Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. november 16.
Tanmese a kommunizmusról fiataloknak
Negyedszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a rendszerváltás utáni demokráciában végre bíróság elé kerüljön a tömeggyilkos Ion Ficior, a peripravai haláltábor parancsnoka. Tetteit a Fehér ló – a gyűlölet rövid története című darabban dolgozták fel.
A peripravai hóhér neve úgy került ismét az aktualitás fényébe, hogy egy független színházi társulat év eleje óta járja az országot, részt vesz fesztiválokon a Fehér ló – a gyűlölet rövid története című előadásával, amelynek központi figurája Ficior. A darabot Kolozsváron, a Sapentia Erdélyi Magyar Tudományegyetem előadótermében is bemutatták – főleg fiatalokból álló népes közönség előtt. Lehet-e gyűlöletért gyűlölettel fizetni? Egyáltalán honnan ered az embertársaink iránt érzett megvetés? És meddig mehet el az ember egy rendszer, egy ideológia kiszolgálásában? Nagyjából ezeket a kérdéseket boncolgatja az egyszemélyes dokumentumdráma, amelyben Ilinca Manolache fiatal színésznő kiválóan játszik több szerepet is. (Laura Ştefănuţ újságíró oknyomozó riportját Smaranda Nicolau dramatizálta, a rendező Ioana Păun, közreműködött Diana Miron. A magyar báró hangja Halmágyi Péter). Az előadás nem törekszik különösebb művészi tökélyre, de a fiatal alkotógárda aktuális, olykor kényelmetlen tényekkel szembesíti a közönséget.
A címbeli fehér lónak akár kettős szimbolisztikája lehet: egyrészt Ficior hatalmát jelképezi, aki állítólag a foglyokat fehér lovon fogadta, és azzal ugrált keresztül rajtuk. Másrészt köztudott, hogy Horthy is hasonló lovon vonult be Észak-Erdélybe, az ő személye pedig mind a mai napig okot ad a románságnak arra, hogy valamilyen szinten gyűlölje a magyarokat. Ficior fehér lova nem puszta legenda. Egy kolozsvári pszichiáter, Traian Neamţu – aki 1959 és 1963 között volt a tábor foglya – egy interjúban megerősítette: Ficior szadista volt. Félmeztelenül kellett elvonulnunk előtte, amit ő egy fehér lóról nézett. Személyesen ellenőrizte a foglyokat: ha egy kukoricaszemet talált valakinél, azt agyba-főbe verte” – mesélte az orvos. A valós helyzetek közé az alkotók egy kitalált történetet is becsempésztek az előadásba: egy magyar báró levelét olvassák fel, amiből gyakorlatilag az derül ki, hogy az emberiesség ellen elkövetett bűntettekért elítélt hóhérnak valamilyen oka lehetett arra, hogy haragudjon az emberiségre és megvesse azt. A fikció nem mentséget akar szolgáltatni a későbbi bűnökre, csupán arra akar rávilágítani, hogy a gyűlölet olykor gyűlöletet szül, az ember pedig hajlamos ugyanolyan módon válaszolni, ahogyan őt is kezelték életének egy adott szakaszában.
Baptistából kommunista
A Maros megyei Oláhkocsárdon 1928-ban született Iosif Ion Ficior 1958 szeptemberétől a peripravai munkatábor parancsnokhelyettese, majd négy éven át, 1960 októbere és 1963 szeptembere között parancsnoka volt. A peripravain kívül több munkatábor parancsnoka volt még, ezredesi rangban ment nyugdíjba. Családja baptista volt, maga Ficior is rendszeresen járt templomba addig, amíg be nem lépett a kommunista pártba. Dicsőszentmártonban villanyszerelőnek képezte magát, egy baptista pap lányát vette el feleségül. Pártaktivista, majd állambiztonsági tiszt lett belőle, végül házassága miatt a Büntetésvégrehajtási Főigazgatósághoz helyezték. Periprava a Duna-deltában, az Ukrajnával határos Chilia-ág mentén fekvő település, ahol a kommunista rendszer leghírhedtebb kényszermunkatábora működött. 1959 és 1964 között politikai foglyok ezreit hozták ide túlélni vagy meghalni, főleg a rendszer által ellenségesnek tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat. A politikai elítéltek 1963–64-es szabadulása, az általános amnesztia után a tábor politikai jelentősége csökkent, 1977-ben véglegesen felszámolták.
Pusztuljanak a foglyok!
A munkatábor létrehozásának célja az volt, hogy lehetőleg pusztuljanak el mindazok a foglyok, akiket a diktatórikus rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban az elítéltek nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Ivóvíz nem volt a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is hiányzott, szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket. A munkatáborban uralkodó embertelen körülmények, a bántalmazások, az éhezés, az elégtelen közegészségügyi viszonyok és az orvosi ellátás hiánya 103 fogoly halálát okozta a parancsnoksága idején. Egyébként a volt foglyok visszaemlékezései alapján ennél bizonyára nagyobb az elpusztultak száma. Amikor már senki sem reménykedett, a legfelsőbb bíróság Ficiort emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt tavaly jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. De ne feledjük, fél évszázadig megúszta a felelősségre vonást. A kommunista rendszerben azért, mert a hatalom kiszolgálója volt, 1990 után pedig azért, mert nem volt politikai akarat arra, hogy bíróság elé állítsák. Ugyanakkor sok hozzá hasonló gyilkos ma is szabadon jár, vagy úgy távozott a világból, hogy soha senki nem vonta felelősségre az elkövetett bűnök miatt. (Az írásunk elején említett előadás záróakkordjaként elhangzott az is, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet munkatársai kétszáz volt lágerparancsnok és munkatársaik nevét tárta fel, közülük mindössze kettőt ítélt el a bíróság!)
Ki emlékszik?
Dicséretes az alkotók szándéka, hogy az ifjú korosztály nyelvén, modern eszközökkel mutatják be a múlt rémségeit. Hiszen mára felnőtt egy nemzedék, amelynek a rendszerváltás előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 1956-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte: ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos e megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: az ő nemzedékének már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekli. Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen történéseit. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: pszichopaták, akik a körülmények számukra szerencsés állasa miatt olyan helyre jutottak, ahol ezt nyugodtan és következmények nélkül megtehették. Áldozataik embertelen kínokat éltek át függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. A peripravai lágerparancsnok a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan hozzá hasonló sétál ma is közöttünk, aki annak idején emberségét áldozta fel valamiféle homályos ideológia és ki tudja milyen haszon reményében. Éppen ennek a felnövekvő nemzedéknek fontosak az olyan előadások, mint a Fehér ló, hogy az egykoron történt embertelen tetteket továbbgondolhassák és levonják a megfelelő következtetéseket. Az élet igazságtalan Hogy mennyire igazságtalan az élet, azt nem kell bizonygatni. Ion Ficiorral kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy évek óta háborítatlanul éldegélt négyszobás bukaresti lakásában, nyugdíja az utóbbi években már meghaladta a négyezer lejt. Hamarabb eszméltek a hatóságok egy másik hóhér, a 92 esztendős Alexandru Vişinescu esetében. Ő a Râmnicu Sărat-i börtön parancsnoka volt, és ügye szintén fél évszázaddal az elkövetett bűnök után került a bíróság elé. 12 politikai fogoly halálát tudták rábizonyítani, 20 évre ítélték. Jellemző e gyilkosokra, hogy amikor a kommunista börtönökben elpusztultakról kérdezték, mindketten ugyanazt válaszolták: „elvitte őket az öregség”. Ehhez nincs mit hozzáfűzni… Egyelőre ezt a két bűnöst sikerült felelősségre vonni. Kicsit későn, nehézkesen, de legalább ők meglakolnak tetteikért. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Negyedszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a rendszerváltás utáni demokráciában végre bíróság elé kerüljön a tömeggyilkos Ion Ficior, a peripravai haláltábor parancsnoka. Tetteit a Fehér ló – a gyűlölet rövid története című darabban dolgozták fel.
A peripravai hóhér neve úgy került ismét az aktualitás fényébe, hogy egy független színházi társulat év eleje óta járja az országot, részt vesz fesztiválokon a Fehér ló – a gyűlölet rövid története című előadásával, amelynek központi figurája Ficior. A darabot Kolozsváron, a Sapentia Erdélyi Magyar Tudományegyetem előadótermében is bemutatták – főleg fiatalokból álló népes közönség előtt. Lehet-e gyűlöletért gyűlölettel fizetni? Egyáltalán honnan ered az embertársaink iránt érzett megvetés? És meddig mehet el az ember egy rendszer, egy ideológia kiszolgálásában? Nagyjából ezeket a kérdéseket boncolgatja az egyszemélyes dokumentumdráma, amelyben Ilinca Manolache fiatal színésznő kiválóan játszik több szerepet is. (Laura Ştefănuţ újságíró oknyomozó riportját Smaranda Nicolau dramatizálta, a rendező Ioana Păun, közreműködött Diana Miron. A magyar báró hangja Halmágyi Péter). Az előadás nem törekszik különösebb művészi tökélyre, de a fiatal alkotógárda aktuális, olykor kényelmetlen tényekkel szembesíti a közönséget.
A címbeli fehér lónak akár kettős szimbolisztikája lehet: egyrészt Ficior hatalmát jelképezi, aki állítólag a foglyokat fehér lovon fogadta, és azzal ugrált keresztül rajtuk. Másrészt köztudott, hogy Horthy is hasonló lovon vonult be Észak-Erdélybe, az ő személye pedig mind a mai napig okot ad a románságnak arra, hogy valamilyen szinten gyűlölje a magyarokat. Ficior fehér lova nem puszta legenda. Egy kolozsvári pszichiáter, Traian Neamţu – aki 1959 és 1963 között volt a tábor foglya – egy interjúban megerősítette: Ficior szadista volt. Félmeztelenül kellett elvonulnunk előtte, amit ő egy fehér lóról nézett. Személyesen ellenőrizte a foglyokat: ha egy kukoricaszemet talált valakinél, azt agyba-főbe verte” – mesélte az orvos. A valós helyzetek közé az alkotók egy kitalált történetet is becsempésztek az előadásba: egy magyar báró levelét olvassák fel, amiből gyakorlatilag az derül ki, hogy az emberiesség ellen elkövetett bűntettekért elítélt hóhérnak valamilyen oka lehetett arra, hogy haragudjon az emberiségre és megvesse azt. A fikció nem mentséget akar szolgáltatni a későbbi bűnökre, csupán arra akar rávilágítani, hogy a gyűlölet olykor gyűlöletet szül, az ember pedig hajlamos ugyanolyan módon válaszolni, ahogyan őt is kezelték életének egy adott szakaszában.
Baptistából kommunista
A Maros megyei Oláhkocsárdon 1928-ban született Iosif Ion Ficior 1958 szeptemberétől a peripravai munkatábor parancsnokhelyettese, majd négy éven át, 1960 októbere és 1963 szeptembere között parancsnoka volt. A peripravain kívül több munkatábor parancsnoka volt még, ezredesi rangban ment nyugdíjba. Családja baptista volt, maga Ficior is rendszeresen járt templomba addig, amíg be nem lépett a kommunista pártba. Dicsőszentmártonban villanyszerelőnek képezte magát, egy baptista pap lányát vette el feleségül. Pártaktivista, majd állambiztonsági tiszt lett belőle, végül házassága miatt a Büntetésvégrehajtási Főigazgatósághoz helyezték. Periprava a Duna-deltában, az Ukrajnával határos Chilia-ág mentén fekvő település, ahol a kommunista rendszer leghírhedtebb kényszermunkatábora működött. 1959 és 1964 között politikai foglyok ezreit hozták ide túlélni vagy meghalni, főleg a rendszer által ellenségesnek tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat. A politikai elítéltek 1963–64-es szabadulása, az általános amnesztia után a tábor politikai jelentősége csökkent, 1977-ben véglegesen felszámolták.
Pusztuljanak a foglyok!
A munkatábor létrehozásának célja az volt, hogy lehetőleg pusztuljanak el mindazok a foglyok, akiket a diktatórikus rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban az elítéltek nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Ivóvíz nem volt a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is hiányzott, szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket. A munkatáborban uralkodó embertelen körülmények, a bántalmazások, az éhezés, az elégtelen közegészségügyi viszonyok és az orvosi ellátás hiánya 103 fogoly halálát okozta a parancsnoksága idején. Egyébként a volt foglyok visszaemlékezései alapján ennél bizonyára nagyobb az elpusztultak száma. Amikor már senki sem reménykedett, a legfelsőbb bíróság Ficiort emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt tavaly jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. De ne feledjük, fél évszázadig megúszta a felelősségre vonást. A kommunista rendszerben azért, mert a hatalom kiszolgálója volt, 1990 után pedig azért, mert nem volt politikai akarat arra, hogy bíróság elé állítsák. Ugyanakkor sok hozzá hasonló gyilkos ma is szabadon jár, vagy úgy távozott a világból, hogy soha senki nem vonta felelősségre az elkövetett bűnök miatt. (Az írásunk elején említett előadás záróakkordjaként elhangzott az is, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet munkatársai kétszáz volt lágerparancsnok és munkatársaik nevét tárta fel, közülük mindössze kettőt ítélt el a bíróság!)
Ki emlékszik?
Dicséretes az alkotók szándéka, hogy az ifjú korosztály nyelvén, modern eszközökkel mutatják be a múlt rémségeit. Hiszen mára felnőtt egy nemzedék, amelynek a rendszerváltás előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 1956-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte: ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos e megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: az ő nemzedékének már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekli. Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen történéseit. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: pszichopaták, akik a körülmények számukra szerencsés állasa miatt olyan helyre jutottak, ahol ezt nyugodtan és következmények nélkül megtehették. Áldozataik embertelen kínokat éltek át függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. A peripravai lágerparancsnok a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan hozzá hasonló sétál ma is közöttünk, aki annak idején emberségét áldozta fel valamiféle homályos ideológia és ki tudja milyen haszon reményében. Éppen ennek a felnövekvő nemzedéknek fontosak az olyan előadások, mint a Fehér ló, hogy az egykoron történt embertelen tetteket továbbgondolhassák és levonják a megfelelő következtetéseket. Az élet igazságtalan Hogy mennyire igazságtalan az élet, azt nem kell bizonygatni. Ion Ficiorral kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy évek óta háborítatlanul éldegélt négyszobás bukaresti lakásában, nyugdíja az utóbbi években már meghaladta a négyezer lejt. Hamarabb eszméltek a hatóságok egy másik hóhér, a 92 esztendős Alexandru Vişinescu esetében. Ő a Râmnicu Sărat-i börtön parancsnoka volt, és ügye szintén fél évszázaddal az elkövetett bűnök után került a bíróság elé. 12 politikai fogoly halálát tudták rábizonyítani, 20 évre ítélték. Jellemző e gyilkosokra, hogy amikor a kommunista börtönökben elpusztultakról kérdezték, mindketten ugyanazt válaszolták: „elvitte őket az öregség”. Ehhez nincs mit hozzáfűzni… Egyelőre ezt a két bűnöst sikerült felelősségre vonni. Kicsit későn, nehézkesen, de legalább ők meglakolnak tetteikért. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. november 16.
Betiltották az országzászló felvonását
„Üldözik, ami magyar”
Nem vonhatták fel tegnap délután Sepsiszentgyörgy központjában az országzászlót, miután mind a prefektus, mind a csendőrség átiratban törvénytelennek nyilvánította a rendezvényt. A hatóságok szerint ugyanis, aki hasonló tettet követ el az „irredenta, soviniszta és terrorista”, közölte Kulcsár-Terza József.
Észak-Erdély visszatérése után, 1942. november 15-én avatták fel Sepsiszentgyörgyön az országzászlót, és 75 évvel később egykori helyén, az Erzsébet park Székely Mikó Kollégiummal szembeni oldalán szerették volna ismét felvonni. Több százan gyűltek össze tegnap délután a helyszínen, de József Álmos helytörténész beszéde után a szervezők nevében Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetének elnöke bejelentette: nem vonják fel az országzászlót. „Nem szerepelt a programban, hogy felszólaljak, de amíg önök minket figyelnek, addig a háttérben betiltják, hogy felhúzzuk a zászlót. Felszólítottak minket és Antal Árpád polgármester urat, hogy amennyiben felhúzzuk, akkor irredenták, soviniszták és terroristák vagyunk”, emelte ki Kulcsár-Terza, mire az összegyűlt tömeg fütyülni kezdett. Az MPP háromszéki elnöke hozzáfűzte, a „zászlót nem tudják más kézre adni, nem adják meg azt az élményt senkinek, hogy hozzányúljon”, hanem a Székely Nemzeti Múzeumhoz kerül. Bedő Zoltán, az MPP képviselője is aláhúzta, hogy Románia úton-útfélen azt hirdeti, hogy jogállam, és példásan megoldották a kisebbségi kérdést, miközben ennek ellenkezőjét bizonyítja. „Üldöz mindent, ami magyar, de a szívünkből a szülőföld iránti szeretet sem gumibottal, sem géppisztollyal nem tudják kitépni”, fogalmazott Bedő, mire a tömeg elkezdte skandálni „Vesszen Trianon!”.
Egy kiállítással egybekötött esemény megszervezésére az engedélyt a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezete kérte az illetékes hatóságoktól. Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Üldözik, ami magyar”
Nem vonhatták fel tegnap délután Sepsiszentgyörgy központjában az országzászlót, miután mind a prefektus, mind a csendőrség átiratban törvénytelennek nyilvánította a rendezvényt. A hatóságok szerint ugyanis, aki hasonló tettet követ el az „irredenta, soviniszta és terrorista”, közölte Kulcsár-Terza József.
Észak-Erdély visszatérése után, 1942. november 15-én avatták fel Sepsiszentgyörgyön az országzászlót, és 75 évvel később egykori helyén, az Erzsébet park Székely Mikó Kollégiummal szembeni oldalán szerették volna ismét felvonni. Több százan gyűltek össze tegnap délután a helyszínen, de József Álmos helytörténész beszéde után a szervezők nevében Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetének elnöke bejelentette: nem vonják fel az országzászlót. „Nem szerepelt a programban, hogy felszólaljak, de amíg önök minket figyelnek, addig a háttérben betiltják, hogy felhúzzuk a zászlót. Felszólítottak minket és Antal Árpád polgármester urat, hogy amennyiben felhúzzuk, akkor irredenták, soviniszták és terroristák vagyunk”, emelte ki Kulcsár-Terza, mire az összegyűlt tömeg fütyülni kezdett. Az MPP háromszéki elnöke hozzáfűzte, a „zászlót nem tudják más kézre adni, nem adják meg azt az élményt senkinek, hogy hozzányúljon”, hanem a Székely Nemzeti Múzeumhoz kerül. Bedő Zoltán, az MPP képviselője is aláhúzta, hogy Románia úton-útfélen azt hirdeti, hogy jogállam, és példásan megoldották a kisebbségi kérdést, miközben ennek ellenkezőjét bizonyítja. „Üldöz mindent, ami magyar, de a szívünkből a szülőföld iránti szeretet sem gumibottal, sem géppisztollyal nem tudják kitépni”, fogalmazott Bedő, mire a tömeg elkezdte skandálni „Vesszen Trianon!”.
Egy kiállítással egybekötött esemény megszervezésére az engedélyt a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezete kérte az illetékes hatóságoktól. Kiss Edit / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. november 16.
Három kötet jelenik meg a Déli-Kárpátokról
Székely Árpád újabb könyvét mutatják be a túrák iránt érdeklődőknek.
Székely Árpád legújabb kötetének vetítéssel egybekötött bemutatóját november 23-án, csütörtökön 18 órától tartják a Művelődési Ház koncerttermében az Erdélyi Kárpát Egyesület székelyudvarhelyi osztályának szervezésében.
A könyv az Erdélyi-Alpok című, három kötetes kiadvány első része, amely a Déli-Kárpátok uralkodó vonulatainak földrajzinév-anyagát és használatát vizsgálja. A gazdag fotóanyaggal ellátott tanulmány célja, hogy olyan tárgyilagos helynévanyag-vizsgálatot tárjon a szakma és a természetjárók elé, amely nem a napjainkban divatos névtalálgatáson, hanem részletes terepbejáráson és a korabeli források (térképek, írások stb.) áttanulmányozásán alapszik. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Székely Árpád újabb könyvét mutatják be a túrák iránt érdeklődőknek.
Székely Árpád legújabb kötetének vetítéssel egybekötött bemutatóját november 23-án, csütörtökön 18 órától tartják a Művelődési Ház koncerttermében az Erdélyi Kárpát Egyesület székelyudvarhelyi osztályának szervezésében.
A könyv az Erdélyi-Alpok című, három kötetes kiadvány első része, amely a Déli-Kárpátok uralkodó vonulatainak földrajzinév-anyagát és használatát vizsgálja. A gazdag fotóanyaggal ellátott tanulmány célja, hogy olyan tárgyilagos helynévanyag-vizsgálatot tárjon a szakma és a természetjárók elé, amely nem a napjainkban divatos névtalálgatáson, hanem részletes terepbejáráson és a korabeli források (térképek, írások stb.) áttanulmányozásán alapszik. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2017. november 16.
Hogyan lett a Mája patakból Ștefan?
Újabb visszás állapotra hívta fel a figyelmet a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO), amelynek aktivistái a színmagyar Székelyberében kihelyezett új irányjelző táblák egynyelvűségét tették szóvá. A polgármester a helyzet mielőbbi korrigálását ígérte
A civil aktivisták Maros megye legmagyarabb vidékére látogattak el, Székelyberébe és a hozzá tartozó öt településre. A községközpont azon a Nyárádszeredát Sóváraddal összekötő megyei úton fekszik, amelyet két és fél évvel ezelőtt tettek járhatóvá. A földcsuszamlás miatt évtizedekig csak traktorok által használt utat leaszfaltozták, és elsőnek a megyében mindenütt kétnyelvű irányjelző táblákkal látták el. A szalagvágáson részt vevő Ciprian Dobre egykori liberális megyeelnök a normalitás jelének nevezte a térségben használt kétnyelvűséget. Ehhez képest huszonhét esztendős visszalépést jelent a Székelybere területén nemrég elhelyezett táblák egynyelvűsége. Érthetetlen, hogy Maros megye egyik legmagyarabb községében miért nem sikerült az elöljáróknak kétnyelvű táblákat kihelyeztetni. Érdekes módon a Székelybere községgel szomszédos Nyárádszeredában ez nem jelentett gondot – írják a nyelvi jogokért küzdő civilek.
Megkeresésünkre Benedekfi Csaba RMDSZ-es polgármesternek az volt az első reakciója, hogy a táblákat nem ő tervezte. Úgy érzem, ennél ezerszer fontosabb, hogy a román kormány által meghirdetett program keretében sikerült egy színmagyar község útjait leaszfaltozni. A CEMO által emlegetettek mellett sokkal fontosabb gondjaink is vannak – replikázta az elöljáró. Mindezek ellenére Benedekfi már a jogvédők megjelenése előtt megrendelte az új, kétnyelvű táblákat, amelyeket reményei szerint a napokban ki is függeszthet. Mint belátta, őt is zavarják az afféle mesterséges megnevezések, mint például a Ştefan-patak, miközben Mája patakát még csak Istvánnak sem hívják. A polgármesternek fogalma sincs, hogy az útépítő honnan vette, hogy az említett patakot Ştefannak kellene nevezni
Az idén összesen 8 kilométerre került aszfaltszőnyeg, így Székelyberéből Seprőd, Nyárádszentimre, Berekeresztúr, Mája és Márkod határáig lehet minőségi úton közlekedni. A kendői út leaszfaltozására is megvan a szükséges pénz, a munkálatok a jövő tavasszal rajtolnak. Hasonló a helyzet egy másik, szintén az idén aszfaltozott szakaszon is, az Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral összekötő megyei úton. Azok a táblák, amelyeket mi helyeztünk ki, mind kétnyelvűek – reagált az észrevételre Csibi Attila, Erdőszentgyörgy polgármestere. Az elöljáró nem érti, hogy a Székelykeresztúr felé, a bözödújfalui tó partján vezető újonnan leaszfaltozott út mentére az építő miért csak bizonyos táblákat feliratozott két nyelven. Mint mondta, ő már felszólította a pótlásra, mint ahogy a Lucként megjelenő Lóc-patak nevének a helyesen való írására is. Az új táblák még nem érkeztek meg, ezért Csibinek szándékában áll megsürgetni az illetékeseket.
Bodó Előd Barna, Mezőpanit községgazdájának is szándékában áll az összes egynyelvű táblát kicserélni. Az első éppen a Marosvásárhely – Nagysármás megyei útról való letérőnél áll, ahova hosszú évekkel ezelőtt egy magyar nemzetiségű magánvállalkozó helyezett el román feliratot. „Nem csak a forgalmi táblákat készülünk lecserélni, illetve pótolni, hanem turisztikai információs feliratokat is helyezünk a község területére” – mondta el lapunknak a mezőpaniti polgármester.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom, amely nemrég a szatmárnémeti RMDSZ-es polgármestert bírósági úton próbálta rábírni a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztésére, a székelyberei ügy kapcsán úgy véli, még számos olyan magyar elöljáró van Erdélyben, aki nem figyel kellőképpen arra, hogy ne érje nyelvi diszkrimináció saját közösségét. Szekelyhon.ro; itthon.ma/erdelyorszag
Újabb visszás állapotra hívta fel a figyelmet a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO), amelynek aktivistái a színmagyar Székelyberében kihelyezett új irányjelző táblák egynyelvűségét tették szóvá. A polgármester a helyzet mielőbbi korrigálását ígérte
A civil aktivisták Maros megye legmagyarabb vidékére látogattak el, Székelyberébe és a hozzá tartozó öt településre. A községközpont azon a Nyárádszeredát Sóváraddal összekötő megyei úton fekszik, amelyet két és fél évvel ezelőtt tettek járhatóvá. A földcsuszamlás miatt évtizedekig csak traktorok által használt utat leaszfaltozták, és elsőnek a megyében mindenütt kétnyelvű irányjelző táblákkal látták el. A szalagvágáson részt vevő Ciprian Dobre egykori liberális megyeelnök a normalitás jelének nevezte a térségben használt kétnyelvűséget. Ehhez képest huszonhét esztendős visszalépést jelent a Székelybere területén nemrég elhelyezett táblák egynyelvűsége. Érthetetlen, hogy Maros megye egyik legmagyarabb községében miért nem sikerült az elöljáróknak kétnyelvű táblákat kihelyeztetni. Érdekes módon a Székelybere községgel szomszédos Nyárádszeredában ez nem jelentett gondot – írják a nyelvi jogokért küzdő civilek.
Megkeresésünkre Benedekfi Csaba RMDSZ-es polgármesternek az volt az első reakciója, hogy a táblákat nem ő tervezte. Úgy érzem, ennél ezerszer fontosabb, hogy a román kormány által meghirdetett program keretében sikerült egy színmagyar község útjait leaszfaltozni. A CEMO által emlegetettek mellett sokkal fontosabb gondjaink is vannak – replikázta az elöljáró. Mindezek ellenére Benedekfi már a jogvédők megjelenése előtt megrendelte az új, kétnyelvű táblákat, amelyeket reményei szerint a napokban ki is függeszthet. Mint belátta, őt is zavarják az afféle mesterséges megnevezések, mint például a Ştefan-patak, miközben Mája patakát még csak Istvánnak sem hívják. A polgármesternek fogalma sincs, hogy az útépítő honnan vette, hogy az említett patakot Ştefannak kellene nevezni
Az idén összesen 8 kilométerre került aszfaltszőnyeg, így Székelyberéből Seprőd, Nyárádszentimre, Berekeresztúr, Mája és Márkod határáig lehet minőségi úton közlekedni. A kendői út leaszfaltozására is megvan a szükséges pénz, a munkálatok a jövő tavasszal rajtolnak. Hasonló a helyzet egy másik, szintén az idén aszfaltozott szakaszon is, az Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral összekötő megyei úton. Azok a táblák, amelyeket mi helyeztünk ki, mind kétnyelvűek – reagált az észrevételre Csibi Attila, Erdőszentgyörgy polgármestere. Az elöljáró nem érti, hogy a Székelykeresztúr felé, a bözödújfalui tó partján vezető újonnan leaszfaltozott út mentére az építő miért csak bizonyos táblákat feliratozott két nyelven. Mint mondta, ő már felszólította a pótlásra, mint ahogy a Lucként megjelenő Lóc-patak nevének a helyesen való írására is. Az új táblák még nem érkeztek meg, ezért Csibinek szándékában áll megsürgetni az illetékeseket.
Bodó Előd Barna, Mezőpanit községgazdájának is szándékában áll az összes egynyelvű táblát kicserélni. Az első éppen a Marosvásárhely – Nagysármás megyei útról való letérőnél áll, ahova hosszú évekkel ezelőtt egy magyar nemzetiségű magánvállalkozó helyezett el román feliratot. „Nem csak a forgalmi táblákat készülünk lecserélni, illetve pótolni, hanem turisztikai információs feliratokat is helyezünk a község területére” – mondta el lapunknak a mezőpaniti polgármester.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom, amely nemrég a szatmárnémeti RMDSZ-es polgármestert bírósági úton próbálta rábírni a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztésére, a székelyberei ügy kapcsán úgy véli, még számos olyan magyar elöljáró van Erdélyben, aki nem figyel kellőképpen arra, hogy ne érje nyelvi diszkrimináció saját közösségét. Szekelyhon.ro; itthon.ma/erdelyorszag
2017. november 16.
A hagyományos román hangulatú Nagyváradot dicsérte az amerikai nagykövet
Tette mindezt egy rövid videófelvételen, amit az amerikai nagykövetség Facebook-profilján osztottak meg. Ezek szerint nagyváradi látogatása során nem akadt senki, aki felvilágosította volna a történelmi tényekről a nagykövet urat.
Pedig történelmi tény, hogy a Románia szecessziós fővárosának is nevezett Körös-parti nagyváros ezer esztendeig egy magyar vármegye székhelye volt. És ha ez sem elegendő ok, hogy miért ne tükrözhesse a „hagyományos román hangulatot ”, elegendő lett volna kicsit utánaolvasni kik tervezték a város emblematikus épületeit, hiszen egyetlen román sincs közöttük.
Ha pedig ez sem elegendő, a nagykövet urat egyik vendéglátója felvilágosíthatta volna, hogy a Cion zsinagógától egy kőhajításnyira álló Sas-palota a magyar szecesszió egyik gyöngyszeme, tele jellegzetesen magyar népi motívumokkal. Vagy talán szólhatott volna neki valaki, hogy a múzeumépület, ami előtt a felvételen elmondja kis expozéját, a Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola nevet viselte, építtetői szándéka szerint. Ők pedig semmi román hangulatot nem építettek bele. Barta Béla / itthon.ma/szines
Tette mindezt egy rövid videófelvételen, amit az amerikai nagykövetség Facebook-profilján osztottak meg. Ezek szerint nagyváradi látogatása során nem akadt senki, aki felvilágosította volna a történelmi tényekről a nagykövet urat.
Pedig történelmi tény, hogy a Románia szecessziós fővárosának is nevezett Körös-parti nagyváros ezer esztendeig egy magyar vármegye székhelye volt. És ha ez sem elegendő ok, hogy miért ne tükrözhesse a „hagyományos román hangulatot ”, elegendő lett volna kicsit utánaolvasni kik tervezték a város emblematikus épületeit, hiszen egyetlen román sincs közöttük.
Ha pedig ez sem elegendő, a nagykövet urat egyik vendéglátója felvilágosíthatta volna, hogy a Cion zsinagógától egy kőhajításnyira álló Sas-palota a magyar szecesszió egyik gyöngyszeme, tele jellegzetesen magyar népi motívumokkal. Vagy talán szólhatott volna neki valaki, hogy a múzeumépület, ami előtt a felvételen elmondja kis expozéját, a Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola nevet viselte, építtetői szándéka szerint. Ők pedig semmi román hangulatot nem építettek bele. Barta Béla / itthon.ma/szines
2017. november 17.
Volt egyszer egy Szentháromság vagy Nits-féle patika (II.)
1941-ben a Magyarországi Gyógyszerész Egylet képviselői erdélyi körútjuk során felkeresik a Szentháromság gyógyszertárat is. Tapasztalataikról beszámolva, a Gyógyszerészi Szemle szaklapban többek között Nits János gyógyszerész tradíciószeretetét méltatják, megállapítva, hogy a patika berendezése muzeális értékű. (A 18. századbeli, barokk stílusú, nyolclábú officinai asztal ma Kolozsváron van, az egykori Hintz-féle patikában lévő gyógyszerészet történeti múzeum egyik legértékesebb darabja.)
Nits János gyógyszertára, bár Kolozsvártól kissé távol esett, ellátottsága és műszaki felszereltsége szempontjából egyáltalán nem egy „vidéki” patika benyomását keltette, és ő maga sem vált „vidéki” patikussá. Sohasem szakadt el Kolozsvártól, volt tanáraival, gyógyszerész kollégáival folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Ha csak lehetősége nyílt, részt vett a különböző szakmai rendezvényeken, gyógyszerész összejöveteleken. Folyamatosan képezte magát, szaklapokat járatott, amelyeket nem csak olvasott, de közölt is bennük. Szakírói tevékenysége sem elhanyagolható. Már egyetemista korában közölt a szaksajtóban, az akkor megjelenő Gyógyszerészi Hetilap hasábjain, az egyetemi önképzésről, valamint a nyugdíjintézetek fontosságáról értekezett. A rendszerváltás után Kolozsváron az évek során különböző nevek alatt megjelenő, gyógyszerészeti szaklapokban jelentek meg figyelemfelkeltő írásai.
A változó idők során folyamatosan részt vett a különböző szakmai szervezetek tevékenységében. 1929-től az Erdélyi és Bánáti Gyógyszerészek Korpótlékos Nyugdíjintézetének döntőbírósági testületének tagja, majd az újabb impériumváltást követően, 1941-től a Magyar Gyógyszerész Egyesület Kolozs megyei választmányának tagja.
Egyházi és közéleti tevékenysége
Nits János hitbuzgó keresztény ember volt, de vallásosságát nem a képmutató ájtatosság, hanem az egyházközségi életben való tevékeny részvétel jellemezte. Egyházát, a Szent Ferenc-plébániát erkölcsileg és anyagilag is bőkezűen támogatta, annak évekig tanácsosa volt. Hatékony és áldásos egyházi tevékenységének elismeréseként Majláth Gusztáv Károly erdélyi római katolikus püspök 1922-ben a szamosújvári római katolikus egyház (közismert nevén a barátok temploma) főgondnokának nevezte ki. Részlet a 6245/1922-es kinevezési okmányból:
„Tekintetes NITS JÁNOS gyógyszerész úrnak, KRISZTUSBAN KEDVELT HÍVŐNKNEK ISTENTŐL ÁLDÁST ÉS ÜDVÖT! Az Istentől Reánk bízott erdélyi egyházmegye szellemi, és anyagi, egyházi és iskolai érdekeink előmozdítása szempontjából az egyházmegyei szabályok értelmében Püspöki Elődeink példáját követve, a hitközségek egyházi kormányzatába egyes világi kath, hívönket is részesítjük. Tesszük ezt azon reményben, hogy ők e megtisztelő bizalomnak a jelzett magasztos kötelmek pontos teljesítésével akként felelnek meg, hogy mint fiuk segítik az atyát a háztartásban, védik a házi bajokban, oltalmazzák szabadságát és függetlenségét, őrzik javait és jogait és tisztelettel meghajolva az egyedül üdvözítő Anyaszentegyház törvényei előtt, szigorúan őrizkednek attól, hogy az egyházban és a hozzátartozó intézmények körében az egyházi főhatóság s a lelkész mellőzésével önnállólag rendelkezzenek. E szent célból a szamosújvári latin szertartású rom. kath. egyházközségnek KEDVESSÉGEDDEL szemben nyilvánult bizalmához járulva, Püspöki joghatásunk erejével KEDVESSÉGEDET A SZAMOSÚJVÁRI LATIN SZERTARTÁSÚ ROM. KATH. EGYHÁZ FŐGONDNOKÁNAK KINEVEZZÜK.”
Két évtizeden keresztül szolgálta ilyen minőségben egyházát. Legjobb tudása és a püspöki intelmeknek megfelelően intézte a plébánia világi ügyeit, ezért nem csoda, hogy halálát követően a Szent Ferenc rend konfratereként emlékeznek meg róla.
Egyházi tevékenysége mellett Nits János a közélettől sem maradt távol. Hosszú éveken keresztül városi tanácsos, és mint ilyen tevékeny részese a közügyek intézésének is. Becsülettel és alázattal végezte és intézte a rá bízott feladatokat, példát mutatva tanácsos társainak. Képviselői hitvallását, a második világháború kezdetén, az újonnan alakuló városi tanács beiktató ülésén mondott beszédében így foglalta össze:
„…Ezen terem, hol városunk vezetői fognak tanácskozni, ez is sokszorosan lekicsinyített mása a nagyvilágnak. Kérve kérem tehát a városi képviselőtestület minden tagját, hogy sohase feledjék el itt sem a krisztusi parancsot: a szeretetet, egymás megbecsülését, akkor biztosítva lesz a város egészséges haladása, fellendülése, békéje és nyugalma. Itt, e teremben, gondosan mérlegeljünk minden szót, minden gondolatot és minden tettet, egyéni érdek, önzés, hiúság és nagyravágyás itt ne találjon talajra, így segíthetjük elő legjobban Szamosújvár előrehaladását. Itt nem győzhet a harag, hanem az érv. Ne győzhessen itt a széthúzás, a harag, (a kákán is csomót keresés), hanem a becsületes együttműködés, a jóindulatú és szorgalmas munka és a tárgyilagos kritikai szellem. Úgy szolgálhatjuk legjobban az egyéni érdekünket is, ha mindig a város javát tartjuk szem előtt, ezzel polgártársaink háláját és megbecsülését vívjuk ki.”
A család: jólét, béke, szeretet jellemezte
Nits János, Szamosújvárra kerülése után nem sokkal feleségül vette a Bányai család Szeréna nevű lányát, akivel négy évtizeden keresztül boldog családi életet élt. Szeréna szülei, Bányai Gyula és Bárány Mária a város köztiszteletnek örvendő polgárai, régi örmény családok leszármazottai voltak. Kellemes megjelenésű, okos, és mint általában a tehetős örmény családok gyermekei, művelt asszony volt. Beszélt németül, tudott zongorázni, és szeretett kiváltképp csendéleteket festeni. A háztartást ő maga irányította, szívesen fogadott vendégeket. A házban olyan előkelő vendégek is megfordultak, mint Felvinczi Takács Zoltán művészettörténész, egyetemi tanár, Bányai Elemér újságíró, író (írói álneve: Zuboly), Gopcsa László jogász, közíró, helyettes államtitkár, Fáy Szeréna színésznő, vagy Clemens Albert (Béla), a rettegi gyógyszerész. Nagy részükhöz szegről-végre rokoni szálak fűzték, akárcsak Hollósy Simon festőművészhez – Szeréna apai nagyanyja is Korbuly lány volt –, aki szintén a Nits-ház szívesen látott vendége volt. Nits Jánosné, akinek anyai nagybátyja Bárány Lukács, a Szentháromság örménykatolikus templom lelkésze volt, férjéhez hasonlóan, vallásos asszony volt. Az Oltár Egylet elnökeként az egyházközösség erősítéséért kifejtett tevékenységének elismeréseként XII. Pius pápa 1945 nov. 9-én a Pro Ecclesia et Pontifice (Egyházért és Pápáért) becsületkereszttel tüntette ki. Hat gyereket hozott a világra, akik közül ötön érték meg a felnőttkort: Margit (1902), Júlia (1904), Gyula (1905), Nóra (1910) és Károly (1916).
A családban jólét, béke és szeretet uralkodott. Nits János számára a család, a felesége és gyermekeinek a boldogsága volt a legfontosabb. Nem volt fukar ember, létezett a házban egy pénzes, úgynevezett „nyúlj bele” fiók, amelyikből gyerekei bármikor, bármennyit elvehettek, ha szükségük volt rá. És ezt, főleg a lányok, ki is használták, különösen akkor, amikor hosszabb-rövidebb időre külföldre utaztak. Ilyenkor szokta Nits János mondogatni, félig tréfásan, félig komolyan: „Ha pénzből lennék, elolvadnék”. Ezért aztán nem csoda, hogy gyerekei rajongtak érte, és ugyanazzal a szeretettel vették körül, mint amit ők is kaptak tőle. Gyerekei iránti szeretete, gondoskodása az idő multával sem szűnt meg, azokkal, akik kirepültek a családi fészekből folyamatosan tartotta a kapcsolatot, levelezett velük, tanácsokkal látta el őket. Igen jellemző Nits Jánosnak a családdal kapcsolatos felfogására az a pár sor, amit frissen férjhez ment Margit lányához és vejéhez, Frenkel Ferenc doktorhoz intézett egy 1936-ban kelt levelében: „Bizony a mi öreg házunk mind csendesebb lesz, de az nem baj, csak ti is tudjatok a miénkhez hasonló csendes kis fészket rakni, ahol mindég komoly munka és megértés volt az élet irányítója, az utcára soha onnan semmi zaj ki nem csendült, a szeretet és megértésnek nincsenek hangos jelenetei.”
A város összes templomának harangzúgása kísérte
Nits János, bár elsősorban férj és apa volt, nem zárkózott el a város életétől sem. Jó kedélyű, vidám ember volt, amikor tehette szívesen vett részt a városban zajló különféle rendezvényeken, jótékonysági bálokon, kulturális eseményeken. Ahol, és akinek csak lehetetett segített, jó szóval, és ha kellett, pénzzel is. Sokszor erején felül is, de mindig diszkréten és sohasem öncélúként. Közkedvelt ember volt, akit mindenki ismert, szeretett, tisztelt.
Hetvenhárom éves korában, 1943. március 19-én bekövetkezett halálát mindenki nagy megdöbbenéssel és mély részvéttel fogadta. A szamosújvári örménykatolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén a helyi és környékbeli előkelőségek mellett ott volt a fél város, de sokan vidékről is bejöttek végtisztességet tenni. A családi háznál felállított ravatalánál dr. Hintz György kerületi elnök búcsúztatta az Országos Gyógyszerészi Egylet és Kerület nevében. Utolsó útján, a családi háztól a temetőig, a város összes templomának harangzúgása kísérte.
Halálát a budapesti Gyógyszerész Szemle is hírül adta, Nits János gyógyszerész életének és tevékenységének méltatása végén ezzel a mondattal búcsúztak a volt kollégától:
„Nits János, mint az erdélyi gyógyszerész társadalom egyik közbecsülésben állott tagja méltán megérdemli, hogy méltó módon emlékezzünk meg róla és e helyen búcsúzzunk el tőle kartársi kegyelettel.”
A szamosújvári képviselőtestület 1943. április 3-án tartott rendes közgyűlésen emlékezett meg a város nagy halottjáról, volt társukról. Dr. nemes Tamássy Károly polgármester emlékező beszédében, amelyet a képviselő társulat állva hallgatott végig, többek között ezeket mondta:
„…Egy ember hagyott itt minket, mégis a város egész társadalma érzi hiányát, érzi a vesztességet, melyet halála jelent. Megkönnyezzük benne az embert, aki igaz és egyenes volt, a becsületes magyar férfiút, akit az idők különféle korságai nem tudtak kikezdeni, a közéleti munka részesét, akinek úri vonásait, melegen érző szívét, jóságos tekintetét és férfias határozottságát éreztük a mindennapi érintkezésben.
Az ilyen elmúlásnak nincsen vigasztalan bánata, mert ez az élet a polgári és hazafiui erényekben gazdag férfi élete volt, akinek munkája áldást jelentett a város számára.
Nits János mintaképe volt és marad mindenkor a vallásos, istenfélő, embertársait megbecsülő, áldozatkész polgárnak, akit tisztelet és szeretet vett körül mindenki részéről nemcsak városunkban és vármegyénkben, de mindenütt, hol szelíd, jóságos, szeretetreméltó, szellemes személye megjelent. És amilyen nemes gondolkodású volt a közéletben és a társadalmi életben, ilyen erényekkel tündökölt talán még fokozottabb mértékben magán és családi életében.”
És ami következett a háború után
Nits János gyerekei közül Júlia (1904–1993) és Gyula (1906–1979) is gyógyszerészek lettek, az apjuk mesterségét választva. Mindketten az impériumváltás után átkeresztelt és román tannyelvűvé vált kolozsvári I. Ferdinánd Király egyetemen szereztek gyógyszerészdiplomát egyazon évben, 1928-ban. Az egyetem elvégzése után az újdonsült patikus testvérek apjuk gyógyszertárában gyakornokoskodtak, majd tudásuk fejlesztése céljából Júlia Nagyszebenben, míg Gyula Bécsben dolgozott rövid ideig. Ezután mindketten visszatértek Szamosújvárra, a Szentháromság patikába, apjuk mellé. Nits János halála után a gyógyszertár vezetését Gyula vette át. Nem volt könnyű dolga, a háborús évek, a közeledő front okozta bizonytalanság, valamint az egyre súlyosabbá váló gazdasági körülmények közepette a patika fenntartása és működtetése egyre nehezebb és nehezebb. A sok nehézség, az egyre aggasztóbb hírek ellenére, akkor, amikor sokan a menekülés útját választották, ő továbbra is bátran kitartott, végezte a dolgát, gondját viselte az akkor már hattagú családjának, úgy ahogy azt szüleitől látta és eltanulta. Emberségének és bátorságának tanújelét mutatva, Magyarország német megszállását követő deportálások idején – a család tudtával és segítségével – négy zsidó férfit bujtatott el a ház pincéjében, megmentve őket a biztos haláltól. (Ezért a tettükért Nits Gyula és felesége, Nits – született Meggyesi – Aliz neve is felkerült a jeruzsálemi Holokauszt Emlékmúzeum falára. A Jad Vasem intézménye által 2001-ben odaítélt Igaz Ember díjat és az ezzel járó emlékérmet és díszoklevelet a Szatmárnémetiben élő építészmérnök, Nits János vehette át elhunyt édesapja és a Szamosújváron még élő, de már idős és beteg édesanyja szülei nevében.) Sajnos a háborút a Nits család sem vészelte át áldozat nélkül. Júlia férje, Tihanyi Pál huszártüzér, az amerikaiak által Kolozsvárra mért 1944-es bombatámadásban hősi halált halt.
A háború befejeztével a patika helyzete nem javult, sőt, tovább romlott. Az árubeszerzés, az infláció, de legfőképpen az új, kommunista hatalomnak a magántulajdon felszámolása céljából hozott intézkedéseinek következtében a gyógyszertár működtetése szinte már lehetetlenné vált. A végső csapást az 1948-ban kihirdetett államosítási rendelet jelentette, amelynek következtében 1949-ben a patika állami tulajdonba vétetett, a ház nagy részét pedig rekvirálták. A szamosújvári Szentháromság gyógyszertár ilyen név alatt megszűnt létezni, és ezzel együtt lezárult egy másfél évszázados korszak, amelynek utolsó, majdnem 50 évét Nits János neve fémjelezte.
Zárszó helyett
Az államosítás következtében a két gyógyszerész, Júlia és Gyula egyik napról a másikra munka és jövedelem nélkül maradtak. Mindketten Désre kerültek. Júlia az egyik helyi patikában kapott állást, és mint alkalmazott gyógyszerész dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Új családot nem alapított, szabadidejében a Szürke nővérek egyházi szervezet keretein belül karitatív tevékenységet folytatott. Nits Gyula a dési gyógyszerlerakatba került, ahol 1951-ig dolgozott mint főgyógyszerész. Ekkor az a „megtiszteltetés” érte, hogy visszahelyezték Szamosújvárra, és a család egykori patikájában dolgozhatott alkalmazott gyógyszerészként. A helyzet visszássága ellenére munkáját az apjától tanult tisztességgel, becsülettel és nagy szakértelemmel végezte 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig. A család és a gyógyszerészi munka mellett egy „másik” Szentháromság, az örménykatolikus székesegyház életében is tevékenyen részt vett, huszonhat éven át a templom orgonistája és főgondnoka volt.
Az 1989-es változások után az egykori Szentháromság patikát újra magánosítják, de a jellegzetesen „hazai” jogviszonyok között a reprivatizációs folyamat haszonélvezői nem a jogos Nits örökösök. A „privatizált” patika után, az érvényes jogszabályok szerinti kárpótlásra való jogosultságuknak az örökösök mind a mai napig nem tudtak érvényt szerezni, s bár 2001 óta a gyógyszertárnál több alkalommal is tulajdonosváltás történt, az állandó jogi csűrés-csavarás, halasztás miatt, az elindított kárpótlási folyamat sötét alagútjának a végén még mindig nem látszik a fény.
(Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a két Nits unokának, a Kolozsváron élő Tőkésné Frenkel Annának, valamint Nits János volt szatmárnémeti városi tanácsosnak, hogy a családdal kapcsolatos emlékeiket velem megosztották, a tulajdonukban lévő családi iratokat, feljegyzéseket és fényképeket a rendelkezésemre bocsájtották, azoknak közlését lehetővé tették. A szerző) Nagy Béla / Szabadság (Kolozsvár)
1941-ben a Magyarországi Gyógyszerész Egylet képviselői erdélyi körútjuk során felkeresik a Szentháromság gyógyszertárat is. Tapasztalataikról beszámolva, a Gyógyszerészi Szemle szaklapban többek között Nits János gyógyszerész tradíciószeretetét méltatják, megállapítva, hogy a patika berendezése muzeális értékű. (A 18. századbeli, barokk stílusú, nyolclábú officinai asztal ma Kolozsváron van, az egykori Hintz-féle patikában lévő gyógyszerészet történeti múzeum egyik legértékesebb darabja.)
Nits János gyógyszertára, bár Kolozsvártól kissé távol esett, ellátottsága és műszaki felszereltsége szempontjából egyáltalán nem egy „vidéki” patika benyomását keltette, és ő maga sem vált „vidéki” patikussá. Sohasem szakadt el Kolozsvártól, volt tanáraival, gyógyszerész kollégáival folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Ha csak lehetősége nyílt, részt vett a különböző szakmai rendezvényeken, gyógyszerész összejöveteleken. Folyamatosan képezte magát, szaklapokat járatott, amelyeket nem csak olvasott, de közölt is bennük. Szakírói tevékenysége sem elhanyagolható. Már egyetemista korában közölt a szaksajtóban, az akkor megjelenő Gyógyszerészi Hetilap hasábjain, az egyetemi önképzésről, valamint a nyugdíjintézetek fontosságáról értekezett. A rendszerváltás után Kolozsváron az évek során különböző nevek alatt megjelenő, gyógyszerészeti szaklapokban jelentek meg figyelemfelkeltő írásai.
A változó idők során folyamatosan részt vett a különböző szakmai szervezetek tevékenységében. 1929-től az Erdélyi és Bánáti Gyógyszerészek Korpótlékos Nyugdíjintézetének döntőbírósági testületének tagja, majd az újabb impériumváltást követően, 1941-től a Magyar Gyógyszerész Egyesület Kolozs megyei választmányának tagja.
Egyházi és közéleti tevékenysége
Nits János hitbuzgó keresztény ember volt, de vallásosságát nem a képmutató ájtatosság, hanem az egyházközségi életben való tevékeny részvétel jellemezte. Egyházát, a Szent Ferenc-plébániát erkölcsileg és anyagilag is bőkezűen támogatta, annak évekig tanácsosa volt. Hatékony és áldásos egyházi tevékenységének elismeréseként Majláth Gusztáv Károly erdélyi római katolikus püspök 1922-ben a szamosújvári római katolikus egyház (közismert nevén a barátok temploma) főgondnokának nevezte ki. Részlet a 6245/1922-es kinevezési okmányból:
„Tekintetes NITS JÁNOS gyógyszerész úrnak, KRISZTUSBAN KEDVELT HÍVŐNKNEK ISTENTŐL ÁLDÁST ÉS ÜDVÖT! Az Istentől Reánk bízott erdélyi egyházmegye szellemi, és anyagi, egyházi és iskolai érdekeink előmozdítása szempontjából az egyházmegyei szabályok értelmében Püspöki Elődeink példáját követve, a hitközségek egyházi kormányzatába egyes világi kath, hívönket is részesítjük. Tesszük ezt azon reményben, hogy ők e megtisztelő bizalomnak a jelzett magasztos kötelmek pontos teljesítésével akként felelnek meg, hogy mint fiuk segítik az atyát a háztartásban, védik a házi bajokban, oltalmazzák szabadságát és függetlenségét, őrzik javait és jogait és tisztelettel meghajolva az egyedül üdvözítő Anyaszentegyház törvényei előtt, szigorúan őrizkednek attól, hogy az egyházban és a hozzátartozó intézmények körében az egyházi főhatóság s a lelkész mellőzésével önnállólag rendelkezzenek. E szent célból a szamosújvári latin szertartású rom. kath. egyházközségnek KEDVESSÉGEDDEL szemben nyilvánult bizalmához járulva, Püspöki joghatásunk erejével KEDVESSÉGEDET A SZAMOSÚJVÁRI LATIN SZERTARTÁSÚ ROM. KATH. EGYHÁZ FŐGONDNOKÁNAK KINEVEZZÜK.”
Két évtizeden keresztül szolgálta ilyen minőségben egyházát. Legjobb tudása és a püspöki intelmeknek megfelelően intézte a plébánia világi ügyeit, ezért nem csoda, hogy halálát követően a Szent Ferenc rend konfratereként emlékeznek meg róla.
Egyházi tevékenysége mellett Nits János a közélettől sem maradt távol. Hosszú éveken keresztül városi tanácsos, és mint ilyen tevékeny részese a közügyek intézésének is. Becsülettel és alázattal végezte és intézte a rá bízott feladatokat, példát mutatva tanácsos társainak. Képviselői hitvallását, a második világháború kezdetén, az újonnan alakuló városi tanács beiktató ülésén mondott beszédében így foglalta össze:
„…Ezen terem, hol városunk vezetői fognak tanácskozni, ez is sokszorosan lekicsinyített mása a nagyvilágnak. Kérve kérem tehát a városi képviselőtestület minden tagját, hogy sohase feledjék el itt sem a krisztusi parancsot: a szeretetet, egymás megbecsülését, akkor biztosítva lesz a város egészséges haladása, fellendülése, békéje és nyugalma. Itt, e teremben, gondosan mérlegeljünk minden szót, minden gondolatot és minden tettet, egyéni érdek, önzés, hiúság és nagyravágyás itt ne találjon talajra, így segíthetjük elő legjobban Szamosújvár előrehaladását. Itt nem győzhet a harag, hanem az érv. Ne győzhessen itt a széthúzás, a harag, (a kákán is csomót keresés), hanem a becsületes együttműködés, a jóindulatú és szorgalmas munka és a tárgyilagos kritikai szellem. Úgy szolgálhatjuk legjobban az egyéni érdekünket is, ha mindig a város javát tartjuk szem előtt, ezzel polgártársaink háláját és megbecsülését vívjuk ki.”
A család: jólét, béke, szeretet jellemezte
Nits János, Szamosújvárra kerülése után nem sokkal feleségül vette a Bányai család Szeréna nevű lányát, akivel négy évtizeden keresztül boldog családi életet élt. Szeréna szülei, Bányai Gyula és Bárány Mária a város köztiszteletnek örvendő polgárai, régi örmény családok leszármazottai voltak. Kellemes megjelenésű, okos, és mint általában a tehetős örmény családok gyermekei, művelt asszony volt. Beszélt németül, tudott zongorázni, és szeretett kiváltképp csendéleteket festeni. A háztartást ő maga irányította, szívesen fogadott vendégeket. A házban olyan előkelő vendégek is megfordultak, mint Felvinczi Takács Zoltán művészettörténész, egyetemi tanár, Bányai Elemér újságíró, író (írói álneve: Zuboly), Gopcsa László jogász, közíró, helyettes államtitkár, Fáy Szeréna színésznő, vagy Clemens Albert (Béla), a rettegi gyógyszerész. Nagy részükhöz szegről-végre rokoni szálak fűzték, akárcsak Hollósy Simon festőművészhez – Szeréna apai nagyanyja is Korbuly lány volt –, aki szintén a Nits-ház szívesen látott vendége volt. Nits Jánosné, akinek anyai nagybátyja Bárány Lukács, a Szentháromság örménykatolikus templom lelkésze volt, férjéhez hasonlóan, vallásos asszony volt. Az Oltár Egylet elnökeként az egyházközösség erősítéséért kifejtett tevékenységének elismeréseként XII. Pius pápa 1945 nov. 9-én a Pro Ecclesia et Pontifice (Egyházért és Pápáért) becsületkereszttel tüntette ki. Hat gyereket hozott a világra, akik közül ötön érték meg a felnőttkort: Margit (1902), Júlia (1904), Gyula (1905), Nóra (1910) és Károly (1916).
A családban jólét, béke és szeretet uralkodott. Nits János számára a család, a felesége és gyermekeinek a boldogsága volt a legfontosabb. Nem volt fukar ember, létezett a házban egy pénzes, úgynevezett „nyúlj bele” fiók, amelyikből gyerekei bármikor, bármennyit elvehettek, ha szükségük volt rá. És ezt, főleg a lányok, ki is használták, különösen akkor, amikor hosszabb-rövidebb időre külföldre utaztak. Ilyenkor szokta Nits János mondogatni, félig tréfásan, félig komolyan: „Ha pénzből lennék, elolvadnék”. Ezért aztán nem csoda, hogy gyerekei rajongtak érte, és ugyanazzal a szeretettel vették körül, mint amit ők is kaptak tőle. Gyerekei iránti szeretete, gondoskodása az idő multával sem szűnt meg, azokkal, akik kirepültek a családi fészekből folyamatosan tartotta a kapcsolatot, levelezett velük, tanácsokkal látta el őket. Igen jellemző Nits Jánosnak a családdal kapcsolatos felfogására az a pár sor, amit frissen férjhez ment Margit lányához és vejéhez, Frenkel Ferenc doktorhoz intézett egy 1936-ban kelt levelében: „Bizony a mi öreg házunk mind csendesebb lesz, de az nem baj, csak ti is tudjatok a miénkhez hasonló csendes kis fészket rakni, ahol mindég komoly munka és megértés volt az élet irányítója, az utcára soha onnan semmi zaj ki nem csendült, a szeretet és megértésnek nincsenek hangos jelenetei.”
A város összes templomának harangzúgása kísérte
Nits János, bár elsősorban férj és apa volt, nem zárkózott el a város életétől sem. Jó kedélyű, vidám ember volt, amikor tehette szívesen vett részt a városban zajló különféle rendezvényeken, jótékonysági bálokon, kulturális eseményeken. Ahol, és akinek csak lehetetett segített, jó szóval, és ha kellett, pénzzel is. Sokszor erején felül is, de mindig diszkréten és sohasem öncélúként. Közkedvelt ember volt, akit mindenki ismert, szeretett, tisztelt.
Hetvenhárom éves korában, 1943. március 19-én bekövetkezett halálát mindenki nagy megdöbbenéssel és mély részvéttel fogadta. A szamosújvári örménykatolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén a helyi és környékbeli előkelőségek mellett ott volt a fél város, de sokan vidékről is bejöttek végtisztességet tenni. A családi háznál felállított ravatalánál dr. Hintz György kerületi elnök búcsúztatta az Országos Gyógyszerészi Egylet és Kerület nevében. Utolsó útján, a családi háztól a temetőig, a város összes templomának harangzúgása kísérte.
Halálát a budapesti Gyógyszerész Szemle is hírül adta, Nits János gyógyszerész életének és tevékenységének méltatása végén ezzel a mondattal búcsúztak a volt kollégától:
„Nits János, mint az erdélyi gyógyszerész társadalom egyik közbecsülésben állott tagja méltán megérdemli, hogy méltó módon emlékezzünk meg róla és e helyen búcsúzzunk el tőle kartársi kegyelettel.”
A szamosújvári képviselőtestület 1943. április 3-án tartott rendes közgyűlésen emlékezett meg a város nagy halottjáról, volt társukról. Dr. nemes Tamássy Károly polgármester emlékező beszédében, amelyet a képviselő társulat állva hallgatott végig, többek között ezeket mondta:
„…Egy ember hagyott itt minket, mégis a város egész társadalma érzi hiányát, érzi a vesztességet, melyet halála jelent. Megkönnyezzük benne az embert, aki igaz és egyenes volt, a becsületes magyar férfiút, akit az idők különféle korságai nem tudtak kikezdeni, a közéleti munka részesét, akinek úri vonásait, melegen érző szívét, jóságos tekintetét és férfias határozottságát éreztük a mindennapi érintkezésben.
Az ilyen elmúlásnak nincsen vigasztalan bánata, mert ez az élet a polgári és hazafiui erényekben gazdag férfi élete volt, akinek munkája áldást jelentett a város számára.
Nits János mintaképe volt és marad mindenkor a vallásos, istenfélő, embertársait megbecsülő, áldozatkész polgárnak, akit tisztelet és szeretet vett körül mindenki részéről nemcsak városunkban és vármegyénkben, de mindenütt, hol szelíd, jóságos, szeretetreméltó, szellemes személye megjelent. És amilyen nemes gondolkodású volt a közéletben és a társadalmi életben, ilyen erényekkel tündökölt talán még fokozottabb mértékben magán és családi életében.”
És ami következett a háború után
Nits János gyerekei közül Júlia (1904–1993) és Gyula (1906–1979) is gyógyszerészek lettek, az apjuk mesterségét választva. Mindketten az impériumváltás után átkeresztelt és román tannyelvűvé vált kolozsvári I. Ferdinánd Király egyetemen szereztek gyógyszerészdiplomát egyazon évben, 1928-ban. Az egyetem elvégzése után az újdonsült patikus testvérek apjuk gyógyszertárában gyakornokoskodtak, majd tudásuk fejlesztése céljából Júlia Nagyszebenben, míg Gyula Bécsben dolgozott rövid ideig. Ezután mindketten visszatértek Szamosújvárra, a Szentháromság patikába, apjuk mellé. Nits János halála után a gyógyszertár vezetését Gyula vette át. Nem volt könnyű dolga, a háborús évek, a közeledő front okozta bizonytalanság, valamint az egyre súlyosabbá váló gazdasági körülmények közepette a patika fenntartása és működtetése egyre nehezebb és nehezebb. A sok nehézség, az egyre aggasztóbb hírek ellenére, akkor, amikor sokan a menekülés útját választották, ő továbbra is bátran kitartott, végezte a dolgát, gondját viselte az akkor már hattagú családjának, úgy ahogy azt szüleitől látta és eltanulta. Emberségének és bátorságának tanújelét mutatva, Magyarország német megszállását követő deportálások idején – a család tudtával és segítségével – négy zsidó férfit bujtatott el a ház pincéjében, megmentve őket a biztos haláltól. (Ezért a tettükért Nits Gyula és felesége, Nits – született Meggyesi – Aliz neve is felkerült a jeruzsálemi Holokauszt Emlékmúzeum falára. A Jad Vasem intézménye által 2001-ben odaítélt Igaz Ember díjat és az ezzel járó emlékérmet és díszoklevelet a Szatmárnémetiben élő építészmérnök, Nits János vehette át elhunyt édesapja és a Szamosújváron még élő, de már idős és beteg édesanyja szülei nevében.) Sajnos a háborút a Nits család sem vészelte át áldozat nélkül. Júlia férje, Tihanyi Pál huszártüzér, az amerikaiak által Kolozsvárra mért 1944-es bombatámadásban hősi halált halt.
A háború befejeztével a patika helyzete nem javult, sőt, tovább romlott. Az árubeszerzés, az infláció, de legfőképpen az új, kommunista hatalomnak a magántulajdon felszámolása céljából hozott intézkedéseinek következtében a gyógyszertár működtetése szinte már lehetetlenné vált. A végső csapást az 1948-ban kihirdetett államosítási rendelet jelentette, amelynek következtében 1949-ben a patika állami tulajdonba vétetett, a ház nagy részét pedig rekvirálták. A szamosújvári Szentháromság gyógyszertár ilyen név alatt megszűnt létezni, és ezzel együtt lezárult egy másfél évszázados korszak, amelynek utolsó, majdnem 50 évét Nits János neve fémjelezte.
Zárszó helyett
Az államosítás következtében a két gyógyszerész, Júlia és Gyula egyik napról a másikra munka és jövedelem nélkül maradtak. Mindketten Désre kerültek. Júlia az egyik helyi patikában kapott állást, és mint alkalmazott gyógyszerész dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Új családot nem alapított, szabadidejében a Szürke nővérek egyházi szervezet keretein belül karitatív tevékenységet folytatott. Nits Gyula a dési gyógyszerlerakatba került, ahol 1951-ig dolgozott mint főgyógyszerész. Ekkor az a „megtiszteltetés” érte, hogy visszahelyezték Szamosújvárra, és a család egykori patikájában dolgozhatott alkalmazott gyógyszerészként. A helyzet visszássága ellenére munkáját az apjától tanult tisztességgel, becsülettel és nagy szakértelemmel végezte 1970-ig, nyugdíjba vonulásáig. A család és a gyógyszerészi munka mellett egy „másik” Szentháromság, az örménykatolikus székesegyház életében is tevékenyen részt vett, huszonhat éven át a templom orgonistája és főgondnoka volt.
Az 1989-es változások után az egykori Szentháromság patikát újra magánosítják, de a jellegzetesen „hazai” jogviszonyok között a reprivatizációs folyamat haszonélvezői nem a jogos Nits örökösök. A „privatizált” patika után, az érvényes jogszabályok szerinti kárpótlásra való jogosultságuknak az örökösök mind a mai napig nem tudtak érvényt szerezni, s bár 2001 óta a gyógyszertárnál több alkalommal is tulajdonosváltás történt, az állandó jogi csűrés-csavarás, halasztás miatt, az elindított kárpótlási folyamat sötét alagútjának a végén még mindig nem látszik a fény.
(Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a két Nits unokának, a Kolozsváron élő Tőkésné Frenkel Annának, valamint Nits János volt szatmárnémeti városi tanácsosnak, hogy a családdal kapcsolatos emlékeiket velem megosztották, a tulajdonukban lévő családi iratokat, feljegyzéseket és fényképeket a rendelkezésemre bocsájtották, azoknak közlését lehetővé tették. A szerző) Nagy Béla / Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 17.
Románia nem jogállam
November 15-én Sepsiszentgyörgyön újra bebizonyosodott, hogy Románia nem jogállam, hiszen egy olyan ország, melyben csendőrbakanccsal tiporják el a magyar nemzeti közösség akaratát, nem nevezhető annak.
Még akkor sem, ha ezt az Alkotmány látszólagos betartása mellett teszi. Egy engedélyezett történelmi kiállítás megnyitójának tervezett lebonyolítását ugyanis a karhatalom az érvényben lévő törvényekre hivatkozva akadályozta meg.
Történt ugyanis, hogy a Magyar Polgári Párt (MPP) sepsiszentgyörgyi szervezete a történelmi hűség jegyében szeretett volna megemlékezni az 1942-ben elkészült sepsiszentgyörgyi országzászló-talapzat felavatásának 75. évfordulójáról. Ennek érdekében pedig egy méretarányos makett ideiglenes felállítását, valamint az akkor érvényben lévő zászló felvonását tervezte. Ez utóbbi szándék megvalósítása azonban a bukaresti hatalom heves ellenállásába ütközött. Olyannyira, hogy amikor belátta, hogy ezt nem tudják megakadályozni – a román televíziós csatornák újabb magyarellenes uszítással egybekötött kirohanásai, a prefektus szóbeli és írásos, fenyegető hangnemű felszólításai pedig még kevésbé –, akkor a megfélemlítés eszközéhez folyamodott. A harci öltözékbe bújt válogatott csendőrlegények helyszínen való tömeges jelenléte ugyanis csak ezzel magyarázható. Ráadásul parancsnokaik diszkréten, de félreérthetetlenül a zászlót felvonni készülők tudomására hozták, hogy ennek megakadályozása érdekében az erőszaktól sem riadnak vissza. Az árbocrúd körül a pillanat közeledtével egyre tömöttebbé és szorosabbá váló csendőrgyűrű pedig ezt ékesen igazolta.
Mégsem a félelem, hanem a szervezők megfontoltsága volt végül is az, ami miatt a történelmi magyar zászló felvonásának a próbálkozása elmaradt. El kellett kerülni ugyanis az összetűzést, hiszen az embereket nem dulakodni, hanem megemlékezésre hívták. De el kellett kerülni az ereklyénk megszentségtelenítését is, mely a himnuszaink eléneklése alatt végül csak szabadon szárnyalhatott. Egy sepsiszentgyörgyi honfitársunk ugyanis, a kezében lévő székely zászló rúdjára tűzve, a magasba emelte, és vele együtt a reményt is, hogy közösen bármire, így jogaink kikényszerítésére is képesek vagyunk. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma
November 15-én Sepsiszentgyörgyön újra bebizonyosodott, hogy Románia nem jogállam, hiszen egy olyan ország, melyben csendőrbakanccsal tiporják el a magyar nemzeti közösség akaratát, nem nevezhető annak.
Még akkor sem, ha ezt az Alkotmány látszólagos betartása mellett teszi. Egy engedélyezett történelmi kiállítás megnyitójának tervezett lebonyolítását ugyanis a karhatalom az érvényben lévő törvényekre hivatkozva akadályozta meg.
Történt ugyanis, hogy a Magyar Polgári Párt (MPP) sepsiszentgyörgyi szervezete a történelmi hűség jegyében szeretett volna megemlékezni az 1942-ben elkészült sepsiszentgyörgyi országzászló-talapzat felavatásának 75. évfordulójáról. Ennek érdekében pedig egy méretarányos makett ideiglenes felállítását, valamint az akkor érvényben lévő zászló felvonását tervezte. Ez utóbbi szándék megvalósítása azonban a bukaresti hatalom heves ellenállásába ütközött. Olyannyira, hogy amikor belátta, hogy ezt nem tudják megakadályozni – a román televíziós csatornák újabb magyarellenes uszítással egybekötött kirohanásai, a prefektus szóbeli és írásos, fenyegető hangnemű felszólításai pedig még kevésbé –, akkor a megfélemlítés eszközéhez folyamodott. A harci öltözékbe bújt válogatott csendőrlegények helyszínen való tömeges jelenléte ugyanis csak ezzel magyarázható. Ráadásul parancsnokaik diszkréten, de félreérthetetlenül a zászlót felvonni készülők tudomására hozták, hogy ennek megakadályozása érdekében az erőszaktól sem riadnak vissza. Az árbocrúd körül a pillanat közeledtével egyre tömöttebbé és szorosabbá váló csendőrgyűrű pedig ezt ékesen igazolta.
Mégsem a félelem, hanem a szervezők megfontoltsága volt végül is az, ami miatt a történelmi magyar zászló felvonásának a próbálkozása elmaradt. El kellett kerülni ugyanis az összetűzést, hiszen az embereket nem dulakodni, hanem megemlékezésre hívták. De el kellett kerülni az ereklyénk megszentségtelenítését is, mely a himnuszaink eléneklése alatt végül csak szabadon szárnyalhatott. Egy sepsiszentgyörgyi honfitársunk ugyanis, a kezében lévő székely zászló rúdjára tűzve, a magasba emelte, és vele együtt a reményt is, hogy közösen bármire, így jogaink kikényszerítésére is képesek vagyunk. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma
2017. november 17.
Magyarellenesség Botoșani-ban! – szóvá tettük a magyarellenességet! – FK Csíkszereda
Felhívást intézett az FK Csíkszereda elnöke a Román Labdarúgó Szövetség versenyigazgatójához és a Román Játékvezetői Testülethez a legutóbbi Botoșani-ban tapasztalt magyarellenes megnyilvánulások miatt.
Az FK Csíkszereda U19-es együttese a szerdai Románia Kupa mérkőzésen Botoșani-ban lépett pályára, ahol a helyi szurkolótábor szidalmazta a csapat játékosait és rasszista, idegengyűlölő megnyilvánulást tanúsított a csapatunkkal szemben. Szondy Zoltán emlékeztette a Román Labdarúgó Szövetség versenyigazgatóját, hogy nem ez volt az első eset, amikor magyarellenességgel szembesültek játékosaink, de most már betelt a pohár. Az FK Csíkszereda elnöke mostanáig a romániai kluboknál tapasztalható rossz anyagi helyzet miatt és ismerve a büntetések nagyságát nem tett panaszt, most viszont azt kéri a Román Játékvezetői Testülettől, hogy hozza meg a megfelelő intézkedéseket, ellenkező esetben panaszt nyújt be a Diszkriminációellenes Tanácshoz. Emlékeztette őket, hogy mostanáig egyetlen egyszer történt meg, hogy hasonló esetben a játékvezetői brigád helyesen cselekedett, ez pontosan az U17-es Románia Kupa döntőjében volt, amikor is a Román Labdarúgó Szövetség vezetőségének jelenlétében meghozták a megfelelő intézkedéseket.
Szondy Zoltán hozzátette, az FK Csíkszereda büszke arra, hogy játékosainak nagyrésze magyar nemzetiségű, ráadásul pont a szidalmazott focisták között éppenséggel három U18-as román válogatott játékos is volt. Eddig is és ezután is befogják tartani a Román Labdarúgó Szövetség versenyszabályzatát, de kérik, hogy vizsgálják ki az esetet és hozzák meg a megfelelő büntető intézkedéseket!
Az alábbi linkre kattintva meghallgathatja a FC Botoșani – FK Csíkszereda U19-es Románia Kupa mérkőzésen elhangzó magyarellenes megnyilvánulásokat:
Botosani szurkolók
A videóban hallatszik amint robban egy petárda, majd a következő rigmust skandálják:
„Să dăm muie la bozgore/suntem români si ne vom apăra/pamântul, neamul si istoria/să dăm muie la bozgore/”
„Ungaria ne suge pula”
A találkozó eredménye rendes játékidőben 1-1 volt, büntetőkkel viszont az FC Botoșani jutott tovább. Erdély.ma
Felhívást intézett az FK Csíkszereda elnöke a Román Labdarúgó Szövetség versenyigazgatójához és a Román Játékvezetői Testülethez a legutóbbi Botoșani-ban tapasztalt magyarellenes megnyilvánulások miatt.
Az FK Csíkszereda U19-es együttese a szerdai Románia Kupa mérkőzésen Botoșani-ban lépett pályára, ahol a helyi szurkolótábor szidalmazta a csapat játékosait és rasszista, idegengyűlölő megnyilvánulást tanúsított a csapatunkkal szemben. Szondy Zoltán emlékeztette a Román Labdarúgó Szövetség versenyigazgatóját, hogy nem ez volt az első eset, amikor magyarellenességgel szembesültek játékosaink, de most már betelt a pohár. Az FK Csíkszereda elnöke mostanáig a romániai kluboknál tapasztalható rossz anyagi helyzet miatt és ismerve a büntetések nagyságát nem tett panaszt, most viszont azt kéri a Román Játékvezetői Testülettől, hogy hozza meg a megfelelő intézkedéseket, ellenkező esetben panaszt nyújt be a Diszkriminációellenes Tanácshoz. Emlékeztette őket, hogy mostanáig egyetlen egyszer történt meg, hogy hasonló esetben a játékvezetői brigád helyesen cselekedett, ez pontosan az U17-es Románia Kupa döntőjében volt, amikor is a Román Labdarúgó Szövetség vezetőségének jelenlétében meghozták a megfelelő intézkedéseket.
Szondy Zoltán hozzátette, az FK Csíkszereda büszke arra, hogy játékosainak nagyrésze magyar nemzetiségű, ráadásul pont a szidalmazott focisták között éppenséggel három U18-as román válogatott játékos is volt. Eddig is és ezután is befogják tartani a Román Labdarúgó Szövetség versenyszabályzatát, de kérik, hogy vizsgálják ki az esetet és hozzák meg a megfelelő büntető intézkedéseket!
Az alábbi linkre kattintva meghallgathatja a FC Botoșani – FK Csíkszereda U19-es Románia Kupa mérkőzésen elhangzó magyarellenes megnyilvánulásokat:
Botosani szurkolók
A videóban hallatszik amint robban egy petárda, majd a következő rigmust skandálják:
„Să dăm muie la bozgore/suntem români si ne vom apăra/pamântul, neamul si istoria/să dăm muie la bozgore/”
„Ungaria ne suge pula”
A találkozó eredménye rendes játékidőben 1-1 volt, büntetőkkel viszont az FC Botoșani jutott tovább. Erdély.ma
2017. november 17.
Magyar nyelvű, havonta megjelenő képregény indult Erdélyben
Első alkalommal készült magyar nyelvű képregényújság Erdélyben. A tudományos-fantasztikus témájú Fantomatika című kiadvány havilap, eddig két száma jelent meg.
A Szabó Krisztina szövegíró és Sárosi Mátyás grafikus által indított Fantomatika első történetében egy falusi fiúról van szó, aki a csillagok közé vágyódik.
„Korábban is voltak magyar nyelvű képregények Erdélyben, de nem havilap formájában, például Deák Ferenc rajzolt történeteket. Szeretjük a szuperhősös képregényeket, de a Fantomatika nem ilyen. A jövőben játszódó sztoriban a mi főhősünk unja falun az ingerszegény környezetet, kalandokat szeretne” – mondta Szabó Krisztina az M1 aktuális csatorna péntek délelőtti műsorában.
Sárosi Mátyás arról beszélt, hogy a kilencvenes években Erdélyben is lehetett kapni a klasszikus képregényeket, a Marvel füzeteit, azóta azonban nem nagyon. Úgy döntöttek, elindítanak egy újságot, amelyben saját hangot alakítanak ki. „Még keresem a stílusomat, de egyre inkább kialakul. A hagyományos képzőművészet, a popkultúra elemei felől közelítek”.
A szövegíró megjegyezte, hogy a Fantomatika kifejezést Stanislaw Lem, a nagy sci-fi író használta, virtuális valóságot, holografikus teret jelent. Szabó Krisztina azt mondta, bár az ő történetük is a jövőben játszódik, próbálnak nem elszakadni a valóságtól. „A sztoriban a jövőbeli embereknek a számítógépes játék határozza meg az életüket, ez a mai világra reflektál”.
Pénteken 18 órakor a Magyarság Házában az érdeklődők Sárosi Mátyástól elleshetik, hogyan is készül a képregény. MTI; Erdély.ma
Első alkalommal készült magyar nyelvű képregényújság Erdélyben. A tudományos-fantasztikus témájú Fantomatika című kiadvány havilap, eddig két száma jelent meg.
A Szabó Krisztina szövegíró és Sárosi Mátyás grafikus által indított Fantomatika első történetében egy falusi fiúról van szó, aki a csillagok közé vágyódik.
„Korábban is voltak magyar nyelvű képregények Erdélyben, de nem havilap formájában, például Deák Ferenc rajzolt történeteket. Szeretjük a szuperhősös képregényeket, de a Fantomatika nem ilyen. A jövőben játszódó sztoriban a mi főhősünk unja falun az ingerszegény környezetet, kalandokat szeretne” – mondta Szabó Krisztina az M1 aktuális csatorna péntek délelőtti műsorában.
Sárosi Mátyás arról beszélt, hogy a kilencvenes években Erdélyben is lehetett kapni a klasszikus képregényeket, a Marvel füzeteit, azóta azonban nem nagyon. Úgy döntöttek, elindítanak egy újságot, amelyben saját hangot alakítanak ki. „Még keresem a stílusomat, de egyre inkább kialakul. A hagyományos képzőművészet, a popkultúra elemei felől közelítek”.
A szövegíró megjegyezte, hogy a Fantomatika kifejezést Stanislaw Lem, a nagy sci-fi író használta, virtuális valóságot, holografikus teret jelent. Szabó Krisztina azt mondta, bár az ő történetük is a jövőben játszódik, próbálnak nem elszakadni a valóságtól. „A sztoriban a jövőbeli embereknek a számítógépes játék határozza meg az életüket, ez a mai világra reflektál”.
Pénteken 18 órakor a Magyarság Házában az érdeklődők Sárosi Mátyástól elleshetik, hogyan is készül a képregény. MTI; Erdély.ma
2017. november 17.
A Városházával együtt buktatnák a Townhallt
Nem maradt következmények nélkül a tusnádfürdői új városháza homlokzatán elhelyezett háromnyelvű felirat. A magyarellenes megnyilvánulásairól ismert Dan Tanasă sem a magyar Városháza, sem az angol Townhall megnevezéseket nem szeretné ott látni, ezért pert indított.
Tusnádfürdő Polgármesteri Hivatalának új székházát június 16-án avatták fel, homlokzatán pedig a Primărie–Városháza–Townhall feliratokat helyezték el. A Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) már július 31-én levélben fordult a tusnádfürdői polgármesterhez és a helyi önkormányzathoz, kérve a magyar és angol feliratok levételét, ugyanis szerintük ezeket törvénytelenül helyezték el a középületen. Mivel akkor elutasító választ kaptak, pert indítottak a levétel érdekében a Hargita Megyei Törvényszéken.
Az egyesület október 12-én iktatott keresetlevelének másolatát kérésünkre a törvényszék rendelkezésünkre bocsátotta. Mint ebből kiderül, az ADEC azt kéri a Hargita Megyei Törvényszéktől, hogy kötelezzék a fürdőváros polgármesterét a két, nem román nyelvű felirat eltávolítására. Kérésüket a 2001-ből származó 215-ös számú helyi közigazgatási törvény és a szintén 2001-ből származó 1206-os számú kormányhatározat előírásaira alapozzák, amelyek szerint az intézményeket megnevező, középületekre elhelyezett anyanyelvű feliratokat a román nyelvű megnevezést tartalmazó táblákkal azonos méretben lehet kitenni, a román megnevezés alá elhelyezve. Így az ADEC szerint a Tusnádfürdő Város Helyi Tanács és a Tusnádfürdő Város Polgármesteri Hivatal elnevezéseket kellene megjeleníteni a román megnevezéssel azonos méretű névtáblákon. A keresetlevél rámutat, a kifogásolt feliratok újak, és semmi közük az épület eredeti arculatához.
Szerintük „a Városháza (románul: Casa Oraşului) felirat elhelyezése törvénytelen, mert nem a Primărie román kifejezés magyar megfelelője”. A keresetlevél szerint a Városháza megnevezés a magyarországi közigazgatás egyik intézményét jelenti, amelyet „mesterséges módon vettek át, és törvénytelenül használnak egyes helyi hatóságok, így a tusnádfürdőiek is”, mert a román közigazgatási rendszerben nincs olyan intézmény, amely megfelelne ennek az elnevezésnek. A szervezet felhívja a figyelmet, hogy a Városháza felirat kihelyezése megsérti az Alkotmány 13. szakaszát, amely szerint az ország hivatalos nyelve a román.
Ebből a szempontból a felirat diszkriminálja a magyar nyelvet nem ismerő román állampolgárokat, megfosztva őket attól a jogtól, hogy tudják, mi van felírva egy, a román állam területén található helyi hatóság székházára – érvelnek a keresetlevélben. Megjegyzik azt is, hogy nincs törvényes alapja az angol nyelvű Townhall megnevezés elhelyezésének az épület homlokzatán – szerintük ezt azért írták ki, hogy leplezzék a Városháza felirat törvénytelenségét –, és ezért azt is el kell távolítani. A keresetlevélhez az ADEC a csíkszeredai Városháza felirat eltávolításáról rendelkező jogerős bírósági ítéletet is csatolta.
Kiállnak az igazukért
„Természetesen védjük magunkat, perelni fogunk, minden lehetőséget kihasználva a legvégsőkig elmegyünk az igazunkért” – válaszolta megkeresésünkre Albert Tibor. Tusnádfürdő polgármestere szerint azért írták ki angol nyelven is a városháza megnevezést, mert nemzetközi turisztikai településként szeretnének kedveskedni a külföldi vendégeknek.
„Úgy gondolom, hogy ezzel nem sértettünk meg senkit, ez jó ízlés kérdése is. Ha Romániának ez a legnagyobb problémája, hogy három nyelven ki van írva egy közhivatalra a megfelelő név, akkor minden más rendben van” – fogalmazta meg véleményét a polgármester. Kovács Attila / Székelyhon.ro
Nem maradt következmények nélkül a tusnádfürdői új városháza homlokzatán elhelyezett háromnyelvű felirat. A magyarellenes megnyilvánulásairól ismert Dan Tanasă sem a magyar Városháza, sem az angol Townhall megnevezéseket nem szeretné ott látni, ezért pert indított.
Tusnádfürdő Polgármesteri Hivatalának új székházát június 16-án avatták fel, homlokzatán pedig a Primărie–Városháza–Townhall feliratokat helyezték el. A Dan Tanasă vezette Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) már július 31-én levélben fordult a tusnádfürdői polgármesterhez és a helyi önkormányzathoz, kérve a magyar és angol feliratok levételét, ugyanis szerintük ezeket törvénytelenül helyezték el a középületen. Mivel akkor elutasító választ kaptak, pert indítottak a levétel érdekében a Hargita Megyei Törvényszéken.
Az egyesület október 12-én iktatott keresetlevelének másolatát kérésünkre a törvényszék rendelkezésünkre bocsátotta. Mint ebből kiderül, az ADEC azt kéri a Hargita Megyei Törvényszéktől, hogy kötelezzék a fürdőváros polgármesterét a két, nem román nyelvű felirat eltávolítására. Kérésüket a 2001-ből származó 215-ös számú helyi közigazgatási törvény és a szintén 2001-ből származó 1206-os számú kormányhatározat előírásaira alapozzák, amelyek szerint az intézményeket megnevező, középületekre elhelyezett anyanyelvű feliratokat a román nyelvű megnevezést tartalmazó táblákkal azonos méretben lehet kitenni, a román megnevezés alá elhelyezve. Így az ADEC szerint a Tusnádfürdő Város Helyi Tanács és a Tusnádfürdő Város Polgármesteri Hivatal elnevezéseket kellene megjeleníteni a román megnevezéssel azonos méretű névtáblákon. A keresetlevél rámutat, a kifogásolt feliratok újak, és semmi közük az épület eredeti arculatához.
Szerintük „a Városháza (románul: Casa Oraşului) felirat elhelyezése törvénytelen, mert nem a Primărie román kifejezés magyar megfelelője”. A keresetlevél szerint a Városháza megnevezés a magyarországi közigazgatás egyik intézményét jelenti, amelyet „mesterséges módon vettek át, és törvénytelenül használnak egyes helyi hatóságok, így a tusnádfürdőiek is”, mert a román közigazgatási rendszerben nincs olyan intézmény, amely megfelelne ennek az elnevezésnek. A szervezet felhívja a figyelmet, hogy a Városháza felirat kihelyezése megsérti az Alkotmány 13. szakaszát, amely szerint az ország hivatalos nyelve a román.
Ebből a szempontból a felirat diszkriminálja a magyar nyelvet nem ismerő román állampolgárokat, megfosztva őket attól a jogtól, hogy tudják, mi van felírva egy, a román állam területén található helyi hatóság székházára – érvelnek a keresetlevélben. Megjegyzik azt is, hogy nincs törvényes alapja az angol nyelvű Townhall megnevezés elhelyezésének az épület homlokzatán – szerintük ezt azért írták ki, hogy leplezzék a Városháza felirat törvénytelenségét –, és ezért azt is el kell távolítani. A keresetlevélhez az ADEC a csíkszeredai Városháza felirat eltávolításáról rendelkező jogerős bírósági ítéletet is csatolta.
Kiállnak az igazukért
„Természetesen védjük magunkat, perelni fogunk, minden lehetőséget kihasználva a legvégsőkig elmegyünk az igazunkért” – válaszolta megkeresésünkre Albert Tibor. Tusnádfürdő polgármestere szerint azért írták ki angol nyelven is a városháza megnevezést, mert nemzetközi turisztikai településként szeretnének kedveskedni a külföldi vendégeknek.
„Úgy gondolom, hogy ezzel nem sértettünk meg senkit, ez jó ízlés kérdése is. Ha Romániának ez a legnagyobb problémája, hogy három nyelven ki van írva egy közhivatalra a megfelelő név, akkor minden más rendben van” – fogalmazta meg véleményét a polgármester. Kovács Attila / Székelyhon.ro
2017. november 17.
Konferencia Maros megye múltjáról
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete a Magyar Tudomány Napja alkalmából november 18-án délelőtt 10 órai kezdettel a Kultúrpalota kistermében tudományos ülésszakot szervez Maros megye és Marosvásárhely egyháztörténetéből.
A rendezvényen Maros megye és Marosvásárhely történetéhez és egyháztörténetéhez kapcsolódó legújabb kutatásokból lehet tizennégy előadást meghallgatni. A rendezvény a nagyközönség számára is nyitott.
Előadók és témáik
Simon Zsolt: Katolikusok és protestánsok a 16. századi Marosvásárhelyen, Ősz Sándor Előd: Adatok a marosvásárhelyi és marosszéki reformátusság 16. századi történetéhez, Bányai Réka: Igazság vagy gazság? Pázmányt olvasó prédikátorok, Farkas Noémi Tünde: Szomorú halotti predikátzio: Amaz egy szükséges dologrol valo tanitás. 18. századi református halotti beszédek a Teleki Téka állományában, Kimpián Annamária: A könyv mint jutalom az egykori marosvásárhelyi református kollégiumban, Tóth Levente: László Gergely erdőszentgyörgyi lelkész feljegyzései – egy 19. századi református pap hétköznapjai, Berekméri Árpád Róbert: A Marosi Református Egyházmegye papi és mesteri értekezletének korai jegyzőkönyvei, Nemes Gyula: Jenei Sándor (1871–1944) nagyernyei református lelkész élete és munkássága, Szolláth Hunor: Az első szovátai sósfürdő a helyi református egyházközség tulajdonában, Sárándi Tamás: Mezőpanit Gessler kalapja. Adalékok a ’templomrombolás’ jelenségéhez, Szekeres Attila István: Maros-Torda vármegyétől Moszkváig – Szent László alakja címerekben, pénzérméken, Pál-Antal Sándor: Képviselőválasztások Maros-vásárhelyen 1848 júniusában, Sebestyén Mihály: Portrévázlat Bürger Albertről. Antal Erika / Székelyhon.ro
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete a Magyar Tudomány Napja alkalmából november 18-án délelőtt 10 órai kezdettel a Kultúrpalota kistermében tudományos ülésszakot szervez Maros megye és Marosvásárhely egyháztörténetéből.
A rendezvényen Maros megye és Marosvásárhely történetéhez és egyháztörténetéhez kapcsolódó legújabb kutatásokból lehet tizennégy előadást meghallgatni. A rendezvény a nagyközönség számára is nyitott.
Előadók és témáik
Simon Zsolt: Katolikusok és protestánsok a 16. századi Marosvásárhelyen, Ősz Sándor Előd: Adatok a marosvásárhelyi és marosszéki reformátusság 16. századi történetéhez, Bányai Réka: Igazság vagy gazság? Pázmányt olvasó prédikátorok, Farkas Noémi Tünde: Szomorú halotti predikátzio: Amaz egy szükséges dologrol valo tanitás. 18. századi református halotti beszédek a Teleki Téka állományában, Kimpián Annamária: A könyv mint jutalom az egykori marosvásárhelyi református kollégiumban, Tóth Levente: László Gergely erdőszentgyörgyi lelkész feljegyzései – egy 19. századi református pap hétköznapjai, Berekméri Árpád Róbert: A Marosi Református Egyházmegye papi és mesteri értekezletének korai jegyzőkönyvei, Nemes Gyula: Jenei Sándor (1871–1944) nagyernyei református lelkész élete és munkássága, Szolláth Hunor: Az első szovátai sósfürdő a helyi református egyházközség tulajdonában, Sárándi Tamás: Mezőpanit Gessler kalapja. Adalékok a ’templomrombolás’ jelenségéhez, Szekeres Attila István: Maros-Torda vármegyétől Moszkváig – Szent László alakja címerekben, pénzérméken, Pál-Antal Sándor: Képviselőválasztások Maros-vásárhelyen 1848 júniusában, Sebestyén Mihály: Portrévázlat Bürger Albertről. Antal Erika / Székelyhon.ro
2017. november 17.
Emléktáblát avatnak Lakatos Géza tiszteletére Csíkszentsimonban
Vitéz csíkszentsimoni Lakatos Géza egykori magyar miniszterelnök tiszteletére emléktáblát avatnak Csíkszentsimonban a hétvégén. A vasárnapi ünnepség 11 órakor ünnepi szentmisével kezdődik a helyi plébániatemplomban, azt követően leleplezik a Szent László Ház falára elhelyezett emléktáblát. Az eseményre minden érdeklődőt szeretettel várnak.
A Magyar Életrajzi Lexikon vonatkozó cikkelye szerint Lakatos Géza (Budapest, 1890. április 30. – Adélaide, Ausztrália, 1967. május 24.) tanulmányait Budapesten végezte a Ludovika Akadémián. Az első világháborúban hadnagyi rangban csapattiszt, később vezérkari tiszt és a katonai akadémia tanára. A prágai magyar követségen katonai attasé, utána hadtestvezérkari főnök és dandárparancsnok Budapesten. A 2. hadsereg vezérkari főnöke volt két évig, 1941-ben a kassai hadtest, 1943-ban a keleti fronton működő megszálló csapatok parancsnoka. 1944. március és május között az 1. hadsereget vezette. 1944. augusztus 29-étől október 16-áig miniszterelnök.
Horthy politikájának megfelelően igyekezett lazítani a németekkel való kapcsolatokon, de a Szovjetunió ellen folytatta a harcot. Később a nyugati hatalmak elutasítása után a Szovjetunióhoz fordult; erőtlen és bizonytalan politikája azonban elősegítette, hogy a németek és nyilasok elbuktatták az október 15-ei, előkészítetlen kísérletet a németekkel való szakításra. 1944 decemberében a nyilasok Sopronban házi őrizetbe vették. Lakatos Géza Budapesten született, régi székely, csíkszentsimoni család utódja volt. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro
Vitéz csíkszentsimoni Lakatos Géza egykori magyar miniszterelnök tiszteletére emléktáblát avatnak Csíkszentsimonban a hétvégén. A vasárnapi ünnepség 11 órakor ünnepi szentmisével kezdődik a helyi plébániatemplomban, azt követően leleplezik a Szent László Ház falára elhelyezett emléktáblát. Az eseményre minden érdeklődőt szeretettel várnak.
A Magyar Életrajzi Lexikon vonatkozó cikkelye szerint Lakatos Géza (Budapest, 1890. április 30. – Adélaide, Ausztrália, 1967. május 24.) tanulmányait Budapesten végezte a Ludovika Akadémián. Az első világháborúban hadnagyi rangban csapattiszt, később vezérkari tiszt és a katonai akadémia tanára. A prágai magyar követségen katonai attasé, utána hadtestvezérkari főnök és dandárparancsnok Budapesten. A 2. hadsereg vezérkari főnöke volt két évig, 1941-ben a kassai hadtest, 1943-ban a keleti fronton működő megszálló csapatok parancsnoka. 1944. március és május között az 1. hadsereget vezette. 1944. augusztus 29-étől október 16-áig miniszterelnök.
Horthy politikájának megfelelően igyekezett lazítani a németekkel való kapcsolatokon, de a Szovjetunió ellen folytatta a harcot. Később a nyugati hatalmak elutasítása után a Szovjetunióhoz fordult; erőtlen és bizonytalan politikája azonban elősegítette, hogy a németek és nyilasok elbuktatták az október 15-ei, előkészítetlen kísérletet a németekkel való szakításra. 1944 decemberében a nyilasok Sopronban házi őrizetbe vették. Lakatos Géza Budapesten született, régi székely, csíkszentsimoni család utódja volt. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro
2017. november 17.
Máshol van az ellenség, Gyurcsány elvtárs
A levitézlett volt magyar (?) miniszterelnök riogatása a külhoni magyarsággal újabb megnyilvánulása a szégyenteljes, bukott politikus nemzetellenes érzelmeinek és nagyon hiányos történelmi ismereteinek, valamint a trianoni határokon kívül rekedt magyarok iránt érzett utálatának. Az a tény, hogy évekkel ezelőtt, a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás kampányában is megpróbált szembeállítani minket a magyarországi emberekkel, bizonyítja nemzetellenességét, és azt is, hogy nem csupán a külhoni magyarokról téves a felfogása, hanem a magyarországiakról is, akiknek nagy többségét nem sikerült félrevezetnie.
Hiányos történelmi ismereteinek tényét bizonyítja, hogy nem ismeri az első világháborús magyarországi és nemzetközi eseményeket: hogy miként vált lehetségessé a román hadsereg beözönlése, Erdély és a Partium elfoglalása, miként vált lehetetlenné Trianonban a magyar érdekérvényesítés. A nyugati hatalmak – ismervén az oroszországi 1917-es forradalom borzalmait, amikor is több millió ember esett áldozatul a bolsevik hatalomátvételnek – a világtörténelemben példátlan, egyedülálló döntést hoztak színmagyar vidékek más országokhoz való csatolásáról, semmibe véve az akkor már lefektetett emberjogi szabályokat. Mindezekhez a Gyurcsányhoz hasonló felfogású és jellemű emberek akkori tevékenysége nagyban hozzájárult.
Ennyit dióhéjban a gyurcsányi hiányos történelmi ismeretekről és a nagyon hiányos magyarságtudatról, valamint annak okairól, hogy ha valaki szembemegy az emberek egészséges nemzettudatával, miért kerül a történelem sötét süllyesztőjébe. Javasolom Gyurcsány úrnak és a hozzá hasonló gondolkodásúaknak, ha volnának még ilyenek, hogy hagyjanak fel a külhoni, becsületes magyar emberek kritizálásával és azokkal a kísérletekkel, amelyek az elcsatolt területeken élő magyar embereket szembe próbálják állítani az anyaországi tömegekkel. 1990 után sok százezer embert adtak az anyaországnak az elcsatolt területek, ami fontos a fogyó magyar nemzetnek. Ez nem érdekli Gyurcsányt? Bajna Ferenc, Sepsiszentgyörgy / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A levitézlett volt magyar (?) miniszterelnök riogatása a külhoni magyarsággal újabb megnyilvánulása a szégyenteljes, bukott politikus nemzetellenes érzelmeinek és nagyon hiányos történelmi ismereteinek, valamint a trianoni határokon kívül rekedt magyarok iránt érzett utálatának. Az a tény, hogy évekkel ezelőtt, a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás kampányában is megpróbált szembeállítani minket a magyarországi emberekkel, bizonyítja nemzetellenességét, és azt is, hogy nem csupán a külhoni magyarokról téves a felfogása, hanem a magyarországiakról is, akiknek nagy többségét nem sikerült félrevezetnie.
Hiányos történelmi ismereteinek tényét bizonyítja, hogy nem ismeri az első világháborús magyarországi és nemzetközi eseményeket: hogy miként vált lehetségessé a román hadsereg beözönlése, Erdély és a Partium elfoglalása, miként vált lehetetlenné Trianonban a magyar érdekérvényesítés. A nyugati hatalmak – ismervén az oroszországi 1917-es forradalom borzalmait, amikor is több millió ember esett áldozatul a bolsevik hatalomátvételnek – a világtörténelemben példátlan, egyedülálló döntést hoztak színmagyar vidékek más országokhoz való csatolásáról, semmibe véve az akkor már lefektetett emberjogi szabályokat. Mindezekhez a Gyurcsányhoz hasonló felfogású és jellemű emberek akkori tevékenysége nagyban hozzájárult.
Ennyit dióhéjban a gyurcsányi hiányos történelmi ismeretekről és a nagyon hiányos magyarságtudatról, valamint annak okairól, hogy ha valaki szembemegy az emberek egészséges nemzettudatával, miért kerül a történelem sötét süllyesztőjébe. Javasolom Gyurcsány úrnak és a hozzá hasonló gondolkodásúaknak, ha volnának még ilyenek, hogy hagyjanak fel a külhoni, becsületes magyar emberek kritizálásával és azokkal a kísérletekkel, amelyek az elcsatolt területeken élő magyar embereket szembe próbálják állítani az anyaországi tömegekkel. 1990 után sok százezer embert adtak az anyaországnak az elcsatolt területek, ami fontos a fogyó magyar nemzetnek. Ez nem érdekli Gyurcsányt? Bajna Ferenc, Sepsiszentgyörgy / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 17.
Gyász évtizedeken át
73 esztendeje, hogy sírnak a utódok, akiknek szülei, testvérei, rokonai, ismerősei a barcaföldvári haláltáborban szenvedtek, miután a román hadsereg összefogdosta és ide hurcolta az útjába került védtelen magyar és német embereket.
A láger több mint 3000 szenvedő foglyából 1000-nél több balszerencsés személy veszítette el életét. A tífusz, az agyonkínzás, éheztetés, szomjaztatás, a sárban, mocsárban, hidegben való tartás megtette a magáét... Az áldozatok között sok a háromszéki is, szentivániról is tudunk. Emlékezetükre a Földvárral szomszédos községben, Hidvégen szolgált Ungvári Barna András (jelenleg uzoni) református lelkész kezdeményezésére épült meg a volt gyűjtőtábor középtáján, a szovjet katonák hadi temetője mellé a kovácsoltvas kerítéssel körbefogott sírkert, közepében egy robusztus sírkővel. Sokszor volt már meggyalázva, csúfolva, de mégis áll ez az emlékmű, és 1999 óta minden év november 4-én, a nemzet gyásznapján virágba és lobogó gyertyafénybe borul e kis temetőkert.
Idén már 18. alkalommal gyűltünk össze több százan vezekelni és emlékezni. Megfigyelésem szerint igen sokan voltak köztünk rendszeresen ide látogatók, sajnos inkább középkorú és idős emberek. Ugyancsak rendszeresen gyűlnek össze ide a különböző történelmi egyházak vezetői – Brassóból, Földvárról, Hidvégről, Uzonból, Ürmösről és máshonnan is –, az egyházi és civil dalárdák és énekkarok, a vitézi rendek különböző körzetekből – Kézdi, Sepsiszentgyörgy, Barót – díszöltözetben, az RMDSZ és más politikai tömörülések delegáltjai, sok-sok civil szervezet tagjai és magánszemélyek, főképp Erdővidékről, de sok más helyről is.
A műsor, a beszédek, versek, szavalatok, énekek, koszorúzás és a díszőrség tette méltóságossá ezt az eseményt. Szomorú szívvel emlékeztünk azon katona vagy civil foglyokra, akik 1944–45-ben itt, nem is a harctéren veszítették el életüket. Értük helyeztük el az emlékezés sok-sok koszorúját és énekeltük el himnuszainkat. N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
73 esztendeje, hogy sírnak a utódok, akiknek szülei, testvérei, rokonai, ismerősei a barcaföldvári haláltáborban szenvedtek, miután a román hadsereg összefogdosta és ide hurcolta az útjába került védtelen magyar és német embereket.
A láger több mint 3000 szenvedő foglyából 1000-nél több balszerencsés személy veszítette el életét. A tífusz, az agyonkínzás, éheztetés, szomjaztatás, a sárban, mocsárban, hidegben való tartás megtette a magáét... Az áldozatok között sok a háromszéki is, szentivániról is tudunk. Emlékezetükre a Földvárral szomszédos községben, Hidvégen szolgált Ungvári Barna András (jelenleg uzoni) református lelkész kezdeményezésére épült meg a volt gyűjtőtábor középtáján, a szovjet katonák hadi temetője mellé a kovácsoltvas kerítéssel körbefogott sírkert, közepében egy robusztus sírkővel. Sokszor volt már meggyalázva, csúfolva, de mégis áll ez az emlékmű, és 1999 óta minden év november 4-én, a nemzet gyásznapján virágba és lobogó gyertyafénybe borul e kis temetőkert.
Idén már 18. alkalommal gyűltünk össze több százan vezekelni és emlékezni. Megfigyelésem szerint igen sokan voltak köztünk rendszeresen ide látogatók, sajnos inkább középkorú és idős emberek. Ugyancsak rendszeresen gyűlnek össze ide a különböző történelmi egyházak vezetői – Brassóból, Földvárról, Hidvégről, Uzonból, Ürmösről és máshonnan is –, az egyházi és civil dalárdák és énekkarok, a vitézi rendek különböző körzetekből – Kézdi, Sepsiszentgyörgy, Barót – díszöltözetben, az RMDSZ és más politikai tömörülések delegáltjai, sok-sok civil szervezet tagjai és magánszemélyek, főképp Erdővidékről, de sok más helyről is.
A műsor, a beszédek, versek, szavalatok, énekek, koszorúzás és a díszőrség tette méltóságossá ezt az eseményt. Szomorú szívvel emlékeztünk azon katona vagy civil foglyokra, akik 1944–45-ben itt, nem is a harctéren veszítették el életüket. Értük helyeztük el az emlékezés sok-sok koszorúját és énekeltük el himnuszainkat. N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 17.
Díjat hozott az összefogás (Örökségünk mozgalom)
Első díjat kapott a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző pályamunkája a paksi önkormányzat által meghirdetett Örökségünk mozgalom – Történetek a ládafiából című videófilm-pályázaton.
Az elmúlt öt évben a Bod Péter Tanítóképző diákjai és pedagógusai nagyszabású projektet valósítottak meg: felleltározták és táblával jelölték meg a térség emlékfáit. Idén a paksi önkormányzat által meghirdetett pályázat adott alkalmat, hogy videófilmen mutathassák be a projekt eredményeit, valamint a történelmi jelentőségű emlékfákon és adatközlőkön keresztül ismertessék megyénk három régiójának ezen értékeit. A tevékenység megvalósítása érdekében Kis Emese tanár négy pályázatot írt, amelyből hármat pozitívan bíráltak el, így a projekt költségeinek oroszlánrészét a Háromszéki Közösségi Alapítvány állta, Kovászna Megye Tanácsa jelentős összeggel, míg Kézdivásárhely önkormányzata lehetőségeihez mérten támogatta tevékenységüket.
A forgatás három időszakban zajlott, az iskola diákjaival és a helyi közösséggel sikerült megalkotni azt a háromrészes videóklipet, amelyben egyedi módon jelenítették meg Háromszék értékeit. A világhálónak köszönhetően üzenetük nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a nagyvilágban élő összmagyarsághoz is eljutott. A klip szerkezeti felépítését, valamint alapkoncepcióját mindvégig jól átgondolt, üzenetértékű mellékszálak színesítették, így a helytörténeti kulturális értékek mellett népi gyermekjátékokat, népviseletet, szokásokat is népszerűsítettek. Mindhárom részben visszatérő motívum a meseolvasás, az idős és a jövő nemzedékre való odafigyelés, a velük való törődés – ez iskolájuk profilját is tükrözi –, valamint a faültetés, amelynek tiszte a jövőt szimbolizálni. Életre keltettek néphagyományokból kölcsönzött motívumokat, megörökítették az ajándékozást, a reggeli kútra járást, a hazatérést, a tisztálkodást, a ládafiás örökséget, az útra való tarisznyát, a májusfát, a Rétyi Nyír természetvédelmi terület népszerűsítése érdekében pedig a gyerekek origamitechnikával tavirózsákat készítettek.
A forgatások befejeztével kezdődtek az utómunkálatok, az időigényes előválogatás, montírozás, a vágói, zenei, stabilizáló munka és feliratozás. Így alakult ki a film végleges változata. A forgatás alatt több mint 2000 kis videóklip készült, ezekből valósult meg a pályázatra is elküldött változat, amelyet közel 550 órai munkával sikerült véglegesíteni. Az elkészült film YouTube-ra feltöltött linkjét pedig határidőre továbbították az Örökségünk mozgalom weboldalára.
Hozzávetőleg 1500 tanuló és óvodás, 500 felnőtt, 24 intézmény kapcsolódott be a munkába. Kis Emese projektfelelős elmondta, a program nagy szimpátiát váltott ki az együttműködő közösségek körében. A települések apraja-nagyja népviseletben, ünneplőbe öltözött lélekkel vett részt a közös éneklésben, filmforgatásban. Hozzáállásuk és vendégszeretetük példaértékű, szívvel-lélekkel, nagy szeretettel és majd minden településen vendégséggel fogadták a csoportot. „Úgy érezzük, lánghordozó programunkkal sikerült Háromszék kulturális és környezeti értékeit népszerűsíteni, a gazdag kulturális közösségi program pedig nagyban hozzájárult a résztvevők identitásának erősítéséhez, hagyományaink és anyanyelvünk iránti elköteleződéséhez, valamint lehetőséget adott a közösségformálásra, csapatépítésre is. Támogatóinknak köszönhetően nagy kincset tudhatunk magunkénak, hiszen mozgalmunk több száz ember és kisgyerek szívébe lopta be magát, amiért hálával és szeretettel gondolunk az adományozókra és a velünk ünneplőkre, akikkel együtt játszhattunk, énekelhettünk. Így ezekkel a kedves felnőttekkel, diákokkal, óvodásokkal együtt mélyítettük el a tudatot, hogy örökölt értékeinkre vigyázni kell, mert csak így tudjuk az utókornak továbbadni. Ez a mi kötelességünk!” – fogalmazott a programfelelős. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Első díjat kapott a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző pályamunkája a paksi önkormányzat által meghirdetett Örökségünk mozgalom – Történetek a ládafiából című videófilm-pályázaton.
Az elmúlt öt évben a Bod Péter Tanítóképző diákjai és pedagógusai nagyszabású projektet valósítottak meg: felleltározták és táblával jelölték meg a térség emlékfáit. Idén a paksi önkormányzat által meghirdetett pályázat adott alkalmat, hogy videófilmen mutathassák be a projekt eredményeit, valamint a történelmi jelentőségű emlékfákon és adatközlőkön keresztül ismertessék megyénk három régiójának ezen értékeit. A tevékenység megvalósítása érdekében Kis Emese tanár négy pályázatot írt, amelyből hármat pozitívan bíráltak el, így a projekt költségeinek oroszlánrészét a Háromszéki Közösségi Alapítvány állta, Kovászna Megye Tanácsa jelentős összeggel, míg Kézdivásárhely önkormányzata lehetőségeihez mérten támogatta tevékenységüket.
A forgatás három időszakban zajlott, az iskola diákjaival és a helyi közösséggel sikerült megalkotni azt a háromrészes videóklipet, amelyben egyedi módon jelenítették meg Háromszék értékeit. A világhálónak köszönhetően üzenetük nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a nagyvilágban élő összmagyarsághoz is eljutott. A klip szerkezeti felépítését, valamint alapkoncepcióját mindvégig jól átgondolt, üzenetértékű mellékszálak színesítették, így a helytörténeti kulturális értékek mellett népi gyermekjátékokat, népviseletet, szokásokat is népszerűsítettek. Mindhárom részben visszatérő motívum a meseolvasás, az idős és a jövő nemzedékre való odafigyelés, a velük való törődés – ez iskolájuk profilját is tükrözi –, valamint a faültetés, amelynek tiszte a jövőt szimbolizálni. Életre keltettek néphagyományokból kölcsönzött motívumokat, megörökítették az ajándékozást, a reggeli kútra járást, a hazatérést, a tisztálkodást, a ládafiás örökséget, az útra való tarisznyát, a májusfát, a Rétyi Nyír természetvédelmi terület népszerűsítése érdekében pedig a gyerekek origamitechnikával tavirózsákat készítettek.
A forgatások befejeztével kezdődtek az utómunkálatok, az időigényes előválogatás, montírozás, a vágói, zenei, stabilizáló munka és feliratozás. Így alakult ki a film végleges változata. A forgatás alatt több mint 2000 kis videóklip készült, ezekből valósult meg a pályázatra is elküldött változat, amelyet közel 550 órai munkával sikerült véglegesíteni. Az elkészült film YouTube-ra feltöltött linkjét pedig határidőre továbbították az Örökségünk mozgalom weboldalára.
Hozzávetőleg 1500 tanuló és óvodás, 500 felnőtt, 24 intézmény kapcsolódott be a munkába. Kis Emese projektfelelős elmondta, a program nagy szimpátiát váltott ki az együttműködő közösségek körében. A települések apraja-nagyja népviseletben, ünneplőbe öltözött lélekkel vett részt a közös éneklésben, filmforgatásban. Hozzáállásuk és vendégszeretetük példaértékű, szívvel-lélekkel, nagy szeretettel és majd minden településen vendégséggel fogadták a csoportot. „Úgy érezzük, lánghordozó programunkkal sikerült Háromszék kulturális és környezeti értékeit népszerűsíteni, a gazdag kulturális közösségi program pedig nagyban hozzájárult a résztvevők identitásának erősítéséhez, hagyományaink és anyanyelvünk iránti elköteleződéséhez, valamint lehetőséget adott a közösségformálásra, csapatépítésre is. Támogatóinknak köszönhetően nagy kincset tudhatunk magunkénak, hiszen mozgalmunk több száz ember és kisgyerek szívébe lopta be magát, amiért hálával és szeretettel gondolunk az adományozókra és a velünk ünneplőkre, akikkel együtt játszhattunk, énekelhettünk. Így ezekkel a kedves felnőttekkel, diákokkal, óvodásokkal együtt mélyítettük el a tudatot, hogy örökölt értékeinkre vigyázni kell, mert csak így tudjuk az utókornak továbbadni. Ez a mi kötelességünk!” – fogalmazott a programfelelős. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 17.
Nyílik a világ ajtaja
Megkezdődött a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Idén is fiatal hangok, ezúttal marosvásárhelyi slammerek nyitották meg a novemberi könyvünnepet. Csütörtök délelőtt az írott szó felnőtt pártfogói – alkotók és olvasók – gyülekeztek a Színház téren, a keresetlen szavak, szép és frappáns mai gondolatok rövid performance-ának vége felé viszont már az első diákcsapat is megérkezett.
– Ha senki más nem akarja, akkor megnyitom én a könyvvásárt – lépett pár perccel 10 óra után Szász Z. Zsolt, az első slampoéta a közönség elé, azzal pörögni is kezdett a különleges szöveg, amelynek első soraiban egy tegnapi álom fogalmazódott meg, majd egymás után villantak fel az évfordulós szerzők nevei, elsőként Sütő Andrásé, majd Tamásié – „nem helyes, hogy az Énekesmadár hangja hamis”–, később Áprily Lajosé „Áprilyban már nem virágoznak a fák”, hogy aztán az alkotó eljusson a végső felismerésekig: „a világ megy, a szöveg marad (…), a kultúrának, mint egy városnak, meg kell épülnie”.
Másodikként Farczádi Róbert kívánt a lakatlan szigeten kikötőnek költő útitársává szegődni és „Aranyos” lenni, végül Vass Mártoné volt a szó, aki alkotása végére az idei könyvvásár szlogenjét is „becsempészte”: „már nyílik a világ ajtaja a múltba, hogy mi, a jövő besétáljunk rajta”. A következő pillanatban Káli Király István főszervező, a Romániai Magyar Könyves Céh vezetője kimondta a varázsmondatot: szabad a vásár.
Az egyre növekvő tömeg a megszokott forgatókönyv szerint a klasszikus zene dallamaira vette birtokba a színház előcsarnokában készen várakozó könyvbirodalmat. Az érkezőket az idei vásár egyik újdonságával, a színes, tartalmas Vásárlappal ajándékozta meg a bejáratnál a szervezőcsapat. A részletes könyvvásári program mellett könyvajánlókat, szerzőkkel készült interjúkat és más, a gutenbergi világhoz kapcsolódó írásokat tartalmazó kiadvány elkészítését a szervezők jövőre is tervbe vették, hagyományt szándékoznak belőle teremteni – tudtuk meg Szepessy Elődtől, a társszervező Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetőjétől, aki a vásár megújult, a korábbinál áttekinthetőbb honlapjára is felhívta a figyelmünket.
Mitől Vajon a nagyi?
A vásári hangulat a megnyitó utáni percekben már átjárta a színház előcsarnokát. Egyre-másra érkeztek a kisiskolás osztályok, fiatal és idősebb könyvbarátok találkoztak egymással egy-egy standnál, néhol pedig a keresett olvasnivalók listái is előkerültek. Tudatos és a sodródás szabadságát választó látogatók kavarodtak a térben (előbbi kategóriából volt, aki zenélő meséskönyvet keresett, mások telefonon kérdeztek rá, hogy valóban a kért könyvet tartják-e a kezükben). Közben az első dedikálást is bejelentették, a Kisteremben a Jelenkor Kiadó versmatinéjára várták az érdeklődőket, a Klubteremben pedig elkezdődött az első közönségtalálkozó.
Szabó Róbert Csaba Vajon Nagyi és az aranyásók című meseregényéhez a Művészeti Líceum és a Dacia Általános Iskola egy-egy osztályának a szerző, illetve Orosz Annabella illusztrátor és a könyv szerkesztője, Burus János Botond hozta meg a kedvét. Orosz Annabella különleges rajztechnikájáról, a számítógép képernyőjén születő, de ecsettel készült alkotások benyomását keltő képekről mesélt a gyermekeknek, Szabó Róbert Csaba pedig azt is elárulta, hogy az alkotás időszakában rendszerint annyira benne van a történetben, hogy amikor éppen nem ír, akkor is gyakran arra gondol, hogy vajon mit csinálnak éppen a szereplői. Később az is kiderült, hogy miről szól a történet, és miért hívják a nagyit Vajonnak.
Csütörtök délelőtt huszonharmadjára kezdődött el a könyvek ünnepe. Vadonatúj kiadványok, irodalmi, színházi és zenei események között csapongunk majd mi, marosvásárhelyiek az elkövetkező napokban, egészen vasárnap kora délutánig. A vásár 41 standján 62 kiadó kínálata várja az olvasás szerelmeseit, akik körülbelül 9000 címből válogathatnak. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)
Megkezdődött a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Idén is fiatal hangok, ezúttal marosvásárhelyi slammerek nyitották meg a novemberi könyvünnepet. Csütörtök délelőtt az írott szó felnőtt pártfogói – alkotók és olvasók – gyülekeztek a Színház téren, a keresetlen szavak, szép és frappáns mai gondolatok rövid performance-ának vége felé viszont már az első diákcsapat is megérkezett.
– Ha senki más nem akarja, akkor megnyitom én a könyvvásárt – lépett pár perccel 10 óra után Szász Z. Zsolt, az első slampoéta a közönség elé, azzal pörögni is kezdett a különleges szöveg, amelynek első soraiban egy tegnapi álom fogalmazódott meg, majd egymás után villantak fel az évfordulós szerzők nevei, elsőként Sütő Andrásé, majd Tamásié – „nem helyes, hogy az Énekesmadár hangja hamis”–, később Áprily Lajosé „Áprilyban már nem virágoznak a fák”, hogy aztán az alkotó eljusson a végső felismerésekig: „a világ megy, a szöveg marad (…), a kultúrának, mint egy városnak, meg kell épülnie”.
Másodikként Farczádi Róbert kívánt a lakatlan szigeten kikötőnek költő útitársává szegődni és „Aranyos” lenni, végül Vass Mártoné volt a szó, aki alkotása végére az idei könyvvásár szlogenjét is „becsempészte”: „már nyílik a világ ajtaja a múltba, hogy mi, a jövő besétáljunk rajta”. A következő pillanatban Káli Király István főszervező, a Romániai Magyar Könyves Céh vezetője kimondta a varázsmondatot: szabad a vásár.
Az egyre növekvő tömeg a megszokott forgatókönyv szerint a klasszikus zene dallamaira vette birtokba a színház előcsarnokában készen várakozó könyvbirodalmat. Az érkezőket az idei vásár egyik újdonságával, a színes, tartalmas Vásárlappal ajándékozta meg a bejáratnál a szervezőcsapat. A részletes könyvvásári program mellett könyvajánlókat, szerzőkkel készült interjúkat és más, a gutenbergi világhoz kapcsolódó írásokat tartalmazó kiadvány elkészítését a szervezők jövőre is tervbe vették, hagyományt szándékoznak belőle teremteni – tudtuk meg Szepessy Elődtől, a társszervező Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetőjétől, aki a vásár megújult, a korábbinál áttekinthetőbb honlapjára is felhívta a figyelmünket.
Mitől Vajon a nagyi?
A vásári hangulat a megnyitó utáni percekben már átjárta a színház előcsarnokát. Egyre-másra érkeztek a kisiskolás osztályok, fiatal és idősebb könyvbarátok találkoztak egymással egy-egy standnál, néhol pedig a keresett olvasnivalók listái is előkerültek. Tudatos és a sodródás szabadságát választó látogatók kavarodtak a térben (előbbi kategóriából volt, aki zenélő meséskönyvet keresett, mások telefonon kérdeztek rá, hogy valóban a kért könyvet tartják-e a kezükben). Közben az első dedikálást is bejelentették, a Kisteremben a Jelenkor Kiadó versmatinéjára várták az érdeklődőket, a Klubteremben pedig elkezdődött az első közönségtalálkozó.
Szabó Róbert Csaba Vajon Nagyi és az aranyásók című meseregényéhez a Művészeti Líceum és a Dacia Általános Iskola egy-egy osztályának a szerző, illetve Orosz Annabella illusztrátor és a könyv szerkesztője, Burus János Botond hozta meg a kedvét. Orosz Annabella különleges rajztechnikájáról, a számítógép képernyőjén születő, de ecsettel készült alkotások benyomását keltő képekről mesélt a gyermekeknek, Szabó Róbert Csaba pedig azt is elárulta, hogy az alkotás időszakában rendszerint annyira benne van a történetben, hogy amikor éppen nem ír, akkor is gyakran arra gondol, hogy vajon mit csinálnak éppen a szereplői. Később az is kiderült, hogy miről szól a történet, és miért hívják a nagyit Vajonnak.
Csütörtök délelőtt huszonharmadjára kezdődött el a könyvek ünnepe. Vadonatúj kiadványok, irodalmi, színházi és zenei események között csapongunk majd mi, marosvásárhelyiek az elkövetkező napokban, egészen vasárnap kora délutánig. A vásár 41 standján 62 kiadó kínálata várja az olvasás szerelmeseit, akik körülbelül 9000 címből válogathatnak. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)
2017. november 17.
A Magyar Szórvány Napja Temesváron
Díjazták a fotó- és videópályázat legjobbjait
A Magyar Szórvány Napja alkalmából, a temesvári Magyar Színház előcsarnokában tartották meg november 15-én a Magyar élet a Bánságban című fotó- és videópályázat díjkiosztó ünnepségét és a hasonló című fotókiállítás bemutatóját.
A szép számú érdeklődőt Halász Ferenc, a Temes megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, aki felidézte a szórványnap történetét és jelentőségét. „Temes megyében egyre aktuálisabb megemlékezni a Magyar Szórvány Napjáról – mondta Halász Ferenc –, hiszen a magyarság a megyeszékhelyen és vidéken is már alig éri el a lakosság 5%-át. 2015-ben Temesváron rendeztük meg az RMDSZ 5. országos szórványnapi rendezvényeit, de önálló szórványnapot most rendez először a Temes megyei RMDSZ. A Magyar élet a Bánságban fotó- és videópályázatot, és az itt látható vándorkiállítást a Bánsági Közösségért Egyesület és a helyi RMDSZ közösen valósította meg, a Magyar Kormány támogatásával”.
A Bánsági Közösségért Egyesület nevében Andrásy Noémi beszélt a Magyar élet a Bánságban fotókiállítás létrejöttéről. „Két éve fogant meg az ötlet, hogy értékeinket bemutassuk határainkon innen és túl, amikor Budapesten a Magyarság Házában sor került a Bemutatkozik a Bánság rendezvényre – mondta Andrásy Noémi. – A bemutatkozás akkor is jól sikerült, de most bővíteni tudjuk a kínálatunkat ezzel a vándor fotókiállítással. Nagy öröm volt a számunkra, hogy ilyen aktívan válaszolt a publikum a felhívásunkra, több mint 250 fotó érkezett be a pályázatra. Ebből választott ki a zsűri 14 fotót, amelyeket most megtekinthetnek a molinókon.” A zsűri 7 fotós alkotásait díjazta: Bartók Béla, Csesztánovics Károly, Kis Árpád, László Árpád, Molnár Géza, Orosz Sándor, Velcsov Margit, közülük hat alkotó munkáit láthattuk molinók formájában kiállítva a magyar színház előcsarnokában. Kis Árpád különdíjban részesült, azzal az indoklással, hogy ő volt az, aki a legjobban közelített a pályázati felhívás tematikájához. Az okleveleket és fotóalbumokat Molnár Zsolt, a Bánsági Közösségért Egyesület elnöke adta át a díjazottaknak. A videópályázatra egyetlen alkotás érkezett be, amelynek szerzője Tamássy Zsolt és a Végvári Falunapok 2017 rendezvényt mutatja be. Ebben a kategóriában nem osztottak ki díjakat. A díjkiosztó ünnepséget a Bokréta hagyományőrző csoport citerásainak népdalcsokra színesítette.
A fotópályázat különdíjasa, Kis Árpád lapunknak elmondta: egyetemi tanulmányai mellett, hobbiként kezdett foglalkozni a fotózással, és Temesváron, illetve a környékbeli falvakban készítette a legtöbb fotóját. „Szeretek korán reggel, 5-7 óra között fotózni, mert az épületekről ilyenkor lehet a legjobb képeket készíteni” – mondta Kis Árpád, akinek a Dóm téren készült, barokk és szecessziós stílusú épületeket ábrázoló fotóit állították ki.
Molnár Géza fotóival és tudósításaival már találkozhattak olvasóink a Nyugati Jelen hasábjain. „Gyerekkorom óta fotózok, filmezek, analóg technikával kezdtem, és mostanában áttértem a digitális technikára – nyilatkozta lapunknak az óteleki Molnár Géza –, a legfontosabb a számomra a természetfotózás, de Óteleken és a környéken az utóbbi időben minden közösségi rendezvényen részt vettem, és fotókat is készítettem.” Molnár Géza küldte be a legtöbb felvételt a fotópályázatra, ezekből néhány Óteleken és a Temesvári Magyar Napokon készült fotót láthattunk a kiállításon.
A Magyar élet a Bánságban című fotókiállítást a szervezők ígérete szerint több bánsági magyarlakta településen láthatják majd az érdeklődők. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
Díjazták a fotó- és videópályázat legjobbjait
A Magyar Szórvány Napja alkalmából, a temesvári Magyar Színház előcsarnokában tartották meg november 15-én a Magyar élet a Bánságban című fotó- és videópályázat díjkiosztó ünnepségét és a hasonló című fotókiállítás bemutatóját.
A szép számú érdeklődőt Halász Ferenc, a Temes megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, aki felidézte a szórványnap történetét és jelentőségét. „Temes megyében egyre aktuálisabb megemlékezni a Magyar Szórvány Napjáról – mondta Halász Ferenc –, hiszen a magyarság a megyeszékhelyen és vidéken is már alig éri el a lakosság 5%-át. 2015-ben Temesváron rendeztük meg az RMDSZ 5. országos szórványnapi rendezvényeit, de önálló szórványnapot most rendez először a Temes megyei RMDSZ. A Magyar élet a Bánságban fotó- és videópályázatot, és az itt látható vándorkiállítást a Bánsági Közösségért Egyesület és a helyi RMDSZ közösen valósította meg, a Magyar Kormány támogatásával”.
A Bánsági Közösségért Egyesület nevében Andrásy Noémi beszélt a Magyar élet a Bánságban fotókiállítás létrejöttéről. „Két éve fogant meg az ötlet, hogy értékeinket bemutassuk határainkon innen és túl, amikor Budapesten a Magyarság Házában sor került a Bemutatkozik a Bánság rendezvényre – mondta Andrásy Noémi. – A bemutatkozás akkor is jól sikerült, de most bővíteni tudjuk a kínálatunkat ezzel a vándor fotókiállítással. Nagy öröm volt a számunkra, hogy ilyen aktívan válaszolt a publikum a felhívásunkra, több mint 250 fotó érkezett be a pályázatra. Ebből választott ki a zsűri 14 fotót, amelyeket most megtekinthetnek a molinókon.” A zsűri 7 fotós alkotásait díjazta: Bartók Béla, Csesztánovics Károly, Kis Árpád, László Árpád, Molnár Géza, Orosz Sándor, Velcsov Margit, közülük hat alkotó munkáit láthattuk molinók formájában kiállítva a magyar színház előcsarnokában. Kis Árpád különdíjban részesült, azzal az indoklással, hogy ő volt az, aki a legjobban közelített a pályázati felhívás tematikájához. Az okleveleket és fotóalbumokat Molnár Zsolt, a Bánsági Közösségért Egyesület elnöke adta át a díjazottaknak. A videópályázatra egyetlen alkotás érkezett be, amelynek szerzője Tamássy Zsolt és a Végvári Falunapok 2017 rendezvényt mutatja be. Ebben a kategóriában nem osztottak ki díjakat. A díjkiosztó ünnepséget a Bokréta hagyományőrző csoport citerásainak népdalcsokra színesítette.
A fotópályázat különdíjasa, Kis Árpád lapunknak elmondta: egyetemi tanulmányai mellett, hobbiként kezdett foglalkozni a fotózással, és Temesváron, illetve a környékbeli falvakban készítette a legtöbb fotóját. „Szeretek korán reggel, 5-7 óra között fotózni, mert az épületekről ilyenkor lehet a legjobb képeket készíteni” – mondta Kis Árpád, akinek a Dóm téren készült, barokk és szecessziós stílusú épületeket ábrázoló fotóit állították ki.
Molnár Géza fotóival és tudósításaival már találkozhattak olvasóink a Nyugati Jelen hasábjain. „Gyerekkorom óta fotózok, filmezek, analóg technikával kezdtem, és mostanában áttértem a digitális technikára – nyilatkozta lapunknak az óteleki Molnár Géza –, a legfontosabb a számomra a természetfotózás, de Óteleken és a környéken az utóbbi időben minden közösségi rendezvényen részt vettem, és fotókat is készítettem.” Molnár Géza küldte be a legtöbb felvételt a fotópályázatra, ezekből néhány Óteleken és a Temesvári Magyar Napokon készült fotót láthattunk a kiállításon.
A Magyar élet a Bánságban című fotókiállítást a szervezők ígérete szerint több bánsági magyarlakta településen láthatják majd az érdeklődők. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
2017. november 17.
Magyar szórvány napja Déván
Magyarságunk erős várunk
Színvonalas előadásokkal ünnepelte meg szerdán délután a dévai magyarság a szórvány napját. Zene, vers, tánc, tudományos előadások: a Teglás iskolában gazdag program várta a szép számban összegyűlt magyarokat.
Az ünnepség az iskola aulájában kezdődött a tanintézmény diákjainak előadásával. Óvodásoktól egészen tizenkettedikesekig, szinte minden korosztály fellépett, bemutatta művészi tehetségét. Az óvodások és elemi iskolások dalocskákkal és táncokkal, a nagyobbak hazafias versekkel és dalokkal – valamennyi korosztály nagyszerűen szerepelt, az aulát zsúfolásig megtöltő tömeg vastapssal jutalmazta a lélekhez szóló, felemelő előadást. A diákokat felkészítő pedagógusok – Csatlós Zsófia, Dulinszky Izabella, Mészáros Enikő, Mazilu Gizella, Virág Ádám, a Szent Ferenc alapítvány munkatársai és különösképpen Lengyel Izabella – ismét nagyszerű munkát végeztek.
A diákok fellépése után Demeter László tudományos előadása következett az Erdővidék nagyjairól. Demeter László meghívása nem véletlen. Baróti muzeológusként, Demeter László az Erdővidék történelmének minden apró részletét ismeri. Szerdai előadása azonban az onnan származó nagy személyiségeket mutatta be röviden, jellegzetes székely humorral megspékelve. Kriza János (a néprajz atyja), Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid (nyelvújító), Gáll Mózes (író), a Kálnoky és Vargyasi nemesi családok, Köpeczi Sebestyén József (Románia címerének megtervezője), Csereiné Zatureczky Emília (a székely nemzeti múzeum alapítója), Nagybaczoni Nagy Vilmos (tábornok, Magyarország egykori honvédelmi minisztere) vagy Benedek Elek – valamennyien olyan nagy személyiségek, akik Erdővidékről származnak, és meghatározó szerepet játszottak az egyetemes magyar nemzet sorsa, kultúrája és tudománya alakulásában. Nemcsak velük büszkélkedik a kis székely térség, Demeter László további híres személyek pályafutását is bemutatta.
Mivel a szórványnap a Hunyad megyei Marosillyén született és Székelyföldön nevelkedett Bethlen Gáborhoz kapcsolódik, nyilván Erdély aranykorának fejedelméről is megemlékeztek. Noha politikai és katonai pályafutását is említette, Kun-Gazda Gergely előadása a nagy fejedelem művelődéspolitikáját mutatta be. A református fejedelem a nyugati híres egyetemekkel egyenrangú akadémiát hozott létre Erdélyben, hogy az itteni tehetséges fiatalok ne kényszerüljenek nyugatra menni tanulni. A tanintézményt Gyulafehérváron, Erdély akkori fővárosában alapította, s neves német professzorokat hívott meg oktatni, köztük a sziléziai (akkor Németország, 1945 után Lengyelország) Martin Opitzt is, akit a német költészet atyjának tartanak. A neves – főleg német – professzorok elcsábítására európai szinten magas bérezést biztosított, a kollégium fenntartására pedig több település adóját szánta. A tudás ugyanis a felemelkedés egyik legfontosabb pillére, ezt Bethlen Gábor már akkor felismerte! Az általa létesített tanintézmény az évszázadok alatt híressé vált, ma is működik, Nagyenyeden – ahová néhány évtizeddel alapítása után költözött át a törökök gyulafehérvári pusztítása nyomán – Bethlen kollégiumként. Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)
Magyarságunk erős várunk
Színvonalas előadásokkal ünnepelte meg szerdán délután a dévai magyarság a szórvány napját. Zene, vers, tánc, tudományos előadások: a Teglás iskolában gazdag program várta a szép számban összegyűlt magyarokat.
Az ünnepség az iskola aulájában kezdődött a tanintézmény diákjainak előadásával. Óvodásoktól egészen tizenkettedikesekig, szinte minden korosztály fellépett, bemutatta művészi tehetségét. Az óvodások és elemi iskolások dalocskákkal és táncokkal, a nagyobbak hazafias versekkel és dalokkal – valamennyi korosztály nagyszerűen szerepelt, az aulát zsúfolásig megtöltő tömeg vastapssal jutalmazta a lélekhez szóló, felemelő előadást. A diákokat felkészítő pedagógusok – Csatlós Zsófia, Dulinszky Izabella, Mészáros Enikő, Mazilu Gizella, Virág Ádám, a Szent Ferenc alapítvány munkatársai és különösképpen Lengyel Izabella – ismét nagyszerű munkát végeztek.
A diákok fellépése után Demeter László tudományos előadása következett az Erdővidék nagyjairól. Demeter László meghívása nem véletlen. Baróti muzeológusként, Demeter László az Erdővidék történelmének minden apró részletét ismeri. Szerdai előadása azonban az onnan származó nagy személyiségeket mutatta be röviden, jellegzetes székely humorral megspékelve. Kriza János (a néprajz atyja), Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid (nyelvújító), Gáll Mózes (író), a Kálnoky és Vargyasi nemesi családok, Köpeczi Sebestyén József (Románia címerének megtervezője), Csereiné Zatureczky Emília (a székely nemzeti múzeum alapítója), Nagybaczoni Nagy Vilmos (tábornok, Magyarország egykori honvédelmi minisztere) vagy Benedek Elek – valamennyien olyan nagy személyiségek, akik Erdővidékről származnak, és meghatározó szerepet játszottak az egyetemes magyar nemzet sorsa, kultúrája és tudománya alakulásában. Nemcsak velük büszkélkedik a kis székely térség, Demeter László további híres személyek pályafutását is bemutatta.
Mivel a szórványnap a Hunyad megyei Marosillyén született és Székelyföldön nevelkedett Bethlen Gáborhoz kapcsolódik, nyilván Erdély aranykorának fejedelméről is megemlékeztek. Noha politikai és katonai pályafutását is említette, Kun-Gazda Gergely előadása a nagy fejedelem művelődéspolitikáját mutatta be. A református fejedelem a nyugati híres egyetemekkel egyenrangú akadémiát hozott létre Erdélyben, hogy az itteni tehetséges fiatalok ne kényszerüljenek nyugatra menni tanulni. A tanintézményt Gyulafehérváron, Erdély akkori fővárosában alapította, s neves német professzorokat hívott meg oktatni, köztük a sziléziai (akkor Németország, 1945 után Lengyelország) Martin Opitzt is, akit a német költészet atyjának tartanak. A neves – főleg német – professzorok elcsábítására európai szinten magas bérezést biztosított, a kollégium fenntartására pedig több település adóját szánta. A tudás ugyanis a felemelkedés egyik legfontosabb pillére, ezt Bethlen Gábor már akkor felismerte! Az általa létesített tanintézmény az évszázadok alatt híressé vált, ma is működik, Nagyenyeden – ahová néhány évtizeddel alapítása után költözött át a törökök gyulafehérvári pusztítása nyomán – Bethlen kollégiumként. Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)
2017. november 17.
Poraikból támasztották fel a szétzúzott Jósika-oroszlánokat
Fél évszázad múltán restaurálhatták a Jósika-palota összetört címerét
Szépre, múltra, belefektetett munkára való tekintet nélkül leverték, darabokra törték, eltüntették – több címernek juttatta ezt a sorsot osztályrészül a kommunista államhatalom. Ezt tették a főtéri Jósika-palota homlokzatát díszítő oroszlános családi címerrel is. A forgatókönyvben szerencsés módon változás történt: a hatalmas kőtömbökből kifaragott címer darabjait a romboló kezek feltehetőleg nem merték egyszerűen ledobálni, ezért a tetőtérbe húzták be; a faragott kövek összetörve is olyan súlyosak lehettek, hogy lehordásukra már nem vállalkoztak. A világ megfeledkezett a Jósika-oroszlánokról, így fél évszázadon át a palota tetőterében hevertek kisebb-nagyobb részekre törve… Az épületet tavasztól vehették gyakorlatilag birtokba jogos örökösei, és bukkantak rá a darabokra. Nemrég alkalmam nyílt megtekinteni a szó szoros értelmében poraiból újjáteremtett címert, amelynek visszaadták lenyűgöző monumentalitását.
A Jósikák oroszlános címere a hatvanas évekig díszíthette a Főtér 10. szám alatt álló, klasszicizáló stílusjegyeket hordozó palota homlokzatát, amely mindmáig egyike a belváros impozáns épületeinek. Főhomlokzati erkélyét tartó négy monumentális toszkán oszlop miatt Lábasházként is emlegetik a kolozsváriak. A Főtér nyugati oldala és a Kötő utca között húzódó, nyújtott négyszög alaprajzú parcellán álló épületegyüttes egy reprezentatív, U alaprajzú keleti épülettömbből, és egy hasonló fekvésű nyugati épülettestből áll, amely a déli oldalon kapcsolódik egy megszakítás nélküli épületszárnnyal a keleti tömbhöz.
Főnemesi paloták, amelyek meghatározzák a város arculatát
A palota fő épületének helyén a középkor és újkor folyamán polgárházak álltak. A főnemesség tagjai csak a 17. század második felétől kezdődően kezdtek el telket, ingatlant vásárolni a városban. A 18–19. század fordulóján már lendületes palotaépítési hullám indult meg, ugyanis a városba települt Főkormányszékkel, a Guberniummal a város politikai és társadalmi élete rendkívül megélénkült. Az erdélyi főnemesség tagjai közül többen köztisztségeket vállaltak, így huzamosabb ideig kellett a városban tartózkodniuk, és fontosnak tartották, hogy megfelelő városi rezidenciájuk is legyen. Ezeknek a családoknak a palotái máig meghatározzák a Főtér és a belváros arculatát. A 16. század közepéről származó adókönyvek szerint, 1557 és 1561 között a mai palota északi szárnyának helyén álló ház Ötvös Gábor aranyműves tulajdonában volt, déli szomszédját pedig ugyanebben az időszakban Georg Literatus özvegyének ingatlanaként jegyezték. 1564-ben az északi ház örököse Ötvös Gábor özvegye lett, a déli ház pedig egy Lakatos Kelemen nevű polgár tulajdonába került.
1565-ben az egykori Ötvös-házat északi házszomszédjuk, egy Kolozsvárra költözött magyarországi nemesember, Kakas András vásárolta meg, aki előző ingatlanát négy évvel korábban vette, bizonyos Szécsi Györgytől. Kakas András özvegye a két ház egy-egy részét már 1587. február 7-én fiára, Kakas Istvánra, és lányára, Kakas Katára testálta, aki Eötvös Andráshoz ment feleségül. A 16. században a Kakas-ház az erdélyi fejedelmek megszokott szálláshelye volt. Kakas András özvegyének 1600-ban, majd fiának, Kakas Istvánnak 1603-ban bekövetkezett halála után a házak az özvegy unokájára, Eötvös Katára és annak férjére, egy Johann Jacobinus nevezetű humanista jegyzőre maradtak (az adatok Mihály Melinda művészettörténésznek a kolozsvári adókönyveket illető kutatásaiból származnak). A 17. századra vonatkozóan egyelőre nincsenek a fenti ingatlanok további tulajdonosváltásaira vonatkozó információink.
Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek megállapítása szerint, utalások vannak arra, hogy a déli házat 1729-ben Kolozsvár egyik ismert építőmestere, Peter Grimmer vásárolta meg, 1738-ban pedig a jezsuita rend birtokában is volt. A 18. század közepe táján gróf Kornis Antal és felesége, gróf Petki Anna vették meg az ingatlant. A Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek által összegzett levéltári adatok szerint Kornis Antal 1765-ben bízta meg a „Jesuiták palléraként” ismert Franz Gindtnert városi lakóházának átépítésével.
Kiadós munka volt a szétzúzott kődaraboknak a leszállítása is
Petki Anna halálát követően, 1775-ben a Kornis család házát ifjabb Kornis Antaltól gróf Csáky Kata (1726–1794) vásárolta meg, majd 1780 nyarán a szomszédos telket s a rajta levő ingatlant is megvette egy Ábrahám Ábrahám nevezetű zsidó kereskedőtől. A 18. század végén többször is alakítgatták ezeket az épületeket, a század utolsó évtizedében Anton Türk építőmester is dolgozott rajta. 1794-ben az ingatlanokat Csáky Kata leánya, gróf Bethlen Rozália (1754–1826), majd unokája, Csáky Rozália (1784–1850) örökölte.
Az északi ház – egyelőre nem tudni pontosan mikor – a Jósika bárók tulajdonába került a 18. században. 1775-ben Jósika Mózes utódainak tulajdonaként említik, majd Jósika Antal Kolozs megyei főispán lesz a birtokosa. Számadások tanúsága szerint, 1795-ben Tóth Pál kolozsvári ács a Jósika család házának tetőzetén végzett munkálatokat.
A Jósika–Csáky házasság egyesítette a telkeket
A Jósika-házastelek mai formája 1802-ben alakult ki, amikor a déli ingatlan örököse, gróf Csáky Rozália és az északi ház birtokosának, Jósika Antalnak a fia, báró Jósika János (1788–1843) összeházasodtak. A pár feltehetőleg már az esküvőt követően megkezdte az újabb építkezéseket.
A házaspár a palotát eredetileg egyemeletesre építtette, homlokzatát valószínűleg háromszögű oromzat zárhatta le. A főhomlokzat második emeletét 1828-ban húzták fel, amint azt a homlokzaton látható, római számokkal jelölt, 1828-as évszám is jelzi. Fölötte helyezkedett el a Jósika-címer, amelyet az 1960-as években levertek.
A palotát építtető Jósika János főkormányszéki elnökségének idejétől haláláig (1822–1843) itt lakott feleségével. Apja halála után a palotát második fia, Jósika Lajos (1807–1891) főkormányszéki tanácsos, főispán örökölte, aki az udvari szárnyat 1864–1865-ben kétemeletesre építtette. Veress Ferenc 1859-ben készült, a főtér nyugati oldalát megörökítő fotóinak tanúsága szerint, ebben az időszakban a főbejárattól délre eső helyiségekben két porcelánbolt, attól északra pedig papírkereskedések működtek. Az 1860-as évektől a Kolozsvári Nemzeti Kaszinó bérelte a főszárny emeleti termeit, bálokat is szerveztek.
Az 1890-es évektől a Kolozsvári Királyi Ítélőtábla volt az épület főbérlője 1902-ig, amikor átköltözhettek az akkor újonnan épített Igazságügyi Palotába. A főbejárattól északra fekvő, utcára néző helyiséget a 19. század végétől kezdve gyógyszertárak részére bérelték a különböző tulajdonosok; a 20. század első évtizedében például Burger Frigyes patikája működött benne.
Államosítás, majd visszaszolgáltatás hosszas per után
Jósika Lajos halála után a palotát fia, Jósika Sámuel (1848–1923) örökölte, tőle pedig leánya, Jósika Paula Bethlen Györgyné (1889–1962), aki az ingatlant végrendeletében unokatestvérére, Bánffy Máriára hagyta. A palotát 1949-ben államosították. A Bánffy család tagjai törvényes örökösökként visszaigényelték az épületet. A restitúciós per hosszadalmas útja 2013-ban ért véget, a kolozsvári táblabíróság ugyanis ez év december 6-i ítéletében kimondta, a román állam törvénytelenül foglalta el az épületet, érvénytelenítette az ott működő cég tulajdonjogát és elrendelte az ingatlan visszaszolgáltatását. 2017 tavaszán vehették végre birtokba a Lábasházat jogos tulajdonosai.
Bánffy Béla: a címer megmentését fontosnak tartottam
–Tudtam, hogy a Jósika-címert valamikor a hatvanas években ledöntötték a palotáról, de meg voltam győződve róla, hogy eltűnt, elpusztult – mondta el Bánffy Béla, aki a palotát öröklő család tagjaként foglalkozik a palota ügyeinek igazgatásával. – Tulajdonképpen idén májustól vehettük át az épületet, ekkor járhattam be magam is pincétől padlásig; a tetőtérben nagy kődarabokra bukkantam, amelyek nagy meglepetésemre, a darabokra tört Jósika-címer részei voltak – folytatta.
Az épület jövőjéről való gondolkodás első lépéseiben a család átfogó felméréseket, különböző szaktanulmányokat készíttetett az ingatlanról, a statikusok által javasolt helyeken régészeti szelvényeket is nyitottak.– A címer megmentését fontosnak tartottam, Kiss Zoltán kőfaragó-kőrestaurátorhoz és csapatához folyamodtam – magyarázta Bánffy Béla, hozzátéve, hogy a nagyobb darabokat testvéreivel maga szedte össze, és fektette a kötőgerendákra. A címer darabjait az erre a célra kijelölt földszinti helyiségekben restaurálták, lehordásuk is kiadós munkának bizonyult. A restaurátor csapat az ujjpercnyi nagyságú darabok után is végigkutatta a padlásteret, és a nagyobb részek összekapcsolása után a legkisebbeket is helyükre illesztették.
A Jósika-címer bizonyos részei a rombolás során megsemmisültek, így a címerpajzs negyedik mezejének nagy felülete, a pajzs kőkeretének egy része, a címer ellensúlyaként is szolgáló akantuszlevél-díszes faragvány nagy darabja, és nem találták a címer fölött elhelyezett nagyméretű rangjelző koronát sem. Mindemellett, Kiss Zoltánnak sikerült az impozáns alkotás lényegét újra láttatni, jellegét visszaadni. Ahhoz, hogy a konkrétan is „poraiból feltámasztott” Jósika-címer a ma látható formáját elnyerhesse, egy négytagú csapat dolgozott két hónapon át folyamatosan.
Összerakták, és a spiccvéső nyomait emlékeztetőül meghagyták
A restaurált alkotáson jól látszik, hogy a doborpajzs első és negyedik, vörös színű mezejét befele fordított, körben hajlott farkába harapó koronás kígyó, a második és harmadik, kék színű pajzsmezőt pedig befelé forduló, ágaskodó oroszlán díszíti. Az osztóvonalak találkozási pontjánál gyöngyökkel és stilizált virágokkal képzett, ötágú bárói korona emelkedik ki a felületből. A címerpajzs tojásléc-díszes kőkeretét kétoldalt egy-egy hatalmas, befele forduló, ágaskodó kőoroszlán tartja felső mancsaival. A család címerleírásában egyébként a pajzsmezők két ezüst oroszlánja gyökerestől kitépett, zöld lombos fát tart maga előtt, maga a pajzs pedig kerektalpú, jobb és bal oldalán homorított, felső részén szárnyasan domború.
– Nagyon örvendtünk, amikor már azt láttuk, hogy a címer kezd újra összeállni; rengeteg kis részlet került elő, a címerpajzs, a korona aprócska darabjai; voltak fotóink, de ahhoz, hogy összerakjuk, meg kellett értenünk a szerkezetét, és úgymond legóznunk kellett a kis darabkákkal – mondta el a kőfaragó-restaurátor. Elmondta, a címert a Bácsi-torokból származó, puha mészkőből faragták, a részeket kovácsoltvas kapcsokkal fogták össze, alja pedig be volt építve az oromfalba. Több ízben végzett javítások nyomait is felfedezték rajta; még cementes habarcsot is találtak a törött, sőt már algásodott kőfelületen, amely már jócskán 20. századbeli beavatkozást jelez, sőt, a címer 75 százalékát vörös bádogfesték fedte, amely a tető kicserélésekor kerülhetett rá.
Szép, barokkosan lendületes szerkezete van a címernek, látszik, hogy „megadták a módját” készítői – állapította meg a restaurátor. Elmondta, jól látható volt az is, ahogyan a nagyobb egységeket próbálták összetörni, a spiccvéső nyomai, a kőtömbök sugárirányú repedései. A restaurátor acélrudakkal, műgyantával fogta újra össze a darabokat, de oly módon, hogy a rombolás jelei is láthatóak maradjanak az utókor számára.
A felújított címer a Jósika-palotában marad, megfelelő helyet keresnek számára. Az oromzatra már nem kerül vissza, de nincs kizárva annak lehetősége, hogy a jövőben egy szép, hiteles másolata emlékeztessen majd a családra, amely a palotát építtette, és amelynek története szervesen összefügg Kolozsvárnak és közösségének történetével. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)
Fél évszázad múltán restaurálhatták a Jósika-palota összetört címerét
Szépre, múltra, belefektetett munkára való tekintet nélkül leverték, darabokra törték, eltüntették – több címernek juttatta ezt a sorsot osztályrészül a kommunista államhatalom. Ezt tették a főtéri Jósika-palota homlokzatát díszítő oroszlános családi címerrel is. A forgatókönyvben szerencsés módon változás történt: a hatalmas kőtömbökből kifaragott címer darabjait a romboló kezek feltehetőleg nem merték egyszerűen ledobálni, ezért a tetőtérbe húzták be; a faragott kövek összetörve is olyan súlyosak lehettek, hogy lehordásukra már nem vállalkoztak. A világ megfeledkezett a Jósika-oroszlánokról, így fél évszázadon át a palota tetőterében hevertek kisebb-nagyobb részekre törve… Az épületet tavasztól vehették gyakorlatilag birtokba jogos örökösei, és bukkantak rá a darabokra. Nemrég alkalmam nyílt megtekinteni a szó szoros értelmében poraiból újjáteremtett címert, amelynek visszaadták lenyűgöző monumentalitását.
A Jósikák oroszlános címere a hatvanas évekig díszíthette a Főtér 10. szám alatt álló, klasszicizáló stílusjegyeket hordozó palota homlokzatát, amely mindmáig egyike a belváros impozáns épületeinek. Főhomlokzati erkélyét tartó négy monumentális toszkán oszlop miatt Lábasházként is emlegetik a kolozsváriak. A Főtér nyugati oldala és a Kötő utca között húzódó, nyújtott négyszög alaprajzú parcellán álló épületegyüttes egy reprezentatív, U alaprajzú keleti épülettömbből, és egy hasonló fekvésű nyugati épülettestből áll, amely a déli oldalon kapcsolódik egy megszakítás nélküli épületszárnnyal a keleti tömbhöz.
Főnemesi paloták, amelyek meghatározzák a város arculatát
A palota fő épületének helyén a középkor és újkor folyamán polgárházak álltak. A főnemesség tagjai csak a 17. század második felétől kezdődően kezdtek el telket, ingatlant vásárolni a városban. A 18–19. század fordulóján már lendületes palotaépítési hullám indult meg, ugyanis a városba települt Főkormányszékkel, a Guberniummal a város politikai és társadalmi élete rendkívül megélénkült. Az erdélyi főnemesség tagjai közül többen köztisztségeket vállaltak, így huzamosabb ideig kellett a városban tartózkodniuk, és fontosnak tartották, hogy megfelelő városi rezidenciájuk is legyen. Ezeknek a családoknak a palotái máig meghatározzák a Főtér és a belváros arculatát. A 16. század közepéről származó adókönyvek szerint, 1557 és 1561 között a mai palota északi szárnyának helyén álló ház Ötvös Gábor aranyműves tulajdonában volt, déli szomszédját pedig ugyanebben az időszakban Georg Literatus özvegyének ingatlanaként jegyezték. 1564-ben az északi ház örököse Ötvös Gábor özvegye lett, a déli ház pedig egy Lakatos Kelemen nevű polgár tulajdonába került.
1565-ben az egykori Ötvös-házat északi házszomszédjuk, egy Kolozsvárra költözött magyarországi nemesember, Kakas András vásárolta meg, aki előző ingatlanát négy évvel korábban vette, bizonyos Szécsi Györgytől. Kakas András özvegye a két ház egy-egy részét már 1587. február 7-én fiára, Kakas Istvánra, és lányára, Kakas Katára testálta, aki Eötvös Andráshoz ment feleségül. A 16. században a Kakas-ház az erdélyi fejedelmek megszokott szálláshelye volt. Kakas András özvegyének 1600-ban, majd fiának, Kakas Istvánnak 1603-ban bekövetkezett halála után a házak az özvegy unokájára, Eötvös Katára és annak férjére, egy Johann Jacobinus nevezetű humanista jegyzőre maradtak (az adatok Mihály Melinda művészettörténésznek a kolozsvári adókönyveket illető kutatásaiból származnak). A 17. századra vonatkozóan egyelőre nincsenek a fenti ingatlanok további tulajdonosváltásaira vonatkozó információink.
Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek megállapítása szerint, utalások vannak arra, hogy a déli házat 1729-ben Kolozsvár egyik ismert építőmestere, Peter Grimmer vásárolta meg, 1738-ban pedig a jezsuita rend birtokában is volt. A 18. század közepe táján gróf Kornis Antal és felesége, gróf Petki Anna vették meg az ingatlant. A Kovács Zsolt és Lupescu Radu művészettörténészek által összegzett levéltári adatok szerint Kornis Antal 1765-ben bízta meg a „Jesuiták palléraként” ismert Franz Gindtnert városi lakóházának átépítésével.
Kiadós munka volt a szétzúzott kődaraboknak a leszállítása is
Petki Anna halálát követően, 1775-ben a Kornis család házát ifjabb Kornis Antaltól gróf Csáky Kata (1726–1794) vásárolta meg, majd 1780 nyarán a szomszédos telket s a rajta levő ingatlant is megvette egy Ábrahám Ábrahám nevezetű zsidó kereskedőtől. A 18. század végén többször is alakítgatták ezeket az épületeket, a század utolsó évtizedében Anton Türk építőmester is dolgozott rajta. 1794-ben az ingatlanokat Csáky Kata leánya, gróf Bethlen Rozália (1754–1826), majd unokája, Csáky Rozália (1784–1850) örökölte.
Az északi ház – egyelőre nem tudni pontosan mikor – a Jósika bárók tulajdonába került a 18. században. 1775-ben Jósika Mózes utódainak tulajdonaként említik, majd Jósika Antal Kolozs megyei főispán lesz a birtokosa. Számadások tanúsága szerint, 1795-ben Tóth Pál kolozsvári ács a Jósika család házának tetőzetén végzett munkálatokat.
A Jósika–Csáky házasság egyesítette a telkeket
A Jósika-házastelek mai formája 1802-ben alakult ki, amikor a déli ingatlan örököse, gróf Csáky Rozália és az északi ház birtokosának, Jósika Antalnak a fia, báró Jósika János (1788–1843) összeházasodtak. A pár feltehetőleg már az esküvőt követően megkezdte az újabb építkezéseket.
A házaspár a palotát eredetileg egyemeletesre építtette, homlokzatát valószínűleg háromszögű oromzat zárhatta le. A főhomlokzat második emeletét 1828-ban húzták fel, amint azt a homlokzaton látható, római számokkal jelölt, 1828-as évszám is jelzi. Fölötte helyezkedett el a Jósika-címer, amelyet az 1960-as években levertek.
A palotát építtető Jósika János főkormányszéki elnökségének idejétől haláláig (1822–1843) itt lakott feleségével. Apja halála után a palotát második fia, Jósika Lajos (1807–1891) főkormányszéki tanácsos, főispán örökölte, aki az udvari szárnyat 1864–1865-ben kétemeletesre építtette. Veress Ferenc 1859-ben készült, a főtér nyugati oldalát megörökítő fotóinak tanúsága szerint, ebben az időszakban a főbejárattól délre eső helyiségekben két porcelánbolt, attól északra pedig papírkereskedések működtek. Az 1860-as évektől a Kolozsvári Nemzeti Kaszinó bérelte a főszárny emeleti termeit, bálokat is szerveztek.
Az 1890-es évektől a Kolozsvári Királyi Ítélőtábla volt az épület főbérlője 1902-ig, amikor átköltözhettek az akkor újonnan épített Igazságügyi Palotába. A főbejárattól északra fekvő, utcára néző helyiséget a 19. század végétől kezdve gyógyszertárak részére bérelték a különböző tulajdonosok; a 20. század első évtizedében például Burger Frigyes patikája működött benne.
Államosítás, majd visszaszolgáltatás hosszas per után
Jósika Lajos halála után a palotát fia, Jósika Sámuel (1848–1923) örökölte, tőle pedig leánya, Jósika Paula Bethlen Györgyné (1889–1962), aki az ingatlant végrendeletében unokatestvérére, Bánffy Máriára hagyta. A palotát 1949-ben államosították. A Bánffy család tagjai törvényes örökösökként visszaigényelték az épületet. A restitúciós per hosszadalmas útja 2013-ban ért véget, a kolozsvári táblabíróság ugyanis ez év december 6-i ítéletében kimondta, a román állam törvénytelenül foglalta el az épületet, érvénytelenítette az ott működő cég tulajdonjogát és elrendelte az ingatlan visszaszolgáltatását. 2017 tavaszán vehették végre birtokba a Lábasházat jogos tulajdonosai.
Bánffy Béla: a címer megmentését fontosnak tartottam
–Tudtam, hogy a Jósika-címert valamikor a hatvanas években ledöntötték a palotáról, de meg voltam győződve róla, hogy eltűnt, elpusztult – mondta el Bánffy Béla, aki a palotát öröklő család tagjaként foglalkozik a palota ügyeinek igazgatásával. – Tulajdonképpen idén májustól vehettük át az épületet, ekkor járhattam be magam is pincétől padlásig; a tetőtérben nagy kődarabokra bukkantam, amelyek nagy meglepetésemre, a darabokra tört Jósika-címer részei voltak – folytatta.
Az épület jövőjéről való gondolkodás első lépéseiben a család átfogó felméréseket, különböző szaktanulmányokat készíttetett az ingatlanról, a statikusok által javasolt helyeken régészeti szelvényeket is nyitottak.– A címer megmentését fontosnak tartottam, Kiss Zoltán kőfaragó-kőrestaurátorhoz és csapatához folyamodtam – magyarázta Bánffy Béla, hozzátéve, hogy a nagyobb darabokat testvéreivel maga szedte össze, és fektette a kötőgerendákra. A címer darabjait az erre a célra kijelölt földszinti helyiségekben restaurálták, lehordásuk is kiadós munkának bizonyult. A restaurátor csapat az ujjpercnyi nagyságú darabok után is végigkutatta a padlásteret, és a nagyobb részek összekapcsolása után a legkisebbeket is helyükre illesztették.
A Jósika-címer bizonyos részei a rombolás során megsemmisültek, így a címerpajzs negyedik mezejének nagy felülete, a pajzs kőkeretének egy része, a címer ellensúlyaként is szolgáló akantuszlevél-díszes faragvány nagy darabja, és nem találták a címer fölött elhelyezett nagyméretű rangjelző koronát sem. Mindemellett, Kiss Zoltánnak sikerült az impozáns alkotás lényegét újra láttatni, jellegét visszaadni. Ahhoz, hogy a konkrétan is „poraiból feltámasztott” Jósika-címer a ma látható formáját elnyerhesse, egy négytagú csapat dolgozott két hónapon át folyamatosan.
Összerakták, és a spiccvéső nyomait emlékeztetőül meghagyták
A restaurált alkotáson jól látszik, hogy a doborpajzs első és negyedik, vörös színű mezejét befele fordított, körben hajlott farkába harapó koronás kígyó, a második és harmadik, kék színű pajzsmezőt pedig befelé forduló, ágaskodó oroszlán díszíti. Az osztóvonalak találkozási pontjánál gyöngyökkel és stilizált virágokkal képzett, ötágú bárói korona emelkedik ki a felületből. A címerpajzs tojásléc-díszes kőkeretét kétoldalt egy-egy hatalmas, befele forduló, ágaskodó kőoroszlán tartja felső mancsaival. A család címerleírásában egyébként a pajzsmezők két ezüst oroszlánja gyökerestől kitépett, zöld lombos fát tart maga előtt, maga a pajzs pedig kerektalpú, jobb és bal oldalán homorított, felső részén szárnyasan domború.
– Nagyon örvendtünk, amikor már azt láttuk, hogy a címer kezd újra összeállni; rengeteg kis részlet került elő, a címerpajzs, a korona aprócska darabjai; voltak fotóink, de ahhoz, hogy összerakjuk, meg kellett értenünk a szerkezetét, és úgymond legóznunk kellett a kis darabkákkal – mondta el a kőfaragó-restaurátor. Elmondta, a címert a Bácsi-torokból származó, puha mészkőből faragták, a részeket kovácsoltvas kapcsokkal fogták össze, alja pedig be volt építve az oromfalba. Több ízben végzett javítások nyomait is felfedezték rajta; még cementes habarcsot is találtak a törött, sőt már algásodott kőfelületen, amely már jócskán 20. századbeli beavatkozást jelez, sőt, a címer 75 százalékát vörös bádogfesték fedte, amely a tető kicserélésekor kerülhetett rá.
Szép, barokkosan lendületes szerkezete van a címernek, látszik, hogy „megadták a módját” készítői – állapította meg a restaurátor. Elmondta, jól látható volt az is, ahogyan a nagyobb egységeket próbálták összetörni, a spiccvéső nyomai, a kőtömbök sugárirányú repedései. A restaurátor acélrudakkal, műgyantával fogta újra össze a darabokat, de oly módon, hogy a rombolás jelei is láthatóak maradjanak az utókor számára.
A felújított címer a Jósika-palotában marad, megfelelő helyet keresnek számára. Az oromzatra már nem kerül vissza, de nincs kizárva annak lehetősége, hogy a jövőben egy szép, hiteles másolata emlékeztessen majd a családra, amely a palotát építtette, és amelynek története szervesen összefügg Kolozsvárnak és közösségének történetével. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 17.
Megnyílt a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár
Több mint száz program várja az érdeklődőket
Gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, több mint száz programmal várja az érdekélődőket a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, Erdély legnagyobb magyar könyves szakmai rendezvénye.
„Slammerek nyitották meg a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárt, kissé pimaszul, de egyáltalán nem szemtelenül mutatva rá az olvasás, a nyomtatott könyvek megbecsülésének a fontosságára. A szervezők tudatosan kihagyták a monoton köszöntőket, szavalatok, köszönetnyilvánításokat. A slammerek rímes, szellemes gondolatokban foglalták össze mindazt, ami várja a vásározókat ezeken a napokon, Adytól Kós Károlyig, Vámos Miklóstól Sütő Andrásig, versektől kalandregényig találhattok olvasnivalót”, olvasható a könyvvásár honlapján.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában csütörtöktől vasárnapig tartó, Románia egyik legnagyobb könyvvásárának számító rendezvényen több mint negyven erdélyi és magyarországi kiadó, valamint könyvkereskedő vesz részt. A vásárlók több ezer könyvcímből válogathatnak.
Az idei díszmeghívott a Jelenkor Kiadó és szerzőik: Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa és Szabó Róbert Csaba, akiknek külön estjük lesz.
A kiemelt programok között szerepel az Erdély csodái című fotókiállítás, valamint A mai magyar női próza címet viselő beszélgetés, amelynek házigazdája Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője. A meghívottak Király Kinga Júlia, Márton Evelin, Selyem Zsuzsa és Szeifert Natália.
Az előző évek hagyományához hűen több színházi előadás és koncert is lesz. Idén a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadását mutatják be Marosvásárhelyen, amelynek rendezője Silviu Purcărete. A könyvvásáron a Kaláka és Lackfi János ad két koncertet, valamint a WH együttes és Nádasdy Ádám bemutatja a Shakespeare’s Sonnets and Songs című produkciót.
Ebben az évben rekordszámú jelentkező, 717 gyerek és 239 csapat vett részt a könyvvásár Olvasd el, és játsz velünk! elnevezésű irodalmi vetélkedőjén, amelynek döntőjét most tartják. A három évvel ezelőtt elindított megmérettetésen eddig összesen 1845 gyerek vett részt és olvasta el a korosztálya szerint számára kijelölt kortárs szerzők alkotásait. Makkai Kinga főszervező szerint a játék már „olvasómozgalommá” nőtte ki magát a fiatalok körében. Úgy véli, izgalmas, friss kortárs könyvekkel fel lehet ébreszteni a fiatal nemzedék olvasási kedvét.
Az „ahol a múlt és a jövő...” mottójú könyvvásár az idén is több évfordulós szerzőre összpontosít, így a 120 éve született Tamási Áron és a 90 éve született Sütő András nevét viselik a színház előcsarnokában berendezett kisebb termek. Megemlékeznek a Marosvásárhelyhez kötődő Szőcs Kálmánról, Székely Jánosról, Aranka Györgyről, valamint Kassák Lajosról és Ady Endréről is. Szabadság (Kolozsvár)
Több mint száz program várja az érdeklődőket
Gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, több mint száz programmal várja az érdekélődőket a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, Erdély legnagyobb magyar könyves szakmai rendezvénye.
„Slammerek nyitották meg a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárt, kissé pimaszul, de egyáltalán nem szemtelenül mutatva rá az olvasás, a nyomtatott könyvek megbecsülésének a fontosságára. A szervezők tudatosan kihagyták a monoton köszöntőket, szavalatok, köszönetnyilvánításokat. A slammerek rímes, szellemes gondolatokban foglalták össze mindazt, ami várja a vásározókat ezeken a napokon, Adytól Kós Károlyig, Vámos Miklóstól Sütő Andrásig, versektől kalandregényig találhattok olvasnivalót”, olvasható a könyvvásár honlapján.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában csütörtöktől vasárnapig tartó, Románia egyik legnagyobb könyvvásárának számító rendezvényen több mint negyven erdélyi és magyarországi kiadó, valamint könyvkereskedő vesz részt. A vásárlók több ezer könyvcímből válogathatnak.
Az idei díszmeghívott a Jelenkor Kiadó és szerzőik: Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa és Szabó Róbert Csaba, akiknek külön estjük lesz.
A kiemelt programok között szerepel az Erdély csodái című fotókiállítás, valamint A mai magyar női próza címet viselő beszélgetés, amelynek házigazdája Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője. A meghívottak Király Kinga Júlia, Márton Evelin, Selyem Zsuzsa és Szeifert Natália.
Az előző évek hagyományához hűen több színházi előadás és koncert is lesz. Idén a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadását mutatják be Marosvásárhelyen, amelynek rendezője Silviu Purcărete. A könyvvásáron a Kaláka és Lackfi János ad két koncertet, valamint a WH együttes és Nádasdy Ádám bemutatja a Shakespeare’s Sonnets and Songs című produkciót.
Ebben az évben rekordszámú jelentkező, 717 gyerek és 239 csapat vett részt a könyvvásár Olvasd el, és játsz velünk! elnevezésű irodalmi vetélkedőjén, amelynek döntőjét most tartják. A három évvel ezelőtt elindított megmérettetésen eddig összesen 1845 gyerek vett részt és olvasta el a korosztálya szerint számára kijelölt kortárs szerzők alkotásait. Makkai Kinga főszervező szerint a játék már „olvasómozgalommá” nőtte ki magát a fiatalok körében. Úgy véli, izgalmas, friss kortárs könyvekkel fel lehet ébreszteni a fiatal nemzedék olvasási kedvét.
Az „ahol a múlt és a jövő...” mottójú könyvvásár az idén is több évfordulós szerzőre összpontosít, így a 120 éve született Tamási Áron és a 90 éve született Sütő András nevét viselik a színház előcsarnokában berendezett kisebb termek. Megemlékeznek a Marosvásárhelyhez kötődő Szőcs Kálmánról, Székely Jánosról, Aranka Györgyről, valamint Kassák Lajosról és Ady Endréről is. Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 17.
Miért nem másképp?
Van egy visszatérő dilemmám így advent táján, amikor számtalan intézmény és segélyszervezet kezd gyűjtésbe, hogy a nagy hidegek és az ünnepek közeledtével könnyítsen kicsit a védencei sorsán. Nevezetesen: miért is adakoznak a jótékonysági akciók résztvevői? Mert nem mindegy. Pusztán csak a jó érzés kedvéért teszik, nem is gondolva többet arra, mi lesz az adomány sorsa, vagy valamilyen céljuk van vele, netán ilyen módon kompenzálnak valamit? Sokáig magam sem törődtem a kérdésnek ilyen mélységeivel, csak adtam. Alapból az a típus vagyok, akit nemcsak adventkor, hanem év közben is megtalálnak ilyen-olyan felhívások, jótékonysági akciók, és ha tehetem, ha tudok azonosulni a gyűjtés céljával, akkor adok. Tavaly ilyentájt azonban magam is elkezdtem gyűjtést szervezni (amelyet idén ismétlünk), egy hónappal később pedig szembesültem azzal a felháborodás-hullámmal, amelyet a Szabadfogas akció váltott ki némelyekből, és azóta kicsit aggódva figyelem az emberek ilyen irányú reakciót.
Mert miről is van szó? A szociális ágazat dolgozói és a segítők elég jól tudják, hogy a már említett két tényező – az advent és a hideg – kicsit könnyebben nyitja meg a szíveket és a pénztárcákat, a nélkülözőkre irányítva a figyelmet. Ezt pedig ki is használják, amivel nincs semmi gond, hiszen rá vannak szorulva a közadakozásra, és nincs az a mennyiségű adomány, amelynek ne tudnák megtalálni a helyét. Nyilván megvan ehhez a maguk bázisa is: azok az emberek, akik állandóan figyelik a munkájukat, és amikor tudják, segítik is. Csakhogy van az a kritikus tömeg, amelynek semmi se jó. Kiindulva abból az alapigazságból, hogy csak azt lehet bírálni, aki dolgozik, ezek az emberek többnyire nem az adakozási kedvükről híresek. Félreértés ne essék: senkitől sem lehet elvárni a tevőleges együttérzést, mindenkinek szíve joga egy adott céllal azonosulni, vagy épp zsigerből elutasítani azt. Véleményt mondani is szíve joga, legfeljebb nem túl etikus, ha abból indulunk ki, hogy van, aki tesz, és van, aki beszél.
A magyar közvélemény figyelme nagyjából idén januárban irányult a Szabadfogas akcióra, amely pillanatok alatt országos, sőt, határokon átnyúló méretűvé nőtte ki magát, de természetesen ugyanilyen gyorsan megtalálták azok is, akik legalábbis bugyutának tartják azokat, akik képesek fölöslegessé vált kabátjaikat utcai fogasokra aggatni. Az akció ugyanis épp nagy lendülettel tört előre, jöttek a hírek arról, hogy hány településen állnak már a fogasok, amikor a károgók rákezdték a maguk nótáját: nem is a rászorulókhoz jut el a kabát, hanem jönnek a rosszarcúak, és elviszik. Előfordulhat ilyen? Igen. Csak az utcára kitett kabátokkal? Nem. Bárhol, bármikor, bármivel. Maguk a segélyszervezetek is elismerik (nem eggyel állok kapcsolatban közülük), hogy képtelenség száz százalékosan kiszűrni a visszaélést. Ha valaki csalni akar, ha valaki jogtalanul akar hozzájutni valamihez, ami nem illeti, akkor agyafúrtabb módszerekkel is képes élni annál, hogy simán leakasszon egy viseltes kabátot az utcai fogasról. Aki akarja, az nyugodt lélekkel be tudja csapni a családgondozót, a védőnőt, a szociális munkást, elhitetve magáról vagy családtagjáról, hogy beteg, munkaképtelen, rászoruló, és felveszi az ezért járó juttatást. Visszaélések mindig is voltak, mindig is lesznek, botorság lenne azt gondolni, hogy pusztán amiatt, mert nem a fogasra tesszük ki a kabátot, hanem összecsomagolva leadjuk egy segélyszervezetnél, az egészen biztosan egy rászorulóhoz jut, és még véletlenül sem egy épp a mi használt felöltőnkre vágyakozó hiéna kaparintja meg, a zsákmányszerzés örömével.
Persze, nemcsak ezzel a fogas-kabát dologgal szokott gondjuk lenni a jótékonysági akciók világában nagyon is jártas véleményvezéreknek, hanem sok esetben a földrajzi kiterjesztéssel is. Ha valamely, tőlünk távolabb eső régió károsultjait segítő gyűjtésről hallanak, azonnal eszükbe jut az, ami egyébként sosem: hogy élnek körülöttünk is rászorulók, miért nem azokat segítik? Nem ő, hanem azok, akik segítenek (visszakanyarodva oda, hogy aki dolgozik, az viselje a kritikát is attól, aki többnyire csak beszél). Mert vannak ám itt is szegények, és mi lesz velük, ha minden segítő szándék Kárpátaljára, Kenyába vagy ki tudja, hová irányul!
Az az érzésem, ha mindenki így gondolkodna, és ilyen-olyan indokokra és meglátásokra hivatkozva lebeszélné saját magát és környezetét is a segítésről, akkor nyugodtan szögre akaszthatnánk mindenféle derűlátást, nyugodtan kijelenthetnénk, hogy megérett a világ a pusztulásra, és kényelmesen elnyúlva egy fotelben (amolyan véleményvezér-módra) szemlélhetnénk, ahogy körülöttünk lassan minden széthullik.
Ez az egyik választásunk. Szerencsére van másik is, és nekem ez a forgatókönyv a rokonszenvesebb. Igyekezni kizárni a károgó hangokat. Körülnézni kicsit a környezetünkben, összecsomagolni, amit szívesen odaadnánk, és megkeresni a helyét. Teljesen mindegy, hogy az utcai fogason, a vöröskeresztnél vagy a szomszéd utcában élő nélkülöző nagycsaládnál. A lehetőség mindenki számára adott, de nem a rosszízű megjegyzésekre („Ti adományt gyűjtötök a gazdátlan macskáknak? A kóbor kutyákra bezzeg nem gondoltok!”), hanem arra, hogy teljes lélekkel odaálljon egy ügy mellé. Sándor Boglárka Ágnes / Szabadság (Kolozsvár)
Van egy visszatérő dilemmám így advent táján, amikor számtalan intézmény és segélyszervezet kezd gyűjtésbe, hogy a nagy hidegek és az ünnepek közeledtével könnyítsen kicsit a védencei sorsán. Nevezetesen: miért is adakoznak a jótékonysági akciók résztvevői? Mert nem mindegy. Pusztán csak a jó érzés kedvéért teszik, nem is gondolva többet arra, mi lesz az adomány sorsa, vagy valamilyen céljuk van vele, netán ilyen módon kompenzálnak valamit? Sokáig magam sem törődtem a kérdésnek ilyen mélységeivel, csak adtam. Alapból az a típus vagyok, akit nemcsak adventkor, hanem év közben is megtalálnak ilyen-olyan felhívások, jótékonysági akciók, és ha tehetem, ha tudok azonosulni a gyűjtés céljával, akkor adok. Tavaly ilyentájt azonban magam is elkezdtem gyűjtést szervezni (amelyet idén ismétlünk), egy hónappal később pedig szembesültem azzal a felháborodás-hullámmal, amelyet a Szabadfogas akció váltott ki némelyekből, és azóta kicsit aggódva figyelem az emberek ilyen irányú reakciót.
Mert miről is van szó? A szociális ágazat dolgozói és a segítők elég jól tudják, hogy a már említett két tényező – az advent és a hideg – kicsit könnyebben nyitja meg a szíveket és a pénztárcákat, a nélkülözőkre irányítva a figyelmet. Ezt pedig ki is használják, amivel nincs semmi gond, hiszen rá vannak szorulva a közadakozásra, és nincs az a mennyiségű adomány, amelynek ne tudnák megtalálni a helyét. Nyilván megvan ehhez a maguk bázisa is: azok az emberek, akik állandóan figyelik a munkájukat, és amikor tudják, segítik is. Csakhogy van az a kritikus tömeg, amelynek semmi se jó. Kiindulva abból az alapigazságból, hogy csak azt lehet bírálni, aki dolgozik, ezek az emberek többnyire nem az adakozási kedvükről híresek. Félreértés ne essék: senkitől sem lehet elvárni a tevőleges együttérzést, mindenkinek szíve joga egy adott céllal azonosulni, vagy épp zsigerből elutasítani azt. Véleményt mondani is szíve joga, legfeljebb nem túl etikus, ha abból indulunk ki, hogy van, aki tesz, és van, aki beszél.
A magyar közvélemény figyelme nagyjából idén januárban irányult a Szabadfogas akcióra, amely pillanatok alatt országos, sőt, határokon átnyúló méretűvé nőtte ki magát, de természetesen ugyanilyen gyorsan megtalálták azok is, akik legalábbis bugyutának tartják azokat, akik képesek fölöslegessé vált kabátjaikat utcai fogasokra aggatni. Az akció ugyanis épp nagy lendülettel tört előre, jöttek a hírek arról, hogy hány településen állnak már a fogasok, amikor a károgók rákezdték a maguk nótáját: nem is a rászorulókhoz jut el a kabát, hanem jönnek a rosszarcúak, és elviszik. Előfordulhat ilyen? Igen. Csak az utcára kitett kabátokkal? Nem. Bárhol, bármikor, bármivel. Maguk a segélyszervezetek is elismerik (nem eggyel állok kapcsolatban közülük), hogy képtelenség száz százalékosan kiszűrni a visszaélést. Ha valaki csalni akar, ha valaki jogtalanul akar hozzájutni valamihez, ami nem illeti, akkor agyafúrtabb módszerekkel is képes élni annál, hogy simán leakasszon egy viseltes kabátot az utcai fogasról. Aki akarja, az nyugodt lélekkel be tudja csapni a családgondozót, a védőnőt, a szociális munkást, elhitetve magáról vagy családtagjáról, hogy beteg, munkaképtelen, rászoruló, és felveszi az ezért járó juttatást. Visszaélések mindig is voltak, mindig is lesznek, botorság lenne azt gondolni, hogy pusztán amiatt, mert nem a fogasra tesszük ki a kabátot, hanem összecsomagolva leadjuk egy segélyszervezetnél, az egészen biztosan egy rászorulóhoz jut, és még véletlenül sem egy épp a mi használt felöltőnkre vágyakozó hiéna kaparintja meg, a zsákmányszerzés örömével.
Persze, nemcsak ezzel a fogas-kabát dologgal szokott gondjuk lenni a jótékonysági akciók világában nagyon is jártas véleményvezéreknek, hanem sok esetben a földrajzi kiterjesztéssel is. Ha valamely, tőlünk távolabb eső régió károsultjait segítő gyűjtésről hallanak, azonnal eszükbe jut az, ami egyébként sosem: hogy élnek körülöttünk is rászorulók, miért nem azokat segítik? Nem ő, hanem azok, akik segítenek (visszakanyarodva oda, hogy aki dolgozik, az viselje a kritikát is attól, aki többnyire csak beszél). Mert vannak ám itt is szegények, és mi lesz velük, ha minden segítő szándék Kárpátaljára, Kenyába vagy ki tudja, hová irányul!
Az az érzésem, ha mindenki így gondolkodna, és ilyen-olyan indokokra és meglátásokra hivatkozva lebeszélné saját magát és környezetét is a segítésről, akkor nyugodtan szögre akaszthatnánk mindenféle derűlátást, nyugodtan kijelenthetnénk, hogy megérett a világ a pusztulásra, és kényelmesen elnyúlva egy fotelben (amolyan véleményvezér-módra) szemlélhetnénk, ahogy körülöttünk lassan minden széthullik.
Ez az egyik választásunk. Szerencsére van másik is, és nekem ez a forgatókönyv a rokonszenvesebb. Igyekezni kizárni a károgó hangokat. Körülnézni kicsit a környezetünkben, összecsomagolni, amit szívesen odaadnánk, és megkeresni a helyét. Teljesen mindegy, hogy az utcai fogason, a vöröskeresztnél vagy a szomszéd utcában élő nélkülöző nagycsaládnál. A lehetőség mindenki számára adott, de nem a rosszízű megjegyzésekre („Ti adományt gyűjtötök a gazdátlan macskáknak? A kóbor kutyákra bezzeg nem gondoltok!”), hanem arra, hogy teljes lélekkel odaálljon egy ügy mellé. Sándor Boglárka Ágnes / Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 17.
Megszüntetnék a „diszkriminációt”: megkülönböztetőnek tartja az RMDSZ a büntetés-végrehajtási körülményeket.
Diszkriminatív a büntetések letöltésére és a kedvezményekre vonatkozó szabályozás – ezzel indokolta a Krónikának Márton Árpád RMDSZ-es képviselő, hogy a szövetség módosító javaslatokat nyújtott be. A másik ok a börtönök túlzsúfoltsága.
Az egyértelmű diszkrimináció megszüntetése a célja annak a törvénymódosító javaslatnak, amelyet az RMDSZ a büntető törvénykönyvhöz, illetve a büntetés-végrehajtásról rendelkező törvényhez nyújtott be. Ennek értelmében a legtöbb egy év szabadságvesztésre ítélt személyek házi őrizetben tölthetik le büntetésüket, és a fogva tartás ideje alatt közölt minden tudományos kiadványért húsz nappal csökken a büntetésük – jelentette ki a Krónikának Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese. Mint arról beszámoltunk, a szenátus hétfőn hallgatólagosan elfogadta a módosító javaslatot, mivel nem sikerült napirendre tűzni az előírt 45 napon belül.
„Kommunista mentalitás”
Márton Árpád emlékeztetett: a büntetés-végrehajtási törvényben léteznek bizonyos előírások, amelyek értelmében ha egy elítélt jól viselkedik és dolgozik, akkor bizonyos számú nappal csökkentik a szabadságvesztés idejét. Ezt többek között az befolyásolja, hogy fizikai vagy szellemi munkát végzett, hogy éjszaka is dolgozott, illetve hogy kapott-e pénzt érte vagy sem.
„Ezzel kapcsolatban valóban voltak visszaélések, mint például a Becali-ügy” – emlékeztetett Márton az üzletember-politikus esetére, aki számos olyan könyv megírásával érte el büntetésének csökkentését, amelyekről később kiderült, hogy plágiumok voltak. „A technokrata kormány azonban úgy gondolta, hogy ennek a gyakorlatnak úgy vet véget, hogy teljesen eltörli ezt a lehetőséget. Végül úgy módosították, hogy függetlenül a megírt művek számától, összesen legtöbb húsz nappal csökkenhet a büntetés. Csakhogy ennek nyomán egy olyan elítélttől, aki iskolába jár, és a börtönben tanul meg írni és olvasni, sokkal több napot vonnak le a büntetéséből, mint annak, aki doktori disszertációt ír.
Márpedig az előbbi kategóriába tartozók rendszerint zömmel az erőszakos bűncselekmények elkövetői közül kerülnek ki” – ecsetelte Márton. „Ez egy kommunista mentalitás megnyilvánulása, miszerint az értelmiségi munka kevesebbet ér, mint a fizikai. Ezt nem tudjuk elfogadni, de azt igen, hogy a börtönben szigorúan ellenőrizzék a szellemi alkotói tevékenységet, és csakis az arra valóban érdemesek kapjanak kedvezményt. A cél az, hogy arányosság legyen az elvégzett munka és a kapott kedvezmény között” – mondta a politikus.
Az RMDSZ a módosításokat mindezek mellett a börtönök túlzsúfoltságával is magyarázta. Ennek kapcsán föltettük a kérdést: ezt nem orvosolta-e Tudorel Toader igazságügy-miniszter módosítása, amelynek nyomán minden olyan, az EU-s előírásoknak nem megfelelő, embertelen körülmények között letöltött hónapért hat napot vonnak le a büntetésből.
Márton Árpád szerint két különböző dologról van szó, a miniszter javaslata ugyanis arról szól, hogy az országban a börtönviszonyok nem felelnek meg az uniós elvárásoknak, emiatt Romániát több alkalommal is kártérítés kifizetésére kötelezték. Akik embertelen körülmények között töltik a büntetésüket, azok büntetése súlyosabbnak minősül. A Toader-féle módosítás kimondottan az embertelen körülmények között letöltött időhöz képest számolja ki a kedvezményt függetlenül attól, hogy az elítélt mit tesz, vagy hogyan viselkedik a börtönben.
Ez főként az erőszakos bűncselekmények elkövetőire vonatkozik, mivel ők ültek rosszabb körülmények között” – mutatott rá Márton. Emlékeztetett: az is különbség a két módosítás között, hogy az ilyen esetekben letöltöttnek tekintik a büntetést, míg a másik módosítás nyomán csak feltételesen kerülnének szabadlábra az érintettek.
Annak kapcsán, hogy a Toader-féle módosítás nyomán szabadlábra helyezett elítéltek között volt olyan, aki pár nappal később máris erőszakos tettet követett el, és vissza is került, kifejtette: az RMDSZ célja elsősorban az, hogy azok, akik tudományos dolgozatot vagy könyvet írtak, vagy valamilyen találmányt jegyeztettek be, visszakapják a korábbi jogosultságokat.
Az „ügyészállam” ellen
Ugyanakkor céljuk az is, hogy kizárják az ügyészeket a feltételes szabadlábra helyezés folyamatából. „A cél Románia ügyészállami mivoltának a felszámolása” – fogalmazott Márton, kijelentve: az RMDSZ álláspontja szerint az ügyészek feladata az ítélet kiszabásával véget ért, a feltételes szabadlábra helyezési kérelem elbírálásáról pedig azon, börtönbeli testületeknek kell véleményt mondaniuk, amelyeknek tagjai nap mint nap együtt dolgoznak az elítélttel, és ezen testületeknek kell a végső döntést kimondó bírónak továbbítaniuk a javaslatukat. Mint megírtuk, az RMDSZ-es javaslat kezdeményezőinek indoklásában az áll, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága már többször jelezte: a romániai börtönök túlzsúfoltak, és nem biztosítanak megfelelő körülményeket a fogvatartottak számára.
A javaslat abban is módosítaná a büntető törvénykönyvet, hogy a maximum tíz évre elítélt fogvatartottak a kirótt időtartam felének letöltése után már kérhetnék feltételes szabadlábra helyezésüket. A jelenlegi Btk. szerint ezt csak a kiszabott idő kétharmadának letöltése után kérvényezhetik.
A javaslat szerint azok, akiket tíz évnél hosszabb időre ítéltek börtönbüntetésre, a letöltött idő kétharmada után kérhetik feltételes szabadlábra helyezésüket; a most hatályos Btk. értelmében ez a jog csak a letöltött idő háromnegyede után illeti meg őket.
A tervezet ugyanakkor nagyobb mértékben rövidítené meg azon fogvatartottak számára a büntetést, akik munkát végeznek a börtönben, és 20 nappal csökkentené a fogva tartás időtartamát minden publikált tudományos munkáért vagy szabadalmaztatott találmányért.
Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor korábban az Agerpres hírügynökségnek elmondta, hogy a javaslatot eredetileg 2016 októberében terjesztették a szenátus elé, de mivel a korábbi törvényhozás nem tűzte napirendjére, az indítványt lezárták. A tervezet megszavazásának határideje november 6-a volt. A büntető törvénykönyvet, büntetőeljárási törvénykönyvet és büntetés-végrehajtási, szabadságkorlátozásról rendelkező törvénykönyvet módosító tervezetről a képviselőház szavaz majd döntő fórumként. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
Diszkriminatív a büntetések letöltésére és a kedvezményekre vonatkozó szabályozás – ezzel indokolta a Krónikának Márton Árpád RMDSZ-es képviselő, hogy a szövetség módosító javaslatokat nyújtott be. A másik ok a börtönök túlzsúfoltsága.
Az egyértelmű diszkrimináció megszüntetése a célja annak a törvénymódosító javaslatnak, amelyet az RMDSZ a büntető törvénykönyvhöz, illetve a büntetés-végrehajtásról rendelkező törvényhez nyújtott be. Ennek értelmében a legtöbb egy év szabadságvesztésre ítélt személyek házi őrizetben tölthetik le büntetésüket, és a fogva tartás ideje alatt közölt minden tudományos kiadványért húsz nappal csökken a büntetésük – jelentette ki a Krónikának Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese. Mint arról beszámoltunk, a szenátus hétfőn hallgatólagosan elfogadta a módosító javaslatot, mivel nem sikerült napirendre tűzni az előírt 45 napon belül.
„Kommunista mentalitás”
Márton Árpád emlékeztetett: a büntetés-végrehajtási törvényben léteznek bizonyos előírások, amelyek értelmében ha egy elítélt jól viselkedik és dolgozik, akkor bizonyos számú nappal csökkentik a szabadságvesztés idejét. Ezt többek között az befolyásolja, hogy fizikai vagy szellemi munkát végzett, hogy éjszaka is dolgozott, illetve hogy kapott-e pénzt érte vagy sem.
„Ezzel kapcsolatban valóban voltak visszaélések, mint például a Becali-ügy” – emlékeztetett Márton az üzletember-politikus esetére, aki számos olyan könyv megírásával érte el büntetésének csökkentését, amelyekről később kiderült, hogy plágiumok voltak. „A technokrata kormány azonban úgy gondolta, hogy ennek a gyakorlatnak úgy vet véget, hogy teljesen eltörli ezt a lehetőséget. Végül úgy módosították, hogy függetlenül a megírt művek számától, összesen legtöbb húsz nappal csökkenhet a büntetés. Csakhogy ennek nyomán egy olyan elítélttől, aki iskolába jár, és a börtönben tanul meg írni és olvasni, sokkal több napot vonnak le a büntetéséből, mint annak, aki doktori disszertációt ír.
Márpedig az előbbi kategóriába tartozók rendszerint zömmel az erőszakos bűncselekmények elkövetői közül kerülnek ki” – ecsetelte Márton. „Ez egy kommunista mentalitás megnyilvánulása, miszerint az értelmiségi munka kevesebbet ér, mint a fizikai. Ezt nem tudjuk elfogadni, de azt igen, hogy a börtönben szigorúan ellenőrizzék a szellemi alkotói tevékenységet, és csakis az arra valóban érdemesek kapjanak kedvezményt. A cél az, hogy arányosság legyen az elvégzett munka és a kapott kedvezmény között” – mondta a politikus.
Az RMDSZ a módosításokat mindezek mellett a börtönök túlzsúfoltságával is magyarázta. Ennek kapcsán föltettük a kérdést: ezt nem orvosolta-e Tudorel Toader igazságügy-miniszter módosítása, amelynek nyomán minden olyan, az EU-s előírásoknak nem megfelelő, embertelen körülmények között letöltött hónapért hat napot vonnak le a büntetésből.
Márton Árpád szerint két különböző dologról van szó, a miniszter javaslata ugyanis arról szól, hogy az országban a börtönviszonyok nem felelnek meg az uniós elvárásoknak, emiatt Romániát több alkalommal is kártérítés kifizetésére kötelezték. Akik embertelen körülmények között töltik a büntetésüket, azok büntetése súlyosabbnak minősül. A Toader-féle módosítás kimondottan az embertelen körülmények között letöltött időhöz képest számolja ki a kedvezményt függetlenül attól, hogy az elítélt mit tesz, vagy hogyan viselkedik a börtönben.
Ez főként az erőszakos bűncselekmények elkövetőire vonatkozik, mivel ők ültek rosszabb körülmények között” – mutatott rá Márton. Emlékeztetett: az is különbség a két módosítás között, hogy az ilyen esetekben letöltöttnek tekintik a büntetést, míg a másik módosítás nyomán csak feltételesen kerülnének szabadlábra az érintettek.
Annak kapcsán, hogy a Toader-féle módosítás nyomán szabadlábra helyezett elítéltek között volt olyan, aki pár nappal később máris erőszakos tettet követett el, és vissza is került, kifejtette: az RMDSZ célja elsősorban az, hogy azok, akik tudományos dolgozatot vagy könyvet írtak, vagy valamilyen találmányt jegyeztettek be, visszakapják a korábbi jogosultságokat.
Az „ügyészállam” ellen
Ugyanakkor céljuk az is, hogy kizárják az ügyészeket a feltételes szabadlábra helyezés folyamatából. „A cél Románia ügyészállami mivoltának a felszámolása” – fogalmazott Márton, kijelentve: az RMDSZ álláspontja szerint az ügyészek feladata az ítélet kiszabásával véget ért, a feltételes szabadlábra helyezési kérelem elbírálásáról pedig azon, börtönbeli testületeknek kell véleményt mondaniuk, amelyeknek tagjai nap mint nap együtt dolgoznak az elítélttel, és ezen testületeknek kell a végső döntést kimondó bírónak továbbítaniuk a javaslatukat. Mint megírtuk, az RMDSZ-es javaslat kezdeményezőinek indoklásában az áll, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága már többször jelezte: a romániai börtönök túlzsúfoltak, és nem biztosítanak megfelelő körülményeket a fogvatartottak számára.
A javaslat abban is módosítaná a büntető törvénykönyvet, hogy a maximum tíz évre elítélt fogvatartottak a kirótt időtartam felének letöltése után már kérhetnék feltételes szabadlábra helyezésüket. A jelenlegi Btk. szerint ezt csak a kiszabott idő kétharmadának letöltése után kérvényezhetik.
A javaslat szerint azok, akiket tíz évnél hosszabb időre ítéltek börtönbüntetésre, a letöltött idő kétharmada után kérhetik feltételes szabadlábra helyezésüket; a most hatályos Btk. értelmében ez a jog csak a letöltött idő háromnegyede után illeti meg őket.
A tervezet ugyanakkor nagyobb mértékben rövidítené meg azon fogvatartottak számára a büntetést, akik munkát végeznek a börtönben, és 20 nappal csökkentené a fogva tartás időtartamát minden publikált tudományos munkáért vagy szabadalmaztatott találmányért.
Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor korábban az Agerpres hírügynökségnek elmondta, hogy a javaslatot eredetileg 2016 októberében terjesztették a szenátus elé, de mivel a korábbi törvényhozás nem tűzte napirendjére, az indítványt lezárták. A tervezet megszavazásának határideje november 6-a volt. A büntető törvénykönyvet, büntetőeljárási törvénykönyvet és büntetés-végrehajtási, szabadságkorlátozásról rendelkező törvénykönyvet módosító tervezetről a képviselőház szavaz majd döntő fórumként. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
2017. november 17.
Magyar könyvadomány a Zsil-völgyieknek
Magyar nyelv és irodalom tankönyvekkel támogatta a lupényi és petrozsényi magyar iskolát Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Mátészalkai Szakképzési Centrum – adta hírül szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében a konzulátus. Az átadásra csütörtökön, a petrozsényi Mihai Eminescu Főgimnázium magyar tagozatán került sor, a tankönyveket Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzuljának jelenlétében vették át a két Hunyad megyei tanintézet képviselői. A közlemény szerint a kolozsvári főkonzulátus két hónappal ezelőtt találkozót szervezett a nemzetpolitikai államtitkárság által elindított, a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi-program konzuli kerületében tevékenykedő ösztöndíjasai számára. A beszélgetés során felmerült, hogy a 3. és 4. osztályosoknak szükségük lenne magyar tankönyvekre és munkafüzetekre.
A Petőfi-program Zsil völgyében tevékenykedő ösztöndíjasa azt javasolta, hogy Magyarországról küldött könyvekkel és munkafüzetekkel segíthetnék a tanárok munkáját, és azokat a tanárok segédanyagként használhatnák. A kolozsvári főkonzulátus ezzel a kéréssel fordult a Mátészalkai Szakképzési Centrumhoz, melynek főigazgatója, Rostás János felkarolta az ügyet, és biztosította a kérvényezett segédanyagokat. A petrozsényi iskolában 3. és 4. évfolyamon 12-12 gyermek, a lupényi iskolában a 3. osztályban három kisdiák tanul. Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár)
Magyar nyelv és irodalom tankönyvekkel támogatta a lupényi és petrozsényi magyar iskolát Magyarország kolozsvári főkonzulátusa és a Mátészalkai Szakképzési Centrum – adta hírül szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében a konzulátus. Az átadásra csütörtökön, a petrozsényi Mihai Eminescu Főgimnázium magyar tagozatán került sor, a tankönyveket Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzuljának jelenlétében vették át a két Hunyad megyei tanintézet képviselői. A közlemény szerint a kolozsvári főkonzulátus két hónappal ezelőtt találkozót szervezett a nemzetpolitikai államtitkárság által elindított, a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi-program konzuli kerületében tevékenykedő ösztöndíjasai számára. A beszélgetés során felmerült, hogy a 3. és 4. osztályosoknak szükségük lenne magyar tankönyvekre és munkafüzetekre.
A Petőfi-program Zsil völgyében tevékenykedő ösztöndíjasa azt javasolta, hogy Magyarországról küldött könyvekkel és munkafüzetekkel segíthetnék a tanárok munkáját, és azokat a tanárok segédanyagként használhatnák. A kolozsvári főkonzulátus ezzel a kéréssel fordult a Mátészalkai Szakképzési Centrumhoz, melynek főigazgatója, Rostás János felkarolta az ügyet, és biztosította a kérvényezett segédanyagokat. A petrozsényi iskolában 3. és 4. évfolyamon 12-12 gyermek, a lupényi iskolában a 3. osztályban három kisdiák tanul. Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár)
2017. november 17.
Székelyek régi magyar prózája?
Évente két alkalommal – pünkösdre és a novemberi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra – jelennek meg a Hargita Kiadó gondozásában a Székely Könyvtár kissorozatai. A hét végén ismerhetik meg a könyvbarátok a legújabb öt kötetet. A Régi székely írók című kötetet Egyed Emese mutatja be.
Milyenek voltunk? Másképpen szólva: hogy éltek, hogy szóltak az előttünk járók, gondoltak-e ránk? Elképzelték-e szülőföldjük jövendő történetét, lakóit?
Bizonyára álmodtak rólunk.
Álmodtak is, nemcsak harcoltak, megjelentek, gürcöltek, társalogtak. Mertek képzelődni, a tapasztaltakat továbbgondolni. Ezért nehéz megvonni a határt (ezúttal nem is kívánunk ilyen határt vonni) tényirodalom és fantáziapróza között. Értjük-e az előttünk járók szavát? (Szabad-e azt a valaha sűrűn írt, egy tömbbe szorított sokféle mondandót vesszővel, párbeszédjelekkel „lefordítani” a mai olvasónak? Ezennel megpróbáltuk…)
E kötetben csaknem háromszáz év szövegkincséből, a székelyudvarhelyi kódex megírásától (1526) Baróti Szabó Dávid búcsúleveléig (1819) mutatunk fel változatos darabokat, ismerős vagy most felfedezendő olvasmányokat; többnyire részleteket terjedelmesebb művekből.
A próza hosszabb lélegzetű, előre nem sejthető ritmusú mondatok összefüggő sora, a nyelv különleges szerveződése. Idetartozónak véltük a prédikáció és a tanító szándékú szövegek, meg a hagyományosan szépirodalminak számító műfajok – a regény, a novella, az anekdota – mellett a fordulatos levelet, a személyes tapasztalatokat rögzítő vagy a csoport múltját megjelenítő elbeszéléseket is.
Feltárás minden válogatás.
A korszak írástudói környezetükhöz vagy az utókorhoz (a régiek kedvelt latin terminusával szólva a posteritáshoz) fordulva használták a tollat, olvasmányok, események, viselkedésmódok rögzítésére, értelmezésére. Magyarul írtak – csodálkozhatunk az írott nyelv gyakori latin vendégszövegein, de a régiségben ez volt a szokás. Az időben minden nyelv változik, a magyar is; azonos időben is a nyelvhasználatok sokféleségét jelentette és jelenti; maga az írott szöveg csak árnyéka az élő nyelvi kifejezés színeinek, ízeinek…
Rozsnyai Dávid bizarr írása azonban éppen a játékos nyelvkeverés miatt érhetett el a 17. században, és ér el ma is humoros hatást.
Mikes Kelemenből kettőt is ajánl az antológia: a háromszéki főkapitány levelét, a hazáján kívül bujdosótól nemcsak az 1794 óta nyomtatásban is olvasható (törökországi) leveleit, hanem a 20. századig kéziratba „rekedt” fordításai közül is kettőt: Erdélybe hazaküldött misztikus dialógusát (Benoît van Haeften műve alapján) és egy, a korban divatos érzékeny kalandregény magyarítását. Ennek eredetije (Madeleine-Angélique de Gomez Les Journées amusantes, dédiées au roi) 1722-ben jelent meg Párizsban.
Van, ahol a szűkszavú praktikumot az álmélkodás élménye avatja prózává (Kálnoki István kertleírásában), vagy az otthonosság és a kíváncsiság dinamikája (Pekri Polixéna bécsi naplójában) – vagy az események végzetszerűségének gondolata: a történelem mint rémdráma jóvátehetetlensége (Bánffi Dénes megölésének felidézése Cserei Mihály Históriájában).
A prózaszövegeket jellegük szerint csoportosítva egy-egy tömbön belül többnyire időrendben (a szövegek létrejötte rendjében) közöljük; történet-elbeszélést, vallásos szövegeket, értekező prózát, érzékeny históriákat, leveleket, szöveges mókázást.
Ugyanattól a szerzőtől több írást közreadva jelezzük az írói képességek elismerésre méltó sokféleségét. Felismerjük közben, hogy a stílusok divatváltozása (két-három-négyszáz év azért nagy idő) provokációként hat…
Fordításokat is az irodalmi próza körébe vontunk – ezek a munkák a szerzők tudatosságára, a nyelv „munkába vonására”, közvetítő képességeire utalhatnak.
Kedves olvasó! Utalások, jelentések, elhallgatások, sejtetések, felelősség és tréfálkozás jegyében találkoznak itt egymással és olvasójukkal a régi írások. Az írásmódot közelítettük a mai helyesíráshoz, de az egyéni nyelvhasználatot következetesen jelző szövegeken keveset változtattunk (például Kovásznai Sándor szövegén).
Hogy hangoznak e szövegek elmondva? Életre is kelnének a jelentések?
Székelyek voltak-e az itt megszólított szerzők? E papok, katonák, nemesemberek, tollforgató hölgyek, udvari népek… Arra figyeltünk, hol születtek vagy hol éltek huzamosabban szerzőink. Írásos nyelvhasználatuk, esetleges vallomásos szövegeik ritkán szólnak tételesen ilyen identitásról. (Szabó Dávid például Baróton született, Székelyudvarhelyen tanult, s bár élete nagy részét a Székelyföldtől távol élte le, költőtársai székelyként emlegették.)
Erdélyiségről, magyarságról, székelységről – de az emberi élet mindenkori tétjeiről is szólnak ezek az írások: hűségről és pártoskodásról, vallásról, hétköznapokról, pompáról és tragédiákról. A nyelvről magáról is.
Több ilyen antológiát lehetne összeállítani, ez a mostani kedvteremtő kíván lenni történetek ösvényein, az olvasó kíváncsiság idejében… Megfejtésre váró (székely) mondatok, megírandó szerzői életutak, emberi hangok időben-időtlenségben: örömmel ajánlom! Hargita Népe (Csíkszereda)
Évente két alkalommal – pünkösdre és a novemberi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra – jelennek meg a Hargita Kiadó gondozásában a Székely Könyvtár kissorozatai. A hét végén ismerhetik meg a könyvbarátok a legújabb öt kötetet. A Régi székely írók című kötetet Egyed Emese mutatja be.
Milyenek voltunk? Másképpen szólva: hogy éltek, hogy szóltak az előttünk járók, gondoltak-e ránk? Elképzelték-e szülőföldjük jövendő történetét, lakóit?
Bizonyára álmodtak rólunk.
Álmodtak is, nemcsak harcoltak, megjelentek, gürcöltek, társalogtak. Mertek képzelődni, a tapasztaltakat továbbgondolni. Ezért nehéz megvonni a határt (ezúttal nem is kívánunk ilyen határt vonni) tényirodalom és fantáziapróza között. Értjük-e az előttünk járók szavát? (Szabad-e azt a valaha sűrűn írt, egy tömbbe szorított sokféle mondandót vesszővel, párbeszédjelekkel „lefordítani” a mai olvasónak? Ezennel megpróbáltuk…)
E kötetben csaknem háromszáz év szövegkincséből, a székelyudvarhelyi kódex megírásától (1526) Baróti Szabó Dávid búcsúleveléig (1819) mutatunk fel változatos darabokat, ismerős vagy most felfedezendő olvasmányokat; többnyire részleteket terjedelmesebb művekből.
A próza hosszabb lélegzetű, előre nem sejthető ritmusú mondatok összefüggő sora, a nyelv különleges szerveződése. Idetartozónak véltük a prédikáció és a tanító szándékú szövegek, meg a hagyományosan szépirodalminak számító műfajok – a regény, a novella, az anekdota – mellett a fordulatos levelet, a személyes tapasztalatokat rögzítő vagy a csoport múltját megjelenítő elbeszéléseket is.
Feltárás minden válogatás.
A korszak írástudói környezetükhöz vagy az utókorhoz (a régiek kedvelt latin terminusával szólva a posteritáshoz) fordulva használták a tollat, olvasmányok, események, viselkedésmódok rögzítésére, értelmezésére. Magyarul írtak – csodálkozhatunk az írott nyelv gyakori latin vendégszövegein, de a régiségben ez volt a szokás. Az időben minden nyelv változik, a magyar is; azonos időben is a nyelvhasználatok sokféleségét jelentette és jelenti; maga az írott szöveg csak árnyéka az élő nyelvi kifejezés színeinek, ízeinek…
Rozsnyai Dávid bizarr írása azonban éppen a játékos nyelvkeverés miatt érhetett el a 17. században, és ér el ma is humoros hatást.
Mikes Kelemenből kettőt is ajánl az antológia: a háromszéki főkapitány levelét, a hazáján kívül bujdosótól nemcsak az 1794 óta nyomtatásban is olvasható (törökországi) leveleit, hanem a 20. századig kéziratba „rekedt” fordításai közül is kettőt: Erdélybe hazaküldött misztikus dialógusát (Benoît van Haeften műve alapján) és egy, a korban divatos érzékeny kalandregény magyarítását. Ennek eredetije (Madeleine-Angélique de Gomez Les Journées amusantes, dédiées au roi) 1722-ben jelent meg Párizsban.
Van, ahol a szűkszavú praktikumot az álmélkodás élménye avatja prózává (Kálnoki István kertleírásában), vagy az otthonosság és a kíváncsiság dinamikája (Pekri Polixéna bécsi naplójában) – vagy az események végzetszerűségének gondolata: a történelem mint rémdráma jóvátehetetlensége (Bánffi Dénes megölésének felidézése Cserei Mihály Históriájában).
A prózaszövegeket jellegük szerint csoportosítva egy-egy tömbön belül többnyire időrendben (a szövegek létrejötte rendjében) közöljük; történet-elbeszélést, vallásos szövegeket, értekező prózát, érzékeny históriákat, leveleket, szöveges mókázást.
Ugyanattól a szerzőtől több írást közreadva jelezzük az írói képességek elismerésre méltó sokféleségét. Felismerjük közben, hogy a stílusok divatváltozása (két-három-négyszáz év azért nagy idő) provokációként hat…
Fordításokat is az irodalmi próza körébe vontunk – ezek a munkák a szerzők tudatosságára, a nyelv „munkába vonására”, közvetítő képességeire utalhatnak.
Kedves olvasó! Utalások, jelentések, elhallgatások, sejtetések, felelősség és tréfálkozás jegyében találkoznak itt egymással és olvasójukkal a régi írások. Az írásmódot közelítettük a mai helyesíráshoz, de az egyéni nyelvhasználatot következetesen jelző szövegeken keveset változtattunk (például Kovásznai Sándor szövegén).
Hogy hangoznak e szövegek elmondva? Életre is kelnének a jelentések?
Székelyek voltak-e az itt megszólított szerzők? E papok, katonák, nemesemberek, tollforgató hölgyek, udvari népek… Arra figyeltünk, hol születtek vagy hol éltek huzamosabban szerzőink. Írásos nyelvhasználatuk, esetleges vallomásos szövegeik ritkán szólnak tételesen ilyen identitásról. (Szabó Dávid például Baróton született, Székelyudvarhelyen tanult, s bár élete nagy részét a Székelyföldtől távol élte le, költőtársai székelyként emlegették.)
Erdélyiségről, magyarságról, székelységről – de az emberi élet mindenkori tétjeiről is szólnak ezek az írások: hűségről és pártoskodásról, vallásról, hétköznapokról, pompáról és tragédiákról. A nyelvről magáról is.
Több ilyen antológiát lehetne összeállítani, ez a mostani kedvteremtő kíván lenni történetek ösvényein, az olvasó kíváncsiság idejében… Megfejtésre váró (székely) mondatok, megírandó szerzői életutak, emberi hangok időben-időtlenségben: örömmel ajánlom! Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. november 17.
Csak csillogó szemeket és kíváncsi tekinteteket vár
Az alkotás olyan, mint az éhség
André Csongor szobrász-keramikus Csíkszeredában született, jelenleg Csernátonban él, Kézdivásárhelyen oktat. Művészi tehetségére általános iskolai rajztanárnője figyelt fel, szülei az ő ösztönzésére íratták át már hetedikes korában a képzőművészeti iskolába, majd tehetségét a nagyváradi állami egyetem képzőművészeti karán, szobrászati szakon kamatoztatta.
– Családjában volt olyan, aki példaképként szolgált? Vannak-e olyan művészek, akiket mentorként tart számon?
– Családon belül talán nagybátyám az, aki munkásságával ösztönzött, hogy kitartsak a képzőművészet mellett. A művészek közül Salvador Dalit említeném, ő tudta és tudja alám adni a lovat, amivel képzeletem szárnyalhat.
– Mikor döntött-e el, hogy a képzőművészet lesz a hivatása?
– Erre még most sem nyilvánvaló a válasz. Az ember küzd a megélhetésért, ezért minden olyan munkát kipróbál, ami esetlegesen a „szakmájához” köthető. Igazából még most is keresem erre a kérdésre a választ.
– Milyen alkotói utat tud maga mögött?
– A líceumi évek alatt sikerült a csoporttársaimmal néhány komolyabb munkát kivitelezni: méltányosabb iskolai dekoráció, az iskola névadójának mellszobra, köztéri szobor… Mindezt a szaktanárunk inasaként tettük le az asztalra. Ezeknek köszönhetően olyan tudásra tettünk szert, amit a hagyományos tananyag nem adott volna meg. Ezenkívül az egyetemi évek alatt évente volt két–három csoportos és egyéni vizsgakiállításunk, valamint közvetlenül az egyetem után alkalmam nyílt egy nagyobb méretű, ,,scrap metal” (ócskavas) projektet lebonyolítani, ami talán még most is ki van állítva egy németországi múzeumban. Ezt egy színházi kitérő követte, ahol gyártásvezetőként tevékenykedtem, mellette kellékek, szobrászati elemek készítésével hódoltam szenvedélyemnek. Aztán kisvállalkozóként tevékenykedtem, fa-, vas-, kőimitációkat készítettem, épületdíszítő-elemeket gyártottam, restauráltam, amit egy jó barátom mellett tanultam el, de megmaradt a kellékkészítés, díszlettervezés is. Kis szünet után most próbálok több időt szánni a művészetre, alkotásra.
– Mivel foglalkozik jelenleg?
– Szabadúszóként próbálok létezni, és az alkotás segít… Olyan, mintha felemelkednék a földtől három méterre, és nincs más, csak én és a munkám. Az alkotás olyan, mint az éhség. Ha megéhezem, eszem. Nagyrészt valami mély, megmagyarázhatatlan dolgot érzek valahol legbelül, amit hétköznapi tettekkel nem tudok beazonosítani, ilyenkor nekiülök egy darab agyagnak, fának, réznek…
– Nemrég a kézdivásárhelyi Csiszár Dénes Tanműhelyben kerámiaszakkört indított be gyerekeknek és felnőtteknek. Honnan az ötlet?
– Azt tartom, nem csak mondani kell, hogy a gyermekekben van a jövő, hanem tenni is kell azért, hogy értékes fiatalokat fedezzünk fel, és segítsük őket a fejlődésükben. Innen jött a kerámiaszakkör ötlete. Mindazok, akik figyelemmel kísérik a tanműhely tevékenységét, tudhatják, hogy Vetró András évek óta tart szobrászati foglalkozásokat gyerekeknek. Így hát ezt a lehetőséget kizártam, így kezdtem el újra hódolni a kerámiának. Legfőbb vágyam, hogy legyen olyan nagy az érdeklődés, hogy a gyerek és felnőtt csoportoknak külön lehessen szakkört tartani. Amúgy nem első alkalom, hogy gyerekekkel foglalkozom, az évek folyamán több tíz olyan táborban és rendezvényen vettem részt, ami kifejezetten nekik szólt.
– Mit kell tudniuk a kezdő tanoncoknak? Mit biztosít a számukra?
– Bízom, hogy hosszas lesz az együttműködés a tanműhellyel, és tényleg eljutunk még a legkisebb tanonccal is arra a szintre, hogy egy gyönyörű kerámiával lepje meg a szeretett személyt. Szeretném mind a gyermekek, mind a felnőttek számára megtanítani azon technikák sorozatát, ami által ők is képesek lesznek otthonra, akár eladásra is szánt, minőségi kerámiát készíteni. Egyedüli dolog, amire szüksége van a tanoncoknak, hogy csillogó szemmel és kíváncsian érkezzenek be a tanműhely kapuján!
– Akik nem ismerik ezt a szakkört, azokat mivel csábítaná a műhelybe?
– Úgy gondolom, minden, ami elszakít néhány órára a telefon, laptop, internet „csodálatos” világától, az igen is fontos az embernek!
– Mi fontosabb számára: az önkifejezés vagy egy üzenet közvetítése a közönségnek?
– Ha ránézünk a kortárs megnyilvánulásokra, azt mondhatni, tele van önkifejezéssel. Két doboz festék vászonra való felfröcskölése a monotonból, rutinból való kiszakadás üzenetének kifejezésére nagyon sekély személyiségre vall a szememben. Ha üzenni akarunk, ne azt várjuk, hogy majd a néző eldönti, hanem adjunk nekik egyenes, kimunkált üzenetet! Én inkább üzenek a világnak, mintsem legmélyebb, sötét gondolataim megtestesülését nevezzem alkotásnak. A marosvásárhelyi rádió műsorának címben megfogalmazott gyönyörű gondolata („A kortársból lesz a jó klasszikus!”) vezéreljen alkotói munkánk során, ne csak polgárpukkasztás legyen a célunk.
– Milyen tervei vannak a közeljövőre nézve?
– Szeretnék újra közel kerülni a színház világához, de vezérszálam a tehetségek esetleges felfedezése. A Csiszár Dénes Tanműhely által nyújtott lehetőség lobbantotta lángra ezt a szikrát, és szeretnék értékes időt eltölteni a műhelyben. Párhuzamosan dolgozunk egy – a csernátoni Haszmann Pál Múzeum berkein belül – olyan állandó foglalkozás indításával, ami úgyszintén gyerek- és felnőttfoglalkozásokat kínál majd. Úgy, ahogy annak idején engem is „felfedezett” a rajztanárnőm, szeretnék én is beállni azok sorába, akikről ezt elmondhatják. Szeretnék segíteni a felszínre törni azoknak, akik tehetségesek, de nem is tudnak róla. Hodor Enikő / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az alkotás olyan, mint az éhség
André Csongor szobrász-keramikus Csíkszeredában született, jelenleg Csernátonban él, Kézdivásárhelyen oktat. Művészi tehetségére általános iskolai rajztanárnője figyelt fel, szülei az ő ösztönzésére íratták át már hetedikes korában a képzőművészeti iskolába, majd tehetségét a nagyváradi állami egyetem képzőművészeti karán, szobrászati szakon kamatoztatta.
– Családjában volt olyan, aki példaképként szolgált? Vannak-e olyan művészek, akiket mentorként tart számon?
– Családon belül talán nagybátyám az, aki munkásságával ösztönzött, hogy kitartsak a képzőművészet mellett. A művészek közül Salvador Dalit említeném, ő tudta és tudja alám adni a lovat, amivel képzeletem szárnyalhat.
– Mikor döntött-e el, hogy a képzőművészet lesz a hivatása?
– Erre még most sem nyilvánvaló a válasz. Az ember küzd a megélhetésért, ezért minden olyan munkát kipróbál, ami esetlegesen a „szakmájához” köthető. Igazából még most is keresem erre a kérdésre a választ.
– Milyen alkotói utat tud maga mögött?
– A líceumi évek alatt sikerült a csoporttársaimmal néhány komolyabb munkát kivitelezni: méltányosabb iskolai dekoráció, az iskola névadójának mellszobra, köztéri szobor… Mindezt a szaktanárunk inasaként tettük le az asztalra. Ezeknek köszönhetően olyan tudásra tettünk szert, amit a hagyományos tananyag nem adott volna meg. Ezenkívül az egyetemi évek alatt évente volt két–három csoportos és egyéni vizsgakiállításunk, valamint közvetlenül az egyetem után alkalmam nyílt egy nagyobb méretű, ,,scrap metal” (ócskavas) projektet lebonyolítani, ami talán még most is ki van állítva egy németországi múzeumban. Ezt egy színházi kitérő követte, ahol gyártásvezetőként tevékenykedtem, mellette kellékek, szobrászati elemek készítésével hódoltam szenvedélyemnek. Aztán kisvállalkozóként tevékenykedtem, fa-, vas-, kőimitációkat készítettem, épületdíszítő-elemeket gyártottam, restauráltam, amit egy jó barátom mellett tanultam el, de megmaradt a kellékkészítés, díszlettervezés is. Kis szünet után most próbálok több időt szánni a művészetre, alkotásra.
– Mivel foglalkozik jelenleg?
– Szabadúszóként próbálok létezni, és az alkotás segít… Olyan, mintha felemelkednék a földtől három méterre, és nincs más, csak én és a munkám. Az alkotás olyan, mint az éhség. Ha megéhezem, eszem. Nagyrészt valami mély, megmagyarázhatatlan dolgot érzek valahol legbelül, amit hétköznapi tettekkel nem tudok beazonosítani, ilyenkor nekiülök egy darab agyagnak, fának, réznek…
– Nemrég a kézdivásárhelyi Csiszár Dénes Tanműhelyben kerámiaszakkört indított be gyerekeknek és felnőtteknek. Honnan az ötlet?
– Azt tartom, nem csak mondani kell, hogy a gyermekekben van a jövő, hanem tenni is kell azért, hogy értékes fiatalokat fedezzünk fel, és segítsük őket a fejlődésükben. Innen jött a kerámiaszakkör ötlete. Mindazok, akik figyelemmel kísérik a tanműhely tevékenységét, tudhatják, hogy Vetró András évek óta tart szobrászati foglalkozásokat gyerekeknek. Így hát ezt a lehetőséget kizártam, így kezdtem el újra hódolni a kerámiának. Legfőbb vágyam, hogy legyen olyan nagy az érdeklődés, hogy a gyerek és felnőtt csoportoknak külön lehessen szakkört tartani. Amúgy nem első alkalom, hogy gyerekekkel foglalkozom, az évek folyamán több tíz olyan táborban és rendezvényen vettem részt, ami kifejezetten nekik szólt.
– Mit kell tudniuk a kezdő tanoncoknak? Mit biztosít a számukra?
– Bízom, hogy hosszas lesz az együttműködés a tanműhellyel, és tényleg eljutunk még a legkisebb tanonccal is arra a szintre, hogy egy gyönyörű kerámiával lepje meg a szeretett személyt. Szeretném mind a gyermekek, mind a felnőttek számára megtanítani azon technikák sorozatát, ami által ők is képesek lesznek otthonra, akár eladásra is szánt, minőségi kerámiát készíteni. Egyedüli dolog, amire szüksége van a tanoncoknak, hogy csillogó szemmel és kíváncsian érkezzenek be a tanműhely kapuján!
– Akik nem ismerik ezt a szakkört, azokat mivel csábítaná a műhelybe?
– Úgy gondolom, minden, ami elszakít néhány órára a telefon, laptop, internet „csodálatos” világától, az igen is fontos az embernek!
– Mi fontosabb számára: az önkifejezés vagy egy üzenet közvetítése a közönségnek?
– Ha ránézünk a kortárs megnyilvánulásokra, azt mondhatni, tele van önkifejezéssel. Két doboz festék vászonra való felfröcskölése a monotonból, rutinból való kiszakadás üzenetének kifejezésére nagyon sekély személyiségre vall a szememben. Ha üzenni akarunk, ne azt várjuk, hogy majd a néző eldönti, hanem adjunk nekik egyenes, kimunkált üzenetet! Én inkább üzenek a világnak, mintsem legmélyebb, sötét gondolataim megtestesülését nevezzem alkotásnak. A marosvásárhelyi rádió műsorának címben megfogalmazott gyönyörű gondolata („A kortársból lesz a jó klasszikus!”) vezéreljen alkotói munkánk során, ne csak polgárpukkasztás legyen a célunk.
– Milyen tervei vannak a közeljövőre nézve?
– Szeretnék újra közel kerülni a színház világához, de vezérszálam a tehetségek esetleges felfedezése. A Csiszár Dénes Tanműhely által nyújtott lehetőség lobbantotta lángra ezt a szikrát, és szeretnék értékes időt eltölteni a műhelyben. Párhuzamosan dolgozunk egy – a csernátoni Haszmann Pál Múzeum berkein belül – olyan állandó foglalkozás indításával, ami úgyszintén gyerek- és felnőttfoglalkozásokat kínál majd. Úgy, ahogy annak idején engem is „felfedezett” a rajztanárnőm, szeretnék én is beállni azok sorába, akikről ezt elmondhatják. Szeretnék segíteni a felszínre törni azoknak, akik tehetségesek, de nem is tudnak róla. Hodor Enikő / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. november 17.
Megjelent a Székely Kalendárium
Nem engedünk a negyvennyolcból!
Elismerem, a fenti cím kissé szigorúnak tűnhet, pedig csak arra utal, hogy a legújabb Székely Kalendárium 48 oldallal vaskosabb a korábbi kiadásokhoz képest, ami jelentős tartalmi színesedést, gazdagodást eredményezett. Az alapelv viszont nem változott: Székelyföld kincsestárának átörökítése, népszerűsítése.
Több fejezetben is érdekes, gyakorlatban alkalmazható tudnivalókat kínálunk gyógy- és fűszernövényekről, gombákról, székelyföldi orchideákról, a gasztronómiai részt pedig több mint ötven eredeti erdélyi ételrecept erősíti termesztési, eltevési, tartósítási praktikákkal kiegészítve. Erdély 100 évvel ezelőtti megszállásáról, a Székely Hadosztály megalakulásáról többen is értekeznek, továbbá Szent László és Moldva kapcsolatáról, az ernyei klenódiumokról, Szováta egykori híres vendégeiről, Uz Bence lakóhelyéről, a régi udvarhelyi piacok hangulatáról is olvashatnak a kötet hasábjain.
Többek között Márton Áron püspök jobb kezéről, barátjáról, aztán Nagygalambfalva színész honvédtisztjéről, a magyar országgyűlés harisnyás képviselőjéről, neves mátisfalvi operaénekesről, a Száztagú Székely Férfikórusról, az idén elhunyt Jakab Rozália népművészről, néprajzi gyűjtőről is írunk. Interjúra Melles Endre néptáncművész, a tolókocsiból jótékonykodó gróf Bethlen Anna, Sánta István Csaba fotóművész, a Francia Idegenlégióban is megforduló Bara János, Bogya Zoltán erdélyi hegyi futó, dr. Bara Noémi allergológus és Szakács Ágnes divattervező vállalkozott. Megkapó színfoltját képezik a kalendáriumnak a gyimesi csángókról, Vargyas Ildikó képzőművész magyaros kártyájáról, régi farsangi mulatságokról, korabeli és mai székely életmódról, divatról, a farkaslaki szénégetőkről, Kászonszék palackozott borvizeiről, Székelyföld beszélő köveiről, a fehérszéki iszapvulkánokról, a csinódi Boldogasszony-kápolnáról szóló írások, riportok is. Megannyi hasznos ismeret – legjobb szándékaink szerint – lebilincselő tálalásban, amiből a góbé székely félreismerhetetlen humora sem hiányozhat, pajzán történetekkel, nevettető sírfeliratokkal, adomákkal fűszerezve!
Ezúttal sem maradhat el a köszönet azok irányába, akik fotóikkal, ételreceptjeikkel, verseikkel, javaslataikkal hozzájárultak szellemi, természeti vagy éppen az épített örökségben megnyilvánuló értékeink kidomborításához, segítségükre a továbbiakban is számítunk. Szerencsére egyre többen ismerik fel a Székely Kalendárium igazi szerepét, támogatnak célkitűzésünk teljesítésében, ami legfőbb bizonyítéka a választott irányvonal helyes voltának. És biztosíték arra nézve, hogy még hosszú éveken át újabb és újabb kalendáriumokkal tudjuk megörvendeztetni az Olvasót! Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nem engedünk a negyvennyolcból!
Elismerem, a fenti cím kissé szigorúnak tűnhet, pedig csak arra utal, hogy a legújabb Székely Kalendárium 48 oldallal vaskosabb a korábbi kiadásokhoz képest, ami jelentős tartalmi színesedést, gazdagodást eredményezett. Az alapelv viszont nem változott: Székelyföld kincsestárának átörökítése, népszerűsítése.
Több fejezetben is érdekes, gyakorlatban alkalmazható tudnivalókat kínálunk gyógy- és fűszernövényekről, gombákról, székelyföldi orchideákról, a gasztronómiai részt pedig több mint ötven eredeti erdélyi ételrecept erősíti termesztési, eltevési, tartósítási praktikákkal kiegészítve. Erdély 100 évvel ezelőtti megszállásáról, a Székely Hadosztály megalakulásáról többen is értekeznek, továbbá Szent László és Moldva kapcsolatáról, az ernyei klenódiumokról, Szováta egykori híres vendégeiről, Uz Bence lakóhelyéről, a régi udvarhelyi piacok hangulatáról is olvashatnak a kötet hasábjain.
Többek között Márton Áron püspök jobb kezéről, barátjáról, aztán Nagygalambfalva színész honvédtisztjéről, a magyar országgyűlés harisnyás képviselőjéről, neves mátisfalvi operaénekesről, a Száztagú Székely Férfikórusról, az idén elhunyt Jakab Rozália népművészről, néprajzi gyűjtőről is írunk. Interjúra Melles Endre néptáncművész, a tolókocsiból jótékonykodó gróf Bethlen Anna, Sánta István Csaba fotóművész, a Francia Idegenlégióban is megforduló Bara János, Bogya Zoltán erdélyi hegyi futó, dr. Bara Noémi allergológus és Szakács Ágnes divattervező vállalkozott. Megkapó színfoltját képezik a kalendáriumnak a gyimesi csángókról, Vargyas Ildikó képzőművész magyaros kártyájáról, régi farsangi mulatságokról, korabeli és mai székely életmódról, divatról, a farkaslaki szénégetőkről, Kászonszék palackozott borvizeiről, Székelyföld beszélő köveiről, a fehérszéki iszapvulkánokról, a csinódi Boldogasszony-kápolnáról szóló írások, riportok is. Megannyi hasznos ismeret – legjobb szándékaink szerint – lebilincselő tálalásban, amiből a góbé székely félreismerhetetlen humora sem hiányozhat, pajzán történetekkel, nevettető sírfeliratokkal, adomákkal fűszerezve!
Ezúttal sem maradhat el a köszönet azok irányába, akik fotóikkal, ételreceptjeikkel, verseikkel, javaslataikkal hozzájárultak szellemi, természeti vagy éppen az épített örökségben megnyilvánuló értékeink kidomborításához, segítségükre a továbbiakban is számítunk. Szerencsére egyre többen ismerik fel a Székely Kalendárium igazi szerepét, támogatnak célkitűzésünk teljesítésében, ami legfőbb bizonyítéka a választott irányvonal helyes voltának. És biztosíték arra nézve, hogy még hosszú éveken át újabb és újabb kalendáriumokkal tudjuk megörvendeztetni az Olvasót! Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. november 17.
Mese- és balladamondók, balladaéneklők
A magyar népköltészet ünnepe
A Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos szakaszán Erdély, Partium és Bánság 12 megyéjéből, valamint Moldvából és Bukarestből 186 diák vett részt. A Háromszéket képviselő 24 tanulóból 16-ot díjaztak.
A mese irányt mutat és megerősít az igazságba vetett hitünkben. A mesében a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig meglakol, és helyre áll az ősi harmónia és rend, amire olyan nagyon vágyunk. A ballada az élet árnyoldalát mutatja be, a hitetlenséget, a bűnt nagyítja fel. Elmondhatjuk, hogy a népköltészetben benne van az egész világ, mi is mindannyian, ezért kell ápoljuk, tovább adjuk – mutatott rá Kömíves Noémi magyar szakos szaktanfelügyelő a záróünnepségen, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében.
Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője szerint méltán lehetünk büszkék kultúránkra, szellemi és lelki értékeinkre. „Adtunk már Nobel-díjas tudósokat a világnak, és Oscar-díjas filmünk is van, de balladában és népmesékben is nagyhatalom vagyunk” – emelte ki. Emlékeztetett, jelentős népköltészeti gyűjteménnyel rendelkezünk, nagy nemzetek ennek egytizedét nem tudták összeszedni.
A verseny kategóriák és korcsoportok szerint, több helyszínen zajlott. Nem volt könnyű dolga a zsűritagoknak, hiszen évről évre felkészültebbek a versenyzők, a rangsorolás pedig egyre nehezebb.
Az elemi osztályos mesemondóknál a Székely Mikó Kollégium két kisdiákja végzett az első helyen. Az előkészítő osztályos Gajai Petra szép beszédével, természetességével, bátor kiállásával nyerte el a zsűri tetszését. A negyedikes Kovács Máté már rutinos versenyzőnek számít, több alkalommal vett részt mesemondó vetélkedőkön, de országos versenyen ez az első alkalom, hogy első díjjal jutalmazták.
– Az a jó mesélő, aki át tudja élni a történetet, bele képzeli magát a mesébe. Ezért a mese kell találjon a mesélő személyiségéhez – magyarázza a kisdiák.
– Nem számítottunk ilyen kiváló eredményre, mert nagyon erős volt a mezőny, hiszen ezen a versenyen az ország legjobb mesemondói vannak jelen. Máté kiváló teljesítményének nagyon örvendek, mert nagyon sok munka van az eredmény mögött – mondta Vinczeffy Réka, a végzős elemista tanítója. Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A magyar népköltészet ünnepe
A Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos szakaszán Erdély, Partium és Bánság 12 megyéjéből, valamint Moldvából és Bukarestből 186 diák vett részt. A Háromszéket képviselő 24 tanulóból 16-ot díjaztak.
A mese irányt mutat és megerősít az igazságba vetett hitünkben. A mesében a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig meglakol, és helyre áll az ősi harmónia és rend, amire olyan nagyon vágyunk. A ballada az élet árnyoldalát mutatja be, a hitetlenséget, a bűnt nagyítja fel. Elmondhatjuk, hogy a népköltészetben benne van az egész világ, mi is mindannyian, ezért kell ápoljuk, tovább adjuk – mutatott rá Kömíves Noémi magyar szakos szaktanfelügyelő a záróünnepségen, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében.
Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője szerint méltán lehetünk büszkék kultúránkra, szellemi és lelki értékeinkre. „Adtunk már Nobel-díjas tudósokat a világnak, és Oscar-díjas filmünk is van, de balladában és népmesékben is nagyhatalom vagyunk” – emelte ki. Emlékeztetett, jelentős népköltészeti gyűjteménnyel rendelkezünk, nagy nemzetek ennek egytizedét nem tudták összeszedni.
A verseny kategóriák és korcsoportok szerint, több helyszínen zajlott. Nem volt könnyű dolga a zsűritagoknak, hiszen évről évre felkészültebbek a versenyzők, a rangsorolás pedig egyre nehezebb.
Az elemi osztályos mesemondóknál a Székely Mikó Kollégium két kisdiákja végzett az első helyen. Az előkészítő osztályos Gajai Petra szép beszédével, természetességével, bátor kiállásával nyerte el a zsűri tetszését. A negyedikes Kovács Máté már rutinos versenyzőnek számít, több alkalommal vett részt mesemondó vetélkedőkön, de országos versenyen ez az első alkalom, hogy első díjjal jutalmazták.
– Az a jó mesélő, aki át tudja élni a történetet, bele képzeli magát a mesébe. Ezért a mese kell találjon a mesélő személyiségéhez – magyarázza a kisdiák.
– Nem számítottunk ilyen kiváló eredményre, mert nagyon erős volt a mezőny, hiszen ezen a versenyen az ország legjobb mesemondói vannak jelen. Máté kiváló teljesítményének nagyon örvendek, mert nagyon sok munka van az eredmény mögött – mondta Vinczeffy Réka, a végzős elemista tanítója. Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. november 18.
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek egy nagyváradi konferencia előadói
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek a nagyváradi polgármesteri hivatal dísztermében tartott pénteki konferencia román és magyar előadói.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület által szervezett konferencia résztvevői arra a kérdésre keresték a választ, hogy Erdély és Románia egyesülésének a küszöbönálló centenáriuma esélyt vagy veszélyt jelent-e a román-magyar kapcsolatokban.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke nyitóbeszédében a párbeszéd fontosságát hangsúlyozva arra figyelmeztetett, hogy jelenleg Romániában és Erdélyben párhuzamos román és magyar monológok zajlanak. „Meg kell tanulnunk a közös erdélyi dialektust, mert ez az egyedüli lehetőségünk a jövő építésére” – jelentette ki Tőkés László. Úgy vélte: olyan reprezentatív román-magyar párbeszédre lenne szükség, amelyben a magyar oldalon a teljes erdélyi magyar társadalom képviselői ott ülnek, és nem a román állam választja ki a magyar tárgyalópartnereket.
Florin Birta, Nagyvárad liberális alpolgármestere köszöntőjében elmondta, hogy a határ menti város száz beruházással kívánja ünnepelni az Erdély és Románia egyesülése óta eltelt száz évet. Hidakat, utakat akar építeni, amelyek mind a magyaroknak, mind a románoknak hasznára lesznek.
Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár arra figyelmeztetett, hogy rosszul indult a centenárium előkészítése, hiszen 2017 elején a Román Akadémia 84 tagja nemzetféltő, magyarellenes felhívást tett közzé. A politológus szerint a szimbolikus jelentőségű román intézményeket, amilyen az akadémia is, még mindig a Ceaușescu-diktatúra idején kialakult nemzeti kommunista ideológia hatja át. Hozzátette: bizonyítható, hogy az akadémikusok nyilatkozatának az értelmi szerzői a Securitate ügynökei voltak.
Dan Masca, a marosvásárhelyi Szabad Emberek Pártja (POL) alapítója úgy vélte: ha az erdélyiek nem veszik kezükbe a sorsuk irányítását, a régió mindig Bukarest és Budapest „manőverezési területe” lesz. „Ha nem tesszük lehetővé, hogy minden közösség magát irányítsa, a gyermekeink más országot fognak választani” – jelentette ki a vállalkozó.
Hasonló szellemben szólalt fel Sabin Gherman televíziós újságíró, a korábbi „Elegem van Romániából” röpirat szerzője. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek nem hozzák létre azt a közös pártot, amely a tartomány autonómiájáért lép fel. „Ha nem tesszük le egy olyan párt alapjait, amelyben románok, magyarok és németek ott vagyunk együtt, és amely a három erdélyi hivatalos nyelvet felvállalja, soha nem fogunk győzni” – vélte Sabin Gherman.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint az erdélyi magyarság éppen az autonómiaköveteléssel bizonyítja a legjobban a román állam iránti lojalitását. Megjegyezte: a többkultúrájú régiók akkor teljesíthetnek jól, ha a kultúrák nem harcolnak egymás ellen. Ezért a románok és magyarok egymás iránti bizalmát kell erősíteni. Hozzátette: a tabumentes párbeszéd a bizalom újraépítését segítheti elő.
Hans Hedrich politológus, civil aktivista arra figyelmeztetett, hogy félre kell tenni az első világháború, és Európa azt követő átrendeződésének az etnocentrista szemléletét, hiszen a háború is és az azt lezáró béke is a földrész gazdasági szempontok szerinti újraelosztásáról szólt.
Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómiatanács elnöke Románia és Magyarország egymásrautaltságára hozott fel példákat. Megjegyezte: földrajzi helyzete folytán Románia csak Magyarországon keresztül kapcsolódhat Nyugat-Európához, Magyarország viszont az erdélyi magyarok iránt viselt felelőssége miatt nem Nyugat-Európa felé, hanem a román határ felé építi az autópályákat, amelyek Románia kapcsolódását is szolgálják.
A konferencia második részében a magyar nyelvnek az üzleti életben betöltött szerepéről hangzottak el előadások. Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek a nagyváradi polgármesteri hivatal dísztermében tartott pénteki konferencia román és magyar előadói.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület által szervezett konferencia résztvevői arra a kérdésre keresték a választ, hogy Erdély és Románia egyesülésének a küszöbönálló centenáriuma esélyt vagy veszélyt jelent-e a román-magyar kapcsolatokban.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke nyitóbeszédében a párbeszéd fontosságát hangsúlyozva arra figyelmeztetett, hogy jelenleg Romániában és Erdélyben párhuzamos román és magyar monológok zajlanak. „Meg kell tanulnunk a közös erdélyi dialektust, mert ez az egyedüli lehetőségünk a jövő építésére” – jelentette ki Tőkés László. Úgy vélte: olyan reprezentatív román-magyar párbeszédre lenne szükség, amelyben a magyar oldalon a teljes erdélyi magyar társadalom képviselői ott ülnek, és nem a román állam választja ki a magyar tárgyalópartnereket.
Florin Birta, Nagyvárad liberális alpolgármestere köszöntőjében elmondta, hogy a határ menti város száz beruházással kívánja ünnepelni az Erdély és Románia egyesülése óta eltelt száz évet. Hidakat, utakat akar építeni, amelyek mind a magyaroknak, mind a románoknak hasznára lesznek.
Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár arra figyelmeztetett, hogy rosszul indult a centenárium előkészítése, hiszen 2017 elején a Román Akadémia 84 tagja nemzetféltő, magyarellenes felhívást tett közzé. A politológus szerint a szimbolikus jelentőségű román intézményeket, amilyen az akadémia is, még mindig a Ceaușescu-diktatúra idején kialakult nemzeti kommunista ideológia hatja át. Hozzátette: bizonyítható, hogy az akadémikusok nyilatkozatának az értelmi szerzői a Securitate ügynökei voltak.
Dan Masca, a marosvásárhelyi Szabad Emberek Pártja (POL) alapítója úgy vélte: ha az erdélyiek nem veszik kezükbe a sorsuk irányítását, a régió mindig Bukarest és Budapest „manőverezési területe” lesz. „Ha nem tesszük lehetővé, hogy minden közösség magát irányítsa, a gyermekeink más országot fognak választani” – jelentette ki a vállalkozó.
Hasonló szellemben szólalt fel Sabin Gherman televíziós újságíró, a korábbi „Elegem van Romániából” röpirat szerzője. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek nem hozzák létre azt a közös pártot, amely a tartomány autonómiájáért lép fel. „Ha nem tesszük le egy olyan párt alapjait, amelyben románok, magyarok és németek ott vagyunk együtt, és amely a három erdélyi hivatalos nyelvet felvállalja, soha nem fogunk győzni” – vélte Sabin Gherman.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint az erdélyi magyarság éppen az autonómiaköveteléssel bizonyítja a legjobban a román állam iránti lojalitását. Megjegyezte: a többkultúrájú régiók akkor teljesíthetnek jól, ha a kultúrák nem harcolnak egymás ellen. Ezért a románok és magyarok egymás iránti bizalmát kell erősíteni. Hozzátette: a tabumentes párbeszéd a bizalom újraépítését segítheti elő.
Hans Hedrich politológus, civil aktivista arra figyelmeztetett, hogy félre kell tenni az első világháború, és Európa azt követő átrendeződésének az etnocentrista szemléletét, hiszen a háború is és az azt lezáró béke is a földrész gazdasági szempontok szerinti újraelosztásáról szólt.
Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómiatanács elnöke Románia és Magyarország egymásrautaltságára hozott fel példákat. Megjegyezte: földrajzi helyzete folytán Románia csak Magyarországon keresztül kapcsolódhat Nyugat-Európához, Magyarország viszont az erdélyi magyarok iránt viselt felelőssége miatt nem Nyugat-Európa felé, hanem a román határ felé építi az autópályákat, amelyek Románia kapcsolódását is szolgálják.
A konferencia második részében a magyar nyelvnek az üzleti életben betöltött szerepéről hangzottak el előadások. Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma
2017. november 18.
Benyújtották a bizalmatlansági indítványt
Bizalmatlansági indítványt terjesztett be az ellenzék tegnap a kormánykoalíció ellen, válaszul arra, hogy a kabinet elfogadta az adótörvény átfogó módosítását. A miniszterelnök szerint az indítvány vitája jó alkalom lesz arra, hogy bemutassák a kormány megvalósításait.
A kormány egyebek mellett az alkalmazottakra hárította a társadalombiztosítási járulék fizetésének kötelezettségét, így ahhoz, hogy nettó bérük ne csökkenjen, a munkáltatóknak emelniük kell mintegy 20 százalékkal a dolgozók bruttó bérét, ami a versenyszférában nem biztos, hogy megtörténik. Az ellenzék fő erejét képviselő Nemzeti Liberális Párt (NLP) másik két kisebb ellenzéki párttal, a Mentsétek meg Romániát Szövetséggel (MRSZ) és a Népi Mozgalom Párttal (NMP) együtt terjesztette be az indítványt. Raluca Turcan, az NLP képviselőházi frakcióvezetője tegnap kijelentette: a kormány hazudott a választóknak, nem nőttek a bérek, a vállalkozásokra pedig nagyobb adóterhet róttak. Mint mondta, azért kell leváltani a kormányt, hogy elkerüljék a későbbi drasztikus gazdasági és szociális intézkedéseket. „1989 óta még nem haragított magára a kormány ennyiféle román állampolgárt: hivatalnokokat, állami alkalmazottakat, a versenyszféra alkalmazottjait, nyugdíjasokat, üzletembereket, civil szervezeteket, a civil társadalmat. Volt egy szappanbuborék, amely szétfoszlott, és Románia összes állampolgára az áldozatává vált. A kormányprogram bérnövekedéseket ígért, de sajnos bércsökkenésekhez vezetett, legjobb esetben is nagyon kis mértékű növekedésekhez. A nyugdíjasokat becsapták a nyugdíjtörvény halogatásával. A vállalkozói szférának ígért támogatás átváltozott pluszteherré minden becsületes üzletember számára. A közigazgatási struktúráknak súlyos érvágást jelent a kormány által bevezetett teher, de főleg az, hogy nincs pénz befektetésekre” – mondta Raluca Turcan. A liberálisok képviselőházi frakcióvezetője hozzátette: indítványuk egy inkompetens kormány ellen irányul, a román állampolgárok összes kategóriájának érdekeit képviseli. Az indítványt 148 törvényhozó írta alá, akiknek zöme az ellenzék padsoraiban foglal helyet. Legkevesebb 233 szavazatra lenne szükség a kabinet megbuktatásához. A kormányoldalról egyelőre senki nem jelezte, hogy támogatná az indítványt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök két nappal ezelőtt elmondta: a szövetség és az NLP viszonya feszült amiatt, hogy Ludovic Orban pártelnök az elmúlt időszakban több nacionalista, magyarellenes kijelentést tett. Cristian Seidler, az MRSZ képviselőházi frakcióvezetője azt nyilatkozta tegnap, hogy semmi okát nem látják annak, amiért az RMDSZ-nek támogatnia kellene ezt a kormányt. „Azokban a megyékben, ahol zömmel az RMDSZ-re szavaztak, semmit nem költöttek sem az infrastruktúrára, sem az oktatásra, az átlagfizetés pedig a legalacsonyabbak között van az országban. Semmi okát nem látjuk, amiért az RMDSZ-nek támogatnia kellene ezt a kormányt, leszámítva esetleg az igazságszolgáltatás terén fennállható cinkosságot” – mondta Seidler. Legutóbb júniusban szavazott a parlament bizalmatlansági indítványról, akkor saját pártja, az SZDP buktatta meg Sorin Grindeanu miniszterelnököt.
Mihai Tudose miniszterelnök tegnap azt nyilatkozta a párt végrehajtó bizottságának herkulesfürdői tanácskozása után: a bizalmatlansági indítvány vitája jó alkalom lesz arra, hogy bemutassák a kormány megvalósításait. Romániában az idei első kilenc hónapban 7 százalékkal nőtt a gazdaság, a harmadik negyedévben pedig 8,8 százalékkal a tavalyi azonos időszakhoz képest. Mivel a növekedés fő hajtóereje a fogyasztás, Klaus Iohannis államelnök és elemzők többször aggodalmuknak adtak hangot, hogy hosszú távon nem tartható fenn, és figyelmeztettek, felborulhat a makrogazdasági egyensúly. Az elnök tegnap is bírálta a kormányt, hogy elhanyagolja a közberuházásokat, ugyanis a béremelések és adócsökkentések következtében csak a beruházási költségek lefaragásával tudja tartani a GDP-arányos 3 százalékos államháztartási hiányt. Erdély.ma
Bizalmatlansági indítványt terjesztett be az ellenzék tegnap a kormánykoalíció ellen, válaszul arra, hogy a kabinet elfogadta az adótörvény átfogó módosítását. A miniszterelnök szerint az indítvány vitája jó alkalom lesz arra, hogy bemutassák a kormány megvalósításait.
A kormány egyebek mellett az alkalmazottakra hárította a társadalombiztosítási járulék fizetésének kötelezettségét, így ahhoz, hogy nettó bérük ne csökkenjen, a munkáltatóknak emelniük kell mintegy 20 százalékkal a dolgozók bruttó bérét, ami a versenyszférában nem biztos, hogy megtörténik. Az ellenzék fő erejét képviselő Nemzeti Liberális Párt (NLP) másik két kisebb ellenzéki párttal, a Mentsétek meg Romániát Szövetséggel (MRSZ) és a Népi Mozgalom Párttal (NMP) együtt terjesztette be az indítványt. Raluca Turcan, az NLP képviselőházi frakcióvezetője tegnap kijelentette: a kormány hazudott a választóknak, nem nőttek a bérek, a vállalkozásokra pedig nagyobb adóterhet róttak. Mint mondta, azért kell leváltani a kormányt, hogy elkerüljék a későbbi drasztikus gazdasági és szociális intézkedéseket. „1989 óta még nem haragított magára a kormány ennyiféle román állampolgárt: hivatalnokokat, állami alkalmazottakat, a versenyszféra alkalmazottjait, nyugdíjasokat, üzletembereket, civil szervezeteket, a civil társadalmat. Volt egy szappanbuborék, amely szétfoszlott, és Románia összes állampolgára az áldozatává vált. A kormányprogram bérnövekedéseket ígért, de sajnos bércsökkenésekhez vezetett, legjobb esetben is nagyon kis mértékű növekedésekhez. A nyugdíjasokat becsapták a nyugdíjtörvény halogatásával. A vállalkozói szférának ígért támogatás átváltozott pluszteherré minden becsületes üzletember számára. A közigazgatási struktúráknak súlyos érvágást jelent a kormány által bevezetett teher, de főleg az, hogy nincs pénz befektetésekre” – mondta Raluca Turcan. A liberálisok képviselőházi frakcióvezetője hozzátette: indítványuk egy inkompetens kormány ellen irányul, a román állampolgárok összes kategóriájának érdekeit képviseli. Az indítványt 148 törvényhozó írta alá, akiknek zöme az ellenzék padsoraiban foglal helyet. Legkevesebb 233 szavazatra lenne szükség a kabinet megbuktatásához. A kormányoldalról egyelőre senki nem jelezte, hogy támogatná az indítványt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök két nappal ezelőtt elmondta: a szövetség és az NLP viszonya feszült amiatt, hogy Ludovic Orban pártelnök az elmúlt időszakban több nacionalista, magyarellenes kijelentést tett. Cristian Seidler, az MRSZ képviselőházi frakcióvezetője azt nyilatkozta tegnap, hogy semmi okát nem látják annak, amiért az RMDSZ-nek támogatnia kellene ezt a kormányt. „Azokban a megyékben, ahol zömmel az RMDSZ-re szavaztak, semmit nem költöttek sem az infrastruktúrára, sem az oktatásra, az átlagfizetés pedig a legalacsonyabbak között van az országban. Semmi okát nem látjuk, amiért az RMDSZ-nek támogatnia kellene ezt a kormányt, leszámítva esetleg az igazságszolgáltatás terén fennállható cinkosságot” – mondta Seidler. Legutóbb júniusban szavazott a parlament bizalmatlansági indítványról, akkor saját pártja, az SZDP buktatta meg Sorin Grindeanu miniszterelnököt.
Mihai Tudose miniszterelnök tegnap azt nyilatkozta a párt végrehajtó bizottságának herkulesfürdői tanácskozása után: a bizalmatlansági indítvány vitája jó alkalom lesz arra, hogy bemutassák a kormány megvalósításait. Romániában az idei első kilenc hónapban 7 százalékkal nőtt a gazdaság, a harmadik negyedévben pedig 8,8 százalékkal a tavalyi azonos időszakhoz képest. Mivel a növekedés fő hajtóereje a fogyasztás, Klaus Iohannis államelnök és elemzők többször aggodalmuknak adtak hangot, hogy hosszú távon nem tartható fenn, és figyelmeztettek, felborulhat a makrogazdasági egyensúly. Az elnök tegnap is bírálta a kormányt, hogy elhanyagolja a közberuházásokat, ugyanis a béremelések és adócsökkentések következtében csak a beruházási költségek lefaragásával tudja tartani a GDP-arányos 3 százalékos államháztartási hiányt. Erdély.ma
2017. november 18.
Szent Márton-díjban részesült a Rákóczi Szövetség elnöke
Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke kapta idén a Szent Márton-díjat, amelyet péntek este adtak át a Pannonhalmi Főapátságban.
Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát méltatásában azt mondta, hogy Halzl József elvülhetetlen érdemeket szerzett a határon túli magyarság szolgálatában.
A díjat a főapátság, a Herendi Porcelánmanufaktúra és a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok 2001-ben alapította. Olyan személyiségnek adományozzák Szent Márton napja alkalmából, aki az előző évben, években a legtöbbet tette a valamikori Pannónia területén lévő kulturális és turisztikai, valamint térségfejlesztő programok megvalósításáért, hozzájárulva ezzel a nemzeti örökség és a kulturális értékek megismertetéséhez és megőrzéséhez.
Várszegi Asztrik úgy fogalmazott, Halzl József a mérnöki munkája során is mindig azt tekintette sikernek, aminek kézzelfogható és hatékony eredménye volt. Talán ez a szemlélet is segítette és segíti a Rákóczi Szövetségben, hogy „ne a beszéd, hanem a tettek számítsanak” – fűzte hozzá.
A főapát a díjazottat méltatva kiemelte, hogy a gyakorlat, a szervezés mestere, de szellemi és lelki vonásai is figyelmet érdemelnek. A 2006-ban kiadott 1956-os naplója egy „lelkében és szellemében jól megalapozott fiatalember tanúságtétele életről, magyarságról, szabadságról” – mondta.
Várszegi Asztrik felidézte: a Pannonhalmi Főapátság a Rákóczi Szövetséggel közösen tizenhét éve rendezi meg a Cultura Nostra versenyt. A magyar történelem egy-egy fejezetének mélyebb megismerésére Kárpát-medencei középiskolásoknak meghirdetett vetélkedő évről évre mintegy ezer magyarországi és határon túli diákot mozgat meg – tette hozzá.
A Rákóczi Szövetség célja, hogy minél több magyarországi és külhoni diák találkozhasson egymással. Ezt szolgálja diákutaztatási programjuk, amelynek keretében évente csaknem tízezer Kárpát-medencei középiskolás utazhat a nemzeti ünnepekhez kapcsolódóan. 2004 óta a Felvidéken iskolai beiratkozási programot valósítanak meg, hogy minél több magyarul beszélő gyereket írassanak szülei magyar nyelvű iskolába. Ez a programjuk az utóbbi években kiterjedt a Partiumra és a Délvidék szórványvidékeire is – zárta a méltatást a főapát.
Szent Mártonról szóló ünnepi beszédében Várszegi Asztrik úgy fogalmazott, Szent Márton ma is időszerű, mert a szegények, kiszolgáltatottak sokasága és valósága mindannyiunk számára kihívás. Szólt arról, hogy Ferenc pápa november 19-én az egyházi év utolsó előtti vasárnapját a szegények világnapjának nyilvánítja, felhívva minden jóakaratú ember figyelmét arra: fokozottabban figyeljenek a szomszédságukban élő szegényekre és tettekben is megnyilvánuló módon törődjenek velük.
Ferenc pápa nem alibi cselekedeteket akar, hanem azt kéri, az „osztás életstílusát, az osztás életkultúráját” alakítsuk ki – fogalmazott Várszegi Asztrik, hozzátéve: Szent Márton kettévágott katonaköpenyében mindezek benne vannak. „Csak a másokért élő, másokat is szolgáló tevékenység hordoz mind az egyén, mind a köz számára békét, reménytelibb holnapot, teremt mindennapi kenyeret, emberhez méltó életkörülményeket” – hangoztatta a főapát.
Az ünnepségen részt vett Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság elnöke, Balog Ádám, az MKB Bank Zrt. elnöke, Simon Attila, a Herendi Porcelánmanufaktúra vezérigazgatója és Haál Gábor, a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok igazgatója is. MTI; Erdély.ma
Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke kapta idén a Szent Márton-díjat, amelyet péntek este adtak át a Pannonhalmi Főapátságban.
Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát méltatásában azt mondta, hogy Halzl József elvülhetetlen érdemeket szerzett a határon túli magyarság szolgálatában.
A díjat a főapátság, a Herendi Porcelánmanufaktúra és a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok 2001-ben alapította. Olyan személyiségnek adományozzák Szent Márton napja alkalmából, aki az előző évben, években a legtöbbet tette a valamikori Pannónia területén lévő kulturális és turisztikai, valamint térségfejlesztő programok megvalósításáért, hozzájárulva ezzel a nemzeti örökség és a kulturális értékek megismertetéséhez és megőrzéséhez.
Várszegi Asztrik úgy fogalmazott, Halzl József a mérnöki munkája során is mindig azt tekintette sikernek, aminek kézzelfogható és hatékony eredménye volt. Talán ez a szemlélet is segítette és segíti a Rákóczi Szövetségben, hogy „ne a beszéd, hanem a tettek számítsanak” – fűzte hozzá.
A főapát a díjazottat méltatva kiemelte, hogy a gyakorlat, a szervezés mestere, de szellemi és lelki vonásai is figyelmet érdemelnek. A 2006-ban kiadott 1956-os naplója egy „lelkében és szellemében jól megalapozott fiatalember tanúságtétele életről, magyarságról, szabadságról” – mondta.
Várszegi Asztrik felidézte: a Pannonhalmi Főapátság a Rákóczi Szövetséggel közösen tizenhét éve rendezi meg a Cultura Nostra versenyt. A magyar történelem egy-egy fejezetének mélyebb megismerésére Kárpát-medencei középiskolásoknak meghirdetett vetélkedő évről évre mintegy ezer magyarországi és határon túli diákot mozgat meg – tette hozzá.
A Rákóczi Szövetség célja, hogy minél több magyarországi és külhoni diák találkozhasson egymással. Ezt szolgálja diákutaztatási programjuk, amelynek keretében évente csaknem tízezer Kárpát-medencei középiskolás utazhat a nemzeti ünnepekhez kapcsolódóan. 2004 óta a Felvidéken iskolai beiratkozási programot valósítanak meg, hogy minél több magyarul beszélő gyereket írassanak szülei magyar nyelvű iskolába. Ez a programjuk az utóbbi években kiterjedt a Partiumra és a Délvidék szórványvidékeire is – zárta a méltatást a főapát.
Szent Mártonról szóló ünnepi beszédében Várszegi Asztrik úgy fogalmazott, Szent Márton ma is időszerű, mert a szegények, kiszolgáltatottak sokasága és valósága mindannyiunk számára kihívás. Szólt arról, hogy Ferenc pápa november 19-én az egyházi év utolsó előtti vasárnapját a szegények világnapjának nyilvánítja, felhívva minden jóakaratú ember figyelmét arra: fokozottabban figyeljenek a szomszédságukban élő szegényekre és tettekben is megnyilvánuló módon törődjenek velük.
Ferenc pápa nem alibi cselekedeteket akar, hanem azt kéri, az „osztás életstílusát, az osztás életkultúráját” alakítsuk ki – fogalmazott Várszegi Asztrik, hozzátéve: Szent Márton kettévágott katonaköpenyében mindezek benne vannak. „Csak a másokért élő, másokat is szolgáló tevékenység hordoz mind az egyén, mind a köz számára békét, reménytelibb holnapot, teremt mindennapi kenyeret, emberhez méltó életkörülményeket” – hangoztatta a főapát.
Az ünnepségen részt vett Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság elnöke, Balog Ádám, az MKB Bank Zrt. elnöke, Simon Attila, a Herendi Porcelánmanufaktúra vezérigazgatója és Haál Gábor, a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok igazgatója is. MTI; Erdély.ma