Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. október 16.
II. Rákóczi Ferenc-szobrot avattak Mezőpanitban
Nem hódolt be a győzteseknek
A fejedelem félalakos szobrával, a szabadságszeretet szimbólumával lett gazdagabb Mezőpanit. Pogány Gábor Benő szobrászművész alkotását október 14-én ünnepélyesen avatták fel meghívottak, helybeliek, támogatók jelenlétében. Jelen volt Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, L. Simon László országgyűlési képviselő, a megye elöljáró politikusai, továbbá Bodó Előd Barna, a község polgármestere és Barabási Endre lelkész, a szoborállítás kezdeményezője.
Mi az építést választjuk!
Nemcsak az emberi igyekezet, a tökéletes forgatókönyv, hanem a ragyogó napsütés, az őszi színek pompája tette igazán felemelővé az ünnepséget, ahol Bodó Előd Barna polgármester után Balog Zoltán miniszter szólt az ünneplőkhöz. – Eddig is sok minden összekötött, hiszen magyarok, keresztények vagyunk, de mostantól a mezőpanitiaknak is részük lehet abban a kiváltságban, hogy naponta elmehetnek II. Rákóczi Ferenc szobra mellett. Budapesten, a Kossuth téren ott áll impozáns lovas szobra. Talapzatán most már a régi felirattal: Cum Deo pro patria et libertate – Istennel a hazáért és a szabadságért. A feliratból a kommunizmus éveiben eltüntették az isten szót, s 2003-ig kellett várni, míg visszakerült. Most is léteznek törekvések a Kárpát-medencében, hogy semmisítsék meg emlékeinket, amelyek igazolják, hogy több mint ezer éve itthon vagyunk ezen a földön.
Pusztítani könnyebb, mint építeni!
Mi mégis maradjunk az építés oldalán. II. Rákóczi Ferenc élete és munkássága biztos fundamentum lehet építő nemzetünk számára – fogalmazott a miniszter. A fejedelem megérdemli az utókor tiszteletét – A magyar történelem legismertebb és legnépszerűbb alakjára hősként tekintünk. Határozottan és bátran cselekedett, szembe mert szállni a nála sokkal erősebbekkel, s mindezt nemzete, a magyarság érdekében tette. Bár elvesztette a Habsburgok elleni szabadságharcot, mégis győztesen került ki ebből a küzdelemből. Megtagadta, hogy hűségesküt tegyen a császárnak, s nem hódolt be a győzteseknek. Inkább a száműzetést választotta. Erdély utolsó fejedelme megérdemli az utókor tiszteletét. Azzal, hogy szobrot állítanak neki, a tiszteletüket róják le a történelem jeles személyisége előtt – mondotta Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, aki köszönetet mondott mindazoknak, akiknek szerepük volt abban, hogy a szobor ma állhat Mezőpanitban. Hozzátette: a panitiak legyenek büszkék értékeikre, hagyományaikra, s mindezt adják át a következő nemzedékeknek. L. Simon László országgyűlési képviselő fontosnak tartotta elmondani, hogy lelki és szellemi otthonra lel erdélyi magyar testvérei és barátai körében. A mezőpaniti szoborállítás a rendszerváltás utáni rehabilitáció része, hiszen Erdély településein sok olyan alkotás van, amelyeket méltatlanul állítottak, s amelyek sok esetben provokációval érnek fel. A szolnoki Pogány Gábor Benő azon magyar szobrászművészek közé tartozik, akik a magyar nemzet és kultúra legjelesebb személyiségeit mintázzák meg. II. Rákóczi Ferencről készült alkotása is szuggesztív erővel fejezi ki személyiségének lényegét – hangzott el. Barabási Endre, a falu szülötte, küküllővári lelkész röviden áttekintette a fejedelem munkásságát, majd felvázolta a községhez kötődő vonatkozásokat. A hagyomány szerint ugyanis II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Lischovini András Erdély öröme című versét Bodó Dávid tolmácsolásában hallgathattuk meg, majd Péter Ferenc tanácselnök osztotta meg a fejedelemhez fűződő gondolatait. A Rákóczi megtérése című dalt Bodó Csaba előadásában hallgathatta a közönség. A szobrot Balog Zoltán miniszter, L. Simon László országgyűlési képviselő, Bodó Előd Barna polgármester és Barabási Endre lelkész leplezte le, majd Kovács Tibor lelkipásztor áldotta meg. Ezt követően elhelyezték az emlékezés koszorúit. A szoborállítást a Nemzeti Kulturális Alap, Balog Zoltán miniszter és L. Simon László képviselő támogatták, a további költségeket helyi adományokból, felajánlásokból fedezték. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)
Nem hódolt be a győzteseknek
A fejedelem félalakos szobrával, a szabadságszeretet szimbólumával lett gazdagabb Mezőpanit. Pogány Gábor Benő szobrászművész alkotását október 14-én ünnepélyesen avatták fel meghívottak, helybeliek, támogatók jelenlétében. Jelen volt Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, L. Simon László országgyűlési képviselő, a megye elöljáró politikusai, továbbá Bodó Előd Barna, a község polgármestere és Barabási Endre lelkész, a szoborállítás kezdeményezője.
Mi az építést választjuk!
Nemcsak az emberi igyekezet, a tökéletes forgatókönyv, hanem a ragyogó napsütés, az őszi színek pompája tette igazán felemelővé az ünnepséget, ahol Bodó Előd Barna polgármester után Balog Zoltán miniszter szólt az ünneplőkhöz. – Eddig is sok minden összekötött, hiszen magyarok, keresztények vagyunk, de mostantól a mezőpanitiaknak is részük lehet abban a kiváltságban, hogy naponta elmehetnek II. Rákóczi Ferenc szobra mellett. Budapesten, a Kossuth téren ott áll impozáns lovas szobra. Talapzatán most már a régi felirattal: Cum Deo pro patria et libertate – Istennel a hazáért és a szabadságért. A feliratból a kommunizmus éveiben eltüntették az isten szót, s 2003-ig kellett várni, míg visszakerült. Most is léteznek törekvések a Kárpát-medencében, hogy semmisítsék meg emlékeinket, amelyek igazolják, hogy több mint ezer éve itthon vagyunk ezen a földön.
Pusztítani könnyebb, mint építeni!
Mi mégis maradjunk az építés oldalán. II. Rákóczi Ferenc élete és munkássága biztos fundamentum lehet építő nemzetünk számára – fogalmazott a miniszter. A fejedelem megérdemli az utókor tiszteletét – A magyar történelem legismertebb és legnépszerűbb alakjára hősként tekintünk. Határozottan és bátran cselekedett, szembe mert szállni a nála sokkal erősebbekkel, s mindezt nemzete, a magyarság érdekében tette. Bár elvesztette a Habsburgok elleni szabadságharcot, mégis győztesen került ki ebből a küzdelemből. Megtagadta, hogy hűségesküt tegyen a császárnak, s nem hódolt be a győzteseknek. Inkább a száműzetést választotta. Erdély utolsó fejedelme megérdemli az utókor tiszteletét. Azzal, hogy szobrot állítanak neki, a tiszteletüket róják le a történelem jeles személyisége előtt – mondotta Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, aki köszönetet mondott mindazoknak, akiknek szerepük volt abban, hogy a szobor ma állhat Mezőpanitban. Hozzátette: a panitiak legyenek büszkék értékeikre, hagyományaikra, s mindezt adják át a következő nemzedékeknek. L. Simon László országgyűlési képviselő fontosnak tartotta elmondani, hogy lelki és szellemi otthonra lel erdélyi magyar testvérei és barátai körében. A mezőpaniti szoborállítás a rendszerváltás utáni rehabilitáció része, hiszen Erdély településein sok olyan alkotás van, amelyeket méltatlanul állítottak, s amelyek sok esetben provokációval érnek fel. A szolnoki Pogány Gábor Benő azon magyar szobrászművészek közé tartozik, akik a magyar nemzet és kultúra legjelesebb személyiségeit mintázzák meg. II. Rákóczi Ferencről készült alkotása is szuggesztív erővel fejezi ki személyiségének lényegét – hangzott el. Barabási Endre, a falu szülötte, küküllővári lelkész röviden áttekintette a fejedelem munkásságát, majd felvázolta a községhez kötődő vonatkozásokat. A hagyomány szerint ugyanis II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Lischovini András Erdély öröme című versét Bodó Dávid tolmácsolásában hallgathattuk meg, majd Péter Ferenc tanácselnök osztotta meg a fejedelemhez fűződő gondolatait. A Rákóczi megtérése című dalt Bodó Csaba előadásában hallgathatta a közönség. A szobrot Balog Zoltán miniszter, L. Simon László országgyűlési képviselő, Bodó Előd Barna polgármester és Barabási Endre lelkész leplezte le, majd Kovács Tibor lelkipásztor áldotta meg. Ezt követően elhelyezték az emlékezés koszorúit. A szoborállítást a Nemzeti Kulturális Alap, Balog Zoltán miniszter és L. Simon László képviselő támogatták, a további költségeket helyi adományokból, felajánlásokból fedezték. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 16.
Beszélgetés a Petőfi Sándor Program dévai ösztöndíjasával
Fókuszban az idősellátás
Virág Ádám a magyar kormány által fenntartott Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként érkezett Dévára, a Délnyugat-Erdélyi Unitárius Egyházközség meghívására. A helyi közösségben egyre otthonosabban mozgó fiatalembert eddigi életpályájáról, dévai terveiről faggattuk.
– A Debreceni Egyetem nyíregyházi kirendeltségén végeztem 2013-ban szociális munka alapszakon, ezt követően mesteriztem szociális gazdaságból, majd Debrecenben a bölcsészettudományi kar szociológia mesterszakát is elvégeztem.
– Milyen tervekkel érkeztél Dévára?
– A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként kilenc hónapra jöttem ide. Magyarországon idősellátásban dolgoztam másfél évet, Nyíregyházán egy bentlakásos idősotthonban. Az ott szerzett tapasztalatot, illetve tanulmányaimat szeretném itt gyümölcsöztetni. A pályázatomat is úgy adtam be, hogy idősekkel szeretnék foglalkozni és a befogadó szervezet – a Délnyugat-Erdélyi Unitárius Egyházközség – részéről is ilyen irányú igény fogalmazódott meg, hiszen a gyülekezet tagjai között egyre több az idős ember. Ezért mentorommal, Koppándi Zoltán lelkipásztorral egyeztetve szeretnék az egyházközséghez tartozó időseknek házi segítségnyújtást biztosítani. Ez elsősorban rendszeres kapcsolattartásból áll, illetve a ház körüli teendők elvégzésében (főzés, takarítás, bevásárlás stb.) Természetesen itt olyan személyekre gondolunk, akik előrehaladt koruk vagy betegség miatt nem tudnak kimozdulni otthonról, részt venni az egyházközség életében. Ezzel párhuzamosan pedig szeretnék elindítani egy másik programot is, melynek keretében heti rendszerességgel különböző témákban tartanék előadásokat az unitárius zarándok- és szórványközpontban. Már elég sok anyagot gyűjtöttem ehhez, terveim vannak a témákat illetően, de természetesen a helyi igényekhez fogom igazítani a tematikát. Elsőként talán az öregedésről beszélgethetnénk, ennek testi-lelki folyamatáról tudományos megközelítésben, illetve arról, hogyan lehet ezt a folyamatot lassítani, pozitívan megélni. További téma lehetne a migráció, ami szintén mindannyiunkat érint. Ezekre az alkalmakra minden érdeklődőt szeretettel várunk majd.
– Történt-e már konkrét lépés az idősellátás terén? Sikerült-e felmérni az igényeket, felkeresni valakit?
– Különböző rendezvényeken ismerkedtem már meg idős emberekkel, de a házi ellátást még nem tudtuk sínre tenni. A szakma megkívánja, hogy első ízben a lelkipásztorral közösen keressük fel az érintetteket, hiszen én még idegen vagyok számukra, nem alakulhatott ki a bizalom. Az utóbbi hetekben Déván rendkívül gazdag programsorozat zajlott a Hunyad Megyei Magyar Napok keretében, azt követően pedig a mentorom, egy amerikai testvérgyülekezet meghívásának eleget téve, két hétre elutazott. Amint hazajön, elindítjuk a házi ellátást is.
– Ez a tevékenység kizárólag az unitárius közösséget érinti majd, majd ki fog terjedni a református és római katolikus idős emberek irányába is?
– Amennyiben igény lesz rá, természetesen igyekszünk a református és római katolikus közösségek tagjait is felkeresni, annál is inkább, mivel az unitárius gyülekezet nem annyira népes. Idén ketten érkeztünk Dévára a Petőfi Program keretében, Surányi Bettina társam a Szent Ferenc Alapítványnál tevékenykedik. Nem sokkal érkezésünk után Böjte Csaba testvér meghívott egy beszélgetésre és azzal biztatott, hogy amennyiben beindul a házi betegellátás és jelentős igény lesz rá, az alapítványnál nevelkedő fiatalokat is buzdítani fogja, hogy vegyenek részt ebben a munkában, hogy minél több idős embert felkereshessünk.
– Korábbi beszélgetésünk alkalmával említetted, hogy pályázatírásban is igyekszel segítséget nyújtani a dévai magyar közösségnek.
– Igen, eddig már több pályázatot is sikerült benyújtani, illetve néhány még folyamatban van. A magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumához két pályázatot adtunk le a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum részéről. Az egyik a diákok utaztatásának és bentlakási költségeinek támogatását célozza, a másik pedig a már hagyományos Hauer Erich fizikaverseny megrendezését. De a tehetséges diákokat támogató Nyilas Misi-ösztöndíjat is megpályáztuk már egy dévai diák számára, és szeretnénk további diákokat is segíteni ebben. Van most egy pályázat karácsonyi ajándékokra, amely abból állna, hogy az ünnepek táján az iskola valamennyi diákja könyv- és cd-csomagot kapna ajándékba. Tervben van a Petőfi Irodalmi Múzeum által meghirdetett tanulmányi kirándulás megpályázása is, melynek során Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából látogathatnánk Magyarországra és tekinthetnék meg a diákok az évfordulós kiállítást. Érkezésünk után fel kellett keresnünk a kolozsvári konzulátust, és ott ajánlotta fel a kulturális konzul asszony, hogy október végén átküldi Dévára az október 23-ához kötődő kiállítás anyagát. Ezt itt az iskolában szeretném kiállítani. Továbbá novemberben az 500 éves reformáció kapcsán készült kiállítás anyagát is elküldenék Dévára.
– Ezek szerint lesz bőven tennivaló a következő időszakban. Kitartást kívánok és áldásos tevékenységet a dél-erdélyi szórványban! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
Fókuszban az idősellátás
Virág Ádám a magyar kormány által fenntartott Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként érkezett Dévára, a Délnyugat-Erdélyi Unitárius Egyházközség meghívására. A helyi közösségben egyre otthonosabban mozgó fiatalembert eddigi életpályájáról, dévai terveiről faggattuk.
– A Debreceni Egyetem nyíregyházi kirendeltségén végeztem 2013-ban szociális munka alapszakon, ezt követően mesteriztem szociális gazdaságból, majd Debrecenben a bölcsészettudományi kar szociológia mesterszakát is elvégeztem.
– Milyen tervekkel érkeztél Dévára?
– A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként kilenc hónapra jöttem ide. Magyarországon idősellátásban dolgoztam másfél évet, Nyíregyházán egy bentlakásos idősotthonban. Az ott szerzett tapasztalatot, illetve tanulmányaimat szeretném itt gyümölcsöztetni. A pályázatomat is úgy adtam be, hogy idősekkel szeretnék foglalkozni és a befogadó szervezet – a Délnyugat-Erdélyi Unitárius Egyházközség – részéről is ilyen irányú igény fogalmazódott meg, hiszen a gyülekezet tagjai között egyre több az idős ember. Ezért mentorommal, Koppándi Zoltán lelkipásztorral egyeztetve szeretnék az egyházközséghez tartozó időseknek házi segítségnyújtást biztosítani. Ez elsősorban rendszeres kapcsolattartásból áll, illetve a ház körüli teendők elvégzésében (főzés, takarítás, bevásárlás stb.) Természetesen itt olyan személyekre gondolunk, akik előrehaladt koruk vagy betegség miatt nem tudnak kimozdulni otthonról, részt venni az egyházközség életében. Ezzel párhuzamosan pedig szeretnék elindítani egy másik programot is, melynek keretében heti rendszerességgel különböző témákban tartanék előadásokat az unitárius zarándok- és szórványközpontban. Már elég sok anyagot gyűjtöttem ehhez, terveim vannak a témákat illetően, de természetesen a helyi igényekhez fogom igazítani a tematikát. Elsőként talán az öregedésről beszélgethetnénk, ennek testi-lelki folyamatáról tudományos megközelítésben, illetve arról, hogyan lehet ezt a folyamatot lassítani, pozitívan megélni. További téma lehetne a migráció, ami szintén mindannyiunkat érint. Ezekre az alkalmakra minden érdeklődőt szeretettel várunk majd.
– Történt-e már konkrét lépés az idősellátás terén? Sikerült-e felmérni az igényeket, felkeresni valakit?
– Különböző rendezvényeken ismerkedtem már meg idős emberekkel, de a házi ellátást még nem tudtuk sínre tenni. A szakma megkívánja, hogy első ízben a lelkipásztorral közösen keressük fel az érintetteket, hiszen én még idegen vagyok számukra, nem alakulhatott ki a bizalom. Az utóbbi hetekben Déván rendkívül gazdag programsorozat zajlott a Hunyad Megyei Magyar Napok keretében, azt követően pedig a mentorom, egy amerikai testvérgyülekezet meghívásának eleget téve, két hétre elutazott. Amint hazajön, elindítjuk a házi ellátást is.
– Ez a tevékenység kizárólag az unitárius közösséget érinti majd, majd ki fog terjedni a református és római katolikus idős emberek irányába is?
– Amennyiben igény lesz rá, természetesen igyekszünk a református és római katolikus közösségek tagjait is felkeresni, annál is inkább, mivel az unitárius gyülekezet nem annyira népes. Idén ketten érkeztünk Dévára a Petőfi Program keretében, Surányi Bettina társam a Szent Ferenc Alapítványnál tevékenykedik. Nem sokkal érkezésünk után Böjte Csaba testvér meghívott egy beszélgetésre és azzal biztatott, hogy amennyiben beindul a házi betegellátás és jelentős igény lesz rá, az alapítványnál nevelkedő fiatalokat is buzdítani fogja, hogy vegyenek részt ebben a munkában, hogy minél több idős embert felkereshessünk.
– Korábbi beszélgetésünk alkalmával említetted, hogy pályázatírásban is igyekszel segítséget nyújtani a dévai magyar közösségnek.
– Igen, eddig már több pályázatot is sikerült benyújtani, illetve néhány még folyamatban van. A magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumához két pályázatot adtunk le a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum részéről. Az egyik a diákok utaztatásának és bentlakási költségeinek támogatását célozza, a másik pedig a már hagyományos Hauer Erich fizikaverseny megrendezését. De a tehetséges diákokat támogató Nyilas Misi-ösztöndíjat is megpályáztuk már egy dévai diák számára, és szeretnénk további diákokat is segíteni ebben. Van most egy pályázat karácsonyi ajándékokra, amely abból állna, hogy az ünnepek táján az iskola valamennyi diákja könyv- és cd-csomagot kapna ajándékba. Tervben van a Petőfi Irodalmi Múzeum által meghirdetett tanulmányi kirándulás megpályázása is, melynek során Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából látogathatnánk Magyarországra és tekinthetnék meg a diákok az évfordulós kiállítást. Érkezésünk után fel kellett keresnünk a kolozsvári konzulátust, és ott ajánlotta fel a kulturális konzul asszony, hogy október végén átküldi Dévára az október 23-ához kötődő kiállítás anyagát. Ezt itt az iskolában szeretném kiállítani. Továbbá novemberben az 500 éves reformáció kapcsán készült kiállítás anyagát is elküldenék Dévára.
– Ezek szerint lesz bőven tennivaló a következő időszakban. Kitartást kívánok és áldásos tevékenységet a dél-erdélyi szórványban! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 16.
Pécskán tánccal és műsorral emlékeztek a mártírokra
Nagy számú pécskai vett részt vasárnap délután a helybeli Búzavirág Néptáncegyüttes és Egyesület és a Pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület (PKHE) közös emlékműsorán, hogy leróják tiszteletüket az 1848–49-es és az 1956-os forradalom hősei előtt.
Balta-Tajcs Tünde PKHE-elnök felvezetője után Pécska és testvérvárosa, Battonya polgármesterei köszöntötték az egybegyűlteket.
Marjai János battonyai polgármester örömét fejezte ki, hogy jelen lehet, és emlékeztette a közönséget az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történéseire.
A szabadság iránti vágy nem ismer országhatárokat, így Pécskán Szoboszlay Aladár plébános egy közös román–magyar államot képzelt el, amiért társaival együtt kivégezték. Mindezek azt bizonyítják, hogy a hősök sokkal közelebb állnak hozzánk, mint azt elsőre gondolnánk. Ezért sem szabad hagyni az emléküket elveszni – idézte fel Antal Péter pécskai polgármester az 1956-os forradalom utáni megtorlást.
A több mint kétórás emlékműsoron felléptek a Búzavirág Néptáncegyüttes csoportjai: a Bojtocska, a Kisboglárka, a Nagyboglárka és a Búzavirág, a Pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület Maros citerazenekara Juhász Kálmán vezetésével, a battonyai dr. Rimayné Roczkó Zsuzsanna által betanított Pécska–Battonya színjátszókör tagjai pedig prózai részekkel egészítették ki az estét.
A fellépések közötti szünetben Faragó Péter képviselő is üdvözölte a résztvevőket, kiemelve hogy 27 éve nem lehetett volna elképzelni, hogy pécskaiak és battonyaiak együtt ünnepeljék a hősök emlékét. Az aktuálpolitikai helyzetre utalva hozzátette: sok tennivalója van még a romániai magyar közösségnek azért, hogy 50, 100, vagy akár 200 év múlva is megmaradjon és ünnepelhessen.
Rajta kívül az RMDSZ képviseletében jelen volt Bölöni György megyei tanácsos és Bartok András helyi tanácsos, az önkormányzat részéről pedig Miodrag Stanoiov alpolgármester is.
A műsor végén Engi Márta, a Búzavirág Egyesület elnöke köszönetet mondott a fellépőknek, a támogatóknak és a nézőknek, majd mindenkit meghívott a november első hétvégéjén megtartandó néptánctalálkozóra, amelyet már 15. alkalommal rendeznek meg Pécskán. Sinka Pál / Nyugati Jelen (Arad)
Nagy számú pécskai vett részt vasárnap délután a helybeli Búzavirág Néptáncegyüttes és Egyesület és a Pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület (PKHE) közös emlékműsorán, hogy leróják tiszteletüket az 1848–49-es és az 1956-os forradalom hősei előtt.
Balta-Tajcs Tünde PKHE-elnök felvezetője után Pécska és testvérvárosa, Battonya polgármesterei köszöntötték az egybegyűlteket.
Marjai János battonyai polgármester örömét fejezte ki, hogy jelen lehet, és emlékeztette a közönséget az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történéseire.
A szabadság iránti vágy nem ismer országhatárokat, így Pécskán Szoboszlay Aladár plébános egy közös román–magyar államot képzelt el, amiért társaival együtt kivégezték. Mindezek azt bizonyítják, hogy a hősök sokkal közelebb állnak hozzánk, mint azt elsőre gondolnánk. Ezért sem szabad hagyni az emléküket elveszni – idézte fel Antal Péter pécskai polgármester az 1956-os forradalom utáni megtorlást.
A több mint kétórás emlékműsoron felléptek a Búzavirág Néptáncegyüttes csoportjai: a Bojtocska, a Kisboglárka, a Nagyboglárka és a Búzavirág, a Pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület Maros citerazenekara Juhász Kálmán vezetésével, a battonyai dr. Rimayné Roczkó Zsuzsanna által betanított Pécska–Battonya színjátszókör tagjai pedig prózai részekkel egészítették ki az estét.
A fellépések közötti szünetben Faragó Péter képviselő is üdvözölte a résztvevőket, kiemelve hogy 27 éve nem lehetett volna elképzelni, hogy pécskaiak és battonyaiak együtt ünnepeljék a hősök emlékét. Az aktuálpolitikai helyzetre utalva hozzátette: sok tennivalója van még a romániai magyar közösségnek azért, hogy 50, 100, vagy akár 200 év múlva is megmaradjon és ünnepelhessen.
Rajta kívül az RMDSZ képviseletében jelen volt Bölöni György megyei tanácsos és Bartok András helyi tanácsos, az önkormányzat részéről pedig Miodrag Stanoiov alpolgármester is.
A műsor végén Engi Márta, a Búzavirág Egyesület elnöke köszönetet mondott a fellépőknek, a támogatóknak és a nézőknek, majd mindenkit meghívott a november első hétvégéjén megtartandó néptánctalálkozóra, amelyet már 15. alkalommal rendeznek meg Pécskán. Sinka Pál / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 16.
Református testvériség napja Végváron
„Legyen a jövendő építése Isten kezéből!”
Október 14-én, szombaton a Temesvári Egyházmegye gyülekezetei a Református testvériség napja című nagyszabású rendezvénnyel emlékeztek meg a reformáció 500. évfordulójáról. A jubileumi rendezvény díszvendégei voltak Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Nt. Juhász András, a Csongrádi Református Egyházmegye esperese. A jóisten is a kiváló munkát végzett végvári szervezőkkel tartott: gyönyörű verőfényes őszi idővel ajándékozta meg a reformáció fél évezredes jubileumát ünneplő bánsági gyülekezeteket!
Szombat reggel végvári önkéntesek hada fogadta az egyházmegye gyülekezeteinek tagjait (és nem csak), a regisztrálókat jubileumi kitűzővel, információs csomaggal, ebéd- és ásványvíz-jegyekkel látták el. A hálaadó istentisztelet kezdetére zsúfolásig megtelt a több mint 500 férőhelyes végvári templom, a jubileumi alkalom vendégeit, az egyházmegye lelkészeit és a gyülekezeti tagokat Nt. Bódis András, a Temesvári Egyházmegye esperese köszöntötte. Felemelő élmény volt, amikor a több mint félezer résztvevő együtt énekelte a 90-dik zsoltárt, a magyar reformátusság népi himnuszát. Igét hirdetett Ft. Csűry István királyhágómelléki püspök, aki János evangéliuma 15. fejezetének 1-8. versére alapozta prédikációját. János evangéliuma szerint Jézus szőlőtőhöz hasonlítja önmagát, Atyját szőlősgazdához, követőit pedig szőlővesszőkhöz, amelyek csak akkor teremhetnek gyümölcsöt, ha megmaradnak a szőlőtőn, megmaradnak Krisztusban. „Jézus van a középpontban, onnan származik minden vesszőszál, tudnunk kell, hogy ő a közös tő valamennyi keresztény ember számára, neki köszönhetjük a biztonságunkat, a születésünket, a virágainkat, a gyümölcshozásunkat és az üdvözülést – mondta Ft. Csűry István. – Jézus azt mondta, hogy Atyám házában nagyon sok hely van, ezért érdemes az élet minden pillanatában Isten dicsőségét szolgálni”.
Az igehirdetés után dr. Zabán Bálint izgalmas, vetített képekkel illusztrált előadását hallgathatták meg az egybegyűltek „Kálvin János emberi arcáról”, amelyből érdekes részleteket tudhattunk meg a nagy reformátor életéről és munkásságáról. Magyari Hunor székelyudvarhelyi fotográfus, aki az Erdélyi Egyházkerület valamennyi templomát megörökítette különleges dokumentum-fotóin, most A Temesvári Református Egyházmegye Templomai című albumát is megjelentette és bemutatta Végváron. A jubileumi istentisztelet fényét a nagyváradi Kántor Kórus, a temesvári Új Ezredév Kórus, a Temesvár Belvárosi Kórus és a temesvári Baptista Kórus szolgálata emelte. A jubileumi istentisztelet végén már közel hétszáz torokból csendült fel nemzeti imánk, megdobogtatva a szíveket.
Az ünnepség a templomkertben emléktábla-avatással folytatódott: Ft. Csűry István püspök és Nt. Bódis Ferenc esperes leleplezték, majd a püspök úr megáldotta a reformáció 500. évfordulója tiszteletére a templom falán elhelyezett, Kálvin János portréját ábrázoló emléktáblát. „Áldja meg az Úr ezt a táblát, amely mindenkor emlékeztet bennünket a múltra, de fordítja a mi tekintetünket előre. Legyen a jövendő építése Isten kezéből!” – mondta Ft. Csűry István. A végvári templom falát díszítő, bronzból és márványból készült jubileumi emléktábla Ungor Csaba végvári szobrászművész alkotása, a táblaavató ünnepséget a nagyváradi Kántor kórus szolgálata tette emelkedetté.
A Református testvériség napjának rendezvényei a végvári piactéren folytatódtak, ahol szabadtéri programok várták vendégeket. Volt könyvvásár és kézműves termékek vására, kézműves foglalkozás gyerekeknek és felnőtteknek, miközben a szabadtéri színpadon kórusok és ifjúsági zenekarok léptek fel. A piacteret beborító hatalmas rendezvénysátor alatt helyet foglaló közönséget Nt. Bódis Ferenc esperes és Csáki Károly végvári polgármester köszöntötték. „Nagy öröm számomra, hogy Önök ilyen szép számban ellátogattak Végvárra, és együtt ünnepelhetünk – mondta a végvári polgármester. Rendkívüli ünnep ez a mai, hiszen egy emberéletben csak egyszer adatik meg, hogy a reformáció 500. évfordulóját együtt ünnepelhetjük, de azt is, hogy vagyunk, létezünk és együtt tudunk ünnepelni. Az információs csomagban Végvárt is bemutatjuk Önöknek, ahol még többségben van a magyarság, van óvodánk, iskolánk, hagyományőrző csoportjaink, nap mint nap küzdünk azért, hogy ezeket megtarthassuk. Imádkozzunk a Jóistenhez és mondjunk köszönetet azért, hogy vagyunk, hogy megmaradtunk és nagyon remélem, hogy leszünk annyian, hogy utódaink 500 év múlva is megünnepelhessék a reformáció évfordulóját.”
A jubileumi rendezvény megszervezéséről Nt. Bódis Ferenc, a Temesvári Református Egyházmegye esperese nyilatkozott a Nyugati Jelennek:
„A reformáció 500. évfordulója tiszteletére az egyházmegyék rendre megszervezték a maguk ünnepségeit, ebbe a sorba álltunk be mi is. Már az év elején megfogant a gondolat, hogy egyházmegyei szinten mi is összehívjuk a gyülekezeteinket, hogy minél nagyobb számban, legalább 500-an ünnepeljük meg a reformáció 500. évét. Az istentisztelet előtt már 680-an regisztráltak, ez azt jelenti, hogy a résztvevők száma 700 felett lesz – ez egy nagyon pozitív válasz a gyülekezetek részéről! Kiemelném azt is, hogy nemcsak más településekről, de más felekezetűek is részt vesznek a rendezvényünkön, akik együtt akartak velünk ünnepelni. A templomban is elmondtam, hogy minden keresztény a testvérünk Krisztusban, bármilyen felekezetű is legyen. Ezért is adtuk azt a nevet ennek az alkalomnak, hogy A Református testvériség napja!
– Hogyan sikerült ezt közel ezer embert megmozgató rendezvényt ilyen szépen, gördülékenyen megszervezni?
– A szervezésben nagy segítség volt a számomra, hogy a helyiek a munka oroszlánrészét felvállalták. Több mint 50 önkéntesünk van Végvárról, ifjak és idősebbek, férfiak, asszonyok, gyerekek, akik azon voltak az elmúlt hetekben, hogy meg tudjuk szervezni ezt a nagy eseményt. Végig izgultunk, hogy vajon mennyien leszünk, előre kértem a regisztrációkat, a gyülekezetek visszajelzése szerint 407-en előre jelezték, hogy biztosan itt lesznek, ennek ellenére 700 fölött leszünk! A jóisten is ránk tekintett, nagyon szépen süt ránk a nap és ezt a gyönyörű napot szeretnénk úgy megtölteni, hogy mindenki számára legyenek programok, kicsiktől a nagyokig, fiataltól az idősekig mindenki valamit találjon magának: kézműves foglalkozás, arcfestés, mézesbáb-díszítés, gyerekeknek játszóház, ifjúsági koncertek… Ifjúsági zenekarok lépnek fel, majd a budapesti evangélikus egyház zenekara, a Korál Sziget egyházi énekeket ad elő. Meghívtunk több kórust, daloskört is, de nem akartunk, hogy kórustalálkozó íze legyen a rendezvényünknek, hanem beépítettük a liturgiába és a délutáni rendezvények sorába a kórusok műsorát, így a liturgia és a műsor is változatosabb lett.”
A Református testvériség napja esti áhítattal és úrvacsoraosztással, közös énekléssel és a résztvevő gyülekezetek megáldásával ért véget. A kiválóan sikerült jubileumi rendezvény résztvevői – felekezettől függetlenül – keresztény hitükben megerősödve, egy életre szóló közös élménnyel térhettek haza. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
„Legyen a jövendő építése Isten kezéből!”
Október 14-én, szombaton a Temesvári Egyházmegye gyülekezetei a Református testvériség napja című nagyszabású rendezvénnyel emlékeztek meg a reformáció 500. évfordulójáról. A jubileumi rendezvény díszvendégei voltak Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Nt. Juhász András, a Csongrádi Református Egyházmegye esperese. A jóisten is a kiváló munkát végzett végvári szervezőkkel tartott: gyönyörű verőfényes őszi idővel ajándékozta meg a reformáció fél évezredes jubileumát ünneplő bánsági gyülekezeteket!
Szombat reggel végvári önkéntesek hada fogadta az egyházmegye gyülekezeteinek tagjait (és nem csak), a regisztrálókat jubileumi kitűzővel, információs csomaggal, ebéd- és ásványvíz-jegyekkel látták el. A hálaadó istentisztelet kezdetére zsúfolásig megtelt a több mint 500 férőhelyes végvári templom, a jubileumi alkalom vendégeit, az egyházmegye lelkészeit és a gyülekezeti tagokat Nt. Bódis András, a Temesvári Egyházmegye esperese köszöntötte. Felemelő élmény volt, amikor a több mint félezer résztvevő együtt énekelte a 90-dik zsoltárt, a magyar reformátusság népi himnuszát. Igét hirdetett Ft. Csűry István királyhágómelléki püspök, aki János evangéliuma 15. fejezetének 1-8. versére alapozta prédikációját. János evangéliuma szerint Jézus szőlőtőhöz hasonlítja önmagát, Atyját szőlősgazdához, követőit pedig szőlővesszőkhöz, amelyek csak akkor teremhetnek gyümölcsöt, ha megmaradnak a szőlőtőn, megmaradnak Krisztusban. „Jézus van a középpontban, onnan származik minden vesszőszál, tudnunk kell, hogy ő a közös tő valamennyi keresztény ember számára, neki köszönhetjük a biztonságunkat, a születésünket, a virágainkat, a gyümölcshozásunkat és az üdvözülést – mondta Ft. Csűry István. – Jézus azt mondta, hogy Atyám házában nagyon sok hely van, ezért érdemes az élet minden pillanatában Isten dicsőségét szolgálni”.
Az igehirdetés után dr. Zabán Bálint izgalmas, vetített képekkel illusztrált előadását hallgathatták meg az egybegyűltek „Kálvin János emberi arcáról”, amelyből érdekes részleteket tudhattunk meg a nagy reformátor életéről és munkásságáról. Magyari Hunor székelyudvarhelyi fotográfus, aki az Erdélyi Egyházkerület valamennyi templomát megörökítette különleges dokumentum-fotóin, most A Temesvári Református Egyházmegye Templomai című albumát is megjelentette és bemutatta Végváron. A jubileumi istentisztelet fényét a nagyváradi Kántor Kórus, a temesvári Új Ezredév Kórus, a Temesvár Belvárosi Kórus és a temesvári Baptista Kórus szolgálata emelte. A jubileumi istentisztelet végén már közel hétszáz torokból csendült fel nemzeti imánk, megdobogtatva a szíveket.
Az ünnepség a templomkertben emléktábla-avatással folytatódott: Ft. Csűry István püspök és Nt. Bódis Ferenc esperes leleplezték, majd a püspök úr megáldotta a reformáció 500. évfordulója tiszteletére a templom falán elhelyezett, Kálvin János portréját ábrázoló emléktáblát. „Áldja meg az Úr ezt a táblát, amely mindenkor emlékeztet bennünket a múltra, de fordítja a mi tekintetünket előre. Legyen a jövendő építése Isten kezéből!” – mondta Ft. Csűry István. A végvári templom falát díszítő, bronzból és márványból készült jubileumi emléktábla Ungor Csaba végvári szobrászművész alkotása, a táblaavató ünnepséget a nagyváradi Kántor kórus szolgálata tette emelkedetté.
A Református testvériség napjának rendezvényei a végvári piactéren folytatódtak, ahol szabadtéri programok várták vendégeket. Volt könyvvásár és kézműves termékek vására, kézműves foglalkozás gyerekeknek és felnőtteknek, miközben a szabadtéri színpadon kórusok és ifjúsági zenekarok léptek fel. A piacteret beborító hatalmas rendezvénysátor alatt helyet foglaló közönséget Nt. Bódis Ferenc esperes és Csáki Károly végvári polgármester köszöntötték. „Nagy öröm számomra, hogy Önök ilyen szép számban ellátogattak Végvárra, és együtt ünnepelhetünk – mondta a végvári polgármester. Rendkívüli ünnep ez a mai, hiszen egy emberéletben csak egyszer adatik meg, hogy a reformáció 500. évfordulóját együtt ünnepelhetjük, de azt is, hogy vagyunk, létezünk és együtt tudunk ünnepelni. Az információs csomagban Végvárt is bemutatjuk Önöknek, ahol még többségben van a magyarság, van óvodánk, iskolánk, hagyományőrző csoportjaink, nap mint nap küzdünk azért, hogy ezeket megtarthassuk. Imádkozzunk a Jóistenhez és mondjunk köszönetet azért, hogy vagyunk, hogy megmaradtunk és nagyon remélem, hogy leszünk annyian, hogy utódaink 500 év múlva is megünnepelhessék a reformáció évfordulóját.”
A jubileumi rendezvény megszervezéséről Nt. Bódis Ferenc, a Temesvári Református Egyházmegye esperese nyilatkozott a Nyugati Jelennek:
„A reformáció 500. évfordulója tiszteletére az egyházmegyék rendre megszervezték a maguk ünnepségeit, ebbe a sorba álltunk be mi is. Már az év elején megfogant a gondolat, hogy egyházmegyei szinten mi is összehívjuk a gyülekezeteinket, hogy minél nagyobb számban, legalább 500-an ünnepeljük meg a reformáció 500. évét. Az istentisztelet előtt már 680-an regisztráltak, ez azt jelenti, hogy a résztvevők száma 700 felett lesz – ez egy nagyon pozitív válasz a gyülekezetek részéről! Kiemelném azt is, hogy nemcsak más településekről, de más felekezetűek is részt vesznek a rendezvényünkön, akik együtt akartak velünk ünnepelni. A templomban is elmondtam, hogy minden keresztény a testvérünk Krisztusban, bármilyen felekezetű is legyen. Ezért is adtuk azt a nevet ennek az alkalomnak, hogy A Református testvériség napja!
– Hogyan sikerült ezt közel ezer embert megmozgató rendezvényt ilyen szépen, gördülékenyen megszervezni?
– A szervezésben nagy segítség volt a számomra, hogy a helyiek a munka oroszlánrészét felvállalták. Több mint 50 önkéntesünk van Végvárról, ifjak és idősebbek, férfiak, asszonyok, gyerekek, akik azon voltak az elmúlt hetekben, hogy meg tudjuk szervezni ezt a nagy eseményt. Végig izgultunk, hogy vajon mennyien leszünk, előre kértem a regisztrációkat, a gyülekezetek visszajelzése szerint 407-en előre jelezték, hogy biztosan itt lesznek, ennek ellenére 700 fölött leszünk! A jóisten is ránk tekintett, nagyon szépen süt ránk a nap és ezt a gyönyörű napot szeretnénk úgy megtölteni, hogy mindenki számára legyenek programok, kicsiktől a nagyokig, fiataltól az idősekig mindenki valamit találjon magának: kézműves foglalkozás, arcfestés, mézesbáb-díszítés, gyerekeknek játszóház, ifjúsági koncertek… Ifjúsági zenekarok lépnek fel, majd a budapesti evangélikus egyház zenekara, a Korál Sziget egyházi énekeket ad elő. Meghívtunk több kórust, daloskört is, de nem akartunk, hogy kórustalálkozó íze legyen a rendezvényünknek, hanem beépítettük a liturgiába és a délutáni rendezvények sorába a kórusok műsorát, így a liturgia és a műsor is változatosabb lett.”
A Református testvériség napja esti áhítattal és úrvacsoraosztással, közös énekléssel és a résztvevő gyülekezetek megáldásával ért véget. A kiválóan sikerült jubileumi rendezvény résztvevői – felekezettől függetlenül – keresztény hitükben megerősödve, egy életre szóló közös élménnyel térhettek haza. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 16.
Közel félezer erdélyi gyermek énekelte örömmel a Kodály-műveket
Kórushangversennyel, tudományos konferenciával, kiállítással emlékeztünk
Kolozsváron tartották az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényét. A Györkös-házban szombaton délután nemzetközi tudományos konferenciát szerveztek, ahol három magyarországi és három erdélyi szakember hozta közelebb a népes hallgatóság számára a kodályi életmű egy-egy szeletét. Vasárnap délelőtt Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke nyitotta meg a magyar Külügyminisztérium által létrehozott kiállítást, amely tizenkét pannón mutatta be Kodály Zoltán (1882–1967) magyar zeneszerző életét és munkásságát. Ezt követően pedig hat erdélyi gyermekkórus lépett fel a Kolozsvári Magyar Operában megtartott kórushangversenyen A telt házas rendezvény alatt minden fellépő énekkart hosszas taps kísért. A kétórás hangverseny után a közönség a kodályi eszmék továbbéléséről megbizonyosodva távozhatott.
Tudományos előadásokat, néhány hangszeres produkciót és persze rengeteg Kodály-kórusművet hallgathattunk meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényén, amellyel Kodály Zoltán születésének 135. és halálának 50. évfordulójára emlékeztek. Szombaton a Györkös Mányi Albert Emlékházban a Szederinda citeracsapat nagykállói népdalokat adott elő, Széman Péter országos EMKE-elnök köszöntője után Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke kifejtette: a RMD fő célkitűzése az erdélyi magyar ifjúság zenei nevelése a Kodály Zoltán által kijelölt útvonalat követve.
Zenei miniatúrától a gyűjtőutakig
– A két szólamra írt Bicinia Hungaria miniatúrái életigenlő alkotások, amelyek a szépre, a jóra és az igazra tanítanak – ismertette Angi István esztéta a népszerű Kodály-kompozíciókat, amelyeket a gyermekvilág zenei enciklopédiájának is tarthatunk.
Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke, zenei szakíró és zenepedagógus Kodály népzenei gyűjtőútjairól értekezett. Mint kifejtette, Kodály Zoltán 1905-ben kezdett el népzenét gyűjteni, első erdélyi gyűjtőútjára 1910-ben került sor a Csíki-medencében, majd 1912-ben Kászonaltízon és környékén gyűjtött. 1914 tavaszán Bukovinában, míg 1917-ben Nagyszalontán kutatta a népdalokat. A gyűjtőutak eredményeképpen a zeneszerző által megfogalmazott legfontosabb következtetés a magyar népzene egységes jellegére vonatkozott.
Almási István kolozsvári népzenekutató az erdélyi népzenének Kodály Zoltán életművében való tükröződését mutatta be. Kodály 15 helységből 518 dallamot gyűjtött, amelyek egy részét későbbi kompozícióiban feldolgozta. Figyelembe vette elődjének, Vikár Bélának is a felvételeit, fiatalabb kortársát, Lajtha László (1892–1963) zeneszerzőt pedig szintén erdélyi, pontosabban széki gyűjtőútra buzdította.
Oláh Boglárka zongoraművész kiváló Kodály-interpretációja után Nagy Éva Vera tanár-karnagy, iskolanővér az általa és Czakó Gabriella zenetanárral több mint egy évtizede Szovátán megvalósított zenei misszióról számolt be. – Tizenöt évesen jártam először Erdélyben, ekkor életre szóló élményeket szereztem. 2004-ben jöttem Czakó Gabriella zenetanárral Szovátára, ahol gyerekeknek szerveztünk programokat, és ebből jött létre az énekes missziónk. Kórusunkkal, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkarral 2010-től kezdődően nemzetközi kórusversenyeken többször értünk el első helyezést. Tagjaink Nyárád-menti, sóvidéki falvakban élő gyermekek. Délutánonként, az iskolai tanórák után kóruspróbákat szervezünk, és most már a gyermekek szüleiből álló felnőtt vegyeskar is alakul. Mindig a kodályi eszméket tartjuk szem előtt: azaz az énekes alapú zenei tevékenységet, a zenei írás-olvasás élménnyé tételét és a népzenei alapot – tette hozzá Nagy Éva Vera iskolanővér.
Krasznai Gáspár, a budapesti Madách Imre Gimnázium ének-zenetanára, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájának doktorjelöltje a Kodály szellemében megvalósuló ének-zene oktatásról értekezett. – Van épp elég tennivalónk arra nézve, hogy megvalósuljon Kodály álma, miszerint a zenei analfabetizmust felszámolva bárki első látásra leénekeljen egy egyszerűbb zeneművet. A 20. század első felében a magyar társadalom jórészére a zenei tájékozatlanság és a nem megfelelő zenei közízlés volt jellemző. Sajnos, a mai gyermekeknek is sok ponyvazenével kell szembesülniük. Ez ellen pedig csakis a közoktatás és a zenetanárok léphetnek fel eredményesen. Az iskola feladata az, hogy értéket nyújtson, és a gyermeket arra nevelje, hogy képes legyen megkülönböztetni az értéket az értéktelentől. A megfelelő zenei nevelésnek természetesen a gyermek anyanyelvén kell történnie – összegzett az erdélyi származású doktorandus, majd felelevenítette azt a személyes emlékét, amikor harmadik osztályos kolozsvári zenelíceumi tanulóként élmény volt számára Bedő Ágnes zenetanár kórusórája, ahol kánont énekeltek a gyerekek.
Dávid István erdélyi származású orgonaművész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékének oktatója Kodály Zoltán vallásos műveiről értekezett, amelyre a reformáció 500 éves évfordulója adott kiindulópontot. A szakember kifejtette: Kodály protestáns öröksége szerteágazó, a zsoltárfeldolgozásaitól kezdve a Psalmus Hungaricusig mind Kodály protestantizmusát, istenhitét bizonyítja.
Kiállítás és sikeres kórushangverseny
Vasárnap délelőtt a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában Ittzés Mihály népzenekutató ismertette a magyar külügyminisztérium támogatásával megvalósult, tizenkét pannóból álló kiállítást, amely Kodály életét és munkásságát mutatja be. Értesüléseink szerint a kiállítás október folyamán tekinthető meg.
– A Kolozsvári Magyar Opera történetében mindig nagy szerep jutott Kodály Zoltán munkásságának. Az intézmény első előadásán a Háry Jánost adták elő, ezen kívül a Székelyfonó is intézményünk repertoárját képezi. Kezdő zenetanárként Székelyföldön a Kodály-módszer szerint tanítottam, kár, hogy ma már egyre kevesebben használják ezt a módszert Erdélyben – közölte Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója és az EMKE alelnöke a kórushangverseny előtt.
– A zenetanároknak fel kell oldaniuk az énekléssel szembeni ellenállást. Énekléssel értéket közvetítünk, élményt hozunk létre, példát mutatunk – tolmácsolta Závogyán Magdolna magyar kultúráért felelős helyettes államtitkár szavait Simon Edina magyar konzul.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere kifejtette: Kodály Zoltán hozzájárult az erdélyi magyarok identitásának megerősítéséhez, ugyanakkor a 21. századi hétköznapi hitvallásunk is a kodályi eszmékre támaszkodhat.
Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnökének szavait a konferanszié, Vetési Nándor tolmácsolta. Elhangzott: „Kodály Zoltán és Kós Károly más-más művészeti ágban, de egy célt követtek: a művészi alkotásnak az emberről kell szólnia. Értékfelfogásuk ma is érvényes. 2017-ben mi nem hátrálhatunk meg, magyar identitásunk erősítésére, jogaink megőrzésére kell összpontosítanunk”.
Az ünnepi gyermekkari hangversenyen hat kórus lépett fel: a kolozsvári S. Toduţă Zenei Főgimnázium gyermekkara (vezényelt: Kállay-Miklós Tünde), a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola Felsőtagozatos kórusa (Boros Beáta), Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa (Kovács Dalma), a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola Kiskórusa (Szabó András), a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar (Czakó Gabriella, Nagy Éva Vera és Lokodi Anna), továbbá a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum Campanella Gyermekkara (Lőfi Gellért). A kórusok Kodály-műveket szólaltattak meg, kristálytiszta intonációval, a magyar zene iránti elkötelezettségről téve tanúbizonyságot. A teljesítmény a jó és a kiváló között helyezkedett el, de a minősítésnél fontosabb a kodályi eszme, a magyar kórusművek éltetése. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
Kórushangversennyel, tudományos konferenciával, kiállítással emlékeztünk
Kolozsváron tartották az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényét. A Györkös-házban szombaton délután nemzetközi tudományos konferenciát szerveztek, ahol három magyarországi és három erdélyi szakember hozta közelebb a népes hallgatóság számára a kodályi életmű egy-egy szeletét. Vasárnap délelőtt Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke nyitotta meg a magyar Külügyminisztérium által létrehozott kiállítást, amely tizenkét pannón mutatta be Kodály Zoltán (1882–1967) magyar zeneszerző életét és munkásságát. Ezt követően pedig hat erdélyi gyermekkórus lépett fel a Kolozsvári Magyar Operában megtartott kórushangversenyen A telt házas rendezvény alatt minden fellépő énekkart hosszas taps kísért. A kétórás hangverseny után a közönség a kodályi eszmék továbbéléséről megbizonyosodva távozhatott.
Tudományos előadásokat, néhány hangszeres produkciót és persze rengeteg Kodály-kórusművet hallgathattunk meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) által szervezett Kodály-év romániai központi rendezvényén, amellyel Kodály Zoltán születésének 135. és halálának 50. évfordulójára emlékeztek. Szombaton a Györkös Mányi Albert Emlékházban a Szederinda citeracsapat nagykállói népdalokat adott elő, Széman Péter országos EMKE-elnök köszöntője után Tóth-Guttman Emese, a RMD elnöke kifejtette: a RMD fő célkitűzése az erdélyi magyar ifjúság zenei nevelése a Kodály Zoltán által kijelölt útvonalat követve.
Zenei miniatúrától a gyűjtőutakig
– A két szólamra írt Bicinia Hungaria miniatúrái életigenlő alkotások, amelyek a szépre, a jóra és az igazra tanítanak – ismertette Angi István esztéta a népszerű Kodály-kompozíciókat, amelyeket a gyermekvilág zenei enciklopédiájának is tarthatunk.
Ittzés Mihály, a Magyar Kodály Társaság elnöke, zenei szakíró és zenepedagógus Kodály népzenei gyűjtőútjairól értekezett. Mint kifejtette, Kodály Zoltán 1905-ben kezdett el népzenét gyűjteni, első erdélyi gyűjtőútjára 1910-ben került sor a Csíki-medencében, majd 1912-ben Kászonaltízon és környékén gyűjtött. 1914 tavaszán Bukovinában, míg 1917-ben Nagyszalontán kutatta a népdalokat. A gyűjtőutak eredményeképpen a zeneszerző által megfogalmazott legfontosabb következtetés a magyar népzene egységes jellegére vonatkozott.
Almási István kolozsvári népzenekutató az erdélyi népzenének Kodály Zoltán életművében való tükröződését mutatta be. Kodály 15 helységből 518 dallamot gyűjtött, amelyek egy részét későbbi kompozícióiban feldolgozta. Figyelembe vette elődjének, Vikár Bélának is a felvételeit, fiatalabb kortársát, Lajtha László (1892–1963) zeneszerzőt pedig szintén erdélyi, pontosabban széki gyűjtőútra buzdította.
Oláh Boglárka zongoraművész kiváló Kodály-interpretációja után Nagy Éva Vera tanár-karnagy, iskolanővér az általa és Czakó Gabriella zenetanárral több mint egy évtizede Szovátán megvalósított zenei misszióról számolt be. – Tizenöt évesen jártam először Erdélyben, ekkor életre szóló élményeket szereztem. 2004-ben jöttem Czakó Gabriella zenetanárral Szovátára, ahol gyerekeknek szerveztünk programokat, és ebből jött létre az énekes missziónk. Kórusunkkal, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkarral 2010-től kezdődően nemzetközi kórusversenyeken többször értünk el első helyezést. Tagjaink Nyárád-menti, sóvidéki falvakban élő gyermekek. Délutánonként, az iskolai tanórák után kóruspróbákat szervezünk, és most már a gyermekek szüleiből álló felnőtt vegyeskar is alakul. Mindig a kodályi eszméket tartjuk szem előtt: azaz az énekes alapú zenei tevékenységet, a zenei írás-olvasás élménnyé tételét és a népzenei alapot – tette hozzá Nagy Éva Vera iskolanővér.
Krasznai Gáspár, a budapesti Madách Imre Gimnázium ének-zenetanára, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájának doktorjelöltje a Kodály szellemében megvalósuló ének-zene oktatásról értekezett. – Van épp elég tennivalónk arra nézve, hogy megvalósuljon Kodály álma, miszerint a zenei analfabetizmust felszámolva bárki első látásra leénekeljen egy egyszerűbb zeneművet. A 20. század első felében a magyar társadalom jórészére a zenei tájékozatlanság és a nem megfelelő zenei közízlés volt jellemző. Sajnos, a mai gyermekeknek is sok ponyvazenével kell szembesülniük. Ez ellen pedig csakis a közoktatás és a zenetanárok léphetnek fel eredményesen. Az iskola feladata az, hogy értéket nyújtson, és a gyermeket arra nevelje, hogy képes legyen megkülönböztetni az értéket az értéktelentől. A megfelelő zenei nevelésnek természetesen a gyermek anyanyelvén kell történnie – összegzett az erdélyi származású doktorandus, majd felelevenítette azt a személyes emlékét, amikor harmadik osztályos kolozsvári zenelíceumi tanulóként élmény volt számára Bedő Ágnes zenetanár kórusórája, ahol kánont énekeltek a gyerekek.
Dávid István erdélyi származású orgonaművész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékének oktatója Kodály Zoltán vallásos műveiről értekezett, amelyre a reformáció 500 éves évfordulója adott kiindulópontot. A szakember kifejtette: Kodály protestáns öröksége szerteágazó, a zsoltárfeldolgozásaitól kezdve a Psalmus Hungaricusig mind Kodály protestantizmusát, istenhitét bizonyítja.
Kiállítás és sikeres kórushangverseny
Vasárnap délelőtt a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában Ittzés Mihály népzenekutató ismertette a magyar külügyminisztérium támogatásával megvalósult, tizenkét pannóból álló kiállítást, amely Kodály életét és munkásságát mutatja be. Értesüléseink szerint a kiállítás október folyamán tekinthető meg.
– A Kolozsvári Magyar Opera történetében mindig nagy szerep jutott Kodály Zoltán munkásságának. Az intézmény első előadásán a Háry Jánost adták elő, ezen kívül a Székelyfonó is intézményünk repertoárját képezi. Kezdő zenetanárként Székelyföldön a Kodály-módszer szerint tanítottam, kár, hogy ma már egyre kevesebben használják ezt a módszert Erdélyben – közölte Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója és az EMKE alelnöke a kórushangverseny előtt.
– A zenetanároknak fel kell oldaniuk az énekléssel szembeni ellenállást. Énekléssel értéket közvetítünk, élményt hozunk létre, példát mutatunk – tolmácsolta Závogyán Magdolna magyar kultúráért felelős helyettes államtitkár szavait Simon Edina magyar konzul.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere kifejtette: Kodály Zoltán hozzájárult az erdélyi magyarok identitásának megerősítéséhez, ugyanakkor a 21. századi hétköznapi hitvallásunk is a kodályi eszmékre támaszkodhat.
Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnökének szavait a konferanszié, Vetési Nándor tolmácsolta. Elhangzott: „Kodály Zoltán és Kós Károly más-más művészeti ágban, de egy célt követtek: a művészi alkotásnak az emberről kell szólnia. Értékfelfogásuk ma is érvényes. 2017-ben mi nem hátrálhatunk meg, magyar identitásunk erősítésére, jogaink megőrzésére kell összpontosítanunk”.
Az ünnepi gyermekkari hangversenyen hat kórus lépett fel: a kolozsvári S. Toduţă Zenei Főgimnázium gyermekkara (vezényelt: Kállay-Miklós Tünde), a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola Felsőtagozatos kórusa (Boros Beáta), Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa (Kovács Dalma), a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola Kiskórusa (Szabó András), a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar (Czakó Gabriella, Nagy Éva Vera és Lokodi Anna), továbbá a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum Campanella Gyermekkara (Lőfi Gellért). A kórusok Kodály-műveket szólaltattak meg, kristálytiszta intonációval, a magyar zene iránti elkötelezettségről téve tanúbizonyságot. A teljesítmény a jó és a kiváló között helyezkedett el, de a minősítésnél fontosabb a kodályi eszme, a magyar kórusművek éltetése. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 16.
Amíg az emberek csak köveket látnak, nem becsülik meg azokat…
Régészet a nagyközönség nyelvén – valahogy így lehetne körülhatárolni azt a fogalmat, amit az angolban public archeology-nak neveznek, a magyar nyelvben pedig „közönségrégészet” formában honosodhat meg. Ennek az új szakkifejezésnek azonban többet kellene jelentenie egy világnyelvből átvett újabb terminus technicus magyarításánál: mégpedig mélyreható mentalitásváltást mind a szakma, mind pedig a nagyközönség részéről. Bárhogy is alakuljon a közönségrégészet tájainkon, ahhoz kétség nem fér: sorsa T. Szabó Csaba fiatal történész nevéhez köthető, aki erdélyi viszonylatban úttörőnek számít a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Legújabb kötete – méltatója, Csók Zsolt régészeti szakember szerint - „trendsetternek” minősül ezen a területen.
A közönségrégészetről, e mozgalom fontosságáról, a nyugati példákról T. Szabó Csaba Erdélyi régészet című könyvének bemutatóján beszélt, amelyre az újrainduló Művelődési estek keretében került sor csütörtökön a Györkös Mányi Emlékházban. A kötet az ókortörténész, publicista 2009–2017 közötti tanulmányainak, régészetről és kulturális örökségvédelemről szóló újságcikkeinek gyűjteménye. Ezek tekintélyes része – büszkén mondhatjuk – lapunk, a Szabadság hasábjain jelent meg.
A közönségrégészet fő feladata: élő kapcsolatot teremteni régészek és nagyközönség között, csakis így képzelhető el felelős, a múlt iránt érdeklődő, régészeti örökségünket ismerő és védő nagyközönség nevelése, vallja a szerző. Példának Verespatak esetét említi. Az az öntudatos civil hozzáállás - bár itt elsősorban környezetvédők fellépéséről van szó –, amely Alburnus maior védelmére kelt, megmentette – egyelőre legalábbis – a térséget az újraéledt aranyláz pusztító hatásaitól. És megmenthette volna Gyulafehérvár főterének régészeti emlékeit is, teszi hozzá a szerző, aki maga is szemtanúja volt a vár felújításakor tanúsított szakszerűtlenségnek. A fegyházi rabokkal és bulldózerekkel rekordidő alatt elvégeztetett munkálatok során nem csak a honfoglaláskori szintet nem dokumentálták, mi több, gyakorlatilag letarolták, hanem a kutatott római leleteket is meglehetősen szelektíven gyűjtötték, kerámia darabok, oszlopfő maradványok estek a jelenkori barbarizmus áldozatává. Amíg az emberek csak köveket látnak, nem becsülik meg azokat. Hogy sajátjuknak, saját örökségüknek tekintsék ezeket, az neveléssel érhető el, véli a szakember.
A szerző meggyőzően, lelkesedéssel beszélt a nyugati világban immár két évtizede tudatosan folytatott közönségrégészeti stratégiákról, azokról a módszerekről – elődadások, kiállítások, változatosabbnál változatosabb interaktív programok –, amelyek segítségével a sokak számára érthetetlennek, ismeretlennek számító régészeti tudományág képviselői igyekeznek megismertetni a nagyközönséggel, munkájuk eredményét, komoly sikerrel. Hogy gondolkodásmódban mekkora a lemaradás a nyugati világ és a mi kis erdélyi univerzumunk között ezen a téren is, az a csütörtök esti beszélgetés során hamar kiderült. A kötet bemutatására felkért Csók Zsolt, több régészeti kutatás ismert vezetője szolgáltatott példát a hazai régészek és közönségük közötti „sajátos” viszony szemléltetésére – és egyszersmind arra, hogy a közönségrégészet, közönségnevelés mennyire időszerű tájainkon, hogy a sajtónak milyen nagy felelőssége van ebben.
Nem kell félni a dákoktól …
Lapunk annak idején igyekezett részletesen tudósítani mind a tavalyi Főtér-felújítás alkalmával sorra került, mind pedig a Szent Mihály plébániatemplom restaurálásának elkezdését megelőző régészeti és geológiai ásatásokról. A kutatások sok meglepetéssel szolgáltak a szakemberek számára, és ezek nem feltétlenül a föld alól kerültek elő. Csók Zsolt megdöbbenve beszélt a felhalmozott negatív élményekről, arról, ahogyan kolozsvári magyarok vagy éppen Magyarországról érkező turisták viszonyultak a régészekhez, a tudatlanságból is fakadó sértegetésekről. A szalonképesebbek közül válogatva: voltak olyanok, akik árulással vádolták a kutatókat, amiért munkájukkal az „átkos” dákó-román kontinuitás elméletéhez igyekeznek újabb tárgyi bizonyítékokat kreálni.
„A régészet, főleg a tereprégészet olyan szakma, amelynek etikai keretei nem engedik meg a kutatónak, hogy egy lelethez etnikai szálakat kössön, ez persze sok esetben rombolja a tanult elméleteket”, hívta fel a figyelmet Csók Zsolt. „Nem kell félni a dákoktól, a rómaiaktól, ez olyan mentalitás, amin legalább nekünk át kellene végre lépnünk. Igen, van egy olyan vaskori népesség Erdély területén, amely várakat, erődítményeket emelt, kerámiát gyártott, azt viszont nem tudjuk, hol vannak temetkezési helyeik”, tette hozzá.
Úgy tűnik, a régészeket minden ág húzza, a tekintélyes szakmának másféle előítéletekkel is meg kell küzdenie. „A régészeti kutatást nyűgnek tekintik Romániában, elsősorban minket okolnak az infrastruktúra-felújítás lassúságáért, az autópályák hiányáért. A régészeket állítólag nagy pénzekkel kell megfizetni, ezért, ha lehet, bármilyen beavatkozást gyorsan markolóval nyélbe kell ütni, vélik sokan”, fejtette ki Csók Zsolt. Nem csak urbánus legenda: az alapozással foglalkozó első éves tartószerkezeti mérnököket arra tanítják, hogy nekik két főellenségük van: a víz és a régészek! – méltatlankodott a kutató.
Ami pedig a fordítottját, vagyis a régészek ellenségét illeti, ezek közül az elsőszámú a helyi adminisztráció, amelynek halvány fogalma sincs arról, hogy létezik régészeti vagy örökségvédelmi kerettörvény. Példa erre a kolozsvári Főtér esete, amikor utolsó percben állították meg a bulldózeres munkásokat. Kiderült: az az engedély, amit az országos műemlékvédelmi bizottság kibocsátott, világosan leszögezte, hogy a felújítás régészeti felügyelet mellett történjen, a polgármesteri hivatal viszont ezt teljességgel semmibe vette, Emil Boc számára fontosabb volt, hogy minél hamarabb túlessen a dolgon, és a sörnapokra át tudja adni a tér nyugati részét.
Sajnos, a régészeti kutatásokról, illetve az épített örökség védeleméről rendelkező jogszabályok is olyanok, amilyenek, nagyon sok kiskaput hagynak a befektetők számára, hogy azt tehessenek a markolókkal, amit akarnak – mondta Csók Zsolt. Erre különben szomorú példa a nagyenyedi vártemplom felújítása is: amint azt a teremben felszólaló enyedi tanárnő elmondta, kétségbeejtő, ahogy a vár bástyáinak „rendbetételét” kivitelezték: a faragott köveket kivették, a falakat betonból újraöntötték, a civilek pedig tehetetleneknek érzik magukat e rombolás láttán. Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)
Régészet a nagyközönség nyelvén – valahogy így lehetne körülhatárolni azt a fogalmat, amit az angolban public archeology-nak neveznek, a magyar nyelvben pedig „közönségrégészet” formában honosodhat meg. Ennek az új szakkifejezésnek azonban többet kellene jelentenie egy világnyelvből átvett újabb terminus technicus magyarításánál: mégpedig mélyreható mentalitásváltást mind a szakma, mind pedig a nagyközönség részéről. Bárhogy is alakuljon a közönségrégészet tájainkon, ahhoz kétség nem fér: sorsa T. Szabó Csaba fiatal történész nevéhez köthető, aki erdélyi viszonylatban úttörőnek számít a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Legújabb kötete – méltatója, Csók Zsolt régészeti szakember szerint - „trendsetternek” minősül ezen a területen.
A közönségrégészetről, e mozgalom fontosságáról, a nyugati példákról T. Szabó Csaba Erdélyi régészet című könyvének bemutatóján beszélt, amelyre az újrainduló Művelődési estek keretében került sor csütörtökön a Györkös Mányi Emlékházban. A kötet az ókortörténész, publicista 2009–2017 közötti tanulmányainak, régészetről és kulturális örökségvédelemről szóló újságcikkeinek gyűjteménye. Ezek tekintélyes része – büszkén mondhatjuk – lapunk, a Szabadság hasábjain jelent meg.
A közönségrégészet fő feladata: élő kapcsolatot teremteni régészek és nagyközönség között, csakis így képzelhető el felelős, a múlt iránt érdeklődő, régészeti örökségünket ismerő és védő nagyközönség nevelése, vallja a szerző. Példának Verespatak esetét említi. Az az öntudatos civil hozzáállás - bár itt elsősorban környezetvédők fellépéséről van szó –, amely Alburnus maior védelmére kelt, megmentette – egyelőre legalábbis – a térséget az újraéledt aranyláz pusztító hatásaitól. És megmenthette volna Gyulafehérvár főterének régészeti emlékeit is, teszi hozzá a szerző, aki maga is szemtanúja volt a vár felújításakor tanúsított szakszerűtlenségnek. A fegyházi rabokkal és bulldózerekkel rekordidő alatt elvégeztetett munkálatok során nem csak a honfoglaláskori szintet nem dokumentálták, mi több, gyakorlatilag letarolták, hanem a kutatott római leleteket is meglehetősen szelektíven gyűjtötték, kerámia darabok, oszlopfő maradványok estek a jelenkori barbarizmus áldozatává. Amíg az emberek csak köveket látnak, nem becsülik meg azokat. Hogy sajátjuknak, saját örökségüknek tekintsék ezeket, az neveléssel érhető el, véli a szakember.
A szerző meggyőzően, lelkesedéssel beszélt a nyugati világban immár két évtizede tudatosan folytatott közönségrégészeti stratégiákról, azokról a módszerekről – elődadások, kiállítások, változatosabbnál változatosabb interaktív programok –, amelyek segítségével a sokak számára érthetetlennek, ismeretlennek számító régészeti tudományág képviselői igyekeznek megismertetni a nagyközönséggel, munkájuk eredményét, komoly sikerrel. Hogy gondolkodásmódban mekkora a lemaradás a nyugati világ és a mi kis erdélyi univerzumunk között ezen a téren is, az a csütörtök esti beszélgetés során hamar kiderült. A kötet bemutatására felkért Csók Zsolt, több régészeti kutatás ismert vezetője szolgáltatott példát a hazai régészek és közönségük közötti „sajátos” viszony szemléltetésére – és egyszersmind arra, hogy a közönségrégészet, közönségnevelés mennyire időszerű tájainkon, hogy a sajtónak milyen nagy felelőssége van ebben.
Nem kell félni a dákoktól …
Lapunk annak idején igyekezett részletesen tudósítani mind a tavalyi Főtér-felújítás alkalmával sorra került, mind pedig a Szent Mihály plébániatemplom restaurálásának elkezdését megelőző régészeti és geológiai ásatásokról. A kutatások sok meglepetéssel szolgáltak a szakemberek számára, és ezek nem feltétlenül a föld alól kerültek elő. Csók Zsolt megdöbbenve beszélt a felhalmozott negatív élményekről, arról, ahogyan kolozsvári magyarok vagy éppen Magyarországról érkező turisták viszonyultak a régészekhez, a tudatlanságból is fakadó sértegetésekről. A szalonképesebbek közül válogatva: voltak olyanok, akik árulással vádolták a kutatókat, amiért munkájukkal az „átkos” dákó-román kontinuitás elméletéhez igyekeznek újabb tárgyi bizonyítékokat kreálni.
„A régészet, főleg a tereprégészet olyan szakma, amelynek etikai keretei nem engedik meg a kutatónak, hogy egy lelethez etnikai szálakat kössön, ez persze sok esetben rombolja a tanult elméleteket”, hívta fel a figyelmet Csók Zsolt. „Nem kell félni a dákoktól, a rómaiaktól, ez olyan mentalitás, amin legalább nekünk át kellene végre lépnünk. Igen, van egy olyan vaskori népesség Erdély területén, amely várakat, erődítményeket emelt, kerámiát gyártott, azt viszont nem tudjuk, hol vannak temetkezési helyeik”, tette hozzá.
Úgy tűnik, a régészeket minden ág húzza, a tekintélyes szakmának másféle előítéletekkel is meg kell küzdenie. „A régészeti kutatást nyűgnek tekintik Romániában, elsősorban minket okolnak az infrastruktúra-felújítás lassúságáért, az autópályák hiányáért. A régészeket állítólag nagy pénzekkel kell megfizetni, ezért, ha lehet, bármilyen beavatkozást gyorsan markolóval nyélbe kell ütni, vélik sokan”, fejtette ki Csók Zsolt. Nem csak urbánus legenda: az alapozással foglalkozó első éves tartószerkezeti mérnököket arra tanítják, hogy nekik két főellenségük van: a víz és a régészek! – méltatlankodott a kutató.
Ami pedig a fordítottját, vagyis a régészek ellenségét illeti, ezek közül az elsőszámú a helyi adminisztráció, amelynek halvány fogalma sincs arról, hogy létezik régészeti vagy örökségvédelmi kerettörvény. Példa erre a kolozsvári Főtér esete, amikor utolsó percben állították meg a bulldózeres munkásokat. Kiderült: az az engedély, amit az országos műemlékvédelmi bizottság kibocsátott, világosan leszögezte, hogy a felújítás régészeti felügyelet mellett történjen, a polgármesteri hivatal viszont ezt teljességgel semmibe vette, Emil Boc számára fontosabb volt, hogy minél hamarabb túlessen a dolgon, és a sörnapokra át tudja adni a tér nyugati részét.
Sajnos, a régészeti kutatásokról, illetve az épített örökség védeleméről rendelkező jogszabályok is olyanok, amilyenek, nagyon sok kiskaput hagynak a befektetők számára, hogy azt tehessenek a markolókkal, amit akarnak – mondta Csók Zsolt. Erre különben szomorú példa a nagyenyedi vártemplom felújítása is: amint azt a teremben felszólaló enyedi tanárnő elmondta, kétségbeejtő, ahogy a vár bástyáinak „rendbetételét” kivitelezték: a faragott köveket kivették, a falakat betonból újraöntötték, a civilek pedig tehetetleneknek érzik magukat e rombolás láttán. Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 16.
Egyoldalú az erdélyi magyar és a román irodalom közti szerelem
Szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően – mondta el a Krónikának Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője azt követően, hogy a folyóiratnak a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró lapszámát Bukarestben mutatták be szerdán.
Egymás kultúrájának kölcsönös megismerése vajon elősegíti-e a román és magyar nép közeledését? Előrelendítheti-e ezt az irodalmi művek fordításokon keresztül történő átjárhatósága? – ezeket a kérdéseket vetette fel az a szerdai bukaresti beszélgetés, amelynek keretében a Székelyföld folyóirat szerkesztői és román írók, fordítók mutatták be a lap tematikus számát. Lövétei Lázár László, a Csíkszeredában szerkesztett lap főszerkesztője a Krónika megkeresésére kifejtette, az augusztusi tematikus számban, amely a román és magyar kultúra kapcsolatát járja körül, a szerkesztők kérdéssel fordultak magyar és román irodalmárokhoz: Ismerve a magyar és román nép évszázados »barátságát«, egymás kultúrájának megismerése valóban elősegíti-e a két nép közeledését? És mit kellene még tennünk nekünk, magyar és román íróknak, hogy kimozduljunk a jelenlegi holtpontról ebben a kérdésben?”
A beérkezett válaszokat a tematikus számban jelentették meg, írt a témáról Petre Cimpoeşu, Marius Cosmeanu, Demény Péter, Dimény H. Árpád, Doina Ioanid, Lakatos Mihály, László Noémi, Márton Evelin, Ion Nete, Doina Ruşti, Szenkovics Enikő, Szonda Szabolcs, Alexandru Vakulovski, Vida Gábor.
A centenárium közeledtével „durvulnak a dolgok”
A bukaresti beszélgetésnek a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet adott otthont, Lövétei Lázár Lászlón kívül Fekete Vince főszerkesztő-helyettes, Dan Lungu író, szerkesztő, Marius Cosmeanu szociológus, műfordító, újságíró és Szonda Szabolcs moderátor vett részt a bemutatón. Lövétei Lázár László elmondta, nem ez volt az első alkalom, hogy a Székelyföld Bukarestben mutatkozott be, hiszen korábban erdélyi magyar irodalmi folyóiratokat, a Székelyföldön kívül a Látót, Helikont is megismertették az ottani közönséggel.
„Azért gondoltunk arra, hogy most épp Bukarestben illene bemutatni a tematikus lapszámot, mert jeles kortárs szerzők anyagai szerepelnek benne és értelemszerű, hogy a román közönségnek is legyen tudomása erről.
Pláne olyan körülmények között – ezt hangsúlyoznám, Bukarestben is elmondtam –, hogy jelenleg egyáltalán nincsen konjunktúrája a román–magyar barátságnak.
Mindannyian látjuk, hogy ahogy közeleg a 2018-as centenárium, egyre inkább durvulnak a dolgok a két nép viszonya tekintetében. Én magam is szkeptikus vagyok kicsit, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen el kell felejteni, hogy az együtt élő népek közt tartani kell valamilyen szinten a kapcsolatot” – fogalmazott Lövétei Lázár László. Hozzátette, az írók, irodalmárok úgy tudják ezt megvalósítani, hogy olvassák, fordítják egymás műveit.
„A román kollégák is hangsúlyozták a lapszámbemutatón, hogy minél többet kellene találkozni egymással. Persze az, hogy ennek a közeledésnek van-e kézzel fogható hatása, megjósolhatatlan. Augusztusi lapszámunk körkérdésére kortárs román és erdélyi magyar írók válaszoltak, és mondhatni elég szkeptikus hangot ütöttek meg. Volt, aki azt mondta, hogy fontos közeledni és valamikor hátha pozitívan változik a helyzet, de általában elég sötéten látják az írók a kérdést román és magyar részről egyaránt” – fejtette ki a főszerkesztő. Mint mondta, Dan Lungut mint az egyik legjobb kortárs román írót, illetve Marius Cosmeanut mint műfordítót, újságírót hívták meg. Cosmeanu marosvásárhelyi születésű, az édesanyja magyar, élt Pesten is, így eléggé ismeri mind a két kultúrát. Dan Lungu úgy fogalmazott, hiányérzetük van, mert az erdélyi magyar kortárs irodalom és általában a kisebbségek irodalma szinte teljesen ismeretlen a román közönség számára, amely sokkal jobban ismeri például a kortárs külföldi, olasz, francia szerzőket. Talán a magyarországi irodalom ismertebb, például Dragomán György regényei románul is napvilágot láttak. Lungu felvetése szerint nem is létezik elég útja-módja annak, hogy az erdélyi magyar irodalom eljusson a román olvasóhoz.
Kevés a románra fordított erdélyi magyar kortárs mű
„Ez teljes mértékben így van, hiszen magyar részről sokkal könnyebb dolgunk van. Aki irodalmárkodik, otthon van a kortárs erdélyi magyar irodalomban, az általában fordítani is szokott románból – ez persze nem kötelező, de gyakori. Ezért mennyiségileg sokkal több román irodalmat fordítanak magyarra, mint fordítva, ebből a szempontból mondhatni a szerelem nagyon egyirányú.
Édeskevés az, ami a kortárs erdélyi magyar irodalomból le van fordítva. Lungu szerint fájdalmas, hogy a franciákat vagy a japánokat, a kortárs külföldi szerzőket jobban ismerik a románok, mint azoknak a népeknek az irodalmát, akikkel együtt élnek” – mondta Lövétei.
Kitért arra is, nemrég megjelent ugyan egy, erdélyi magyar szerzők románra fordított írásait tartalmazó antológia az ICR (Román Kulturális Intézet) kiadásában, még akkor, amikor Nagy Mihály Zoltán volt az intézet alelnöke, aki azóta már nem az, úgyhogy félő, hogy ez a kezdeményezés is el fog halni, hacsak valamit ki nem talál a politikum ezirányban.
Nyilván nemcsak a politikum feladata, hogy a két irodalom átjárhatósága megteremtődjék, civilkedni mindig lehet, de az ilyen kezdeményezésekhez pénz és háttér kell.
A Székelyföldben egyébként elég gyakran szerepel román szerzők szövegeinek fordítása: versek, novellák, regényrészletek a legfontosabb kortárs íróktól-költőktől” – mutatott rá Lövétei.
Azt is elmondta, a bukaresti lapszámbemutató közönsége vegyes volt, hatvan-negyven százalék arányban voltak jelen magyarok és románok, ami azt mutatja, a románok is érdeklődnek azért valamelyest a téma iránt.
Román írók a román és magyar kultúra kapcsolatáról a Székelyföldben
„Egy másik kultúra vagy személyiség vagy közösség felfedezése más világokra nyitja rá a szemünket, és gazdagabbá tesz bennünket szellemileg és lelkileg egyaránt” – Doina Ioanid
„A színtiszta igazság az, hogy – ami a két kultúra kölcsönös megismerését illeti – bizony még sok helye van a jobbításnak. Valahogyan csak haladnak előre a dolgok, inkább alkalomszerűen (ebből ered a protokolláris ünnepiesség), jóllehet az volna a természetes, hogy létezzék állandó jellegű együttműködés, azzal a proiritással, hogy a nemzetközi irodalom vérkeringésébe kösse be az irodalm(ak)at” – Ion Nete.
„Mind a magyar, mind a román írók annyira érzékenyek a történelem bonyolult problémái iránt, hogy mára már a kölcsönös jóindulat valóságos kódrenszerét hozták létre, ami sajnos eléggé mesterséges és működésképtelen képződmény. (...) Ebben a káoszban, amikor a nemzeti identitás csupán fesztív jelleggel megidézett emlék, nehezemre esik közösségek irodalmáról beszélni, sőt már egyetlen ország irodalma is szinte áttekinthetetlen. Csupán írók vannak, egy olyan történelemben, ahol a könyvek éppen agonizálnak” – Doina Ruşti.
„Besszarábiaiként látom, hogy a románok és oroszok közti régi konfliktusok a kultúrában semmissé lesznek. Azt hiszem, ez igaz a románokra és magyarokra is” – Alexandru Vakulovski. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
Szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően – mondta el a Krónikának Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője azt követően, hogy a folyóiratnak a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró lapszámát Bukarestben mutatták be szerdán.
Egymás kultúrájának kölcsönös megismerése vajon elősegíti-e a román és magyar nép közeledését? Előrelendítheti-e ezt az irodalmi művek fordításokon keresztül történő átjárhatósága? – ezeket a kérdéseket vetette fel az a szerdai bukaresti beszélgetés, amelynek keretében a Székelyföld folyóirat szerkesztői és román írók, fordítók mutatták be a lap tematikus számát. Lövétei Lázár László, a Csíkszeredában szerkesztett lap főszerkesztője a Krónika megkeresésére kifejtette, az augusztusi tematikus számban, amely a román és magyar kultúra kapcsolatát járja körül, a szerkesztők kérdéssel fordultak magyar és román irodalmárokhoz: Ismerve a magyar és román nép évszázados »barátságát«, egymás kultúrájának megismerése valóban elősegíti-e a két nép közeledését? És mit kellene még tennünk nekünk, magyar és román íróknak, hogy kimozduljunk a jelenlegi holtpontról ebben a kérdésben?”
A beérkezett válaszokat a tematikus számban jelentették meg, írt a témáról Petre Cimpoeşu, Marius Cosmeanu, Demény Péter, Dimény H. Árpád, Doina Ioanid, Lakatos Mihály, László Noémi, Márton Evelin, Ion Nete, Doina Ruşti, Szenkovics Enikő, Szonda Szabolcs, Alexandru Vakulovski, Vida Gábor.
A centenárium közeledtével „durvulnak a dolgok”
A bukaresti beszélgetésnek a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet adott otthont, Lövétei Lázár Lászlón kívül Fekete Vince főszerkesztő-helyettes, Dan Lungu író, szerkesztő, Marius Cosmeanu szociológus, műfordító, újságíró és Szonda Szabolcs moderátor vett részt a bemutatón. Lövétei Lázár László elmondta, nem ez volt az első alkalom, hogy a Székelyföld Bukarestben mutatkozott be, hiszen korábban erdélyi magyar irodalmi folyóiratokat, a Székelyföldön kívül a Látót, Helikont is megismertették az ottani közönséggel.
„Azért gondoltunk arra, hogy most épp Bukarestben illene bemutatni a tematikus lapszámot, mert jeles kortárs szerzők anyagai szerepelnek benne és értelemszerű, hogy a román közönségnek is legyen tudomása erről.
Pláne olyan körülmények között – ezt hangsúlyoznám, Bukarestben is elmondtam –, hogy jelenleg egyáltalán nincsen konjunktúrája a román–magyar barátságnak.
Mindannyian látjuk, hogy ahogy közeleg a 2018-as centenárium, egyre inkább durvulnak a dolgok a két nép viszonya tekintetében. Én magam is szkeptikus vagyok kicsit, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen el kell felejteni, hogy az együtt élő népek közt tartani kell valamilyen szinten a kapcsolatot” – fogalmazott Lövétei Lázár László. Hozzátette, az írók, irodalmárok úgy tudják ezt megvalósítani, hogy olvassák, fordítják egymás műveit.
„A román kollégák is hangsúlyozták a lapszámbemutatón, hogy minél többet kellene találkozni egymással. Persze az, hogy ennek a közeledésnek van-e kézzel fogható hatása, megjósolhatatlan. Augusztusi lapszámunk körkérdésére kortárs román és erdélyi magyar írók válaszoltak, és mondhatni elég szkeptikus hangot ütöttek meg. Volt, aki azt mondta, hogy fontos közeledni és valamikor hátha pozitívan változik a helyzet, de általában elég sötéten látják az írók a kérdést román és magyar részről egyaránt” – fejtette ki a főszerkesztő. Mint mondta, Dan Lungut mint az egyik legjobb kortárs román írót, illetve Marius Cosmeanut mint műfordítót, újságírót hívták meg. Cosmeanu marosvásárhelyi születésű, az édesanyja magyar, élt Pesten is, így eléggé ismeri mind a két kultúrát. Dan Lungu úgy fogalmazott, hiányérzetük van, mert az erdélyi magyar kortárs irodalom és általában a kisebbségek irodalma szinte teljesen ismeretlen a román közönség számára, amely sokkal jobban ismeri például a kortárs külföldi, olasz, francia szerzőket. Talán a magyarországi irodalom ismertebb, például Dragomán György regényei románul is napvilágot láttak. Lungu felvetése szerint nem is létezik elég útja-módja annak, hogy az erdélyi magyar irodalom eljusson a román olvasóhoz.
Kevés a románra fordított erdélyi magyar kortárs mű
„Ez teljes mértékben így van, hiszen magyar részről sokkal könnyebb dolgunk van. Aki irodalmárkodik, otthon van a kortárs erdélyi magyar irodalomban, az általában fordítani is szokott románból – ez persze nem kötelező, de gyakori. Ezért mennyiségileg sokkal több román irodalmat fordítanak magyarra, mint fordítva, ebből a szempontból mondhatni a szerelem nagyon egyirányú.
Édeskevés az, ami a kortárs erdélyi magyar irodalomból le van fordítva. Lungu szerint fájdalmas, hogy a franciákat vagy a japánokat, a kortárs külföldi szerzőket jobban ismerik a románok, mint azoknak a népeknek az irodalmát, akikkel együtt élnek” – mondta Lövétei.
Kitért arra is, nemrég megjelent ugyan egy, erdélyi magyar szerzők románra fordított írásait tartalmazó antológia az ICR (Román Kulturális Intézet) kiadásában, még akkor, amikor Nagy Mihály Zoltán volt az intézet alelnöke, aki azóta már nem az, úgyhogy félő, hogy ez a kezdeményezés is el fog halni, hacsak valamit ki nem talál a politikum ezirányban.
Nyilván nemcsak a politikum feladata, hogy a két irodalom átjárhatósága megteremtődjék, civilkedni mindig lehet, de az ilyen kezdeményezésekhez pénz és háttér kell.
A Székelyföldben egyébként elég gyakran szerepel román szerzők szövegeinek fordítása: versek, novellák, regényrészletek a legfontosabb kortárs íróktól-költőktől” – mutatott rá Lövétei.
Azt is elmondta, a bukaresti lapszámbemutató közönsége vegyes volt, hatvan-negyven százalék arányban voltak jelen magyarok és románok, ami azt mutatja, a románok is érdeklődnek azért valamelyest a téma iránt.
Román írók a román és magyar kultúra kapcsolatáról a Székelyföldben
„Egy másik kultúra vagy személyiség vagy közösség felfedezése más világokra nyitja rá a szemünket, és gazdagabbá tesz bennünket szellemileg és lelkileg egyaránt” – Doina Ioanid
„A színtiszta igazság az, hogy – ami a két kultúra kölcsönös megismerését illeti – bizony még sok helye van a jobbításnak. Valahogyan csak haladnak előre a dolgok, inkább alkalomszerűen (ebből ered a protokolláris ünnepiesség), jóllehet az volna a természetes, hogy létezzék állandó jellegű együttműködés, azzal a proiritással, hogy a nemzetközi irodalom vérkeringésébe kösse be az irodalm(ak)at” – Ion Nete.
„Mind a magyar, mind a román írók annyira érzékenyek a történelem bonyolult problémái iránt, hogy mára már a kölcsönös jóindulat valóságos kódrenszerét hozták létre, ami sajnos eléggé mesterséges és működésképtelen képződmény. (...) Ebben a káoszban, amikor a nemzeti identitás csupán fesztív jelleggel megidézett emlék, nehezemre esik közösségek irodalmáról beszélni, sőt már egyetlen ország irodalma is szinte áttekinthetetlen. Csupán írók vannak, egy olyan történelemben, ahol a könyvek éppen agonizálnak” – Doina Ruşti.
„Besszarábiaiként látom, hogy a románok és oroszok közti régi konfliktusok a kultúrában semmissé lesznek. Azt hiszem, ez igaz a románokra és magyarokra is” – Alexandru Vakulovski. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 16.
Dél-Bihari Magyar Nap lesz
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete, a helyi RMDSZ-körzet és a VIDIFISZ rendezésében október 22-én, vasárnap 18 órától a Dél-Bihari Magyar Napnak szolgál helyszínéül a mezőbikácsi művelődési ház. A részleteket hétfő délelőtt ismertették a főszervezők az RMDSZ nagyváradi székházában.
Grim András, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke kifejtette: a Szövetség szórványstratégiájának egyik fő célkitűzése, hogy szórványnapok rendezésével is összefogja a szórványrégiókat, illetve -közösségeket, ezért bonyolítják le már éve óta a Fekete-Körös-völgyi, valamint a Réz-hegységi Magyar Napokat, ezen a hétvégén pedig a Dél-Bihari Magyar Napot is „útjára indítják”. Ezek a rendezvényeknek két előnye van szerinte: egyfelől erősítik a szolidaritást a magyar közösségen belül, másrészt pedig a nemzeti identitás megőrzéséhez is hozzájárulnak. Nyilván a legnagyobb szabású a szeptember első hétvégén zajló Fekete-Körös-völgyi Magyar Napok, hiszen a Belényesi-medencében körülbelül 5-6 ezer magyar él. A Réz-hegységi Magyar Napok időpontja augusztusra esik, és a Felsőderna, Kövesegyháza, Tataros, Varaszótanya és Papfalva környéki 5-600 magyart szólítják meg a programokkal.
Október 22-én, vasárnap pedig immár Dél-Bihari Magyar Nap is lesz, melynek célcsoportja a Mezőbikácson, Cséfán, Oláhszentmiklóson, Biharsályiban, Váradlesen és Nagyürögdön élő, mintegy 5-600 lélekszámú szórványmagyarság. A bikácsi kultúrotthonba meghirdetett esemény fővédnöke dr. Fügedy Antal Levente római katolikus plébános, és a szervezésben segít még Breckó Mihály körzeti RMDSZ-elnök és a Vidéki Ifjúsági Szövetség is. A hivatalos megnyitót 18 órakor tartják. 18.10-től a Toldi Néptáncegyüttes lép fel, majd 18.45-től az MM Pódium Színház A bugaci határon – örökzöld slágerek és operettek című előadása nézhető meg. Az ünnepség ezután szeretetvendégséggel ér véget.
Lendület
Boda Gergely, a VIDIFISZ vezetője arról beszélt: a több 12 éves múlttal rendelkező VIDIFISZ eleinte főként észak-bihari ifjúsági szervezetek létrehozásában jeleskedett, 3 évvel ezelőtt azonban Dél-Bihar felé is nyittok, így alakultak meg az élesdi, az örvéndi és az árpádi ifjúsági szervezetek. Arra gondoltak, hogy a fiatalok lendület visznek a programjaikkal a szórványban élő magyar életébe, és aztán a későbbi tapasztalatok azt mutatták, hogy ezen várakozásuk be is igazolódott- magyarázta.
Elhangzott még, hogy a Dél-Bihar Magyar Nap lebonyolításához a Fechete Tibor vezette árpádi ifjúsági szervezet is csatlakozott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete, a helyi RMDSZ-körzet és a VIDIFISZ rendezésében október 22-én, vasárnap 18 órától a Dél-Bihari Magyar Napnak szolgál helyszínéül a mezőbikácsi művelődési ház. A részleteket hétfő délelőtt ismertették a főszervezők az RMDSZ nagyváradi székházában.
Grim András, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke kifejtette: a Szövetség szórványstratégiájának egyik fő célkitűzése, hogy szórványnapok rendezésével is összefogja a szórványrégiókat, illetve -közösségeket, ezért bonyolítják le már éve óta a Fekete-Körös-völgyi, valamint a Réz-hegységi Magyar Napokat, ezen a hétvégén pedig a Dél-Bihari Magyar Napot is „útjára indítják”. Ezek a rendezvényeknek két előnye van szerinte: egyfelől erősítik a szolidaritást a magyar közösségen belül, másrészt pedig a nemzeti identitás megőrzéséhez is hozzájárulnak. Nyilván a legnagyobb szabású a szeptember első hétvégén zajló Fekete-Körös-völgyi Magyar Napok, hiszen a Belényesi-medencében körülbelül 5-6 ezer magyar él. A Réz-hegységi Magyar Napok időpontja augusztusra esik, és a Felsőderna, Kövesegyháza, Tataros, Varaszótanya és Papfalva környéki 5-600 magyart szólítják meg a programokkal.
Október 22-én, vasárnap pedig immár Dél-Bihari Magyar Nap is lesz, melynek célcsoportja a Mezőbikácson, Cséfán, Oláhszentmiklóson, Biharsályiban, Váradlesen és Nagyürögdön élő, mintegy 5-600 lélekszámú szórványmagyarság. A bikácsi kultúrotthonba meghirdetett esemény fővédnöke dr. Fügedy Antal Levente római katolikus plébános, és a szervezésben segít még Breckó Mihály körzeti RMDSZ-elnök és a Vidéki Ifjúsági Szövetség is. A hivatalos megnyitót 18 órakor tartják. 18.10-től a Toldi Néptáncegyüttes lép fel, majd 18.45-től az MM Pódium Színház A bugaci határon – örökzöld slágerek és operettek című előadása nézhető meg. Az ünnepség ezután szeretetvendégséggel ér véget.
Lendület
Boda Gergely, a VIDIFISZ vezetője arról beszélt: a több 12 éves múlttal rendelkező VIDIFISZ eleinte főként észak-bihari ifjúsági szervezetek létrehozásában jeleskedett, 3 évvel ezelőtt azonban Dél-Bihar felé is nyittok, így alakultak meg az élesdi, az örvéndi és az árpádi ifjúsági szervezetek. Arra gondoltak, hogy a fiatalok lendület visznek a programjaikkal a szórványban élő magyar életébe, és aztán a későbbi tapasztalatok azt mutatták, hogy ezen várakozásuk be is igazolódott- magyarázta.
Elhangzott még, hogy a Dél-Bihar Magyar Nap lebonyolításához a Fechete Tibor vezette árpádi ifjúsági szervezet is csatlakozott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. október 16.
Orbán és Orban
Mindenki tudja a Székelyföldön, hogy ezt a családnevet kétféleképpen írják. Ékezettel. És ékezet nélkül. Ha ékezet van az „a” betűn, akkor az „á”, s óhatatlanul felvillan bennünk a Legnagyobb Székely alakja, meg az Orbán Viktoré. Korábban, ha azt mondtuk, hogy Orbán, akkor egyértelmű volt, hogy Lengyelfalva nagy szülöttére gondolunk. Manapság azonban inkább az Orbán Viktor neve ugrik be, a magyar miniszterelnöké. Van azonban nekünk itt, ehelyt, saját fejlesztésű Orbanunk is, amely a magyar–román szimbiózis sajátos terméke. Mindjárt kettő. Ha létezik igazi megélhetési politikus, akkor Leonard és Ludovic Orban minden bizonnyal az. Egyébként Lajcsi és Lénárd. Unitárius atyafiak, székelyderzsi pedigrével. Ha nem csal az emlékezetem, akkor a megboldogult C. V. Tudorról is az a hír járta, hogy egy darab székely nagymamával rendelkezett, s mégis főállásban bárd és magyarfaló pártvezér volt. Hogy miért? Olyan volt a konjunktúra, s ahhoz, hogy hiteles legyen valaki a brancsban, ahová tartozónak véli magát, csahosabbnak kell lennie falkatársainál. És még lehetne sorolni, hogy ki, mikor és hol vált árulójává annak a közösségnek, „amelyből vétetett”, s amelyért tulajdonképpen véreznie kellett volna. Az egyik Orban pártvezérként, a másik eurokrataként működik. Furcsa érzés nyomaszt – nyakamba zúdul a viszolygás hidege – , amikor megnyilvánulásaikat látom. Képes ez a Lajcsi vérgőzös nótákat fújni, ha olyan társaságba keveredik. És az is megfordulhat a fejében, hogy keresi majd a kontaktust Hargita alatti véreivel, s akkor a Székely himnuszt veszi elő az emlékezetéből… Érdekes tégellyé lett a proletárdiktatúra és az azt követő vadkeleti kapitalista korszakban Brassó, amely akkor volt igazi, amikor nagyjából egyforma arányban lakták szászok, magyarok és románok. Ez a Lénárd, az idősebb pedig egészen furcsa kijelentéseket tett európai főtárgyalóként és uniós biztosként anno, de később is. Nagyon aláveti magát annak az EU-eszmének, amely inkább aláaknázza manapság az államszövetséget, amelyben élünk. Legalább olyan komplex Lénárd helyzete, mint Johannisé, akinek szászként igaz románként kell viselkednie, holott ezt sokkal elegánsabban is meg lehetne élni. Talán, ha több magyar gerinc szorulna belénk, mihelyt genetikailag is érintkezünk „azokkal”, akkor sokkal jobb lenne a helyzetünk. Végtére a magyar az a nép, amely leginkább hozzájárult ahhoz, hogy nép és modern nemzet váljon a románból. Hogy megmaradjon. Az 1918-as nemzetkiteljesítési tárgyalások és nyugati békediktátum évfordulója közeledtén, a nagy ünneplési lázban jó lenne ilyen apróságokra is odafigyelni, hogy az a fránya ékezet visszakerülhessen az „a”-ra. Hogy ismét „á” legyen. Mert ékezettel vagy anélkül, nekünk itt van a hazánk. S nekik is. Máray is ezt fájlalta, „… csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet”, csakhogy ő Amerikába került, amely tudvalevőleg sokkal nagyobb tégelyként működik. És még neki sem lett hazájává, hisz azt kérte, hamvait inkább az óceán ölelje magához. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda)
Mindenki tudja a Székelyföldön, hogy ezt a családnevet kétféleképpen írják. Ékezettel. És ékezet nélkül. Ha ékezet van az „a” betűn, akkor az „á”, s óhatatlanul felvillan bennünk a Legnagyobb Székely alakja, meg az Orbán Viktoré. Korábban, ha azt mondtuk, hogy Orbán, akkor egyértelmű volt, hogy Lengyelfalva nagy szülöttére gondolunk. Manapság azonban inkább az Orbán Viktor neve ugrik be, a magyar miniszterelnöké. Van azonban nekünk itt, ehelyt, saját fejlesztésű Orbanunk is, amely a magyar–román szimbiózis sajátos terméke. Mindjárt kettő. Ha létezik igazi megélhetési politikus, akkor Leonard és Ludovic Orban minden bizonnyal az. Egyébként Lajcsi és Lénárd. Unitárius atyafiak, székelyderzsi pedigrével. Ha nem csal az emlékezetem, akkor a megboldogult C. V. Tudorról is az a hír járta, hogy egy darab székely nagymamával rendelkezett, s mégis főállásban bárd és magyarfaló pártvezér volt. Hogy miért? Olyan volt a konjunktúra, s ahhoz, hogy hiteles legyen valaki a brancsban, ahová tartozónak véli magát, csahosabbnak kell lennie falkatársainál. És még lehetne sorolni, hogy ki, mikor és hol vált árulójává annak a közösségnek, „amelyből vétetett”, s amelyért tulajdonképpen véreznie kellett volna. Az egyik Orban pártvezérként, a másik eurokrataként működik. Furcsa érzés nyomaszt – nyakamba zúdul a viszolygás hidege – , amikor megnyilvánulásaikat látom. Képes ez a Lajcsi vérgőzös nótákat fújni, ha olyan társaságba keveredik. És az is megfordulhat a fejében, hogy keresi majd a kontaktust Hargita alatti véreivel, s akkor a Székely himnuszt veszi elő az emlékezetéből… Érdekes tégellyé lett a proletárdiktatúra és az azt követő vadkeleti kapitalista korszakban Brassó, amely akkor volt igazi, amikor nagyjából egyforma arányban lakták szászok, magyarok és románok. Ez a Lénárd, az idősebb pedig egészen furcsa kijelentéseket tett európai főtárgyalóként és uniós biztosként anno, de később is. Nagyon aláveti magát annak az EU-eszmének, amely inkább aláaknázza manapság az államszövetséget, amelyben élünk. Legalább olyan komplex Lénárd helyzete, mint Johannisé, akinek szászként igaz románként kell viselkednie, holott ezt sokkal elegánsabban is meg lehetne élni. Talán, ha több magyar gerinc szorulna belénk, mihelyt genetikailag is érintkezünk „azokkal”, akkor sokkal jobb lenne a helyzetünk. Végtére a magyar az a nép, amely leginkább hozzájárult ahhoz, hogy nép és modern nemzet váljon a románból. Hogy megmaradjon. Az 1918-as nemzetkiteljesítési tárgyalások és nyugati békediktátum évfordulója közeledtén, a nagy ünneplési lázban jó lenne ilyen apróságokra is odafigyelni, hogy az a fránya ékezet visszakerülhessen az „a”-ra. Hogy ismét „á” legyen. Mert ékezettel vagy anélkül, nekünk itt van a hazánk. S nekik is. Máray is ezt fájlalta, „… csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet”, csakhogy ő Amerikába került, amely tudvalevőleg sokkal nagyobb tégelyként működik. És még neki sem lett hazájává, hisz azt kérte, hamvait inkább az óceán ölelje magához. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. október 16.
Gazdagodott a szoborpark
Meglepetésben volt részük azoknak, akik részt vettek az október 15-én, szombaton tartott bükkfalvi ünnepségen, a Román Viktor szoborparkban. A megjelenteket Jakab Attila, Homoródszentmárton polgármestere köszöntötte, majd dr. Sata Attila, a Homoródmente Művészetéért Alapítvány (HMA) elnöke átadta Román Elemérnek, Román Viktor bátyjának az alapítvány díszoklevelét és emlékplakettjét. Ezt követően dr. Ferenczy Ferenc sommázta azokat az eseményeket, amelyek az utóbbi években zajlottak azzal a céllal, hogy Román Viktor személyisége és alkotásai ne merüljenek feledésbe, majd a szoborpark létrejöttéről és a benne található alkotások itt elhelyezett, felnagyított másolatairól beszélt. Végül Román Elemér a Zene című szobor jellegzetességeit mutatta be, rávilágítva a művész egyéniségére, az adott alkotáshoz s az általa formált mindenkori anyaghoz fűződő lelki kapcsolatára. A beszédeket követően az abásfalvi cigányzenekar elhúzta a Rákóczi-indulót, akárcsak elődeik tették nyolcvan évvel ezelőtt Román Ferenc házánál, amikor a később híressé vált szobrász megszületett. Az ünnepséget a Román Viktor Általános Iskola két diákjának alkalomhoz illő szavalata zárta. HN-információ; Hargita Népe (Csíkszereda)
Meglepetésben volt részük azoknak, akik részt vettek az október 15-én, szombaton tartott bükkfalvi ünnepségen, a Román Viktor szoborparkban. A megjelenteket Jakab Attila, Homoródszentmárton polgármestere köszöntötte, majd dr. Sata Attila, a Homoródmente Művészetéért Alapítvány (HMA) elnöke átadta Román Elemérnek, Román Viktor bátyjának az alapítvány díszoklevelét és emlékplakettjét. Ezt követően dr. Ferenczy Ferenc sommázta azokat az eseményeket, amelyek az utóbbi években zajlottak azzal a céllal, hogy Román Viktor személyisége és alkotásai ne merüljenek feledésbe, majd a szoborpark létrejöttéről és a benne található alkotások itt elhelyezett, felnagyított másolatairól beszélt. Végül Román Elemér a Zene című szobor jellegzetességeit mutatta be, rávilágítva a művész egyéniségére, az adott alkotáshoz s az általa formált mindenkori anyaghoz fűződő lelki kapcsolatára. A beszédeket követően az abásfalvi cigányzenekar elhúzta a Rákóczi-indulót, akárcsak elődeik tették nyolcvan évvel ezelőtt Román Ferenc házánál, amikor a később híressé vált szobrász megszületett. Az ünnepséget a Román Viktor Általános Iskola két diákjának alkalomhoz illő szavalata zárta. HN-információ; Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. október 16.
Egy székely falu és család megmaradásának esélyei
Látlelet regényben
Csütörtök este a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban mutatták be a Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincső Módos asszony üres kézzel című első regényét, melyet a könyv szerkesztője, Gálfalvi Ágnes a 21. századi székely falu látleleteként határozott meg a szerzővel folytatott beszélgetése során.
Egy háromtagú család múltja és jelene bontakozik ki a cselekményben. Sára, a hatvanas éveiben járó falusi asszony felkerekedik, hogy meglátogassa és hazacsábítsa az Amerikába kitántorgott fiát. Józsi, a férj, aki mostanig kénytelen volt a felesége erőteljes irányítása alatt élni, a távollétét kihasználva megkóstolja, majd habzsolni kezdi az élet számára eddig tiltott „örömeit”. Csaba fiuk pedig őrlődik a szülői akarat tisztelete és a gyermeki kötelezettség, valamint az általa elképzelt jövő és a már kialakult helyzet közötti ellentét feloldhatatlansága miatt. Az író a nemzedékek között feszülő különbséget szerette volna bemutatni, annak hozadékaival együtt.
A regényben megjelenített helyszínek nem a képzelet szüleményei, hanem az író saját, ott megélt élményei és szerzett tapasztalatai alapján ismeri és mutatja be ezeket. Nyári vakációit ugyanis édesanyja szülőfalujában, Homoródalmáson töltötte, ahol alkalma nyílt megismerkedni a falusi élet nehézségeivel és örömeivel egyaránt, a mezei munkától a disznóvágásig. Számára azonban nem ismeretlen Amerika és konkrétan San Francisco városa sem, mert egyetemistaként huzamosabb ideig ott tartózkodott. Sőt: regényének megírását a saját családjában átéltek ihlették. Testvérbátyja Amerikába való távozása és letelepedése után ugyanis alkalma nyílt megtapasztalni, hogy a szülők és testvér hogyan viszonyulnak egy ilyen összetett és bonyolult helyzethez, illetve miként viselik ennek lelki következményeit.
Gálfalvi Ágnes a realista szemléletmódot és a kommunizmus bukása utáni székely falu világának a szociográfia határát súroló pontossággal való bemutatását sorolta a regény erényei közé. Hiszen, amint ezt a szerző is megfogalmazza, a fiatal nemzedék az érvényesülés útját valóban a Nyugatra történő távozásban látja. Ugyanakkor a férfiak nagy hányada alkoholmámorba menekül a feje fölé tornyosuló és megoldhatatlannak tűnő gondok elől. Óhatatlanul felvetődik a fájdalmasan időszerű kérdés: a hagyományos család vajon kiállja-e a jelen próbáját, és lehet-e a szülőföldön emberhez méltó életet teremteni?
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó jóvoltából megjelent kötet a Lázár Mihály 14. szám alatt működő Sepsiszentgyörgy Antikváriumban vásárolható meg. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Látlelet regényben
Csütörtök este a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban mutatták be a Sepsikőröspatakon élő Tamás Kincső Módos asszony üres kézzel című első regényét, melyet a könyv szerkesztője, Gálfalvi Ágnes a 21. századi székely falu látleleteként határozott meg a szerzővel folytatott beszélgetése során.
Egy háromtagú család múltja és jelene bontakozik ki a cselekményben. Sára, a hatvanas éveiben járó falusi asszony felkerekedik, hogy meglátogassa és hazacsábítsa az Amerikába kitántorgott fiát. Józsi, a férj, aki mostanig kénytelen volt a felesége erőteljes irányítása alatt élni, a távollétét kihasználva megkóstolja, majd habzsolni kezdi az élet számára eddig tiltott „örömeit”. Csaba fiuk pedig őrlődik a szülői akarat tisztelete és a gyermeki kötelezettség, valamint az általa elképzelt jövő és a már kialakult helyzet közötti ellentét feloldhatatlansága miatt. Az író a nemzedékek között feszülő különbséget szerette volna bemutatni, annak hozadékaival együtt.
A regényben megjelenített helyszínek nem a képzelet szüleményei, hanem az író saját, ott megélt élményei és szerzett tapasztalatai alapján ismeri és mutatja be ezeket. Nyári vakációit ugyanis édesanyja szülőfalujában, Homoródalmáson töltötte, ahol alkalma nyílt megismerkedni a falusi élet nehézségeivel és örömeivel egyaránt, a mezei munkától a disznóvágásig. Számára azonban nem ismeretlen Amerika és konkrétan San Francisco városa sem, mert egyetemistaként huzamosabb ideig ott tartózkodott. Sőt: regényének megírását a saját családjában átéltek ihlették. Testvérbátyja Amerikába való távozása és letelepedése után ugyanis alkalma nyílt megtapasztalni, hogy a szülők és testvér hogyan viszonyulnak egy ilyen összetett és bonyolult helyzethez, illetve miként viselik ennek lelki következményeit.
Gálfalvi Ágnes a realista szemléletmódot és a kommunizmus bukása utáni székely falu világának a szociográfia határát súroló pontossággal való bemutatását sorolta a regény erényei közé. Hiszen, amint ezt a szerző is megfogalmazza, a fiatal nemzedék az érvényesülés útját valóban a Nyugatra történő távozásban látja. Ugyanakkor a férfiak nagy hányada alkoholmámorba menekül a feje fölé tornyosuló és megoldhatatlannak tűnő gondok elől. Óhatatlanul felvetődik a fájdalmasan időszerű kérdés: a hagyományos család vajon kiállja-e a jelen próbáját, és lehet-e a szülőföldön emberhez méltó életet teremteni?
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó jóvoltából megjelent kötet a Lázár Mihály 14. szám alatt működő Sepsiszentgyörgy Antikváriumban vásárolható meg. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. október 16.
Turulmadaras szobrot avattak Érmihályfalván
A városnak és a református gyülekezetnek az egykori Turul-nemzetséghez tartozását jelképező szobrot avattak Érmihályfalván. Nem az a fontos, hogy faji besorolása szerint a kerecsensólyomról van szó, hanem, hogy egykoron és ma is erkölcsi iránytű a nemzet számára.
A lexikon szerint Érmihályfalva „első írásos említése 1270. augusztus 20-áról származik, és Turul Comes özvegyét említi birtokosként. A Michal nevű birtokot IV. Béla király adományozta Pál Comesnek, aki Onnus nevű lányának hozományként adta a Turul Comessel történt házasságkötése alkalmával.” A város, ezzel együtt a református gyülekezetnek a Turul-nemzettséghez való kötődése jegyében avattak október 15-én, vasárnap délben turulmadaras emlékművet a református templomkertben, mely, mint elhangzott, része és egyben utolsó eleme a tavaly júniusban avatott Összetartozunk-kompozíciónak.
Az ünnepség a megszokott 11 órás istentisztelettel kezdődött, melynek igehirdetője Forró László hegyközkovácsi lelkész, egyházkerületi főjegyző volt. Egy hétköznapi életből vett példán át mondta el, miként ismerkedett meg a műszaki életben használt „lebutítás” fogalmával. Ezt jelenti, amikor egy eredetileg jó terméket, alkotást „lesilányítanak”. Valami hasonló történik társadalmunkban is, miközben Isten a maga hasonlatosságára teremtette az embert, ám a „mindenki valósítsa meg önmagát”-elv uralkodott el. „Vannak lebutított verziójú emberek, akikkel nincs mit kezdeni, nincs már mit mondani nekik, ők csak a magukét fújják”, fogalmazott az igehirdető. Ilyen körülmények között nehéz a bűnöktől megszabadulni, megbocsátani, a dolgokat meg nem történté tenni. „Megbocsátunk, de nem felejtünk”, szól az emberi bölcselkedés, a kérdés pedig: mi lesz a javakban, még inkább a lelkekben okozott károkkal? A főjegyző válasza: mindezt Isten által lehet rendezni, Jézus áldozatáért. Az avatóra utalva hozzátette: az egykori Turul nemzetség központjában a szobor üzenet a múltból a jelennek, a jövőnek.
Erkölcsi iránytű
Forró László szolgálatát Balázsné Kiss Csilla helyi lelkész köszönte meg, majd a vallásórás gyerekek műsora előtt ahhoz kapcsolódó gondolatokat osztott meg. Ebben egyebek mellett kifejtette, a turul, őseink szent madara kifejezi, hogy kik vagyunk és milyenné kell formálódjunk. Nem az a fontos, hogy faji besorolása szerint a kerecsensólyomról van szó, hanem hogy egykoron és ma is erkölcsi iránytű a nemzet számára, megmutatva: hová és mi végre rendelte a magyarságot Isten. Az említett vallásórások nemzeti érzelmű versekből összeállított műsora végén Balázs Borbála énekelt szólóban, majd Himnusszal ért véget az ünnepség templombeli része. A tavaly avatott Összetartozás-kompozíció előtt folytatódott a rendezvény, ahol a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület helyi és székelyhídi tagjai álltak díszőrséget. Egy imádság után Czeglédi Kinga és Baricz-Nánási Balázs mondott egy-egy verset, majd dr. Tiba István országgyűlési képviselő, Érmihályfalva egyik testvérvárosának, Balmazújvárosnak korábbi polgármestere és Kovács Zoltán főgondnok leplezték le a szent koronán álló turulmadarat ábrázoló alkotást (a marosvásárhelyi Miholcsa József szobrászművész alkotása, a hozzá tartozó obeliszk a helyi Erdélyi István vállalkozó önzetlenségét dicséri).
Üzenet haza
Avatóbeszédet a Fidesz-MPP politikusa mondott, egyebek mellett Garay János: Az Árpádokból című verséből idézve: „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket.” Mi nem vagyunk törpe nép, bár sokan szeretnék, ősi nemzettségeink egyike a Turul, melyhez érthetően ragaszkodik birtokuk központja, Érmihályfalva lakossága, fejtette ki a politikus, aki szerint ezt a ragaszkodást jól kifejezi annak a szobornak az avatása, mely híd a múlt és a jövendő között. Kovács Zoltán meghatódottan adott hangot örömének, Wass Albert versére utalva „üzent haza” a Turul nemzetség, a Bernáthok és Sas Kálmán nevében: itt voltunk, vagyunk, leszünk. Ezek után Csűri Enikő tolmácsolásában el is hangzott az Üzenet haza című vers, melynek a hagyományőrző íjászok csatakiáltása adott nagyobb nyomatékot. Rencz Csaba / erdon.ro
A városnak és a református gyülekezetnek az egykori Turul-nemzetséghez tartozását jelképező szobrot avattak Érmihályfalván. Nem az a fontos, hogy faji besorolása szerint a kerecsensólyomról van szó, hanem, hogy egykoron és ma is erkölcsi iránytű a nemzet számára.
A lexikon szerint Érmihályfalva „első írásos említése 1270. augusztus 20-áról származik, és Turul Comes özvegyét említi birtokosként. A Michal nevű birtokot IV. Béla király adományozta Pál Comesnek, aki Onnus nevű lányának hozományként adta a Turul Comessel történt házasságkötése alkalmával.” A város, ezzel együtt a református gyülekezetnek a Turul-nemzettséghez való kötődése jegyében avattak október 15-én, vasárnap délben turulmadaras emlékművet a református templomkertben, mely, mint elhangzott, része és egyben utolsó eleme a tavaly júniusban avatott Összetartozunk-kompozíciónak.
Az ünnepség a megszokott 11 órás istentisztelettel kezdődött, melynek igehirdetője Forró László hegyközkovácsi lelkész, egyházkerületi főjegyző volt. Egy hétköznapi életből vett példán át mondta el, miként ismerkedett meg a műszaki életben használt „lebutítás” fogalmával. Ezt jelenti, amikor egy eredetileg jó terméket, alkotást „lesilányítanak”. Valami hasonló történik társadalmunkban is, miközben Isten a maga hasonlatosságára teremtette az embert, ám a „mindenki valósítsa meg önmagát”-elv uralkodott el. „Vannak lebutított verziójú emberek, akikkel nincs mit kezdeni, nincs már mit mondani nekik, ők csak a magukét fújják”, fogalmazott az igehirdető. Ilyen körülmények között nehéz a bűnöktől megszabadulni, megbocsátani, a dolgokat meg nem történté tenni. „Megbocsátunk, de nem felejtünk”, szól az emberi bölcselkedés, a kérdés pedig: mi lesz a javakban, még inkább a lelkekben okozott károkkal? A főjegyző válasza: mindezt Isten által lehet rendezni, Jézus áldozatáért. Az avatóra utalva hozzátette: az egykori Turul nemzetség központjában a szobor üzenet a múltból a jelennek, a jövőnek.
Erkölcsi iránytű
Forró László szolgálatát Balázsné Kiss Csilla helyi lelkész köszönte meg, majd a vallásórás gyerekek műsora előtt ahhoz kapcsolódó gondolatokat osztott meg. Ebben egyebek mellett kifejtette, a turul, őseink szent madara kifejezi, hogy kik vagyunk és milyenné kell formálódjunk. Nem az a fontos, hogy faji besorolása szerint a kerecsensólyomról van szó, hanem hogy egykoron és ma is erkölcsi iránytű a nemzet számára, megmutatva: hová és mi végre rendelte a magyarságot Isten. Az említett vallásórások nemzeti érzelmű versekből összeállított műsora végén Balázs Borbála énekelt szólóban, majd Himnusszal ért véget az ünnepség templombeli része. A tavaly avatott Összetartozás-kompozíció előtt folytatódott a rendezvény, ahol a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület helyi és székelyhídi tagjai álltak díszőrséget. Egy imádság után Czeglédi Kinga és Baricz-Nánási Balázs mondott egy-egy verset, majd dr. Tiba István országgyűlési képviselő, Érmihályfalva egyik testvérvárosának, Balmazújvárosnak korábbi polgármestere és Kovács Zoltán főgondnok leplezték le a szent koronán álló turulmadarat ábrázoló alkotást (a marosvásárhelyi Miholcsa József szobrászművész alkotása, a hozzá tartozó obeliszk a helyi Erdélyi István vállalkozó önzetlenségét dicséri).
Üzenet haza
Avatóbeszédet a Fidesz-MPP politikusa mondott, egyebek mellett Garay János: Az Árpádokból című verséből idézve: „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket.” Mi nem vagyunk törpe nép, bár sokan szeretnék, ősi nemzettségeink egyike a Turul, melyhez érthetően ragaszkodik birtokuk központja, Érmihályfalva lakossága, fejtette ki a politikus, aki szerint ezt a ragaszkodást jól kifejezi annak a szobornak az avatása, mely híd a múlt és a jövendő között. Kovács Zoltán meghatódottan adott hangot örömének, Wass Albert versére utalva „üzent haza” a Turul nemzetség, a Bernáthok és Sas Kálmán nevében: itt voltunk, vagyunk, leszünk. Ezek után Csűri Enikő tolmácsolásában el is hangzott az Üzenet haza című vers, melynek a hagyományőrző íjászok csatakiáltása adott nagyobb nyomatékot. Rencz Csaba / erdon.ro
2017. október 16.
A szenátus végleg elkaszálná a magyar közösséget érintő törvénytervezeteket
Máris a döntő házhoz, a szenátus szakbizottságaihoz került a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő törvénytervezet, és félő, hogy a képviselőház után a felsőházban is elkaszálják. Hasonló sorsra juthat a március 15-ét hivatalos ünnepé nyilvánító javaslat, amely szerepelt a szenátus hétfői ülésének napirendjén. Az RMDSZ arról győzködi a kormánypártokat: a magyar közösséget érintő tervezetek csak akkor kerüljenek napirendre, amikor esély van reális párbeszédre a jogszabályokról.
Képviselőházi leszavazása után gyanús gyorsasággal a szenátus szakbizottságaihoz került a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő RMDSZ-tervezet, a pénzügyi szakbizottság hétfői ülésén már napirendre is tűzték a vitáját. Az öt illetékes testületnek október végéig kellene megvitatnia a jogszabály-módosítást, amely utána a plénum elé kerül.
Mivel félő, hogy a tervezetet döntő házként a szenátus is elutasítja, az RMDSZ azt szerette volna, hogy csak akkor kerüljön napirendre a felsőházban, ha kedvezőbb a hangulat az elfogadásához. „Ám minden jel arra utal, hogy a román pártok szeretnék ezt a procedúrát mielőbb lezárni, amíg ilyen elutasításos hangulat van. Nagyon gyorsan lépni akarnak” – nyilatkozta a Maszolnak Tánczos Barna szenátor. Hozzátette, a román pártoknak az is érdeke, hogy a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító RMDSZ-tervezet is megbukjon, és szintén ezért került fel a szenátus hétfői ülésének napirendjére.
Cseke: reális párbeszédet kérünk
A két jogszabály sorsa az RMDSZ és a kormánypártok frakcióvezetőinek szokásos hétfői találkozóján is megbeszélés tárgya volt. A tanácskozás után Cseke Attila frakcióvezető a Maszolnak elmondta, az RMDSZ továbbra is azt kérte a koalíciótól, illetve azt kéri az ellenzéki pártoktól is, hogy a magyar közösséget érintő tervezetekről legyen reális párbeszéd. „Ne az történjék, mint a képviselőházban, ahol vita nélkül lesöpörték az asztalról a közigazgatási törvényt módosító javaslataikat” – mondta a politikus.
Cseke Attila nem kívánta részletezni, hogyan viszonyultak a hétfői találkozón az RMDSZ kéréséhez a kormánypártok képviselői. Azt viszont elmondta, hogy a szenátusi pénzügyi szakbizottsága hétfői ülésének napirendjéről sikerült levétetni a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő tervezetet.
Şerban Nicolae: március 15-ről egyelőre nem szavaznak
A Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátusi frakcióvezetője, Şerban Nicolae, aki az RMDSZ politikusaival tartott hétfői találkozó után az Agerpresnek elmondta: valószínűleg leveszik a szenátus hétfő délutáni ülésének napirendjéről a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító RMDSZ-tervezet
„Március 15-e egy olyan nap, amelyet a világon élő összes magyar megünnepel. Kérdéses, hogy miért kellene ezt a romániai magyarok napjává tenni. A Szociáldemokrata Párt kérte, hogy az RMDSZ fontolja meg még egyszer ezt a javaslatot” – mondta a PSD szenátora. Arra az újságírói kérdésre, hogy leveszik-e a tervezetet a szenátus ülésének hétfői napirendjéről, Şerban Nicolae azt felelte: „nagyon valószínű”.
Viszaküldték a szakbizottságokhoz a tervezetet
A szenátus visszaküldte a szakbizottságokhoz a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító tervezetet. A plenáris vita és végszavazás elnapolását az RMDSZ frakcióvezetője, Cseke Attila javasolta, kérését pedig a szociálliberális kormánytöbbség megszavazta.
Traian Băsescu volt államfő, az ellenzéki Népi Mozgalom Pártjának szenátora a törvénytervezet elutasítását követelte, arra kérve az „általa tisztelt” magyar polgártársait, hogy három nemzeti napjuk közül válasszanak maguknak másik ünnepnapot, mivel – a pesti forradalom 12. pontját, a Magyarország és Erdély unióját idéző – dátum hivatalos ünneppé nyilvánítása szerinte megalázná a románokat.
A döntés után Cseke Attila frakcióvezető elmondta, az RMDSZ továbbra is fenntartja a a felsőházban a jogszabályt, mert ez az erdélyi magyarság jogos kérésének megvalósítását célozza. „Semmi olyant nem tartalmaz, ami más romániai nemzeti kisebbségek esetében már nem lenne biztosított” – idézte az RMDSZ hétfői hírlevele a politikust, aki emlékeztetett: a romániai tatár és a romániai roma közösség nemzeti ünnepét törvény ismeri el az országban.
„Ma azonban azt kell látnunk, hogy a román ellenzék olyan nacionalista légkört teremtett, amelyben most nem lehetett a többséget biztosítani a törvénytervezet elfogadásához. Az RMDSZ továbbra is nyitott a kezdeményezéssel kapcsolatos vitára, a felmerülő kérdések megbeszélésére. Úgy látjuk, hogy további párbeszédre van szükség a témában a román többséggel, ezért egyetértünk azzal, hogy törvénytervezetünk kerüljön vissza a szakbizottságokba. Ezáltal plusz időt és újabb párbeszéd lehetőséget biztosítunk a szenátusnak a viták lefolytatására, amennyiben erre igény mutatkozik” – nyilatkozta a szenátor.
Cseke Attila elmondta, az elmúlt 27 évben a több ezer ünnepségen méltó módon emlékezett az erdélyi magyarság az 1848–1849-es szabadságharcra, román közösségi barátaink is velünk voltak ünnepünkön, a román politikai elit vezetői üzeneteket fogalmaztak meg az erdélyi magyarok számára március 15-én.
„Az RMDSZ-nek és az erdélyi magyaroknak nincs rejtegetni valója, törvénytervezetünket azért terjesztettük a parlament elé, mert elérkezettnek láttuk az idejét annak, hogy a magyar közösség ünnepe is elismert esemény legyen Romániában, hogy azt érezhessük, nem vagyunk másodrangú állampolgárai ennek az országnak, a mi ünnepünk is fontos” – fogalmazott Cseke Attila.
Mint ismert, a jogszabály előírja, hogy a magyar közösség tagjai igény szerint szabadnapot kaphatnak nemzeti ünnepükön, ha részt vesznek az ünnep alkalmából szervezett eseményeken. Március 15-én a helyi és megyei önkormányzatok megemlékező eseményeket szervezhetnek ott, ahol magyar közösségek élnek, a rendezvények megszervezésére pénzt különíthetnek el költségvetésükből. Az RMDSZ tervezetében az is szerepel, hogy a közszolgálati televízió és rádió különkiadású műsorokban tűzze műsorra a megemlékezéseket. maszol.ro
Máris a döntő házhoz, a szenátus szakbizottságaihoz került a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő törvénytervezet, és félő, hogy a képviselőház után a felsőházban is elkaszálják. Hasonló sorsra juthat a március 15-ét hivatalos ünnepé nyilvánító javaslat, amely szerepelt a szenátus hétfői ülésének napirendjén. Az RMDSZ arról győzködi a kormánypártokat: a magyar közösséget érintő tervezetek csak akkor kerüljenek napirendre, amikor esély van reális párbeszédre a jogszabályokról.
Képviselőházi leszavazása után gyanús gyorsasággal a szenátus szakbizottságaihoz került a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő RMDSZ-tervezet, a pénzügyi szakbizottság hétfői ülésén már napirendre is tűzték a vitáját. Az öt illetékes testületnek október végéig kellene megvitatnia a jogszabály-módosítást, amely utána a plénum elé kerül.
Mivel félő, hogy a tervezetet döntő házként a szenátus is elutasítja, az RMDSZ azt szerette volna, hogy csak akkor kerüljön napirendre a felsőházban, ha kedvezőbb a hangulat az elfogadásához. „Ám minden jel arra utal, hogy a román pártok szeretnék ezt a procedúrát mielőbb lezárni, amíg ilyen elutasításos hangulat van. Nagyon gyorsan lépni akarnak” – nyilatkozta a Maszolnak Tánczos Barna szenátor. Hozzátette, a román pártoknak az is érdeke, hogy a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító RMDSZ-tervezet is megbukjon, és szintén ezért került fel a szenátus hétfői ülésének napirendjére.
Cseke: reális párbeszédet kérünk
A két jogszabály sorsa az RMDSZ és a kormánypártok frakcióvezetőinek szokásos hétfői találkozóján is megbeszélés tárgya volt. A tanácskozás után Cseke Attila frakcióvezető a Maszolnak elmondta, az RMDSZ továbbra is azt kérte a koalíciótól, illetve azt kéri az ellenzéki pártoktól is, hogy a magyar közösséget érintő tervezetekről legyen reális párbeszéd. „Ne az történjék, mint a képviselőházban, ahol vita nélkül lesöpörték az asztalról a közigazgatási törvényt módosító javaslataikat” – mondta a politikus.
Cseke Attila nem kívánta részletezni, hogyan viszonyultak a hétfői találkozón az RMDSZ kéréséhez a kormánypártok képviselői. Azt viszont elmondta, hogy a szenátusi pénzügyi szakbizottsága hétfői ülésének napirendjéről sikerült levétetni a közigazgatási anyanyelv-használati jogokat bővítő tervezetet.
Şerban Nicolae: március 15-ről egyelőre nem szavaznak
A Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátusi frakcióvezetője, Şerban Nicolae, aki az RMDSZ politikusaival tartott hétfői találkozó után az Agerpresnek elmondta: valószínűleg leveszik a szenátus hétfő délutáni ülésének napirendjéről a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító RMDSZ-tervezet
„Március 15-e egy olyan nap, amelyet a világon élő összes magyar megünnepel. Kérdéses, hogy miért kellene ezt a romániai magyarok napjává tenni. A Szociáldemokrata Párt kérte, hogy az RMDSZ fontolja meg még egyszer ezt a javaslatot” – mondta a PSD szenátora. Arra az újságírói kérdésre, hogy leveszik-e a tervezetet a szenátus ülésének hétfői napirendjéről, Şerban Nicolae azt felelte: „nagyon valószínű”.
Viszaküldték a szakbizottságokhoz a tervezetet
A szenátus visszaküldte a szakbizottságokhoz a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító tervezetet. A plenáris vita és végszavazás elnapolását az RMDSZ frakcióvezetője, Cseke Attila javasolta, kérését pedig a szociálliberális kormánytöbbség megszavazta.
Traian Băsescu volt államfő, az ellenzéki Népi Mozgalom Pártjának szenátora a törvénytervezet elutasítását követelte, arra kérve az „általa tisztelt” magyar polgártársait, hogy három nemzeti napjuk közül válasszanak maguknak másik ünnepnapot, mivel – a pesti forradalom 12. pontját, a Magyarország és Erdély unióját idéző – dátum hivatalos ünneppé nyilvánítása szerinte megalázná a románokat.
A döntés után Cseke Attila frakcióvezető elmondta, az RMDSZ továbbra is fenntartja a a felsőházban a jogszabályt, mert ez az erdélyi magyarság jogos kérésének megvalósítását célozza. „Semmi olyant nem tartalmaz, ami más romániai nemzeti kisebbségek esetében már nem lenne biztosított” – idézte az RMDSZ hétfői hírlevele a politikust, aki emlékeztetett: a romániai tatár és a romániai roma közösség nemzeti ünnepét törvény ismeri el az országban.
„Ma azonban azt kell látnunk, hogy a román ellenzék olyan nacionalista légkört teremtett, amelyben most nem lehetett a többséget biztosítani a törvénytervezet elfogadásához. Az RMDSZ továbbra is nyitott a kezdeményezéssel kapcsolatos vitára, a felmerülő kérdések megbeszélésére. Úgy látjuk, hogy további párbeszédre van szükség a témában a román többséggel, ezért egyetértünk azzal, hogy törvénytervezetünk kerüljön vissza a szakbizottságokba. Ezáltal plusz időt és újabb párbeszéd lehetőséget biztosítunk a szenátusnak a viták lefolytatására, amennyiben erre igény mutatkozik” – nyilatkozta a szenátor.
Cseke Attila elmondta, az elmúlt 27 évben a több ezer ünnepségen méltó módon emlékezett az erdélyi magyarság az 1848–1849-es szabadságharcra, román közösségi barátaink is velünk voltak ünnepünkön, a román politikai elit vezetői üzeneteket fogalmaztak meg az erdélyi magyarok számára március 15-én.
„Az RMDSZ-nek és az erdélyi magyaroknak nincs rejtegetni valója, törvénytervezetünket azért terjesztettük a parlament elé, mert elérkezettnek láttuk az idejét annak, hogy a magyar közösség ünnepe is elismert esemény legyen Romániában, hogy azt érezhessük, nem vagyunk másodrangú állampolgárai ennek az országnak, a mi ünnepünk is fontos” – fogalmazott Cseke Attila.
Mint ismert, a jogszabály előírja, hogy a magyar közösség tagjai igény szerint szabadnapot kaphatnak nemzeti ünnepükön, ha részt vesznek az ünnep alkalmából szervezett eseményeken. Március 15-én a helyi és megyei önkormányzatok megemlékező eseményeket szervezhetnek ott, ahol magyar közösségek élnek, a rendezvények megszervezésére pénzt különíthetnek el költségvetésükből. Az RMDSZ tervezetében az is szerepel, hogy a közszolgálati televízió és rádió különkiadású műsorokban tűzze műsorra a megemlékezéseket. maszol.ro
2017. október 16.
Művészettörténészek műhelyében: erdélyi építészpályák több száz év távlatából
Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben /Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016/ című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.
– A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?
– Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.
A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik.
Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig
– A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?
– A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.
Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.
Az ideáltól a szegényes valóságig
– Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?
– Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.
Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.
– Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?
– Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.
Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.
Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.
– Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?
– Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók...kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.
Igényes forráskutatás az alternatív tények korában
– Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?
– Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.
Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.
– A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?
– Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.
Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.
Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.
– Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?
– Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.
Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.
Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)
Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro
Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben /Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016/ című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.
– A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?
– Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.
A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik.
Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig
– A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?
– A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.
Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.
Az ideáltól a szegényes valóságig
– Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?
– Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.
Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.
– Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?
– Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.
Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.
Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.
– Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?
– Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók...kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.
Igényes forráskutatás az alternatív tények korában
– Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?
– Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.
Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.
– A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?
– Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.
Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.
Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.
– Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?
– Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.
Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.
Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)
Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro
2017. október 16.
Először lesz magyar színházfesztivál Brassóban
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26-29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján. A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a felhozatalban. Minderre – rendhagyó módon – a jegyek mellett bérletet is válthatnak a brassói színházkedvelők. Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor. Ugyanaznap 19:00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19:00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19:00 órakor Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre. A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11:00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszócsoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Bérleteket és jegyeket három helyszínen lehet igényelni: a Brassói Lapok szerkesztőségében, a Demokrácia Központban és az RMDSZ-székházban. A fesztivál támogatója Brassó Város Tanácsa. Transindex.ro
Első alkalommal szervezik meg Brassóban azt a színházi seregszemlét, amelynek szervezői hagyományt szeretnének teremteni a Cenk alatti városban. Október 26-29. között az első Magyar Színházfesztivál keretében a Drámai Színház nagyszínpadán négy előadást lehet megtekinteni, ugyanakkor egy zenés pódiumelőadással október 23. közelségét is megidézik a fesztivál első napján. A négynapos rendezvény szervezőinek szándéka az volt, hogy minél szélesebb színházi ízlést leképező produkciókat hívjanak meg Brassóba, így thrillerszerű tragédia, színházi szatíra, táncszínházi előadás és vígjáték is szerepel a felhozatalban. Minderre – rendhagyó módon – a jegyek mellett bérletet is válthatnak a brassói színházkedvelők. Incze Gergely Katalin zeneszerző és Laczkó Vass Róbert színművész zenés pódiumelőadása nyitja meg a fesztivált a Drámai Színház stúdiótermében. Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) címmel az 1956-os forradalom kevésbé ismert szövegeit és az ezekhez írt eredeti zenét mutatja be a két kolozsvári alkotó október 26-án, 17.00 órakor. Ugyanaznap 19:00 órától tekinthető meg a Drámai Színház nagytermében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című, valós történeten alapuló előadása, amelyet Zakariás Zalán rendezett. Másnap, október 27-én, pénteken ugyancsak 19:00 órától a román-magyar viszonyt két nyelven és kétnyelvű felirattal taglaló, Székely Csaba által írt MaRó című produkciót tűzték műsorra a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában. A harmadik fesztiváli este (október 28.) a Nagyváradi Táncegyüttesé, amelynek tánckara és zenekara Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán létrehozott táncszínházi előadását mutatja be 19.00 órától. A rendezvényt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház zárja október 29-én, 19:00 órakor Caragiale Zűrzavaros éccaka című vígjátékával, amelyet Székely Csaba fordított mai nyelvre. A fesztiválnak két kísérőrendezvénye is van, mindkettő a fesztivál harmadik napján, október 28-án, szombaton: délelőtt 11:00 órakor Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója A színház kiterjedése című könyvét mutatja be Cafeteca Hirscherben, 14.00 órától pedig a Grimasz színjátszócsoport Ez a ház bontásra vár című előadását lehet megtekinteni a Drámai Színházban. Bérleteket és jegyeket három helyszínen lehet igényelni: a Brassói Lapok szerkesztőségében, a Demokrácia Központban és az RMDSZ-székházban. A fesztivál támogatója Brassó Város Tanácsa. Transindex.ro
2017. október 16.
Tizenhét társulat lép fel az erdélyi magyar bábszínházak nagyváradi fesztiválján
Tizenhét társulat huszonkét előadása lesz látható a harmadik alkalommal megrendezendő Fux Feszten Nagyváradon, az erdélyi magyar hivatásos bábszínházak fesztiválján, amelyet Fux Pálról, a szervező nagyváradi bábszínház egykori vezető személyiségéről neveztek el.
A nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának közlése szerint a fesztivál október 2. és 7. között lesz. A szakmai találkozó hat napján tizenhét társulat huszonkét előadását láthatja a közönség, de szakmai beszélgetésekre és műhelygyakorlatokra is sor kerül.
A Fux Feszt az idén túllép Románia határain, és hagyományos magyarországi meghívottai mellett Vajdaságból és Felvidékről is fogad egy-egy társulatot. Az idén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábos, illetve a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színész szakos hallgatói is elfogadták a szervezők meghívását, így ők is gazdagítják előadásaikkal a fesztivál kínálatát.
Hat erdélyi magyar hivatásos bábszínház lesz jelen a fesztiválon, a szatmárnémeti Brighella Bábtagozat, a kolozsvári Puck Bábszínház, a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, valamint a házigazda Lilliput Társulat. Rajtuk kívül a fesztivál vendége lesz a debreceni Vojtina Bábszínház, a pécsi MárkusZínház, a magyarországi Led Puppets, a Vajdasági Magyar Bábszínház, a Rozsnyói Meseszínház és a győri Vaskakas Bábszínház.
Az előző évek gyakorlatához hasonlóan a III. Fux Feszt is versenyfesztiválként határozza meg magát, de az egyes bábszínházak, társulatok szabadon dönthetnek, hogy versenyben vagy versenyen kívül kívánnak megmutatkozni. A szakmai zsűri tagjai idén Kozsik Ildikó bábrendező és tanár, Maria Mierlut színész-rendező, illetve Vadas László rendező. MTI; itthon.ma/kult
Tizenhét társulat huszonkét előadása lesz látható a harmadik alkalommal megrendezendő Fux Feszten Nagyváradon, az erdélyi magyar hivatásos bábszínházak fesztiválján, amelyet Fux Pálról, a szervező nagyváradi bábszínház egykori vezető személyiségéről neveztek el.
A nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának közlése szerint a fesztivál október 2. és 7. között lesz. A szakmai találkozó hat napján tizenhét társulat huszonkét előadását láthatja a közönség, de szakmai beszélgetésekre és műhelygyakorlatokra is sor kerül.
A Fux Feszt az idén túllép Románia határain, és hagyományos magyarországi meghívottai mellett Vajdaságból és Felvidékről is fogad egy-egy társulatot. Az idén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábos, illetve a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színész szakos hallgatói is elfogadták a szervezők meghívását, így ők is gazdagítják előadásaikkal a fesztivál kínálatát.
Hat erdélyi magyar hivatásos bábszínház lesz jelen a fesztiválon, a szatmárnémeti Brighella Bábtagozat, a kolozsvári Puck Bábszínház, a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, valamint a házigazda Lilliput Társulat. Rajtuk kívül a fesztivál vendége lesz a debreceni Vojtina Bábszínház, a pécsi MárkusZínház, a magyarországi Led Puppets, a Vajdasági Magyar Bábszínház, a Rozsnyói Meseszínház és a győri Vaskakas Bábszínház.
Az előző évek gyakorlatához hasonlóan a III. Fux Feszt is versenyfesztiválként határozza meg magát, de az egyes bábszínházak, társulatok szabadon dönthetnek, hogy versenyben vagy versenyen kívül kívánnak megmutatkozni. A szakmai zsűri tagjai idén Kozsik Ildikó bábrendező és tanár, Maria Mierlut színész-rendező, illetve Vadas László rendező. MTI; itthon.ma/kult
2017. október 16.
Szilágyi Péter: 2017 végéig egymillióra nő az új magyar állampolgárok lélekszáma
– 2017 végéig egymillióra nő az új magyar állampolgárok lélekszáma – tájékoztatta vasárnap az MTI-t Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, aki a Clevelandben élő magyarságnál tesz látogatást.
A helyettes államtitkár a Regionális Diaszpóra Tanács clevelandi értekezletén vett részt. Tájékoztatta a tanácskozás résztvevőit a magyar kormány 2010 óta folytatott nemzetpolitikájának részleteiről és eddigi eredményeiről, valamint az új lehetőségekről. Szilágyi Péter beszámolt a Kőrösi Csoma Sándor-program, a Julianus-program és a kulturális értékmentést szolgáló Mikes-program eredményeiről és további lehetőségeiről. A többi között például arról is, hogy már 2018 elejétől igényelhető pályázati támogatás a hétvégi magyar iskolákhoz. A helyettes államtitkár örömmel nyugtázta azt is, hogy 2017 végéig egymillióra gyarapszik az új magyar állampolgárok lélekszáma. Az MTI kérdésére Szilágyi Péter kifejtette, hogy tapasztalatai szerint egyre nagyobb az érdeklődés a Diaszpóra Tanács munkája iránt, és a tanácskozáson is többen kérték az anyaország támogatását mind a hétvégi iskolákhoz, mind az amerikai magyar szervezetek közötti jobb kommunikáció elősegítéséhez.
Szombaton este a helyettes államtitkár részt vett a Cleveland elővárosában lévő Westlake hetednapi adventista gyülekezete által a reformáció 500. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Köszöntő beszédében Jakab apostol levelét idézve a hit és a cselekedetek elengedhetetlen összhangjáról beszélt, és egyúttal rámutatott arra is, hogy a reformáció 500. jubileumi esztendeje méltó alkalom nemcsak az emlékezésre, hanem a jövőbe tekintésre is. Hangsúlyozva, hogy „az egyházi közösségek ereje ma vitathatatlan”, kiemelte: a határon túlra került és a világ távoli pontjain élő gyülekezetekben „különös jelentőséggel bír ez a közösségi megtartó erő”. Hozzátette: „a gyülekezetek nemzetünket megtartó és egyesítő munkája ma is a legfontosabb biztosítéka a magyarság megmaradásának, s éppen ezért támogatjuk minden lehetséges eszközzel”.
Szilágyi Péter vasárnap ünnepi hálaadó szentmisén vett részt a clevelandi Szent Erzsébet katolikus templomban, ahol köszönetet mondott a Szent Erzsébet egyházközösség megalapításának 125. évfordulója alkalmából. A szentmisén részt vett az új clevelandi püspök is, akinek engedélyével öt új magyar állampolgárt avattak a templomban.
Vasárnap este a helyettes államtitkár a clevelandi magyar baptista gyülekezet vendége volt. (MTI)
– 2017 végéig egymillióra nő az új magyar állampolgárok lélekszáma – tájékoztatta vasárnap az MTI-t Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, aki a Clevelandben élő magyarságnál tesz látogatást.
A helyettes államtitkár a Regionális Diaszpóra Tanács clevelandi értekezletén vett részt. Tájékoztatta a tanácskozás résztvevőit a magyar kormány 2010 óta folytatott nemzetpolitikájának részleteiről és eddigi eredményeiről, valamint az új lehetőségekről. Szilágyi Péter beszámolt a Kőrösi Csoma Sándor-program, a Julianus-program és a kulturális értékmentést szolgáló Mikes-program eredményeiről és további lehetőségeiről. A többi között például arról is, hogy már 2018 elejétől igényelhető pályázati támogatás a hétvégi magyar iskolákhoz. A helyettes államtitkár örömmel nyugtázta azt is, hogy 2017 végéig egymillióra gyarapszik az új magyar állampolgárok lélekszáma. Az MTI kérdésére Szilágyi Péter kifejtette, hogy tapasztalatai szerint egyre nagyobb az érdeklődés a Diaszpóra Tanács munkája iránt, és a tanácskozáson is többen kérték az anyaország támogatását mind a hétvégi iskolákhoz, mind az amerikai magyar szervezetek közötti jobb kommunikáció elősegítéséhez.
Szombaton este a helyettes államtitkár részt vett a Cleveland elővárosában lévő Westlake hetednapi adventista gyülekezete által a reformáció 500. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Köszöntő beszédében Jakab apostol levelét idézve a hit és a cselekedetek elengedhetetlen összhangjáról beszélt, és egyúttal rámutatott arra is, hogy a reformáció 500. jubileumi esztendeje méltó alkalom nemcsak az emlékezésre, hanem a jövőbe tekintésre is. Hangsúlyozva, hogy „az egyházi közösségek ereje ma vitathatatlan”, kiemelte: a határon túlra került és a világ távoli pontjain élő gyülekezetekben „különös jelentőséggel bír ez a közösségi megtartó erő”. Hozzátette: „a gyülekezetek nemzetünket megtartó és egyesítő munkája ma is a legfontosabb biztosítéka a magyarság megmaradásának, s éppen ezért támogatjuk minden lehetséges eszközzel”.
Szilágyi Péter vasárnap ünnepi hálaadó szentmisén vett részt a clevelandi Szent Erzsébet katolikus templomban, ahol köszönetet mondott a Szent Erzsébet egyházközösség megalapításának 125. évfordulója alkalmából. A szentmisén részt vett az új clevelandi püspök is, akinek engedélyével öt új magyar állampolgárt avattak a templomban.
Vasárnap este a helyettes államtitkár a clevelandi magyar baptista gyülekezet vendége volt. (MTI)
2017. október 16.
Mártírokról és elvándoroltakról Váradújvároson
A nagyvárad-újvárosi református egyházközség templomában 2017. október 15-én tartott vasárnap délelőtti istentiszteletre különleges alkalomként emlékezhet az utókor.
Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspökének szószéki szolgálatát követően bemutatták a Mártírok százada című könyvet, amely olyan magyar református lelkészekről szól, akik a múlt században – különösképpen az 1956-os esemény következtében – vértanúságot szenvedtek.
Az igehirdető az „inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29) újszövetségi tételből kiindulva emlékezett meg az áldozatvállalás és helytállás hőseiről. Tőkés László a kereszténység és a magyarság több olyan mártírját idézte meg, akik életükkel és szabadságukkal fizettek hitükért, kiállásukért, büszkén vállalt nemzeti és felekezeti hovatartozásukért. Miközben mások önfeladással keresték a boldogulást a múlt században egymást váltó hatalmak karmaiban vergődve, addig a hit és lelkiismeret vértanúi szembeszálltak az elnyomókkal, mivel számukra a legnagyobb kihívás az volt, hogy miként állnak meg Isten színe előtt és hogyan tudnak megfelelni a közösségi elvárásoknak. A püspök arról is szólt, hogy a napjainkban üldözött Krisztus-hívők száma meghaladja a Római Birodalomban üldözött őskeresztényekét, s az európai szekularizáció világában egyre kényelmetlenebb kereszténynek lenni.
A prédikáció után Sándor Lajos újvárosi lelkipásztor köszöntötte a Nyugat-Európából érkezett vendégeket, átadva a szót Békássy N. Albert svédországi emeritus gyermekgyógyász professzornak és özv. Lázárné Zahn Dalma Enikő nürnbergi lelkipásztornak, a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat világi, illetve lelkészi elnökeinek, akik a szervezetükről és több évtizedes szolgálatukról szóltak röviden. A NYEMRLSZ feladata: református értékeink megőrzése és továbbvitele a nyugati magyar közösségekben. Évente szerveznek hittudományi tanácskozásokat neves előadókkal. A most megjelentetett kötetben első alkalommal foglalták össze a Kárpát-medencei magyar lelkészek névsorát, dokumentálták a vértanúságukat. A Mártírok százada című kötetet Bereczki András ny. paptamási lelkipásztor állította össze, aki a maga során több évtizedes szolgálatát idézte fel vallomásosan. Mind ő maga, mind a végül zárszóra kért Tőkés László felhívták a figyelmet arra, hogy azok a reformátusok, akik a Kárpát-medencéből elvándorolnak, választott új hazájukban nem mindig érkeznek meg az egyház megtartó kebelébe és közösségeibe, pedig az asszimilációt ez legalább lassítaná. A püspök ugyanakkor a hazatérésre biztatott, az itthon maradottakat pedig arra, hogy hívják vissza szülőföldjükre a szétszéledteket, még akkor is, ha az elvándoroltak egy része okkal ment el.
A könyvbemutató során Orosz Otília Valéria kántornő két alkalomhoz illő dalt adott elő. Az ezer példányban megjelent kötethez jelképes adományok fejében lehetett hozzájutni – az összegyűlt pénzből egy magyar mártírnak állítanak majd emlékművet Németországban.
Mártírok százada – ’56 és a XX. század magyar református lelkészvértanúi. Szerk. Bereczki András – Összefoglaló A NyRMRISz Hittudományi tanácskozása, Felsőőr/Oberwart, Ausztria, 2016. július 14-17. /Kairosz Kiadó, Budapest, 2016./ tokeslaszlo.eu
A nagyvárad-újvárosi református egyházközség templomában 2017. október 15-én tartott vasárnap délelőtti istentiszteletre különleges alkalomként emlékezhet az utókor.
Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspökének szószéki szolgálatát követően bemutatták a Mártírok százada című könyvet, amely olyan magyar református lelkészekről szól, akik a múlt században – különösképpen az 1956-os esemény következtében – vértanúságot szenvedtek.
Az igehirdető az „inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29) újszövetségi tételből kiindulva emlékezett meg az áldozatvállalás és helytállás hőseiről. Tőkés László a kereszténység és a magyarság több olyan mártírját idézte meg, akik életükkel és szabadságukkal fizettek hitükért, kiállásukért, büszkén vállalt nemzeti és felekezeti hovatartozásukért. Miközben mások önfeladással keresték a boldogulást a múlt században egymást váltó hatalmak karmaiban vergődve, addig a hit és lelkiismeret vértanúi szembeszálltak az elnyomókkal, mivel számukra a legnagyobb kihívás az volt, hogy miként állnak meg Isten színe előtt és hogyan tudnak megfelelni a közösségi elvárásoknak. A püspök arról is szólt, hogy a napjainkban üldözött Krisztus-hívők száma meghaladja a Római Birodalomban üldözött őskeresztényekét, s az európai szekularizáció világában egyre kényelmetlenebb kereszténynek lenni.
A prédikáció után Sándor Lajos újvárosi lelkipásztor köszöntötte a Nyugat-Európából érkezett vendégeket, átadva a szót Békássy N. Albert svédországi emeritus gyermekgyógyász professzornak és özv. Lázárné Zahn Dalma Enikő nürnbergi lelkipásztornak, a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat világi, illetve lelkészi elnökeinek, akik a szervezetükről és több évtizedes szolgálatukról szóltak röviden. A NYEMRLSZ feladata: református értékeink megőrzése és továbbvitele a nyugati magyar közösségekben. Évente szerveznek hittudományi tanácskozásokat neves előadókkal. A most megjelentetett kötetben első alkalommal foglalták össze a Kárpát-medencei magyar lelkészek névsorát, dokumentálták a vértanúságukat. A Mártírok százada című kötetet Bereczki András ny. paptamási lelkipásztor állította össze, aki a maga során több évtizedes szolgálatát idézte fel vallomásosan. Mind ő maga, mind a végül zárszóra kért Tőkés László felhívták a figyelmet arra, hogy azok a reformátusok, akik a Kárpát-medencéből elvándorolnak, választott új hazájukban nem mindig érkeznek meg az egyház megtartó kebelébe és közösségeibe, pedig az asszimilációt ez legalább lassítaná. A püspök ugyanakkor a hazatérésre biztatott, az itthon maradottakat pedig arra, hogy hívják vissza szülőföldjükre a szétszéledteket, még akkor is, ha az elvándoroltak egy része okkal ment el.
A könyvbemutató során Orosz Otília Valéria kántornő két alkalomhoz illő dalt adott elő. Az ezer példányban megjelent kötethez jelképes adományok fejében lehetett hozzájutni – az összegyűlt pénzből egy magyar mártírnak állítanak majd emlékművet Németországban.
Mártírok százada – ’56 és a XX. század magyar református lelkészvértanúi. Szerk. Bereczki András – Összefoglaló A NyRMRISz Hittudományi tanácskozása, Felsőőr/Oberwart, Ausztria, 2016. július 14-17. /Kairosz Kiadó, Budapest, 2016./ tokeslaszlo.eu
2017. október 17.
Édes anyanyelvünk
Két rangos díjjal tértek haza a háromszéki diákok a hét végén Sátoraljaújhelyen tartott 45. Édes anyanyelvünk nyelvhasználati vetélkedő Kárpát-medencei döntőjéről.
Az Édes anyanyelvünk középiskolai vetélkedőt Sátoraljaújhely Város Önkormányzata, a Kazinczy-díj Alapítvány Kuratóriuma, Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Közgyűlése és az Anyanyelvápolók Szövetsége támogatásával hirdetik meg évente, a döntőre idén három háromszéki tanuló jutott tovább: Veres Renáta Melinda (XI. osztály, baróti Baróti Szabó Dávid Szakképző Líceum), valamint Bancea Mátyás és Konrád András László, mindketten a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum végzős tanulói.
A vetélkedő írásbeli részében nyelvtani, nyelvhasználati, szövegalkotási, nyelvhelyességi feladatokat és stílusgyakorlatokat kell megoldaniuk a versenyzőknek, a szóbeli megmérettetésen választhattak a megadott négy beszédhelyzet témája közül, amelyet 15–20 perc alatt kell kidolgozniuk és 3 perc időben szabadon előadniuk. A szülőföldhöz ragaszkodás, a testnevelés (öröm vagy szenvedés? – vitaindító), a miként köszönjünk témakör, valamint egy fesztiválbeszámoló közül mindhárom háromszéki diák a szülőföldről állított össze rövid beszédet, figyelembe véve, hogy a képzeletbeli hallgatóság egy diáktábor közössége.
Mindkét mikeses diák elnyerte Sátoraljaújhely plakettjét, Bancea Mátyás ezenkívül OTP-különdíjat kapott, Konrád András Lászlót pedig a Zempléni Fiatalok Határok Nélküli Együttműködéséért Egyesület részesítette különdíjban. Erdély Judit tanítványainak elismerése azonos rangú a Kazinczy-éremmel, amelyet az évente Győrben tartott Szép magyar beszéd versenyen érdemelhetnek ki a legjobb diákok. Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma
Két rangos díjjal tértek haza a háromszéki diákok a hét végén Sátoraljaújhelyen tartott 45. Édes anyanyelvünk nyelvhasználati vetélkedő Kárpát-medencei döntőjéről.
Az Édes anyanyelvünk középiskolai vetélkedőt Sátoraljaújhely Város Önkormányzata, a Kazinczy-díj Alapítvány Kuratóriuma, Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Közgyűlése és az Anyanyelvápolók Szövetsége támogatásával hirdetik meg évente, a döntőre idén három háromszéki tanuló jutott tovább: Veres Renáta Melinda (XI. osztály, baróti Baróti Szabó Dávid Szakképző Líceum), valamint Bancea Mátyás és Konrád András László, mindketten a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum végzős tanulói.
A vetélkedő írásbeli részében nyelvtani, nyelvhasználati, szövegalkotási, nyelvhelyességi feladatokat és stílusgyakorlatokat kell megoldaniuk a versenyzőknek, a szóbeli megmérettetésen választhattak a megadott négy beszédhelyzet témája közül, amelyet 15–20 perc alatt kell kidolgozniuk és 3 perc időben szabadon előadniuk. A szülőföldhöz ragaszkodás, a testnevelés (öröm vagy szenvedés? – vitaindító), a miként köszönjünk témakör, valamint egy fesztiválbeszámoló közül mindhárom háromszéki diák a szülőföldről állított össze rövid beszédet, figyelembe véve, hogy a képzeletbeli hallgatóság egy diáktábor közössége.
Mindkét mikeses diák elnyerte Sátoraljaújhely plakettjét, Bancea Mátyás ezenkívül OTP-különdíjat kapott, Konrád András Lászlót pedig a Zempléni Fiatalok Határok Nélküli Együttműködéséért Egyesület részesítette különdíjban. Erdély Judit tanítványainak elismerése azonos rangú a Kazinczy-éremmel, amelyet az évente Győrben tartott Szép magyar beszéd versenyen érdemelhetnek ki a legjobb diákok. Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma
2017. október 17.
Könyvbemutató és filmvetítés Kányádban
Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Kányád Község Polgármesteri Hivatala szervezésében október 19-én, csütörtökön 17 órától Kányádban, a kultúrotthon konferenciatermében könyvbemutatóra és filmvetítésre kerül sor.
A Forrásközpont új kiadványait – Az élet íze c. néprajzi tanulmánykötetet, az Orbán Balázs szemével… és a Másfél évtized képesszenciája című fotóalbumokat, a 2018-as falinaptárt, a Haáz Rezső rajzaiból készített képeslapsorozatot – P. Buzogány Árpád, az intézmény művelődésszervezője mutatja be.
Ezt követően Fábián Kornélia Tájak, beszélő házak című dokumentumfilmjét vetítik le a film készítője bevezetőjével. A 2015-ben készített alkotás a máréfalvi, székelyszentléleki, tordátfalvi, korondi és lövétei tájházakat mutatja be.
A rendezvény az idei, VIII. Székelyföld Napok programsorozat része. Minden érdeklődőt szeretettel várunk.
A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont sajtóközleménye Erdély.ma
Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Kányád Község Polgármesteri Hivatala szervezésében október 19-én, csütörtökön 17 órától Kányádban, a kultúrotthon konferenciatermében könyvbemutatóra és filmvetítésre kerül sor.
A Forrásközpont új kiadványait – Az élet íze c. néprajzi tanulmánykötetet, az Orbán Balázs szemével… és a Másfél évtized képesszenciája című fotóalbumokat, a 2018-as falinaptárt, a Haáz Rezső rajzaiból készített képeslapsorozatot – P. Buzogány Árpád, az intézmény művelődésszervezője mutatja be.
Ezt követően Fábián Kornélia Tájak, beszélő házak című dokumentumfilmjét vetítik le a film készítője bevezetőjével. A 2015-ben készített alkotás a máréfalvi, székelyszentléleki, tordátfalvi, korondi és lövétei tájházakat mutatja be.
A rendezvény az idei, VIII. Székelyföld Napok programsorozat része. Minden érdeklődőt szeretettel várunk.
A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont sajtóközleménye Erdély.ma
2017. október 17.
A szászrégeni zsidó temető meggyalázása miatt tiltakoznak
Levélben tiltakozik a Romániai Zsidó Közösségek Szövetsége egy újabb romániai zsidó temető meggyalázása miatt – derül ki az Agerpres hírügynökséghez eljuttatott hétfői közleményből.
A szervezet közleménye szerint Vasile Dub, a Marosvásárhelyi Zsidó Közösség elnöke hétfőn közölte, hogy Szászrégenben az elmúlt hétvégén meggyalázták a zsidó temetőt. Az elkövetők tönkretették a bejárati kaput, és tíz sírkövet ledöntöttek. A rendőrség kivizsgálást indított az ügyben.
A közleményben felháborodásának ad hangot a szervezet „ezen újabb antiszemita és huligán megnyilvánulás ellen, és reméli, hogy mielőbb a tettesek nyomára bukkannak, akiknek felelniük kell majd az igazságszolgáltatás előtt”. Az idézett dokumentum szerint az ügy könnyed kezelése a demokrácia lábbal tiprásának újabb kapuit nyithatja meg, és ez egyre súlyosabb esetekhez vezethet.
A Romániai Zsidó Közösségek Szövetsége szerint nem véletlen egybeesés, hogy az incidens éppen azon a héten történt, amikor országszerte megemlékeztek a romániai holokauszt áldozatairól. Székelyhon.ro
Levélben tiltakozik a Romániai Zsidó Közösségek Szövetsége egy újabb romániai zsidó temető meggyalázása miatt – derül ki az Agerpres hírügynökséghez eljuttatott hétfői közleményből.
A szervezet közleménye szerint Vasile Dub, a Marosvásárhelyi Zsidó Közösség elnöke hétfőn közölte, hogy Szászrégenben az elmúlt hétvégén meggyalázták a zsidó temetőt. Az elkövetők tönkretették a bejárati kaput, és tíz sírkövet ledöntöttek. A rendőrség kivizsgálást indított az ügyben.
A közleményben felháborodásának ad hangot a szervezet „ezen újabb antiszemita és huligán megnyilvánulás ellen, és reméli, hogy mielőbb a tettesek nyomára bukkannak, akiknek felelniük kell majd az igazságszolgáltatás előtt”. Az idézett dokumentum szerint az ügy könnyed kezelése a demokrácia lábbal tiprásának újabb kapuit nyithatja meg, és ez egyre súlyosabb esetekhez vezethet.
A Romániai Zsidó Közösségek Szövetsége szerint nem véletlen egybeesés, hogy az incidens éppen azon a héten történt, amikor országszerte megemlékeztek a romániai holokauszt áldozatairól. Székelyhon.ro
2017. október 17.
Árpád-emlékmű Brassóban
A Történelmi Vitézi Rend (TVR) erdélyi törzsszéke szervezésében vasárnap délelőtt nagyszabású ünnepséget tartottak Brassóban: az evangélikus-lutheránus templom udvarán újra felállították a millenniumi ünnepségek alkalmával a Cenken elhelyezett Árpád-kori vitéz sok szenvedést és vándorlást megért szobrának fejét. Az ünnepségen részt vett a TVR székelyföldi állományának több mint száz tagja, a brassói evangélikus egyházközösség nagyszámú képviselője, valamint az Erdélyi Kárpát-Egyesület, a Keresztény Demokrata Mozgalom, az Erdővidéki Székely Tanács és a Kaláka Kör képviselői is jelen voltak. Az ünnepség az evangélikus-lutheránus templomban tartott istentisztelettel kezdődött, a résztvevőket Zelenák József püspökhelyettes, a brassói egyházmegye esperese köszöntötte, Isten igéjét Adorjáni Dezső Zoltán püspök hirdette, szolgált Zelenák József püspökhelyettes, valamint Koszta István és Koszta Enikő evangélikus lelkész. Igehirdetésükben a lelkészek az együvé tartozás, a helytállás és a közösségért való cselekvés fontosságát hangsúlyozták. Adorjáni Dezső Zoltán püspök az eredeti Árpád-kori vitéz szobra bronzmásolatának elkészítését kezdeményezte, és személyesen fel is ajánlott ezer lejt az evangélikus templom udvarán 2019-ben felállítandó szoborra. Ugyanakkor azt is javasolta, hogy a Szent Mihály-napot követő első vasárnap legyen ezentúl a „hazatérők ünnepe” a brassói evangélikus egyházközségben. Az egyházfő ilyen hazatérőnek nevezte a honfoglalás kori harcos szobrának megérkezését is a templom udvarára, ahonnan korábbi „lakóhelyére”, a Cenkre lát. Az emlékjelet Adorjáni Dezső Zoltán püspök és vitéz Lázár Elemér, a TVR főkapitány-helyettese leplezte le, ezt a püspöki áldás követte, majd a tatrangi boricások járták el évszázados, világszerte híres táncukat. Jani András Borcsa Mihály Egy hétfalusi csángó fiú Árpád szobránál, v. Bartha Imre pedig Wass Albert Üzenet haza című versét adta elő, és fellépett az egyházi énekkar.
Szente Lajos építész, az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület brassói fiókjának elnöke a szobor kiszabadításának a történetét ismertette. „Az emlékmű épen maradt darabjára Orosz József nyugalmazott vegyészmérnök, közgazdász, az Erdélyi Kárpát-Egyesület alelnöke talált rá 2002-ben a történelmi múzeum pincéjében. A múzeum igazgatója beleegyezett, hogy a fejrészt kiadják és egy megfelelő, biztonságos helyen tegyék láthatóvá. A szoboralak megmaradt darabjának kiváltását az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület nevében intéztem, így került mostani helyére. A darabok egy részét a lakosság széthordta, a nagyobbak – így a szoborfej is – a Brassói Történelmi Múzeum tulajdonába kerültek, ahol közel kilenc évtizedig a pincében őrizték” – mondta el az emlékezőknek Szente Lajos. V. Máthé Lóránt Pál törzskapitány beszédét követően v. Ambrus Ágnes, a TVR kézdiszéki állományának kapitánya szólt az egybegyűltekhez. „Meggyőződésem, hogy a most itt kialakított emlékhely a továbbiakban segít megélni vallásos hitünket, erősíti közösségi tudatunkat, etikai értékrendünket. Az emlékmű most nem emelkedik ki monumentálisan a környezetből, mint egykor, de belesimulva abba, szerényen hirdeti, hogy még megvagyunk, élünk, akarunk, teszünk és küzdünk identitásunk megőrzéséért” – hangsúlyozta a TVR kézdiszéki állományának kapitánya. V. Lázár Elemér köszönetet mondott az emlékjel készítőinek, az evangélikus egyház képviselőinek és azoknak a rendtársaknak, akik részt vállaltak a szoborfej nyilvános térben való elhelyezéséért folytatott munkában. Az avatóünnepség az emlékjel megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Az emlékező rendezvény az evangélikus egyház hivatalában szervezett kiállítással folytatódott, ahol Kovács Lehel István, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke az Árpád-szobor történetéről állított össze anyagot és tartott előadást.
„A 18 méter magas oszlopon álló, 3,5 méter magas, honfoglalás kori harcost ábrázoló alkotás – egyik kezében karddal, másikban Magyarország címerével – Árpád-szobor néven vonult be a köztudatba. Ezelőtt 120 évvel, 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére határozta el a törvényhozás, hogy a mai Hősök terére, az Andrássy út végén emlékműcsoportot készíttet, ezenkívül az ország hét pontján – Pusztaszeren, Pannonhalmán, Dévényben (Szlovákia), a Zobor-hegyen (Szlovákia), Munkácson (Ukrajna), Zimonyban (Belgrád közelében) és a brassói Cenk-tetőn – ezredéves emlékoszlopot állíttat. A Berczik Gyula tervei alapján, Jankovich Gyula szobrász által alkotott műemléket 1896. október 18-án avatták fel a Cenken. Az emlékmű talapzatát 1913. szeptember 27-én a besszarábiai Ilie Cătărău és Eliad Cotofan dinamittal felrobbantotta, majd 1914. december 30-án a Brassó felett dúló vihar ledöntötte az Árpád-szobrot, s az darabokra tört, a talapzat maradványai azonban máig láthatóak” – ismertette az elnök a résztvevőkkel az egykor a Cenken álló emlékmű történetét. A nem mindennapi esemény a Szent Imre Házban bajtársi ebéddel ért véget. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Történelmi Vitézi Rend (TVR) erdélyi törzsszéke szervezésében vasárnap délelőtt nagyszabású ünnepséget tartottak Brassóban: az evangélikus-lutheránus templom udvarán újra felállították a millenniumi ünnepségek alkalmával a Cenken elhelyezett Árpád-kori vitéz sok szenvedést és vándorlást megért szobrának fejét. Az ünnepségen részt vett a TVR székelyföldi állományának több mint száz tagja, a brassói evangélikus egyházközösség nagyszámú képviselője, valamint az Erdélyi Kárpát-Egyesület, a Keresztény Demokrata Mozgalom, az Erdővidéki Székely Tanács és a Kaláka Kör képviselői is jelen voltak. Az ünnepség az evangélikus-lutheránus templomban tartott istentisztelettel kezdődött, a résztvevőket Zelenák József püspökhelyettes, a brassói egyházmegye esperese köszöntötte, Isten igéjét Adorjáni Dezső Zoltán püspök hirdette, szolgált Zelenák József püspökhelyettes, valamint Koszta István és Koszta Enikő evangélikus lelkész. Igehirdetésükben a lelkészek az együvé tartozás, a helytállás és a közösségért való cselekvés fontosságát hangsúlyozták. Adorjáni Dezső Zoltán püspök az eredeti Árpád-kori vitéz szobra bronzmásolatának elkészítését kezdeményezte, és személyesen fel is ajánlott ezer lejt az evangélikus templom udvarán 2019-ben felállítandó szoborra. Ugyanakkor azt is javasolta, hogy a Szent Mihály-napot követő első vasárnap legyen ezentúl a „hazatérők ünnepe” a brassói evangélikus egyházközségben. Az egyházfő ilyen hazatérőnek nevezte a honfoglalás kori harcos szobrának megérkezését is a templom udvarára, ahonnan korábbi „lakóhelyére”, a Cenkre lát. Az emlékjelet Adorjáni Dezső Zoltán püspök és vitéz Lázár Elemér, a TVR főkapitány-helyettese leplezte le, ezt a püspöki áldás követte, majd a tatrangi boricások járták el évszázados, világszerte híres táncukat. Jani András Borcsa Mihály Egy hétfalusi csángó fiú Árpád szobránál, v. Bartha Imre pedig Wass Albert Üzenet haza című versét adta elő, és fellépett az egyházi énekkar.
Szente Lajos építész, az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület brassói fiókjának elnöke a szobor kiszabadításának a történetét ismertette. „Az emlékmű épen maradt darabjára Orosz József nyugalmazott vegyészmérnök, közgazdász, az Erdélyi Kárpát-Egyesület alelnöke talált rá 2002-ben a történelmi múzeum pincéjében. A múzeum igazgatója beleegyezett, hogy a fejrészt kiadják és egy megfelelő, biztonságos helyen tegyék láthatóvá. A szoboralak megmaradt darabjának kiváltását az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület nevében intéztem, így került mostani helyére. A darabok egy részét a lakosság széthordta, a nagyobbak – így a szoborfej is – a Brassói Történelmi Múzeum tulajdonába kerültek, ahol közel kilenc évtizedig a pincében őrizték” – mondta el az emlékezőknek Szente Lajos. V. Máthé Lóránt Pál törzskapitány beszédét követően v. Ambrus Ágnes, a TVR kézdiszéki állományának kapitánya szólt az egybegyűltekhez. „Meggyőződésem, hogy a most itt kialakított emlékhely a továbbiakban segít megélni vallásos hitünket, erősíti közösségi tudatunkat, etikai értékrendünket. Az emlékmű most nem emelkedik ki monumentálisan a környezetből, mint egykor, de belesimulva abba, szerényen hirdeti, hogy még megvagyunk, élünk, akarunk, teszünk és küzdünk identitásunk megőrzéséért” – hangsúlyozta a TVR kézdiszéki állományának kapitánya. V. Lázár Elemér köszönetet mondott az emlékjel készítőinek, az evangélikus egyház képviselőinek és azoknak a rendtársaknak, akik részt vállaltak a szoborfej nyilvános térben való elhelyezéséért folytatott munkában. Az avatóünnepség az emlékjel megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Az emlékező rendezvény az evangélikus egyház hivatalában szervezett kiállítással folytatódott, ahol Kovács Lehel István, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke az Árpád-szobor történetéről állított össze anyagot és tartott előadást.
„A 18 méter magas oszlopon álló, 3,5 méter magas, honfoglalás kori harcost ábrázoló alkotás – egyik kezében karddal, másikban Magyarország címerével – Árpád-szobor néven vonult be a köztudatba. Ezelőtt 120 évvel, 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére határozta el a törvényhozás, hogy a mai Hősök terére, az Andrássy út végén emlékműcsoportot készíttet, ezenkívül az ország hét pontján – Pusztaszeren, Pannonhalmán, Dévényben (Szlovákia), a Zobor-hegyen (Szlovákia), Munkácson (Ukrajna), Zimonyban (Belgrád közelében) és a brassói Cenk-tetőn – ezredéves emlékoszlopot állíttat. A Berczik Gyula tervei alapján, Jankovich Gyula szobrász által alkotott műemléket 1896. október 18-án avatták fel a Cenken. Az emlékmű talapzatát 1913. szeptember 27-én a besszarábiai Ilie Cătărău és Eliad Cotofan dinamittal felrobbantotta, majd 1914. december 30-án a Brassó felett dúló vihar ledöntötte az Árpád-szobrot, s az darabokra tört, a talapzat maradványai azonban máig láthatóak” – ismertette az elnök a résztvevőkkel az egykor a Cenken álló emlékmű történetét. A nem mindennapi esemény a Szent Imre Házban bajtársi ebéddel ért véget. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 17.
Az Őrkő esélyei (Kerekasztal a Manus fesztiválon)
Sepsiszentgyörgy határában, az Őrkőn él egy majd kétezres közösség, többnyire nyomorban, nemcsak a város, de a társadalom peremén. Helyzetük javításában, rendezésében mindeddig nem sikerült jelentős eredményt elérni, s bár többen, sokféleképpen igyekeztek segíteni, áttörésnek egyelőre nyoma sincs. Néhány lelkes fiatal tavaly fesztivált szervezett az őrkői romáknak, a Manust idén kibővítették egy kerekasztal-beszélgetéssel, amelyen az őrkőiek felzárkóztatásának lehetőségeire keresték a kiutat helyi karitatív szervezetek képviselői és a magyarországi vendégek, akik pozitív tapasztalataikat is megosztották.
Talán a téma kényessége, talán a sokféle, változatos programot kínáló hétvége okán a meghívottak közül többen nem jöttek el, és nem sikerült egységes cselekvési tervet sem kidolgozni a majd négyórás tanácskozás során, de lehetőség nyílt kibeszélni számos problémát és ötleteket meríteni mások eredményeiből. Kiderült az is, bár Magyarország is távol áll attól, hogy megoldottnak nevezhessék a romakérdést, legalább harminc évvel előttünk járnak, így jócskán van, mit tanulni tőlük. Körvonalazódott, hogy az Őrkőn élők a lakhatási gondokon túl két sarkalatos problémával szembesülnek: a tanulással, pontosabban annak hiányával és a munkanélküliséggel.
Óvoda, iskola
Számos civil szervezet – a Vöröskereszt, a Caritas, a Máltai Szeretetszolgálat – hosszú évek óta tevékenykedik az Őrkőn, alkalmazottaik, önkénteseik elsősorban a gyermekekkel foglalkoznak. Elsőként a gyulafehérvári központú Caritas igyekezett segítő kezet nyújtani az őrkőieknek, és mivel legnagyobb gond a hely hiánya volt, a katolikus egyházzal közösen építették fel a Néri Szent Fülöp-iskolát – mondta el Kerezsi Hajnalka, a szervezet roma integrációs programjának koordinátora. Itt kezdték meg tevékenységüket, előbb az iskolában igyekeztek segíteni, majd a hiányosságokra összpontosítottak, azzal szembesültek ugyanis, hogy mivel a gyermekek nem járnak óvodába, eleve hátránnyal kezdik az első osztályt, hiányoznak bizonyos alapkészségeik, amelyeket ott tanulhattak volna meg. Ha nem kapnak segítséget, ez a lemaradás egyre nő. Előbb délutáni, most már egész napos foglalkozást tartanak (a gyermekek két váltásban járnak iskolába, így szükség van a délelőtti tevékenységre is), és az eredmények lassan mutatkoznak. Az azonban már látszik, azok a fiatalok, kik pár éve hozzájuk jártak, immár gyermekeiket is szívesebben viszik, mint egykor őket a szüleik. A következő kilenc-tíz év, egy újabb nemzedék felnövése talán gyarapítja eredményeiket is – bizakodott.
Az iskolát megalapozó óvodai oktatás vonzóvá tételét igyekszik segíteni a Ringató, ahová babáik hároméves koráig járhatnak az anyák. Céljuk, hogy amennyire lehet, megelőzzék a társadalmi kirekesztést a kora gyermekkori fejlesztés révén, de nemcsak a kicsik képességeire figyelnek, a szülőket is igyekeznek napi rendszerességre szoktatni, segítenek, amiben tudnak: ügyintézésben, levélírásban, van lehetőség a tisztálkodásra, mosásra. Szeretnék elérni, hogy elsajátítsák a napi rutint, rendszeresség kerüljön az életükbe, hogy megszokják, a szabályokat be kell tartani – számolt be Veress Réka. Eddig 86 gyermek fordult meg foglalkozásaikon, naponta hat-nyolc apróság vesz részt a programban. Eredményeik egyelőre nem látványosak – tavaly 8 óvodásuk lett volna, egy jár rendszeresen, idén kilencből hatan mentek –, de bíznak benne, a kitartó munka meghozza gyümölcsét, és évről évre növekszik majd a rendszeresen óvodába járók száma. Mondókáznak, énekelnek, rajzolnak, játszanak, kézműveskednek, próbálnak családias légkört teremteni – számolt be Veress Réka. A különböző programok kapcsán több kérdés felmerült. A Magyarországról érkezett vendégek nem értették az esetleges óvoda-, iskolalátogatást, hisz náluk szigorú törvények szabályozzák ezt, nagy büntetésekre számíthatnak azok a szülők, akik nem viszik rendszeresen oktatási intézménybe gyermeküket, sőt, a gyámügy közbeavatkozásával a felügyeleti jogot is elveszíthetik. Törvények nálunk is vannak, ám betartásukat senki nem ellenőrzi – hangzott el. Ugyanakkor az őrkői cigányiskola eredményeit nehéz sikertörténetnek nevezni, hisz alig akad gyermek, aki nyolcadik után továbbtanulna. A Magyarországról érkezettek a szegregált iskola ellen szólaltak fel, mindannyian vegyes osztályokban tanultak, a magyar gyermekek ösztönző hatása segítette őket, hogy vigyék valamire. Ruzsa Pál, az őrkői romákat képviselő Amenkha Egyesület elnöke azonban úgy látja, hogy fontos a saját, közeli iskola, míg nem indult be a Néri Szent Fülöp, alig néhány gyermek ment el a távolabbi iskolákba, most legalább többségük jár, s valamit csak tanulnak – vélekedett.
Csak az jár, amiért megdolgozol
Az őrkőiek legnagyobb gondja talán a mélyszegénység. Az itt élők nagy részének nincs munkahelye, a segélyeken kívül semmilyen jövedelme. Vannak, akik külföldön keresik a boldogulást, néhány hónapra kivonul az egész család, összeszednek annyit, hogy kipofozzák kicsit a házukat, valamelyest jobb körülményeket teremtsenek, ám ez többnyire átmeneti megoldás, hátulütője is akad bőven, hisz ilyenkor a gyermekek kimaradnak az iskolából. Ruzsa Pál állítja, dolgoznának az őrkőiek, ám nincs rá lehetőségük. Hiába írt össze több mint 150 munkát keresőt, és kapta meg a munkaerő-hivataltól a betöltetlen állások listáját, amikor valaki jelentkezik, amint kiderül, hogy cigány, nincs már hely. Gond, hogy több mint kilencven százalékuk analfabéta, és ma már a szakképzetlen munkások esetében is elvárás, hogy tudjanak írni-olvasni – ismeri el Ruzsa Pál.
A beszélgetésnek ezen a pontján váltak érdekessé a magyarországi vendégek, akiknek településeiken sikerült kisebb csodákat megvalósítaniuk. Szakácsi polgármestere, Oláh János mintagazdaságot hozott létre: mindenki dolgozik, van megélhetése, biztosított a napi betevő. „Van a településnek 5,5 hektár földje, azt kezdtük megművelni. Az elején úgy volt, hogy amit megtermelünk, az legyen a falué. Pénzt is kaptak a munkáért, de a termést is szétosztottuk. Azonban megtapasztaltam, hogy ez nem jó irány, azt mondták, ez úgyis az enyém, ha kevesebb lesz, az sem baj. A programot 2015. március elején indítottuk, aztán 2015 őszén a termés betakarításakor szinte villámcsapásként hatott, amikor kitaláltam, mindenki annyit kapjon, amennyit dolgozott. Ez eredményesnek bizonyult: most már több település próbálja alkalmazni, hogy ki amennyit ad, annyit kap, nem egyformán osztjuk el azon az alapon, hogy ez jár” – meséli a polgármester. Az önkormányzati területet nagyon kemény harc árán sikerült megszerezniük, de megérte. Idéntől már maguknak is termelhetnek, de fontos, hogy a közös munkában is részt vegyenek, legyen látszata tevékenységüknek, „hogy szemmel követhető legyen a fejlődés”. „A mezőgazdasági munka egy lehetőség, de kis lehetőség. Én nem akarok ott leragadni. Azóta van sertéstelepünk több mint 60 disznóval, 12–13-at folyamatosan fialtatunk. Az elején odaadtuk ingyen a kismalacot, de volt, aki nem nevelte föl, eladta, ám ha minimális értékért adom oda, szerződést kötünk, hogy legalább 60–70 kilóig fel kell nevelnie, akkor megtanulja, megszokja, hisz ez is egy munkafolyamat” – ismertette tapasztalatait Oláh János. Szerződést kötöttek az erdőhivatallal is, takarítják a területet, s nagyon figyelnek a becsületes munkára, nem lopják a fát. Nem volt könnyű elnyerniük a bizalmat, de sikerült.
Kell egy vezér
Oláh János történetéből kiderült, mennyire fontos, hogy mindenki által elfogadott vezére legyen a romáknak, hiteles ember, aki közülük való, akiben bíznak, akire hallgatnak. Szakácsi polgármesterének hozzáállása sem mindennapi: „Én cigány vezető vagyok, és a magunkfajta tudja, nagyon sok ajtón nem elég kopogtatni, dörömbölni kell. Meg kell ezt tenni a mögöttem lévő emberekért, akikért felelősséget vállaltam. Aki ezt nem tudja megtenni, annak nem kell posztot vállalnia. Csak a koronáért nem kell vezető szerepet vállalni” – szögezte le. Szakácsi példája egy az egyben nem alkalmazható Őrkőn, nincs megfelelő mezőgazdasági terület, de gondolkodnak gyógynövénytermesztésben és az erdőtakarítás is eszükbe jutott, a tulajdonos kisbirtokosságok azonban egyelőre nem előlegezték meg a bizalmat. A magyarországiak más jó ötletekkel is szolgáltak. Balogh Kályhás Tibor, aki árva roma gyermekként nőtt fel, most a cigányok helyzetével, a szegények (nemcsak romák) életminőségének javításával foglalkozik. Képzéseket tartanak, lehetőséget teremtenek diákoknak a kötelező 50 órás önkéntes munkára. Egyik szervezetük 30 település ügyes-bajos dolgait vállalta fel, és sikertörténetnek tekinthető, hogy elérték: a kisebb bírságok immár kiválthatóak közérdekű munkával (5000 forint 6 órai munkával), és így már több mint száz embert hoztak ki a börtönből. Kiss Béla pedig arról mesélt, miképpen biztosít munkát a romáknak.
Mit tesz a városvezetés?
Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatalát Tóth-Birtan Csaba alpolgármester képviselte, aki elismerte: elődje, Tischler Ferenc sokkal nagyobb szociális érzékenységgel közelített az őrkőiek világához, ő elsősorban az infrastrukturális fejlesztések révén került velük kapcsolatba, és elnöke lett annak a munkacsoportnak, amely most kezdte el tevékenységét, feladatuk egy stratégia kidolgozása az őrkőiek helyzetének rendezésére. Párhuzamos világokban élnek az őrkőiek és a város lakói, ő szereti és tiszteli hatalmas szabadságvágyukat, természetszeretetüket, pezsgő közösségi életüket, de a város világával ellentétben állnak. Két kérdést kell körüljárni: miben zavarjuk egymást, illetve miben tudunk egymásnak valami hasznosat nyújtani. Az egymás mellett élést integrációnak kellene felváltania, olyan szabályokat kell kialakítani, amelyek mindkét közösség számára elfogadhatóak, de nem jelentik a cigányok identitásának feladását sem, meg kell találni a közös pontokat – fejtette ki az alpolgármester. A tervekről is beszélt röviden, miképpen próbálják rendezni a házak jogviszonyát, hogy beköthető legyen az áram, gáz, és hogy bíznak benne, a szakemberek által kidolgozott stratégia ad majd választ és megoldást számos, a tanácskozáson is felmerült kérdésre, és megnyitja az önkormányzat számára a pályázási lehetőségeket is.
A Manus kerekasztal-beszélgetése csodát nem hozott, megoldások nem születtek, de újabb, nem is kis lépést tett az efelé vezető úton. A cigányok sorsát szívükön viselő, annak jobbításában tevékenyen részt vállaló embereket ültetett egy asztalhoz, és mindannyian belátták: külön-külön nehéz előrejutni, fontos lenne a konszenzus, meghatározni, mi a nagy terv, és abban kinek mi a feladata. A Manus kezdeményezőinek: Lovas-Fekete Zsoltnak, Csernátoni Lorándnak, Majláth-Szabó Attilának igyekezete nem volt hiábavaló, új ötletek, elképzelések merültek fel, s az is kitetszett, segíteni akarásukban nincsenek magukra. A legfontosabb üzenetet talán Oláh János, Szakácsi polgármestere fogalmazta meg: „Ha mi nem segítünk egymáson, nem jutunk sehova. Nagyon jó példa erre a négerek helyzete, ők rabszolgák voltak, mi szabadon mentünk egyik városból a másikba, minden egyes országban jelen vagyunk. A négerek rabszolgasorból tudták elérni, hogy Obama az egyik legnagyobb ország, Amerika elnöke lehetett, akkor mi hogyne tudnánk javítani sorsunkon.” Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sepsiszentgyörgy határában, az Őrkőn él egy majd kétezres közösség, többnyire nyomorban, nemcsak a város, de a társadalom peremén. Helyzetük javításában, rendezésében mindeddig nem sikerült jelentős eredményt elérni, s bár többen, sokféleképpen igyekeztek segíteni, áttörésnek egyelőre nyoma sincs. Néhány lelkes fiatal tavaly fesztivált szervezett az őrkői romáknak, a Manust idén kibővítették egy kerekasztal-beszélgetéssel, amelyen az őrkőiek felzárkóztatásának lehetőségeire keresték a kiutat helyi karitatív szervezetek képviselői és a magyarországi vendégek, akik pozitív tapasztalataikat is megosztották.
Talán a téma kényessége, talán a sokféle, változatos programot kínáló hétvége okán a meghívottak közül többen nem jöttek el, és nem sikerült egységes cselekvési tervet sem kidolgozni a majd négyórás tanácskozás során, de lehetőség nyílt kibeszélni számos problémát és ötleteket meríteni mások eredményeiből. Kiderült az is, bár Magyarország is távol áll attól, hogy megoldottnak nevezhessék a romakérdést, legalább harminc évvel előttünk járnak, így jócskán van, mit tanulni tőlük. Körvonalazódott, hogy az Őrkőn élők a lakhatási gondokon túl két sarkalatos problémával szembesülnek: a tanulással, pontosabban annak hiányával és a munkanélküliséggel.
Óvoda, iskola
Számos civil szervezet – a Vöröskereszt, a Caritas, a Máltai Szeretetszolgálat – hosszú évek óta tevékenykedik az Őrkőn, alkalmazottaik, önkénteseik elsősorban a gyermekekkel foglalkoznak. Elsőként a gyulafehérvári központú Caritas igyekezett segítő kezet nyújtani az őrkőieknek, és mivel legnagyobb gond a hely hiánya volt, a katolikus egyházzal közösen építették fel a Néri Szent Fülöp-iskolát – mondta el Kerezsi Hajnalka, a szervezet roma integrációs programjának koordinátora. Itt kezdték meg tevékenységüket, előbb az iskolában igyekeztek segíteni, majd a hiányosságokra összpontosítottak, azzal szembesültek ugyanis, hogy mivel a gyermekek nem járnak óvodába, eleve hátránnyal kezdik az első osztályt, hiányoznak bizonyos alapkészségeik, amelyeket ott tanulhattak volna meg. Ha nem kapnak segítséget, ez a lemaradás egyre nő. Előbb délutáni, most már egész napos foglalkozást tartanak (a gyermekek két váltásban járnak iskolába, így szükség van a délelőtti tevékenységre is), és az eredmények lassan mutatkoznak. Az azonban már látszik, azok a fiatalok, kik pár éve hozzájuk jártak, immár gyermekeiket is szívesebben viszik, mint egykor őket a szüleik. A következő kilenc-tíz év, egy újabb nemzedék felnövése talán gyarapítja eredményeiket is – bizakodott.
Az iskolát megalapozó óvodai oktatás vonzóvá tételét igyekszik segíteni a Ringató, ahová babáik hároméves koráig járhatnak az anyák. Céljuk, hogy amennyire lehet, megelőzzék a társadalmi kirekesztést a kora gyermekkori fejlesztés révén, de nemcsak a kicsik képességeire figyelnek, a szülőket is igyekeznek napi rendszerességre szoktatni, segítenek, amiben tudnak: ügyintézésben, levélírásban, van lehetőség a tisztálkodásra, mosásra. Szeretnék elérni, hogy elsajátítsák a napi rutint, rendszeresség kerüljön az életükbe, hogy megszokják, a szabályokat be kell tartani – számolt be Veress Réka. Eddig 86 gyermek fordult meg foglalkozásaikon, naponta hat-nyolc apróság vesz részt a programban. Eredményeik egyelőre nem látványosak – tavaly 8 óvodásuk lett volna, egy jár rendszeresen, idén kilencből hatan mentek –, de bíznak benne, a kitartó munka meghozza gyümölcsét, és évről évre növekszik majd a rendszeresen óvodába járók száma. Mondókáznak, énekelnek, rajzolnak, játszanak, kézműveskednek, próbálnak családias légkört teremteni – számolt be Veress Réka. A különböző programok kapcsán több kérdés felmerült. A Magyarországról érkezett vendégek nem értették az esetleges óvoda-, iskolalátogatást, hisz náluk szigorú törvények szabályozzák ezt, nagy büntetésekre számíthatnak azok a szülők, akik nem viszik rendszeresen oktatási intézménybe gyermeküket, sőt, a gyámügy közbeavatkozásával a felügyeleti jogot is elveszíthetik. Törvények nálunk is vannak, ám betartásukat senki nem ellenőrzi – hangzott el. Ugyanakkor az őrkői cigányiskola eredményeit nehéz sikertörténetnek nevezni, hisz alig akad gyermek, aki nyolcadik után továbbtanulna. A Magyarországról érkezettek a szegregált iskola ellen szólaltak fel, mindannyian vegyes osztályokban tanultak, a magyar gyermekek ösztönző hatása segítette őket, hogy vigyék valamire. Ruzsa Pál, az őrkői romákat képviselő Amenkha Egyesület elnöke azonban úgy látja, hogy fontos a saját, közeli iskola, míg nem indult be a Néri Szent Fülöp, alig néhány gyermek ment el a távolabbi iskolákba, most legalább többségük jár, s valamit csak tanulnak – vélekedett.
Csak az jár, amiért megdolgozol
Az őrkőiek legnagyobb gondja talán a mélyszegénység. Az itt élők nagy részének nincs munkahelye, a segélyeken kívül semmilyen jövedelme. Vannak, akik külföldön keresik a boldogulást, néhány hónapra kivonul az egész család, összeszednek annyit, hogy kipofozzák kicsit a házukat, valamelyest jobb körülményeket teremtsenek, ám ez többnyire átmeneti megoldás, hátulütője is akad bőven, hisz ilyenkor a gyermekek kimaradnak az iskolából. Ruzsa Pál állítja, dolgoznának az őrkőiek, ám nincs rá lehetőségük. Hiába írt össze több mint 150 munkát keresőt, és kapta meg a munkaerő-hivataltól a betöltetlen állások listáját, amikor valaki jelentkezik, amint kiderül, hogy cigány, nincs már hely. Gond, hogy több mint kilencven százalékuk analfabéta, és ma már a szakképzetlen munkások esetében is elvárás, hogy tudjanak írni-olvasni – ismeri el Ruzsa Pál.
A beszélgetésnek ezen a pontján váltak érdekessé a magyarországi vendégek, akiknek településeiken sikerült kisebb csodákat megvalósítaniuk. Szakácsi polgármestere, Oláh János mintagazdaságot hozott létre: mindenki dolgozik, van megélhetése, biztosított a napi betevő. „Van a településnek 5,5 hektár földje, azt kezdtük megművelni. Az elején úgy volt, hogy amit megtermelünk, az legyen a falué. Pénzt is kaptak a munkáért, de a termést is szétosztottuk. Azonban megtapasztaltam, hogy ez nem jó irány, azt mondták, ez úgyis az enyém, ha kevesebb lesz, az sem baj. A programot 2015. március elején indítottuk, aztán 2015 őszén a termés betakarításakor szinte villámcsapásként hatott, amikor kitaláltam, mindenki annyit kapjon, amennyit dolgozott. Ez eredményesnek bizonyult: most már több település próbálja alkalmazni, hogy ki amennyit ad, annyit kap, nem egyformán osztjuk el azon az alapon, hogy ez jár” – meséli a polgármester. Az önkormányzati területet nagyon kemény harc árán sikerült megszerezniük, de megérte. Idéntől már maguknak is termelhetnek, de fontos, hogy a közös munkában is részt vegyenek, legyen látszata tevékenységüknek, „hogy szemmel követhető legyen a fejlődés”. „A mezőgazdasági munka egy lehetőség, de kis lehetőség. Én nem akarok ott leragadni. Azóta van sertéstelepünk több mint 60 disznóval, 12–13-at folyamatosan fialtatunk. Az elején odaadtuk ingyen a kismalacot, de volt, aki nem nevelte föl, eladta, ám ha minimális értékért adom oda, szerződést kötünk, hogy legalább 60–70 kilóig fel kell nevelnie, akkor megtanulja, megszokja, hisz ez is egy munkafolyamat” – ismertette tapasztalatait Oláh János. Szerződést kötöttek az erdőhivatallal is, takarítják a területet, s nagyon figyelnek a becsületes munkára, nem lopják a fát. Nem volt könnyű elnyerniük a bizalmat, de sikerült.
Kell egy vezér
Oláh János történetéből kiderült, mennyire fontos, hogy mindenki által elfogadott vezére legyen a romáknak, hiteles ember, aki közülük való, akiben bíznak, akire hallgatnak. Szakácsi polgármesterének hozzáállása sem mindennapi: „Én cigány vezető vagyok, és a magunkfajta tudja, nagyon sok ajtón nem elég kopogtatni, dörömbölni kell. Meg kell ezt tenni a mögöttem lévő emberekért, akikért felelősséget vállaltam. Aki ezt nem tudja megtenni, annak nem kell posztot vállalnia. Csak a koronáért nem kell vezető szerepet vállalni” – szögezte le. Szakácsi példája egy az egyben nem alkalmazható Őrkőn, nincs megfelelő mezőgazdasági terület, de gondolkodnak gyógynövénytermesztésben és az erdőtakarítás is eszükbe jutott, a tulajdonos kisbirtokosságok azonban egyelőre nem előlegezték meg a bizalmat. A magyarországiak más jó ötletekkel is szolgáltak. Balogh Kályhás Tibor, aki árva roma gyermekként nőtt fel, most a cigányok helyzetével, a szegények (nemcsak romák) életminőségének javításával foglalkozik. Képzéseket tartanak, lehetőséget teremtenek diákoknak a kötelező 50 órás önkéntes munkára. Egyik szervezetük 30 település ügyes-bajos dolgait vállalta fel, és sikertörténetnek tekinthető, hogy elérték: a kisebb bírságok immár kiválthatóak közérdekű munkával (5000 forint 6 órai munkával), és így már több mint száz embert hoztak ki a börtönből. Kiss Béla pedig arról mesélt, miképpen biztosít munkát a romáknak.
Mit tesz a városvezetés?
Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatalát Tóth-Birtan Csaba alpolgármester képviselte, aki elismerte: elődje, Tischler Ferenc sokkal nagyobb szociális érzékenységgel közelített az őrkőiek világához, ő elsősorban az infrastrukturális fejlesztések révén került velük kapcsolatba, és elnöke lett annak a munkacsoportnak, amely most kezdte el tevékenységét, feladatuk egy stratégia kidolgozása az őrkőiek helyzetének rendezésére. Párhuzamos világokban élnek az őrkőiek és a város lakói, ő szereti és tiszteli hatalmas szabadságvágyukat, természetszeretetüket, pezsgő közösségi életüket, de a város világával ellentétben állnak. Két kérdést kell körüljárni: miben zavarjuk egymást, illetve miben tudunk egymásnak valami hasznosat nyújtani. Az egymás mellett élést integrációnak kellene felváltania, olyan szabályokat kell kialakítani, amelyek mindkét közösség számára elfogadhatóak, de nem jelentik a cigányok identitásának feladását sem, meg kell találni a közös pontokat – fejtette ki az alpolgármester. A tervekről is beszélt röviden, miképpen próbálják rendezni a házak jogviszonyát, hogy beköthető legyen az áram, gáz, és hogy bíznak benne, a szakemberek által kidolgozott stratégia ad majd választ és megoldást számos, a tanácskozáson is felmerült kérdésre, és megnyitja az önkormányzat számára a pályázási lehetőségeket is.
A Manus kerekasztal-beszélgetése csodát nem hozott, megoldások nem születtek, de újabb, nem is kis lépést tett az efelé vezető úton. A cigányok sorsát szívükön viselő, annak jobbításában tevékenyen részt vállaló embereket ültetett egy asztalhoz, és mindannyian belátták: külön-külön nehéz előrejutni, fontos lenne a konszenzus, meghatározni, mi a nagy terv, és abban kinek mi a feladata. A Manus kezdeményezőinek: Lovas-Fekete Zsoltnak, Csernátoni Lorándnak, Majláth-Szabó Attilának igyekezete nem volt hiábavaló, új ötletek, elképzelések merültek fel, s az is kitetszett, segíteni akarásukban nincsenek magukra. A legfontosabb üzenetet talán Oláh János, Szakácsi polgármestere fogalmazta meg: „Ha mi nem segítünk egymáson, nem jutunk sehova. Nagyon jó példa erre a négerek helyzete, ők rabszolgák voltak, mi szabadon mentünk egyik városból a másikba, minden egyes országban jelen vagyunk. A négerek rabszolgasorból tudták elérni, hogy Obama az egyik legnagyobb ország, Amerika elnöke lehetett, akkor mi hogyne tudnánk javítani sorsunkon.” Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 17.
Dupla bírság a román címke hiányáért
Egyenként kétezer lejes pénzbírsággal sújtotta a megyei fogyasztóvédelmi hivatal azokat a kereskedőket, akik termékeiket elfelejtették románul is feliratozni.
A magyarellenességéről is híres Mircea Diacon felügyelő által vezetett hatóság önszántából végzett ellenőrzései során 37 helyen vizsgálódott, 16 jegyőzkönyvet állított ki olyan termékek miatt, amelyekről hiányzott a román nyelvű címke az előírásos tudnivalókkal, és 8 esetben rótt ki bírságot, mégpedig a hasonló szabálysértéseknél szokásos 1000 lej kétszeresét. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egyenként kétezer lejes pénzbírsággal sújtotta a megyei fogyasztóvédelmi hivatal azokat a kereskedőket, akik termékeiket elfelejtették románul is feliratozni.
A magyarellenességéről is híres Mircea Diacon felügyelő által vezetett hatóság önszántából végzett ellenőrzései során 37 helyen vizsgálódott, 16 jegyőzkönyvet állított ki olyan termékek miatt, amelyekről hiányzott a román nyelvű címke az előírásos tudnivalókkal, és 8 esetben rótt ki bírságot, mégpedig a hasonló szabálysértéseknél szokásos 1000 lej kétszeresét. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 17.
Nem akarnak magyar ünnepet (Szenátus)
Visszaküldte a szakbizottsághoz a román szenátus tegnap a törvénytervezetet, amely ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánítaná március 15-ét a romániai magyarok számára. A plenáris vita és a végszavazás elnapolását a tervezetet előterjesztő RMDSZ frakcióvezetője, Cseke Attila javasolta, kérését pedig a szociálliberális kormánytöbbség megszavazta. Az RMDSZ azért kérte a szenátusi vita halasztását, mert a jelenlegi magyarellenes hangulatban nem látja esélyét a jogszabály elfogadásának.
A tervezet lehetővé tenné a magyarlakta települések, valamint a megyék önkormányzatai és intézményei számára, hogy ünnepségeket szervezzenek ezen a napon, és ezek költségét az általuk kezelt költségvetésből fedezzék. A munkáltatók kérésre szabadnapot adhatnának március 15-én magyar alkalmazottjaiknak, a magyarság ünnepéről pedig különkiadásokban számolna be a román közszolgálati televízió és rádió. A plenáris vita és a végszavazás elnapolását a tervezetet előterjesztő Cseke Attila javasolta, a frakcióvezető elismerte: a halasztás azzal áll összefüggésben, hogy jelenleg nincs meg a tervezet elfogadásához szükséges többségi támogatás. „Az ellenzék olyan nacionalista légkört teremtett, amelyben most nem lehetett a többséget biztosítani a törvénytervezet elfogadásához. Az RMDSZ továbbra is nyitott a kezdeményezéssel kapcsolatos vitára, a felmerülő kérdések megbeszélésére. Úgy látjuk, hogy további párbeszédre van szükség a témában a román többséggel, ezért egyetértünk azzal, hogy törvénytervezetünk kerüljön vissza a szakbizottságokba. Ezáltal pluszidőt és újabb párbeszéd-lehetőséget biztosítunk a szenátusnak a viták lefolytatására, amennyiben erre igény mutatkozik” – idézte a frakcióvezetőt az RMDSZ hírlevele.
Traian Băsescu volt államfő, az ellenzéki Népi Mozgalom Pártjának (NMP) szenátora a tegnapi szenátusi vitán a törvénytervezet elutasítását követelte, arra kérve az „általa tisztelt” magyar polgártársait, hogy három nemzeti napjuk közül válasszanak maguknak másik ünnepnapot, mivel a pesti forradalom 12. pontját, a Magyarország és Erdély unióját idéző dátum hivatalos ünneppé nyilvánítása szerinte megalázná a románokat. Az NMP szenátora szerint a szociálliberális kormánytöbbségnek mielőbb színt kell vallania, „meddig hajlandó engedni az RMDSZ zsarolásának”.
Şerban Nicolae, a kormány vezető erejét képező Szociáldemokrata Párt (SZDP) frakcióvezetője arra figyelmeztette szenátortársait, hogy a roma és tatár kisebbségnek van már saját ünnepnapja Romániában, ugyanakkor a szenátusnak hamarosan állást kell foglalnia egy másik tervezetről is, amely az országban élő nemzeti kisebbségek számára határozna meg egy ünnepnapot. A kormánypárti vezérszónok leszögezte: támogatják, hogy ismét megvitassák az RMDSZ törvényjavaslatát a közigazgatási szakbizottságban, de a tegnap elfogadott kéthetes haladék ellenére az SZDP nem fogja hagyni, hogy szavazás nélkül lejárjon a tervezet vitájára szánt két hónapos határidő, és az plenáris szavazás nélkül, hallgatólagosan elfogadottnak nyilvánítva kerüljön át a képviselőházhoz.
A szenátus közigazgatási szakbizottsága júniusban elfogadásra javasolta a törvénykezdeményezést, de az ellenzék szerint csak azért, hogy a szociálliberális kormánytöbbség megszerezze az RMDSZ támogatását az akkor kegyvesztetté vált Sorin Grindeanu vezette kormány megbuktatásához. Az újabb szakbizottsági vita során a tervezet módosulhat, vagy az is előfordulhat, hogy a véleményező testület immár nem elfogadásra, hanem elutasításra javasolja a szenátusnak március 15-e ünnepnappá nyilvánítását. A törvénytervezetről a végső döntést a képviselőház hozza meg. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Visszaküldte a szakbizottsághoz a román szenátus tegnap a törvénytervezetet, amely ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánítaná március 15-ét a romániai magyarok számára. A plenáris vita és a végszavazás elnapolását a tervezetet előterjesztő RMDSZ frakcióvezetője, Cseke Attila javasolta, kérését pedig a szociálliberális kormánytöbbség megszavazta. Az RMDSZ azért kérte a szenátusi vita halasztását, mert a jelenlegi magyarellenes hangulatban nem látja esélyét a jogszabály elfogadásának.
A tervezet lehetővé tenné a magyarlakta települések, valamint a megyék önkormányzatai és intézményei számára, hogy ünnepségeket szervezzenek ezen a napon, és ezek költségét az általuk kezelt költségvetésből fedezzék. A munkáltatók kérésre szabadnapot adhatnának március 15-én magyar alkalmazottjaiknak, a magyarság ünnepéről pedig különkiadásokban számolna be a román közszolgálati televízió és rádió. A plenáris vita és a végszavazás elnapolását a tervezetet előterjesztő Cseke Attila javasolta, a frakcióvezető elismerte: a halasztás azzal áll összefüggésben, hogy jelenleg nincs meg a tervezet elfogadásához szükséges többségi támogatás. „Az ellenzék olyan nacionalista légkört teremtett, amelyben most nem lehetett a többséget biztosítani a törvénytervezet elfogadásához. Az RMDSZ továbbra is nyitott a kezdeményezéssel kapcsolatos vitára, a felmerülő kérdések megbeszélésére. Úgy látjuk, hogy további párbeszédre van szükség a témában a román többséggel, ezért egyetértünk azzal, hogy törvénytervezetünk kerüljön vissza a szakbizottságokba. Ezáltal pluszidőt és újabb párbeszéd-lehetőséget biztosítunk a szenátusnak a viták lefolytatására, amennyiben erre igény mutatkozik” – idézte a frakcióvezetőt az RMDSZ hírlevele.
Traian Băsescu volt államfő, az ellenzéki Népi Mozgalom Pártjának (NMP) szenátora a tegnapi szenátusi vitán a törvénytervezet elutasítását követelte, arra kérve az „általa tisztelt” magyar polgártársait, hogy három nemzeti napjuk közül válasszanak maguknak másik ünnepnapot, mivel a pesti forradalom 12. pontját, a Magyarország és Erdély unióját idéző dátum hivatalos ünneppé nyilvánítása szerinte megalázná a románokat. Az NMP szenátora szerint a szociálliberális kormánytöbbségnek mielőbb színt kell vallania, „meddig hajlandó engedni az RMDSZ zsarolásának”.
Şerban Nicolae, a kormány vezető erejét képező Szociáldemokrata Párt (SZDP) frakcióvezetője arra figyelmeztette szenátortársait, hogy a roma és tatár kisebbségnek van már saját ünnepnapja Romániában, ugyanakkor a szenátusnak hamarosan állást kell foglalnia egy másik tervezetről is, amely az országban élő nemzeti kisebbségek számára határozna meg egy ünnepnapot. A kormánypárti vezérszónok leszögezte: támogatják, hogy ismét megvitassák az RMDSZ törvényjavaslatát a közigazgatási szakbizottságban, de a tegnap elfogadott kéthetes haladék ellenére az SZDP nem fogja hagyni, hogy szavazás nélkül lejárjon a tervezet vitájára szánt két hónapos határidő, és az plenáris szavazás nélkül, hallgatólagosan elfogadottnak nyilvánítva kerüljön át a képviselőházhoz.
A szenátus közigazgatási szakbizottsága júniusban elfogadásra javasolta a törvénykezdeményezést, de az ellenzék szerint csak azért, hogy a szociálliberális kormánytöbbség megszerezze az RMDSZ támogatását az akkor kegyvesztetté vált Sorin Grindeanu vezette kormány megbuktatásához. Az újabb szakbizottsági vita során a tervezet módosulhat, vagy az is előfordulhat, hogy a véleményező testület immár nem elfogadásra, hanem elutasításra javasolja a szenátusnak március 15-e ünnepnappá nyilvánítását. A törvénytervezetről a végső döntést a képviselőház hozza meg. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 17.
Módosulhat az ukrán oktatási törvény (Romániai küldöttség Kijevben)
Ukrajnai látogatáson vett részt és az ukrán külügyminiszterrel, valamint Ukrajna romániai nagykövetével találkozott a román parlament speciális bizottsága. Az említett bizottság azért jött létre, hogy az ukrán oktatási törvény ukrajnai nemzeti kisebbségekre vonatkozó részének hosszú távú hatásait vizsgálja. Ugyanakkor célja az is, hogy felhívja az ukrán hatóságok figyelmét: a törvény bevezetése meglévő jogokat venne el a nemzetiségektől, súlyosbítva helyzetüket. A speciális parlamenti bizottság tagja Benkő Erika, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselője, ő ismertette az ukrajnai látogatás részleteit és a Pavlo Klimkin külügyminiszterrel, valamint Olekszandr Bankov nagykövettel való találkozón elhangzottakat. Olekszandr Bankov az újonnan elfogadott ukrán oktatási törvény nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos részét taglalta, és próbálta eloszlatni az ezzel kapcsolatosan felmerült, nagyon is megalapozott aggályokat.
„Számomra egyértelmű, hogy az oktatási reform kisebbségekre vonatkozó része a gyakorlatban azt eredményezné, hogy csak az elemi oktatásban lenne lehetséges az anyanyelvű oktatás. A nagykövet azzal érvelt: mindez annak érdekében történik, hogy esélyegyenlőséget teremtsenek a nemzeti kisebbségek számára a felsőoktatásban és a munkaerőpiacon. Ezzel szemben a valóság az, hogy az új ukrán oktatási törvény súlyosan diszkriminatív. A nyelvi jogok alapvető jogok. Az anyanyelven való tanulás alapvető jog. A gyermekek nyelvi jogai súlyosan sérülnek, amennyiben nem elérhető számukra az anyanyelvű oktatás. Nagyon jól kell beszélni egy nyelvet ahhoz, hogy például a természettudományok érthetőek legyenek egy gyermek számára” – számolt be a találkozón tapasztaltakról Benkő Erika. Kijevben az ukrán parlamentben a bizottság tagjai a kormányzó és ellenzéki pártok képviselőivel találkoztak.
„Sajnos azt kell mondanom, hogy az ukrán fél mereven elzárkózik az optimális megoldásoktól, és folyamatosan azt hangoztatja, hogy a törvény a kisebbségek érdekeit szolgálja, miközben az oktatási törvény rendelkezései világosan mutatják, hogy Ukrajna nemzetépítő törekvéseit az asszimilációra és a nemzetiségek teljes önfeladására építi. A feszült hangú megbeszélésen kiemeltem, hogy a nemzeti közösségekkel való konzultáció elengedhetetlen a jövőjükkel kapcsolatosan, és amennyiben Ukrajna céljának tekinti az uniós csatlakozást, nem veszélyeztetheti a kisebbségek alapvető jogait. Az erdélyi magyar közösség tagjaként rámutattam arra, hogy a felsorolt érvek a legkevésbé sem meggyőzőek, és kiemeltem, fontosnak tartom, hogy minden nemzeti közösség tagja jól beszélje az állam nyelvét, de azt nem tartom elfogadhatónak, hogy mindez a nemzeti identitás elvesztésével járjon együtt” – összegezte az említett találkozón elhangzottakat a képviselő.
Benkő elmondta, az ukrán külügyminiszterrel való bukaresti találkozón már körvonalazódott egy lehetséges megoldás. „Az ukrán külügyminiszter ismertetőjében hangsúlyozta, hogy megvárják a Velencei Bizottság döntését a törvénnyel kapcsolatosan, ugyanakkor kijelentette azt is: megfontolják annak a lehetőségét, hogy úgy módosuljon a törvény, hogy az oktatási törvényre vonatkozó részeit differenciáltan alkalmazzák az uniós tagországok nyelveinek esetében.” A képviselő annak a véleményének adott hangot, hogy az elkövetkezőkben valószínűleg többet lehet majd erről az elképzelésről hallani, ugyanis Ukrajna leginkább geopolitikai okok miatt tartja fontosnak megreformálni az oktatási rendszert, és elsősorban az orosz anyanyelvűek oktatásának reformjában érdekelt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ukrajnai látogatáson vett részt és az ukrán külügyminiszterrel, valamint Ukrajna romániai nagykövetével találkozott a román parlament speciális bizottsága. Az említett bizottság azért jött létre, hogy az ukrán oktatási törvény ukrajnai nemzeti kisebbségekre vonatkozó részének hosszú távú hatásait vizsgálja. Ugyanakkor célja az is, hogy felhívja az ukrán hatóságok figyelmét: a törvény bevezetése meglévő jogokat venne el a nemzetiségektől, súlyosbítva helyzetüket. A speciális parlamenti bizottság tagja Benkő Erika, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi parlamenti képviselője, ő ismertette az ukrajnai látogatás részleteit és a Pavlo Klimkin külügyminiszterrel, valamint Olekszandr Bankov nagykövettel való találkozón elhangzottakat. Olekszandr Bankov az újonnan elfogadott ukrán oktatási törvény nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos részét taglalta, és próbálta eloszlatni az ezzel kapcsolatosan felmerült, nagyon is megalapozott aggályokat.
„Számomra egyértelmű, hogy az oktatási reform kisebbségekre vonatkozó része a gyakorlatban azt eredményezné, hogy csak az elemi oktatásban lenne lehetséges az anyanyelvű oktatás. A nagykövet azzal érvelt: mindez annak érdekében történik, hogy esélyegyenlőséget teremtsenek a nemzeti kisebbségek számára a felsőoktatásban és a munkaerőpiacon. Ezzel szemben a valóság az, hogy az új ukrán oktatási törvény súlyosan diszkriminatív. A nyelvi jogok alapvető jogok. Az anyanyelven való tanulás alapvető jog. A gyermekek nyelvi jogai súlyosan sérülnek, amennyiben nem elérhető számukra az anyanyelvű oktatás. Nagyon jól kell beszélni egy nyelvet ahhoz, hogy például a természettudományok érthetőek legyenek egy gyermek számára” – számolt be a találkozón tapasztaltakról Benkő Erika. Kijevben az ukrán parlamentben a bizottság tagjai a kormányzó és ellenzéki pártok képviselőivel találkoztak.
„Sajnos azt kell mondanom, hogy az ukrán fél mereven elzárkózik az optimális megoldásoktól, és folyamatosan azt hangoztatja, hogy a törvény a kisebbségek érdekeit szolgálja, miközben az oktatási törvény rendelkezései világosan mutatják, hogy Ukrajna nemzetépítő törekvéseit az asszimilációra és a nemzetiségek teljes önfeladására építi. A feszült hangú megbeszélésen kiemeltem, hogy a nemzeti közösségekkel való konzultáció elengedhetetlen a jövőjükkel kapcsolatosan, és amennyiben Ukrajna céljának tekinti az uniós csatlakozást, nem veszélyeztetheti a kisebbségek alapvető jogait. Az erdélyi magyar közösség tagjaként rámutattam arra, hogy a felsorolt érvek a legkevésbé sem meggyőzőek, és kiemeltem, fontosnak tartom, hogy minden nemzeti közösség tagja jól beszélje az állam nyelvét, de azt nem tartom elfogadhatónak, hogy mindez a nemzeti identitás elvesztésével járjon együtt” – összegezte az említett találkozón elhangzottakat a képviselő.
Benkő elmondta, az ukrán külügyminiszterrel való bukaresti találkozón már körvonalazódott egy lehetséges megoldás. „Az ukrán külügyminiszter ismertetőjében hangsúlyozta, hogy megvárják a Velencei Bizottság döntését a törvénnyel kapcsolatosan, ugyanakkor kijelentette azt is: megfontolják annak a lehetőségét, hogy úgy módosuljon a törvény, hogy az oktatási törvényre vonatkozó részeit differenciáltan alkalmazzák az uniós tagországok nyelveinek esetében.” A képviselő annak a véleményének adott hangot, hogy az elkövetkezőkben valószínűleg többet lehet majd erről az elképzelésről hallani, ugyanis Ukrajna leginkább geopolitikai okok miatt tartja fontosnak megreformálni az oktatási rendszert, és elsősorban az orosz anyanyelvűek oktatásának reformjában érdekelt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 17.
(N)ők is hősök (A Balassi Intézet vándorkiállítása Kézdivásárhelyen)
(N)ők is hősök – Magyar női sorsok az I. világháborúban címmel nyílt kiállítás Kézdivásárhelyen a Vigadó Művelődési Ház galériájában csütörtökön. A november 12-ig látható tárlat a nők I. világháborús küzdelmes helytállását és áldozathozatalát mutatja be archív felvételek és tárgyak segítségével. A Balassi Intézet vándortárlatának kurátorai ifj. Bertényi Iván történész és két fotótörténész, Bodnár Zita és Kincses Károly. A tárlatot Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nyitotta meg, az anyagot Dimény-Haszmann Orsolya muzeológus méltatta. Az esemény házigazdája Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókjának vezetője volt.
Az I. világháború volt az első modern háború. Abban az értelemben is, hogy nem csupán a hadseregeknek kellett megküzdeniük egymással, hanem a hadviselő felek igyekeztek az egész társadalmukat mozgósítani a győzelem érdekében. Ezért a háború Magyarország számára sem csak a hadköteles korú férfiak részvételével zajlott, hanem részt vett benne az akkori országban élt mintegy 11 millió nő is. Ha a fegyveres harcokban – néhány érdekes, de nagyon csekély számú kivételtől eltekintve – csak a férfiak vettek részt, a nőkre is fontos feladatok hárultak. A férfiak lelkesítése, a sebesültek ápolása a hagyományos elvárások közé tartozott, de ezt most kiegészítette, hogy a milliószámra a frontra került férfiak helyét is zömmel a nőknek kellett betölteni a gazdaságban. Az elhúzódó háborúban a termelés fenntartásának nagy szerepe volt, s mivel a megtermelt javakból elsősorban a harcoló hadseregek részesültek, a hátországban maradtak ellátása egyre romlott. Ennek kárvallottjai közé tartoztak a sok esetben családfenntartói szerepre kényszerült nők is. A nők háborús áldozathozatala ugyan egészen más jellegű volt, mint a hazájukért véráldozatot hozó férfiaké, de a háború jellegéből fakadóan szintén nélkülözhetetlennek bizonyult. A Balassi Intézet kiállítása az ő küzdelmes helytállásukat kívánja néhány jellemző részlet, számos, korábban sosem láthatott archív felvétel és tárgy segítségével bemutatni – olvasható a tárlatot népszerűsítő anyagban. Dimény-Haszmann Orsolya rávilágított, a kiállítás alulnézetből, a nők szemszögéből, a nőt állítva középpontba mutatja meg, hogyan élték át az egyes emberek az első világégést, milyen volt a hátország élete, miközben a fronton dúltak a harcok. A történelemkönyvek adatait emberközelbe hozza, megmutatva mindazt a borzalmat, amit a háború következtében átéltek. A háború végkimenetele nemcsak a hadseregek harci teljesítményétől függött, hanem a hátország teljesítőképességétől is. Mivel egyik hadviselő fél sem volt felkészülve egy hosszan elhúzódó háborúra, ez óriási terhet rótt mindenkire. A munkaerőhiányt a nők korábbinál jóval szélesebb körű munkába állításával próbálták megoldani. Magyarországon már az első világháború előtt is nemcsak a paraszti gazdaságokban dolgoztak a nők, hanem cselédként, gyári munkásként, tanító- és óvónőként, a modern nagyvárosokban pl. telefonos kisasszonyként. Tudjuk azt is, hogy a háború előtti Magyarországon a nők társadalmi szerepe korlátozott volt. Elsődleges feladatuknak a férfiak segítését tartották, s a háború elején az elitek által irányított sajtó is ezt várta el a magyar nőktől. Új szerepekkel találkozunk, megjelenik például a női utcaseprő, női villamoskalauz. A háború hatására az addig meglehetősen zárt paraszti világkép jelentős módosuláson ment át. Társadalomtörténeti szempontból is fontos változást hozott a nők tömeges bevonása a háborús eseményekbe. Az első világháború során alkalmaztak először tömegméretben nőket férfiak ápolására, nemcsak Nyugat-Európában, de a Monarchiában is. A kor felfogása szerint a női lélekhez leginkább az ápolónői munka illett. A háború elején a legelőkelőbb családok asszonyai és leányai szinte versengtek egymással, hogy valamelyik kórházban önkéntes ápolónői munkát kapjanak. A harctereken sínylődő katonák utolsó fogódzója, a szeretet kétféleképpen jelentkezett: a lelki, szerelmi kötődésben és a testi vágyakozásban. A háború ezeket a természetes érzéseket előbb gyötrelmekké változtatta, azután szétzúzta. Előfordult az is, hogy a vőlegény helyett, annak megbízásából szabadságra hazautazó bajtárs vezette oltár elé a menyasszonyt, de tudunk példát távházasságokra is. A nőktől a kor elvárása szerint jobban megkövetelték a hűséget, a közösség ellenőrző tekintete vigyázta a nők erkölcseit. Akadtak példák arra is, hogy az orosz hadifogoly összeházasodott a magyar lánnyal, és a háború után is együtt maradtak. Ha a világháború alatt írt leveleket olvassuk, többféle nőalakot látunk. Elsőként az édesanya, majd a testvér, kedves, feleség jelenik meg, mint megtartó erő, akiért érdemes kibírni a háború borzalmait, akinek léte ösztönzi a katonát a harcra is, a hazatérés reményében – mondotta Dimény-Haszmann Orsolya. Szebeni Zsuzsa lapunknak elmondta: nagyon sikeres a tárlat, kiállították Bécsben, Berlinben, Szófiában, Kézdivásárhely után Moszkvában, majd Tallinban lesz látható. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
(N)ők is hősök – Magyar női sorsok az I. világháborúban címmel nyílt kiállítás Kézdivásárhelyen a Vigadó Művelődési Ház galériájában csütörtökön. A november 12-ig látható tárlat a nők I. világháborús küzdelmes helytállását és áldozathozatalát mutatja be archív felvételek és tárgyak segítségével. A Balassi Intézet vándortárlatának kurátorai ifj. Bertényi Iván történész és két fotótörténész, Bodnár Zita és Kincses Károly. A tárlatot Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nyitotta meg, az anyagot Dimény-Haszmann Orsolya muzeológus méltatta. Az esemény házigazdája Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókjának vezetője volt.
Az I. világháború volt az első modern háború. Abban az értelemben is, hogy nem csupán a hadseregeknek kellett megküzdeniük egymással, hanem a hadviselő felek igyekeztek az egész társadalmukat mozgósítani a győzelem érdekében. Ezért a háború Magyarország számára sem csak a hadköteles korú férfiak részvételével zajlott, hanem részt vett benne az akkori országban élt mintegy 11 millió nő is. Ha a fegyveres harcokban – néhány érdekes, de nagyon csekély számú kivételtől eltekintve – csak a férfiak vettek részt, a nőkre is fontos feladatok hárultak. A férfiak lelkesítése, a sebesültek ápolása a hagyományos elvárások közé tartozott, de ezt most kiegészítette, hogy a milliószámra a frontra került férfiak helyét is zömmel a nőknek kellett betölteni a gazdaságban. Az elhúzódó háborúban a termelés fenntartásának nagy szerepe volt, s mivel a megtermelt javakból elsősorban a harcoló hadseregek részesültek, a hátországban maradtak ellátása egyre romlott. Ennek kárvallottjai közé tartoztak a sok esetben családfenntartói szerepre kényszerült nők is. A nők háborús áldozathozatala ugyan egészen más jellegű volt, mint a hazájukért véráldozatot hozó férfiaké, de a háború jellegéből fakadóan szintén nélkülözhetetlennek bizonyult. A Balassi Intézet kiállítása az ő küzdelmes helytállásukat kívánja néhány jellemző részlet, számos, korábban sosem láthatott archív felvétel és tárgy segítségével bemutatni – olvasható a tárlatot népszerűsítő anyagban. Dimény-Haszmann Orsolya rávilágított, a kiállítás alulnézetből, a nők szemszögéből, a nőt állítva középpontba mutatja meg, hogyan élték át az egyes emberek az első világégést, milyen volt a hátország élete, miközben a fronton dúltak a harcok. A történelemkönyvek adatait emberközelbe hozza, megmutatva mindazt a borzalmat, amit a háború következtében átéltek. A háború végkimenetele nemcsak a hadseregek harci teljesítményétől függött, hanem a hátország teljesítőképességétől is. Mivel egyik hadviselő fél sem volt felkészülve egy hosszan elhúzódó háborúra, ez óriási terhet rótt mindenkire. A munkaerőhiányt a nők korábbinál jóval szélesebb körű munkába állításával próbálták megoldani. Magyarországon már az első világháború előtt is nemcsak a paraszti gazdaságokban dolgoztak a nők, hanem cselédként, gyári munkásként, tanító- és óvónőként, a modern nagyvárosokban pl. telefonos kisasszonyként. Tudjuk azt is, hogy a háború előtti Magyarországon a nők társadalmi szerepe korlátozott volt. Elsődleges feladatuknak a férfiak segítését tartották, s a háború elején az elitek által irányított sajtó is ezt várta el a magyar nőktől. Új szerepekkel találkozunk, megjelenik például a női utcaseprő, női villamoskalauz. A háború hatására az addig meglehetősen zárt paraszti világkép jelentős módosuláson ment át. Társadalomtörténeti szempontból is fontos változást hozott a nők tömeges bevonása a háborús eseményekbe. Az első világháború során alkalmaztak először tömegméretben nőket férfiak ápolására, nemcsak Nyugat-Európában, de a Monarchiában is. A kor felfogása szerint a női lélekhez leginkább az ápolónői munka illett. A háború elején a legelőkelőbb családok asszonyai és leányai szinte versengtek egymással, hogy valamelyik kórházban önkéntes ápolónői munkát kapjanak. A harctereken sínylődő katonák utolsó fogódzója, a szeretet kétféleképpen jelentkezett: a lelki, szerelmi kötődésben és a testi vágyakozásban. A háború ezeket a természetes érzéseket előbb gyötrelmekké változtatta, azután szétzúzta. Előfordult az is, hogy a vőlegény helyett, annak megbízásából szabadságra hazautazó bajtárs vezette oltár elé a menyasszonyt, de tudunk példát távházasságokra is. A nőktől a kor elvárása szerint jobban megkövetelték a hűséget, a közösség ellenőrző tekintete vigyázta a nők erkölcseit. Akadtak példák arra is, hogy az orosz hadifogoly összeházasodott a magyar lánnyal, és a háború után is együtt maradtak. Ha a világháború alatt írt leveleket olvassuk, többféle nőalakot látunk. Elsőként az édesanya, majd a testvér, kedves, feleség jelenik meg, mint megtartó erő, akiért érdemes kibírni a háború borzalmait, akinek léte ösztönzi a katonát a harcra is, a hazatérés reményében – mondotta Dimény-Haszmann Orsolya. Szebeni Zsuzsa lapunknak elmondta: nagyon sikeres a tárlat, kiállították Bécsben, Berlinben, Szófiában, Kézdivásárhely után Moszkvában, majd Tallinban lesz látható. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 17.
Díjátadó ünnepség a Teleki Oktatási Központban
Példaértékű életpályák, sikeres diákok
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Ezüstgyopár díjával tüntettek ki negyven hazai és egy határon túli pedagógust október 14-én, szombaton a szovátai Teleki Oktatási Központban. A szövetség kétévente megtartott kimagasló eseményén a Mákvirág gyémánt-, arany-, ezüst- és bronzfokozatával jutalmazzák a legjobb eredményt elért középiskolás diákokat, illetve Kós Károly-díjjal ismerték el a magyar nyelv és irodalomból, anyanyelvápolásból, valamint Bolyai Farkas-díjjal a matematikából kiemelkedő teljesítményt nyújtó tanulókat.
„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad… Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.” Weöres Sándor gondolataival köszöntötte a jelenlevőket házigazdaként Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ vezetője.
„Emberekkel foglalkozni, a nyelvükhöz és kultúrájukhoz való kötődésüket megalapozni, az előző generációk által felhalmozott ismereteket átadni nem könnyű, de az egyik legszebb misszió.” Éppen ezért büszkeséggel tölti el pedagógustársai példaértékű életpályája, akik a tárgyi, szaktantárgyi ismeretek átadása mellett értékeink megismertetésére, a közösségi életre, az összefogásra és az összetartozásra sarkallták tanítványaikat – mondta Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke.
Oktatási módszertanuk alapját a szeretettel szeretetre nevelés, a tudás átadása, a tudásvágy felébresztése képezte, miközben saját életük példájával neveltek. A kitüntetett pedagógusok utat mutatnak értékkereső társadalmunkban azoknak, akik a nemeset keresik és akarják képviselni. A díj értékét növeli, hogy a kitüntetetteket pedagógustársaik javasolják és méltatják. Az Ezüstgyopár díj nem jár pénzjutalommal, erkölcsi elismerést jelent – folytatta az elnök, aki köszönetet mondott a kitüntetettek értékteremtő munkájáért, a jelölők figyelmességéért, az értékelők munkájáért, amelynek köszönhetően ismertté vált a díjazottak tevékenysége, amit a pedagógusok szövetsége egy szép, elegáns kiadványban jelentetett meg.
Majd a diákokhoz szólt, akiknek kiemelkedő teljesítményét a szövetség évente jutalomban részesíti az előző tanévben elért munkájukért. „A tehetség olyan érték és erőforrás, amely nem hasznosul önmagától, meg kell teremteni a támogató környezetet, amelyben kibontakozhat, növekedhet és gyümölcsözhet. Mert a tehetség nemcsak ajándék, hanem felelősség is diákoknak, szülőknek, pedagógusoknak egyaránt. Akkor van jövőnk itthon, kisebbségben különösen, ha lesznek olyan fiatalok, akik kiemelkednek tehetségükkel, alkalmasak arra, hogy példát mutassanak, és közösségünk vezető egyéniségeivé formálódjanak, ami mindannyiunk felelőssége, sőt kötelessége” – gratulált a diákoknak, és köszönetet mondott felkészítő tanáraiknak, szüleiknek.
Kovács Irénke államtitkár Apáczai Csere János pedagógusi hitvallását idézve gratulált a pedagógusoknak, akik ellentmondásokkal teli világunkban példaértékű pályát futottak be, és töretlenül küzdöttek-küzdenek a minőségi oktatásért, a magyar nyelvű oktatásban érintettek érdekeinek védelméért. Beszédét, amelyben az RMPSZ és a kisebbségi oktatásért felelős államtitkári kabinet közötti együttműködés, folyamatos kapcsolattartás fontosságát emelte ki, Gál Kriszta kommunikációs tanácsadó tolmácsolta.
Mielőtt a hazai pedagógusok díjazására sor került volna, az RMPSZ első alkalommal ismerte el különdíjjal egy olyan pedagógus munkáját, aki a határokon túlról sokat tett az erdélyi oktatásügy felkarolásáért. Dr. Sipos Mihály, az egri Neumann János Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium elismert igazgatójának munkásságát Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke méltatta, kiemelve példaértékű erdélyi kötődését. A rendszerváltást követően testvériskolai kapcsolatot kezdeményezett a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziummal, újabban pedig a magyardécsei szórványkollégium létrehozásában és fenntartásában nyújt értékes segítséget.
Az Ezüstgyopár díjjal jutalmazott pedagógusok méltatásából Sarkadi Zoltán színművész olvasott fel részleteket, majd Siklódi-Burus Botond, a szövetség elnöke és Halász Ferenc, valamint Kiss Imre országos alelnökök adták át az elismerést. Megható volt hallgatni az Erdély különböző vidékeiről érkezett pedagógusok rendkívül gazdag munkásságát, akik Oklándtól Aradig, Bukaresttől Szilágynagyfaluig hasonló lelkesedéssel, fáradhatatlanul, sokszor erejükön felül gyakorolták a választott és szeretett hivatást. A jutalmazottak között sok volt a zene-, matematika-, anyanyelv-, sporttanár-, tanító- akik félreeső szórványfalvakban, vidéken vagy nagyvárosi környezetben tettek sokkal többet a kötelező órák megtartásánál, és vívták ki az elismerést. Megyénkből nyolcan részesültek az elismerésben: Dénes Mária Magdolna, Kovács Ibolya-Katalin, dr. Orosz-Pál József, Szabó Levente, Wellmann Richárd, Böjte Andor Vilmos, Reichemberger Ildikó, Zoltán Ildikó. Tevékenységüket részletesen ismertetni fogjuk.
A Kós Károly-díjban részesülő diákok eredményeit dr. Péter Sándor, a szövetség Kovászna megyei elnöke értékelte, majd a magyar nyelv és irodalom, valamint az anyanyelvápolás terén országos vagy nemzetközi rangú vetélkedőkön a legjobban teljesítő négy diáknak adták át az elismerést.
A Bolyaiak szellemisége ihlette Bolyai Farkas-díjra beérkezett pályázatok eredményét Dávid Géza, a program gondozója értékelte, majd a matematika terén kitűnő diákok vehették át a jutalmat.
A Mákvirág pályázatokat Lászlófy Pál értékelte. A díjra kiváló tanulmányi eredményt elért, a tantárgy-, kulturális és sportvetélkedőkön díjazott példás magatartású 9-12. osztályos tanulók pályázhattak, akiknek a szövetség örökös tiszteletbeli elnöke nyújtotta át a jutalmat. A díjazottak között szinte minden erdélyi középiskolának volt képviselője, akik számára az RMPSZ szovátai jutalomtáborozást biztosított, amelyről egy kisfilm is készült. Megyénkből négy diák kapott Mákvirág díjat, valamennyien a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanulói. Derzsi Dániel a bronzfokozatot, Ferencz Dániel és Puskás Dávid az ezüst- és a már egyetemi hallgató Szabó Ágnes-Kriszta, aki négy éven volt megyénk legeredményesebb diákja, a gyémántfokozatot érdemelte ki.
A kitüntetettek nevében dr. Orosz Pál-József mondott köszönetet az elismerésért, és tette szóvá a romániai zeneoktatás hiányosságait.
A díjkiosztó ünnepséget a szovátai pedagógusok Fülöp Judit vezette Intermezzo kamarakórusa és az Orosz Pál-József által alapított és vezényelt székelyudvarhelyi Camerata kórus nyitotta meg, végül a kitüntetett diákok közös műsora zárta. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
Példaértékű életpályák, sikeres diákok
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Ezüstgyopár díjával tüntettek ki negyven hazai és egy határon túli pedagógust október 14-én, szombaton a szovátai Teleki Oktatási Központban. A szövetség kétévente megtartott kimagasló eseményén a Mákvirág gyémánt-, arany-, ezüst- és bronzfokozatával jutalmazzák a legjobb eredményt elért középiskolás diákokat, illetve Kós Károly-díjjal ismerték el a magyar nyelv és irodalomból, anyanyelvápolásból, valamint Bolyai Farkas-díjjal a matematikából kiemelkedő teljesítményt nyújtó tanulókat.
„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad… Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.” Weöres Sándor gondolataival köszöntötte a jelenlevőket házigazdaként Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ vezetője.
„Emberekkel foglalkozni, a nyelvükhöz és kultúrájukhoz való kötődésüket megalapozni, az előző generációk által felhalmozott ismereteket átadni nem könnyű, de az egyik legszebb misszió.” Éppen ezért büszkeséggel tölti el pedagógustársai példaértékű életpályája, akik a tárgyi, szaktantárgyi ismeretek átadása mellett értékeink megismertetésére, a közösségi életre, az összefogásra és az összetartozásra sarkallták tanítványaikat – mondta Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke.
Oktatási módszertanuk alapját a szeretettel szeretetre nevelés, a tudás átadása, a tudásvágy felébresztése képezte, miközben saját életük példájával neveltek. A kitüntetett pedagógusok utat mutatnak értékkereső társadalmunkban azoknak, akik a nemeset keresik és akarják képviselni. A díj értékét növeli, hogy a kitüntetetteket pedagógustársaik javasolják és méltatják. Az Ezüstgyopár díj nem jár pénzjutalommal, erkölcsi elismerést jelent – folytatta az elnök, aki köszönetet mondott a kitüntetettek értékteremtő munkájáért, a jelölők figyelmességéért, az értékelők munkájáért, amelynek köszönhetően ismertté vált a díjazottak tevékenysége, amit a pedagógusok szövetsége egy szép, elegáns kiadványban jelentetett meg.
Majd a diákokhoz szólt, akiknek kiemelkedő teljesítményét a szövetség évente jutalomban részesíti az előző tanévben elért munkájukért. „A tehetség olyan érték és erőforrás, amely nem hasznosul önmagától, meg kell teremteni a támogató környezetet, amelyben kibontakozhat, növekedhet és gyümölcsözhet. Mert a tehetség nemcsak ajándék, hanem felelősség is diákoknak, szülőknek, pedagógusoknak egyaránt. Akkor van jövőnk itthon, kisebbségben különösen, ha lesznek olyan fiatalok, akik kiemelkednek tehetségükkel, alkalmasak arra, hogy példát mutassanak, és közösségünk vezető egyéniségeivé formálódjanak, ami mindannyiunk felelőssége, sőt kötelessége” – gratulált a diákoknak, és köszönetet mondott felkészítő tanáraiknak, szüleiknek.
Kovács Irénke államtitkár Apáczai Csere János pedagógusi hitvallását idézve gratulált a pedagógusoknak, akik ellentmondásokkal teli világunkban példaértékű pályát futottak be, és töretlenül küzdöttek-küzdenek a minőségi oktatásért, a magyar nyelvű oktatásban érintettek érdekeinek védelméért. Beszédét, amelyben az RMPSZ és a kisebbségi oktatásért felelős államtitkári kabinet közötti együttműködés, folyamatos kapcsolattartás fontosságát emelte ki, Gál Kriszta kommunikációs tanácsadó tolmácsolta.
Mielőtt a hazai pedagógusok díjazására sor került volna, az RMPSZ első alkalommal ismerte el különdíjjal egy olyan pedagógus munkáját, aki a határokon túlról sokat tett az erdélyi oktatásügy felkarolásáért. Dr. Sipos Mihály, az egri Neumann János Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium elismert igazgatójának munkásságát Lászlófy Pál, az RMPSZ örökös tiszteletbeli elnöke méltatta, kiemelve példaértékű erdélyi kötődését. A rendszerváltást követően testvériskolai kapcsolatot kezdeményezett a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziummal, újabban pedig a magyardécsei szórványkollégium létrehozásában és fenntartásában nyújt értékes segítséget.
Az Ezüstgyopár díjjal jutalmazott pedagógusok méltatásából Sarkadi Zoltán színművész olvasott fel részleteket, majd Siklódi-Burus Botond, a szövetség elnöke és Halász Ferenc, valamint Kiss Imre országos alelnökök adták át az elismerést. Megható volt hallgatni az Erdély különböző vidékeiről érkezett pedagógusok rendkívül gazdag munkásságát, akik Oklándtól Aradig, Bukaresttől Szilágynagyfaluig hasonló lelkesedéssel, fáradhatatlanul, sokszor erejükön felül gyakorolták a választott és szeretett hivatást. A jutalmazottak között sok volt a zene-, matematika-, anyanyelv-, sporttanár-, tanító- akik félreeső szórványfalvakban, vidéken vagy nagyvárosi környezetben tettek sokkal többet a kötelező órák megtartásánál, és vívták ki az elismerést. Megyénkből nyolcan részesültek az elismerésben: Dénes Mária Magdolna, Kovács Ibolya-Katalin, dr. Orosz-Pál József, Szabó Levente, Wellmann Richárd, Böjte Andor Vilmos, Reichemberger Ildikó, Zoltán Ildikó. Tevékenységüket részletesen ismertetni fogjuk.
A Kós Károly-díjban részesülő diákok eredményeit dr. Péter Sándor, a szövetség Kovászna megyei elnöke értékelte, majd a magyar nyelv és irodalom, valamint az anyanyelvápolás terén országos vagy nemzetközi rangú vetélkedőkön a legjobban teljesítő négy diáknak adták át az elismerést.
A Bolyaiak szellemisége ihlette Bolyai Farkas-díjra beérkezett pályázatok eredményét Dávid Géza, a program gondozója értékelte, majd a matematika terén kitűnő diákok vehették át a jutalmat.
A Mákvirág pályázatokat Lászlófy Pál értékelte. A díjra kiváló tanulmányi eredményt elért, a tantárgy-, kulturális és sportvetélkedőkön díjazott példás magatartású 9-12. osztályos tanulók pályázhattak, akiknek a szövetség örökös tiszteletbeli elnöke nyújtotta át a jutalmat. A díjazottak között szinte minden erdélyi középiskolának volt képviselője, akik számára az RMPSZ szovátai jutalomtáborozást biztosított, amelyről egy kisfilm is készült. Megyénkből négy diák kapott Mákvirág díjat, valamennyien a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanulói. Derzsi Dániel a bronzfokozatot, Ferencz Dániel és Puskás Dávid az ezüst- és a már egyetemi hallgató Szabó Ágnes-Kriszta, aki négy éven volt megyénk legeredményesebb diákja, a gyémántfokozatot érdemelte ki.
A kitüntetettek nevében dr. Orosz Pál-József mondott köszönetet az elismerésért, és tette szóvá a romániai zeneoktatás hiányosságait.
A díjkiosztó ünnepséget a szovátai pedagógusok Fülöp Judit vezette Intermezzo kamarakórusa és az Orosz Pál-József által alapított és vezényelt székelyudvarhelyi Camerata kórus nyitotta meg, végül a kitüntetett diákok közös műsora zárta. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 17.
Egyhetesre nőtt Bernády Napok
25 év a városépítő szellemében
Negyedszázada született meg Marosvásárhelyen a városépítő polgármester nevét viselő, a megye magyarságának kulturális jólétét, gazdagodását szolgáló Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány. Húsz évvel ezelőtt, 1998 októberében szervezte meg először az alapítvány a Bernády Napokat, amelyre azóta is minden ősszel sor kerül. Borbély László kuratóriumi elnököt a kétszeresen kerek évforduló kapcsán az elmúlt 25 évről, majd a jövő héten zajló rendezvénysorozatról kérdeztük.
– Ön szerint mit jelent a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az általa működtetett központ, a Bernády Ház a marosvásárhelyiek számára?
– Divatos szóval egy „brand” lettünk Marosvásárhelyen. Sokan ismerik az alapítványt, nyomon követik a munkánkat, eljárnak az általunk szervezett rendezvényekre. Sikerült a Bernády Házba szoktatnunk a vásárhelyieket, évente közel tízezer látogatója van az egykori Baross, ma Horea utcai épületnek. Bizonyos rendezvények – irodalmi estek, előadások, vitaműsorok, képzőművészeti és népművészeti kiállítások – telt házas közönséget vonzanak ide. Az elmúlt években mintegy kétszáz eseménynek – vendégrendezvényeknek, illetve saját műsoroknak – adott otthont a Bernády Ház.
– Mi volt az elsődleges céljuk, üzenetük ezeknek az együttléteknek?
– Az alapítvány kétévente megújuló kuratóriuma folyamatosan igyekezett gazdagítani a kulturális kínálatot, szélesíteni az identitáserősítő, közérzetjavító rendezvények választékát, ötvözni a hagyományt és a modernet.
– Milyen lépésekre volt szükség ahhoz, hogy a közművelődési központ az irodalom- és művészetbarátok igazi hajlékává váljon?
– Az ingatlan megvásárlása és átalakítása után 1994 novemberében nyitotta meg kapuit a Bernády Ház. Pár év elteltével egyértelművé vált, hogy kinőtte kereteit, az alapítvány kuratóriuma ekkor határozott a tetőtér beépítéséről. Komoly összefogás révén sikerült ezt az elképzelést valóra váltani. Az átépítés idején, 2001 júliusától 2002 októberéig a háznak szüneteltetnie kellett tevékenységét, a helyhez nem kötött kezdeményezéseit viszont folytatta. A munkálatok befejezése után lényegesen nagyobb kiállítófelülettel és befogadóképességgel tölthette be hivatását a központ. A tetőtér főleg kamarakiállítások, fotótárlatok számára alkalmas, az egymásba nyitható földszinti termek pedig a legváltozatosabb rendezvények megszervezésére kínálnak kedvező feltételeket. A Bernády Galéria néven ismertté vált helyszínen két-három hetente váltják egymást a kiállítások. Fennállása óta 411 – a földszinti galériában 259, a tetőtériben 152 – tárlatot látott vendégül a ház. A kiállítások zárásakor a művészek egy-egy alkotásukkal gyarapítják az alapítvány műgyűjteményét, amely időről időre szintén a nagyközönség elé kerül.
– Könyves rendezvényeknek is gyakori színhelye a Bernády Ház, ilyenkor, úgy tudom, a szerzők is adományoznak műveikből. De az alapítványnak saját kiadványai is vannak.
– 25 év alatt 26 kiadványt, Márosvásárhely fekete márciusáról pedig egy DVD-t is megjelentettünk.
– Az alapítvány örökségápolásáról szobrok, emléktáblák, emlékszoba is tanúskodik. Bizonyára nem könnyű rangsorolni, mégis érdekelne, mit tekint az elmúlt negyedszázad legnagyobb megvalósításának?
– A kilencvenes évek elején a Bernády-kultusz jegyében kezdtük munkánkat, és most is ez a fő mozgatórugónk. Fontos mozzanatnak éreztük a Bocskay Vince alkotta Bernády-szobor felállítását 1994-ben, majd négy évre rá a hajdani polgármester mellszobrának, Hunyadi László munkájának leleplezését a Kultúrpalotában. De szintén kiemelten fontos volt a Bernády, a városépítő című monográfia megjelentetése 2015-ben. Mindig megdöbbent, mennyire elfelejtette a város építőjét, aki már a kordokumentumokban sem volt jelen, és akinek örökségével a kommunizmus évtizedeiben egyedül Marosi Barna foglalkozott. Ezért volt létfontosságú a rendszerváltás után felidézni, minden nemzedéknek, különösen pedig a fiataloknak továbbadni a rendkívüli szellemi hagyatékot.
– Ez a fő törekvése a Bernády Napoknak is. Mire számíthat idén a rendezvénysorozat közönsége?
– Évről évre igyekszünk minden korosztályt és társadalmi réteget megszólítani, így lesz ez most is. A legnagyobb újdonság az, hogy – a huszadik évfordulóhoz illően – nem pár napos, hanem egész hetes lesz a rendezvény. Október 23-án, hétfőn 14 órakor az V–VIII. osztályos diákok sportvetélkedőjével kezdődik a Szász Adalbert Sportlíceumban, ezt követően 17 órakor a Bernády Házban megnyílik Gyarmathy János szobrászművész kiállítása. 24-én, kedden 16 órakor a középiskolás sportiskolások vetélkednek tanintézetükben. Mindig igyekszünk a kor nyelvén szólni, újítani, ezért 20 órától slam poetryvel folytatjuk a rendezvénysorozatot a G Caféban. 26-án, csütörtökön 18 órakor Fülöp Gellért fotókiállítása nyílik meg a Bernády Házban, 27-én, pénteken pedig ugyanebben az időpontban, ugyanitt Fodor János Bernády György. Politikai életrajz című könyvét mutatjuk be. Az elmúlt évek hagyománya szerint 28-án, szombaton délelőtt 10 órakor a református temetőben megkoszorúzzuk Bernády György sírját, 10.30-kor pedig a polgármester köztéri szobrát. A gálaest 18 órakor kezdődik a Kultúrpalotában. Ekkor kerül átadásra a Bernády-emlékplakett, majd ünnepi zongorajáték, Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp előadása zárja a Bernády Napokat. Egészen különleges estre számíthat a nagyérdemű, tudomásom szerint ugyanis ritkán lépett együtt közönség elé a Ránki család.
– A korábbi években a Bernády Házban lehetett előzetesen helyjegyeket igényelni a gálaestre.
– Így van ez most is. Mától mindennap délelőtt 10 órától 18 óráig vehetik át az érdeklődők a jegyeket, amelyekért természetesen nem kell fizetni. A helyjegyekkel együtt tombolajegy is jár a kedves közönségnek. A sorsolásra a gálaesten kerül sor, a szerencsés nyertes Sz. Kovács Géza segesvári képzőművész egyik alkotásával gazdagodhat. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)
25 év a városépítő szellemében
Negyedszázada született meg Marosvásárhelyen a városépítő polgármester nevét viselő, a megye magyarságának kulturális jólétét, gazdagodását szolgáló Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány. Húsz évvel ezelőtt, 1998 októberében szervezte meg először az alapítvány a Bernády Napokat, amelyre azóta is minden ősszel sor kerül. Borbély László kuratóriumi elnököt a kétszeresen kerek évforduló kapcsán az elmúlt 25 évről, majd a jövő héten zajló rendezvénysorozatról kérdeztük.
– Ön szerint mit jelent a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az általa működtetett központ, a Bernády Ház a marosvásárhelyiek számára?
– Divatos szóval egy „brand” lettünk Marosvásárhelyen. Sokan ismerik az alapítványt, nyomon követik a munkánkat, eljárnak az általunk szervezett rendezvényekre. Sikerült a Bernády Házba szoktatnunk a vásárhelyieket, évente közel tízezer látogatója van az egykori Baross, ma Horea utcai épületnek. Bizonyos rendezvények – irodalmi estek, előadások, vitaműsorok, képzőművészeti és népművészeti kiállítások – telt házas közönséget vonzanak ide. Az elmúlt években mintegy kétszáz eseménynek – vendégrendezvényeknek, illetve saját műsoroknak – adott otthont a Bernády Ház.
– Mi volt az elsődleges céljuk, üzenetük ezeknek az együttléteknek?
– Az alapítvány kétévente megújuló kuratóriuma folyamatosan igyekezett gazdagítani a kulturális kínálatot, szélesíteni az identitáserősítő, közérzetjavító rendezvények választékát, ötvözni a hagyományt és a modernet.
– Milyen lépésekre volt szükség ahhoz, hogy a közművelődési központ az irodalom- és művészetbarátok igazi hajlékává váljon?
– Az ingatlan megvásárlása és átalakítása után 1994 novemberében nyitotta meg kapuit a Bernády Ház. Pár év elteltével egyértelművé vált, hogy kinőtte kereteit, az alapítvány kuratóriuma ekkor határozott a tetőtér beépítéséről. Komoly összefogás révén sikerült ezt az elképzelést valóra váltani. Az átépítés idején, 2001 júliusától 2002 októberéig a háznak szüneteltetnie kellett tevékenységét, a helyhez nem kötött kezdeményezéseit viszont folytatta. A munkálatok befejezése után lényegesen nagyobb kiállítófelülettel és befogadóképességgel tölthette be hivatását a központ. A tetőtér főleg kamarakiállítások, fotótárlatok számára alkalmas, az egymásba nyitható földszinti termek pedig a legváltozatosabb rendezvények megszervezésére kínálnak kedvező feltételeket. A Bernády Galéria néven ismertté vált helyszínen két-három hetente váltják egymást a kiállítások. Fennállása óta 411 – a földszinti galériában 259, a tetőtériben 152 – tárlatot látott vendégül a ház. A kiállítások zárásakor a művészek egy-egy alkotásukkal gyarapítják az alapítvány műgyűjteményét, amely időről időre szintén a nagyközönség elé kerül.
– Könyves rendezvényeknek is gyakori színhelye a Bernády Ház, ilyenkor, úgy tudom, a szerzők is adományoznak műveikből. De az alapítványnak saját kiadványai is vannak.
– 25 év alatt 26 kiadványt, Márosvásárhely fekete márciusáról pedig egy DVD-t is megjelentettünk.
– Az alapítvány örökségápolásáról szobrok, emléktáblák, emlékszoba is tanúskodik. Bizonyára nem könnyű rangsorolni, mégis érdekelne, mit tekint az elmúlt negyedszázad legnagyobb megvalósításának?
– A kilencvenes évek elején a Bernády-kultusz jegyében kezdtük munkánkat, és most is ez a fő mozgatórugónk. Fontos mozzanatnak éreztük a Bocskay Vince alkotta Bernády-szobor felállítását 1994-ben, majd négy évre rá a hajdani polgármester mellszobrának, Hunyadi László munkájának leleplezését a Kultúrpalotában. De szintén kiemelten fontos volt a Bernády, a városépítő című monográfia megjelentetése 2015-ben. Mindig megdöbbent, mennyire elfelejtette a város építőjét, aki már a kordokumentumokban sem volt jelen, és akinek örökségével a kommunizmus évtizedeiben egyedül Marosi Barna foglalkozott. Ezért volt létfontosságú a rendszerváltás után felidézni, minden nemzedéknek, különösen pedig a fiataloknak továbbadni a rendkívüli szellemi hagyatékot.
– Ez a fő törekvése a Bernády Napoknak is. Mire számíthat idén a rendezvénysorozat közönsége?
– Évről évre igyekszünk minden korosztályt és társadalmi réteget megszólítani, így lesz ez most is. A legnagyobb újdonság az, hogy – a huszadik évfordulóhoz illően – nem pár napos, hanem egész hetes lesz a rendezvény. Október 23-án, hétfőn 14 órakor az V–VIII. osztályos diákok sportvetélkedőjével kezdődik a Szász Adalbert Sportlíceumban, ezt követően 17 órakor a Bernády Házban megnyílik Gyarmathy János szobrászművész kiállítása. 24-én, kedden 16 órakor a középiskolás sportiskolások vetélkednek tanintézetükben. Mindig igyekszünk a kor nyelvén szólni, újítani, ezért 20 órától slam poetryvel folytatjuk a rendezvénysorozatot a G Caféban. 26-án, csütörtökön 18 órakor Fülöp Gellért fotókiállítása nyílik meg a Bernády Házban, 27-én, pénteken pedig ugyanebben az időpontban, ugyanitt Fodor János Bernády György. Politikai életrajz című könyvét mutatjuk be. Az elmúlt évek hagyománya szerint 28-án, szombaton délelőtt 10 órakor a református temetőben megkoszorúzzuk Bernády György sírját, 10.30-kor pedig a polgármester köztéri szobrát. A gálaest 18 órakor kezdődik a Kultúrpalotában. Ekkor kerül átadásra a Bernády-emlékplakett, majd ünnepi zongorajáték, Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp előadása zárja a Bernády Napokat. Egészen különleges estre számíthat a nagyérdemű, tudomásom szerint ugyanis ritkán lépett együtt közönség elé a Ránki család.
– A korábbi években a Bernády Házban lehetett előzetesen helyjegyeket igényelni a gálaestre.
– Így van ez most is. Mától mindennap délelőtt 10 órától 18 óráig vehetik át az érdeklődők a jegyeket, amelyekért természetesen nem kell fizetni. A helyjegyekkel együtt tombolajegy is jár a kedves közönségnek. A sorsolásra a gálaesten kerül sor, a szerencsés nyertes Sz. Kovács Géza segesvári képzőművész egyik alkotásával gazdagodhat. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 17.
Négy kategóriában is díjazták a temesvári színház Shakespeare-adaptációját!
Szombat este, október 14-én ünnepélyes keretek között adták át a szerbiai Kragujevacban az idei JoakimInterFest Nemzetközi Színházi Fesztivál díjait. A hat lehetséges díjkategória közül a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadása, a Shakespeare, Sonnet 66 négy kategóriában került díjazásra.
A fesztivál hivatalos közleményében a szakmai zsűri az előadás dinamikáját, lenyűgöző erejét és erős üzenetét méltatta, melyben egyszerre fogalmazódik meg Shakespeare szövegeinek időtlensége és a ma művészének éles állásfoglalása a kor társadalmának képmutatásával és erkölcstelenségével szemben. Mindezekért, valamint a társulat kiemelkedő színészi munkájáért, az előadás megkapta a Legjobb előadásért, Legjobb rendezésért (Kokan Mladenović rendezői bátorságáért), Legjobb látványvilágért járó díjakat, valamint a Zsűri különdíját, mellyel a társulat energiáját, kompromisszummentes alakítását és csapatmunkáját méltatták. Gratulálunk az alkotóknak! Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)