonban máig ide kötődnek, majdnem teljes életük és munkásságuk korondi gyökerű és ihletettségű. A kötet ötletgazdája nagy szerencsének tartja, hogy a tavaly novemberben elhunyt Páll Lajos is benne lehet ebben a kiadványban. A Székely Ferencnek adott interjú egyike a jeles költő, képzőművész legutolsó megszólalásainak. A Kolozsváron élő Király László költő például sóvidéki gyökerei és családi kapcsolatai révén került a huszonöt megszólaltatott közé. Kádár-Dombi Péter pedagógusként dolgozott a községben, de annyira „megfertőződött” a sok helybélinek kenyeret adó palával, hogy jelenleg székelykeresztúri otthonában is agyagszobrokat készít. Benczédi Ilona képzőművész édesapja, Benczédi Sándor révén köthető Korondhoz. A Marosvásárhelyen élő Bölöni Domokos tanárként töltött itt mintegy két évtizedet, Korondon lett íróvá. Van is egy igen megható vallomása, amelyből kiderül, hogy annak idején éppen Páll Lajos hatására választotta Korondot, és az ő hatására vált a sajátos sóvidéki világ érző tollú novellistájává. „Sok ez a huszonöt név. Széles merítés, amely azt jelzi, hogy értékesebbek vagyunk a látszatnál. És még ennél is többen vagyunk” – mondta Ambrus Lajos utalva arra, hogy nem sikerült mindenkit fellelniük és megszólaltatniuk, akit akartak.
Székely Ferenc nemcsak klaszszikus módon készítette az interjúkat, hanem az elektronikus csatornákat is használta. Így könnyebben utána tudott menni a riportalanyoknak, s azok nem tudtak elmenekülni, hiszen a kérdések ott sorakoztak postafiókjukban. Ennek a kitartásnak köszönhető, hogy a kötet körülbelül fél év alatt elkészülhetett. A Firtos Művelődési Egylet öszszegyűjtötte az emberekhez „illő” munkákat is, de az már egy következő könyvbe fog bekerülni. Nemsokára lesz ugyanis egy korondi irodalmi-képzőművészeti antológia is, és készül egy olyan dévédé, amelyen videokamera előtt vallanak magukról a korondi gyökerű alkotók és értelmiségiek.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár),

Vaskos tudástár a romániai sajtóról
Első alkalommal jelenik meg Romániában olyan kötet, amely a romániai újságírás történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig. Az Istoria jurnalismului din România în date. Enciclopedie cronologicǎ című könyv 1400 oldalon gyűjti egybe a román és kisebbségi lapokat, periodikákat, rádió- és tévéadásokat, újságírók, publicisták, szerkesztők rövid életrajzát. A könyv kolozsvári bemutatóján Kustán Magyari Attila járt.
Aki szereti a számokat, annak érdemes tudnia, hogy az 1400 oldalt számláló enciklopédián több tucat önkéntes dolgozott, nemcsak tapasztalt szakemberek, hanem egyetemi hallgatók is; mintegy 18 ezer kiadványt és közel 34 ezer sajtómunkást ismertetnek a könyvben. Az eredetileg háromezer oldalas munkát kurtítani kellett, és hosszas keresgélés után a Polirom kiadó vállalta a megjelentetését, a művelődési minisztérium anyagi támogatásával. Az enciklopédiát a román fővárosban már bemutatták, december első péntekén pedig a kolozsvári egyetemi könyvtárban, szakmabeliek és érdeklődők körében ismertették.
Kis sajtótörténelem Hét évvel ezelőtt, 2005 novemberében egy kolozsvári konferencián a romániai sajtó múltját, jelenét és jövőjét vitatták meg, s dr. Marian Petcu sajtótörténeti egyesület megalapítását javasolta. Ilie Rad professzor ismertetője szerint a magyar tagokat is számláló csoport a különféle feladatok mellett 2008-ban a jelen könyv kiadását is magára vállalta, így az elmúlt években összegyűlt az a csapat, amely a többé-kevésbé nyitott könyvtárakkal és levéltárakkal együttműködve időrendbe foglalta össze a romániai sajtó történetét az 1830-as évektől napjainkig. Constantin Cubleşan író, irodalomtörténész beszédében röviden ismertette a román újságírás kezdeteit. Ma már beszélhetünk ugyan professzionalitásról, a tizennyolcadik században azonban a román kultúra az európaihoz viszonyítva meglehetősen lassan fejlődött, az analfabéták aránya jelentős volt, így sajtótermékek megjelenéséről még nem lehetett szó. Igaz, hogy Ştefan cel Mare krónikásai is egyfajta előfutárai a mai médiának, de az első romániai lap – francia nyelven – 1790-ben jelent meg, a kultúrát igénylő és külföldön tanuló burzsoá fiatalok elvárásait kielégítendő. Román nyelven csak 1829-ben indult útjára a román újságírás, a Ion Heliade Rădulescu által vezetett, három évtizeden át működő Curierul Românescnek köszönhetően; az összefoglaló enciklopédia tehát ettől az évtől kezdve írta meg a történetét.
Monoki István hagyatéka
A bemutatón felszólaló Cseke Péter professzor Monoki István bibliográfust ismertette: a hatvanas évek elején elhunyt szakember negyven éven át a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője volt, a sajtótörténetet kutató munkássága a mai napig alapul szolgál, a jelen kiadványban szereplő adatokhoz is. Monoki az 1935-ben megjelent román–magyar és magyar időszaki sajtótermékek címjegyzékét összegezte, az 1919–1940 közötti romániai magyar időszaki sajtóról írt, de az 1944-ben félig kiszedett állapotban, a megjelenés előtt abbamaradt A magyar könyvtermelés Romániában : 1919–1940 című munkája két évtized önálló műveit csoportosította, és írói álnév-lexikont tartalmazott. Cseke Péter az enciklopédia hasznát hangsúlyozandó elmesélte, hogy diákjai számára minden alkalommal feltette a kérdést: a szülőhelyükön hány újság jelent meg, és előfordult, hogy Monoki könyve vezette rá őket arra, hogy kutassanak az adott területen. Fontos tehát, szögezte le, a romániai sajtótermékek és személyiségek ismertetése, hiszen a média mindig változásban van, a jövő sajtómunkásainak pedig szükségük lesz a történelmi áttekintésre.
Erős ellenszélben nehéz dolgozni Dr. Elena Abrudan és dr. Mircea Popa egyetemi professzorok rövid felszólalása után az enciklopédia szerkesztését koordináló Marian Petcu következett: kifejtette, hogy ilyen mű megvalósítására valóban szükség volt már, de hogyha még egyszer esélyt kapna rá, akkor nem vágna bele. Humorosan megjegyezte, ez egyébként az utolsó kommunista projekt Romániában, mert a munkához csatlakozó kétszáznegyven szakember és diák rengeteget dolgozott, teljesen ingyen.
Petcu azt is elmondta, hogy a munka során egy olyan Romániát fedezett fel, amiről korábban nem is tudott. Sajnálatos módon rossz tapasztalatokról is be kellett számolnia, azokról a könyvtárakról, amelyekről úgy gondolta, az elmúlt évtizedek alatt bőven volt alkalmuk a helyi sajtómegjelenések osztályozására, de nem éltek vele. A megkeresett intézmények fele nem kívánt részt venni a munkában, például a kolozsvári egyetemi könyvtár sem, amely otthont adott a jelen bemutatónak. Érdekes történetük van a visszautasításoknak, előfordult, hogy egy igazgatóváltással cserélődött az elutasítás beleegyezésre, de megtörtént az is, hogy az első igazgató igent mondott az ötletre, a csere utáni új funkcionárius nemet, az őt követő pedig ismét igent. Találkozott alkoholista igazgatókkal, vagy olyanokkal, akik más megközelítésben voltak teljesen alkalmatlanok a szerepre. Gyakran feladta volna a küzdelmet, mondta, de úgy gondolta, hogy ezt már nem teheti meg azokkal szemben sem, akikkel együtt dolgozik. Ami az átfogó munka megjelentetését illeti, nehézségeik adódtak, de végül a művelődési minisztérium támogatásával sikerült olyan kiadót találniuk, amely vállalja a monumentális mű publikálását, és előreláthatóan második kiadásra is lesz lehetőség.
Kevesen, lelkesen A könyv, mint arra már utaltunk, a romániai magyar újságírás ismertetésének is teret ad, többek között a német, zsidó, bolgár, orosz kisebbségek mellett. A kötetről két megye önkéntesét kérdeztem, Györffy Gábor egyetemi professzort, aki a Kolozs megyei sajtótörténetet állította össze, és Szonda Szabolcsot, a Kovászna megyei könyvtár igazgatóját. Ezelőtt másfél évvel dolgoztak a hatalmas ismeretanyag háromszéki részével, akkor nem is hitték volna, hogy végül sikerül kiadni a könyvet. Szonda Szabolcs elmondása szerint Demeter Lajos helytörténésszel közösen 1849-től 2009-ig gyűjtöttek össze adatokat, de a kiadványhoz csak a húszas évektől igényeltek információkat, így mintegy huszonöt sajtóterméket és természetesen számos újságírót, szerkesztőt ismertettek. Önmagában a háromszéki anyag is jelentős terjedelmű, a százoldalas gyűjteményben hosszabb-rövidebb életrajzok, a helyi újságírás történetének kronologikus leírása olvasható.
Györffy Gábor egyszemélyes lelkes csapatként dolgozott, a szerkesztők kérésére pedig csak az 1918 utáni időszaktól fogva gyűjtötte össze az információkat, így a helyi magyar sajtótörténelem tetemes része kimaradt, és az internetes portálokkal sem foglalkozott. Ennek ellenére természetesen gazdag újságírói aktivitásról lehet beszámolni, Györffy meglátása szerint érdemes volna egybegyűjteni a teljes megyei sajtótörténetet.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Elvtelen alkuk
A hátsó ajtón igyekszik visszasündörögni az RMDSZ a kormányba, miután a nagy bejárati kaput az orrára csapták, s immár a látszat őrzése is kevéssé fontos. Diadalmasan ünnepelnek minden államtitkári, igazgatói, tanácsnoki széket, de mintha a cél – az, hogy miért is lenne szükség ezekre a posztokra – ködbe veszne.
Már a nagy nehezen nyilvánosságra hozott, dicstelen paktum is (ha egyáltalán valóban az eredeti szöveget ismerhettük meg) megmutatta, nagyon olcsón adná (adja!) bőrét és a magyar közösség voksait a szövetség. A megállapodás rendkívül képlékeny, és valójában semmit nem tartalmaz. Szól ugyan arról, hogy „Románia közigazgatási átszervezése során figyelembe veszik a különböző régiók hagyományait kultúráját és történelmét”, hogy „a nemzeti kisebbségek kulturális jogainak rendezését szavatoló megfelelő törvénykezést” fogadnak el, illetve biztosítják „a magyar nemzetiségű állampolgárok arányos képviseletét a különböző állami intézményekben”, és előírja a „magyar oktatás kérdésének megoldását is a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen” – de szó szerint még a kisebbségi törvény sem szerepel benne, az önálló magyar egyetem továbbra is olyan távoli, elérhetetlen álom marad, mint a területi autonómia előfutáraként emlegetett székelyföldi fejlesztési régió. Lám, ezek már a tervekben sem kapnak helyet. A politikusi semmitmondás mögül kitetszik: a paktumból leginkább a magyar (kizárólag RMDSZ-es) hivatalnokok állásának biztosítása a cél, a többit oly formában fogalmazták meg, hogy abba bármi, sőt, bárminek az ellenkezője is beleférjen. Hiába azonban az idejekorán aláírt megállapodás, a Szociál-Liberális Szövetség várakozásokat meghaladó győzelme után visszatáncolt, és annak nacionalista oldala kiutálta az RMDSZ-t az alakulgató kormányból. Miniszteri széket nem voltak hajlandóak biztosítani a magyar képviseletnek, de lám, az „építő ellenzékiségből” is futja egy-két államtitkári tisztségre. Helyén maradhat például az oktatási tárcánál Király András, akinek az elmúlt két évben sokkal erősebb pozícióból (amikor ugye az RMDSZ jelentős súllyal rendelkezett a kormányban) sem sikerült elérnie annak a törvénybe is foglalt tantervnek a jóváhagyását, amely lehetővé teszi, hogy a magyar diákok alternatív módszerek szerint tanulják a román nyelvet. És ez csak egy a számtalan megoldatlan kérdés közül. Frunda György új funkcióján nem is illik meglepődnünk, ugyancsak sokat küzdött, hogy szétrobbantsa a korábbi RMDSZ–DLP koalíciót. Araszolgat tehát ismét az RMDSZ a hatalomba, ajánlkozik, dörgölőzik, s miközben jelenlegi, no meg korábbi vezetői arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy csak ily módon tudják megőrizni az eddig megszerzett jogokat, esetleg bővíteni is azokat, mit látunk: mintha ismét csak saját érdekeik kerülnének előtérbe. Az újabb politikai helyezkedés hasznát a kiválasztott személyek élvezik majd, árát pedig mi fizetjük, hisz a végtelenségig odázódnak a fontos célok. A holnapi túzokot ismét eladták egy mai verébért.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Romániában a legkisebb a minimálbér az EU-ban
Romániában a legkisebb a minimálbér ettől az évtől az Európai Unió tagállamai közül, mert Bulgáriában január elsejétől megemelték ezt az összeget. Így az uniós statisztikákban a két ország helyet cserélt: tavaly még Bulgária az utolsó, Románia az utolsó előtti helyen állt ezen a téren.
A szófiai kormány január elsejétől húsz lévával, 310 lévára (158, 42 euróra) emelte az országos minimálbért, ez pedig 0,37 százalékkal magasabb a romániai összegnél. Romániában jelenleg a minimálbér 700 lej, azaz 158,38 euró.
A múlt év július elsejei Eurostat-adatok szerint Romániában 157, Bulgáriában 148 euró volt a minimálbér.
A bukaresti szociálliberális kormány idén száz lejjel növelné az összeget, s ha sikerül megtennie ezt a lépést, akkor az ország újra megelőzheti ezen a téren a déli szomszédot. Az intézkedésre azonban a Nemzetközi Valutaalapnak is rá kell bólintania. A Ponta-kabinet távlati céljai szerint négy év alatt 1200 lejre emelkedne az országos minimálbér.
Bulgária egyébként a nyugdíjemelések üteme terén is megelőzte északi szomszédját: a szófiai kormány idén 9 százalékkal emelte a járulékokat, a Ponta-kabinet pedig csak 4 százalékkal. Emellett január elsejétől Bulgáriában csaknem tíz százalékkal csökkent a földgáz és 7 százalékkal a hőenergia ára.
Romániában a földgáz ára stagnál, ám a villamos energia ára idén, két lépésben, tíz százalékkal drágul.
Maszol.ro,

Székely Ervin: Gyászbeszéd helyett
Sergiu Nicolaescu filmrendező és politikus temetése fellebbentette a fátylat a román társadalom legalább két olyan dilemmájáról, amely 1990 óta megoldatlan. Az egyik: a közvélekedés és a média viszonyulása az 1989 előtti művészet meghatározó személyiségeihez, a másik: az ortodox egyház minden tekintetben túlhaladott, irracionális, dogmatikus gyakorlata, ami mögött nem annyira vallásos túlbuzgóságot, mint inkább a szekularizáció megkésettségét kell sejtenünk.
Első alkalommal két évvel ezelőtt, Adrian Păunescu költő, publicista és politikus halála után szembesülhettünk azzal, hogy az esemény jelentőségét a média – mindenekelőtt a hírtelevíziók – tudatosan túlbecsülték. A különböző csatornákból délelőtt és délután visszaemlékezések, életmű-interjúk folytak vég nélkül, hogy aztán este kamerák elé üljön a véleményformálók, megmondóemberek és egyéb filozopterek siserehada, akik komoly képpel – bár érthető megrendüléssel – emlékeztek meg az elhunyt kvalitásairól, aki ily módon megdicsőülve távozott az élők sorából, s foglalt helyet a halhatatlanok Parnasszusán.
Valami hasonló történt most Sergiu Nicolaescu halálakor is, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a tévéműsorok nézettségét még egy nehezen előrelátható botrány is fokozta.
Nem az én tisztem értékelni Păunescu vagy Nicolaescu művészi teljesítményeit, bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tekinthető a román kultúra élvonalbeli személyiségének. Ismertségüket, a másokéinál sokkal tágabb kibontakozási lehetőségeiket elsősorban annak köszönhették, hogy az 1989 előtti politikai hatalmi propagandával konvergens alkotások fűződnek a nevükhöz, mindketten élvezték a diktátor-pár erkölcsi és politikai támogatását.
Még közönségükről is a rendszer gondoskodott! Emlékszem, hogy az iskolásoknak – legalábbis Nagyszalontán, de gondolom, hogy másutt is – kötelező volt elmenni Păunescu delíriummal határos nacionalista kultúrshow-jára, a Dákok és a Mihály vajda című filmekre pedig még engem is elhajtottak a suliból (igaz, annak idején nem éreztem megalázónak a mérsékelt filmesztétikai élmény élvezeti kötelezettségét, sőt örültem, hogy ennek okán elblicceltük a történelemórát).
Ilyen előzmények ismeretében a kereskedelmi média kiemelt érdeklődését csakis azzal lehet magyarázni, hogy szakembereik ráéreztek: a Păunescu és a Nicolaescu brendek jól értékesíthetők a médiapiacon. Ez azt jelenti, hogy a '89 előtti éra sztárjai még haláluk esetén is nagyobb nézettséget hoznak a televíziós csatornák számára, mint az élő művészek, uram bocsá', celebek.
Mindezért pedig nem a média a hibás. A televíziós szakemberek csak reagálnak egy valós társadalmi igényre, s tükröznek egy helyzetet. Például azt, hogy a Palme d'Or díjas és legutóbb Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert Cristian Mungiu filmrendező népszerűségben elmarad az erősen nacionalista ihletettségű, heroizáló és túlpolitizált Mihály vajda című film alkotója mögött. Érzésem szerint a román társadalom jelentős része azért nyúl vissza a kommunista diktatúra erősen vitatható művészeinek kultuszához, mert a jelenlegi politikai elit részéről nem tapasztalja a kortárs művészek olyan megbecsülését, mint amilyenben Nicolae Ceauşescu részesítette Adrian Păunescut vagy Sergiu Nicolaescut. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a letűnt rezsim sztárjainak kultusza harmonikusan illeszkedik a kommunizmus iránti nosztalgia térhódításának közvélemény-kutatások által is jelzett folyamatába.
Sergiu Nicolaescu kívánsága, hogy földi maradványait elhamvasszák, kivívta az ortodox egyház és néhány tucat rendbontó teljesen irracionális haragját. Az ortodox egyház ugyanis – amely nem csekély állami támogatásban részesül – egyszerűen megvonja híveitől az egyházi temetési szertartást, ha azok a hamvasztás, nem pedig a temetés mellett döntenek. Ez annak bizonysága, hogy az ortodox egyház nem ismeri el az állam és az egyház különválasztását, mi több, nincs tekintettel az emberek egyéni jogaira, még azt a választást is megtagadja tőlük, hogy mi történjen a testükkel haláluk után.
A jelenség aligha független attól, hogy az ortodox egyházban mind a mai napig elmaradt az öntisztulás. Az egyház előző és jelenlegi pátriárkája sem kívánt szembenézni azzal, hogy soraiban a kommunista titkosszolgálat ügynökei, ördögűzők, nacionalista agitátorok, adócsalók és harácsolók is vannak.
Kérdés, hogy a román államnak lesz-e a jövőben valamilyen válasza az ortodox egyház arroganciájára, vagy továbbra is asszisztál állampolgárai megalázásához.
Maszol.ro,

Ők képviselik az RMDSZ-t a minisztériumokban
Az RMDSZ-nek nem sikerült kormányra kerülni, de a Szövetség néhány politikusa mégis helyet kap a minisztériumokban.
Victor Ponta miniszterelnök megtartotta Király András György tisztségét, így továbbra is az RMDSZ-es politikus töltheti be a PSD-s Remus Pricopie vezette tanügyminisztérium államtitkári funkcióját. A minisztériumban másik három RMDSZ-es politikus is helyet kapott, Szőcs Domokos főosztályvezető, Nagy Éva kabinet igazgató, Borsos Károly László pedig tanácsos lett.
Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkári rangú vezetőjévé vált.
Elsősorban kisebbségpolitikai és jogi kérdésekben lesz Victor Ponta segítségére Frunda György, akit személyes tanácsadójának nevezett ki a miniszterelnök. Frundának nem sikerült húszévnyi szenátorság után parlamenti mandátumot szereznie a decemberi választásokon, és emiatt többször is kritikus hangot ütött meg az RMDSZ-szel szemben.
Egyébként Frunda kinevezése abban az értelemben sem meglepő, hogy a korábbi jobbközép Boc- és Ungureanu-kormányok idején szenátorként folyamatosan szorgalmazta, hogy a RMDSZ rúgja fel a koalíciót, lépjen hatalomra az USL-vel, és közösen menesszék Traian Băsescu államfőt.
Olosz Szabolcs a közigazgatási és régiófejlesztési minisztérium tanácsosaként tevékenykedik a PSD-s Liviu Dragnea tárcavezető irányítása alatt.
Szabó Ilona főosztályvezető-helyettesi tisztséget kapott a Rovana Plumb által vezetett környezetvédelmi minisztérium erdészeti főigazgatóságán.
A statisztikai hivatal ideiglenes vezetésével az RMDSZ által támogatott Geréd Beatrix alelnököt bízta meg a miniszterelnök.
manna.ro/realitatea.net

Nemzet/köziség/fölöttiség a Korunk januári számában
Az utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésének szenteli januári számát a Korunk: a lapszám címe Nemzet/köziség/fölöttiség?” A szerzők a témához politológiai, gazdasági, irodalmi tanulmányokban, esszékben, jegyzetekben, versben és prózában szólnak, a folyóiratban egyaránt megtalálható a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió, Románia és Magyarország belső-külső problémái, Ady és Caragiale örökségének értelmezése.
A szerzőgárdát többek közt András Sándor, Balázs Imre József, Balázs Péter, Demény Péter, Gömöri György, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Kovalszki Péter, Lengyel László, Oplatka András, Pomogáts Béla, Vasile Puşcaş, Róna Péter, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szücs György, Zalán Tibor, Zelei Miklós képviseli. A képi megjelenítést Tettamanti Béla grafikái biztosítják. (közlemény)
Tranisndex.ro,

Az SZNT minden erdélyi magyar pártot és egyházat vár az autonómiatüntetésre
A Duna Tv székelyföldi stúdiójának vendége volt Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki először a Mircea Duşa kijelentésére reagált, miszerint lehet tüntetni, de nem az alkotmány első cikkelye ellen.
Izsák szerint a demokráciában nem lehet megmondani az embereknek, hogy mit gondoljanak, hogy mi ellen, vagy mi mellett tüntessenek, Duşa pedig nem érti az autonómia fogalmát, mert az nem jelenti Románia felosztását. Mi tüntetni fogunk Marosvásárhelyen az autonómiáért, jelentette ki az SZNT elnöke.
Izsák elmondta: a tüntetés szervezésében egyenrangú partner lehet, az Erdélyi Magyar Néppárt, akárcsak a Magyar Polgári Párt is, és várják az RMDSZ-t is, hogy részese legyen a szervezésnek, már kezdeményezték velük az erről szóló tanácskozást. Majd kijelentette, hogy az autonómia feltétele az, hogy befele béke, együttműködés és egység legyen, kifele pedig keménység és határozottság. Pontának tudni kell, hogy meddig mehetnek el, ha apáink 1968-ban a Ceaşescu rendszerben kimertek menni az utcára tüntetni, akkor ma már sokkal határozottabban, és céltudatosabban felléphetünk minden olyan törekvés ellen, amely Székelyföldet felosztaná, vagy egy nagyobb régióba olvasztaná.
Március tizedike a Székely Vértanúk Napja volt és lesz ezután is, a marosvásárhelyi románok pedig ezt meg kell tanulják, és már tanulják is, tavaly és tavalyelőtt is székely zászlókkal, Kossuth-nótákkal, a székely himnusz éneklésével kifejeztük Marosvásárhelyen, hogy autonómiát akarunk – jelentette ki Izsák.
Az SZNT elnöke ettől az erődemonstrációtól elsősorban a közösségen belüli kohézió erősödését várja, hogy érezze, erőt képvisel, na meg azt, hogy a hatalom megértse: nem tehet bármit a közösséggel. Duna Tv
Erdély.ma,

A Székelyföld régió nélkül nem lehet közigazgatási átszervezés
A Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna és Hargita megyei szervezetének vezetői felhívják Victor Ponta kormányfő figyelmét, hogy a Székelyföld „egységes, szent és sérthetetlen”, és csupán a Székelyföld régió megalakításával lehet megvalósítani az ország közigazgatási átszervezését.
Kulcsár Terza József és Salamon Zoltán, az MPP Kovászna, illetve Hargita megyei szervezetének elnökei közös sajtóközleményben ítélik el Victor Ponta kormányfő azon kijelentését, miszerint „nem tevődött fel a Hargita-Kovászna-Maros régió kérdése”.
A két megye MPP-s vezetői felhívják a kormányfő figyelmét, hogy a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) néhány évvel korábban szervezett egy népszavazást a Székelyföld autonómiáját illetően, és akkor 220 000 személy voksolt az önrendelkezésre, és ezt figyelembe kell venni.
Az MPP-vezetők ugyanakkor leszögezik: a magyar politikai és civilszervezetek egységes és közös akciója ráveheti a kormányt, hogy megértse, a Székelyföld „egységes, szent és sérthetetlen”.
Az MPP-vezetők egyúttal támogatásukról biztosították az SZNT által március 10-én, Marosvásárhelyen szervezendő autonómiatüntetést, amelyen az erdélyi magyar pártok, politikai és civilszervezetek azt fogják üzenni a bukaresti kormánynak, hogy csupán a Székelyföld területi egységének megtartása, a Székelyföld régió megalakítása révén lehet megvalósítani az ország közigazgatási átszervezését.
nyugatijelen.com
Erdély.ma,

Elhunyt Jáki Sándor Teodóz atya
Tegnap este, január 8-án este, 8:40 órakor elhunyt Jáki Sándor Teodóz atya. Nyugodjon békében! Teodóz atya a moldvai csángómagyarok hitéletének fő anyaországi istápolója volt. Temetése várhatóan jövő hét elején lesz, bizonyára Győrben, a rendház kriptájában. Jáki Sándor Teodóz 1929. május 12-én született Győrben, vagyis közel egy éve töltötte be 83. életévét. Hittudományi főiskolai tanulmányai után 1952-ben Pannonhalmán szentelték pappá. Zenetanári és karvezetői diplomásként szenvedélyesen gyűjtötte a magyar egyházi népénekeket, és így jutott el a magyarság legkeletibb csoportjához, a moldvai csángókhoz. Körülbelül 100 alkalommal járt Moldvában. 1993 óta vezeti a moldvai katolikus csángómagyarok számára évente egyszer engedélyezett magyar nyelvű szentmisét Kacsikán, a Nagyboldogasszony-napi búcsú alkalmával.
Jáki Sándor Teodóz a Domokos Pál Péter által a csángómagyarok érdekében alapított, budapesti Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület elnöke volt.
Lengyel Gyula és Szamosi Elemér írt egy rövid beszámolót az atya halála előtti állapotáról. Ezt olvashatják az alábbiakban, illetve Nyisztor Ilona rövid visszaemlékezését, amely a Csángó Rádióban hangzott el.
A győri kórház kézsebészeti osztályán szilveszter előtt a felsőkartörést megoperálták. Állapotának gyorsuló romlását okozó betegségén nem tudtak segíteni. Január 4-én pénteken vitték át a pannonhalmi főapátság területén lévő szeretetotthonba a 343.szobába. Mikor bementünk, aludt. Hófehér arca, csont-bőrre lefogyott karjai láttán megrendülve néztük, ahogy a nővér próbálta felkelteni. A szájába próbált teát csöpögtetni. Egy kis időre felébredt, hozzá intézett szavainkat pillantással nyugtázta, beszélni nem tudott. Nemsokára ismét elaludt.
A nővért megkértük, hogy a megadott címre értesítsenek, ha az atyával valami történik. Közben megérkezett Barsi Balázs ferences atya társával. Barsi atya megfogta a kezét és egy-két bevezető mondat után elkezdte mondani a Miatyánkot. A második mondatnál az atya kinyitotta a szemét, fokozatosan kezdett színesedni az arca és visszaszorította Barsi atya kezét. Szájmozgásán látszott, hogy megértve az ima szavait, válaszolni is akar. Közel hajolva sem nagyon értett semmit Barsi atya. Megköszönte Teodoz atyának a sok szépet és jót, amit Neki köszönhetünk. Elmondta, hogy sokan imádkoznak érte itthon és Csángóföldön is, mint a csángók apostoláért.
Távozásuk után mi is folytattuk az üdvözlést és mi is megköszöntünk Neki mindent kértük, hogy felgyógyulván találkozhassunk Vele. Megígértük, hogy a január 15-i taggyűlésen is reá gondolunk és addig is imádkozunk érte Isten segítségét kérve. Felsoroltuk, hogy milyen sokan imádkoznak érte Pusztinán, Déván és Budapesten is.
Néha még el is mosolyodott, vélhetően megismert bennünket. Kezünk visszaszorításával igyekezett visszaigazolni, hogy felfogta, amiket mondtunk. Szájmozgása ellenére odahajolva sem hallottunk szavakat. Nemsokára érkezett egy házaspár is, ekkor távoztunk a szobából. A felújított főapátsági templomban is kértük Isten segítségét, akaratának teljesülését.
2012. január 5.
csangoradio.ro
Erdély.ma,

Könyvbe zárt sírkert
Novembert írunk. Csendeset.
Az őszutó hűvöskék lehelete meglebbenti az Örök Házsongárd című díszkiadvány kitárulkozó lapjait, elringatja a papírra feszülő ódon tumbák képét, valamint a fotográfia hatalmával mozdulatlanságra kényszerített, mohába dermesztett Időt. Erdély legnagyobb sírkertjének, nyugalmas panteonjának suhanó évszázadai egyféle „révbe” jutottak itt, hiszen egy nyomtatványon valóban megállni látszik az illékony pillanat, ezért nem süpped tovább a kő, nem araszol a rozsda, nem pusztít, nem emészt feltartóztathatatlanul az emberi érzéketlenség és a gonosz szándék. Íme, a könyv, amelyben csak béke honol. És e béke megörökített pillanatai közepette megmutatkozik a rendeltetés tünékeny arca is, amely tán épp az efféle helyeken vehető ki legtisztábban: a porladó kövek domborzatának megpattanó erezetén, vagy a borostyán indák ölelésében félrebillent, korhadó fakereszten. Ez az örök Házsongárd – a távolba vesző Kolozsvár kihűlt szíve.
Sugallatos helynek tekinthető az ilyen. Úgy hiszem, egy művészlélek számára fokozottan is az. Ennek bizonyságaként pereg le szemeim előtt a témához kapcsolható nevezetes műalkotások egész sora, így Arnold Böcklin fűtött szimbolizmussal telített komor vászna, A holtak szigete, Szőnyi Istvántól a Zebegényi temetés, vagy Bosch, Bruegel, Dürer, éppenséggel Matthias Grünewald és Martin Schongauer apokaliptikus látomásainak katartikus hatású forgataga, ahogyan az élet-halál pillanatait fogalmazzák meg színeik, vonalaik szuggesztív erejével, fejet hajtva a végzet megmásíthatatlan hatalma előtt.
Viszont a Házsongárdhoz kapcsolhatón hasonló ihletésű művek látványát nemigen tudnám felidézni. Bár ez nem jelenti föltétlenül azt, hogy valahol mégis ne léteznének ilyenek. Ámde, épp eme bizonytalanság függvényében válik különösen jelentőségteljessé és már-már nélkülözhetetlenné egy megszállott fotográfus esztendőkön átívelő, akkurátus munkálkodása, hogy végül a vegyszerek erejével, netán digitális instrumentumokkal halhatatlanná tegye azt az emberi jelzésvilágot, amelyről meggyőződhettünk, hogy maga sem lehet halhatatlan. Itt, háromszázötven méterrel a tengerszint fölött, a földtől a lomb csúcsáig minden a zivataros történelem töményen fűszerezett levegőjével van mélyen átitatva, amihez olykor – magam is annyi éven át tapasztalhattam – az elmúlás fanyar, őszvégi aromája társul a hamvadó levelek szertefoszló füstjével és a pislákoló léleklámpások parányi gyertyafényeivel.
A fenti, személyes érzésekkel és a tárgyias valóság egymásba fonódó különös elegyével forgatom Gaal György professzor és Gránitz Miklós neves fotográfus mindmáig példa nélkülinek tekinthető, tudós hozzáértéssel napvilágra hozott kettős kötetét, amelyben szöveg és kép rezgéshullámain az évszázadok árnyalatai gazdagságával bontakozik ki e messze földön legendássá vált kegyhely históriája. S miután a belbecs górcső alá vétele másik recenzió tartalmát hivatott képviselni, hadd ejtsünk néhány szót a kötetpár arculata kapcsán a külcsínről is, mivelhogy bizton kijelenthetjük: nem mindennapi kiadvánnyal állunk szemben.
Egy könyv megjelenése már első pillantásra igen sokat sejtető lehet; ez alól az Örök Házsongárd című díszkiadvány sem kivétel. A kettős kötet mindkét címlapja már önmagában sugallatos jellegű: egy-egy remekbe szabott rokonakkord a porladó kő, az enyészet tompa koloritjának színhangjaival elbeszélve, amit díszesen koszorúz a címbetűk óarany nyomása; mindez harmonikusan olvad a borostyánzöldet felidéző tónusok lágy hátterébe. A kötet illusztrációs anyaga és a szövegrészek arányosan egyenlítik ki egymást, eszerint látványsorral gazdagon díszített képes albummal szembesülünk. És itt szólnunk kell arról, milyen kiválóan szolgálják a felvételek a művészfotó és a dokumentumfotó páros jellegét, hiszen kellő céltudatosság hiányában könnyen el lehet csúszni egyik vagy másik irányba, ami bizonyára a végső, nemes szándék kárára lett volna. A képek nagy erénye is ebben észlelhető, merthogy világosan egyesíti a kettősség jellemzőit, lemondva mindenfajta öncélúság nemkívánatos buktatójáról.
Egy sírkert képsorozaton történő megörökítése nem egyszerű feladat, hiszen a sokszínűség és a monotónia egymásnak ellentmondó kísértése azonos időben leselkedik a fotográfusra a zárszerkezet minden alkalommal történő elkattintásakor. Persze az avatott művészszem nem esik csapdába, merthogy tudja, minő értéket képviselnek a szerényen meghúzódó részletek is a „történelmies” díszlettér faragványokkal meghintett tárházában.
A némaság birodalmát megörökítő képek közt elmerülve, szemünk előtt egyedinek és korszakosnak nevezhető formajegyek váltogatják egymást; így üzen múlt a mának gránitban, mészkőben, homokkőben és kovácsoltvasban elbeszélve. S ahogy pörögnek a lapok, átérezzük: igencsak dicséretes a két kötet művészi összképének látványa. Hiszen aki járt az említett kegyhelyen, az tanúsíthatja, mennyire hitelesen adja vissza fotóművészünk az ősfák alatt meghúzódó világ sajátos hangulatú szellemiségét. És eme hatást még erősíti a téma szolgálatába állított felvételek színezettségének mértékletessége is. Merthogy, jó érzékkel, szerzőnk itt sem lő túl a célon, következetesen alkalmazza a környezetre oly jellemző bágyadt kolorit spektrumát, majd ezt is tovább finomítja a fekete-fehér expozíciók váratlanul fel-felbukkanó hatásaival. Így formálódik az összkép, tárulkozik fel századok meggyötört hagyatéka, a számtalan pusztuló közt is a még épen fellelhető. Külön említésre méltók a sírkert jellemző látványelemei közül a csapott tetejű „ereszes” kövek mohától fátyolozottan, vagy a méretes tumbák monolitjai, amelyeken a feliratok már-már felismerhetetlenségbe vesző betűi vívják talán utolsó csörtéjüket az enyészettel.
Noha a dombot betakaró sírkertet még a XVI. század vége táján alapították, kultuszának nagy korszaka voltaképpen a reformkor idejére tehető. E korból datálódnak többnyire az emlékoszlopok, kripták és mauzóleumok, amelyek közt helyet követel magának stílusában az empire, a neoromán, a klasszicizáló és természetesen az eklektika is. Jelentős szerephez jutott minden kiválasztott fotó, minden ötletes montázs, kompozíció, nemkülönben az oldalpárok visszafogott dialógusa, de a jól alkalmazott grafikai megoldások hangulatteremtő szerepe is tetten érhető. Ilyen eljárás az ábrák „áttűnetése”, amely visszatérő sikeres eszközévé válik a tervezésnek, hiszen szimbolikusan is sugallja a földi létből történő „átderengés” halkuló folyamatát. Mindez különféle tetszetős háttérvariációk kialakítására is fölöttébb alkalmas.
Azonban a két kötet, minden dicséret ellenére is felszínre hoz egypár olyan kérdést, amelyek nemcsak reájuk vonatkoznak, hanem tágabb értelemben is érintik a jelenkor formálódó könyvtípusának sajátos vonatkozásait. Elsőként említhetnénk a nagy múltú gyakorlatra, a klasszikus hagyományokra épülő „higgadt kiegyensúlyozottság” kiváltását a „mindent megmutatni akarás” elsöprő jelenségével. Ez a módszer a képi túlhalmozottság érzetéhez vezet, miközben a szem befogadóképességét is rendre próbára teszi. Voltaképpen ebben áll a számítógépes szövegszerkesztés felvirágzásának legsajnálatosabb velejárója. Csaknem minden négyzetcentimétert kitölt a tartalom és forma, nincs lélegzetvételnyi szabad hely, nemigen kínálkozik lehetőség olvasás során a megpihenésre. Mintha egy olyan zeneművel vagy drámával szembesülnénk, amelyből hiányzana a szerkesztés egyik leghatásosabb kulcseleme: a szünet. De egyre gyakoribb szokás – miként az a szóban forgó kötetek esetében is fennáll – a margók jelentéktelenné szűkítése a túl széles hasábok által, ami a sorközök indokolatlan ritkításával párosulva a szövegtest lazaságát vonja maga után. Pedig a betűtér határozott, tömör foltjainak és az azt arányosan körbeölelő fehér széleknek az oldal elsőrendű meghatározó formaelemévé kellene válniuk, pontosan amiatt, mert könyvről beszélünk. Ennek mellőzése reklámlapokra emlékeztető hatást képes kelteni, ami általában gyöngíti a kiadvány harmonikus egyensúlyát.
De tegyünk említést arról is, hogy az oldalak aljára mélyen lecsúszott képaláírások szövege gyakran olvashatatlan (I. köt. 196., II. köt. 139. old.), ez a mozgalmas háttérre nyomtatott versek esetében is többször előfordul (I. köt. 176. old.), és a hajtásba komponált kép is csorbát szenved (II. köt. 211. old.). Azok után pedig, hogy a szerkesztők idegen nyelvű „ismertető szöveggel” is meglepték az olvasót, indokolt lett volna az ilyen oldalakat következetesen színezett tónusú alapra nyomtatni a könnyebb tájékozódás kedvéért. Ez esetlegesen történik meg, bizonytalanságot teremtve.
Befejezésül megemlíteném: a második kötet 293. oldalán, a szövegjelzés fölött, tévesen, nem id. Cseh Gusztáv arcképe látható. Guszti bácsi szeretetre méltó, visszafogott személyére tisztán emlékszem, hiszen éveken át megbecsült tanárom volt a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, ahol könyvtervezést (!) és betűművészetet oktatott. A szép kiadványok iránti igényem és szeretetem megnyilatkozásai is voltaképpen az Ő szellemi testamentumából hagyományozódtak rám. Igyekeztem a tőle tanultakat kegyelettel megőrizni. Arcképének emlékével együtt.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
ÁRKOSSY ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),

Házsongárd kővirágai
Egy tágasra szakasztott temetőhely
Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)
Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat.
Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz:
„A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”?
Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező.
Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989.
Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert.
Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben:
„Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.”
A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.”
Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket.
Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki.
S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem.
Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa.
Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra.
Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.)
Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is.
Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején.
A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős.
Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv.
De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal.
Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak?
Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz.
Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György).
Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében.
„Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban.
Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban.
Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok.
Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
* Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár),

A Securitate egy volt kémelhárítója kerül az EP- be
A Securitate – az egykori kommunista titkosszolgálat – egy volt tisztje kerül Romániából az Európai Parlamentbe – közölte keddi számában a România Libera című napilap.
Dan Zamfirescu a Nagy Románia Párt (PRM) jelöltjeként kap mandátumot, miután a párt listáján 2009-ben EP-képviselővé lett Gigi Becali futballmecénást decemberben a román parlament képviselőjévé választották, és lemondott európai parlamenti mandátumáról.
Zamfirescuról, aki 1980-tól 1990-ig a Securitate, majd 1990- től 2002-es nyugdíjazásáig a Román Hírszerző Szolgálat tisztje volt, a román átvilágítási intézet 2007-ben megállapította, hogy a rendszerváltás előtt "politikai rendőrségi tevékenységet" folytatott – írta a bukaresti lap.
"Én a Securitate tisztje voltam, nem besúgó. A kötelességemet teljesítettem, és azt teszem halálomig: szükség esetén kész vagyok fegyverrel a kezemben meghalni a hazáért. Büszke vagyok arra, hogy a román kémelhárítás tisztje voltam" – idézte a România Libera Zamfirescut.
Corneliu Vadim Tudor EP-képviselő, a PRM elnöke hivatalos átiratban értesítette a román állandó választási hatóságot arról, hogy a párt pótlistájáról Zamfirescut küldik Becali helyett Brüsszelbe. A România Libera úgy tudja, a párt európai parlamenti listáján egy másik jelöltet illetett volna a mandátum, de Vadim Tudor szerint azért ugrották át az illetőt, mert már nem tagja a PRM-nek, nem fizette rendesen a tagdíjat, és már három éve nem látták a pártszékházban.
A pásztorból lett milliárdos üzletember Gigi Becalit, a bukaresti Steaua futballklub tulajdonosát annak ellenére választották meg 2009-ban Nagy Románia párti EP-képviselőnek, hogy a választási kampány jelentős részét – egy önbíráskodás gyanúja miatt elrendelt – előzetes letartóztatásban töltötte. Az idegengyűlölő kijelentései miatt több ízben megbírságolt Becalit decemberben a Nemzeti Liberális Párt színeiben választották parlamenti képviselővé Bukarestben.
Népújság (Marosvásárhely),

Dr. Kelemen Atilla: Tiszta vizet öntünk a pohárba
Beszélgetés a marosvásárhelyi szervezet megszüntetésének okairól
Két nappal ezelőtt az RMDSZ Maros megyei ügyvezető elnöksége nyilatkozatot adott ki, amely szerint azonnali hatállyal megszünteti a marosvásárhelyi RMDSZ döntéshozó és végrehajtó testületeit, és felmenti tisztségéből az elnökét. Dr. Kelemen Atillát, az RMDSZ megyei elnökét és Brassai Zsombor szervezési alelnököt kérdeztük az ügy hátteréről és részleteiről.
– Mi történt pontosan?
Kelemen Atilla: – A megyei ügyvezető elnökség úgy döntött, hogy újraindítja azt a megállított folyamatot, amely tulajdonképpen a választások idejére függesztett fel. Az erről az átszervezésről szóló határozatot, illetve, hogy mi indokolta ezt az átszervezést, tulajdonképpen még a nyári választások után meghozta az ügyvezető elnökség, illetve a Megyei Állandó Tanács és az SZKT is jóváhagyta. Mi ezt felfüggesztettük, hogy az őszi választásokon ne legyen nagy felfordulás. Egyesek szerint rossz döntés volt, mások szerint jó. Mi nem tettünk semmi egyebet, mint azt, hogy most újra beindítottuk a folyamatot. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy egy nagyon rossz döntés volt az a levél, amely tulajdonképpen megint "kivágta a biztosítékot". Politikailag elhibázott döntésnek tartom, amellett pedig a valóságtartalma sem helyénvaló. Nem Markó Bélával kell hadakozni, aki úgy teljesített, ahogy teljesített a választásokon, hanem le kell vonnunk bizonyos konzekvenciákat, és a politikában nem árt, ha néha önkritikát is tudnak gyakorolni az emberek.
– Az a nyílt levél váltotta ki a reakciót? Ha nem látott volna napvilágot, mi történt volna?
Kelemen Atilla: – A mi nyilatkozatunkban az van, hogy a Markó Bélához címzett levél felesleges volt, mert Markó Béla egy alapos analízis után mondta azt, amit mondott, és a véleménye szerintem helyes volt.
– Az aláírók szerint egy országos elemzés eredményei nyomán a marosvásárhelyi szervezet jó eredményeket hozott, jól mozgósított mind a helyhatósági, mind a parlamenti választásokon, jobban, mint a megye. Ezért indokolatlannak és igazságtalannak tartják ezt a döntést.
Brassai Zsombor: – A nyilatkozattevők egy olyan kerekasztal-beszélgetésen elhangzott mondatra hivatkoznak, amely országos szinten elemezte a decemberi választásokat. Kiss Tamás kétféle megközelítésben értékelte az eredményeket, és ebből a kontextusból ragadtak ki egy mondatot, és próbálták igazolni azt, ami tulajdonképpen olyan tényeken alapszik, hogy nehéz vitatni. Mert azt, hogy öt hónap alatt a helyhatósági választásoktól a parlamenti választásokig hova tűnt el hatezer RMDSZ-szavazat Marosvásárhelyen, nehéz megmagyarázni. Mint ahogy azt is, hogy a 2008-as és 2012-es parlamenti választások között megyeszinten eltűnt 9 ezer szavazat, de ebből hatezer Marosvásárhelyen. Nagyon nehéz azt is megmagyarázni, hogy 2004 és 2012 között Marosvásárhelyen hogyan tűnt el 13.500 RMDSZ-szavazat. Egyértelmű, hogy ezek a választási adatok azt jelzik, hogy vannak gondok a vásárhelyi szervezetben, és Markó Béla tulajdonképpen ezekről beszélt. És ez teszi időszerűvé az átszervezést. Itt egy új szervezeti struktúrát kell felállítani, amely képes mozgósítani a mintegy 70 ezer marosvásárhelyi magyart, amely képes megfogalmazni az RMDSZ társadalmi küldetését a megyeszékhelyen, amely képes egy olyan programot megalkotni, amelynek mentén érvényesíteni lehet Marosvásárhelyen is az RMDSZ politikai célkitűzéseit.
– Meglehetősen hányatott sorsa volt azért ennek a marosvásárhelyi szervezetnek, hol megszüntették, hol újraalakították, most megint megszűnt. Olyan, mint az "itt a vásárhelyi szervezet, hol a vásárhelyi szervezet".
Kelemen Atilla: – Ez nem éppen "itt a városi szervezet, hol a városi szervezet". Valamikor 17 évvel ezelőtt szűnt meg először, aztán egy darabig nem volt, és aztán én voltam az, aki megígértem, hogy lesz, és amióta én vezetem ezt a szervezetet – ennek már tizennégy éve –, töretlenül ment.
– Tizenhét évvel ezelőtt miért szüntették meg?
Kelemen Atilla: – Akkor én nem voltam benne a döntésben, nem tudom, miért történt. De most meg kellett tenni ezt a lépést, bár nagyon sok embert becsülök ebben a szervezetben, nagyon sok emberrel megpróbáltam beszélni. Negatívan érintett, mert ezt a szervezetet megpróbáltam mindig megvédeni, még akkor is, ha voltak nézetkülönbségek közöttünk, megpróbáltam egy olyan utat találni, ahol az ellentéteket megpróbáltam mindig úgy kordában tartani, hogy ne legyen ebből nagyobb gond. Az sem titok, hogy nem mindig örültem bizonyos választásoknak, de ettől függetlenül azt mondtam, hogy a koabitálás ilyen esetben szükséges. Sajnos, itt többször történt olyan próbálkozás, hogy engem kijátszva megpróbáltak ilyen-olyan dolgokat lenyomni a tagság torkán. Ez engem eléggé elkeserít. Mi a helyzet ezzel a levéllel? A marosvásárhelyi szervezet szerves része a megyei szervezetnek. Az eredmények tükrében mindenfélére lehet hivatkozni. A szövegolvasatok és a szövegmagyarázatok mindig olyanok, hogy mindenki azt olvassa ki belőle, ami neki tetszik vagy megpróbálja a számára pozitív dolgot kiemelni. Azt viszont tényleg nehéz megmagyarázni, hogy az eltűnt kilencezer szavazatból Markó Béla körzetében ezerrel volt kevesebb szavazat a szenátori listára, és Marosvásárhelyen hatezerrel! Ez azt jelenti, hogy ez a szervezet valamit nem jól csinált. Úgy gondolom, hogy ha lett volna valami ilyen indíttatás, hogy a Markó Béla – szerintem helyes – helyzetelemzésére mindenképpen válaszolni akart volna valaki, azt hiszem, az kellett volna legyen az első dolog, hogy a megyei szervezettel is megbeszéljék ezt. És meghallgatják ők is az esetleges ellenérveket. Véleményem szerint most, amikor az egész megye tisztújítás előtt áll, s ezt márciusig be kell fejezni, akkor nem üzengetünk egymásnak a sajtóban, nem manipuláljuk a közvéleményt, hanem megpróbálunk közös nevezőre jutni. Én még aznap is jártam a városi szervezetnél, amikor ők leadták ezt a szöveget a sajtónak, és senki nem szólt nekem, hanem mindenki félrenézett. Gyanús is volt nekem, hogy mindenki az asztal alá nézett, ahelyett hogy a szemembe nézett volna. Pedig mikor bementem és boldog új évet kívántam mindenkinek, megkérdeztem, mi újság, nem azt mondták, hogy van egy probléma, és valahogy ezt próbáljuk meg kezelni. Ezt úgy is vehetjük, hogy az én kudarcom, hogy ennyire nem bíztak meg bennem. Most tehát tovább megy az a folyamat, amit júliusban eldöntöttek országosan és helyileg, és tiszta vizet öntünk a pohárba.
– Mi a következő lépés?
Brassai Zsombor: – Az újraszervezéssel megbízott bizottság tagja továbbra is az az öt tisztségviselő, akit a tavaly nyáron megneveztek: Benedek István, a városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője, Kelemen Márton, a megyei tanács frakcióvezetője, Peti András frakcióvezető- helyettes, Csép Andrea, a MIÉRT elnöke, és jómagam mint szervezési alelnök. Nekünk most az a célunk, hogy március 31-ig, a megyei tisztújító közgyűlésig a marosvásárhelyi átszervezés olyan szintre jusson, mikor érdemben képviselő testületet tud a megyei közgyűlésbe delegálni. Természetesen az átszervezés egy hosszabb folyamat, mert újra kell szervezni azt a hálózatot, amely össze tudja fogni Marosvásárhelyt, tisztázza a tagsági viszonyokat. Addig is azon dolgozunk, hogy legyen Marosvásárhelynek egy hiteles közéleti képviselete, legyen az RMDSZ-nek egy megfelelő politikai testülete, amely befolyásolni tudja a helyi politikai döntéseket, illetve képviselni tudja a magyar érdekeket.
Kelemen Atilla: – Természetesen az átszervezésben mindenkinek helye lehet, régieknek és újaknak. De mindenféleképpen meg kell újítani ezt a szervezetet ahhoz, hogy el tudja látni azt a közösségi feladatát, amiért egy ilyen szervezet létre szokott jönni.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Bemutatóra készülnek a Levél utcában
Idén lesz felvételi a bábszínész szakra
Két óriásbábu és nyolc tehetséges fiatal egymásra találásának lehet szem- és fültanúja az elkövetkezőkben a Levél utcai bábstúdió publikuma. A Ha én felnőtt volnék… című előadást várhatóan februárban mutatja be a Művészeti Egyetem hat magiszteri és két alapképzésben részt vevő báb szakos diákja. Erről, illetve a marosvásárhelyi bábszínészképzésről – melyre idén újra hirdetnek felvételit – Kozsik Ildikó osztályvezető tanárral, a soron következő produkció rendezőjével beszélgettünk.
– Mi az előadás koncepciója?
– A Ha én felnőtt volnék… a másodéves magiszteri hallgatók vizsgaanyagából készült. A szakmai feladat egy óriásbábu elkészítése és mozgatása volt megadott szövegrészekre, melyeket Janikovszky Éva alkotásaiból, illetve svéd versekből válogattam össze. Nagyon látványosnak találtuk a produkciót, emellett tudatában vagyunk annak, hogy ez a típusú élmény eléggé hiányzik a színházi palettából, ezért döntöttünk úgy, hogy nyilvános előadást készítünk belőle. A magiszteri képzés minden diákja – Gáll Ágnes, Gnadig Kornélia, Hanyecz Róbert, Lukács Szilárd, Szabó Dániel, Szőke Kavinszki András – játszik benne, és az alapképzésről is "köl-csönkértünk" két diákot, Albert Zsuzsát és Szilvai Balázst.
– Milyen korosztályhoz szól a produkció?
– Bármilyen életkorú gyereket megszólít, hiszen az előadás szövege arról szól, hogy mit gondolnak a gyermekek a felnőttek világáról, illetve mit tennének, ha ők maguk nagyok lennének. De a középiskolás és a felnőtt közönség is megtalálhat benne egy saját olvasatot.
– Milyen további előadásokkal várják a közönséget a Levél utcába?
– A tavalyi évadban bemutatott Szerelem, születés, halál nonverbális előadás ebben az évadban is műsoron marad. A Minden egér szereti a sajtot című gyerekelőadást pedig már ebben a hónapban újrajátsszák a magiszteri képzés diákjai.
– Nyáron újra lehet jelentkezni a bábszínész szakra, alapképzésre. Amikor utoljára hirdettek felvételit, még nem készült el a bábstúdió. A modern, jól felszerelt épület egyértelműen vonzóbbá teszi ezt a képzést a pályaválasztók számára.
– Ez így van. A bábstúdió saját előadóteremmel, műhelyekkel, osztálytermekkel rendelkezik, nagyon jó körülményeket biztosít a szakma elsajátítására, illetve a megmutatkozásra. Mindenképpen azt szeretnénk, hogy olyan fiatalok kerüljenek ide, akik magiszteri, illetve akár doktori szinten is el tudják sajátítani ezt a művészeti ágazatot. Ezúttal is hét ingyenes és öt költségtérítéses helyet hirdetünk meg. Ami a felvételi vizsga követelményrendszerét illeti, a színész szakon kért vers-, próza-, monológimprovizáció mellett egy bábimprovizációs próba is lesz. Áprilisban ingyenes felkészítőket indítunk az érdeklődők számára, ezeken az alkalmakon már odafigyelünk arra, hogyan képes a jelentkező anyagban, tárgyban gondolkozni.
– Mit tudhatunk a legutóbb végzett évfolyamról?
– A volt osztályom 2011-ben ballagott, közülük az egyik diák Temesváron játszik, egy másik Sepsiszentgyörgyre szerződött. Volt egy hallgató, aki a nyáron Unima-ösztöndíjjal Charleville-ben gazdagíthatta szakmai tapasztalatait. Hazatérése után megosztotta velem élményeit. Akkor mondta el, hogy míg diákként mindig úgy érezte, ez a művészeti ág kevésbé megbecsült nálunk, mint a színművészet, a híres bábképzési központban megdöbbenten látta, hogy az itt kapott ismeretek világszinten érvényesek, egyetlen anyag kivételével mindennel találkozott már az egyetemen. Ez számunkra is fontos tanulság. Fontos, hogy a diákok ne érezzék azt, hogy a bábszínészet kevesebb a színészetnél, csak azért, mert kevésbé van jelen a köztudatban. Ha mindannyian hiszünk ennek a művészeti ágnak a létjogosultságában, akkor ez előbb-utóbb megmutatkozik. Mindenesetre még sok a tennivaló annak érdekében, hogy a bábművészet méltó helyére kerüljön.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely),

Nemzet(köziség)ről a Korunkban
Az utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésének szenteli idei első lapszámát a kolozsvári Korunk folyóirat: Nemzet/köziség/fölöttiség? – ez az alcím olvasható a borítón, kérdőjellel érzékeltetve a három, egymással összefüggő és egymással szembeállítható fogalom kapcsolatának bonyolultságát.
Politológiai, gazdasági, irodalmi tanulmányokban, esszékben, jegyzetekben, versben és prózában szólnak hozzá a szerzők a témához. Egyaránt megtalálja itt az olvasó a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió, Románia és Magyarország külső-belső problémáit, valamint Ady és Caragiale örökségének értelmezését. A lapszám szerzőgárdáját többek közt András Sándor, Balázs Imre József, Balázs Péter, Demény Péter, Gömöri György, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Kovalszki Péter, Lengyel László, Oplatka András, Pomogáts Béla, Vasile Puşcaş, Róna Péter, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szücs György, Zalán Tibor és Zelei Miklós alkotja. A januári Korunk folyóiratot Tettamanti Béla grafikáival illusztrálták.
Krónika (Kolozsvár),

Székelyföldön bírsággal fenyegetik a magyar zászlót kifüggesztő polgármesteri hivatalokat
Több mint ezer euróval büntethetik azokat a székelyföldi polgármesteri hivatalokat, amelyek törvénytelenül függesztik ki a magyar zászlót - derült ki Hargita megye prefektusának körleveléből. Jean-Adrian Andrei prefektus szerdán levelet intézett a Hargita megyei polgármesteri hivatalhoz, amelyben arra figyelmeztette az elöljárókat, hogy 2 500 lej és ötezer lej bírságot szabhatnak ki a hivatalukra, ha törvénytelenül függesztik ki más államok zászlóit.
A prefektus leszögezte: más államok lobogóját csak a törvényben megszabott feltételek mellett tűzhetik ki, így a magyart is csak a románnal együtt lehet kihelyezni, hivatalos látogatás alkalmával vagy amikor nemzetközi konferenciát szerveznek a településen. Hozzátette, a magyar zászlót nem lehet állandó jelleggel kitűzni.
A prefektus a Mediafax hírügynökségnek elmondta, hogy a Hargita megyei polgármesteri hivatalok és közintézmények épületén Románia zászlaján kívül más lobogók is ki vannak függesztve, így a magyar zászló is, ennek ellenére 2002 óta nem róttak ki bírságot a hatóságok. Székelyföldön a székely zászló használata is jogi vita tárgyát képezi az önkormányzatok és a kormánymegbízott szerepét betöltő prefektusi hivatalok között.
A prefektus közölte, hogy az általa vezetett hivatal a legrövidebb időn belül ellenőrzéseket végez, és megbírságolja a kihágást elkövető önkormányzatokat.
Krónika (Kolozsvár),

Szegénység fenyegeti a lakosság felét
Románia lakosságának 40,3 százalékát fenyegeti a szegénység és a társadalmi kirekesztés, a legveszélyeztetettebbek pedig a 17 év alatti fiatalok – mutatott rá az Európai Bizottság (EB) kedden közzétett jelentése.
Jó hír azonban, hogy a szegénység és a kirekesztés veszélyének való kitettség aránya 2007. óta folyamatosan csökkent, akkor ugyanis még az állampolgárok 46 százalékának volt bizonytalan a helyzete. Az EB jelentése szerint ugyanakkor 2012-ben a 17 év alattiak 49 százaléka tartozott a leginkább veszélyeztetett kategóriába, ez pedig növekedést jelent a megelőző évhez képest. A 18 és 64 év közötti polgárok 39 százaléka, míg a 65 év fölöttiek 35 százaléka van ebben a helyzetben, az ő arányuk az elmúlt hat évben csökkent.
A bizottság elemzéséből az is kiderült, hogy lényeges eltérések vannak az Európai Unió egyes tagországaiban. Csehországban, Hollandiában vagy Svédországban például az állampolgároknak alig 15 százalékát fenyegeti a szegénység, illetve a társadalmi kirekesztés, míg Bulgária esetében a lakosság 50 százaléka veszélyeztetett. Több országban az egy főre eső jövedelem is csökkent 2008. és 2011. között: például Lettországban 16, Írországban és Görögországban 13, míg Romániában 5 százalékkal. Társadalmi kategóriák szerint a legbizonytalanabb helyzetben a munkanélküliek, az egyedülálló szülök és az EU-n kívüli országokból érkező emigránsok vannak.
Az Európai Bizottság a munkaerőpiacot is vizsgálta, és megállapította, hogy Romániában a munkavállalóknak alig 10 százaléka dolgozik olyan munkakörben, amely egyezik végzettségével, szakképesítésével. Az ország – Csehország és Szlovénia mellett – ebből a szempontból utolsó helyen áll az EU-n belül, hiszen Franciaországban az alkalmazottak 32, Írországban 30, Belgiumban pedig 29 százalékuk végez képesítésükkel megegyező tevékenységet. A romániai munkavállalók 9 százaléka ugyanakkor túlképzett munkaköréhez képest, ez az arány Görögországban 26, Litvániában 23, Portugáliában pedig 21 százalék.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár),

35 éves függések a MAMŰ módszerével
Péntek délután 17.00 órától a Bernády Házban, majd a Kultúrpalota UAP Galériájában nyitják meg a MAMŰ (Maszülető Művek, egykor Marosvásárhelyi Műhely) nevet viselő művészeti csoportosulás 35 éves évfordulójának kiállítását. A február elejéig látható tárlat egy három állomást felölelő vándorkiállítás első állomása, a későbbiekben Sepsiszentgyörgyön és Veszprémben is láthatják az alkotásokat a művészetkedvelők. A lázas készülődés közben a kiállítás kurátorát, Fándly Edit művészettörténészt kérdeztük a MAMŰ céljairól, a kiállítandó művekről és nem utolsó sorban a kiállítás címéről is.
– Mit érdemes tudni a MAMŰ-ről?
– A MAMŰ ’78-tól ’83/84-ig Marosvásárhelyi Műhely néven működött ebben a városban, művészeti csoportosulásként. Szándékosan nem használom a „csoport” kifejezést, hiszen nem feltétlenül egy koherens művészeti csoport volt, manifesztumot nem, inkább keretprogramokat dolgoztak ki a tevékenységükre vonatkozóan. A kiállításon sokan részt vesznek, azok közül, akik ott voltak a történet kezdeténél, például Elekes Károly, Nagy Árpád Pika, Diénes Attila, Borgó, Garda Aladár, Bodor Anikó, Szabó Zoltán (Júdóka), Kuti Dénes, Szigeti Pálma, Gyarmathy János, Kacsó István, Varga-Welther Júlia. A 80-as években Magyarországra emigrálók, 91-ben kulturális egyesületként jegyezték be a MAMŰ-t (MAMŰ Társaság Kulturális Egyesület). Fontos, hogy az újraalapításkor sok magyarországi képzőművész is csatlakozott a társasághoz. Egyébként ez a nyitott, befogadó attitűd jellemzi ma is a MAMŰ-t. Magyarországi, Erdélyből áttelepült, vagy ma is itt élő művészek, sőt akár Nyugat Európában élő magyar vagy más nemzetiségű tagjai vannak. Tehát egy összetételében rendkívül szerteágazó Társaságról van szó.
– Milyen képzőművészeti tevékenységek köthetőek manapság a MAMŰ nevéhez?
– Nagyon sokféle, hiszen inkább egyfajta szellemi közegről beszélhetünk a MAMŰ esetében. Persze a Társaságon belül voltak és vannak együttműködések, együtt dolgozó művészek, csoportok. Ilyen volt például a Pantenon vagy jelenleg a Block Csoport. Ugyanakkor elég differenciált, hogy milyen művészeti ágakban, milyen művészeti praxisokban alkotnak a MAMŰ tagjai. Az is lényeges, hogy nem csak képzőművészek, hanem például művészettörténészek, tehát elméleti szakemberek, kritikusok is tagjai a társaságnak. Tiszteletbeli tagjai is vannak, illetve úgynevezett zenei szekciója is van az Egyesületnek. Tehát valóban eléggé szerteágazó, hagyományos képzőművészeti műfajokban és az új média területén alkotók is egyaránt jelen vannak.
– A MAMŰ jelenleg 178 taggal rendelkezik, és ha jól tudom, nemrégiben volt felvétel a Társaságba. Milyen korosztályról beszélhetünk? Mennyire igyekszik bővülni a MAMŰ?
– Igen, jól tudod, 2012 novemberében volt tagfelvétel. Az idősebb korosztálytól az egészen fiatal művészekig, minden korosztály képviselve van. Ha jól tudom, a legfiatalabb tag például 22 éves. A tagfelvétel amúgy nem egy expanziós tevékenység, a MAMŰ nem feltétlenül akar bővülni. Inkább az a célja, hogy megmaradjon a befogadó jellege, valamint a különböző párbeszédekre épülő szellemisége, ahol ugyanolyan fontos a kapcsolat a társművészetekkel, mint a határon túli területeken élő képzőművészekkel, illetve a nemzetközi művészeti párbeszédek kialakítása.
– Meg lehet határozni ezt az igyekezetet a MAMŰ konkrét céljaként?
– Többek között igen. Támogatni akarja a művészeti praxisok sokszínűségét, amely igyekszik a társművészetek felé is nyitott platform lenni. Például legutóbb kortárs táncosokkal dolgozott együtt a MAMŰ.
– A mostani kiállítást az egykori Marosvásárhelyi Műhely megalakulásának 35. évfordulójára szervezitek. Mire számíthatunk, mit láthatunk, ha ellátogatunk a tárlatra?
– A kiállításon 69 képzőművész munkáit láthatják az érdeklődők, így változatos anyaggal találkozhatnak. Egy olyan reprezentatív keresztmetszet lesz látható, amely nem fedi le ugyan teljesen a MAMŰ tagjainak művészeti tevékenységét, de jól érzékelteti a különböző alkotói attitűdöket. A festmények, grafikák, plasztikák mellett, video-munkák, intermediális alkotások és installációk is láthatóak lesznek. Az érdeklődők találkozhatnak marosvásárhelyi művészek munkáival is. Többek között Mana Bucur installációjával, illetve ott lesz Nagy Dalma egyedi technikával készített papír munkája. Rajtuk kívül például Szabó Zoltán (Judóka), valamint a Szovátán élő Kuti Dénes és Gyarmathy János munkáival is találkozhatnak az odalátogatók.
– A kiállítás az Idő-függések címet viseli, gondolom a 35 éves jubileum okán. Mégis, miért épp ez a cím?
– A cím maga is az elmúlt 35 évből táplálkozik. Az évforduló kapcsán történő emlékezést, a jelent is elemző és a jövőbe is előretekintő karakterre utal. Ez a hármasság hozza létre az idő-függéseket, elgondolkodtat, hogyan is épülnek egymásra, hogyan függ egymástól a múlt, a jelen és a jövő, illetve, hogy mi hogyan függünk az időtől. Érdekes a kiállítás anyagának felépítésében, hogy vannak olyan alkotások, amelyek csak az időfonal mentén bonthatóak fel, de vannak olyanok is, amelyek csak a függés és ennek szinonimáival – a kapcsolatok, a párhuzamosságok, az össze fonodások és egymásra épülések – felől közelítődnek meg, erre reflektálnak.
Máthé Kincső
vasarhely.ro,

Román tábla után magyar emlékjel Erdőszentgyörgyön
Egy év alatt két emlékjelet állított Erdőszentgyörgyön a magyarság. Miután az egyik iskola falára novemberben a románok állítottak táblát, ettől néhány méterre nemrégiben a magyar oktatás tiszteletére állítottak kopjafát és emléktáblát. A polgármester nem híve a helyi nemzetiségek közötti feszültség szításának, és szerinte ezzel ellensúlyozták a kialakult helyzetet.
szerinte ezzel ellensúlyozták a kialakult helyzetet.
A magyarságtudatot erősíti az új emlékjel
Egy évvel ezelőtt még nem létezett olyan hely a településen, ahol a magyar lakosság ünnepelhetett vagy fejet hajthatott volna. Tavaly márciusban viszont a főtéri parkban állítottak kettős emlékoszlopot és emléktáblát, míg nemrégiben az egyik iskola udvarára került oszlop és tábla. Ez utóbbi az erdőszentgyörgyi magyar oktatás 386 éves fennállásáról tanúskodik. Az épületen tavaly novemberben a románok helyeztek el egy emléktáblát, amely a magyarok nemtetszését váltotta ki, akkor egyesek ellenlépésként a magyar pedagógusok emlékjelét ígérték felállítani.
Az iskola és az oktatók tiszteletére
A Dózsa György utcai iskolát 1902-ben a millennium alkalmából építtette a magyar állam. A nemrégiben szervezett ünnepségen az intézmény fennállásának 110. évére emlékeztek Erdőszentgyörgyön, amelyet egy emlékoszloppal is megörökítettek, de egyúttal egy kőtömbre márványtáblát is elhelyeztek, amelyen annak a 28 felekezeti tanítónak a nevét sorolták fel, akik 1626 és 1940 között a településen oktattak. Az emlékjel megvalósítása közadományokból, önkéntes munkával és az önkormányzat támogatásával valósult meg, az oszlopot a helyi Szabó György mester faragta. Csibi Attila Zoltán polgármester szerint ennek az emlékezésnek üzenete van. Az itt tanuló magyar diákok nap mint nap találkoznak a múlttal, ezáltal tudatosul bennük, hogy milyen iskolába járnak és hová is tartoznak, míg az itt dolgozó pedagógusoknak az intézmény szellemiségét kell prioritásnak tekinteniük és ebben a szellemben kell oktatniuk.
Helyére kell tenni a dolgokat
Novemberben az önkormányzat jóváhagyásával Pop Victor egykori tanítónak állítottak emléktáblát a románok az épület falára. Ez a polgármester szerint sokakban negatív érzést váltott ki, a nemrégiben tartott avatóünnepséggel pedig ezt szerették volna ellensúlyozni. Amikor az RMDSZ-frakció megszavazta a román tábla engedélyezését, akkor döntött arról is, hogy egy olyan táblát is kihelyeznek, amely az itteni magyar oktatóknal is emléket állít.
„Nem kell szítani a feszültségeket Erdőszentgyörgyön, van itt elég megoldásra váró feladat” – mondta el lapunknak az RMDSZ helyi szervezetének vezetését is ellátó polgármester, aki szerint a szervezet megpróbál kompromisszumos megoldásokat keresni a helyi kényes kérdésekre, de azért nem felejtik el, hogy a magyaroknak mi a fontos. Az emlékjellel kapcsolatban elmondta: ez nem válaszlépés a román táblára, de ellensúlyozni kellett azt, és az emberekben tudatosítani kell, hogy itt számos magyar oktató dolgozott, akik meghatározták Erdőszentgyörgy fejlődését és szellemiségét. Az emlékoszlop és table állítására a helyi Százfonat Egyesület, a Würtenberg Sándor Egyesület és a helyi EMI-szervezet nyújtott be kérést, és decemberben a helyi képviselő-testület egyöntetűen jóváhagyta, senki sem ellenezte. „Azt, hogy mi volt gyakorlatilag ez az épület, kik tanítottak itt, hogy hány igaz magyar tanítója volt ennek az iskolának, ez egy jó pár száz évre visszatekinthető. És akkor meglehet nézni a táblát, amit a román tanító emlékére állítottak, viszont előtte azért jó néhány magyar tanító tanított az iskolában, és erre büszkék kell, hogy legyünk” – mondotta Csibi Attila Zoltán.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro,

Román védelmi miniszter: lehet tüntetni, de nem az alkotmány első cikke ellen
A román alkotmány biztosítja a gyülekezési jogot azoknak is, akik az autonómia jelszavával akarnak utcára vonulni – jelentette ki kedden Mircea Dusa román védelmi miniszter.
A politikus a március 10-ére Marosvásárhelyre tervezett autonómiatüntetésről nyilatkozott az erdélyi városban.
Ugyanakkor a miniszter hangsúlyozta: bár az alkotmány szavatolja a szólásszabadságot és a gyülekezéshez való jogot, senki nem tüntethet az alkotmány első cikke ellen, amely kimondja, hogy Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt hirdetett tüntetést Székelyföld autonómiája mellett, a kezdeményezést a Magyar Polgári Párt (MPP) is támogatja.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke az erdélyi magyar történelmi egyházakhoz, a magyar pártokhoz és szervezetekhez intézett felhívásában javasolta, legyen március 10. a Székely Szabadság Napja, és ebből az alkalomból vegyenek részt egy közös, a Székelyföldnek területi autonómiát követelő megmozduláson Marosvásárhelyen.
Biró Zsolt, az MPP elnöke kedden kijelentette: a megmozdulásnak azt az egyértelmű üzenetet kell küldenie a román kormánynak, hogy a tervezett régióátszervezés csak Székelyföld területi egységének megőrzésével lehetséges. Az MPP korábban közleményben ítélte el Victor Ponta miniszterelnök azon kijelentését, miszerint a régiók tervezett újraszervezésekor “fel sem merül egy Hargita, Kovászna és Maros megyéből álló régió” kialakítása.
Dusa szerint a régiók határainak megrajzolásakor a gazdasági és nem az etnikai szempontokat kell figyelembe venni “függetlenül attól, hogy mit mondanak egyesek Csíkszeredában, Kovásznában vagy Marosvásárhelyen”. Dusa szerint sem alkothatna egy különálló régiót a magyarok által többségben lakott Hargita, Kovászna, valamint Maros megye, mert ez nem lenne előnyös gazdasági szempontból az ott élők számára.
erdon.ro,

Czárán Gyulára emlékeztek
Nagyvárad- Kedd este névadójuk váradi mellszobránál a híres természetjáró temetésének 107. évfordulójára emlékeztek a Czárán Gyula Alapítvány tagjai, illetve szimpatizánsai. Mécseseket gyújtottak.
Hagyományaikhoz híven a Czárán Gyula Alapítvány tagjai, illetve szimpatizánsai idén is fényekkel emlékeztek meg névadójukról, a tavalyi év után másodjára. Temetésének 107. évfordulója alkalmából kedd este több tízen gyűltek össze, hogy az emlékezés mécseseit gyújtsák meg és helyezzék el a híres természetjáró váradi mellszobrának talapzatára. Megjegyzést érdemel, hogy ugyanakkor a bihari turistatörténelem nagyjai iránti tiszteletből, illetve a kiemelkedő hagyományok és megvalósítások ápolása érdekében a Czárán Gyula Alapítvány turista szakosztálya a Bihari Turista Club (BTC) nevet vette fel, és ennek hagyományait felelevenítendő elkészült a régi BTC lobogó mintájára az új kitűző is.
Egri Ferenc alapítványi elnök az Erdély Online-nak egy másik fejleményről is beszámolt. Arra utalva, hogy körülbelül két évvel ezelőtt a Czárán felirat C és N betűjét ismeretlen tettesek ellopták, mivel azt hitték, hogy bronzból vannak, nemrég pedig az egyik természetjáró, Nagy Attila „Elvis” aranyozott fóliával helyettesítette ezeket, arra hívta fel a figyelmet: Kristófi Kristóf az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) nevében felajánlotta, hogy finanszírozzák a pótlási munkálatokat. Mivel azonban a kivitelezést végző olasz temetkezési cég januárban nem dolgozik, csak februárban, esetleg március 15-ig készülhetnek el a betűk. „Nem akarom átpolitizálni a rendezvényt, de betyárbecsületből ezt is meg kellett említenem, mert majdnem két évig vártam arra, hogy valaki jelentkezzen”, mondta Egri Ferenc.
Munkássága
Amint az alapítvány honlapján is olvasható, Czárán Gyula elsőnek tárt és térképezett fel három szintet a Meziádi cseppkőbarlangban. Bejárta Olaszországot, Németországot, Ausztriát, járt a Francia Alpokban, a Magas Tátrában, beutazta Erdélyt. Édesapja halála után bérbe adta az örökölt Seprősi birtokot és annak jövedelmeit a továbbiakban a Béli- és a Bihar-hegység feltárására, illetve turista utak építésére fordította. Figyelme fokozatosan az akkor még igen rusztikus Biharfüredre irányult. Hetekig tartó bolyongásai és jegyzetelései közepette találkozott és kötött egy életre szóló barátságot dr. Pethő Gyulával, a Magyar Földtani Intézet geológusával, akitől nagyon sokat tanult. 1897 végén bejárta és elkészíttette a Retyiceli-vízesést is érintő „Próba körutat”. 1898. július 17-18-19-ére hirdette meg az első kirándulást a három hónapi munkával készült Szamosbazár körútra. 1901-ben fejezte be és június 29-én adta át a Galbina felső medencéjében kiépített és robbantott körutat, melyet élete végéig folyamatosan alakítgatott, bővített. 1902-ben készült el a Csodavár körút, 1903-ban pedig megjelent Biharfüred turista útjait ismertető könyvecskéje „Kalauz Biharfüredi Kirándulásokra” címmel. 1903. május 1-én felavatták Réven a körútját, novemberben pedig robbantásokkal megnyitotta az addig ismeretlen Révi-barlang bejáratát. 1905 tavaszán ismét a Galbináriába vonult útépítőkkel, ácsokkal, bányászokkal és kovácsokkal, hogy beteljesítse terveit. Ez év szeptemberében bejárta Remec környékét, feltárta a Kissebes három vízesését, és októberben kisebb csoportnak be is mutatta legújabb körútját. A Magyarországi Kárpát Egyesület rendes tagja, a Magyarhoni Földrajzi Társulat rendes tagja és az Erdélyi Kárpát Egyesület tiszteleti tagja volt. 1906. január 5-én délután hunyt el és 8-án temették el, kívánsága szerint egyszerű tölgyfa koporsóban, ott ahol a halál utolérte.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,