Brassóban is egymásnak feszül az RMDSZ és az EMNP
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Brassó megyei elnöksége „döbbenettel és felháborodással” vette tudomásul az utóbbi időszakban Brassóban és a megyében zajló magyar vonatkozású politikai fejleményeket, „értetlenül” állva az RMDSZ megyei és városi szervezete megnyilvánulásai és cselekvései előtt, amelyek aláássák a két párt között megkötött szóbeli egyezséget – áll az EMNT és az EMNP állásfoglalásában.
A két szervezet azt kifogásolja, hogy Toró Tamástól – aki az EMNT és az EMNP támogatásával, de az RMDSZ listáján jutott be a városi önkormányzatba – azt kéri az RMDSZ, képviselői tiszteletdíjából fizesse be a szervezetnek a tagsági díjat, ezt „etikátlan lejáratási kampányként” értékelik. „Felháborító az a cinizmus, amivel ezt a kérdést az RMDSZ megyei csúcsvezetése kezeli, és elképesztő az, hogy magyar szervezet egy másik magyar szervezetnek román nyelvű átiratot fogalmaz meg és küld el” – fogalmaznak állásfoglalásukban. Azt is „meglepőnek” tartják, hogy „minden előzetes bejelentés nélkül döntött az RMDSZ vezetősége, hogy ellopva a korábbi szervezőktől az ötletet, sőt, a rendezvények ötleteit is, úgynevezett Brassó megyei magyar napokat szervez a Brassó városban élő magyaroknak, tudva, hogy az EMNT és társszervezetei folytatni szeretnék a három évvel ezelőtt elindított hagyományt.”
Mindezekért arra kérik az RMDSZ-t, vizsgálja felül a „minden közösségi egyezményt és érdeket semmibe vevő magatartását”, állítsa le a „szervezeteink és az azokat képviselő személyek ellen folytatott lejárató hadjáratot”, és vonja vissza az ehhez kapcsolódó döntéseit.
Háromszék
Erdély.ma

Tamás Sándor: Tőkés nem azért kapta a kitüntetést, hogy jó fiú legyen
Tőkés László nem azért kapta a Románia Csillaga kitüntetést, hogy „jó fiú legyen”, hanem azért, amit 1989-ben tett, jelentette ki Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, hozzátéve, hogy az ügy körül kibontakozott „hisztéria” „elképzelhetetlen és elfogadhatatlan”.
A szerdán tartott sajtótájékoztatón Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke kifejtette, Tőkés László az 1989-es eseményekben szerzett érdemeiért részesült a Románia Csillaga kitüntetésben, és nem a nyilatkozataiért.
„Tőkés nem azért kapta meg ezt a kitüntetést, hogy jó fiú legyen, hanem azért, amit 1989-ben tett. Az ügy körül kibontakozott hisztéria elképzelhetetlen és elfogadhatatlan” – mondta Tamás Sándor.
Ugyanazon a sajtótájékoztatón Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke kijelentette, szégyenteljesnek véli, hogy a Tőkés által kapott kitüntetés „legyen az ország közel legfontosabb gondja”.
„Szégyen Romániára nézve, hogy a Tőkés által kapott kitüntetés sorsa lett az ország közel legfontosabb gondja. Nem hiszem, hogy Tőkés a hibás mindazért, ami az elmúlt 23 évben eben az országban történt” – mondta Antal Árpád.
Hozzátette, több olyan személy van, akit a bíróság elítélt, de senki nem követelte a kitüntetésük visszavonását. nyugatijelen.com
Erdély.ma

Hírsaláta
TŐKÉS NEM MEGY A BECSÜLETBÍRÓSÁGRA, hanem ügyvédje, Kincses Előd képviseli a Románia Csillaga Érdemrend becsületbíróságának mai bukaresti ülésén, amelyen azt vizsgálják meg, méltó-e még ma is a volt püspök a román állami kitüntetésre. Tőkés elmondta, a kitüntetése körüli politikai vita idején gondolt arra, hogy maga adja vissza, de végül úgy döntött nem könnyíti meg azoknak a dolgát, akik „össztüzet nyitottak” rá. (MTI)
A SZOCIALISTA FRANCIA BELÜGYÉR HAZAKÜLDENÉ A ROMÁKAT. A francia belügyminiszter szerint rendkívül alacsony azoknak a román vagy bolgár állampolgároknak a száma, akik valóban be akarnak illeszkedni Franciaországban, ezért indokoltnak tartja, hogy azokat az állam költségein visszaszállítsák szülőhazájukba. Azt tartaná helyesnek, ha a cigányok integrálásának felelősségét saját hazájuk hatóságai vállalnák magukra. A szocialista miniszter nyilatkozatát saját párttársai is elítélték, és nemzeti összefogásra szólították fel a franciákat a 20 000 roma származású bevándorló befogadására, mert helyzetük mind Romániában, mind Bulgáriában bizonytalan – írja a Gândul.
A NEMZETBIZTONSÁGOT VESZÉLYEZTETIK A TÜNTETŐK. A parlament titkosszolgálatokat felügyelő bizottságának elnöke, Mihăiţă Calimente azt állítja, hogy a verespataki aranykitermelés ellen tiltakozó romániai civil szervezeteket Soros György amerikai üzletember finanszírozza, mert a romániai aranyért folytatott küzdelemben a barikád másik oldalára került. A honatya szerint nemzetvédelmi kockázatot jelentenek a külföldről irányított tiltakozóakciók, ezért azokat az elkövetkezőkben a titkosszolgálatoknak is figyelniük kell. (Cotidianul) ADÓS FIZET. 122,1 millió eurót utalt át hétfőn a román kormány a Nemzetközi Valutaalap (IMF) számlájára, az összeg a 2009-ben igényelt készenléti hitelmegállapodás törlesztőrészletét képezi. Romániának a 2013-as esztendő során összesen 1,164 milliárd eurót kell törlesztenie az IMF-nek, az Európai Uniónak, valamint a Világbanknak. Ebből eddig 756,2 millió eurót utaltak át az illetékes hatóságok. Mint ismeretes, 2009-ben a bukaresti hatóság közel 20 milliárd euró értékű hitelt igényelt. A törlesztési csúcsot 2015-ben érik el, akkor egyetlen év alatt 1,82 milliárd eurót kell átutalni a hitelezők számlájára. (Ziarul Financiar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széllyes Sándor emlékezete
Sokan, sokféleképpen emlékezünk a Nyárád menti Mikházán született Széllyes Sándorra – a Székely-Szabó Zoltán által összeállított Szerencsés jó estét kívánok e háznak… című kötet a 2006-ban elhunyt népdalénekesnek, rímfaragónak, a Székely Népi Együttes tagjának állít méltó emléket – mondta H. Szabó Gyula, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kötet bemutatóján kedd este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A Széllyes Sándor által írt rigmusokat, vele készült interjúkat, családtagok, barátok visszaemlékezéseit is tartalmazó kiadvány születéséről Székely-Szabó Zoltán beszélt, hangsúlyozva: az írások révén megközelítőleg teljes képet nyer az olvasó Széllyes Sándorról, ezt mintegy megerősítette Fekete Zsolt színművész, aki a kötetből olvasott fel.
(farcádi)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kötelékek – kézfogások
Színek, helyszínek
Az augusztus végi zöld még a nyár tartós ígéretét jelentette, ám az erdők nem egyértelműen mondtak igazat. Vonaton, autóval át a Székelyföldön – különben mindenütt a világban, legalábbis a mi tájainkon ezekben a napokban – hideget-meleget megtapasztal az ember; mint ahogy a „melegünk lett” nem feltétlenül jóra mutat, a sepsiszentgyörgyi vagy csíkszeredai hűvös reggelt vagy a kolozsvári, a budapesti esős napot kísérhetik kellemes élmények, pozitívan-emlékezetes történések. Így voltam én is az elmúlt, jellegzetes átmeneti hetekben.
Hideg-meleg. Próbáljon eligazodni az ember.
Képektől a tárgyakig – emberekig
Cseh Gusztáv gyűjteményes grafikai tárlata most már jó néhány hete elkísér különböző helyszínekre. (Vagy én kísérem őt városról városra?) Ha igaz, a kolozsvári helyszínek és a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház galériája után következhet Székelyudvarhely és Bukarest. Szentgyörgyi jelenésünknek pedig volt egy rendkívül kellemes, újra élményt adó hozadéka: kilátogatás Alsócsernátonba, a Cseh-rokonsághoz, a Haszmann Pál nevét viselő helytörténeti múzeumba.
Helytörténeti múzeum? Ezt a minősítést rég kinőtte a Haszmann család bámulatos összefogásában, sokfelé figyelő, körültekintő irányításával működő gyűjtőhely, amely miközben a székelység múltját tárja elsősorban a látogatók elé, jóval tágabb kört mutat be, a legkülönbözőbb ágazatokban. Skanzen, népművészet, ipartörténet (és a Cseh Gusztáv rézkarcai révén: képzőművészet). És aki rokonság vagy régi barátság folytán bebocsáttatást nyer, ismételten, a változatlanul lakásként működő hátsó kúriába és a nagy múzeumi telekkel szemközti új házba, a családtörténet örvendetes alakulásáról is tudomást szerezhet, egyúttal pedig a magyar história emlékei közt szemlélődhet. (Közvetlen nyomait találva a kolozsvári egyetem néprajzos végzettje, a ház ifjú asszonya új tudásának, hagyományőrzéssel összeegyeztetett, táguló érdeklődésének.) Ami ritka öröm: a gyermekek, illetve unokák – a múzeumalapító Haszmann Pál felől nézve dédunokák – nyüzsgése ezeken a portákon. Az egyik öreg traktor (működő múzeumi tárgy) beindításában, a műszaki tájékoztatásban nagy szakértelemmel vett részt az idén első osztályba indult önkéntes tárlatvezetőnk, Bagoly Zalán. Jegyeznem kellett volna mondatait, elektronikusan rögzítenem ábeles beszédét, amely egyenesen az erdélyi irodalomtörténetet idézte, láthatóan-hallhatóan minden betanultság nélkül.
Régi és új galériák
Augusztustól, a Kolozsvári Magyar Napoktól (de persze sokkal régebbtől) folyamatosan kísérnek, elkísérnek a képek, a falakra aggatottak vagy csak az üres, omladozó szobákban kialakított látványok, ahogy ezt a lerobbant kolozsvári szállodaépület, a New York (Continental) emeleti traktusában néhány napig regisztrálhattuk. Szabó András másfajta szobabelsőt is megörökít, már-már megszállottan, művészi hitellel; az ő különös, míves-munkás grafikái a Korunk Stúdiógalériájában újra és újra felfigyeltetnek a szakmaiság és a vele egyeztetett hangulatteremtés változatlanul-változóan érvényes voltára.
Az egyre inkább művelődéstörténeti-művészettörténeti tényként számon tartott előd, az 1973-ban elindított Korunk Galéria kezdeteire adódott alkalmam rátekinteni szeptember közepén, Székelyudvarhelyen. (Ha már Sepsiszentgyörgyre most nem jutottam el, a „Szocrelatív” kiállításra, ahol az Állandó Korunk Galéria Fülöp Antal Andor-festménye is megtekinthető, kölcsönben, most épp Udvarhelyről.) De hogy az átmenetek – normális körülmények közt – lehetségesek, azt éppen a szűkös körülmények közt működő udvarhelyi képtárban, a hetvenes évek végén letétbe helyezett, Korunk tulajdonú munkák közt állapítottam meg, magamban; egy nagy méretű, meglepően színes Jakobovits-kép és egy méretre kicsi Jovián György-festmény emlékeztetett rá, hogy bizony a képzőművészeti értékek nem a születési évszám függvényében „elavultak” vagy „modernek” – hozzánk szólók.
Jó volt találkozni a „Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál” elnevezésű rendezvénysorozat keretében a fiatal Felházi Ágnes új festményeivel, abban a kiállítóhelyiségben, amely a közelmúltban a Korunk Galériának többször is teret biztosított. Ráadásul Felházi Ágnes gazdag színvilágú műveire a Korunk ugyancsak felfigyelt már. Külön megjegyzendő, hogy ezúttal az unitáriusok belvárosi tanácsterme egy képzőművészeti tárlat alkalmából zsúfolásig megtelt.
Csíkszeredában pedig, mondhatnám, menetközben, bepillanthattam a Petőfi Sándor utcában székelő Új Kriterion Galéria legújabb kiállítási anyagába, a Budapestről érkezett Nádler István és Szikszai Károly remek tárlatába. Egy nagyon igényes sorozat mai állomásáról van szó, a kurátor Részegh Botond és a Bookart Kiadótól támogatott vállalkozás, a legalábbis kettős igazgatónak nevezhető Hajdú Áron szervezésében. Aligha véletlen, hogy erre az Új Kriterion Galériára, amely – valljuk be – az eléggé kicsi Csíkszeredában nem is olyan rég működik, a nagyhírű Bécs figyelt fel; kitűnő minőségű katalógusaikat igénylik, ezekben pedig helyi magyar fiatalok, bukaresti nagymenők (a grafika professzora, Mircia Dumitrescu, a szobrász Aurel Vlad) s a magyar nyelvterülettől nyugatra élő művészek jelennek meg.
Meccsek, színek, helyszínek
A naiv néző – ha még van ilyen – azt gondolhatná, hogy a futballpályán a meghatározó szín a zöld, mármint a pályát borító gyepszőnyeg színe. Ez nyilván már nagyon régóta nem így van, hiszen a zöld (fehérrel kombinálva) a Fradit jelenti, a lila-fehér az Újpestet, de a lilákon a kolozsvári CFR-t is lehet érteni, mint ahogy az „U”, az úgymond egyetemi csapat fekete-fehér. (Kinek fekete, kinek fehér – vagy inkább piros-sárga-kék, esetleg fordítva sorolva, szív szerint, a román nemzeti színeket.) De hagyjuk az egyesületi csapatokat, kolozsvári nézetben sem az „U”, sem a CFR nem érdemli mostanában az érdeklődést (tapasztalatom szerint a „névrokon” román vasúti társaság sem – Székelyudvarhelytől Kolozsvárig vonaton 9 órát tartott legutóbb az út!!).
Természetesen a két országot lázba, illetve az egyik egészét, a másiknak erdélyi kisebb részét letargiába hozó-taszító eseményt, a magyar–román, román–magyar válogatott mérkőzést akarom föleleveníteni. No nem azt a Bölöni László szerint is mindkét oldalról gyenge játékot, amelynek a bukaresti lelátókon és a tévé előtt ülők tanúi lehettek (és amelyben a román csapat volt az egyértelműen jobb, azaz kevésbe gyenge); a „körítés” az, ami feledhetetlen. A nagyobb szégyen ugyanis a randalírozó szurkolóké – a mindenáron verekedni akarók valójában nem érdemlik ezt a nevet – meg a médiáé (és a politikumé), amely az indulatokat messze az átlagos fölé szította. Biztosan azoknak volt-van igaza, akik szerint ez már nem futball, nem sport, hanem nemzetek egymásnak feszülése, kielégülési vágy, végül is szánalmas kompenzáció. Akkor is igaz ez, ha az úgymond művelt Nyugat-Európa pályáin és a körülöttük lévő kocsmákban hasonlók megtörténnek. (Gondoljunk csak a mérkőzésekről kitiltott angol bőrfejűekre.)
Nem vagyok nézője az amerikai futballnak, egyelőre nem értem a játékszabályait, jóllehet Bálint unokám, maga is eredményes művelője az óceánon túl köztudottan legsikeresebb sportágnak (országos ifjúsági és felnőtt bajnok ő a pesti Duna-parton), kitartóan magyarázza nekem, hogy igazából mit kellene nézni, látni. Szóval nem tudom még értelmezni, hogy a legutóbbi döntőjüket beharangozó reklámlapon mit jelent a neve mellett a WR – de abban a hitben élek, hogy ők, a játékosok legfeljebb egymást rugdalják, ütik, és a nézők nem szállnak be a pálya melletti „férfias” csihi-puhiba. Ha pedig nem tévedek nagyot, akár azt is kívánhatom, hogy az évtizedek óta reménytelenül küzdő (sokszor még csak nem is küzdő – lásd Bukarest, 2013. szeptember 6.!) magyar labdarúgók adják át a helyüket az amerikai futball helyi művelőinek. Hátha ők több örömet szereznek majd nekünk. Legalább egy-két évtized múlva, amikor Amerika nem csupán a filmművészetből-filmiparból szorítja ki Európát, a saját korábbi sikeres pályáról.
Élet vagy halál?
A kérdést nem a futballpályáról hozom át, hanem a színházból. A kolozsvári magyar színház stúdiójából, a vendég Mihai Măniuţiu rendezte előadásból. Valószínűleg kevés olyan néző várta az előbemutatót, aki már hallott Johannes von Teplről, az 1351 és 1415 közt Schüttwában, Saazban, majd Prágában élt német reneszánsz költőről. A Világirodalomi Lexikon (1977) elég részletesen ír róla, illetve Der Ackermann aus Böhmen (A csehországi szántóvető) című művéről, a megözvegyült ember kétségbeesett panaszairól, átkairól, vitájáról a megszemélyesített Halállal. „A mű formája új; az olasz humanistáktól eltanult, gazdagon díszített, széles sodrású dikció, amely A csehországi szántóvetőt a német középkor legszebb prózai művévé teszi” – írja a lexikon. Annak a formája pedig, amit a kolozsvári színpadon Măniuţiu adaptációjában láthattunk A földműves és a halál cím alatt, a legteljesebben új és mai, hiszen TV-musical lett belőle. Ez az átváltozás gyanakvóvá teheti az embert, ám csalódásunk a lehető legpozitívabb. Ki gondolta volna, hogy tűz és víz összebékíthető? A rendezőnek és a színészeknek, a tévéshowt eljátszóknak-eltáncolóknak-eléneklőknek ez sikerült. Nem blaszfémia (az eredeti mű és az örök érzelmek meggyalázása) következett be. Megrendítő előadásban volt részünk. Lehet, túlzónak tűnik a kiemelés, számomra mindenesetre olyan színházi élményt jelentett, amilyet az utóbbi években alig egy-két itteni előadás tudott kiváltani. Nagyszínpadon a csúcsnak tudott Ványa bácsi, Andrei Şerban rendezésében, kiváló színészi alakításokkal. Most a stúdióteremben egy fiatal társulat vizsgázott jelesre.
Úti könyvek
Megőrizve a különírást. Ugyanis nem útikönyvekről akarok beszámolni, hanem önértékű művekről, amelyek utazásokon vagy nyaralónapokon újabban kísértek el. Valójában egyetlen könyvről, a hosszú vonatozást és a csíksomlyói Várdomb panzióbeli néhány szabad órát értelmessé tette, egészen kivételesen. Némi túlzással mégis itt említhetem a két-három balatoni estémet érdekesen kitöltő másik kötetet is, hiszen tulajdonképpen a Putyin börtönében ülő egykori milliomos, várományos ellenzéki politikus, Hodorkovszkij a vele készült interjúkban, Ljudmila Ulickaja itt található leveleiben szintén életről és halálról szól – egy volt birodaloméról, megújítási (gazdasági) kísérletekről, bírósági ítéletekről, arról, amiről hírek, újságcikkek szóltak, és ami ebben a könyvben közvetlenül tárul fel. Nem irodalom, persze, még Ulickaja, a páratlan kortárs orosz regényíró itteni szövegei sem irodalmiak, de a hallgatás-elhallgatás problematikában izgalmas dokumentumhoz jutottam. (Mihail Hodorkovszkij: Harcolok a szabadságért. Írások – Dialógusok – Interjúk. Bp., 2011.)
Merem állítani viszont, hogy az utóbbi idők könyv-szenzációja, magyar olvasó számára bizonyosan, Márai Sándor posztumusz könyve, a Hallgatni akartam. Már az felkeltheti az érdeklődést, hogy az Egy polgár vallomásai tervezett harmadik kötetének elkészült fejezetei (1949–1950-ből, Márai nyugati emigrációjából) kerültek kinyomtatásra – de ha szabad ilyet mondani, ennél jóval többről van szó. Márai Sándor arra vállalkozott, hogy a maga írói-politikai (polgári!) hitelével őszintén megvallja, megtörve a hallgatást – erre utal a Hallgatni akartam cím –, hogy valóságosan milyen volt a magyar (és kelet-közép-európai) történelem 1938, Hitler ausztriai bevonulása és a két bécsi döntés, illetve 1944 között, miképpen alakult a demokrácia a Horthy-korszakban – Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról nézve. Magyarország két volt miniszterelnökéről, Bethlen Istvánról és Bárdossy Lászlóról rajzol közelképet, személyes emlékek megidézésével – gondolom, mai józan történészek által igazolható pontossággal, elfogulatlansággal; ugyanígy néz szembe a felvidéki városba érkezett „anyások” (ejtőernyős közhivatalnokok) és öntelt, rosszul nevelt katonatisztek magatartásával. Erdélyi olvasóknak ugyancsak nagyon-nagyon tanulságos szemináriumi alkalom ez a Márai-könyv, javíthatja a demokrácia történelmi és jelenkori állásáról kialakított képünket.
Szeptember az iskolakezdés hónapja. Tanulni pedig sosem késő, akkor sem, ha jóval túlléptük az iskolás kort, és inkább a felejtés ellen kellene küzdenünk.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés: manipuláció a kirakateljárás
A magyarság kollektív jogaiért és az önrendelkezésért folytatott küzdelme ellen irányul Tőkés László szerint, hogy meg akarják fosztani a Románia Csillaga kitüntetéstől.
Az európai parlamenti képviselő – akinek ügyében csütörtökön ül össze az érdemrend becsületbírósága – a Krónikának adott interjúban leszögezte: a nyilvánosság manipulálását szolgálja az ellene zajló „kirakateljárás”, amelynek célja a magyarok megfélemlítése, a románoknak a kisebbség ellen történő uszítása. Tőkés lapunknak elmondta, az általa szorgalmazott védhatalmi státus kapcsán a magyar kormány azért reagált visszafogottan, mert nem akar felülni a prokovatív román megnyilvánulásoknak. Szerinte ugyanakkor Magyarország de facto védhatalmi szerepet gyakorol a külhoni magyarok fölött, még ha nem is illetik ezzel az elnevezéssel.
Csütörtökön ül össze Bukarestben a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága kivizsgálni, hogy megfosszák-e Öntől a legmagasabb rangú román állami kitüntetést. Milyen döntésre számít például a testület összetétele tükrében?
Nem akarom prejudikálni a döntést, ha egyáltalán erre sor kerül csütörtökön. Azért is hatalmaztam fel Kincses Elődöt, aki 1989-ben a Ceauşescu-rezsim idején volt a védőügyvédem, hogy megváltozott körülmények között, a demokratikus Romániában védelmezenn meg a 24 évvel ezelőttiekhez igencsak hasonlatos vádakkal szemben. Amit ő a védelmi iratában megfogalmaz, annál többet nem akarok jelen pillanatban mondani. Óvatos bizakodásomat fejezem ki, hogy végül is felülkerekedik a józan ész és a demokratikus értékek iránti tisztelet a becsületbíróság tagjaiban, és ennek megfelelően hozzák meg döntésüket.
Konkrétan milyen álláspont tolmácsolásával bízta meg Kincses Elődöt?
Corina Creţu és a hozzá csatlakozott másik hét szocialista képviselő azonos szöveggel tett panaszt ellenem. Ehhez nem kívánok fölöslegesen kommentárt fűzni, csak arra szorítkozom, hogy a tusnádfürdői beszédemet teszik kifogás tárgyává és ennek kapcsán becstelen cselekedettel vádolnak, amely ártott Romániának. Továbbá azt a messzemenő következtetést vonják le, hogy megkérdőjeleztem Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam jellegét. Mondanom sem kell, hogy erről szó sincs, ennek megfelelően kértem meg Kincses Elődöt, foglalja össze álláspontomat, és tisztázza az ellenem felhozott vádak alaptalan voltát.
A vita kirobbanása, az ön ellen folytatott támadások hatására nem fontolgatta, hogy önszántából adja vissza az érdemrendet?
Természetesen megfordult a fejemben, de mivel alaptalannak tartom a kitüntetéstől való megfosztásomra irányuló törekvést, önkéntes lemondásommal még közvetett úton sem akarom hitelesíteni azt. No meg nem akarom megkönnyíteni a terv kiagyalóinak a dolgát. Hadd minősítse őket, ami történni fog, és még közvetve se működjek közre ebben velük.
Ön szerint nem éri ilyen össztűz, ha Tusnádfürdőn elhangzott, a védhatalmi státusra vonatkozó kijelentését nem protektorátusként fordítják román nyelvre? Bukarest már a területi autonómia kiejtésére is ugrik.
Igen, a panasz azt is tartalmazza, hogy az etnikai kritériumokra alapozott autonómia veszélyes tézisét népszerűsítem. Ez az állítás megfelel a valóságnak, de nincs benne semmi kivetnivaló. Hiszen a politikai véleménynyilvánítás szabadságának körébe tartozik egy Európa-, sőt világszerte gyakorlatban lévő demokratikus intézmény, az autonómia népszerűsítése. Megítélésem szerint ha nem ezt mondtam volna Tusnádfürdőn, akkor valami másba kötnek bele. Úgy érzem, az erőltetett és mesterséges regionalizáció elleni, illetve az autonómiáért folytatott harcaink idejére egy magyarellenes forgatókönyvnek megfelelő támadást indítottak ellenem, a román mondás szerinti „ide ütsz és oda vágsz” elve alapján. Megvádoltatásom tulajdonképpen a magyarság kollektív jogokért és az önrendelkezésért folytatott küzdelme ellen irányul.
A román politikai osztály és a média Tőkés Lászlót tartja az erdélyi magyar önrendelkezési törekvések élharcosának. Nem az autonómia érdekében folytatott küzdelmet lejáratása, diszkreditálása a cél az olyan vádak megfogalmazásával is, miszerint Ön egyaránt volt a román és a magyar titkosszolgolat ügynöke?
Azon túlmenően, hogy belpolitikai harc folyik Traian Băsescu és a szocialista-liberális szövetség, illetve ezen belül bizonyos fokig Victor Ponta és Crin Antonescu között, főleg a nyilvánosság manipulálását szolgálja ez a „kirakateljárás”. Ezáltal akarják a magyarokat megfélemlíteni, a románokat ellenünk uszítani. Annak láttán, hogy milyen összefogás alakult ki legutóbb Katalóniában vagy milyen erőteljesen képviseltük az ügyet az autonómia idei évében akár a marosvásárhelyi székely szabadság napján, akár a júliusi autonómiamegmozdulások alkalmával, elébe akarnak menni a további fejleményeknek. Különösképpen annak a nagy menetelésnek, amelyet a Székely Nemzeti Tanács hirdetett meg, és amelyet kompromittálni, diszkreditálni, a részvevőket pedig megfélemlíteni akarják.
Milyen fogadókészségre talált a védhatalmi státus kiterjesztéséről szóló javaslata a magyar kormány részéről?
Közismertek azok a szűkszavú megnyilatkozások, amelyek ebben a tárgyban elhangzottak. Úgy ítélem meg, hogy a magyar kormány nem akar felülni olyan prokovatív jellegű román megnyilvánulásoknak, amelyek ebben az ügyben elhangzottak, ezért nagyon visszafogottan kezeli az ügyet és magát az esetet. De egyértelmű, hogy a magyar-román alapszerződésnek és Magyarország alkotmányának megfelelően Magyarország de facto védhatalmi szerepet gyakorol a külhoni magyarok iránt, még ha nem is illetik ezzel az elnevezéssel.
Az Európai Bizottság elutasított valamennyi, az erdélyi magyar szervezetek által a nemzeti közösségek jogai érdekében indított polgári kezdeményezést. A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) elnökeként felkérést kapott a Kárpát-medence magyar szervezeteinek összehívására egy közös európai polgári kezdeményezés megszövegezése érdekében. Egy ilyen javaslatnak lehet esélye az uniós végreható tanácsnál?
Valamennyi, az európai polgári kezdeményezés eszközét igénybe vevő erdélyi szervezet egyetért abban, hogy a visszautasítás nem jelentheti az európai kisebbségvédelmi törvényalkotásra irányuló erőfeszítéseink leállítását. Ennek megfelelően a KMAT keretében azt kellene megbeszélnünk, miképpen tudjuk egyesült erővel folytatni ezt a küzdelmet. A három felé ágazó törekvés sokkal hatékonyabbá válhat, ha mindannyian összefogunk. Ezt kellene megbeszélnünk a KMAT október második felében, Lendvára összehívott ülésén.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Creţu újabb kirohanása Tőkés ellen
Bírálta Tőkés Lászlót a Románia Csillagja érdemrend becsületbíróságának összehívását kezdeményező, a Tőkés-ellenes hadjárat élére állt szociáldemokrata párti (PSD) Európai Parlamenti képviselő.
Corina Creţu ezúttal amiatt rohant ki az EP-képviselő ellen, hogy az nem jelenik meg a testület előtt. Creţu kedd esti nyilatkozata szerint az EMNT-elnöknek nem az ügyvédjét kellett volna elküldenie, lévén, hogy nem bíróságról van szó, hanem „egyenlő felek közötti párbeszédről.” Creţu egyúttal Kincses Előd korábbi magyarázatát is bírálta, miszerint Tőkés ellen azért indult politikai hadjárat, mert hibásan fordították le románra, amikor védhatalmi szerepet kért Magyarországtól az erdélyiek számára. Szerinte ezt közvetlenül a júliusi nyilatkozat után kellett volna jeleznie. Creţu ugyanakkor ismét azzal vádolta meg Tőkést, hogy szeparatista, románellenes nyilatkozatokat tett az Európai Parlamentben.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A három székely megye egy régiót kell alkosson, Marosvásárhely központtal
Az RMDSZ Maros, Hargita, Kovászna megyei elnökei, illetve Kelemen Hunor szövetségi elnök szerdán ugyanabban az időpont- ban jelentette be, hogy a szervezet aláírásgyűjtésbe kezd helyi népszavazások kiírásáról, amelyen a megkérdezetteknek arra a kérdésre kell válaszolniuk, hogy egyetértenek-e azzal, hogy Kovászna, Hargita és Maros megye közös gazdasági-fejlesztési régiót alkosson Marosvásárhely régióközponttal? Ciprian Dobre, a Maros Megyei Tanács elnöke lehetetlennek és illegálisnak, az EMNP elnöke, Toró T. Tibor pedig pótcselekvésnek nevezte a kezdeményezést, amely árthat az autonómia ügyének. Brassai Zsombort, az RMDSZ Maros megyei elnökét kérdeztük:
– A megyei tanács elnöke lehetetlennek és illegálisnak tartja a kezdeményezést, mert a régiósítás nem tartozik a megyei tanácsok hatáskörébe. Véleménye szerint népszavazást országos szinten, országos kérdésekben lehet kiírni, a megyei önkormányzat nem dönthet tanácsi határozattal a régiókról, mert ha így lenne, helyi szinten dönthetnének a lakosok például arról, hogy nem fizetnek többé adót. Románia területéről nem lehet Kovásznán vagy Tulceán dönteni, mert ez azt jelentené, hogy föderális, nem pedig nemzetállamban élünk. Kijelentette: jogi szempontból elhibázott, értelmetlen kezdeményezésről van szó.
– Ciprian Dobre nyilatkozata igazolja, hogy szükség van a referendumra, a lakosság véleménye megkerülhetetlen. A megyei tanács elnöke nem érti, milyen óriási szüksége van Maros megyének arra, hogy Hargita és Kovászna megyével egy kisebb régiót alkosson. Ez szolgálná a megye érdekeit, így valósulna meg a regionalizáció célkitűzése, az, hogy a megyék kölcsönösen erősítsék egymást, illetve hogy a helyi sajátosságok a fejlődéshez szükséges erőforrást biztosítsanak a térségnek.
A megyei tanács elnöke átpolitizálja a kérdést, mert ez olyan mérvű döntés, amely hosszú évekre-évtizedekre meghatározza a megye lakosságának sorsát. Éppen ezért gondolom, hogy szükség van a közvélemény egyértelmű álláspontjára, ami kötelezi a politikumot, hogy a választópolgárok akarata szerint döntsön a régió átszervezéséről.
Dobre azt állítja, nem a megyei tanács hatáskörébe tartozik. Erre azt mondom, hogy minden, ami a megye lakosságát foglalkoztatja, életét befolyásolja, a megyei tanácsra tartozik. Nem lehet a felelősséget egy rossz politikai döntés okán elhárítani magunktól.
– Mi a véleménye arról, hogy Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint az RMDSZ akciója semleges témára tereli a kérdést, illetve „szárnyát szegheti az autonómiára vonatkozó közösségi akaratnak, aminek az árát a közösség fizeti meg”?
– Sajnálatosnak tartom, hogy a Néppárt szembemegy a magyar érdekkel, hiszen ebben a kérdésben a Magyar Polgári Párt és a Székely Nemzeti Tanács is egyetért az RMDSZ-szel, nyilatkozataik szerint támogatják az aláírásgyűjtést. Úgy tűnik, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt nem aktuálpolitikai megközelítésben kezeli a kérdést. Most a régióátszervezésnek van aktualitása, és nem emelkedhetünk a kérdés fölé, hiszen elmegy mellettünk a lehetőség és vesztesei lehetünk ennek. Éppen ezért nagyon határozott véleményünk kell legyen a kérdésben, és ehhez kérjük a választópolgárok véleményét és támogatását. Ezúton is felkérem az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei szervezetét, gondolja át álláspontját, hiszen aktuálpolitikai megközelítésben aligha van fontosabb kérdés ebben a pillanatban, mint az, hogy közös erőfeszítéssel elérjük, hogy a három megye egy fejlesztési régiót alkosson, Marosvásárhely központtal.
Mózes Edith
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

A „Megyeháza” felirat is zavarja a háromszéki prefektust
A székely zászlók után a „Megyeháza” felirat használata miatt is pert indított a háromszéki prefektus. Dumitru Marinescu felszólította az önkormányzatot, hogy távolítsa el székháza homlokzatáról a tavaly ősszel felhelyezett „Megyeháza” felíratott, mivel ennek nem tettek eleget, most keresetet adott be a Kovászna megyei törvényszékre, kérve a tábla eltávolítását. A háromszéki önkormányzat elnöke, Tamás Sándor a Sláger Rádiónak el- mondta: a bíróságnak címzett válaszban felvetik azt a lehetőséget, hogy a magyar tábla fölé elhelyezik annak román nyelvű változatát a „Casa Judeţului” felirattal.
Védjük saját igazunkat, hiszen a „Kovászna megye tanácsa” megfogalmazás idegen a közvélemény számára, ezért gondoltuk, hogy visszahonosítjuk a „Megyeháza, Városháza, Községháza” fogalmakat, amelyek más nyelveken is közelebb állnak az emberekhez. Például szász vidéken használatos a német „Ratthaus” kifejezés. „Nekünk egyik feladatunk, hogy a megye lakosságával tartsuk a kapcsolatot, és Háromszék lakosságának 75 százaléka magyar. A magyar nyelvnek, magyar kultúrának megfelelő megfogalmazást találtunk, és bíróságon próbáljuk ezt megvédeni”, mutatott rá Tamás Sándor.
Hozzátette: látva a hisztériát, ami a romániai magyarok ellen Bukarestben kialakult, nincsenek illúzióik, hogy megváltozik a központi államigazgatás gondolkodásmódja. Ez sok esetben befolyásolja az igazságszolgáltatásban is a gondolkodást, és az tapasztalható hogy a bíróságok politikai ítéleteket hoznak.
A háromszéki tanácselnök úgy véli Dumitru Marinescu is olyan mint a korábbi prefektus, bár azt hitték, hogy magánszemélyként jó ember, akkor prefektusként is normális lesz. Mivel nem ezt tapasztalják, az RMDSZ háromszéki szervezete várhatóan újból felállítja Sepsiszentgyörgyön a „SIC – Terra Siculorum” óriás-pannót, amivel a korábbi prefektus Codrin Munteanu tevékenysége ellen tiltakoztak.
Mint arról beszámoltunk: a háromszéki kormánybiztos az elmúlt napokban újabb támadásokat indított a székely zászlók használói ellen. Legutóbb Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött kék-arany lobogó miatt. Korábban öt háromszéki polgármestert – a kézdivásárhelyit, kökösit, barótit, lemhényit és árkosit – perelte be, mert a felszólítása ellenére nem vették le a székely zászlót. Tamás Sándor hangsúlyozta, nem veszik le a zászlót, azt csak karhatalmi erőkkel távolíthatja el a prefektus. Múlt héten a brassói fellebbviteli bíróság az uzoni polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászlót végleges ítéletében törvénytelennek nyilvánította. Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Ocsú a búzában
Az ocsú helyett mondhatnék konkolyt, bármiféle betegséghordozó fertőzést, élősdi gyomnövényt, a végeredmény ugyanaz: be kell vallanunk, hogy mi sem vagyunk hibátlanok és bűntelenek, s érdekek érvényesítéséért sokan akár népünk elárulására, jól felfogott céljaink piszkos meglovaglására is képesek. Mindez azért jutott eszembe, mert a minap szólalt meg újra Hargita Megye Tanácselnöke, Borboly Csaba, és újfent elutasította az ellene összefabrikált vádakat, s azt is sejteni engedte, hogy feljelentői magyar emberek. De nem nevezte néven őket, bár megérdemelnék, hogy a közösségi jóérzés végre pellengérre állítsa e jelentgető senkiháziakat, kik a „nemzetmentés” álöltözetébe bújva, semmitől nem riadnak vissza, ha önös érdekeik érvényesítéséről van szó, s egy hőn óhajtott karrier megvalósításáért akár az anyjukat is denunciálnák. Borboly Csaba bűne állítólag az, hogy korszerűsített és aszfaltoztatott egy megyei utat, de a közbeszerzési pályázat győzelmét valami rokona, ismerőse kezére játszotta. Ha ez igaz lenne, főbenjáró bűnnek akkor sem tartanám, ha helyi céget támogatott és helybélieket juttatott munka- és kereseti lehetőséghez. Azért nem tartom véteknek, mert majdnem egész Székelyföldön számtalan példa van arra, hogy a közbeszerzési pályázatokat sorra idegen cégek nyerik el, ők zsírosodnak belőle, s a helyi vállalkozók hoppon maradnak, csődbe jutnak.
Persze, sokféle érdek van a világon, s nem mindig könnyű ezeket egyeztetni. A leginkább megvetésre méltó az, amikor önös érdekekből fordulnak egymás és a közösnek tartott célok ellen atyánkfiai, s nem riadnak vissza az alaptalan jelentgetésektől sem, aminek különösen örül a román hatalom. „Ti mondtátok, ti állítjátok” – szólnak kárörvendően, s valahol még igazuk is van. A Borboly-ügyben a Hargita megyei székelyeknek kell megnevezniük és lehetőleg kiközösíteniük a hitvány denunciálókat, de Háromszéken sem ismeretlen e szomorú és ocsmány jelenség. Gondoljunk csak a Mikó-ügyre, mely máig sem zárult le megnyugtatóan. A hamisan jelentgetők ülnek vélt ismeretlenségük védelmében. Pedig mindannyian tudjuk, kik is ők, milyen érdekek vezették aljas tettük elkövetésekor. Egyszer csak elő kell állniuk s legalább megkövetniük elárult közösségüket!
Amikor ezeket írom, az autonómiáért való nagy menetelésre, élőláncra készülünk Háromszéken. Dicséretes dolog, de ha abban a menetben nemzetárulók is lesznek, az egész nem sokat ér. Erkölcsileg semmiképpen. Magyari Lajos
hirmondo.ro
Erdély.ma

MOGYE-ügy – Az egyetem magyar tagozata akár külön is megtarthatja tanévnyitóját
Ha a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) nem alakulnak magyar tagozathoz tartozó csoportok, külön tartja meg tanévnyitóját az egyetem magyar tagozata – mondta csütörtökön az MTI-nek Szilágyi Tibor, a tagozatért felelős rektorhelyettes.
Az oktatási intézmény tisztségviselője azután nyilatkozott, hogy a bukaresti oktatásügyi minisztériumban tárgyaltak a MOGYE magyar tagozatának képviselői. Szilágyi Tibor az MTI-nek elmondta: a tíztagú magyar küldöttség Remus Pricopie oktatásügyi minisztert és Mihnea Costoiut, a felsőoktatásért felelős tárca nélküli minisztert tájékoztatta azokról az előrelépésekről, amelyeket az egyetem román vezetőivel folytatott nyári tárgyalások nyomán tettek, és jelezték azokat az igényeket is, amelyek teljesítését még a hétfői egyetemi tanévkezdés előtt várják.
A rektorhelyettes szerint a miniszterek pozitívan viszonyultak a magyar kérésekhez, de az egyetemi autonómiára hivatkozva kijelentették, hogy az intézményen belül kell rendezni a magyar tagozat és az egyetem román vezetése közötti nézeteltéréseket. „A megoldáshoz nem jutottunk közelebb" – értékelte a megbeszéléseket Szilágyi Tibor.
A rektorhelyettes hozzátette: tárgyalópartnereik nem tudták megindokolni, hogy miért ne lehetne a magyar nyelven tanuló diákokat a tanévkezdésig önálló csoportokba besorolni. Szilágyi ezért lehetségesnek tartotta, hogy a hét végén folytatódik a tárgyalás Marosvásárhelyen az egyetem román vezetésével. Azt sem tartotta kizártnak, hogy a magyar csoportok tekintetében megállapodásra jutnak.
Szilágyi Tibor elmondta, ha nem alakulnak magyar tagozathoz tartozó csoportok, hétfőn külön tartja meg tanévnyitóját az egyetem magyar tagozata. A rektorhelyettes szerint a nagy számú magyar küldöttség azt volt hivatott bizonyítani, hogy nemcsak egy-két forró fejű tanár makacsságáról van szó, hanem mindaz, amit elmondtak, a tagozat egységesen képviselt álláspontja.
A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem léptette életbe az új oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait. A jobbközép irányzatú Ungureanu-kormány sikertelenül próbálta kezelni a konfliktust, s ez 2012 májusában kabinetjének bukásához vezetett. Annak az évnek a szeptemberében született megállapodás az egyetem magyar gondjainak a megoldásáról, azt a Ponta-kormány akkori tanügyminisztere is aláírta. A megállapodás előírásai azonban csak részben teljesültek.
MTI
Erdély.ma

Marosvásárhely legyen a régióközpont!
December 8-ára népszavazást kezdeményez a Maros, Hargita és Kovászna megyei RMDSZ, amelyben a lakosságot arról kérdezik meg, hogy egyetértenek-e a három székelyföldi megye egyetlen fejlesztési régióvá alakításával, amelynek Marosvásárhely lenne a régióközpontja. Emellett mától kezdődik a szövetség tájékoztató kampánya, illetve a törvény értelmében előírt állandó választási névjegyzékben szereplő személyek 5%-ától való aláírásgyűjtés a referendum megszervezése érdekében.
Szerdai sajtótájékoztatóján jelentette ezt be Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke, Peti András, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke, illetve Péter Ferenc, a megyei szervezet politikai alelnöke. Az illetékesek azt is elmondták, hogy a népszavazás, de a tájékoztató kampány is a Hargita Megyei Tanács elnökével, Borboly Csabával, és a Kovászna Megyei Tanács elnökével, Tamás Sándorral közös projektként és egyidőben zajlik.
„Úgy vélem, hogy a lakosságot közvetlenül érintő kérdésekben megkerülhetetlen annak megkérdezése, épp emiatt referendumot írunk ki a regionalizációról. A szavazólapon egyetlen kérdés szerepel majd, éspedig az, hogy „Egyetért-e azzal, hogy Maros, Hargita és Kovászna megye egy közös fejlesztési régiót alkosson, Marosvásárhely régióközponttal?” A kérdésre igennel vagy nemmel lehet majd válaszolni.
A lakosság felvilágosítása érdekében tájékoztató kampány indul, amelyben a regionalizációt illető fontos információkat osztanak meg a székelyföldiekkel, ugyanakkor a népszavazás kiírásához szükséges aláírásgyűjtést is megkezdik. A hatályos törvény értelmében az állandó választási névjegyzékben szereplő személyek mintegy 5%-a kell igazolja kézjegyével azt, hogy egyetért a referendum megszervezésével, ez pedig Maros megyében abszolút számokban 24-25 ezer embert jelent. „Október 14-ig gyűjtjük össze az aláírásokat, ezt 30 napos közszemlére bocsájtjuk, és ennek értelmében november 14-én megyei tanácsülést hívunk össze, és javasoljuk a december 8-i népszavazást” – ismertette Brassai az ütemtervet.
Peti András alpolgármester természetesnek véli, hogy Marosvásárhely legyen a fejlesztési régió központja, hisz a város egyetemi, egészségügyi, kulturális, vallási központ, emellett nemzetközi repülőtere van, és a városban közlekedési infrastruktúra-tervek várnak megvalósításra.
„Megkérjük a civil szervezeteket, egyházakat, a politikai pártokat, hogy támogassanak ebben a kezdeményezésünkben, mert ez olyan érdekünk, amelyet a megye minden lakosának – nemzetiségtől függetlenül – fel kell vállalni. Ugyanakkor hiszem azt, hogy Dorin Florea polgármester és a román politikai pártok is leteszik a garast a népszavazásért” – szögezte le Brassai Zsombor.
Pál Piroska
Központ
Erdély.ma

Halasztott a becsületbíróság (Tőkés László kitüntetése)
Október 11-re halasztotta ülését a Tőkés László állami kitüntetésének visszavonásáról tárgyaló becsületbíróság. Hírügynökségi beszámolók szerint a testület azért döntött így, mert Tőkés László – az Európai Parlamentben való elfoglaltságára hivatkozva – nem jelent meg a meghallgatáson, ügyvédjét, Kincses Elődöt küldte maga helyett. A testület tagjai már a tegnap délutánra tervezett tanácskozás előtt közölték: elvárják, hogy az EP-képviselő maga jelenjen meg, Corina Creţu szerint az EP-képviselőnek azért nem az ügyvédjét kellett volna küldenie, mert nem bíróságról van szó, hanem „egyenlő felek közötti párbeszédről.”
Kincses Előd elmondta, a becsületbíróság tegnap alakuló ülést tartott, amin ő nem vehetett részt, majd több mint fél óra várakozás után közölték vele, hogy elhalasztották az ülést. Elmondták neki, hogy őt nem hallgatják meg, hanem csak Tőkés László védheti meg magát. Kincses azonban úgy véli, neki lett volna joga arra, hogy továbbítsa védence álláspontját, de érveit nem hallgatták meg. Mircea Geoană, a becsületbíróság egyik tagja szerint az ülés elhalasztásáról egyhangúlag döntöttek, mert a rendszabályzat „kötelezi” a becsületbíróság elé állított személyt, hogy személyesen jelenjen meg. Geoană szerint az október 11-i határidő az utolsó lehetőség arra, hogy az EP-képviselő megvédje magát, ha akkor sem jön el, távollétében kezdik el a tárgyalást. A becsületbíróságban a Szociáldemokrata Párt politikusai vannak többségben, és a testületnek tagja két olyan politikus is, aki maga kezdeményezte az elismerés visszavonását. Egyikükről, Corina Creţu EP-képviselőről Tőkés László azt mondta: nem tudja eldönteni, hogy valóban KGB ügynök-e, miként Pacepa nemrég állította, de az kétségtelen, hogy valamilyen mögötte álló erőnek vagy erőknek érdekében állt ennek a konfliktusnak a kirobbantása. Aggodalomra ad okot, amit az ellene indított eljárás sugall: akit a román állam kitüntet, annak úgy kell nyilatkoznia, hogy az az épp kormányzó erőket ne zavarja. Ráadásul azok, akiket korrupcióért elítéltek, és a börtönt is megjárták, nyugodtan viselhetik tovább a kitüntetést.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megható ragaszkodás az anyanyelvhez
Borossebesen újraéledhetnek a romok
Borossebesen a szép emlékű Gabnai Erzsébet halála óta, valószínűleg senki nem foglalkozott magyar nyelvű oktatással. A kisvárosban élő magyar gyermekeknek manapság nem adatik meg a lehetőség az anyanyelvű kultúra megismerésére, csakis a családokban, már ahol ápolják azt.
A következő beszélgetésben megható ragaszkodást hallhatunk egy helybeli fiatalasszonytól az anyanyelvű kultúra iránt. Babál Andreáról ugyanis azt hallottuk, hogy a Nyugati Jelen olvasása egyet jelent számára az anyanyelvű kultúra írott formájával. Amint elmondta, Borossebesen született, ezért sem a városban, sem a környékén nem volt mód magyarul tanulni, tehát beíratták a román nyelű elemibe. Annak ellenére, hogy otthon a szüleivel magyarul beszéltek, a gyermekek, az iskolai gyakorlat hatására, no meg a közös lecketanulás, házi feladat megírás érdekében, elkezdtek egymás között az állam nyelvén beszélni. Magyar könyveik nem voltak, ezért az MTV 1-es, illetve 2-es csatornájának a rendszeres nézésén, hallgatásán túlmenően, anyanyelvünk írott formáját csak a Jelen, később a Nyugati Jelen képezte számukra. Szerencsére, a hittant akkoriban Gabnai Erzsébet tanította nekik magyarul, ezért az órákon megpróbálta megtanítani őket a magyar olvasásra, a helyesírásra, de tanítványait még a magyar történelem alapjaiba is bevezette, már amennyire lehetősége nyílt rá. Mivel magyar nyelvű olvasmány az újságon kívül nem volt a házban, Andrea alig várta az újságnak a megérkezését, hogy a magyar nyelvű hírek mellett a gyermekeket, a nőket, a családokat is érintő, érdeklő dolgokról olvasson, magyarul. Miközben olvasott, nagyon odafigyelt az írásmódra is. E szokás megmaradt azután is hogy férjhez ment – azonnal előfizetett az újságra, mert nagyon hiányzott. Másokkal ellentétben, akik azért nem íratják magyar iskolába a gyermekeiket, hogy úgymond, megkíméljék őket a több munkától, Andrea úgy érezte, ennél többre van szüksége. Otthon magyarul beszéltek, de úgy érezte, sokkal többet szeretne megtudni a nyelvről, kultúráról, mint amennyire lehetősége van. E tekintetben sokat köszönhet az édesanyjának, Rohrszetzer Juliannának, aki mindnyájukat megtanította a magyar mondókákra, énekekre, játékokra, ő oltotta beléjük az anyanyelv szeretetét.
Manapság, amikor egyre több a vegyes házasság, fokozottan nagy a magyar félnek a felelőssége, mert mindenképp tennie kell róla, hogy a gyermeke a magyar szóval is találkozzék. Ő minderre nagyon odafigyel, sőt az ismerős szülőknek a figyelmét is felhívja az anyanyelv fontosságára. Akár az anya vagy az apa magyar, a gyermekének igenis tudnia kell magyarul! Az anyanyelv ismerete csak gazdagítja, fokozza az esélyeit az érvényesülésre.
Ambíciói készették arra, hogy a Gabnai Erzsébet nyomdokaiba lépve, könyvészeti anyagok birtokában fakultatív módon magyar olvasásra, írásra, énekekre, mondókákra, társasjátékokra tanítsa a magyar vagy magyar származású kicsinyeket. Jól tudja, hogy az óvodások körében lenne 5-6, de a kisiskolások között is kerülne nagyjából ugyanannyi, összesen talán 11 gyermek, akik két csoportban magyarul tanulhatnának. Egyik ilyen kisgyermeknek sikerült felkeltenie az érdeklődését a magyar nyelv iránt. Mivel könyvészeti anyaga nincs, a Nyugati Jelenből ki szokta vágni mindazokat az írásokat, amelyek a kicsinyeket érdekelhetik. Ha erre felkérnék, el tudná vállalni, hogy a szabad idejében, talán hét végén 5-6 óvodáskorú, illetve ugyanannyi iskoláskorú gyermeknek előbb mesékkel, énekekkel, társas játékokkal, később olvasással, írással felkeltse az érdeklődését a magyar nyelvű kultúra iránt. Igaz, maga románul érettségizett, de a magyar kultúrában már szerzett annyi jártasságot, hogy a kicsikbe beoltsa az iránta való érdeklődést, a hozzá való ragaszkodást. Nem érdekli a fizetség – kultúránknak a szeretete, a borossebesi magyar vagy magyar származású gyermekeknek történő továbbadása motiválná.
Beszélgetés közben odafutott hozzánk a kétéves Babál Zsolt, a kisgyermeke is, aki tiszta magyarsággal csilingeli nekünk a Dunáról fúj a szél, az Az a szép, az a szép…, továbbá a Hejj Jancsika, Jancsika...kezdetű énekeket. Amint az édesapja, Babál István is hozzánk lép, neki énekli tovább. Őszintén szólva, soha nem tértem még haza Borossebesről, az Arad megyei magyar kultúra legkeletibb, kicsiny bástyájáról olyan reményteljesen, mint ezúttal. Mert őszintén remélem, hogy a fiatalasszony közreműködésével, a támogatásunkkal újraéleszthetjük anyanyelvű kultúránk helybeli, romoknak hitt alapjait. Vasárnap igaza volt ft. Csűry István püspöknek, amikor a borossebesi templom felszentelésének a 200. évfordulóján hálát adott mind az elmúlt, mind az előttünk álló 200 évért. Mert Isten valóban hisz a 21. századi emberben, így a borossebesi gyülekezetben is, amit 467 év zivataraiban is megtartott. Talán nem véletlenül küldött ide olyan híveket is, akik a romoknak hitt alapokba elvethetik az új élet reménységét. Mert Isten ezt is megteheti.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Omladozó templomok földjén
Nem volt az erdélyi magyarság bölcsője, de még csak ringatója sem Brád vagy környéke, az egykori Zaránd megye jelentős központja, az Aranynégyszöget alkotó bányász települések egyik csúcsa. A városka neve hallatán, főleg ilyenkor, ősz tájékán a magyarságban igencsak szomorú emlékek elevenednek fel. Előbb Horea 1784-es lázadása, majd Avram Iancu 1848-as pusztítása hagytak gyógyíthatatlan sebeket az itt élőkben, pontosabban túlélőkben.
A Mócvidék Erdély azon része volt, ahol a magyarság mindig is kisebbségben élt; a nemesség tizedelése, majd kiirtása után szinte elhanyagolható arányban. A reformátusok ezen kisebbségen belül is kisebbségnek számítottak, és számítanak mindmáig. Brádon és környékén templomaik még állnak vagy éppen düledeznek, netán már rég eltűntek a föld felszínéről.
Bő másfél évszázaddal ezelőtt, a Brádra látogató Jókai Mór a következőket vetette papírra: „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden...” Pedig a nagy magyar mesemondó nem is a reformátusokra és templomaikra utalt.
Még álló templom
Mint annyi mindenben, ami a Mócvidék utóbbi évszázadaihoz kötődik, a városka nevének eredetében sincs egyetértés a történészek között. A románok egy 1585-ös okiratra hivatkozva a fenyőt jelentő brad szót tartják a városka névadójának. A magyarok Bethlen Gábor, 1610-ben keltezett levelét tartják az első hiteles dokumentumnak, ebben pedig a Fenyőfalva megnevezés szerepel. Egyesek egy 16. század eleji okiratról is tudni vélnek, ebben állítólag Fenyőpatak szerepelt. A lényeg, hogy a név a környék sudár, örökzöld fáiból ered.
A kistérség legnagyobb gyülekezete a tizenháromezer fős településen, Brádon található. A valamikor virágzó bányavárosban háromszáznál is több reformátust tartottak nyilván, mára ez a szám a tizedére zsugorodott. „Nem annyira a beolvadásnak, mint inkább a ’89 után beindult folyamatnak köszönhetően. Munkahelyek szűntek meg, családok vándoroltak el. Igaz, a brádi magyarok jelentős része jövevénynek számít, s aki tehette vagy nem volt más választása, hazaköltözött” – helyez képbe a lelkész, Lovász János. Még így is, míg egy évközi vasárnap mindössze ötön-haton kíváncsiak Isten igéjére, sátoros ünnepek alkalmával, akár harmincan is helyet foglalnak a legalább négyszáz éves, de lényegesen újabbnak tűnő templom padjaiban. Az épület „korkülönbsége” az 1784-es és 1848-as sérülésekből, de főleg az 1926 és ’28 közötti helyreállítási munkálatok szakszerűtlenségéből adódik. A román stílusban felhúzott templom eredetileg boltozott volt, de ezelőtt közel kilenc évtizeddel teljesen elveszítette műemlék jellegét. Ablakait, csillagos mennyezetét, szentélyét, boltív feletti feliratát és portikusát hozzá nem értő kezek teljesen megmásították vagy eltűntették. Még az eredeti, faragott kőlapokból álló padlózatot is eltávolították. Tornyát, ahol valamikor két harang is szólt, közönséges bádoglemezzel fedték át. Ennél már csak a lelki templom pusztulása lehet szomorúbb. „Nem tudom, hogy mikor kereszteltem utoljára – látja be a tiszteletes. – Hét-nyolc, de lehet, hogy kilenc vagy tíz éve.” A ma már két nyelven zajló temetéseken kívül más szolgálatra nemigen kap felkérést. „Csupán kétszer eskettem, vegyes párokat. A fordulattól errefelé csak ketten konfirmáltak. Hiába, aki nem beszéli a nyelvet, az nem konfirmál, s valószínűleg ortodox lesz” – világít rá a szomorú valóságra a lelkipásztor. Ha a gyermek a családban nem tanulja meg a magyar nyelvet, az iskolában már nem teheti. Legalább is nem Brádon vagy környékén. A szülőknek a 35 kilométerre fekvő dévai kollégium már messze van. És egyébként is: az „itt csak a román nyelvvel lehet érvényesülni” beidegződés hatványozottan él és lüktet más szórványvidékekhez képest is.
Pedig a templommal szemközti telken valamikor a református iskola állott. „Az apám is ide járt” – mutat az elgazososodott területre a gyülekezet egyik presbitere, Baráth Gusztáv Zoltán. A valamikori virágzó tanintézményt az egyház pár évvel ezelőtt potom összegért értékesítette. A szocializmus, de főleg az azt követő közel negyed évszázad annyira lepusztította az egykori impozáns épületet, hogy a brádi reformátusok már annak is örültek, ha valaki lebontja, elhordja, s még ad is érte valamennyi pénzt. „Nem volt mit tenni. Miután a kétezres évek elején az épületből kivonult az állami iskola, a polgármester cigányokat költöztetett be. Ne tudja meg, hogy mi maradt, pontosabban nem maradt utánuk!” – eleveníti fel az iskola végnapjait a lelkész.
Jóval az iskola lebontása előtt eltűnt az utca, ahol a tanoda és a szemközti templom állt. Pontosabban az utcának a neve, ami hosszú időn keresztül annak a Brády nevű nemes családnak volt hívatott emléket állítani, melynek tagjait előbb Horea lázadói, majd Avram Iancu hordái tizedelték. És milyen a sors… Az egykori patinás, az identitásukhoz ragaszkodó magyarok által ma is Brádynak emlegetett utca ma a Horea nevét viseli.
A 69 éves Baráth Gusztáv Zoltán egyike azon kevés reformátusnak, aki ’89 után nem állt tovább a mócvidéki magyarok számára nem éppen jó emlékeket őrző bányavidékről. Pedig megtehette volna, elvégre a háború legjavában, 1944-ben Budapesten született. „Nem mentem, mert annak idején az apám sem tette. Kristyoron született, s nyugodtan Pesten maradhatott volna, hisz ott ismerte meg az anyámat, ott vette el feleségül, ott születtem meg én” – mondja. Kettőjük szerelméből hat fiú és egy lány született, aki közül csak a lány hagyta el szülőföldjét Róma kedvéért, a fiúk egytől egyig Hunyad megyében maradtak. „Soha nem akartam innen elmenni. Csak azt szerettem volna, ha visszakapom a magyar állampolgárságom. De hiába írtam 2001-ben Dávid Ibolyának, válaszából csak azt tudtam meg, hogy mit miért nem lehet. De rá tíz évre, 2011. október 23-án, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján letehettem az esküt” – mondja büszkén a legnagyobb Baráth-testvér.
Üres templom
Körösbányán, a valamikor szintén virágzó városkában, ahol az egyházközséget már 1634-ben keltezett okiratok is említik, ma már egyetlen református sem él. A gyülekezet utolsó papja, Biberauer Tivadar kerek száz évvel ezelőtt, 1913-ban mondott búcsút a Brádtól hét kilométerre fekvő településnek. Utána már csak beszolgáló lelkészek látták el a híveket – ameddig azok egytől egyig el nem távoztak. Trianon kegyetlenebb tudott lenni, mint a magyaráldozatot követelő 1784-es parasztlázadás és a hasonló következményekkel járó 1848-as felkelés. A körösbányai református templom – egy névtelenséget kérő németországi adományozónak és uniós forrásokra pályázó helyi román polgármesternek köszönhetően – az idő viszontagságai és az elnéptelenedés ellenére még így is áll. Az ezredforduló után sikerült újrafedni és csatornázni, nemrég még a templom külsejét kissé helyrepofozni. Új arculata akár megtévesztő is lehet. Belsejében nem csak az ima és az orgona némult el, a padokat is elvitték, és a teljes gyülekezet is kihalt. Az utolsó protestánsok leszármazottjai már nem is hívtak református papot őseik koporsója mellé. Ma már üres, bezárt, de kívülről szépen megcsinosított templom fogadja a látogatót. „Volt is gondom e miatt a leköszönt esperesünkkel, aki attól tartott, hogy ha az önkormányzat tatarozza a templomot, esetleg kezet tesz rá. Csakhogy az nem úgy megy, mint ’89 előtt” – mondja Lovász János. A félreértés abból adódott, hogy a községháza a püspökség és a beszolgáló lelkész tudta és beleegyezése nélkül vágott hirtelenjében a brüsszeli pénzek elköltésébe.
Romtemplom
A körösbányainál lényegesen nagyobb anyagi támogatás ráférne a kristyori templomra is, amelynek falait már csak a Fennvaló tartja össze. A 18. század közepén felhúzott hajlék mennyezete beszakadt, alapja megrogyott, tornya megingott, bútorzata Brádra került. Egyedül az „Isten dicsőségére, édesanyám, Mária Magdolna emlékére D. Kristyory János” feliratot viselő, 1906-ban öntött harang kong még ma is – a mintegy negyven kilométerre fekvő dévai Melite gyülekezeti ház falán.
Szomorú látvány bokorra, fára, mezei virágra úgy tekinteni ablakon keresztül, hogy te kint vagy, azok meg a templom belsejében zöldülnek. Isten, pusztulásra ítélt hajléka mellett már csak a sírok fejfái tanúskodnak arról, hogy a faluban magyar reformátusok is éltek. Bár az egyházi statisztikák szerint még mindig él három református a faluban, Lovász János határozottan állítja, hogy az utolsót ő temette el húsz évvel ezelőtt. Friss, koszorúkkal borított sírt mégis találunk. A fakereszt szerint az idén, 53 évesen elhunyt Bozsitz Monica Agnetáé, akitől az Antal és Gulyas család egy „Nu te vom uita niciodată!” feliratú koszorúval búcsúzott. „Igen, nagyon szomorú, hogy egy evangélikus templom ilyen sorsra jut” – töri meg a csendet a hátunk mögött felbukkanó, szakálas, ortodox pópának tűnő férfi. Miután megismerkedünk, kiderül, hogy ő valóban görögkeleti pap, aki egy közeli hegyvidéki templomból érkezett látogatóba. Mint jó pap, ő is tanul tőlünk valamit: amikor másodjára is evangélikusnak nevezi a romtemplomot, kiigazítjuk, mondván, hogy református templom az, amelyről jobbára már csak múlt időben lehet beszélni. „De, ha valami szépet is akarnak látni, meg kell nézni az ortodox templomot” – invitál az alig ötven méterre lévő Isten háza felé, de aztán eszébe jut, hogy kristyori kollégája még nem ért haza, és a 14. században épült gótikus, faerkélyes görögkeleti templom ajtaja hétköznap zárva van.
Már nem létező templom
Brád, 1758-ban elnyert önállósodásáig ahhoz a Ribicéhez tartozott, ahol a helyzet a köröspatakinál és a kristyorinál is rosszabb: itt már se templom, se hívek nincsenek. Pontosabban egy 94 éves, reformátusnak keresztelt magyar bácsi mégiscsak akad, aki a szentírásbeli tékozló fiún is túltéve, nyolc-kilenc évtizedes vargabetű után, a közelmúltban visszatért egyházához. „Egyik alkalommal, a brádi igehirdetés közben, egy számomra teljesen ismeretlen öregúrra lettem figyelmes. Istentisztelet után be is hívattam az irodába, ismerjük meg egymást. Bemutatkozott, majd tökéletes magyarsággal nekem szögezte a kérdést: Tiszteletes úr, maga hisz Jézus feltámadásába? Mert én nem! – vágta rá. Mondom neki, hogy én nem is ezt kérdeztem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy eddig hol volt, és hány éves. Amikor mondta, hogy a kilencvenen is túl van, elkértem a személyazonosságiját. Erre rám nézett és megkérdezte: Tiszteletes úr, ön hisz Krisztusba és nekem nem? Majd kilépett a kerékpárjához és behozta az iratait” – eleveníti fel a Bakcsi Lászlóval való első, nem mindennaposnak mondható találkozását Lovász János. A templom küszöbét hosszú évtizedek után átlépő öreg elmesélte, hogy azért nem konfirmálhatott, mert leszegényedett szüleinek nem tellett kosztümre, kopott ruhába pedig szégyellték az Úr asztala elé küldeni. Pedig akkor még Ribicén is állt az 1848-as gyújtogatást átvészelt, patakparti templom, aminek hajdanán az első sorát az a Ribitzei család foglalta el, mely újraindította a rómaiak által létrehozott, de a középkor feledésébe merült aranybányát. A Ribitzeiek Zaránd megye vezetésében is fontos szerepet kaptak, a család egyik sarja, Albert már 1603-ban főispáni tisztséget viselt. A Teremtő otthona a második világháború után tűnt el véglegesen a föld színéről; lebontása után, a szórványgyülekezet is kikopott a hunyadi egyházmegye nyilvántartásából. Annak az egyházmegyének az adattárából, ami a maga tizenhat anyaegyházközségével és kevesebb, mint tíz lelkészével a legkisebbik Erdélyben. n Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Szekusok és mariachi
Ha egyszer egy városi önkormányzat ünnepséget szervez, akkor mindenféle rendezvényt bele kell zsúfolni, hadd érezze a polgár, hogy az elöljárók csakis érte dolgoznak.
Külön szerencse, ha már adott egy olyan, jól bejáratott rendezvény, amely megfelelően nívós, és rátelepedve, más rendezvényekkel megspékelve olyan látszatot kelthet, mintha az illető önkormányzat rendkívül fontosnak tartaná a kultúrát. Ilyen rendezvény például a nagyváradi röviddráma-fesztivál, amelyet immár hosszú évek óta a helyi román színház szervez – rendszerint jeles magyar társulatok fellépésével is -, és amely egyszerre csak abban a helyzetben találta magát, hogy koncertekkel súlyosbított sör-miccs-rendezvények veszik körül, bizonyára azzal a céllal, hogy emeljék az esemény fényét.
A fesztivált és a vurstlihangulatot árasztó rendezvényeket mindeddig a békés egymás mellett élés jellemezte, lévén hogy a színdarabok jó részét a színházban játszották, a koncertek és az össznépi eszem-iszom pedig egy távolabbi parkban kaptak helyet. Ennek az volt az előnye, hogy a vásári forgatag nem zavarta a színházba igyekvőket, az önkormányzattal szerződésben álló zöldövezet-karbantartók pedig minden évben újabb jó kis megbízatást kaptak a parkbeli mulatozók által zöldes, sáros péppé taposott gyep pótlására.
Idéntől azonban az önkormányzat úgy döntött, hogy mindent egy helyre zsúfol be, talán abból a megfontolásból, hogy akinek esetleg eszébe jutna, hogy két sült kolbász, három korsó sör és a bukaresti popvilág valamelyik képviselőjének playback-előadása után esetleg Bertold Brecht vagy Márai Sándor magvas gondolataira vágyna, ne kelljen messzire mennie. Így aztán a koncertszínpad pont a színház előtt kapott helyet.
Ezzel aztán az önkormányzat illetékesei tudtukon kívül is igazi posztmodern produktumot hoztak létre, hiszen mi is lehetne nagyobb művészi élmény annál, mint ha mondjuk a kolozsvári magyar társulat szekus besúgókról szóló előadása közben egy mexikói mariachi zenekar szilajzenéje szűrődik be? Az ötletet a végtelenségig lehet variálni, és állandósíthatnák a gyakorlatot: a Shakespeare-darabok közben manelezenét játszhatnának, a kortárs drámákat pedig román népzenével dobhatnák fel. Így aztán végképp nem panaszkodhatna senki, hogy az önkormányzat nem biztosítja a polgárok kulturált szórakoztatását.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Érdemrend-ügy: nem képviselhette Kincses Előd Tőkés Lászlót
Nem engedték be Kincses Elődöt, Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke ügyvédjét a Románia Csillaga érdemrend becsületbíróságának csütörtök délutáni, bukaresti ülésére, amelyen neki kellett volna képviselnie az európai parlamenti munkája miatt távol maradó Tőkést.
A testület legközelebb október 11-én ül össze, és várhatóan akkor hoz döntést arról, hogy javasolja-e Tőkés László érdemrendjének visszavonását, vagy sem.
Kincses a Krónikának elmondta, már a testület ülése előtt megérkezett az ülésterembe, majd amikor annak tagjai megérkeztek, felkérték, hogy fáradjon ki, mert meg szeretnék tartani az alakuló ülést. „Harmincöt perc múlva aztán kijött Gheorghe Angelescu, az államfői hivatal érdemrendekért felelős kancelláriájának vezetője, és közölte: nem képviselhetem ügyfelemet, a következő ülést pedig 11-én tartják, és arra várják Tőkés Lászlót is” – ecsetelte a történteket Kincses. Az ügyvéd lapunknak kifejtette: a testület ugyan egy szabályzatra hivatkozott, az ügyvédi törvény 3. szakaszának e pontja ugyanakkor világosan leszögezi, hogy képviselhette volna Tőkést a meghallgatáson, márpedig egy törvény mindig magasabb rendű egy szabályzatnál. Közölte, a becsületbírósághoz benyújtott, Tőkés válaszát tartalmazó beadványhoz a törvény vonatkozó részét is csatolta, valamint Tőkés László augusztus 20-i közleményét, amelyben jelezte: nem protektorátust kért Erdély számára, ahogy az a román sajtóban megjelent. Ezt azonban nem vették át tőle, ezért elmondta: villanypostán elküldi Tőkés Lászlónak, hogy ő küldje el a testületnek ugyanazt az anyagot. „Ilyen a jogállamiság állapota ma Romániában” – jellemezte a helyzetet Kincses, hozzátéve: egyik érvük az érdemrend visszavonása ellen Victor Ponta miniszterelnök állásfoglalása, amelyet a Tőkés László által ellene indított kártérítési perben fogalmazott meg, és amely szerint egy plurális társadalomnak a sokkoló véleményeket is el kell fogadnia. Az EP-képvselő azért perelte be a kormányfőt, mert az egy beszédében azzal vádolta meg, hogy Románia érdekei ellen cselekszik.
Az ülést követően Gabriela Firea, a testület tagja közölte: október 11-ére halasztották a döntést Tőkés ügyében. Hozzátette: Angelescu szerint a testület megalakulása a Kincses által korábban mondottakkal szemben törvényes volt, mivel a rend tagjainak 96 százalékát értesítették a múlt csütörtöki közgyűlésről. Kincses ugyanis korábban azzal érvelt: a becsületbíróság nem jogszerűen alakult meg, mivel nem vettek részt elegen a közgyűlésen. Firea még az ülés elmondta: ha Tőkés a következő, októberre tervezett meghallgatáson sem jelenik meg, akkor a távollétében hoznak döntést.
Creţu újabb kirohanása
Mint arról beszámoltunk, a becsületbíróságot Victor Ponta miniszterelnök indítványára, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) politikusaink közreműködésével azért hozták létre, hogy eldöntse: visszavonják-e Tőkéstől az 1989-es forradalomban játszott szerepéért kapott érdemrendet, amiért júliusban Tusnádfürdőn védhatalmi szerep vállalását kérte Magyarországtól az erdélyiek fölött. A Tőkés elleni hadjárat élharcosa Corina Creţu PSD-s európai parlamenti képviselő, aki az érdemrend birtokosaként indítványozta a becsületbíróság összehívását, arra hivatkozva, hogy Tőkés kijelentése és korábbi, autonómiapárti megnyilvánulásai sértik az alkotmány első cikkelyét, amely egységes nemzetállamként határozza meg Romániát.
Creţu csütörtökön közleményt adott ki, amelyben úgy fogalmazott: a becsületbíróság ülésének fő témája nem az érdemrend elvétele, hanem Tőkés „románellenes” magatartása, amely a kitüntetés visszavonására vonatkozó kéréshez vezetett. A PSD-s politikus reményét fejezte ki, hogy a meghallgatás nyomán visszavonják az érdemrendet, hogy az „az első lépés lesz egy szélsőséges hang megbüntetésére, amely időről időre erőszakos támadást intéz Románia ellen.”
PSD-s „holdudvaroncok” a becsületbíróságban
Mint megírtuk, a héttagú testület a Szociáldemokrata Párt (PSD) holdudvarából áll. A becsületbíróság tagjainak elsöprő többsége a párt politikusa, vagy a PSD kormányzása alatt kapta meg a kitüntetést. A testület tagja lett Ionel Haiduc, az akadémia elnöke, Constantin Degeratu tábornok, Costin Georgescu volt SRI-vezér, Mircea Geoană és Gabriela Firea PSD-s szenátorok, Ecaterina Andronescu volt PSD-s oktatási miniszter és Șerban Brădișteanu orvos, a párt volt szenátora.
A testület a rend valamely tagjával szembeni panasz kézhez vételét követően legtöbb negyvenöt napon belül köteles meghallgatást tartani, amelyre a bepanaszolt rendtagot is beidézik. Amennyiben nem jelenik meg, új időpontot tűzhetnek ki, de úgy is dönthetnek, hogy a távollétében hoznak döntést. Az ítéletet titkos, többségi szavazással hozzák meg, legtöbb hatvan nappal az első ülést követően, majd továbbítják az államfőnek.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Jubilál a Nemzetiségi Színházi Kollokvium
Tizenhárom romániai kisebbségi kőszínház és három alternatív társulat vesz részt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház által szeptember 27. és október 6. között immár 10. alkalommal megszervezendő Nemzetiségi Színházi Kollokviumon.
Erdély egyik legnagyobb múlttal rendelkező színházi fesztiválját először 1978-ban, Sepsiszentgyörgyön szervezték meg, a gyergyószentmiklósi színház 2001-től ad otthont a kétévente sorra kerülő eseménynek. A hagyománytól eltérően az idei előadások nem versenyprogramban szerepelnek, a szervezők ezúttal inkább a fesztivál találkozó-jellegére fektetik a hangsúlyt. A Kollokvium célja, hogy párbeszédek tere legyen, szemléje azoknak a törekvéseknek, amelyekkel – színházi alkotóműhelyként – Románia kisebbségi teátrumai keresik útjukat közönségük, közösségeik felé. Az elmúlt évekhez hasonlóan, az idei fesztiválra is magyar, német és jiddis nyelven játszó színházak kaptak meghívást, összesen 7 nagytermi, 5 stúdiótermi és 3 nagyszínpadi stúdióelőadás szerepel a programban. A programot pénteken 19 órától a szentgyörgyi társulat Bánk bán című előadása nyitja.
Valamennyi intézmény az általa reprezentatívnak tartott előadást jelölte a Kollokviumra, a találkozón a házigazda intézmény mellett jelen lesz a bukaresti Állami Zsidó Színház, az Aradi Kamaraszínház, Csíki Játékszín, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a szebeni Radu Stanca Színház Német Tagozata, a nagyváradi Szigligeti Színház, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Temesvári Állami Német Színház és a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. A kőszínházak mellett idén a szentgyörgyi M Studio, a kolozsvári Váróterem Projekt és az Erdélyi Vándorszínház is vendége a Kollokviumnak. Utóbbi társulat a fesztivál keretében a Gyergyói-medence falvaiban is bemutatkozik. A seregszemle egyik különlegessége, hogy Székely Csaba Bánya-trilógiájának két darabja egy napon szerepel a programban. A többszörösen díjazott Bányavirág legelső díját 2011-ben a Kollokviumon kapta, idén ismét megtekinthetik az érdeklődők a Bányavakság mellett.
A délutáni szakmai programok keretében többek között bemutatásra kerül Zsigmond Andrea Mi kritika még? című kötete és az idén ősszel egyéves Játéktér színházi periodika és portál. A Kollokvium koncerteket is kínál, a fellépők között van a sepsiszentgyörgyi sZempöl, Luiza Zan & Jimmy Cserkész Bukarestből, a kolozsvári FUNKorporation, valamint újra hallható lesz Cári Tibor A színház zenéje című zenei projektje. A sepsiszentgyörgyi Malterego Zenei Alakulat filmvetítésekkel (Microcosmos, Wind migration, Home) összekötött koncerttel lépnek fel, de először érkezik Gyergyószentmiklósra Simon Márton magyarországi költő, aki a Polaroidok című kötetét olvassa fel a Gourmand Light zenéje kíséretében. Az előadásokra a jegyek ára egységesen 10 lejbe kerülnek, a 7 nagytermi előadásra szóló Kollokvium-bérlet ára 60 lej. A fesztivál kísérőrendezvényei ingyenesen látogathatók.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Brassó: lenullázott osztály
A szülők kérése ellenére a Brassó megyei tanfelügyelőség idén nem hagyta jóvá az önálló magyar tannyelvű előkészítő osztály megalakulását a brassói 8-as számú általános iskolában.
Ehelyett úgy döntött, a nulladik osztályos kisdiákok a másodikosokkal együtt, összevont osztályban tanulhatnak. A tanfelügyelőség azzal indokolta a döntést, hogy a létszámra vonatkozó törvény szerint legkevesebb 12 diákkal lehet osztályt indítani. A törvény azonban megengedi, hogy a kérvényező iskola külön engedély birtokában mégis osztályt indítson.
A magyar szülőket képviselő Sándor Levente – az Erdélyi Magyar Néppárt Brassó megyei szervezetének elnöke – a Krónika érdeklődésére azonban elmondta, tudomásuk szerint az iskola vezetősége nem kívánt élni a lehetőséggel. Sándor érthetetlennek nevezte a tanfelügyelőség döntését annak fényében, hogy a tanintézetben az elmúlt évben hasonló körülmények közt is indulhatott előkészítő osztály. „Úgy érzem, az iskola román vezetősége nem akart magyar tannyelvű nulladik osztályt indítani” – kommentálta Sándor Levente, aki szerint érezhető, hogy Brassóban szándékosan próbálják ellehetetleníteni a különböző iskolákban a magyar tannyelvű osztályok jövőjét.
„Attól tartok, az a tendencia, hogy a jövőben a magyar diákok csak az Árpily Lajos Főgimnáziumban, a város egyetlen magyar tannyelvű iskolájában tanulhassanak” – tette hozzá. Lapunk megkerestte a magyar szülők panasza kapcsán Szabó Mária Magdolna megyei főtanfelügyelő-helyettest, aki álláspontja kifejtése után arra hivatkozva vonta vissza nyilatkozatát: nem gondolta, hogy újságcikket kívánunk megjelentetni az ügyről.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Magyar belharc Brassóban
Egymásnak feszült az EMNP és az RMDSZ helyi és megyei szervezete
Bár a helyhatósági választások alkalmával együttműködést kötött a brassói RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) – jelöltjeik közös listán indultak a megmérettetésen a szövetség jelképe alatt –, a két szervezet közti viszony elmérgesedni látszik. A néppárt etikátlannak tartja, hogy az RMDSZ önállóan szervez magyar napokat Brassóban, és arról értesült, a szövetség megfosztaná tanácsosi mandátumától az EMNP-támogatta Toró Tamást.
Bár a tavalyi helyhatósági választások alkalmával példaértékű együttműködést kötött a brassói RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) – jelöltjeik közös listán indultak a megmérettetésen a szövetség jelképe alatt –, a két szervezet közti viszony elmérgesedett az elmúlt időszakban. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), illetve az EMNP Brassó megyei elnöksége közleményben adott hangot felháborodásának amiatt, hogy az RMDSZ megyei és városi szervezete „minden közösségi egyezményt és érdeket semmibe véve” alá akarja ásni a néppárt és a szövetség közti megállapodást.
Az EMNP és az EMNT rámutatott: az RMDSZ minden előzetes bejelentés nélkül döntött a csütörtökön elrajtolt és október 6-áig tartó Brassó Megyei Magyar Napok elnevezésű rendezvény megszervezéséről, „ellopva” az ötletet a rendezvény korábbi szervezőjétől. A közlemény emlékeztet: az EMNT 2011-ben szervezte meg először a magyar napokat, idén pedig a rendezvény harmadik kiadására készült. „Csodálkozunk azon, hogy a szövetségnek még csak szándékában sem állt megkeresni minket a közös rendezés kapcsán, annak ellenére, hogy a Brassói Magyar Napok kitalálói és szervezői mindig nyitottak voltak erre” – kommentálta lapunknak Sándor Levente, a néppárt Brassó megyei szervezetének elnöke.
Rámutatott: különösnek tartották, hogy a brassói magyar ünnep első kiadása után pár hónappal az RMDSZ helyi szervezete az Állami Találmányi és Védjegyhivatalnál (OSIM) levédette a Brassó Megyei Magyar Napok elnevezést. Sándor Levente szerint az eset kísértetiesen hasonlít a nagyváradihoz, ahol idén júliusban az RMDSZ Bihar megyei szervezete levédette a júniusban tartott nagyváradi Szent László Napok elnevezést és a logót, bár a szervezésben nem vett részt. Sándor Levente elmondta: az éppen zajló rendezvénytől függetlenül október 6–22. között megtartják a 3. Brassói Magyar Napokat.
Az EMNP és az EMNT etikátlannak tartja azt is, hogy a szövetség „az egyezség szellemét mellőzve” eltávolítaná tisztségéből az RMDSZ-listán tanácsosi mandátumhoz jutott Toró Tamást – a néppárt megyei szervezetének alelnökét –, arra hivatkozva, hogy a képviselő tanácsosi tiszteletdíjából nem fizeti az RMDSZ-nek a tagsági díjat. „A megállapodás szerint Toró Tamás RMDSZ-listán indult, de az EMNP képviselője, így természetes, hogy megmaradt az őt támogató szervezetek vezetői struktúrájában, és a néppártnak tartozik a tiszteletdíjból származó összegekkel, ha egyáltalán tartozik valakinek” – mutat rá a közlemény.
Toró Tamás a Krónika megkeresésére elmondta, pénteken várhatóan egyeztetni fognak a kérdésekben az RMDSZ-el. „Továbbra is bízom abban, hogy mindent meg tudunk tenni az együttműködés érdekében, a brassói magyar közösség érdekében” – nyilatkozta Toró. Kovács Attilát, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnökét csütörtökön előzetes egyeztetésünk ellenére nem tudtuk elérni telefonon.
Krónika (Kolozsvár)

A magyar nyelvű képzés újdonságai a BBTE-n
Dr. Soós Anna több mint egy éve vette át a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának vezetését. Akkor több fontos célt tűzött ki maga elé, például a szakkollégiumi élet megerősítését. Eddigi eredményeiről, az idei tanévben várható változásokról beszélgettünk tanévnyitó előtt a BBTE prorektorával.
Hogyha a számokat tekintjük, milyen változások várhatók a hétfőn kezdődő tanévben?
Örömmel láttuk azt, hogy az idei felvételit követően gyarapodott a magyar tagozat, az államilag támogatott és a tandíjas helyek tekintetében is, alapképzésen és mesteri képzéseken egyaránt. A doktoriról azért nem tudok még beszámolni, mert nincsenek végleges eredmények, de több hallgatóval számolunk itt is. A teljes intézmény szintjén ugyancsak megmaradt az érdeklődés, az összes támogatott hely betelt, fizetős hallgatónk is bőven van. Mindezt annál nagyobb örömmel mondom, mert idén bevezettük a felvételit, azok a félelmek pedig, hogy ez csökkentené az érdeklődést, nem váltak valóra. A jelentkezők száma idén valamivel kisebb volt, mint az előző évben, viszont aki beiratkozott egy szakra, az visszaigazolt, és elmondta, hogy itt szeretne maradni, a hallgatók tehát nem masíroztak a nyár folyamán egyik szakról a másikra. Azt reméljük, hogy a pályaelhagyás is jóval kisebb lesz, mert eddig a rendszer az első évet tekintette szűrőnek. Az Európai Unióból érkezők száma ugyanakkor megduplázódott, sok magyarországi hallgatónk is van. Valószínűleg az alacsonyabb tandíj is vonzó, de nyilvánvalóan elterjedt a program minőségének jó híre is. Összességében tehát körülbelül negyvenezer diák jár a BBTE kolozsvári tagozataira, ebből 6500 választott magyar nyelvű oktatást.
Volt-e, aki ellenezte a felvételik bevezetését?
Igen, nagy volt az ellenállás belülről is. Azt gondolták, hogy a fiatalok megijednek, és nem hozzánk jönnek, hanem oda, ahol csak a papírokat kell beadniuk. Az a jó, hogy ez nem következett be, a továbbiakban pedig azt is szeretnénk elérni, hogy a felvételi minél nagyobb súllyal bírjon. Ezt már most elmondjuk azért, hogy akik jó helyet akarnak elfoglalni, a legnagyobb és legszínvonalasabb romániai egyetem felvételi rangsorában, most gondolják meg, és készüljenek fel abból, ami a vizsgához szükséges.
Hány képzés közül választhattak ebben az évben a hallgatók?
Alapképzésen 79, mesterin 40 program keretében biztosítjuk a magyar képzést, emellett 25 doktori iskolánk működik. Egy karrier fölépítése a diák szempontjából igen fontos, a bolognai rendszer óta pedig tervezhető ez a három lépés. Az alapképzések összetétele kevésbé mobilis, de itt is indítottunk új szakot, például a geológiát. A mesterik gyakrabban változnak aszerint, hogy a tudományterületeken milyen újdonságok vannak, és a piac igényei hogyan változnak. Mesteri képzésen intézményi szinten tizenöt, ebből magyar nyelven hat új képzést indítottunk el. Szeretnénk, ha a jövőben elérhetővé válna a gazdasági informatika szak, amely korábban működött, később csökkent érdeklődésre tett szert, idén viszont újra nagyon népszerűvé vált, erre tehát szükség lesz magyar nyelven is.
Vannak-e olyan szakok, amelyekre most csökkent az igény, és meglehet, hogy idővel eltűnnek a palettáról?
Persze, van olyan szak, amelyre éppen kevesen tartanak igényt, de az egyetem akkor is fenn fogja tartani ezeket, ha kisebb az érdeklődés. Általában a természettudományok terén alacsony a jelentkezők száma, különösen a fizika szakon, de az ide járók nagyon jó hallgatók, és nagy részük el is jut a doktori képzésig. Alacsony az érdeklődés a levéltár szak iránt annak ellenére, hogy a hozzáértők szerint ez fontos terület volna. Előfordul, hogy egy ilyen szak csak kétévente indul, a megoldás valószínűleg az volna, ha idővel egy másik szakra épülne rá, mesteri képzésként.
A tanárképzésre is hangsúlyt kívánnak fektetni.
Továbbra is prioritás számunkra az közoktatásban tevékenykedő tanárok képzése, hogy a hallgatók felvállalják ezt a feladatot, különben egyetlen területen sem lesz minőségi jelentkező az egyetemi felvételin. Örömmel láttuk, hogy nagy túljelentkezés volt idén a tanítói szakokra, és ebben az évben először indult be a mesterképzés is a pedagógiai karon.
Mi a helyzet a bentlakásokkal?
Az igénylők mintegy harminc százaléka tud bejutni, ez intézményi szinten ötezer embert jelent. Az árak nem változtak, sok épületet felújítottunk, persze négy-öt ágyas kollégiumok is vannak, de azok számára, akik csúcsteljesítmény nyújtanak, kétágyas szobák is a rendelkezésükre állnak. Állami finanszírozású intézményként ahhoz, hogy építkezzünk, állami alapok kellenek. Tavasszal is adtunk át új bentlakást, amelyben egyébként elindítottuk a szakkollégiumot. Ez egy most induló projekt, ami a kezdeti nehézségekkel együtt remélhetően kinövi magát annyira, hogy hallgatói a szakkollégiumok hagyományos értelemben vett előnyeit élvezhessék a jövőben.
A környezetmérnöki kar sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata megszűnt. Ennek mi az oka?
Az előző akkreditációs törvények által támasztott feltételek miatt nem indulhatott idén. Amire nagyon vigyázunk, hogy csak akkreditált szakot és csak olyan diplomát adjunk, amely mögött az összes törvényes rendelkezés be van tartva. Sepsiszentgyörgyől idén beadják azt a dossziét, ami alapján, a kolozsvári kar döntése után, jövőre újra elindulhat a szak.
A kihelyezett tagozatok kapcsán egyébként is él az az elképzelés, hogy gyengébbek a kolozsvári oktatásnál. Hogyan lehet meggyőzni a hallgatókat, hogy ez tévhit?
A legjobb példát mindig a tanítóképző szolgáltatja, mert ebből van a legtöbb, és behálózza Erdélyt, Szatmártól Kézidvásárhelyig. Ezeknél a tagozatoknál a kolozsvári kollégák felvállalják, hogy a kihelyezett tagozatokon is oktassanak, ha nincs megfelelő tanár az adott helyen éppen azért, hogy megfelelő színvonalat tudjunk biztosítani.
Hogyan látja a párhuzamos képzések helyzetét az erdélyi magyar felsőoktatásban?
Akkora az igény a különböző területeken működő intézmények iránt Erdélyben, hogy mindenkinek van helye a nap alatt. Mi tudományegyetemként bizonyos szakokat nem működtethetünk, ilyen például a műszaki képzés néhány kivétellel, vagy az agrárképzés. Ez már két akkora terület, amit jó lenne, ha a Sapientia fel tudna vállalni. A párhuzamos szakoknál az a gond, hogy erdélyi viszonylatban nincs elég jelentkező két azonos képzésre. Ez persze szabadversenyt idéz elő: a hallgató mérlegeli, hogy melyiket választja. Azokon a területeken, ahol nem áll fenn konkurencia, támogatnunk kell egymást a többi egyetemmel, a párhuzamos szakoknál pedig a hallgató döntése fontos. A tudományos kutatások területén szintén fontos az együttműködés.
Maszol.ro

Autonómia-kézikönyv filmes kivonatban
Az Erdélyi Magyar Néppárt a Bálványosi Intézettel közösen hozta létre az Autonómia kézikönyvét, amelyből videóváltozat készült. Az alkotók sokak számára szeretnék érthető módón elmagyarázni az autonómia lényegét.
„Az autonómiáról manapság egyre többen és többet beszélnek, de talán csak nagyon kevesen tudnák megragadni a lényegét.
Ha röviden akarjuk meghatározni: az autonómia a jövőnk.
Ha hosszabban, akkor napokig is értekezhetnénk róla.
Mi úgy gondoljuk, hogy a kettő között kell keresnünk a megoldást: Fontos, hogy mindenki megértse az autonómia lényegét és mindannyiunk számára egyértelmű legyen, hogy ez Erdély jövőjének a kulcsa. Az ehhez elengedhetetlen tudást széles körben hozzáférhetővé kell tennünk.
Az Erdélyi Magyar Néppárt és a Bálványos Intézet ezért egy olyan, az elmúlt évtizedekben megszokott nézőpontoktól különböző, új megközelítést keresett, amelynek révén mindenkinek a fejében határozott kép alakul ki az autonómiáról, tehát Erdély jövőjéről.
Az Erdélyi Magyar Néppárt és a Bálványos Intézet agytrösztje, vagyis a témában szakértő tudós fők összeültek és megalkották az autonómia széles közönséghez szóló „kézikönyvét", amelyet az IJ Communication magyarországi reklámügynökség infógrafikába öntött, hogy színes, izgalmas, és emlékezetes formában ismertesse meg minden érdeklődővel. Az újszerű aspektus így hozzá illő újszerű eszközt kapott. A Bálványosi Szabadegyetemen egy látványos szabadtéri kiállítással, az Erdély időgéppel, vagy más néven: labirintussal mutatkozik be az infógrafika."
(autonomia.neppart.eu)
Erdély.ma

Nagyváradon megalakult a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények Bizottsága
A Magyar Rektori Konferencia pénteki nagyváradi plenáris ülésén megalakították a Határon Túli Magyar Felsőoktatási Intézmények Bizottságát – tájékoztatta az ülés után az MTI-t János Szabolcs, a rendezvénynek otthont adó Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) rektora.
János Szabolcs elmondta: a bizottságon keresztül a határon túli magyar felsőoktatási intézmények is véleményt nyilváníthatnak a felsőoktatással kapcsolatos magyarországi elképzelésekről. Hozzátette, erre az teremt lehetőséget, hogy a Rektori Konferencia a mindenkori oktatási kormányzat tanácsadójának számít Magyarországon.
A PKE rektora elmondta, hogy a nagyváradi tanácskozáson a különböző országokban működő egyetemek közös doktori és mesterképző programjaiban rejlő lehetőségeket is számba vették. „Ez azt jelenti, hogy a partnerintézmények a határ mindkét oldalán akkreditáltatják a képzéseket, és olyan oklevelet adnak a diákoknak, amelyet mindkét államban elismernek" – magyarázta a rektor.
A tanácskozást Répás Zsuzsanna, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára is köszöntötte. A helyettes államtitkár arról tájékoztatta a tanácskozás résztvevőit, hogy egy olyan ösztöndíjrendszer előkészítésén dolgoznak, amely lehetővé tenné a magyarországi oktatók külhoni egyetemeken való munkavállalását. „Azt tervezzük, hogy a jövő tanévtől beindulhat a pályázati rendszer" – tette hozzá az államtitkár.
A plenáris ülésen Tőkés László, a PKE elnöke köszönetet mondott a Magyar Rektori Konferenciának, hogy immáron harmadjára szervezi meg plenáris ülését a határon túl, és a magyar kormánynak azért, hogy a határok feletti nemzetegyesítés jegyében támogatja a magyar felsőoktatás rendszerének létrehozását.
MTI
Erdély.ma

„Tiszta” Romániát! – 10.
Megtorlás Ippen
Egy karhatalmi alakulat 1940. szeptember 13-án este érkezik Szilágyippre. Feladata a civil lakosság fegyvereinek összegyűjtése. Az ideges, a rémhírekkel is tetézett hangulatban a házkutatások során a karhatalmi század egy golyószórót, 16 puskát és 2 pisztolyt talál, miközben 18 nem helybeli „fegyveres vasgárdista-gyanús” személyt is őrizetbe vesz. Miután azok szökni próbálnak, a lövöldözésben 16-an életüket vesztik, ketten elmenekülnek.
A katonai egység vezetője – egy Szabó nevű szadista beállítottságú főhadnagy – megtorlást rendel el a honvédeket ért korábbi orvtámadások miatt is. A megtorlásban nemre, korra való tekintet nélkül végeztet ki mindenkit, akiről azt állítják, hogy együttműködött a Vasgárdával.
Az Ippen történt megtorlás idején, szeptember 14-én, Somlyócsehiben, amikor a lakosság fegyvereinek begyűjtésére kerül sor, egy Veress Gábor nevű vasgárdista az elrejtett fegyverének átadása helyett mellbe vágja Jámbor András hadapródot, és megpróbálja elvenni az őrmester fegyverét. Másnap délelőtt az út melletti erdőből, az Ipp irányából Márkaszék felé tartó honvéd szakaszra vasgárdisták tüzelnek. Déli 12 órakor a márkaszéki iskolába beszállásolt honvédeket a közeli kukoricásból újabb sortűz éri. Ugyanezen a napon az Alsó- és Felsőkaznacs környéki fegyveres bandák ellen küldött Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi csoport nagyszámú vasgárdistát fog el. Miután azok is szökést kísérelnek meg, rájuk lőnek, az áldozatok száma 55 főre rúg.
Az Ippen történtekről szóló harcjelentés szerint – szeptember 14-én éjjel 3 óra táján – az iskolában elszállásolt karhatalmi egységet golyószóró-, puska- és pisztolytűz éri. Az ellenség üldözése során 152-en halálos lövést kaptak. A jelentés nem fedi a teljes igazságot, mert a megtorlás már este 11 órakor megkezdődik. A Pavel Prodea pópa által később összeállított táblázat szerint az áldozatok száma 145. Egy 1988-as kiadvány 159, Beke György 157, Barabás Béla 40 áldozatot említ.
Az ellentmondó adatok ellenére állítható, hogy az atrocitások kiváltó oka a vasgárdista elemek provokációja. Egyértelmű, hogy az Ippen történteket nem szabad teljes egészében a magyar katonákra hárítani. Még akkor sem, ha az eseményeket a korábbi román és magyar szakirodalom jó része így állítja be. Az eseményeket szélesebb összefüggésben kell vizsgálni, és a történtekért a legnagyobb felelősség azokat terheli, akik fegyverrel támadnak egy teljes hadrendben vonuló hadseregre. Mindezt akkor, amikor tudják, hogy a román–magyar katonai bizottsági megállapodás és a nemzetközi megegyezések szerint is fegyveres támadás esetén a magyar csapatok élhetnek a megtorlás eszközével. Mindezek mellett felelősség terheli Szabó főhadnagyot (is), aki túlértékeli a katonaságot ért támadásokat, túlzott mértékű megtorlásra ad parancsot. A felső hadvezetés Szabót hadbíróság elé állíttatja, a büntetés alól csak úgy szabadul, hogy önként frontszolgálatra jelentkezik, ahol a saját katonái végeznek vele. A katonák a szabályzat alapján kötelesek engedelmeskedni a tiszti parancsnak, ezért a felelősségük kisebb. Az előzmények és a kialakult helyzet ismeretében azt látjuk, hogy a honvédek ingerültek és dühösek voltak az orvtámadások és a bajtársaik oktalan halála miatt. A megtorlásra Ippen kerül sor, mert a honvédség bevonulása előtti napokban az ott élő románok egy csoportja magyarokat gyilkol. Egy Urpea nevű görögkeleti pópa a magyarok ellen uszít, és ennek hatására agyonverik Kisfalussy Józsefet, és agyonlövik Máté Imrénét. A megalázott, a kiszolgáltatott magyarok természetes reakciója, hogy a történteket jelentik a bevonuló magyar karhatalmi alakulatnak.
Az ördögkúti orvtámadás és megtorlás
A korabeli haditudósítások arról számolnak be, hogy a Zilahról kiinduló magyar katonai egységekre több alkalommal tüzelnek. Dezséri János vezérkari százados szerint, miután 1940. szeptember 9-én a honvédek megszállják Bánffyhunyadot és környékét, a Zilahról előnyomuló magyar katonai egységeket rajtaütésszerűen támadják, a Meszes-hegységben rejtőzködő román szabad csapatok puskatüzet zúdítanak rájuk. A magyar alakulat előőrse aknára bukkan. A fegyveres támadás után a magyar csapat harci alakzatban, tűzharcban szétszórja a merénylőket.
Amikor a 22. határvadász-zászlóalj Ördögkút községbe ér, a falu görögkeleti templomának tornyából géppuskatüzet kap. A váratlan támadásnak több súlyos sebesültje lesz. De nemcsak a toronyból, a falu szélső házaiból is lőnek. Dezséri erről így ír: „az ottani lakosság újból merényletet követett el csapataink ellen, és azokat mindenünnen puska- és géppuskatűzzel fogadta. A további előnyomulást itt is tűzharc árán kellett kikényszeríteni, melynek során a felbőszült csapatok a merényletet megtorolták”. A 4/III. zászlóalj őrvezetője, Polgár János visszaemlékezésben leírja, hogy a menetoszlop biztonságáért felderítő előőrsöt szerveznek, melyet megerősítenek egy géppuskás rajjal. A hegyi úton haladnak, amikor rájuk lőnek. „Géppuskát lóról! – hangzott a parancs azonnal, és kijelölték a tüzelőállást, cél a templom tornya, annak ablaka. Elkezdtem lőni, és a gyalogosok pedig mentek le egyenesen a templom irányába, mert onnan jöttek a lövések.”
Vértes Béla főhadnagy a 11/1. puskásszázad parancsnoka is hallja a lövéseket, de ekkorra az általa vezényelt alakulat már áthaladt a falun. Vértes a 22. határvadász-zászlóalj kerékpáros századának parancsnokától, Lakatos Géza főhadnagytól megdöbbenve tudja meg, hogy a „négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték”. A hirtelen kialakult helyzetben a katonai alakulat ellentámadásba lendül. A zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes rohamot vezényel a támadás irányába. Sajnos, a honvédek a kitört hisztéria és pánik közepette a házak közt tartózkodókra is tüzelnek, így a lövöldözésnek több civil áldozata is lesz. 1946 márciusában a kolozsvári Népbíróság Ákosy alezredest 76 ördögkúti román lemészárlására kiadott parancs címen helyezi vád alá. Aurică Simion a Dictatul de la Viena című könyvében a halottak számát 80 főre teszi, míg a felgyújtott házakét 72-re. Van olyan adat is, amely szerint, amikor a honvédek elfogják a templom tornyából lövöldöző orvtámadókat, azok elmondták: azért lőttek a magyar katonai alakulatra, mert a faluból kivonuló román csapatok tisztjei erre biztatták őket. A történet hitelesnek tűnik, mert géppuska véletlenül nem kerül civil kézbe.
A legnagyobb román ellenállásra Ippen és környékén kerül sor, melynek 24 magyar katona áldozata is van. Róluk a legtöbb kiadvány elfeledkezik. A román orvtámadások során 4 utászt és 2 tüzért is meggyilkolnak, ezért feltételezhető, hogy a román szabadcsapatok nem szemből, hanem oldalról, illetve hátból támadnak.
A megtorlásról több, egymástól eltérő leírás és adat áll rendelkezésünkre. Van olyan kiadvány, amely szándékosan csúsztat, így a propaganda és uszító céllal kiadott Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României című kiadvány, amely nyilvánvaló túlzással 263 halottat és sérültet emleget. A román tisztek szeptember 11-i jelentése szerint Ördögkúton a helyi lakosság szeptember 9-én géppuskatüzet nyitott a honvédekre, a templom tornyából gránátot dobtak rájuk, az orvtámadásokban tíz magyar katona vesztette életét. A megtorlás során a magyar katonák felgyújtották a fél falut, és húsz embert kivégeztek. A román tisztek adatai távol állnak az említett kiadványétól. Mivel a beszámolót közvetlenül az események után, a magyarbarátsággal egyáltalán nem gyanúsítható román katonák állítják össze, az adatok közelebb állnak a valósághoz.
Kiömlött a csordultig telt keserű pohár
Észak-Erdély birtokbavétele többnyire nyugodt körülmények közt zajlott, ez még akkor is állítható, ha a magyar békés bevonulást orvtámadások, kisebb incidensek zavarták. Ha a vasgárdista rémhírterjesztésre és partizán orvtámadásra nem kerül sor, akkor megvalósul Észak-Erdély békés átvétele. A két túlméretezetté vált megtorlást és néhány kisebb katonai incidenst leszámítva, a honvédség fegyelmezetten éri el a régi magyar határt. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a vegyes lakosságú települések egy részén sor kerül a helyi magyarok bizonyos csoportjainak bosszúállására.
A magyarság többsége az önbíráskodást nem helyesli, de 22 évi megaláztatás, kiszolgáltatottság miatt, ahogy Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1. magyar hadsereg vezénylő tábornoka írja, a csordultig telt keserű pohár 1940. szeptember elején kiömlött. A magyargyűlölő román nacionalista uralom végrehajtóinak – a gyűlölt román jegyzőknek, tanítóknak, csendőröknek, bíróknak – több településen beverik az ablakait. Az incidensekre a hatalomátadás és -átvétel idején kerül sor, amikor már nem működik a román közigazgatás, de a magyar még nem rendezkedett be. Ahol lehetőség adódik, ott a honvédség megakadályozza a korábbi sérelmek megtorlását. Így például a háromszéki Bölönbe bevonuló honvéd csapattest parancsnoka szeptember 13-án este kijelenti, hogy a katonai igazgatás beindítása pillanatától – szeptember 14-én reggel 8 órától –, ha a faluban bármilyen törvénytelenség történik, azt nemzetiségre való különbség nélkül ki fogja nyomoztatni. Az önbíráskodás Bölönben kisebb bosszúval zárul, az éjszaka folyamán megpofoznak néhány magyargyűlölő elöljárót, és a faluháza pincéjébe zárják őket. Egy másik településen, a Szilágycseh melletti Oláhhorváton, amikor a felhergelt magyarok a korábban őket sanyargató szélsőséges románok meglincselésére készülnek, érkezik a 33. határvadász-zászlóalj. Ennek parancsnoka, Éltető Gábor főhadnagy határozott, józanságra utaló szavakkal győzi meg őket az önbíráskodás helytelenségéről. A második bécsi döntéssel egy magyar többségű és történelmileg (is) magyar terület kerül vissza Magyarországhoz. A 22 éves román uralom után természetes a felszabadulás érzése. Természetes, hogy az erdélyi magyarok nemzetiszín zászlókkal, diadalkapukkal, virágesővel fogadják a honvédeket, és bennük felszabadítókat látnak. Természetes az is, hogy amit a magyarság örömként él meg, azt a románság hazája elvesztéseként érzékeli.
Nem tagadható, hogy az orvlövészek provokációi miatt több magyar honvéd áldozza életét Észak-Erdély felszabadításáért, de az sem, hogy a felelősségre vonások alkalmával több ártatlan civil román is életét veszti. Ezen már változtatni nem lehet, de tanulságot le lehet vonni. Ez nem jelenti, hogy a román, illetve a magyar nép bűnös lenne. A felelősség a mindenkori elkövetőket terheli. Sajnos, az ippi és az ördögkúti katonai megtorlások később hivatkozási alapként szolgálnak a háború végi – Erdély-szerte dühöngő – magyarellenes atrocitásokra. Ennek áldozatai lesznek azok az ippi magyar emberek is, akik a magyar hadsereg bevonulása idején falujukban – a közrend fenntartására, fegyvertelenül – őrséget teljesítenek. A 12 ippi elítélt olyan súlyos büntetést kap, hogy azt csak ketten élik túl.
(folyatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gub Jenő emlékére
Életének 85. évében elhunyt Gub Jenő (1929–2013) biológia-földrajz szakos tanár, néprajzkutató, az etnobotanika és etnozoológia egyik legszorgosabb erdélyi kutatója, a Sóvidék szerelmese. Sóvidéket írok, pedig ő a Sóvidék peremén, Szovátán töltötte élete java részét. Volt tanító, tanár és iskolaigazgató Székesen, tanár Nyárádremetén, 1964-től pedig Szakadátban és Szovátán oktatta a gyerekeket és a Teleki Oktatási Központban működő Tanítóképző Főiskola hallgatóit 1997-ig.
Sok éven keresztül Szovátának, de az egész Székelyföldnek egyik legavatottabb és legtöbb ismerettel rendelkező idegenvezetőjét tisztelhették benne. Jó humorú, magyar érzelmű, agilis, könnyen barátkozó, kellő retorikával felvértezett személyiség volt, akinek óráira és idegenvezetői alkalmaira ma is szívesen emlékeznek vissza szerte a nagyvilágban. Évekig állandó rovata volt a Népújságban a bionikáról. Legfontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken (1996), Erdő-mező állatai a Sóvidéken (1996), Háziállataink dicsérete (1999), Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), Üres kalász fenn hordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsonné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gub Jenővel a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság gyűlésein ismerkedtem meg 1990 után, és a későbbiekben a kölcsönös tiszteletre és megbecsülésre alapuló őszinte emberi kapcsolat, mondhatni barátság alakult ki közöttünk. Többször jártam szovátai lakásán, de volt úgyis, hogy Erdélyből együtt utaztunk magyarországi néprajzi szemináriumra, vagy épp a Magyar Néprajzi Múzeum meghívásának tettünk eleget, amikor, díjazás végett, a Magyar Néprajzi Társaság gyűjtési pályázatának ünnepélyes eredményhirdető alkalmaira voltunk hivatalosak. Ő általában az első díjat szokta kapni, ami alapos tudományos munkásságának egyik legjobb fokmérője volt.
Ilyenkor, a hosszú út során sokat beszélgettünk történelmünk csendesebb és viharosabb évszázadairól, s a Tanár Úrban múltunk biztos adatközlőjét és ismerőjét fedeztem fel. Festői környezetben lévő lakása ma is valóságos kerámiamúzeum. Nem emlékszem, hogy Korondon kívül találkoztam volna még annyiféle kerámiatermékkel, amelyek e szép, lakályos magánház külső és belső falait díszítik.
És ott vannak a festmények, amelyek a kiváló erdélyi magyar festők és grafikusok keze vonását őrzik – hatalmas szellemi és tárgyi értékkel gazdagítva egyetemes magyar kultúránk képzőművészeti tárházát.
2013 elején, amikor utoljára találkoztam vele otthonában, a családja körében, behívott a belső szobába, és egy festményt mutatott nekem.
– Látod ezt a művet? Ez a korondi Páll Lajos festménye. Nem is tudom, hányszor járt már itt, behunyt szemmel is megtalálta a képet a falon, csak bejött ide, a szobába, s azt mondta, hogy kérjünk bármennyit érte, de ezt vissza szeretné vásárolni. Ilyen bivalyokat, mondta, már nem tud festeni. Akárhányszor is megpróbálta – nem sikerült!
Áldott emlékű Páll Lajos tavaly, 2012. november 9-én ment el az örök festői mezőkre, hogy az Ég Nagy Ecsetével új bivalyokat fessen. Talán sikerül odaát... Április 18-án, amikor Szovátán is bemutattuk A megmentett hűség c. sóvidéki interjúkötetet, Gub Jenő tanár úr, sajnos, már nem jöhetett el. A 25 kortárs jeles személyiségről szóló könyvet hiába szerettem volna 26-ra gyarapítani – nem sikerült. Nem rajtam múlott! De Ő mégis ott van! A Sóvidék iránti hűségének és ragaszkodásának tárgyi bizonyítékai – könyvei – fellelhetők az olvasók polcain, az egyetemes magyar kultúra tárházában. És persze a szívünkben… Egyik dedikált könyvének lapjára Tamási Áron-idézetet írt nekem: A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek szülőföldje és sok feladata!
Most, feladatait beteljesítve, Jenő tanár úr lelke valahol a drága szülőföld felett szárnyalhat szabadon. Haláláról értesülve – ma sem tudom, mért nem jelent meg egy hivatalos nekrológ – az internetet találtam a legjobb és leggyorsabb híradásnak, hogy szerte a nagyvilágban tudomást szerezzenek távozásáról. Egyik legnagyobb tisztelője és barátja, a kolozsvári BB egyetem professzora, Keszeg Vilmos ezt írta nekem: »Kedves Feri, köszönöm az értesítést. Mindannyian együtt élünk életünk végének távlatával. Ennek ellenére minden halálhír megdöbbentő. Kosztolányi Dezső írta, hogy „Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Bármennyire szomorú, mindenki helyettesíthető. De ugyanennyire igaz, hogy senki sem pótolható. Ilyen „egyedüli példány” volt Gub Jenő tanár úr, örülök, hogy a KJNT összejövetelein megismerhettem. Miután kimaradozott, majd teljesen távol maradt a rendezvényektől, írásai adták tudtul, hogy végzi a munkáját. Hogy fárad, hogy betegségekkel küszködik, az rejtve maradt, az nem szivárgott ki műhelyéből. Én sok szeretettel emlékezem kedvességére, tisztelettel tartom számon azt a munkáját, amiről nekem tudomásom volt. Feri, ha alkalmad van családjával beszélgetni, kérlek, ezt add át üzenetként. Egy tanár generációkat tanít és nevel. Egy tanár emléke hosszú időn át él, akár emlegetik, akár nem: amit tanított, az sok-sok éven át benne marad tanítványai és azok gyermekeinek döntéseiben, gesztusaiban. Gub Jenő kutatóként olyan többleterőfeszítést vállalt, ami egy pedagógustól nem feltétlenül várható el. Amit Gub Jenő kutatóként elvégzett, azt össze kell foglalni, össze kell gyűjteni. Publikációinak jegyzékét össze kell állítani, életpályáját meg kell írni, közöletlen írásait, feldolgozatlan adatgyűjtéseit letétbe kell helyezni. Ez a családja és különböző intézmények feladata.« Köszönöm/köszönjük, professzor úr, szép sorait. Te pedig nyugodjál békében, Jenő!
Székely Ferenc
Gub Jenő /Szováta, 1929. márc. 5. – Szováta, 2013. szept. 25.
Népújság (Marosvásárhely)

Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagyta
Beszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval
– Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Markó Béla és Fekete Vince a hazai írók fiókegyesületének élén
Csütörtök délután Marosvásárhelyen tartotta tisztújító nagygyűlését a Román Írószövetség helyi fiókszervezete, a Romániai Írók Marosvásárhelyi Fiókegyesülete. A Maros, Hargita, Kovászna és Beszterce-Naszód megyei román, illetve magyar anyanyelvű írókat is tömörítő fiókegyesület új elnökévé Markó Bélát választotta a testület, a fiókegyesületen belül tevékenykedő magyar írók csoportosulásának elnöke pedig Fekete Vince költő, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője lett. A részletekre a továbbiakban visszatérünk.
Népújság (Marosvásárhely)

Digitalizált múlt
Mi kell a digitalizáláshoz? Fényképezőgép (lehetőleg állványos), lapolvasó, számítógépes képszerkesztő program, lapszerkesztő program, szövegfelismerő program, és az elhatározás, hogy hozzáfogjunk dolgozni – így kezdődött az a folyamat, melynek végeredményét, egy DVD-t vehettek kézbe tegnapelőtt délután az aradiak.
Az Aradi Magyar Napok keretében a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében került bemutatásra Nagy István pécskai fizikatanár „alkotása”, az Aradi magyar múlt című DVD-je.
A pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület elnöke első körben a digitalizálás folyamatát ismertette a jelenlévőkkel, majd rátért a DVD tartalmának ismertetésére.
A korongon több fejezetben jelenik meg az aradi magyar múlt: az 1848-as részben benne van a Révai testvérek Irodalmi Intézete Rt. által 1898-ban kiadott 18negyvennyolcz – A magyar szabadságharcz 1848–49-ben című történelmi képes album (szerkesztői Jókai Mór, Bródy Sándor, Ignotus, Mikszáth Kálmán és mások), illetve Varga Ottó Aradi vértanúk albuma című 1890-es kiadványa.
Az aradi vonatkozású részben benne van Lakatos Ottó Arad története (I., II., III. kötet, 1881), és Némethy Károly Arad tanügyi története (I., II. kötet, 1890) című kiadványai. Az Arad vármegyei blokk Arad vármegye monográfiája és Arad vármegye leírása históriai, geographiai és statistikai tekintetben (1835.3., Fábián Gábor) című feljegyzéseket tartalmazza.
A korongra felkerült még Somogyi Gyula Az Aradi Kölcsey Egyesület története 1882–1895, 1896című könyvével, a Kölcsey Egyesület titkári-jelentéseivel, és az 1884–1888. között megjelent, illetve az 1914–1915-ös évkönyvvel, valamint a Monografia Pecica (2007), Kovách Géza Fejezetek Pécska nagyközség történetéből (1995), illetve Nagyhalmágyi Sándor Magyarpécska múltjából (1998) című kötetek. Helyet kaptak Péter László Kálmány Lajos, válogatott tanulmányok, illetve Kálmány Lajos Magyar hitvilág című munkáival és Klebelsberg Kuno 11 kiadvánnyal.
A Nagy István által elkészített DVD minden bizonnyal hiánypótló kiadvány, az alkotó számos példányt ajándékozott a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

A revízió nem számított irredentizmusnak
Az Erdély a huszadik században történelmi eseménysorozat második előadására került sor csütörtök este a Minerva-házban a Kós Károly Akadémia szervezésében. A meghívott Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa volt, aki Erdélynek és a magyar kormánypolitikának a két világháború közötti kapcsolatáról értekezett.
Bárdi Nándor előadásában szólt a romániai magyar politikai közösség létrejöttéről a revíziós politikáról, a magyarságpolitikáról és háttérintézményeiről. Kifejtette: a Trianon utáni romániai magyarság kényszerkisebbségi helyzetében a revízió nem irredentizmusnak, hanem a nemzetközi és kétoldali kisebbségvédelemnek, a magyar–magyar kapcsolatok elmélyítésének, a támogatáspolitika megerősítésének számított. 1918 és 1938 között több mint ötven jövőképi terv, hosszú prioritáslista látott napvilágot, a Második Bécsi Döntés mégis csak az etnikai szempontokat vette figyelembe, mellőzve a gazdasági és a földrajzi érveket. Erdély magyarsága és az anyaország között a kapcsolattartást az első szakaszban leginkább a vasutasok révén megvalósult titkos futárlevelezés biztosította. A magyar állam az elszakított nemzetrészeknek komoly anyagi támogatást folyósított, de az összegek elosztását viták kísérték.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)