Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. október 7.
Cluj-Napoca-Kolozsvár-Klausenburg, harmadszor
Immár Kolozsvár erdőfeleki (Feleacu) bejáratához is kikerült háromnyelvű (román, magyar és német) helységnévtábla – olvasható Oláh Emese Facebook-oldalán. Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere emlékeztet: eddig az Apahida és a Szászfenes felőli bejáratnál található ilyen.
Nemrég Emil Boc azt nyilatkozta a WebSzabadságnak: július során valamennyi többnyelvű helységnévtábla kikerül. Szabadság (Kolozsvár)
Immár Kolozsvár erdőfeleki (Feleacu) bejáratához is kikerült háromnyelvű (román, magyar és német) helységnévtábla – olvasható Oláh Emese Facebook-oldalán. Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere emlékeztet: eddig az Apahida és a Szászfenes felőli bejáratnál található ilyen.
Nemrég Emil Boc azt nyilatkozta a WebSzabadságnak: július során valamennyi többnyelvű helységnévtábla kikerül. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 7.
Vállaljuk magyarságunkat és fogjunk össze
Október 6-án, péntek délután a hagyományokhoz hűen az RMDSZ közösen emlékezett- koszorúzással- a történelmi egyházakkal, a civil szervezetekkel és az iskolákkal Nagysándor József nagyváradi táblájánál az aradi vértanúkra.
A megjelenteket Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte. Pásztor Sándor megyei tanácselnök a beszédében arra hívta fel a figyelmet: nemzettudat, hazaszeretet és önfeláldozás jellemezte a vértanúkat, és ebben is örök példaként járnak előttünk, megmutatva azt, hogy egy nemzet ereje az egymásra utaltság felismerésében rejlik. Akkor van jelenünk és jövőnk, ha ezt mi is világosan látjuk és megéljük a mindennapokban, itt a Kárpát-medencében, Erdélyben, a Partiumban, Bihar megyében. Bár fegyverek moraja és csattogása szerencsére ma nem veszélyezteti létünket, azért ez nem jelenti azt, hogy ellenséges erők nem szeretnék összeforrt közösségünket bomlasztani.
„Ma, amikor pereskedés útján kellett bebizonyítanunk, hogy Bihar Megye Tanácsának elnökét a jogi keretnek megfelelően választottuk meg, ma, amikor egyesek becstelen rágalmakkal igyekeznek bennünket a Bihar megyei választópolgárok által kijelölt utunkról eltávolítani, akkor újból és újból erőt kell merítenünk hős elődeink életútjából. Harcolnunk kell jogainkért, a megmaradásunkért, a törvény adta lehetőségek és keretein belül. Az RMDSZ nem hiába indította el a Minority SafePack polgári kezdeményezés online aláírásgyűjtését Romániában és az Európai Unió többi tagországában. Az EU-nak kötelessége megvédeni azokat a kisebbségeket, akik értéket teremtenek és nem akarnak asszimilálódni. Ezért mindenkit arra buzdítok, hogy írjuk alá ezt a kezdeményezést, mely kisebbségügyi javaslatcsomag kiterjed a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználatra, az egyenlő bánásmódra, a nemzeti kisebbségi kultúrák megőrzésére” – fogalmazott.
Segítenek
Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke szerint az október 6-i nemzeti gyásznap fontos üzenetet hordoz számunkra, s nekünk az a feladatunk, hogy ezt életben tartsuk, és átadjuk a következő nemzedéknek, hiszen gyökerek és múltunk ismerete nélkül nem lehet reményteljes jövőt építeni. Azt közvetíti: a függetlenség, a szabadság, a hazaszeretet, egy jobb és igazságosabb élet reményében készek vagyunk feláldozni akár az életünket is. Emlékeztet bennünket 1848 célkitűzéseire, a magyarság összetartó erejére, egy nemzet önrendelkezési törekvéseire, Magyarország polgári átalakításának programjára, és a hétköznapi hősökre is, akiknek a nevét nem említik a történelemkönyvek, de nélkülük nem élhetnénk most szabadon. És miközben a múlt eseményeit követjük, rájövünk arra: a történelem nem egy megfoghatatlan fogalom, hanem emberi sorsok összessége, egyéni kudarcok és diadalok sorozata.
Az önkormányzati elöljáró ugyanakkor hangsúlyozta: fontos, hogy emlékezzünk a vértanúk nemzetiségére is, hiszen a 13-ról elmondható, hogy 3 német, 2 örmény, 1 szerb, 1 osztrák, 1 horvát és 5 magyar volt, tehát akik meg akarták változtatni a Habsburg Birodalmat, összefogtak és együtt küzdöttek a jólétért. Arról is beszélt: összeköt bennünket Nagysándor József személye is, hiszen sajnálatos módon 1849. augusztus 2-án éppen Debrecenben volt a szinte majdnem utolsó csata, ahol azt lehet mondani, hogy hősiesen küzdöttek elődeink, de nem tudták azt, hogy az oroszok egyik fő csapatával kerültek szembe, s a 3664 katona közel 50, illetve más jelentések szerint 80 ezer orosz ellen reménytelen harcot vívtak, és ennek következtében a mai nap is 112-en a debreceni honvédtemetőben vannak eltemetve. „Az összefogást, és a győzelembe vetett hitet soha sem szabad feladni, akárcsak a függetlenségünket és a nemzeti önállóságunkat, nyelvünket. Kell bennünk lennie annyi hitnek és erőnek, hogy bármilyen nehézség közepette, soha nem adjuk fel ezen céljainkat. Szerencsére mindig voltak az elmúlt évszázadokban zászlóvivők, és ahogy itt most önökre nézek, látom a tömeget, azt gondolom: jóleső érzést azt kijelenti, hogy megint vannak olyanok, akik erre vállalkoznak. Ehhez kívánok erőt és egészséget, kitartást mindazokban a küzdelmekben, amelyeket vívnak. Hajdú-Bihar megye lakossága és a politikai vezetése nevében arról biztosítom önöket: mi mindig itt vagyunk, és amikor tudunk, testvériesen segítünk” – hangoztatta.
Legyen összefogás
Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke úgy vélte: ez időtájt minden évben legalább három dolgon el kell gondolkodni. Azon, hogy mi történt egyéni és közösségi életünkben a közeli és távolabbi múltunkban, hogy mi van ma, és üzenni is szükséges a jövőnek. Az, hogy mi volt, tudjuk, napjainkban pedig azon kívül, hogy összegyűlünk, fejet hajtunk, imádkozunk és tisztelgünk, tehetünk még valamit: cselekednünk kell azért, hogy az az összefogás, amiről hőseink bizonyságot tettek, ne széthulljon, elmúljon, hanem tovább éljen. Tehetünk ma azért, hogy ne csak mi legyünk büszkék rájuk, hanem ha fentről, valahonnan lenéznek, ők is büszkék lehessenek ránk. Azért, hogy mi is úgy éljünk, hogy azok, akik utánunk jönnek, megemlékezhessenek rólunk. A kérdés tehát: harcolunk-e, kiállunk-e minden esetben, ami különösen lényeges most, ha arra gondolunk, hogy mit készítenek elő számunkra a centenáriumi év kapcsán. „Nem mi vagyunk a hibások azért, hogy ez az ország nem készült fel arra, hogy megfelelően ünnepelje a saját évfordulóját. Nem mi, magyarok vagyunk a hibások azért, mert nem sikerült száz év elteltével se összekötni ennek az országnak a történelmi régióit, azért, hogy ez az ország nem ott tart, ahol kellene tartson a mi elvárásaink szerint se. Ezért azt kérjük: ne minket tegyenek bűnbaknak ebben a kérdésben. Ha kell, mi megharcoljuk a harcunkat, nem rajtunk kell számon kérni mások balgaságait, fel nem készültségét” – közölte. Hozzátette: magyarként bátran kell vállaljuk azt, hogy alkotó közössége vagyunk ennek a térség és országnak, és soha nem mások ellen, hanem mindig magunkért akarjuk a jogainkat érvényesíteni. „Hogy mi lesz, rajtunk és közösségünkön múlik. Legyen végre vége a széthúzásnak, és legyen végre valós összefogás!” – zárta beszédét a politikus.
Műsor
A rendezvényen felléptek a Művészeti Líceum diákjai. A himnuszt a középiskolások kórusa énekelte el Schneider Arnold tanár vezényletével és Benczédi Mónika tanárnő zongorakíséretével, majd „Bátor katonái voltak a nemzet feltámadásának” címmel műsort adott a VI. C, Mados Andrea tanárnő osztálya, a gyerekek felkészítő tanárai Nagy Gabriella, Mircescu Georgiana és Szabó Attila voltak. Demeter Krisztina énekelt, őt Catona Ábel kísérte zongorán, a felkészítőtanár Béres Csilla volt. Később egy szacsvays kislány, Miklós Anna is énekelt.
Említést érdemel még, hogy az emléktábla közelében több autó parkolt, az egyiknek a tulajdonosa pedig, egy fiatal hölgy, épp Pajna Zoltán beszéde közben akart elhajtani, illetve indította be a motort, de a felháborodás miatt végül letett ezen szándékáról, és megvárta a mondandó végét. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Október 6-án, péntek délután a hagyományokhoz hűen az RMDSZ közösen emlékezett- koszorúzással- a történelmi egyházakkal, a civil szervezetekkel és az iskolákkal Nagysándor József nagyváradi táblájánál az aradi vértanúkra.
A megjelenteket Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte. Pásztor Sándor megyei tanácselnök a beszédében arra hívta fel a figyelmet: nemzettudat, hazaszeretet és önfeláldozás jellemezte a vértanúkat, és ebben is örök példaként járnak előttünk, megmutatva azt, hogy egy nemzet ereje az egymásra utaltság felismerésében rejlik. Akkor van jelenünk és jövőnk, ha ezt mi is világosan látjuk és megéljük a mindennapokban, itt a Kárpát-medencében, Erdélyben, a Partiumban, Bihar megyében. Bár fegyverek moraja és csattogása szerencsére ma nem veszélyezteti létünket, azért ez nem jelenti azt, hogy ellenséges erők nem szeretnék összeforrt közösségünket bomlasztani.
„Ma, amikor pereskedés útján kellett bebizonyítanunk, hogy Bihar Megye Tanácsának elnökét a jogi keretnek megfelelően választottuk meg, ma, amikor egyesek becstelen rágalmakkal igyekeznek bennünket a Bihar megyei választópolgárok által kijelölt utunkról eltávolítani, akkor újból és újból erőt kell merítenünk hős elődeink életútjából. Harcolnunk kell jogainkért, a megmaradásunkért, a törvény adta lehetőségek és keretein belül. Az RMDSZ nem hiába indította el a Minority SafePack polgári kezdeményezés online aláírásgyűjtését Romániában és az Európai Unió többi tagországában. Az EU-nak kötelessége megvédeni azokat a kisebbségeket, akik értéket teremtenek és nem akarnak asszimilálódni. Ezért mindenkit arra buzdítok, hogy írjuk alá ezt a kezdeményezést, mely kisebbségügyi javaslatcsomag kiterjed a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználatra, az egyenlő bánásmódra, a nemzeti kisebbségi kultúrák megőrzésére” – fogalmazott.
Segítenek
Pajna Zoltán, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnöke szerint az október 6-i nemzeti gyásznap fontos üzenetet hordoz számunkra, s nekünk az a feladatunk, hogy ezt életben tartsuk, és átadjuk a következő nemzedéknek, hiszen gyökerek és múltunk ismerete nélkül nem lehet reményteljes jövőt építeni. Azt közvetíti: a függetlenség, a szabadság, a hazaszeretet, egy jobb és igazságosabb élet reményében készek vagyunk feláldozni akár az életünket is. Emlékeztet bennünket 1848 célkitűzéseire, a magyarság összetartó erejére, egy nemzet önrendelkezési törekvéseire, Magyarország polgári átalakításának programjára, és a hétköznapi hősökre is, akiknek a nevét nem említik a történelemkönyvek, de nélkülük nem élhetnénk most szabadon. És miközben a múlt eseményeit követjük, rájövünk arra: a történelem nem egy megfoghatatlan fogalom, hanem emberi sorsok összessége, egyéni kudarcok és diadalok sorozata.
Az önkormányzati elöljáró ugyanakkor hangsúlyozta: fontos, hogy emlékezzünk a vértanúk nemzetiségére is, hiszen a 13-ról elmondható, hogy 3 német, 2 örmény, 1 szerb, 1 osztrák, 1 horvát és 5 magyar volt, tehát akik meg akarták változtatni a Habsburg Birodalmat, összefogtak és együtt küzdöttek a jólétért. Arról is beszélt: összeköt bennünket Nagysándor József személye is, hiszen sajnálatos módon 1849. augusztus 2-án éppen Debrecenben volt a szinte majdnem utolsó csata, ahol azt lehet mondani, hogy hősiesen küzdöttek elődeink, de nem tudták azt, hogy az oroszok egyik fő csapatával kerültek szembe, s a 3664 katona közel 50, illetve más jelentések szerint 80 ezer orosz ellen reménytelen harcot vívtak, és ennek következtében a mai nap is 112-en a debreceni honvédtemetőben vannak eltemetve. „Az összefogást, és a győzelembe vetett hitet soha sem szabad feladni, akárcsak a függetlenségünket és a nemzeti önállóságunkat, nyelvünket. Kell bennünk lennie annyi hitnek és erőnek, hogy bármilyen nehézség közepette, soha nem adjuk fel ezen céljainkat. Szerencsére mindig voltak az elmúlt évszázadokban zászlóvivők, és ahogy itt most önökre nézek, látom a tömeget, azt gondolom: jóleső érzést azt kijelenti, hogy megint vannak olyanok, akik erre vállalkoznak. Ehhez kívánok erőt és egészséget, kitartást mindazokban a küzdelmekben, amelyeket vívnak. Hajdú-Bihar megye lakossága és a politikai vezetése nevében arról biztosítom önöket: mi mindig itt vagyunk, és amikor tudunk, testvériesen segítünk” – hangoztatta.
Legyen összefogás
Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke úgy vélte: ez időtájt minden évben legalább három dolgon el kell gondolkodni. Azon, hogy mi történt egyéni és közösségi életünkben a közeli és távolabbi múltunkban, hogy mi van ma, és üzenni is szükséges a jövőnek. Az, hogy mi volt, tudjuk, napjainkban pedig azon kívül, hogy összegyűlünk, fejet hajtunk, imádkozunk és tisztelgünk, tehetünk még valamit: cselekednünk kell azért, hogy az az összefogás, amiről hőseink bizonyságot tettek, ne széthulljon, elmúljon, hanem tovább éljen. Tehetünk ma azért, hogy ne csak mi legyünk büszkék rájuk, hanem ha fentről, valahonnan lenéznek, ők is büszkék lehessenek ránk. Azért, hogy mi is úgy éljünk, hogy azok, akik utánunk jönnek, megemlékezhessenek rólunk. A kérdés tehát: harcolunk-e, kiállunk-e minden esetben, ami különösen lényeges most, ha arra gondolunk, hogy mit készítenek elő számunkra a centenáriumi év kapcsán. „Nem mi vagyunk a hibások azért, hogy ez az ország nem készült fel arra, hogy megfelelően ünnepelje a saját évfordulóját. Nem mi, magyarok vagyunk a hibások azért, mert nem sikerült száz év elteltével se összekötni ennek az országnak a történelmi régióit, azért, hogy ez az ország nem ott tart, ahol kellene tartson a mi elvárásaink szerint se. Ezért azt kérjük: ne minket tegyenek bűnbaknak ebben a kérdésben. Ha kell, mi megharcoljuk a harcunkat, nem rajtunk kell számon kérni mások balgaságait, fel nem készültségét” – közölte. Hozzátette: magyarként bátran kell vállaljuk azt, hogy alkotó közössége vagyunk ennek a térség és országnak, és soha nem mások ellen, hanem mindig magunkért akarjuk a jogainkat érvényesíteni. „Hogy mi lesz, rajtunk és közösségünkön múlik. Legyen végre vége a széthúzásnak, és legyen végre valós összefogás!” – zárta beszédét a politikus.
Műsor
A rendezvényen felléptek a Művészeti Líceum diákjai. A himnuszt a középiskolások kórusa énekelte el Schneider Arnold tanár vezényletével és Benczédi Mónika tanárnő zongorakíséretével, majd „Bátor katonái voltak a nemzet feltámadásának” címmel műsort adott a VI. C, Mados Andrea tanárnő osztálya, a gyerekek felkészítő tanárai Nagy Gabriella, Mircescu Georgiana és Szabó Attila voltak. Demeter Krisztina énekelt, őt Catona Ábel kísérte zongorán, a felkészítőtanár Béres Csilla volt. Később egy szacsvays kislány, Miklós Anna is énekelt.
Említést érdemel még, hogy az emléktábla közelében több autó parkolt, az egyiknek a tulajdonosa pedig, egy fiatal hölgy, épp Pajna Zoltán beszéde közben akart elhajtani, illetve indította be a motort, de a felháborodás miatt végül letett ezen szándékáról, és megvárta a mondandó végét. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. október 7.
Kelemen H.: 2017-ben a román többség visszautasította a párbeszédet a magyarokkal
Ezekben a napokban újra megtapasztalhattuk: elutasításra talált a párbeszéd, amelyet mi, magyar emberek keresünk és kezdeményezünk, hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök pénteken, Aradon tartott sajtóértekezletén – tájékoztat a szervezet közleménye.
Kelemen Hunor értékelőjében rámutatott: májusban nyújtották be a 215-ös, helyi közigazgatási törvényt módosító javaslatukat. Mivel 16 év telt el azóta, hogy bevezették a 20 százalékos anyanyelv-használati küszöböt, teljesen természetesnek tartották annak módosítását. 2001 óta sok minden megváltozott, a társadalom is átalakult.
„Ezen a héten, szerdán előbb a képviselőház bizottságaiban, majd a plénumban utasították vissza a párbeszédet a parlamenti pártok. Lehet, hasonló döntés születik akkor is, amennyiben elfogadják kezdeményezésünket, viszont így azzal találtuk szemben magunkat, hogy anélkül, hogy meghallgatták volna kérésünket, anélkül, hogy kompromisszumos megoldást kereshettünk volna közösen, erővel mondtak ellent nekünk, magyaroknak. Ezt az RMDSZ-nek nem szabad szó nélkül hagynia” – idézte a szövetségi elnököt a közlemény.
Úgy véli: a magyar közösség és a Szövetség új, soha nem tapasztalt helyzetbe került 27 évvel a rendszerváltást követően. Azzal találta szemben magát, hogy 2017-ben a román többség nem akar párbeszédet folytatni a kisebbségekkel, nem akarja elfogadni a magyar közösség jogos követeléseit – a parlamenti pártok mindegyike szájba verte a magyarokat – ez az üzenet pedig nem korrekt, nem tisztességes.
„Csúnya manipulációkba ütköztünk az elmúlt időszakban a román politikusok részéről, de a többségi média nagy része is azt sulykolja a társadalom fejébe, hogy a magyarok el akarják szakítani Erdélyt, hogy második nyelvként akarják elfogadtatni sajátjukat. Erről szó sincs. A 2001-es népszámlálás adataira alapozva kiszámoltuk: eddig valamivel több mint 370 települést érintett a húsz százalékos anyanyelv-használati küszöb, a kompromisszumos tizenöt százalékos küszöb bevezetésével ez a szám pedig újabb negyvennel bővülne – semmiképpen sem kétezerrel, ahogyan azt egyesek hangoztatják” – nyomatékosított a közlemény szerint Kelemen Hunor. erdon.ro
Ezekben a napokban újra megtapasztalhattuk: elutasításra talált a párbeszéd, amelyet mi, magyar emberek keresünk és kezdeményezünk, hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök pénteken, Aradon tartott sajtóértekezletén – tájékoztat a szervezet közleménye.
Kelemen Hunor értékelőjében rámutatott: májusban nyújtották be a 215-ös, helyi közigazgatási törvényt módosító javaslatukat. Mivel 16 év telt el azóta, hogy bevezették a 20 százalékos anyanyelv-használati küszöböt, teljesen természetesnek tartották annak módosítását. 2001 óta sok minden megváltozott, a társadalom is átalakult.
„Ezen a héten, szerdán előbb a képviselőház bizottságaiban, majd a plénumban utasították vissza a párbeszédet a parlamenti pártok. Lehet, hasonló döntés születik akkor is, amennyiben elfogadják kezdeményezésünket, viszont így azzal találtuk szemben magunkat, hogy anélkül, hogy meghallgatták volna kérésünket, anélkül, hogy kompromisszumos megoldást kereshettünk volna közösen, erővel mondtak ellent nekünk, magyaroknak. Ezt az RMDSZ-nek nem szabad szó nélkül hagynia” – idézte a szövetségi elnököt a közlemény.
Úgy véli: a magyar közösség és a Szövetség új, soha nem tapasztalt helyzetbe került 27 évvel a rendszerváltást követően. Azzal találta szemben magát, hogy 2017-ben a román többség nem akar párbeszédet folytatni a kisebbségekkel, nem akarja elfogadni a magyar közösség jogos követeléseit – a parlamenti pártok mindegyike szájba verte a magyarokat – ez az üzenet pedig nem korrekt, nem tisztességes.
„Csúnya manipulációkba ütköztünk az elmúlt időszakban a román politikusok részéről, de a többségi média nagy része is azt sulykolja a társadalom fejébe, hogy a magyarok el akarják szakítani Erdélyt, hogy második nyelvként akarják elfogadtatni sajátjukat. Erről szó sincs. A 2001-es népszámlálás adataira alapozva kiszámoltuk: eddig valamivel több mint 370 települést érintett a húsz százalékos anyanyelv-használati küszöb, a kompromisszumos tizenöt százalékos küszöb bevezetésével ez a szám pedig újabb negyvennel bővülne – semmiképpen sem kétezerrel, ahogyan azt egyesek hangoztatják” – nyomatékosított a közlemény szerint Kelemen Hunor. erdon.ro
2017. október 7.
„Csak meg van tágítva a lánc”
Szacsvay Imre szobránál zajlott megemlékezés október 6-án, az EMNP és az EMNT szervezéséven. Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke és Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke szólalt fel.
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett pénteki megemlékezésen Moldován Gellért Lajos, az EMNP nagyváradi szervezetének elnöke a gyászoló nagyváradiakhoz, a gyászoló vendégekhez intézte szavait. Október 6-án az aradi tizenhárom vértanúra emlékezünk, mondta el, arra a tizenkét tábornokra és egy ezredesre, akik a bécsi udvar zsarnokságának és bosszúállásának áldozatai lettek, csak azért, mert megelégelték az elnyomást, a központi diktatórikus irányítást és ki merték mondani, hogy elég. Egyúttal azokra is emlékezünk, tette hozzá, akik névvel vagy névtelenül vérüket ontották egy szebb és jobb jövőért, mint Batthyány Lajos, Szacsvay Imre és sokan mások. Az 1848-49-es forradalom a nemzet lelkében is zajlott, s a legfontosabbat elérte – a lehetőség üzenetét, vagy, amint Áder János köztársasági elnök beszédében megfogalmazta – annak megértését, hogy nincs az az erő, vagy hatalom, sem Aradon, sem Világosnál, amely megállítaná az önmaga útját járni kívánó magyar nemzetet.
Tanácstalanná váltunk
Tőkés László beszédében elmondta: nosztalgiával és utólagos csalódottsággal gondol vissza a kommunista diktatúra bukása utáni kezdeti időszakra, a rendszerváltás hőskorára, amikor az első megemlékezések során a hívek sokasága szinte szétvetette az olaszi templomot – hiszen visszanyerték a tilalmas ünneplés szabadságát. Mostanra viszont ünnepeink megfakultak, elerőtlenedtek, a nemes megemlékezésekkor üres szólamok hangzanak el, a megemlékezés politikai korteskedés szintjére süllyedt, a Szacsvay Imre körül kialakult kultuszt csak szavazatgyűjtésre használják fel „hitelességüket elrontott politikusok”. Elfeledkeztünk a szabadságról, amire felesküdtünk, megálltunk félúton – pedig, mint Petőfi Sándor írta, csak meg van tágítva, de nincs eltörve még a lánc. Hajlamosak vagyunk a lemondásra, önfeladásra, felejtésre, nem vesszük észre, hogy félúton megrekedtünk, tanácstalanná váltunk és nem tudjuk, merre az előre.
Felemás demokrácia
Annak idején lefejezték a nemzet vezérkarát, s ezzel sikerült az egész népet megfélemlíteni. Most is fegyverletételre akarnak kényszeríteni, lemondatni hitünkről, szabadságunkról, anyanyelvünkről, tétlenségre és tehetetlenségre akarnak kárhoztatni bennünket. Ez volt a célja az önkényuralomnak a kivégzésekkel és megtorlásokkal, s ma is ez a helyzet, csak a módszer változott – diktatúra helyett felemás demokráciát, tilalom helyett hazugságot, hátrányos megkülönböztetés helyett előnyök kecsegtetését kapjuk. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – hangzik a mondás, vagy ahogy Orbán Viktor fogalmazta, „vedd meg a pásztort” – és az eredmény ugyanaz. Kenyerezd le politikusainkat és sikerül megtörni a nyájat. Az aradi tizenhárom példája arra hivatott, hogy felrázzon és a helyes útra tereljen bennünket, indítson halálmegvető lelkesedésre.A dicső tábornokok utolsó csatájukat vívták meg a bitófán – hogy ne vállalnánk mi is a küzdelmünket a szabadságért, az igazságért, Erdélyért, Váradért, nemzetünkért, a demokráciáért és nem utolsó sorban Európáért? – tette fel a kérdést. Isten kegyelmében bízva, aki megajándékoz bennünket új élettel és jövendővel, a megkezdett úton haladjunk tovább, míg célba érünk, itt, majd az örökkévalóságban – mondta Tőkés László.
Értjük
A Tasnádi Ferenc által vezetett Nagyváradi Asszonykórus előadásában hazafias dalok hangzottak el, majd Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöke szólalt fel. Mint elmondta, nemzetünkben a szabadság szeretete a lét két nagy misztériumának mélységében, az életnek és a halálnak a szférájában van – a magyarok nagyon is értik azt, amit Aulich Lajos honvédtábornok mondott kivégzése előtt: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.” És mi, akiket a történelem a határon túlra sodort, még jobban értjük, hiszen tudjuk, milyen, amikor nem élhetünk a nemzeti önrendelkezés teljességével. 168 évvel a forradalmat követően is összeköt a szabadság utáni vágyunk azokkal a népekkel, akiknek szabadságharcos hősei vannak. S még ha hőseink halála roppant tragikus is volt, tulajdonképpen a kiegyezéssel megvalósítottuk, amit szerettünk volna, Magyarország be tudta teljesíteni a forradalom céljait. Szilágyi Zsolt visszaemlékezett arra, amikor egyetemistaként elment Aradra, megkoszorúzni az ottani emlékművet. S hogy miért tette? – erre a kérdésre bármit válaszolhatott volna, nem tükrözte volna azt, amit érzett, hiszen a szabadság szeretete olyan misztérium, mely nemzedékről nemzedékre fiatalokat és időseket egyaránt megmozgat.
Legyen erőnk
Érthetetlen, folytatta, hogy a román többségi nemzet vezetői száz évvel Trianon után is félnek a szabadságunktól – attól, hogy anyanyelvünkön tanulhassunk, hogy a közigazgatásban használjuk az anyanyelvünket – pedig törvénytisztelő adófizető állampolgárok vagyunk, akiknek nem csak kötelességei, de jogai is vannak a szabadsághoz, a nemzeti szabadsághoz. Nekünk sokkal kevesebbet kellene tennünk, mint az aradi vértanúknak, a 48-49-es történések lángját kell tovább vinnünk. „Isten adja, hogy legyen erőnk és hitünk nemzeti önrendelkezésünk megvalósítására” – mondta végül. A Váradi Dalnokok alkalomhoz illő előadása hangzott el, Márkus Zoltán karnagy irányításával.
Mécsesek
A megemlékezés egy különleges momentuma során elhangzottak az aradi vértanúk nevei, és minden név után a megemlékezésen jelenlévők egyike egy mécsest helyezett el Szacsvay Imre szobránál. Később a megemlékezés koszorúit és virágait helyezték el a jelenlévők, majd közösen elénekelték a Székely Himnuszt, majd a Nemzeti Himnuszt. Neumann Andrea / erdon.ro
Szacsvay Imre szobránál zajlott megemlékezés október 6-án, az EMNP és az EMNT szervezéséven. Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke és Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke szólalt fel.
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett pénteki megemlékezésen Moldován Gellért Lajos, az EMNP nagyváradi szervezetének elnöke a gyászoló nagyváradiakhoz, a gyászoló vendégekhez intézte szavait. Október 6-án az aradi tizenhárom vértanúra emlékezünk, mondta el, arra a tizenkét tábornokra és egy ezredesre, akik a bécsi udvar zsarnokságának és bosszúállásának áldozatai lettek, csak azért, mert megelégelték az elnyomást, a központi diktatórikus irányítást és ki merték mondani, hogy elég. Egyúttal azokra is emlékezünk, tette hozzá, akik névvel vagy névtelenül vérüket ontották egy szebb és jobb jövőért, mint Batthyány Lajos, Szacsvay Imre és sokan mások. Az 1848-49-es forradalom a nemzet lelkében is zajlott, s a legfontosabbat elérte – a lehetőség üzenetét, vagy, amint Áder János köztársasági elnök beszédében megfogalmazta – annak megértését, hogy nincs az az erő, vagy hatalom, sem Aradon, sem Világosnál, amely megállítaná az önmaga útját járni kívánó magyar nemzetet.
Tanácstalanná váltunk
Tőkés László beszédében elmondta: nosztalgiával és utólagos csalódottsággal gondol vissza a kommunista diktatúra bukása utáni kezdeti időszakra, a rendszerváltás hőskorára, amikor az első megemlékezések során a hívek sokasága szinte szétvetette az olaszi templomot – hiszen visszanyerték a tilalmas ünneplés szabadságát. Mostanra viszont ünnepeink megfakultak, elerőtlenedtek, a nemes megemlékezésekkor üres szólamok hangzanak el, a megemlékezés politikai korteskedés szintjére süllyedt, a Szacsvay Imre körül kialakult kultuszt csak szavazatgyűjtésre használják fel „hitelességüket elrontott politikusok”. Elfeledkeztünk a szabadságról, amire felesküdtünk, megálltunk félúton – pedig, mint Petőfi Sándor írta, csak meg van tágítva, de nincs eltörve még a lánc. Hajlamosak vagyunk a lemondásra, önfeladásra, felejtésre, nem vesszük észre, hogy félúton megrekedtünk, tanácstalanná váltunk és nem tudjuk, merre az előre.
Felemás demokrácia
Annak idején lefejezték a nemzet vezérkarát, s ezzel sikerült az egész népet megfélemlíteni. Most is fegyverletételre akarnak kényszeríteni, lemondatni hitünkről, szabadságunkról, anyanyelvünkről, tétlenségre és tehetetlenségre akarnak kárhoztatni bennünket. Ez volt a célja az önkényuralomnak a kivégzésekkel és megtorlásokkal, s ma is ez a helyzet, csak a módszer változott – diktatúra helyett felemás demokráciát, tilalom helyett hazugságot, hátrányos megkülönböztetés helyett előnyök kecsegtetését kapjuk. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – hangzik a mondás, vagy ahogy Orbán Viktor fogalmazta, „vedd meg a pásztort” – és az eredmény ugyanaz. Kenyerezd le politikusainkat és sikerül megtörni a nyájat. Az aradi tizenhárom példája arra hivatott, hogy felrázzon és a helyes útra tereljen bennünket, indítson halálmegvető lelkesedésre.A dicső tábornokok utolsó csatájukat vívták meg a bitófán – hogy ne vállalnánk mi is a küzdelmünket a szabadságért, az igazságért, Erdélyért, Váradért, nemzetünkért, a demokráciáért és nem utolsó sorban Európáért? – tette fel a kérdést. Isten kegyelmében bízva, aki megajándékoz bennünket új élettel és jövendővel, a megkezdett úton haladjunk tovább, míg célba érünk, itt, majd az örökkévalóságban – mondta Tőkés László.
Értjük
A Tasnádi Ferenc által vezetett Nagyváradi Asszonykórus előadásában hazafias dalok hangzottak el, majd Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöke szólalt fel. Mint elmondta, nemzetünkben a szabadság szeretete a lét két nagy misztériumának mélységében, az életnek és a halálnak a szférájában van – a magyarok nagyon is értik azt, amit Aulich Lajos honvédtábornok mondott kivégzése előtt: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.” És mi, akiket a történelem a határon túlra sodort, még jobban értjük, hiszen tudjuk, milyen, amikor nem élhetünk a nemzeti önrendelkezés teljességével. 168 évvel a forradalmat követően is összeköt a szabadság utáni vágyunk azokkal a népekkel, akiknek szabadságharcos hősei vannak. S még ha hőseink halála roppant tragikus is volt, tulajdonképpen a kiegyezéssel megvalósítottuk, amit szerettünk volna, Magyarország be tudta teljesíteni a forradalom céljait. Szilágyi Zsolt visszaemlékezett arra, amikor egyetemistaként elment Aradra, megkoszorúzni az ottani emlékművet. S hogy miért tette? – erre a kérdésre bármit válaszolhatott volna, nem tükrözte volna azt, amit érzett, hiszen a szabadság szeretete olyan misztérium, mely nemzedékről nemzedékre fiatalokat és időseket egyaránt megmozgat.
Legyen erőnk
Érthetetlen, folytatta, hogy a román többségi nemzet vezetői száz évvel Trianon után is félnek a szabadságunktól – attól, hogy anyanyelvünkön tanulhassunk, hogy a közigazgatásban használjuk az anyanyelvünket – pedig törvénytisztelő adófizető állampolgárok vagyunk, akiknek nem csak kötelességei, de jogai is vannak a szabadsághoz, a nemzeti szabadsághoz. Nekünk sokkal kevesebbet kellene tennünk, mint az aradi vértanúknak, a 48-49-es történések lángját kell tovább vinnünk. „Isten adja, hogy legyen erőnk és hitünk nemzeti önrendelkezésünk megvalósítására” – mondta végül. A Váradi Dalnokok alkalomhoz illő előadása hangzott el, Márkus Zoltán karnagy irányításával.
Mécsesek
A megemlékezés egy különleges momentuma során elhangzottak az aradi vértanúk nevei, és minden név után a megemlékezésen jelenlévők egyike egy mécsest helyezett el Szacsvay Imre szobránál. Később a megemlékezés koszorúit és virágait helyezték el a jelenlévők, majd közösen elénekelték a Székely Himnuszt, majd a Nemzeti Himnuszt. Neumann Andrea / erdon.ro
2017. október 7.
Reformációs jubileumi konferencia
A Partiumi Keresztény Egyetem és a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete a reformáció 500. évfordulója alkalmából háromnapos konferenciát szervezett.
Október 6-án reggel tartotta meg köszöntőbeszédét Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos és Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyetemalapító Pro Universitate Partium Alapítvány elnöke. Hafenscher egyebek mellett kifejtette: a reformáció mindig is jelentette a lelki, szellemi megújulást is. Ezért 2017-ben is megújulásra kell törekedni. „Legyünk tudatában gazdag örökségünknek és gazdagísuk is azt” – biztatta az egybegyűlt hallgatókat.
Vissza- és előre tekintve
Tőkés László elmondta: a Reformáció Emlékbizottság jóvoltából Brüsszelben is meg fognak szervezni egy reformációi konferenciát, kiegészítéseképpen a hazai eseményeknek. Az Emlékbizottság a mostani konferenciához is témogatást nyújtott, valamint egy olyan emléktábla felállításához, amelynek felmutatta a látványtervét: a féldomborműves emléktáblát, Kurucz Imre berettyóújfalui szobrászművésznek az alkotását a PKE belső udvarában kialakított „partiumi panteonban” helyezik el november folyamán. Támogatást kaptak még egy könyvnek a kiadásához. Méliusz Juhász Péternek a Jelenések könyvéből való prédikációs kötetét fogják kiadni – hasonmás kiadásban –, ezt is majd november folyamán mutatják be. Tőkés hozzátette: „Hafenscher Károlyt első ízben az egyházi rendszerváltozásról szóló konferencián láttuk vendégül 2015 nyarán, és ennek kapcsán tekintek vissza arra a szilágycsehi felhívásra, amely közvetlenül a Ceauşescu-diktatúra bukása után fogalmazódott meg a szilágysági kisvárosban 1989. december 28-án, ahol spontán módon összegyülekeztek egyházunk lelkészi és világi képviselői. Ekkor egy kezdeményezést tettünk közzé a megújulásért, a reformáció örökérvényű elvének értelmében, mely szerint ecclesia semper reformari debet, vagyis az egyháznak mindig meg kell újulnia. Ebben az 1989-es felhívásban egyebek mellett azt hangsúlyoztuk, hogy az egyetemes egyház szenteljen különleges figyelmet egyes problémaköröknek és szakterületeknek, melyek elsorvadtak, háttérbe szorultak a kommunista-ateista diktatúra idején. És ezen szakterületek között természetesen kiemelt helyen említettük meg az iskolai vallásoktatást, a felekezeti oktatást, a teológiai oktatást. A református, evangélikus, unitárius, azaz a protestáns oktatás egyidős a reformációval, ilyen értelemben a reformáció szellemét és örökségét követtük és hirdettük tovább, arra gondolva, hogy a tanító egyháznak helyre kell állítania a katekézist, a vallásoktatást, és be kell töltenie tanítói hivatalát. Ugyanakkor az iskolafenntartó egyház szerepét hangsúlyoztuk: a reformáció egyháza, majd a katolikus reformáció egyháza elsőrendű feladatának tartotta a felekezeti oktatásnak az ügyét. Azt mondhatjuk, hogy a reformáció forradalmasította az oktatást, és ennek az örökösei a felekezeti protestáns iskolái, melyek szerte a Kárpát-medencében – Sárospataktól Gyulafehérvárig, Nagyenyedig, Sepsiszentgyörgyig, nem utolsó sorban Nagyváradig – megtalálhatók voltak abban az időben. Nagyváradon jött létre a reformáció idején a Schola Illustris, egyik legrangosabb korabeli iskolája egyházunknak. Hétfői egyetemi tanévnyitó beszédemben hasonlóképpen említettem a gyulafehérvári Collegium Academicumot, amely már a felsőoktatás irányába kereste az utat.
Amikor a Sulyok István Református Főiskolát – a Partiumi Keresztény Egyetem elődjét – létrehoztuk, akkor egyházkerületünk engedelmeskedett a hitvallási parancsnak, amelyik így szól (a Heidelbergi Kátéban olvasható), hogy az iskolák pedig fenntartassanak. Ezt a részt a kommunizmus idején kicenzúrázták a református egyház alapvető hittételeit tartalmazó katekizmusból… Ez a parancs jutott eszünkbe, amikor megalapítottuk iskoláinkat, gimnáziumainkat helyreállítottuk, és létrehoztuk a Sulyok István Református Főiskolát.
Hosszú ideje nem volt itt Nagyváradon református felsőoktatás, tehát nagyon merész lépés volt ezt a főiskolát létrehozni”. Tőkés szerint ez az egyetemalapítás, a magyar felsőoktatásért folytatott küzdelem egyszerre sikertörténet és kálvária. Jelezte: „A semmiből indultunk, nagyon sok küzdelem, csalódás, megaláztatás és eredmény áll mögötte. Az iskolarendszer helyreállításáról hadd ne szóljak részletesebben, vagy arról, hogy mennyit kellett harcolnunk épületeinkért. Tüntetéseket is rendeztünk például itt, Nagyváradon a Lorántffy-gimnáziumért. Ezt az épületet,a református püspöki palotát, ülősztrájkkal védelmeztük meg. Be akarták telepíteni a városi hatóságok a román ortodox teológiát, illetve a román állami egyetemet. Ezekkel a kísérletekkel szembeszálltunk, és íme használatunkban van egyházkerületünk volt székháza, amely mostantól az egyetem tulajdonába került. Erdélyi magyar történelmi egyházaink állandó értekezlete létrehozta 2000-ben a Sapientia Alapítványt, amely a maga során a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. A négy katolikus és négy protestáns – református, evangélikus, unitárius – püspökség által létrehozott alapítvány a fenntartója a mi egyetemünknek is. Mindez nagyon szépen hangzik, viszont ne felejtsük: távol álluk attól, hogy helyre tudtuk volna állítani magyar nyelvű oktatásunkat. Ötszáz körül volt a református középiskolák száma az államosítás, 1948 előtt. Körülbelül ugyanannyi katolikus tanintézetről beszélhetünk. Ezeknek csak a töredéke állt vissza. Mintegy húsz középiskolával rendelkeznek a történelmi egyházaink szerte Erdélyben, de ami különleges többlet, hogy létrejött a partiumi és az erdélyi magyar egyetem.” Kiemelte azt is: „Egy mellbevágó statisztikát olvastam a napokban. Eszerint 2016-ban magyarországi egyetemeken tanult: 2054 romániai állampolgár, 1907 szerbiai állampolgár, 1885 szlovákiai állampolgár és 1193 ukrajnai állampolgár. Ez mindösszesen 7039. Ennyi határon túli magyar ifjú testvérünk tanul Magyarországon – ami önmagában nem lenne rossz, de hogyha arra gondolunk, hogy ezeknek az ifjaknak a nagy része nem fog visszatérni szülőföldjére, és nem érjük el azt a célt, hogy saját nemzetüket odahaza, hazájukban, szülőföldjükön szolgálják, itt teljesedjen ki életük és jövőjük, akkor bizony ezt veszteségként kell elkönyvelnünk. A statisztikát tartalmazó írás címe: Elszívják a magyarországi egyetemek a határon túliakat. Nagy veszteségként könyvelhetjük el mindezt, még akkor is, ha szemben ezen adatokkal elmondhatjuk, hogy jelen pillanatban 766 ifjú tanul a partiumi egyetemen, 2318 ifjú tanul a Sapientia-egyetemen, Kárpátalján pedig, a beregszászi főiskolán a diákok száma 1224. Nem rendelkezem adatokkal arra nézve, hogy a kolozsvári Babeș–Bolyai egyetemen hány magyar fiatal tanul, de gondolom, hogy jó lenne, ha legalább annyi magyar ifjú tanulna odahaza, mint amennyien elmentek e célból Magyarországra.
Látnivaló, hogy nem rózsás a helyzet, tehát ezen ismeretek, körülmények összefüggésében igyekszünk szolgálni nemzetünk ügyét itt, Erdélyben és a Partiumban.” A konferencia résztvevői előadásokat hallgathattak meg a következő témakörökben: a reformáció nyelvi hatásai, református diákok Heidelbergben, a felekezeti identitás megjelenése a protestáns iskolai színjátszásban, a genfi zsoltárok magyar nyelve (kántori szolgálattal bemutatott előadás), A művészetfilozófus Fülep Lajos elfeledett írásai a református templomról, Fülep Lajos művészetfilozófiája, Berde Amália és Berde Mária, a Helikon jeles nőalakjai. erdon.ro
A Partiumi Keresztény Egyetem és a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete a reformáció 500. évfordulója alkalmából háromnapos konferenciát szervezett.
Október 6-án reggel tartotta meg köszöntőbeszédét Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos és Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyetemalapító Pro Universitate Partium Alapítvány elnöke. Hafenscher egyebek mellett kifejtette: a reformáció mindig is jelentette a lelki, szellemi megújulást is. Ezért 2017-ben is megújulásra kell törekedni. „Legyünk tudatában gazdag örökségünknek és gazdagísuk is azt” – biztatta az egybegyűlt hallgatókat.
Vissza- és előre tekintve
Tőkés László elmondta: a Reformáció Emlékbizottság jóvoltából Brüsszelben is meg fognak szervezni egy reformációi konferenciát, kiegészítéseképpen a hazai eseményeknek. Az Emlékbizottság a mostani konferenciához is témogatást nyújtott, valamint egy olyan emléktábla felállításához, amelynek felmutatta a látványtervét: a féldomborműves emléktáblát, Kurucz Imre berettyóújfalui szobrászművésznek az alkotását a PKE belső udvarában kialakított „partiumi panteonban” helyezik el november folyamán. Támogatást kaptak még egy könyvnek a kiadásához. Méliusz Juhász Péternek a Jelenések könyvéből való prédikációs kötetét fogják kiadni – hasonmás kiadásban –, ezt is majd november folyamán mutatják be. Tőkés hozzátette: „Hafenscher Károlyt első ízben az egyházi rendszerváltozásról szóló konferencián láttuk vendégül 2015 nyarán, és ennek kapcsán tekintek vissza arra a szilágycsehi felhívásra, amely közvetlenül a Ceauşescu-diktatúra bukása után fogalmazódott meg a szilágysági kisvárosban 1989. december 28-án, ahol spontán módon összegyülekeztek egyházunk lelkészi és világi képviselői. Ekkor egy kezdeményezést tettünk közzé a megújulásért, a reformáció örökérvényű elvének értelmében, mely szerint ecclesia semper reformari debet, vagyis az egyháznak mindig meg kell újulnia. Ebben az 1989-es felhívásban egyebek mellett azt hangsúlyoztuk, hogy az egyetemes egyház szenteljen különleges figyelmet egyes problémaköröknek és szakterületeknek, melyek elsorvadtak, háttérbe szorultak a kommunista-ateista diktatúra idején. És ezen szakterületek között természetesen kiemelt helyen említettük meg az iskolai vallásoktatást, a felekezeti oktatást, a teológiai oktatást. A református, evangélikus, unitárius, azaz a protestáns oktatás egyidős a reformációval, ilyen értelemben a reformáció szellemét és örökségét követtük és hirdettük tovább, arra gondolva, hogy a tanító egyháznak helyre kell állítania a katekézist, a vallásoktatást, és be kell töltenie tanítói hivatalát. Ugyanakkor az iskolafenntartó egyház szerepét hangsúlyoztuk: a reformáció egyháza, majd a katolikus reformáció egyháza elsőrendű feladatának tartotta a felekezeti oktatásnak az ügyét. Azt mondhatjuk, hogy a reformáció forradalmasította az oktatást, és ennek az örökösei a felekezeti protestáns iskolái, melyek szerte a Kárpát-medencében – Sárospataktól Gyulafehérvárig, Nagyenyedig, Sepsiszentgyörgyig, nem utolsó sorban Nagyváradig – megtalálhatók voltak abban az időben. Nagyváradon jött létre a reformáció idején a Schola Illustris, egyik legrangosabb korabeli iskolája egyházunknak. Hétfői egyetemi tanévnyitó beszédemben hasonlóképpen említettem a gyulafehérvári Collegium Academicumot, amely már a felsőoktatás irányába kereste az utat.
Amikor a Sulyok István Református Főiskolát – a Partiumi Keresztény Egyetem elődjét – létrehoztuk, akkor egyházkerületünk engedelmeskedett a hitvallási parancsnak, amelyik így szól (a Heidelbergi Kátéban olvasható), hogy az iskolák pedig fenntartassanak. Ezt a részt a kommunizmus idején kicenzúrázták a református egyház alapvető hittételeit tartalmazó katekizmusból… Ez a parancs jutott eszünkbe, amikor megalapítottuk iskoláinkat, gimnáziumainkat helyreállítottuk, és létrehoztuk a Sulyok István Református Főiskolát.
Hosszú ideje nem volt itt Nagyváradon református felsőoktatás, tehát nagyon merész lépés volt ezt a főiskolát létrehozni”. Tőkés szerint ez az egyetemalapítás, a magyar felsőoktatásért folytatott küzdelem egyszerre sikertörténet és kálvária. Jelezte: „A semmiből indultunk, nagyon sok küzdelem, csalódás, megaláztatás és eredmény áll mögötte. Az iskolarendszer helyreállításáról hadd ne szóljak részletesebben, vagy arról, hogy mennyit kellett harcolnunk épületeinkért. Tüntetéseket is rendeztünk például itt, Nagyváradon a Lorántffy-gimnáziumért. Ezt az épületet,a református püspöki palotát, ülősztrájkkal védelmeztük meg. Be akarták telepíteni a városi hatóságok a román ortodox teológiát, illetve a román állami egyetemet. Ezekkel a kísérletekkel szembeszálltunk, és íme használatunkban van egyházkerületünk volt székháza, amely mostantól az egyetem tulajdonába került. Erdélyi magyar történelmi egyházaink állandó értekezlete létrehozta 2000-ben a Sapientia Alapítványt, amely a maga során a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. A négy katolikus és négy protestáns – református, evangélikus, unitárius – püspökség által létrehozott alapítvány a fenntartója a mi egyetemünknek is. Mindez nagyon szépen hangzik, viszont ne felejtsük: távol álluk attól, hogy helyre tudtuk volna állítani magyar nyelvű oktatásunkat. Ötszáz körül volt a református középiskolák száma az államosítás, 1948 előtt. Körülbelül ugyanannyi katolikus tanintézetről beszélhetünk. Ezeknek csak a töredéke állt vissza. Mintegy húsz középiskolával rendelkeznek a történelmi egyházaink szerte Erdélyben, de ami különleges többlet, hogy létrejött a partiumi és az erdélyi magyar egyetem.” Kiemelte azt is: „Egy mellbevágó statisztikát olvastam a napokban. Eszerint 2016-ban magyarországi egyetemeken tanult: 2054 romániai állampolgár, 1907 szerbiai állampolgár, 1885 szlovákiai állampolgár és 1193 ukrajnai állampolgár. Ez mindösszesen 7039. Ennyi határon túli magyar ifjú testvérünk tanul Magyarországon – ami önmagában nem lenne rossz, de hogyha arra gondolunk, hogy ezeknek az ifjaknak a nagy része nem fog visszatérni szülőföldjére, és nem érjük el azt a célt, hogy saját nemzetüket odahaza, hazájukban, szülőföldjükön szolgálják, itt teljesedjen ki életük és jövőjük, akkor bizony ezt veszteségként kell elkönyvelnünk. A statisztikát tartalmazó írás címe: Elszívják a magyarországi egyetemek a határon túliakat. Nagy veszteségként könyvelhetjük el mindezt, még akkor is, ha szemben ezen adatokkal elmondhatjuk, hogy jelen pillanatban 766 ifjú tanul a partiumi egyetemen, 2318 ifjú tanul a Sapientia-egyetemen, Kárpátalján pedig, a beregszászi főiskolán a diákok száma 1224. Nem rendelkezem adatokkal arra nézve, hogy a kolozsvári Babeș–Bolyai egyetemen hány magyar fiatal tanul, de gondolom, hogy jó lenne, ha legalább annyi magyar ifjú tanulna odahaza, mint amennyien elmentek e célból Magyarországra.
Látnivaló, hogy nem rózsás a helyzet, tehát ezen ismeretek, körülmények összefüggésében igyekszünk szolgálni nemzetünk ügyét itt, Erdélyben és a Partiumban.” A konferencia résztvevői előadásokat hallgathattak meg a következő témakörökben: a reformáció nyelvi hatásai, református diákok Heidelbergben, a felekezeti identitás megjelenése a protestáns iskolai színjátszásban, a genfi zsoltárok magyar nyelve (kántori szolgálattal bemutatott előadás), A művészetfilozófus Fülep Lajos elfeledett írásai a református templomról, Fülep Lajos művészetfilozófiája, Berde Amália és Berde Mária, a Helikon jeles nőalakjai. erdon.ro
2017. október 7.
Rendszerváltozás óta nem jelent meg ennyi magyar irodalmi mű románul
Rendszerváltozás óta az idén jelenik meg a legtöbb magyar irodalmi mű román nyelven, ami azt mutatja, hogy a magyar irodalomnak van piaca Romániában – nyilatkozta pénteken az MTI-nek Kósa András László, a Balassi Intézet bukaresti központjának igazgatója.
A kötetek többsége a Külgazdasági és Külügyminisztérium Balassi Intézetének Publishing Hungary nevű programja keretében jelenik meg. Az intézet a Duna-térség kulturális összefüggéseivel foglalkozó Donau Lounge irodalmi projekt égisze alatt vesz részt a kelet-romániai Jászvásáron (Iasi) vasárnapig tartó Nemzetközi Irodalmi és Fordítási Fesztiválon (FILIT), amely a régió legnagyobb műfordítói szakmai fóruma. A fesztiválon bemutatják a román könyvpiacon idén megjelent, illetve megjelenés előtt álló magyar irodalmi fordításokat. Ezek között Márton Evelin Szalamandrák éjszakái, Bartis Attila A vége, Garajszki Margit Bartók és a fából faragott királyfi, Gárdos Péter Hajnali láz, Rusz Lívia összes képregénye, Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója, Csender Levente Egyszer majd el kell mondani, Kiss Csaba Drámák, valamint A másik forradalom – Alternatív ötvenhat című műveket. Kósa András László felidézte, 1989 előtt Románia és Magyarország között megállapodás volt arról, hogy a román és a magyar irodalomból rendszeresen készülnek kölcsönös fordítások. Ennek fő hajtóereje a bukaresti Kriterion kiadó volt, amely 1989 után már nem tudta vállalni ezt a szerepet. Megszűntek a műfordítói szemináriumok, a bukaresti hungarológia tanszéken csökkent a magyar órák száma, ezért az 1990-es évek végétől űr keletkezett, magyar irodalmi mű ritkán jelent meg románul – magyarázta az igazgató. A Balassi Intézet eddig háromszor szervezett Balatonfüreden a Magyar Fordítóházzal és a Román Kulturális Intézettel együttműködve magyar-román műfordítói szemináriumot George Volceanov vezetésével, de több olyan rendezvény is volt, ahol írók, kiadók és műfordítók találkozhattak egymással.
„Ezeknek a programoknak is köszönhetően megjelent egy új műfordítói nemzedék, és ha sikerül biztosítani a szükséges anyagi támogatást, a jövőben is fenntartható az idei ütem” – mondta az igazgató. Fontosnak nevezte, hogy van érdeklődés a román kiadók részéről a magyar irodalom iránt. Példaként említette, hogy a magyar irodalom közlését eddig is kiemelten kezelő Curtea Veche mellett a két legnagyobb román kiadó, a Polirom és a Humanitas is kezdi megjelentetni magyar szerzők műveit. Bartis Attilának most jelent meg A vége című regénye a Poliromnál, amely az író A nyugalom című regénye második kiadását is megjelentette. szatmar.ro
Rendszerváltozás óta az idén jelenik meg a legtöbb magyar irodalmi mű román nyelven, ami azt mutatja, hogy a magyar irodalomnak van piaca Romániában – nyilatkozta pénteken az MTI-nek Kósa András László, a Balassi Intézet bukaresti központjának igazgatója.
A kötetek többsége a Külgazdasági és Külügyminisztérium Balassi Intézetének Publishing Hungary nevű programja keretében jelenik meg. Az intézet a Duna-térség kulturális összefüggéseivel foglalkozó Donau Lounge irodalmi projekt égisze alatt vesz részt a kelet-romániai Jászvásáron (Iasi) vasárnapig tartó Nemzetközi Irodalmi és Fordítási Fesztiválon (FILIT), amely a régió legnagyobb műfordítói szakmai fóruma. A fesztiválon bemutatják a román könyvpiacon idén megjelent, illetve megjelenés előtt álló magyar irodalmi fordításokat. Ezek között Márton Evelin Szalamandrák éjszakái, Bartis Attila A vége, Garajszki Margit Bartók és a fából faragott királyfi, Gárdos Péter Hajnali láz, Rusz Lívia összes képregénye, Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója, Csender Levente Egyszer majd el kell mondani, Kiss Csaba Drámák, valamint A másik forradalom – Alternatív ötvenhat című műveket. Kósa András László felidézte, 1989 előtt Románia és Magyarország között megállapodás volt arról, hogy a román és a magyar irodalomból rendszeresen készülnek kölcsönös fordítások. Ennek fő hajtóereje a bukaresti Kriterion kiadó volt, amely 1989 után már nem tudta vállalni ezt a szerepet. Megszűntek a műfordítói szemináriumok, a bukaresti hungarológia tanszéken csökkent a magyar órák száma, ezért az 1990-es évek végétől űr keletkezett, magyar irodalmi mű ritkán jelent meg románul – magyarázta az igazgató. A Balassi Intézet eddig háromszor szervezett Balatonfüreden a Magyar Fordítóházzal és a Román Kulturális Intézettel együttműködve magyar-román műfordítói szemináriumot George Volceanov vezetésével, de több olyan rendezvény is volt, ahol írók, kiadók és műfordítók találkozhattak egymással.
„Ezeknek a programoknak is köszönhetően megjelent egy új műfordítói nemzedék, és ha sikerül biztosítani a szükséges anyagi támogatást, a jövőben is fenntartható az idei ütem” – mondta az igazgató. Fontosnak nevezte, hogy van érdeklődés a román kiadók részéről a magyar irodalom iránt. Példaként említette, hogy a magyar irodalom közlését eddig is kiemelten kezelő Curtea Veche mellett a két legnagyobb román kiadó, a Polirom és a Humanitas is kezdi megjelentetni magyar szerzők műveit. Bartis Attilának most jelent meg A vége című regénye a Poliromnál, amely az író A nyugalom című regénye második kiadását is megjelentette. szatmar.ro
2017. október 8.
PNL-alelnök Kelemen Hunorhoz: ha az RMDSZ számára fontos ez az ország, nem a PSD-t, hanem a PNL-t kell támogatnia
Ha az RMDSZ számára fontos ez az ország, nem a Szociáldemokrata Pártot, hanem a Nemzeti Liberális Pártot kell támogatnia – üzente Kelemen Hunor szövetségi elnöknek a PNL egyik alelnöke, Florin Roman.
„Azt mondta Kelemen Hunor, hogy szájba verték, de én nem értem, hogy miért, mert az RMDSZ 27 éve szinte állandó jelleggel kormányon van, becsapták a liberálisokat is, a PSD-seket is, nagyjából mindenkit. Ez a legjobb példa arra, hogy a románok toleránsak a kisebbségekkel szemben, hogy a nemzeti kisebbségek minden jogot élveznek, ami egy európai országban kijár nekik” — fogalmazott Roman a PNL Országos Tanácsának brassópojánai ülésén.
Beszédében ugyanakkor hangsúlyozta, az RMDSZ elnöke “nem panaszkodik és soha nem is fog panaszkodni a benzin drágulása miatt”, mint ahogy a társadalombiztosítási rendszer tervezett módosítása ellen sem emeli fel szavát, bár ennek nyomán — állítja Roman — 27%-kal csökken majd az emberek fizetése.
„Nem hallottam Kelemen Hunort üvölteni a fájdalomtól annak láttán, hogy a 2.000 lej alatti béreket ugyanúgy megadózzák, noha partnereik nem ezt ígérték. Nem láttam az RMDSZ-t és Kelemen Hunort sírni, amikor 6%-kal nőtt a földgáz és 5%-kal a villamos energia ára. (…) Hagyják abba az uszítást, a gyűlöletkeltést, mindent, ami a nemzet megosztásához vezet. Ha fontos önök számára ez az ország, ne támogassanak egy olyan kormányt, amely mélyen az emberek zsebébe nyúl. Támogassák a PNL-t, támogassák Romániát, hogy tudjuk megbuktatni ezt az inkompetens kormányt, és akkor elhiszem, hogy ön egy jó román” — fogalmazott a PNL alelnöke. Agerpress.ro; Erdély.ma
Ha az RMDSZ számára fontos ez az ország, nem a Szociáldemokrata Pártot, hanem a Nemzeti Liberális Pártot kell támogatnia – üzente Kelemen Hunor szövetségi elnöknek a PNL egyik alelnöke, Florin Roman.
„Azt mondta Kelemen Hunor, hogy szájba verték, de én nem értem, hogy miért, mert az RMDSZ 27 éve szinte állandó jelleggel kormányon van, becsapták a liberálisokat is, a PSD-seket is, nagyjából mindenkit. Ez a legjobb példa arra, hogy a románok toleránsak a kisebbségekkel szemben, hogy a nemzeti kisebbségek minden jogot élveznek, ami egy európai országban kijár nekik” — fogalmazott Roman a PNL Országos Tanácsának brassópojánai ülésén.
Beszédében ugyanakkor hangsúlyozta, az RMDSZ elnöke “nem panaszkodik és soha nem is fog panaszkodni a benzin drágulása miatt”, mint ahogy a társadalombiztosítási rendszer tervezett módosítása ellen sem emeli fel szavát, bár ennek nyomán — állítja Roman — 27%-kal csökken majd az emberek fizetése.
„Nem hallottam Kelemen Hunort üvölteni a fájdalomtól annak láttán, hogy a 2.000 lej alatti béreket ugyanúgy megadózzák, noha partnereik nem ezt ígérték. Nem láttam az RMDSZ-t és Kelemen Hunort sírni, amikor 6%-kal nőtt a földgáz és 5%-kal a villamos energia ára. (…) Hagyják abba az uszítást, a gyűlöletkeltést, mindent, ami a nemzet megosztásához vezet. Ha fontos önök számára ez az ország, ne támogassanak egy olyan kormányt, amely mélyen az emberek zsebébe nyúl. Támogassák a PNL-t, támogassák Romániát, hogy tudjuk megbuktatni ezt az inkompetens kormányt, és akkor elhiszem, hogy ön egy jó román” — fogalmazott a PNL alelnöke. Agerpress.ro; Erdély.ma
2017. október 8.
Szeretet a szigorúság mögött: negyed évszázada működik a Csibész Alapítvány
Fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte a hétvégén a Csibész Alapítvány. Az ünnepi rendezvény megnyitóján szimbolikusan átadtak az alapítvány vezetőinek két tonna lisztet, amit a Magyarok Kenyere Programban a székelyföldi gazdák gyűjtöttek.
Kétnapos rendezvénnyel ünnepelte az alapítása óta eltelt negyed évszázadot a Csibész Alapítvány, a szombati megnyitón elsőként Gergely István, az alapítvány elnöke köszöntötte az összegyűlteket, felelevenítve munkája kezdetét. Beszédében mintegy tanácsként is kiemelte, szigorúságodban is szeresd a rád bízott árvákat, gyermekeidet, unokáidat, hogy azt megérezzék, és akkor ők megbocsájtják neked bűneidet, hibáidat – azaz úgy légy szigorú, hogy mögötte érezzék szereteted. Kolumbán Imre az alapítvány keretében működő műhelyek − varroda, asztalos- és autószerelő műhely − létrejöttét, tevékenységét ismertette az összegyűltekkel, amelyek által megélhetési lehetőséget is tudtak, illetve tudnak biztosítani Csibész családjuk tagjainak. Beismerte ugyanakkor, a 25 év alatt éltek meg sikereket, örömöket és bánatot is.
Pozitív példaként említette azt a neveltjüket, aki az egyetem elvégzése után külföldön vállalt munkát, ott alapított céget, és jelenleg mintegy száz hazai alkalmazottat foglalkoztat. Negatív tapasztalatként pedig azt a fiút említette, aki jelenleg börtönbüntetését tölti Máltán. Pro Urbe-díj az alapítványnak Kammerer Ágnes, a magyarországi testvéralapítvány vezetője, Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának megbízott vezetője és Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere is méltatta az alapítvány tevékenységét. A városvezető továbbá az önkormányzat nevében Pro Urbe-díjjal tüntette ki a Csibész Alapítványt az árva és félárva gyermekek felkarolásában és útra indításában végzett munkájáért. Az eseményen szimbolikusan átadtak az alapítvány számára a Magyarok Kenyere Programmal a székelyföldi gazdáktól összegyűjtött búzából őrölt lisztből két tonnát. Haschi András, a székelyföldi programért felelős Hargita Megyei Fiatal Gazdák Egyesületének elnöke elmondta, a Magyarországon hét éve indított programot idén az egyesületük által itthon is megszervezték, amelynek célja az volt, hogy a székelyföldi gazdák búzaadományaiból őrölt liszt, rászoruló székelyföldi fiatalokhoz, gyermekekhez jusson el.
A cél a megvalósításához több mint kétszáz Hargita megyei gazda járult hozzá mintegy 15 tonna búzával, amelyből nyolc tonna lisztet őröltek. Mint mondta, a nyolcezer kilogramm lisztet négy intézménynek ajánlják fel: az így adományozott két-kétezer kilogramm liszt pedig számításuk szerint egy évig napi 4–5 kenyeret biztosít a rászorulóknak. Ezt követően Farkas Balázs segítségével átadták az adományozó oklevelet a Dévai Szent Ferenc Alapítvány Szent István Gyermekvédelmi Központjának, a Lókodi Ifjúsági Alapítványnak, a Caritas Otthoni Beteggondozó Központjának és a Csibész Alapítvány képviselőinek. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro
Fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte a hétvégén a Csibész Alapítvány. Az ünnepi rendezvény megnyitóján szimbolikusan átadtak az alapítvány vezetőinek két tonna lisztet, amit a Magyarok Kenyere Programban a székelyföldi gazdák gyűjtöttek.
Kétnapos rendezvénnyel ünnepelte az alapítása óta eltelt negyed évszázadot a Csibész Alapítvány, a szombati megnyitón elsőként Gergely István, az alapítvány elnöke köszöntötte az összegyűlteket, felelevenítve munkája kezdetét. Beszédében mintegy tanácsként is kiemelte, szigorúságodban is szeresd a rád bízott árvákat, gyermekeidet, unokáidat, hogy azt megérezzék, és akkor ők megbocsájtják neked bűneidet, hibáidat – azaz úgy légy szigorú, hogy mögötte érezzék szereteted. Kolumbán Imre az alapítvány keretében működő műhelyek − varroda, asztalos- és autószerelő műhely − létrejöttét, tevékenységét ismertette az összegyűltekkel, amelyek által megélhetési lehetőséget is tudtak, illetve tudnak biztosítani Csibész családjuk tagjainak. Beismerte ugyanakkor, a 25 év alatt éltek meg sikereket, örömöket és bánatot is.
Pozitív példaként említette azt a neveltjüket, aki az egyetem elvégzése után külföldön vállalt munkát, ott alapított céget, és jelenleg mintegy száz hazai alkalmazottat foglalkoztat. Negatív tapasztalatként pedig azt a fiút említette, aki jelenleg börtönbüntetését tölti Máltán. Pro Urbe-díj az alapítványnak Kammerer Ágnes, a magyarországi testvéralapítvány vezetője, Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának megbízott vezetője és Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere is méltatta az alapítvány tevékenységét. A városvezető továbbá az önkormányzat nevében Pro Urbe-díjjal tüntette ki a Csibész Alapítványt az árva és félárva gyermekek felkarolásában és útra indításában végzett munkájáért. Az eseményen szimbolikusan átadtak az alapítvány számára a Magyarok Kenyere Programmal a székelyföldi gazdáktól összegyűjtött búzából őrölt lisztből két tonnát. Haschi András, a székelyföldi programért felelős Hargita Megyei Fiatal Gazdák Egyesületének elnöke elmondta, a Magyarországon hét éve indított programot idén az egyesületük által itthon is megszervezték, amelynek célja az volt, hogy a székelyföldi gazdák búzaadományaiból őrölt liszt, rászoruló székelyföldi fiatalokhoz, gyermekekhez jusson el.
A cél a megvalósításához több mint kétszáz Hargita megyei gazda járult hozzá mintegy 15 tonna búzával, amelyből nyolc tonna lisztet őröltek. Mint mondta, a nyolcezer kilogramm lisztet négy intézménynek ajánlják fel: az így adományozott két-kétezer kilogramm liszt pedig számításuk szerint egy évig napi 4–5 kenyeret biztosít a rászorulóknak. Ezt követően Farkas Balázs segítségével átadták az adományozó oklevelet a Dévai Szent Ferenc Alapítvány Szent István Gyermekvédelmi Központjának, a Lókodi Ifjúsági Alapítványnak, a Caritas Otthoni Beteggondozó Központjának és a Csibész Alapítvány képviselőinek. Kömény Kamilla / Székelyhon.ro
2017. október 8.
Itt épülhet meg az elsők között egy új óvoda a magyar kormány támogatásával
Ünnepélyes keretek között tették le az alapkövét pénteken Erdőszentgyörgyön annak a református óvodának, amely az elsők között épülhet meg Erdélyben a magyar kormány támogatásával. Összesen négy csoport fog itt működni, lesz köztük bölcsőde is, amelyre nagy igény van a Kis-Küküllő menti településen.
A magyar kormány 17 milliárd forintos forrásból Kárpát-medencei óvodaépítési és fejlesztési programot indított, ebből 2,9 milliárd forintot az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) fektethet óvodafejlesztésbe, illetve -építésbe. Nemcsak szórványvidékek részesülnek a támogatásból, hanem olyan tömbmagyar települések is kaphatnak új óvodát, mint például Erdőszentgyörgy vagy Backamadaras. Az egyházi óvodák és bölcsődék fejlesztésére juttatott összeg legnagyobb részét a két református egyházkerület (Erdélyi Református Egyházkerület és Királyhágómelléki Református Egyházkerület) kapta, a fennmaradó résszel a katolikus, az unitárius és a lutheránus egyház óvodafejlesztési terveit támogatják.
Huszonhét romániai településen épül vagy újul meg óvoda, bölcsőde jövő év végéig a magyar kormány által 2016 novemberében meghirdetett Kárpát-medencei óvodafejlesztési program keretében. Maros megyében Segesvár, Marosludas, Szászrégen, Backamadaras, Erdőszentgyörgy és Marosvásárhely is részesül a támogatásból.
Erdőszentgyörgyön hamarosan el is kezdődhet az építkezés, hiszen péntek délután ünnepélyes keretek között egyházi vezetők és helyi politikusok, illetve Magyarország kormányának megbízottja, Brendus Réka, a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság főosztályvezetője jelenlétében helyezték el az újonnan épülő óvoda alapkövét egy időkapszulával együtt, amelybe egy digitális adathordozó került az épülettervekkel és az aznap készült fotókkal, hogy a jövő nemzedék számára is átörökíthessék ezt a napot. Az ünneplők az újonnan felépült Református Esperesi Hivatal átadása után mentek át a Bözödre vezető híd körüli telekre, ahol a református óvoda épülete fog állni. „Erdőszentgyörgy kérte, az egyház pedig megadja a hátteret és a garanciát a településen való magyar oktatáshoz. Aki a mi óvodánkba jár, az ehhez a közösséghez fog tartozni gyerekkortól kezdve, hiszen idejében megismerheti ezt a világot, az általunk képviselt értékeket” – mondta el Kató Béla püspök az alapkőletételnél.
Az intézmény felekezettől függetlenül minden olyan gyereket befogad majd, akiknek a szülei fontosnak tartják a kicsik magyar nyelven való taníttatását – tette hozzá az egyházi vezető. Csibi Attila Zoltán, Erdőszentgyörgy polgármestere lapunknak elmondta, összesen 190 három év alatti, illetve négyszáz 3 és 6 év közötti gyerek van a településen. Jelenleg az egyik óvodaépület a főút mentén van, amely nagyon veszélyes, illetve a Zeyk-kúriában működik a napközi. Az új óvoda megépülésével ez a két épület felszabadulhat, és másra használhatja majd az önkormányzat. Mint mondta a polgármester, az engedélyekre várnak, de hamarosan elkezdődhet az építkezés. Négy csoport fog működni benne, lesznek köztük bölcsődei csoportok is, amely újdonságnak számít a településen, hiszen jelenleg nincs bölcsődéje Erdőszentgyörgynek, pedig nagy igény van rá – mutatott rá a település vezetője. Egyébként egy uniós alapokból épülő óvoda is tervben van Erdőszentgyörgyön, amelyet leghamarabb jövő év végén kezdhetnek el építeni – tudtuk meg.
„Értéket teremt a református óvoda felépülése, amely különösen a mai világban nagyon fontos, amikor a keresztyén értékek egyre inkább háttérbe szorulnak a nyugati társadalmakban” – fejtette ki lapunknak Csibi Attila Zoltán. Hajnal Csilla / Székelyhon.ro
Ünnepélyes keretek között tették le az alapkövét pénteken Erdőszentgyörgyön annak a református óvodának, amely az elsők között épülhet meg Erdélyben a magyar kormány támogatásával. Összesen négy csoport fog itt működni, lesz köztük bölcsőde is, amelyre nagy igény van a Kis-Küküllő menti településen.
A magyar kormány 17 milliárd forintos forrásból Kárpát-medencei óvodaépítési és fejlesztési programot indított, ebből 2,9 milliárd forintot az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) fektethet óvodafejlesztésbe, illetve -építésbe. Nemcsak szórványvidékek részesülnek a támogatásból, hanem olyan tömbmagyar települések is kaphatnak új óvodát, mint például Erdőszentgyörgy vagy Backamadaras. Az egyházi óvodák és bölcsődék fejlesztésére juttatott összeg legnagyobb részét a két református egyházkerület (Erdélyi Református Egyházkerület és Királyhágómelléki Református Egyházkerület) kapta, a fennmaradó résszel a katolikus, az unitárius és a lutheránus egyház óvodafejlesztési terveit támogatják.
Huszonhét romániai településen épül vagy újul meg óvoda, bölcsőde jövő év végéig a magyar kormány által 2016 novemberében meghirdetett Kárpát-medencei óvodafejlesztési program keretében. Maros megyében Segesvár, Marosludas, Szászrégen, Backamadaras, Erdőszentgyörgy és Marosvásárhely is részesül a támogatásból.
Erdőszentgyörgyön hamarosan el is kezdődhet az építkezés, hiszen péntek délután ünnepélyes keretek között egyházi vezetők és helyi politikusok, illetve Magyarország kormányának megbízottja, Brendus Réka, a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság főosztályvezetője jelenlétében helyezték el az újonnan épülő óvoda alapkövét egy időkapszulával együtt, amelybe egy digitális adathordozó került az épülettervekkel és az aznap készült fotókkal, hogy a jövő nemzedék számára is átörökíthessék ezt a napot. Az ünneplők az újonnan felépült Református Esperesi Hivatal átadása után mentek át a Bözödre vezető híd körüli telekre, ahol a református óvoda épülete fog állni. „Erdőszentgyörgy kérte, az egyház pedig megadja a hátteret és a garanciát a településen való magyar oktatáshoz. Aki a mi óvodánkba jár, az ehhez a közösséghez fog tartozni gyerekkortól kezdve, hiszen idejében megismerheti ezt a világot, az általunk képviselt értékeket” – mondta el Kató Béla püspök az alapkőletételnél.
Az intézmény felekezettől függetlenül minden olyan gyereket befogad majd, akiknek a szülei fontosnak tartják a kicsik magyar nyelven való taníttatását – tette hozzá az egyházi vezető. Csibi Attila Zoltán, Erdőszentgyörgy polgármestere lapunknak elmondta, összesen 190 három év alatti, illetve négyszáz 3 és 6 év közötti gyerek van a településen. Jelenleg az egyik óvodaépület a főút mentén van, amely nagyon veszélyes, illetve a Zeyk-kúriában működik a napközi. Az új óvoda megépülésével ez a két épület felszabadulhat, és másra használhatja majd az önkormányzat. Mint mondta a polgármester, az engedélyekre várnak, de hamarosan elkezdődhet az építkezés. Négy csoport fog működni benne, lesznek köztük bölcsődei csoportok is, amely újdonságnak számít a településen, hiszen jelenleg nincs bölcsődéje Erdőszentgyörgynek, pedig nagy igény van rá – mutatott rá a település vezetője. Egyébként egy uniós alapokból épülő óvoda is tervben van Erdőszentgyörgyön, amelyet leghamarabb jövő év végén kezdhetnek el építeni – tudtuk meg.
„Értéket teremt a református óvoda felépülése, amely különösen a mai világban nagyon fontos, amikor a keresztyén értékek egyre inkább háttérbe szorulnak a nyugati társadalmakban” – fejtette ki lapunknak Csibi Attila Zoltán. Hajnal Csilla / Székelyhon.ro
2017. október 9.
A szakma becsületéért
Három nap alatt 3085 bíró és ügyész írta alá azt a memorandumot, amelyben a Tudorel Toader igazságügyi miniszter által bemutatott törvénymódosítási javaslatok visszavonását kérik – véleményük szerint ugyanis a szociálliberális koalícióban kifundált változások beláthatatlan időre visszavetnék Romániát abban a folyamatban, amelynek célja a független igazságszolgáltatás megteremtése.
A dokumentum emlékeztet arra, hogy országunk az Európai Unióhoz való csatlakozástól számított tíz év alatt sem tudott felzárkózni a hagyományos demokráciák gyakorlatához, és még mindig uniós megfigyelés alatt áll, a tervezett módosítások pedig épp ellenkező irányba visznek, az igazságszolgáltatás politikai alárendelése felé.
Az aláírók arra is felhívják a figyelmet, hogy bár a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (negatív) véleménye csak konzultatív jellegű, az alkotmánybíróság is mellettük áll, tehát súlyos tévedés lenne semmibe venni, illetve szembemenni vele.
Sok egyebet is tartalmaz a kormányhoz, a kormányfőhöz és a szakminiszterhez intézett beadvány, amelyre már csak azért is érdemes odafigyelni, mert arra még nem volt példa, hogy egy ilyen magasan képzett szakmai közösség egységesen és határozottan lépjen fel.
Az aláírók között vannak Székelyföldön élő magyarok és románok is, nagyon sokan pedig olyan megyékből csatlakoztak, amelyek hagyományosan SZDP-uralom alatt állnak; még Teleormanból is többen kiálltak a főként Liviu Dragnea pártelnök és szövetségese, Călin Popescu Tăriceanu, no meg a hozzájuk hasonlóan korrupciós perekkel szorongatott társaik érdekeit szolgáló törvénymódosítási javaslatcsomag ellen. Ami reményt ad: talán mégis lehetséges előre, nem hátrafelé haladni a valódi jogállam és demokrácia útján.
Minket, magyarokat azonban másért is érdekel ez a küzdelem: mivel visszaszolgáltatási, zászló-, felirat-, iskola- és más koncepciós perek tucatjai tanúsítják, hogy a nemzetiségi szempontból is elfogulatlan ítélkezést illetően még jó sok behoznivalója van a hazai gyakorlatnak, nekünk nem elég, hogy a memorandum is elismeri bizonyos korrekciók szükségességét.
Ahhoz, hogy a bírák és ügyészek közös fellépésének hitelt adjunk, látnunk kell, hogy nem csupán a maguk, hanem a mi védelmünkben is kiállnak, állást foglalnak és cselekednek. De azt még csak kívülálló jogászoktól hallottuk, hogy bizonyos esetekben legalábbis vitatható, sok ügyben pedig egyenesen égbekiáltóan egyoldalú, igazságtalan, sőt, törvénysértő eljárások és döntések születtek.
Jó lenne e téren is valami fordulatot, előrelépést észlelni, és nem azért, mert emelné a társadalmi támogatottságukat (erre nem szorulnak rá, és káros is a népszerűséghajhászás, amelynek veszélyeit és visszaütéseit a jelenlegi kormányzás alapján tanítani lehetne), hanem azért, mert a szakma becsületére hivatkoznak.
Hát, nekik kell tenniük érte … Demeter J. Ildikó / Háromszék; Erdély.ma
Három nap alatt 3085 bíró és ügyész írta alá azt a memorandumot, amelyben a Tudorel Toader igazságügyi miniszter által bemutatott törvénymódosítási javaslatok visszavonását kérik – véleményük szerint ugyanis a szociálliberális koalícióban kifundált változások beláthatatlan időre visszavetnék Romániát abban a folyamatban, amelynek célja a független igazságszolgáltatás megteremtése.
A dokumentum emlékeztet arra, hogy országunk az Európai Unióhoz való csatlakozástól számított tíz év alatt sem tudott felzárkózni a hagyományos demokráciák gyakorlatához, és még mindig uniós megfigyelés alatt áll, a tervezett módosítások pedig épp ellenkező irányba visznek, az igazságszolgáltatás politikai alárendelése felé.
Az aláírók arra is felhívják a figyelmet, hogy bár a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (negatív) véleménye csak konzultatív jellegű, az alkotmánybíróság is mellettük áll, tehát súlyos tévedés lenne semmibe venni, illetve szembemenni vele.
Sok egyebet is tartalmaz a kormányhoz, a kormányfőhöz és a szakminiszterhez intézett beadvány, amelyre már csak azért is érdemes odafigyelni, mert arra még nem volt példa, hogy egy ilyen magasan képzett szakmai közösség egységesen és határozottan lépjen fel.
Az aláírók között vannak Székelyföldön élő magyarok és románok is, nagyon sokan pedig olyan megyékből csatlakoztak, amelyek hagyományosan SZDP-uralom alatt állnak; még Teleormanból is többen kiálltak a főként Liviu Dragnea pártelnök és szövetségese, Călin Popescu Tăriceanu, no meg a hozzájuk hasonlóan korrupciós perekkel szorongatott társaik érdekeit szolgáló törvénymódosítási javaslatcsomag ellen. Ami reményt ad: talán mégis lehetséges előre, nem hátrafelé haladni a valódi jogállam és demokrácia útján.
Minket, magyarokat azonban másért is érdekel ez a küzdelem: mivel visszaszolgáltatási, zászló-, felirat-, iskola- és más koncepciós perek tucatjai tanúsítják, hogy a nemzetiségi szempontból is elfogulatlan ítélkezést illetően még jó sok behoznivalója van a hazai gyakorlatnak, nekünk nem elég, hogy a memorandum is elismeri bizonyos korrekciók szükségességét.
Ahhoz, hogy a bírák és ügyészek közös fellépésének hitelt adjunk, látnunk kell, hogy nem csupán a maguk, hanem a mi védelmünkben is kiállnak, állást foglalnak és cselekednek. De azt még csak kívülálló jogászoktól hallottuk, hogy bizonyos esetekben legalábbis vitatható, sok ügyben pedig egyenesen égbekiáltóan egyoldalú, igazságtalan, sőt, törvénysértő eljárások és döntések születtek.
Jó lenne e téren is valami fordulatot, előrelépést észlelni, és nem azért, mert emelné a társadalmi támogatottságukat (erre nem szorulnak rá, és káros is a népszerűséghajhászás, amelynek veszélyeit és visszaütéseit a jelenlegi kormányzás alapján tanítani lehetne), hanem azért, mert a szakma becsületére hivatkoznak.
Hát, nekik kell tenniük érte … Demeter J. Ildikó / Háromszék; Erdély.ma
2017. október 9.
Tőkés kitüntetése – Tőkés László panaszt nyújtott be a román Legfelsőbb Bírói Tanácshoz
Tizenegy hónap sem volt elég a bukaresti táblabíróságnak arra, hogy megindokolja, miért minősítette törvényesnek elsőfokú ítéletében Tőkés László román állami kitüntetésének visszavonását. Ezért az európai parlamenti képviselő a romániai Legfelsőbb Bírói Tanácsnál (CSM) működő bírói felügyelethez nyújtott be panaszt.
A panaszt Tőkés László az ügyvédjével, Kincses Előddel közösen tartott hétfői nagyváradi sajtótájékoztató alkalmával írta alá. Kincses szerint azért nem tudnak fellebbezni az alapfokú ítélet ellen, mert késik az ítélet megindoklása és hivatalos kiértesítése. Az ügyvéd azzal magyarázta a késést, hogy nehéz törvényes kapaszkodót találni egy – véleménye szerint – törvénytelen ítélet megindoklására.
Emlékeztetett arra, hogy a hatályos román törvény szerint a Románia Csillaga érdemrendet akkor kell visszavonni, ha a kitüntetettet jogerősen szabadságvesztésre ítélik, vagy ha olyan tetteket követ el, amelyek méltatlanná teszik az elismerésre. Tőkés Lászlótól nem a tettei, hanem véleménynyilvánítása miatt vonta vissza a kitüntetést Klaus Iohannis államfő, miközben tíz olyan kitüntetett élvezheti tovább a román állam kitüntetését, akit jogerősen elítéltek a romániai bíróságok.
Tőkés László úgy vélekedett, hogy az 1989-es romániai rendszerváltásban játszott szerepéért számára megítélt kitüntetés visszavonása nem őt, hanem a kitüntetést visszavonó Klaus Iohannis államfőt minősíti. Úgy vélte, a román államfő szász eredetét próbálja ellensúlyozni eltúlzottan románbarát és magyarellenes megnyilvánulásokkal. Az EP-képviselő szerint történelmi megbékélésre volna szükség a románok és a magyarok viszonyában. Csak ez vethetne véget a magyarellenes kampányoknak, és ez vezethetné el a román-magyar viszonyt a normalitás állapotába. „Ennek száz év után itt lenne az ideje” – tette hozzá. Tőkés utalt arra, hogy Románia 2018-ban ünnepli Erdély és Románia egyesülése egyoldalú kinyilvánításának a centenáriumát.
Az EP-képviselőtől az érdemrend becsületbíróságának javaslatára Klaus Iohannis román államfő vonta vissza a Románia Csillaga lovagi fokozatát 2016 márciusában, amelyet az 1989-es temesvári forradalom kirobbantásában szerzett történelmi érdemeiért kapott meg az esemény huszadik évfordulóján. A kitüntetés visszavonását Victor Ponta korábbi kormányfő kezdeményezte 2013-ban, miután Tőkés László felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi” szerepet Erdély érdekében, ahogyan Ausztria tette Dél-Tirol esetében. Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma
Tizenegy hónap sem volt elég a bukaresti táblabíróságnak arra, hogy megindokolja, miért minősítette törvényesnek elsőfokú ítéletében Tőkés László román állami kitüntetésének visszavonását. Ezért az európai parlamenti képviselő a romániai Legfelsőbb Bírói Tanácsnál (CSM) működő bírói felügyelethez nyújtott be panaszt.
A panaszt Tőkés László az ügyvédjével, Kincses Előddel közösen tartott hétfői nagyváradi sajtótájékoztató alkalmával írta alá. Kincses szerint azért nem tudnak fellebbezni az alapfokú ítélet ellen, mert késik az ítélet megindoklása és hivatalos kiértesítése. Az ügyvéd azzal magyarázta a késést, hogy nehéz törvényes kapaszkodót találni egy – véleménye szerint – törvénytelen ítélet megindoklására.
Emlékeztetett arra, hogy a hatályos román törvény szerint a Románia Csillaga érdemrendet akkor kell visszavonni, ha a kitüntetettet jogerősen szabadságvesztésre ítélik, vagy ha olyan tetteket követ el, amelyek méltatlanná teszik az elismerésre. Tőkés Lászlótól nem a tettei, hanem véleménynyilvánítása miatt vonta vissza a kitüntetést Klaus Iohannis államfő, miközben tíz olyan kitüntetett élvezheti tovább a román állam kitüntetését, akit jogerősen elítéltek a romániai bíróságok.
Tőkés László úgy vélekedett, hogy az 1989-es romániai rendszerváltásban játszott szerepéért számára megítélt kitüntetés visszavonása nem őt, hanem a kitüntetést visszavonó Klaus Iohannis államfőt minősíti. Úgy vélte, a román államfő szász eredetét próbálja ellensúlyozni eltúlzottan románbarát és magyarellenes megnyilvánulásokkal. Az EP-képviselő szerint történelmi megbékélésre volna szükség a románok és a magyarok viszonyában. Csak ez vethetne véget a magyarellenes kampányoknak, és ez vezethetné el a román-magyar viszonyt a normalitás állapotába. „Ennek száz év után itt lenne az ideje” – tette hozzá. Tőkés utalt arra, hogy Románia 2018-ban ünnepli Erdély és Románia egyesülése egyoldalú kinyilvánításának a centenáriumát.
Az EP-képviselőtől az érdemrend becsületbíróságának javaslatára Klaus Iohannis román államfő vonta vissza a Románia Csillaga lovagi fokozatát 2016 márciusában, amelyet az 1989-es temesvári forradalom kirobbantásában szerzett történelmi érdemeiért kapott meg az esemény huszadik évfordulóján. A kitüntetés visszavonását Victor Ponta korábbi kormányfő kezdeményezte 2013-ban, miután Tőkés László felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi” szerepet Erdély érdekében, ahogyan Ausztria tette Dél-Tirol esetében. Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma
2017. október 9.
Pörzse és a székelyek
A kormányoldal médiája érthető módon minden alkalmat kihasznál, hogy kidomborítsa azt az egyébként aligha tagadható változást, ami a Jobbik politikájában 2016 ősze óta bekövetkezett. Erre a párt hivatalos politikája mellett kiváló alkalmat szolgáltatnak az olyan megnyilvánulások, mint például Vona Gábor keresztfiának, Szotyori Lázár Zoltánnak a kijelentése, miszerint az erdélyi magyarság egy elhülyülésre fokozottan hajlamos társadalmi massza, melynek tagjait úgy vette meg a Fidesz a kettős állampolgársággal, mint ahogy a fehér emberek üveggyöngyökért az indiánokat.
Nemrégiben Pörzse Sándor nyilatkozta, hogy a székelyek pont olyan tájékozatlanok, mint az anyaországiak, ok nélkül emelték őket piedesztálra, hiszen nem különbek a megmaradt Magyarország lakosainál, nagy részük lakodalmas rockot hallgat. Ezzel a kijelentéssel nem a vitatható valóság-tartalom a fő gond, hanem az a szövegkörnyezet, amibe beleilleszkedik. Mert ugyebár nem kétséges: a tájékozottság tekintetében aligha állíthatnánk, hogy a Kárpát-medencében élő bármely magyar nemzetrész érdemben megelőzné a másikat. Az is tény, hogy a lakodalmas rock sajnos népszerű műfaj Székelyföldön is, ezt kár tagadni. (De még ez is jobb, mint amikor egy székely vendéglőben vagy üzletben román rádió szól, mert bizony az sem ritka.) De azt se feledjük, hogy Székelyföldön sokkal kisebb hatással volt a balliberális agymosás, statisztikai átlagban több a nemzetben és keresztény értékekben gondolkodó, életét a szerves magyar hagyományok mentén szervező ember. Pörzse kijelentése ezt igyekszik elfedni.
Az ok nyilvánvaló. A Jobbik lassan beáll arra a balliberális retorikai vágányra, hogy a határon túliaknak nem lenne szabad választójogot biztosítani. Eddig a párt elvi álláspontja az volt, hogy akkor is helyes megadni a határon túli magyaroknak a szavazás jogát, ha egyetlen voksot sem kap a párt tőlük. Mert ez elvi kérdés.
Most már, hogy az elveket feladták a hatalom megszerzésének hiú ábrándjáért, azt olvashatjuk az Alfahíren, a Jobbik hírportálján, hogy a magyar állampolgárok többsége nem támogatja a határon kívül élő magyarok szavazati jogát. Ez a gond Pörzse nyilatkozatával, már persze azon túl, hogy ő is eladta magát egy tál lencséért, ha előbb nem, akkor abban a pillanatban, midőn az egyik legnemzetellenesebb ballib agitátor, Gulyás Márton videójában szerepelt. Borbély Zsolt Attila / Székely Hírmondó; Erdély.ma
A kormányoldal médiája érthető módon minden alkalmat kihasznál, hogy kidomborítsa azt az egyébként aligha tagadható változást, ami a Jobbik politikájában 2016 ősze óta bekövetkezett. Erre a párt hivatalos politikája mellett kiváló alkalmat szolgáltatnak az olyan megnyilvánulások, mint például Vona Gábor keresztfiának, Szotyori Lázár Zoltánnak a kijelentése, miszerint az erdélyi magyarság egy elhülyülésre fokozottan hajlamos társadalmi massza, melynek tagjait úgy vette meg a Fidesz a kettős állampolgársággal, mint ahogy a fehér emberek üveggyöngyökért az indiánokat.
Nemrégiben Pörzse Sándor nyilatkozta, hogy a székelyek pont olyan tájékozatlanok, mint az anyaországiak, ok nélkül emelték őket piedesztálra, hiszen nem különbek a megmaradt Magyarország lakosainál, nagy részük lakodalmas rockot hallgat. Ezzel a kijelentéssel nem a vitatható valóság-tartalom a fő gond, hanem az a szövegkörnyezet, amibe beleilleszkedik. Mert ugyebár nem kétséges: a tájékozottság tekintetében aligha állíthatnánk, hogy a Kárpát-medencében élő bármely magyar nemzetrész érdemben megelőzné a másikat. Az is tény, hogy a lakodalmas rock sajnos népszerű műfaj Székelyföldön is, ezt kár tagadni. (De még ez is jobb, mint amikor egy székely vendéglőben vagy üzletben román rádió szól, mert bizony az sem ritka.) De azt se feledjük, hogy Székelyföldön sokkal kisebb hatással volt a balliberális agymosás, statisztikai átlagban több a nemzetben és keresztény értékekben gondolkodó, életét a szerves magyar hagyományok mentén szervező ember. Pörzse kijelentése ezt igyekszik elfedni.
Az ok nyilvánvaló. A Jobbik lassan beáll arra a balliberális retorikai vágányra, hogy a határon túliaknak nem lenne szabad választójogot biztosítani. Eddig a párt elvi álláspontja az volt, hogy akkor is helyes megadni a határon túli magyaroknak a szavazás jogát, ha egyetlen voksot sem kap a párt tőlük. Mert ez elvi kérdés.
Most már, hogy az elveket feladták a hatalom megszerzésének hiú ábrándjáért, azt olvashatjuk az Alfahíren, a Jobbik hírportálján, hogy a magyar állampolgárok többsége nem támogatja a határon kívül élő magyarok szavazati jogát. Ez a gond Pörzse nyilatkozatával, már persze azon túl, hogy ő is eladta magát egy tál lencséért, ha előbb nem, akkor abban a pillanatban, midőn az egyik legnemzetellenesebb ballib agitátor, Gulyás Márton videójában szerepelt. Borbély Zsolt Attila / Székely Hírmondó; Erdély.ma
2017. október 9.
Sokakat hívott táncba, hadba a huszárok toborzója
Vitézek, vöröskeresztesek, huszárlányok, táncosok, hadfik; hetvenegy szekérnyi utazó, százhúsz lovas huszár – az esős napok ellenére vidám, színpompás volt a tizenkettedik őszi hadjárat. Idén az aradi vértanúk és a székely határőrök mellett a százötven éve történt kiegyezésről is megemlékeztek.
Egyre nagyobb érdeklődés övezi a Szentegyházi Hagyományőrző Huszáregyesület és a gyermekfilharmónia közös rendezvényét. A szépszámú fiatal részvétele jelzés: felveszik a harcot a feledés ellen. Pénteken a Szent András-plébániatemplomban tartott szentmise után a Templom téri megemlékezésen Molnár Tibor, Szentegyháza polgármestere az aradi vértanú honvédtisztek haza- és családszeretetéről, lelkületéről szólt. Az 1848–49-es történelmi események eszményeinek megismerése a magyarságtudatot erősíti. Vallja, a történelem most is íródik, gyermekeinknek, unokáinknak jegyezzük.
Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a szabadságszeretet, a helytállás erényét emelte ki. Az őszi hadjárat által közelebb kerülünk ennek igazságához, és a felcsendülő huszártoborzó Kossuth-nóta mindenkor felhívás: ha még egyszer azt üzeni…
Az 1867 elején született megállapodások, az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennállt politikai, jogi és gazdasági kapcsolatok rendezése, azaz a kiegyezés évfordulójának évében „a haza bölcsére”, Deák Ferencre emlékeztek az őszi hadjárat résztvevői. Mottójául híres mondását választották:
„Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”
A százötven évvel ezelőtt történtek mának szóló üzenete: mindenkori helyzetünkben mindig a legbölcsebb döntést hozzuk meg. A történelmi visszapillantás után Benedek Szilárd kísérte tárogatón a huszárcsapatnak a tizenhárom aradi vértanúról szóló éneklését. A nap másik fénypontja a Szent László-emlékév alkalmából a Gábor Áron Művelődési Házban megnyitott kiállítás, valamint a helyi huszárok és a Fili közös hangversenye volt.
Szombaton a vonuló és érdeklődő sokaság előbb Szentkeresztbányán, majd Kápolnásfaluban pillanthatott bele, milyen lehetett a huszárcsapatok mozgása, a verbuválás Kossuth idejében. A lelkesítő toborzóbeszéd sokakat hívott előbb táncba, majd hadba.
A tervezett útvonalba kissé „beleszólt” az eső, de a haditerv megvalósulását, a szekeres-lovas, zenés, nótázós, színpompás vonulást, a bajtársias együttlétet, a bográcsozást, a „hosszan tartó énekórákat” nem tudta elmosni.
Az esti huszárbálon kiértékelték a napot, emléklapot és az aradi vértanúkat ábrázoló emlékérmet kaptak a részvevők – tudtuk meg Mihály József kapitánytól. Vasárnap a kicsi misét követően a művelődési házban egész napos program zajlott, a főzőversenyt a sportpályán tartották meg. Hétfőn vesznek búcsút a távolabbról érkezettektől. Molnár Melinda / Székelyhon.ro
Vitézek, vöröskeresztesek, huszárlányok, táncosok, hadfik; hetvenegy szekérnyi utazó, százhúsz lovas huszár – az esős napok ellenére vidám, színpompás volt a tizenkettedik őszi hadjárat. Idén az aradi vértanúk és a székely határőrök mellett a százötven éve történt kiegyezésről is megemlékeztek.
Egyre nagyobb érdeklődés övezi a Szentegyházi Hagyományőrző Huszáregyesület és a gyermekfilharmónia közös rendezvényét. A szépszámú fiatal részvétele jelzés: felveszik a harcot a feledés ellen. Pénteken a Szent András-plébániatemplomban tartott szentmise után a Templom téri megemlékezésen Molnár Tibor, Szentegyháza polgármestere az aradi vértanú honvédtisztek haza- és családszeretetéről, lelkületéről szólt. Az 1848–49-es történelmi események eszményeinek megismerése a magyarságtudatot erősíti. Vallja, a történelem most is íródik, gyermekeinknek, unokáinknak jegyezzük.
Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a szabadságszeretet, a helytállás erényét emelte ki. Az őszi hadjárat által közelebb kerülünk ennek igazságához, és a felcsendülő huszártoborzó Kossuth-nóta mindenkor felhívás: ha még egyszer azt üzeni…
Az 1867 elején született megállapodások, az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennállt politikai, jogi és gazdasági kapcsolatok rendezése, azaz a kiegyezés évfordulójának évében „a haza bölcsére”, Deák Ferencre emlékeztek az őszi hadjárat résztvevői. Mottójául híres mondását választották:
„Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”
A százötven évvel ezelőtt történtek mának szóló üzenete: mindenkori helyzetünkben mindig a legbölcsebb döntést hozzuk meg. A történelmi visszapillantás után Benedek Szilárd kísérte tárogatón a huszárcsapatnak a tizenhárom aradi vértanúról szóló éneklését. A nap másik fénypontja a Szent László-emlékév alkalmából a Gábor Áron Művelődési Házban megnyitott kiállítás, valamint a helyi huszárok és a Fili közös hangversenye volt.
Szombaton a vonuló és érdeklődő sokaság előbb Szentkeresztbányán, majd Kápolnásfaluban pillanthatott bele, milyen lehetett a huszárcsapatok mozgása, a verbuválás Kossuth idejében. A lelkesítő toborzóbeszéd sokakat hívott előbb táncba, majd hadba.
A tervezett útvonalba kissé „beleszólt” az eső, de a haditerv megvalósulását, a szekeres-lovas, zenés, nótázós, színpompás vonulást, a bajtársias együttlétet, a bográcsozást, a „hosszan tartó énekórákat” nem tudta elmosni.
Az esti huszárbálon kiértékelték a napot, emléklapot és az aradi vértanúkat ábrázoló emlékérmet kaptak a részvevők – tudtuk meg Mihály József kapitánytól. Vasárnap a kicsi misét követően a művelődési házban egész napos program zajlott, a főzőversenyt a sportpályán tartották meg. Hétfőn vesznek búcsút a távolabbról érkezettektől. Molnár Melinda / Székelyhon.ro
2017. október 9.
Nem lehetünk közömbösek: foglalkozni kell a fogyatékkal élő fiatal felnőttekkel
Kétnapos konferenciát tartottak Együtt a fogyatékkal élőkért címmel a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Házában.
A hétvégi előadásokon és szakmai műhelyeken a felnőtté vált, iskolából kikerülő, fogyatékkal élő fiatalokról beszélgettek. Szó esett a csíkszeredai, enyhén értelmi sérült fiatalok munkaerőpiaci elhelyezkedésének esélyeiről is. A fogyatékkal élőkkel foglalkozó civil szervezetek munkatársainak, szakembereinek, illetve a sérülteknek és azok szüleinek szólt a konferencia immáron 11. kiadása is. A szakmai fórum témája ezúttal a speciális nevelési igényű fiatal felnőttekről szólt.
A pénteken megtartott megnyitón többek között felszólalt Nagy Szilárd, a Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének elnöke, kiemelve, ez a téma nem kerülhető meg, még akkor sem, hogy ezek a fiatal felnőttek már nem az oktatási rendszer részei.
„Meggyőződésem, hogy aki szakmai hivatástudattal rendelkező pedagógus, annak nem közömbös, hogy mi történik a felnőtt kort elérő fogyatékkal élő fiatallal” – emelte ki. Ludescher László, Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának igazgatója arról beszélt, hogy itt a gyógypedagógusi szakmáról a ’90-es évektől kezdve beszélhetünk, így akár azt is mondhatnánk, hogy hasonló stádiumban van a szakma, mint azok a fiatalok, akikről a konferencia szól, akiknek az életét kívánják segíteni. Azt kívánta a résztvevőknek, hogy a hétköznapi nehéz munkájuk során még több energia, kitartás legyen, hogy azt végezni tudják, és hogy a konferencián annyi ötlettel, kreatív megoldásokkal töltekezzenek fel, amivel a hétköznapok szürkeségét át tudják vészelni.
A konferencia ideje alatt több előadás és műhelymunka zajlott, többek között bemutatót tartott Dászkel Ildikó, a Csíkszeredai Szociális Szolgáltatási Központ igazgatója is az Állami gondozásban élő, enyhe értelmi sérült fiatalok munkaerőpiacon való elhelyezkedése Csíkszeredában címmel. Előadásában ismertette a Hunyadi János utcában kiépített központot, ahol közel 90 értelmi fogyatékkal élő vagy tanulási nehézséggel küzdő gyermekeket gondoznak, akiknek többsége a csíksomlyói Szent Anna Speciális Iskolában tanul.
„Nálunk inkább enyhe értelmi sérültek vannak, akiknek vannak ugyan szociális készségeik, viszont a logikai összefüggéseket nehezebben tudják összekötni. Ezek a fiatalok azonban a kisebb feladatokat el tudják végezni, például egy varrodában a szálazás munkafázisát” – magyarázta. Hozzátette, emellett csomagolást, ragasztást is tudnak vállalni, ugyanakkor építkezésekben is szokták alkalmazni őket.
„Általános következtetés, hogy a cégek többségének fenntartásai vannak, főleg az értelmi sérülteknek alkalmazása tekintetében, hiszen asszociálják azzal, hogy »bolond«, könnyebben alkalmaznak más sérültséggel rendelkező fiatalokat, például mozgáskorlátozottakat vagy hallássérülteket” – részletezte.
Ugyanakkor elmesélte azt is, hogy azt tapasztalták, ahol esélyt kaptak gondozottjaik egy-két hónap próbaidőre, ott megtartották őket hosszabb időre munkaerőnek. „Az a legfontosabb, hogy a cégen belül legyen egy személy, aki felkarolja őket, akihez bármikor fordulhatnak segítségért” – hangsúlyozta az előadó.
Csíkszeredában inkább a nagyobb vállalatok, mint az Iris Service Rt., Ing Service Rt., valamint a Harplast Rt. alkalmaznak fogyatékkal élőket, illetve a varrodák is, a kisebb cégeknek fenntartásaik vannak.
Védett műhelyekben pedig inkább azok a fiatalok tevékenykednek, akik nem tudnák teljesíteni a cégek által követelt normákat, a védett közegben jobban elnézik hiányosságaikat.
Dászkel Ildikó statisztikát is bemutatott arról, hogy 2012–2017 között a 97 végzős diákból 49-en helyezkedtek el a munkaerőpiacon, közülük 15 lány és 34 fiú.
Többnyire varrodai munkásként, szobalányként, építőmunkásként, utászként, újságkihordóként, fafeldolgozóként vagy őrző-védőként helyezkedtek el. Kitért arra is, hogy sokuk alig 1–3 hónapig dolgozott az első munkahelyén, és jelenleg több mint a fele ezeknek a fiataloknak munkanélküli. A kitartásuk gyakori okai lehetnek többek között, hogy alacsonyabb teherbírásúak, illetve az, hogy nincsenek rákényszerülve. Nem értik a munkaszerződés vagy a szabadság fogalmakat, nem ismerik a pénz értékét, nem tudnak félretenni, hamar elköltik, és nagyok az elvárásaik, így keveslik a fizetést.
A különböző sérültségi szinttel rendelkezők különbözően viszonyulnak a munkához, ami a pontosságot, rutint, felelősséget, lelkesedést és elköteleződést illeti. A határintelligenciával rendelkező fiatalok az enyhe értelmi sérült vagy halmozottan sérült társaikkal szemben kockázatvállalóbbak, például elmennek külföldre dolgozni, tovább tanulnak, vagy akár jogosítványt is szereznek. Barabás Hajnal / Székelyhon.ro
Kétnapos konferenciát tartottak Együtt a fogyatékkal élőkért címmel a csíkszeredai Apáczai Csere János Pedagógusok Házában.
A hétvégi előadásokon és szakmai műhelyeken a felnőtté vált, iskolából kikerülő, fogyatékkal élő fiatalokról beszélgettek. Szó esett a csíkszeredai, enyhén értelmi sérült fiatalok munkaerőpiaci elhelyezkedésének esélyeiről is. A fogyatékkal élőkkel foglalkozó civil szervezetek munkatársainak, szakembereinek, illetve a sérülteknek és azok szüleinek szólt a konferencia immáron 11. kiadása is. A szakmai fórum témája ezúttal a speciális nevelési igényű fiatal felnőttekről szólt.
A pénteken megtartott megnyitón többek között felszólalt Nagy Szilárd, a Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének elnöke, kiemelve, ez a téma nem kerülhető meg, még akkor sem, hogy ezek a fiatal felnőttek már nem az oktatási rendszer részei.
„Meggyőződésem, hogy aki szakmai hivatástudattal rendelkező pedagógus, annak nem közömbös, hogy mi történik a felnőtt kort elérő fogyatékkal élő fiatallal” – emelte ki. Ludescher László, Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának igazgatója arról beszélt, hogy itt a gyógypedagógusi szakmáról a ’90-es évektől kezdve beszélhetünk, így akár azt is mondhatnánk, hogy hasonló stádiumban van a szakma, mint azok a fiatalok, akikről a konferencia szól, akiknek az életét kívánják segíteni. Azt kívánta a résztvevőknek, hogy a hétköznapi nehéz munkájuk során még több energia, kitartás legyen, hogy azt végezni tudják, és hogy a konferencián annyi ötlettel, kreatív megoldásokkal töltekezzenek fel, amivel a hétköznapok szürkeségét át tudják vészelni.
A konferencia ideje alatt több előadás és műhelymunka zajlott, többek között bemutatót tartott Dászkel Ildikó, a Csíkszeredai Szociális Szolgáltatási Központ igazgatója is az Állami gondozásban élő, enyhe értelmi sérült fiatalok munkaerőpiacon való elhelyezkedése Csíkszeredában címmel. Előadásában ismertette a Hunyadi János utcában kiépített központot, ahol közel 90 értelmi fogyatékkal élő vagy tanulási nehézséggel küzdő gyermekeket gondoznak, akiknek többsége a csíksomlyói Szent Anna Speciális Iskolában tanul.
„Nálunk inkább enyhe értelmi sérültek vannak, akiknek vannak ugyan szociális készségeik, viszont a logikai összefüggéseket nehezebben tudják összekötni. Ezek a fiatalok azonban a kisebb feladatokat el tudják végezni, például egy varrodában a szálazás munkafázisát” – magyarázta. Hozzátette, emellett csomagolást, ragasztást is tudnak vállalni, ugyanakkor építkezésekben is szokták alkalmazni őket.
„Általános következtetés, hogy a cégek többségének fenntartásai vannak, főleg az értelmi sérülteknek alkalmazása tekintetében, hiszen asszociálják azzal, hogy »bolond«, könnyebben alkalmaznak más sérültséggel rendelkező fiatalokat, például mozgáskorlátozottakat vagy hallássérülteket” – részletezte.
Ugyanakkor elmesélte azt is, hogy azt tapasztalták, ahol esélyt kaptak gondozottjaik egy-két hónap próbaidőre, ott megtartották őket hosszabb időre munkaerőnek. „Az a legfontosabb, hogy a cégen belül legyen egy személy, aki felkarolja őket, akihez bármikor fordulhatnak segítségért” – hangsúlyozta az előadó.
Csíkszeredában inkább a nagyobb vállalatok, mint az Iris Service Rt., Ing Service Rt., valamint a Harplast Rt. alkalmaznak fogyatékkal élőket, illetve a varrodák is, a kisebb cégeknek fenntartásaik vannak.
Védett műhelyekben pedig inkább azok a fiatalok tevékenykednek, akik nem tudnák teljesíteni a cégek által követelt normákat, a védett közegben jobban elnézik hiányosságaikat.
Dászkel Ildikó statisztikát is bemutatott arról, hogy 2012–2017 között a 97 végzős diákból 49-en helyezkedtek el a munkaerőpiacon, közülük 15 lány és 34 fiú.
Többnyire varrodai munkásként, szobalányként, építőmunkásként, utászként, újságkihordóként, fafeldolgozóként vagy őrző-védőként helyezkedtek el. Kitért arra is, hogy sokuk alig 1–3 hónapig dolgozott az első munkahelyén, és jelenleg több mint a fele ezeknek a fiataloknak munkanélküli. A kitartásuk gyakori okai lehetnek többek között, hogy alacsonyabb teherbírásúak, illetve az, hogy nincsenek rákényszerülve. Nem értik a munkaszerződés vagy a szabadság fogalmakat, nem ismerik a pénz értékét, nem tudnak félretenni, hamar elköltik, és nagyok az elvárásaik, így keveslik a fizetést.
A különböző sérültségi szinttel rendelkezők különbözően viszonyulnak a munkához, ami a pontosságot, rutint, felelősséget, lelkesedést és elköteleződést illeti. A határintelligenciával rendelkező fiatalok az enyhe értelmi sérült vagy halmozottan sérült társaikkal szemben kockázatvállalóbbak, például elmennek külföldre dolgozni, tovább tanulnak, vagy akár jogosítványt is szereznek. Barabás Hajnal / Székelyhon.ro
2017. október 9.
Lehet-e a hitvallás egy sok előítélettel körülvett hivatás mozgatórugója?
Hogyan található meg az egyensúly szakma, közélet, magánélet és lelkiség között? A gyergyóremetei születésű színész, énekes, költő, Laczkó Vass Róbert a Belső iránytű elődássorozat soron következő meghívottja.
Pénteken, október 13-án este 7 órától a gyergyószentmiklósi Szent István plébánia nagytermében beszél a művész hitéről, illetve arról, milyen fogódzói vannak neki a világot jelentő deszkákon.
„Mondják: egy színész legfontosabb munkaeszköze a lelke, munkája pedig a nyilvánosságra tartozik. Adódik tehát a kérdés: okoz-e törést egy színész lelki életében, ha olyan figurák bőrébe kell bújnia, amelyek radikálisan másképp léteznek, cselekszenek és gondolkodnak, mint amit ő a világról gondol? Hogyan található meg az egyensúly szakma, közélet, magánélet és lelkiség között? Lehet-e a hitvallás egy sok előítélettel körülvett hivatás mozgatórugója? Ilyen és hasonló kérdéseket boncolgatunk Laczkó Vass Róbert gyergyóremetei színművésszel, aki Felix culpa című verseskötetéből is felolvas a beszélgetés során” – áll az esemény ajánlójában. Balázs Katalin / Székelyhon.ro
Hogyan található meg az egyensúly szakma, közélet, magánélet és lelkiség között? A gyergyóremetei születésű színész, énekes, költő, Laczkó Vass Róbert a Belső iránytű elődássorozat soron következő meghívottja.
Pénteken, október 13-án este 7 órától a gyergyószentmiklósi Szent István plébánia nagytermében beszél a művész hitéről, illetve arról, milyen fogódzói vannak neki a világot jelentő deszkákon.
„Mondják: egy színész legfontosabb munkaeszköze a lelke, munkája pedig a nyilvánosságra tartozik. Adódik tehát a kérdés: okoz-e törést egy színész lelki életében, ha olyan figurák bőrébe kell bújnia, amelyek radikálisan másképp léteznek, cselekszenek és gondolkodnak, mint amit ő a világról gondol? Hogyan található meg az egyensúly szakma, közélet, magánélet és lelkiség között? Lehet-e a hitvallás egy sok előítélettel körülvett hivatás mozgatórugója? Ilyen és hasonló kérdéseket boncolgatunk Laczkó Vass Róbert gyergyóremetei színművésszel, aki Felix culpa című verseskötetéből is felolvas a beszélgetés során” – áll az esemény ajánlójában. Balázs Katalin / Székelyhon.ro
2017. október 9.
Márton Árpád: Fontos változtatásokat akarnak
Létrejött és meg is tartotta első üléseit a parlament két házának együttes bizottsága, amely a büntető és polgári törvénykönyveket, illetve ezek perrendtartásait hivatott módosítani – mondta el Márton Árpád képviselő. Kiemelte, feladatuk az alkotmánybíróság észrevételei alapján változtatni az említett jogszabályokon, de kitért arra is, nem az igazságügyi miniszter által kidolgozott, nagy felháborodást kiváltó törvénycsomagról van szó, az elsősorban az igazságszolgáltatás szervezési kérdéseivel foglalkozik.
Márton Árpád szerint sokan felhördültek a bizottságok összehívása miatt, azt hangoztatták, hogy a kommunista időkre emlékeztető visszarendeződést próbálnak véghezvinni, pedig meglátása szerint éppen a módosításra szoruló cikkelyek idézik az átkos korszakot. Példákat is felsorolt: a titkosszolgálatoknak korlátlan időre lehetőségük van lehallgatni bárkit, és nemcsak a célzottat, de bármilyen ügyben felhasználhatják az így készült felvételeket; magyar esetekben nem kötelező az eredeti hanganyag csatolása, sokszor rossz, torz fordítások alapján születik ítélet; a demokratikus országok egyikében sem fordul elő, ami Romániában, hogy az ügyész a bíró mellett ül, mindenütt a védelemmel egyenrangúként kezelik. Márton Árpád szerint ezek az eljárások idézik a kommunista időket, és fontos lenne módosításuk. A bizottságok egyelőre számba vették a pontokat, ahol változtatásra van szükség, a héten megkezdik az érdemi munkát is – mondta el a képviselő. Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Létrejött és meg is tartotta első üléseit a parlament két házának együttes bizottsága, amely a büntető és polgári törvénykönyveket, illetve ezek perrendtartásait hivatott módosítani – mondta el Márton Árpád képviselő. Kiemelte, feladatuk az alkotmánybíróság észrevételei alapján változtatni az említett jogszabályokon, de kitért arra is, nem az igazságügyi miniszter által kidolgozott, nagy felháborodást kiváltó törvénycsomagról van szó, az elsősorban az igazságszolgáltatás szervezési kérdéseivel foglalkozik.
Márton Árpád szerint sokan felhördültek a bizottságok összehívása miatt, azt hangoztatták, hogy a kommunista időkre emlékeztető visszarendeződést próbálnak véghezvinni, pedig meglátása szerint éppen a módosításra szoruló cikkelyek idézik az átkos korszakot. Példákat is felsorolt: a titkosszolgálatoknak korlátlan időre lehetőségük van lehallgatni bárkit, és nemcsak a célzottat, de bármilyen ügyben felhasználhatják az így készült felvételeket; magyar esetekben nem kötelező az eredeti hanganyag csatolása, sokszor rossz, torz fordítások alapján születik ítélet; a demokratikus országok egyikében sem fordul elő, ami Romániában, hogy az ügyész a bíró mellett ül, mindenütt a védelemmel egyenrangúként kezelik. Márton Árpád szerint ezek az eljárások idézik a kommunista időket, és fontos lenne módosításuk. A bizottságok egyelőre számba vették a pontokat, ahol változtatásra van szükség, a héten megkezdik az érdemi munkát is – mondta el a képviselő. Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 9.
Élet az uzoni könyvtárban
gyre több a látogatója az új épületbe költözött Uzoni Erdélyi Lajos Könyvtárnak. Nem csak könyvet kölcsönözni jönnek, sokan veszik igénybe az internetezés lehetőségét, az újságok, könyvek böngészése is többeknek szerez örömet – tudtuk meg a Ballai Tímea Barbara könyvtárostól.
A könyvtár egyféle kulturális központ szerepét is betölti, az utóbbi időszakban több rendezvényt is tartottak itt. Első meghívottként Czegő Zoltán költő mutatta be kötetét, majd Lay Imre író, ’56-os hazafi ismertette könyvét. A könyvtárban a gyerekekre is gondolnak, több alkalommal szerveztek számukra rajzfilmvetítést – a siker nem maradt el, megtelt az előadóterem. Ballai örvendetesnek nevezte, hogy egyre gyarapodik a könyvtár állománya is – több mint tízezer kötet, az értékes gyűjteményt az új épületbe való költözés után teljes egészében felleltározták, rendszerezték –, adományként számos kötet, folyóirat kerülhetett a polcokra. A könyvtár épületét idén májusban adták át, korábban orvosi rendelőként és lakásként szolgálta a közösséget. Az ingatlan felújítását az uzoni polgármesteri hivatal pályázati úton elnyert pénzből finanszírozta. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
gyre több a látogatója az új épületbe költözött Uzoni Erdélyi Lajos Könyvtárnak. Nem csak könyvet kölcsönözni jönnek, sokan veszik igénybe az internetezés lehetőségét, az újságok, könyvek böngészése is többeknek szerez örömet – tudtuk meg a Ballai Tímea Barbara könyvtárostól.
A könyvtár egyféle kulturális központ szerepét is betölti, az utóbbi időszakban több rendezvényt is tartottak itt. Első meghívottként Czegő Zoltán költő mutatta be kötetét, majd Lay Imre író, ’56-os hazafi ismertette könyvét. A könyvtárban a gyerekekre is gondolnak, több alkalommal szerveztek számukra rajzfilmvetítést – a siker nem maradt el, megtelt az előadóterem. Ballai örvendetesnek nevezte, hogy egyre gyarapodik a könyvtár állománya is – több mint tízezer kötet, az értékes gyűjteményt az új épületbe való költözés után teljes egészében felleltározták, rendszerezték –, adományként számos kötet, folyóirat kerülhetett a polcokra. A könyvtár épületét idén májusban adták át, korábban orvosi rendelőként és lakásként szolgálta a közösséget. Az ingatlan felújítását az uzoni polgármesteri hivatal pályázati úton elnyert pénzből finanszírozta. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 9.
Csendes emlékezés
Október 6-i gyásznap a Postaréten
Az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete október 6-án, pénteken délután a Székely vértanúk emlékoszlopánál, a marosvásárhelyi Postaréten tartott megemlékezést az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének 168. évfordulóján.
Kossuth Lajos 1890-es beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte, ahol a magyar hadsereget vezető katonai elit – magyar, szerb, német, örmény – tagjai Jézushoz hasonlóan vértanúhalált szenvedtek – hangzott el Lőrincz János református esperes beszédében is. A Magyarország első miniszterelnöke, Batthyány Lajos, valamint az Aradon 1849. október 6-án kivégzett vértanúk – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Lenkey János, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József és Török Ignác – mellett az egybegyűltek arra a több tízezer katonára és civil áldozatra is emlékeztek, akik a magyar forradalom és szabadságharc során vesztették életüket.
Rendkívüli alkalommá mindenekelőtt az tette a megemlékezést, hogy az RMDSZ-vezetők úgy döntöttek, ezúttal legyen a polgároké, a marosvásárhelyi magyaroké a főszerep, ezért a civil szféra tagjainak adták meg azt a lehetőséget, hogy megemlékező beszédeiket elmondják. Bálint Örs műsorvezető elsőként a csíkszeredai főkonzulátus képviselőjét, Soós Zoltán konzult mutatta be az egybegyűlteknek, aki beszédében arra emlékeztetett, hogy 2001 óta Magyarországon hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánították október 6-át. Kiemelte a különböző származású és hátterű vértanúk etnikai sokféleségét, akiket az áhított szabadság helyett kivégeztek, de akik annak reményében haltak meg, hogy a vérrel öntözött földből új élet fakad, ezáltal vértanúhaláluk az utókor számára példakép marad.
Az RMDSZ beszédpályázatot hirdetett közép- és főiskolások számára, a beérkezett pályázatok közül a legjobbnak ítélt szónoklatot a Bolyai Farkas Elméleti Líceum XII.-es diákja, Hamar Márk Roland mondta el. Költői kérdéssel indította beszédét: Miért vagyunk itt? – tette fel a retorikai kérdést, amelybe szervesen ékelődött annak felvetése, hogy mások miért nem jöttek el, ünnepi beszédében pedig az őt és a kortársait foglalkoztató gondolatokat és érzelmeket feszegette.
Magyarok és nem magyarok
Hajdu Zoltán történelemtanár a magyar forradalom és szabadságharc elfojtásáról és a forradalom utáni könyörtelen megtorlás áldozatairól beszélt. Az Európán végigsöprő 1848-as szabadságharc a megsemmisítő katonai fölény következtében bukott meg. 1849 őszén az Aradon végrehajtott katonai elit kivégzése mellett – mellyel példát akartak statuálni – közel százhúsz embert végeztek még ki. A szabadságharc ugyan elbukott, de a nemzet áldozata nem volt hiábavaló, mert a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség kivívását nem lehetett meg nem történtté tenni, ami végül 1867-ben valósulhatott meg. A mártírok a történelem igazi győztesei, mert 168 éve rájuk emlékezik az utókor, nem pedig az akkori legyőzőiket dicsőítik – hangzott el a tömör összefoglaló végkövetkeztetéseként. Az orosz intervenciós csapatok előtti világosi fegyverletétel sértés volt az osztrák császári oldal számára, ugyanis ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete egyértelműen az lett volna, hogy a szabadságharc elbukott. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy a bécsi udvar a tiszteket megillető lőpor és golyó helyett kötél általi halálra ítélte őket.
A megemlékezés színvonalát Szabó Előd, a Titán zenekar szólistájának előadása emelte, aki az alkalomhoz szervesen illeszkedő Magyar jakobinus dala című vers megzenésített változatát adta elő: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz/Végül egy erős akarat?/Hiszen magyar, oláh, szláv bánat/Mindigre egy bánat marad./Hiszen gyalázatunk, keservünk/Már ezer év óta rokon./Mért nem találkozunk süvöltve/Az eszme-barrikádokon?” – tolmácsolta Ady Endre örök érvényű sorait az előadó.
A megemlékezésre többnyire középkorúak és az idősebb korosztályt képviselők gyűltek össze. A Marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum tizedik osztályosai, akik pedagógusaik kíséretében érkeztek, üde színfoltot jelentettek a postaréti borongós-szomorkás délutánban, akárcsak Köllő Magor, a Bolyai Farkas középiskola tizenkettedikes diákjának előadása. A közösen elmondott Miatyánkot követte a koszorúzás, a méltóságteljes rendezvény pedig a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)
Október 6-i gyásznap a Postaréten
Az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete október 6-án, pénteken délután a Székely vértanúk emlékoszlopánál, a marosvásárhelyi Postaréten tartott megemlékezést az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének 168. évfordulóján.
Kossuth Lajos 1890-es beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte, ahol a magyar hadsereget vezető katonai elit – magyar, szerb, német, örmény – tagjai Jézushoz hasonlóan vértanúhalált szenvedtek – hangzott el Lőrincz János református esperes beszédében is. A Magyarország első miniszterelnöke, Batthyány Lajos, valamint az Aradon 1849. október 6-án kivégzett vértanúk – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Lenkey János, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József és Török Ignác – mellett az egybegyűltek arra a több tízezer katonára és civil áldozatra is emlékeztek, akik a magyar forradalom és szabadságharc során vesztették életüket.
Rendkívüli alkalommá mindenekelőtt az tette a megemlékezést, hogy az RMDSZ-vezetők úgy döntöttek, ezúttal legyen a polgároké, a marosvásárhelyi magyaroké a főszerep, ezért a civil szféra tagjainak adták meg azt a lehetőséget, hogy megemlékező beszédeiket elmondják. Bálint Örs műsorvezető elsőként a csíkszeredai főkonzulátus képviselőjét, Soós Zoltán konzult mutatta be az egybegyűlteknek, aki beszédében arra emlékeztetett, hogy 2001 óta Magyarországon hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánították október 6-át. Kiemelte a különböző származású és hátterű vértanúk etnikai sokféleségét, akiket az áhított szabadság helyett kivégeztek, de akik annak reményében haltak meg, hogy a vérrel öntözött földből új élet fakad, ezáltal vértanúhaláluk az utókor számára példakép marad.
Az RMDSZ beszédpályázatot hirdetett közép- és főiskolások számára, a beérkezett pályázatok közül a legjobbnak ítélt szónoklatot a Bolyai Farkas Elméleti Líceum XII.-es diákja, Hamar Márk Roland mondta el. Költői kérdéssel indította beszédét: Miért vagyunk itt? – tette fel a retorikai kérdést, amelybe szervesen ékelődött annak felvetése, hogy mások miért nem jöttek el, ünnepi beszédében pedig az őt és a kortársait foglalkoztató gondolatokat és érzelmeket feszegette.
Magyarok és nem magyarok
Hajdu Zoltán történelemtanár a magyar forradalom és szabadságharc elfojtásáról és a forradalom utáni könyörtelen megtorlás áldozatairól beszélt. Az Európán végigsöprő 1848-as szabadságharc a megsemmisítő katonai fölény következtében bukott meg. 1849 őszén az Aradon végrehajtott katonai elit kivégzése mellett – mellyel példát akartak statuálni – közel százhúsz embert végeztek még ki. A szabadságharc ugyan elbukott, de a nemzet áldozata nem volt hiábavaló, mert a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség kivívását nem lehetett meg nem történtté tenni, ami végül 1867-ben valósulhatott meg. A mártírok a történelem igazi győztesei, mert 168 éve rájuk emlékezik az utókor, nem pedig az akkori legyőzőiket dicsőítik – hangzott el a tömör összefoglaló végkövetkeztetéseként. Az orosz intervenciós csapatok előtti világosi fegyverletétel sértés volt az osztrák császári oldal számára, ugyanis ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete egyértelműen az lett volna, hogy a szabadságharc elbukott. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy a bécsi udvar a tiszteket megillető lőpor és golyó helyett kötél általi halálra ítélte őket.
A megemlékezés színvonalát Szabó Előd, a Titán zenekar szólistájának előadása emelte, aki az alkalomhoz szervesen illeszkedő Magyar jakobinus dala című vers megzenésített változatát adta elő: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz/Végül egy erős akarat?/Hiszen magyar, oláh, szláv bánat/Mindigre egy bánat marad./Hiszen gyalázatunk, keservünk/Már ezer év óta rokon./Mért nem találkozunk süvöltve/Az eszme-barrikádokon?” – tolmácsolta Ady Endre örök érvényű sorait az előadó.
A megemlékezésre többnyire középkorúak és az idősebb korosztályt képviselők gyűltek össze. A Marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum tizedik osztályosai, akik pedagógusaik kíséretében érkeztek, üde színfoltot jelentettek a postaréti borongós-szomorkás délutánban, akárcsak Köllő Magor, a Bolyai Farkas középiskola tizenkettedikes diákjának előadása. A közösen elmondott Miatyánkot követte a koszorúzás, a méltóságteljes rendezvény pedig a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Szer Pálosy Piroska / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 9.
Egyházmegyei központot avattak Erdőszentgyörgyön
Újabb ötszáz év hajnalán
Egy épületet átadtak, egy másiknak az alapkövét helyezték el pénteken Erdőszentgyörgyön, ahol végleges otthonra lel a Küküllői Református Egyházmegye esperesi hivatala.
Amilyen gyorsan felépült az újonnan átadott központ, ugyanolyan gyorsan szeretnének egy református bölcsődét és óvodát is felépíteni. Mindezt a magyar kormány hathatós támogatásával.
Ezután Erdőszentgyörgyön székel a Küküllői Református Egyházmegye esperesi hivatala. A pénteken tartott átadási ünnepséget megnyitandó, Kántor Csaba püspökhelyettes imájában elhangzott: olyan központi épületről van szó, ahonnan kisebb-nagyobb gyülekezetekbe, szórványtelepülésekre is eljuthat a bátorító isteni ige. Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a bibliai példát hozta fel: míg a király cédruspalotában lakott, Isten frigyládája sátorban állt. Méltán vetődik fel ma a kérdés, hogy miért kell letelepíteni az egyházmegyék központjait, hiszen az eddig mindig vándorolt, oda költözött, ahol az esperes is lakott. Mai életünkben is inkább „sátrazunk”, mindig máshol keressük a jobbat, a megfelelőt, ennek ellenére lehetetlen úgy élni, hogy életünkben ne legyen egy biztos pont, ahová az ember visszavonulhat, ahol őrizheti értékeit. Az egyházi intézményeknek nem kell becsontosodniuk ezzel a letelepítéssel, de kell egy pont, ahol erőforrások vannak, ahonnan ki lehet menni a gyülekezetekbe pásztorolni. Ha ezt a központot meg tudjuk tölteni lélekkel, akkor megérte ennyi energiát és anyagiakat fordítani erre a helyre – hangsúlyozta az egyházi főméltóság, aki imájában azt kérte, legyen ez a hely egy menedék a világban, ahol ki lehet dolgozni azokat a terveket, amelyek megtartják az egyházat, és e megpróbált egyházmegyének is erős bástyája lesz.
Cirokból nőtt épület
A segesvári református kórus fellépése után egyházi és világi elöljárók szólaltak fel, ezt követően egy emléklapot és egy, a központ adatait tartalmazó digitális adathordozót helyeztek el egy időkapszulában, amely a földbe került, ugyanakkor ft. Kató Béla püspök platánfát ültetett el az udvaron a reformációi emlékév alkalmával. Az ünnepélyes szalagátvágás után a tömeg megtekinthette az egyházi központot, amelynek földszintjén adminisztációs iroda, tárgyaló, konyha, tetőterében tanácsterem kapott helyet. A Bocskai István nevét viselő teremben nt. Bíró István küküllői esperes és a püspök leleplezték a 17. századi hős református fejedelem gipsz mellszobrát is ez alkalommal. Az épület két díszes ablakát a marosvásárhelyi Fodor Sándor üvegművész és lánya, Orsolya készítették, az egyházkerület címerét és Isten bárányát ábrázolva.
A központ felépítésének ötlete már három évvel ezelőtt megfogalmazódott, amikor még semmije sem volt az egyházmegyének. De – amint nt. Bíró István esperes fogalmazott – ha Istennek terve volt, adott mellé mindent: alázatot, hitet, támogatókat. A szükséges területet az erdőszentgyörgyi református gyülekezet adományozta erre a célra, egy évvel ezelőtt még cirok termett ezen a helyen. A Nagy Attila mérnök tervezte épület alapjait már hóban mérték ki, és alig egy év alatt a marosvásárheyi Vass László Lóránt vállalkozó csapata csodálatos épületet varázsolt ide. A központ teljes építési költségét – 115 millió forintot – a magyar kormány biztosította az egyházmegyének a nemzetpolitikáért felelős államtitkárság és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. révén.
Református bástya
Az avatóünnepségen Brendus Réka, a nemzetpolitikáért felelős államtitkárság főosztályvezetője a közösségi erő és a jövőbe tekintés példájának nevezte a központot, amely a református egyháznak és a Székelyföld nyugati peremén közel hatvan gyülekezetnek lesz olyan fellegvára, ahol otthonra talál lelkipásztor és hívő ember. A reformáció 500. évfordulóján szép azt látni, hogy ma is képesek vagyunk egyházat és közösséget szolgáló létesítményeket, jövőt és hitet erősítő intézményeket építeni. Körösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja szerint minél inkább megtelik élettel ez az épület, az annál erősebb lesz, és azt hirdeti, hogy itt vagyunk és itt is szándékozunk maradni. Ez a bástya ötszáz év múlva is hirdetni fogja az itteni magyarság erejét, hitét, kultúráját, anyanyelvét. A közösség- és nemzetépítésben a magyar ember nincs egyedül, de az erdélyi magyarok sem, mert mellettük áll Magyarország és annak kormánya is. Az építkezés azt jelenti, hogy hiszünk magunkban, jövőnkben, hitünk és anyanyelvünk időtállóságában – hangsúlyozta a konzul.
Péter Ferencet minden ünnep megerősíti abban a hitében, hogy az erdélyi magyarság életképes közösség, megmaradásában pedig nagy szerepet játszott a hit és az egyház. Ez az esperesi hivatal több mint egy adminisztrációs központ, olyan hely, ahol az egyház vezetői közös célokat is megfogalmaznak – emelte ki a Maros megyei tanácselnöki tisztséget is betöltő politikus. Erdőszentgyörgy polgármestere szerint ez az intézmény egy tartópillér, és szükség is van rá, mert az utóbbi évtizedek bizony megtépázták ezt a települést, gyengült a közösség és a nemzeti identitás. Az ötszáz éves reformáció példa kell legyen, és vigyáznunk kell arra, hogy felekezeti hovatartozás nélkül, közösen és tisztán tovább kell vinni azokat a keresztény értékeket, amelyek ma már Nyugat-Európában nem számítanak értéknek, de a Kárpát-medencének ez a része még a keresztény hit és értékek bölcsője, és ezt tovább kell adnunk gyermekeinknek is – nyomatékosított Csibi Attila Zoltán, aki szerint önkormányzat és egyház együtt építheti fel azt az összetartást, amire Erdélynek, Székelyföldnek és a magyar nemzetnek szüksége van ezekben a nehéz időkben.
Egyházi óvoda épül
Délután az ünneplő tömeg a kisváros központjába, a Küküllő partjára vonult, ahol az önkormányzat egy telket adományozott az Erdélyi Református Egyházkerületnek, hogy azon református óvodát és bölcsődét építsen a magyar kormány támogatásával. A polgármester ezt azért is fontosnak tartja, mert a keresztény értékek és a református szellemiségű oktatás meg fogja határozni a település jövőjét, a következő nemzedéket, és már most borítékolja azt is, hogy a felépítendő intézmény szűkös lesz, hiszen örvendetesen sok óvodás van Szentgyörgyön.
Ft. Kató Béla szerint jól gondolkozott az egyház, amikor az egyetemi okatás megerősítését elkezdte, mert Erdélynek szüksége van a magyar értelmiségre. De be kellett látni, hogy az alapokat is meg kell erősíteni, ellenkező esetben nem lesz, aki továbbtanuljon, nem lesz, aki egyetemre járjon. Ezért van ez a megfontolás, hogy koncentrálni kell a szórványokban a magyar oktatás alapjaira, de Erdőszentgyörgy ez irányú kérését is elfogadták, és az egyház vállalta az első lépést, hogy háttere, garanciája legyen annak, hogy amíg ez az épület állni fog, abban magyar nyelvű oktatás folyik majd. „Aki ebbe az óvodába jár, az a mi közösségünkhöz tartozik, az anyanyelvén fog tanulni” – fejezte ki reményét a püspök, hangsúlyozva, hogy nemcsak református gyerekeket fogad majd az intézmény és nem kimondottan felekezeti okatás folyik majd itt. Brendus Réka szerint a jövőre gondolt a magyar kormány akkor is, amikor a következő nemzedék jövőjét megalapozó oktatási intézmények építésével bízta meg az egyházat.
„Nagy akaraterő szükséges és konok menetelés vár ránk, valahányszor intézményeket alapítunk, hisz minden pillanatban készen kell állnunk megvédeni őket, szembeszállni a közösségünket minden oldalról érő csapásokkal” – figyelmeztetett a politikus. Hiszen évekig tartó harcok árán szerezhetünk vissza egy-egy államosított egyházi ingatlant, hogy azt azután ismét visszaállamosítsák, vagy egyetlen aláírással évszázadok óta az egyházak által működtetett iskolákat szüntetnek meg környezetünkben – utalt a Székely Mikó Kollégium és a marosvásárhelyi római katolikus líceum helyzetére. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)
Újabb ötszáz év hajnalán
Egy épületet átadtak, egy másiknak az alapkövét helyezték el pénteken Erdőszentgyörgyön, ahol végleges otthonra lel a Küküllői Református Egyházmegye esperesi hivatala.
Amilyen gyorsan felépült az újonnan átadott központ, ugyanolyan gyorsan szeretnének egy református bölcsődét és óvodát is felépíteni. Mindezt a magyar kormány hathatós támogatásával.
Ezután Erdőszentgyörgyön székel a Küküllői Református Egyházmegye esperesi hivatala. A pénteken tartott átadási ünnepséget megnyitandó, Kántor Csaba püspökhelyettes imájában elhangzott: olyan központi épületről van szó, ahonnan kisebb-nagyobb gyülekezetekbe, szórványtelepülésekre is eljuthat a bátorító isteni ige. Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a bibliai példát hozta fel: míg a király cédruspalotában lakott, Isten frigyládája sátorban állt. Méltán vetődik fel ma a kérdés, hogy miért kell letelepíteni az egyházmegyék központjait, hiszen az eddig mindig vándorolt, oda költözött, ahol az esperes is lakott. Mai életünkben is inkább „sátrazunk”, mindig máshol keressük a jobbat, a megfelelőt, ennek ellenére lehetetlen úgy élni, hogy életünkben ne legyen egy biztos pont, ahová az ember visszavonulhat, ahol őrizheti értékeit. Az egyházi intézményeknek nem kell becsontosodniuk ezzel a letelepítéssel, de kell egy pont, ahol erőforrások vannak, ahonnan ki lehet menni a gyülekezetekbe pásztorolni. Ha ezt a központot meg tudjuk tölteni lélekkel, akkor megérte ennyi energiát és anyagiakat fordítani erre a helyre – hangsúlyozta az egyházi főméltóság, aki imájában azt kérte, legyen ez a hely egy menedék a világban, ahol ki lehet dolgozni azokat a terveket, amelyek megtartják az egyházat, és e megpróbált egyházmegyének is erős bástyája lesz.
Cirokból nőtt épület
A segesvári református kórus fellépése után egyházi és világi elöljárók szólaltak fel, ezt követően egy emléklapot és egy, a központ adatait tartalmazó digitális adathordozót helyeztek el egy időkapszulában, amely a földbe került, ugyanakkor ft. Kató Béla püspök platánfát ültetett el az udvaron a reformációi emlékév alkalmával. Az ünnepélyes szalagátvágás után a tömeg megtekinthette az egyházi központot, amelynek földszintjén adminisztációs iroda, tárgyaló, konyha, tetőterében tanácsterem kapott helyet. A Bocskai István nevét viselő teremben nt. Bíró István küküllői esperes és a püspök leleplezték a 17. századi hős református fejedelem gipsz mellszobrát is ez alkalommal. Az épület két díszes ablakát a marosvásárhelyi Fodor Sándor üvegművész és lánya, Orsolya készítették, az egyházkerület címerét és Isten bárányát ábrázolva.
A központ felépítésének ötlete már három évvel ezelőtt megfogalmazódott, amikor még semmije sem volt az egyházmegyének. De – amint nt. Bíró István esperes fogalmazott – ha Istennek terve volt, adott mellé mindent: alázatot, hitet, támogatókat. A szükséges területet az erdőszentgyörgyi református gyülekezet adományozta erre a célra, egy évvel ezelőtt még cirok termett ezen a helyen. A Nagy Attila mérnök tervezte épület alapjait már hóban mérték ki, és alig egy év alatt a marosvásárheyi Vass László Lóránt vállalkozó csapata csodálatos épületet varázsolt ide. A központ teljes építési költségét – 115 millió forintot – a magyar kormány biztosította az egyházmegyének a nemzetpolitikáért felelős államtitkárság és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. révén.
Református bástya
Az avatóünnepségen Brendus Réka, a nemzetpolitikáért felelős államtitkárság főosztályvezetője a közösségi erő és a jövőbe tekintés példájának nevezte a központot, amely a református egyháznak és a Székelyföld nyugati peremén közel hatvan gyülekezetnek lesz olyan fellegvára, ahol otthonra talál lelkipásztor és hívő ember. A reformáció 500. évfordulóján szép azt látni, hogy ma is képesek vagyunk egyházat és közösséget szolgáló létesítményeket, jövőt és hitet erősítő intézményeket építeni. Körösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja szerint minél inkább megtelik élettel ez az épület, az annál erősebb lesz, és azt hirdeti, hogy itt vagyunk és itt is szándékozunk maradni. Ez a bástya ötszáz év múlva is hirdetni fogja az itteni magyarság erejét, hitét, kultúráját, anyanyelvét. A közösség- és nemzetépítésben a magyar ember nincs egyedül, de az erdélyi magyarok sem, mert mellettük áll Magyarország és annak kormánya is. Az építkezés azt jelenti, hogy hiszünk magunkban, jövőnkben, hitünk és anyanyelvünk időtállóságában – hangsúlyozta a konzul.
Péter Ferencet minden ünnep megerősíti abban a hitében, hogy az erdélyi magyarság életképes közösség, megmaradásában pedig nagy szerepet játszott a hit és az egyház. Ez az esperesi hivatal több mint egy adminisztrációs központ, olyan hely, ahol az egyház vezetői közös célokat is megfogalmaznak – emelte ki a Maros megyei tanácselnöki tisztséget is betöltő politikus. Erdőszentgyörgy polgármestere szerint ez az intézmény egy tartópillér, és szükség is van rá, mert az utóbbi évtizedek bizony megtépázták ezt a települést, gyengült a közösség és a nemzeti identitás. Az ötszáz éves reformáció példa kell legyen, és vigyáznunk kell arra, hogy felekezeti hovatartozás nélkül, közösen és tisztán tovább kell vinni azokat a keresztény értékeket, amelyek ma már Nyugat-Európában nem számítanak értéknek, de a Kárpát-medencének ez a része még a keresztény hit és értékek bölcsője, és ezt tovább kell adnunk gyermekeinknek is – nyomatékosított Csibi Attila Zoltán, aki szerint önkormányzat és egyház együtt építheti fel azt az összetartást, amire Erdélynek, Székelyföldnek és a magyar nemzetnek szüksége van ezekben a nehéz időkben.
Egyházi óvoda épül
Délután az ünneplő tömeg a kisváros központjába, a Küküllő partjára vonult, ahol az önkormányzat egy telket adományozott az Erdélyi Református Egyházkerületnek, hogy azon református óvodát és bölcsődét építsen a magyar kormány támogatásával. A polgármester ezt azért is fontosnak tartja, mert a keresztény értékek és a református szellemiségű oktatás meg fogja határozni a település jövőjét, a következő nemzedéket, és már most borítékolja azt is, hogy a felépítendő intézmény szűkös lesz, hiszen örvendetesen sok óvodás van Szentgyörgyön.
Ft. Kató Béla szerint jól gondolkozott az egyház, amikor az egyetemi okatás megerősítését elkezdte, mert Erdélynek szüksége van a magyar értelmiségre. De be kellett látni, hogy az alapokat is meg kell erősíteni, ellenkező esetben nem lesz, aki továbbtanuljon, nem lesz, aki egyetemre járjon. Ezért van ez a megfontolás, hogy koncentrálni kell a szórványokban a magyar oktatás alapjaira, de Erdőszentgyörgy ez irányú kérését is elfogadták, és az egyház vállalta az első lépést, hogy háttere, garanciája legyen annak, hogy amíg ez az épület állni fog, abban magyar nyelvű oktatás folyik majd. „Aki ebbe az óvodába jár, az a mi közösségünkhöz tartozik, az anyanyelvén fog tanulni” – fejezte ki reményét a püspök, hangsúlyozva, hogy nemcsak református gyerekeket fogad majd az intézmény és nem kimondottan felekezeti okatás folyik majd itt. Brendus Réka szerint a jövőre gondolt a magyar kormány akkor is, amikor a következő nemzedék jövőjét megalapozó oktatási intézmények építésével bízta meg az egyházat.
„Nagy akaraterő szükséges és konok menetelés vár ránk, valahányszor intézményeket alapítunk, hisz minden pillanatban készen kell állnunk megvédeni őket, szembeszállni a közösségünket minden oldalról érő csapásokkal” – figyelmeztetett a politikus. Hiszen évekig tartó harcok árán szerezhetünk vissza egy-egy államosított egyházi ingatlant, hogy azt azután ismét visszaállamosítsák, vagy egyetlen aláírással évszázadok óta az egyházak által működtetett iskolákat szüntetnek meg környezetünkben – utalt a Székely Mikó Kollégium és a marosvásárhelyi római katolikus líceum helyzetére. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 9.
Egyoldalú videokonferencia a vitatott kérdésekről
Tankönyvek, segédeszközök, közoktatási törvény…
A közvitára bocsátott tanügyi törvény és a tankönyvellátás gondjainak a „megoldását” célzó tankönyvtörvény-tervezet, az oktatási segédanyagok engedélyezése, a mobiltelefonok használata a tanórán, az iskolák őrzése, az oktatási egységek finanszírozásának a módosítása – az iskolakezdés óta legtöbb vitát kavart kérdések szerepeltek a Liviu Pop közoktatási miniszter által tartott csütörtöki videokonferencián.
A szaktárca képviselői mellett a megyei tanfelügyelőségek vezetői, az oktatásügyi szakszervezetek, a tanulók, szülők, egyetemi hallgatók képviselői kaptak meghívást a televíziós eszmecserének tervezett rendezvényre, amelyen a sajtó is részt vehetett. Bár eszmecserét mondtunk, hiszen az ország minden megyéjéből a tévé elé hívták a szóban forgó személyeket, többen csalódottan vették tudomásul, hogy a miniszter saját bejelentéseit és ígéreteit követően soros teendőire hivatkozva távozott. Így részben a harcias oktatási államtitkár asszony válaszolt a különböző megyékből érkezett megjegyzésekre, és ígéretek hangzottak el, hogy feljegyzik ezeket.
Az idei tankönyvellátás csődje miatt gyakran bírált közoktatási miniszter újra kitolta a korábban október 11-re ígért határidőt, és öt hétben jelölte meg azt az időszakot, amire minden hiányzó tankönyv eljut a diákokhoz, kivéve az ötödikes ortodox valláskönyvet, amelynek kapcsán az óvás érvényben maradt.
A tervezett tankönyvtörvényről Liviu Pop elmondta, hogy a közvita során a minisztérium arra kívánt választ kapni, hogy az érdekelt felek támogatják-e az egységes tankönyvet, amelynek elektronikus formája az interaktív gyakorlatokkal mindenki számára hozzáférhető lesz, a nyomtatott példányt pedig hat hónappal az iskolakezdés előtt lehet megrendelni. Mint ismeretes, a szóban forgó jogszabálytervezettel a tankönyvmaffiának akar véget vetni a tárcavezető azzal, hogy a minisztérium alárendeltségébe utalt Tankönyvkiadóra bízza a tankönyvek kiadását, amelyeket az állami nyomdában fognak kinyomtatni. A szerzők versenyezhetnek egymás között az Országos Minősítő és Vizsgaközponthoz benyújtott tankönyvtervezetükkel, amit ha elfogadnak, a kiadás költségei az államra hárulnak. Az úgynevezett virtuális iskolai könyvtárban minden dokumentum, tankönyv elektronikus formában ingyen letölthető lesz – ígérte.
Megegyezés született a középiskolai tantervek kidolgozásáról, és jövőre a szakoktatás tanterveit is elkészítik. Szellősíteni kell a tanterveket, többet nem lehet heti 32-36 órája a diákoknak – hangsúlyozta.
Beszélt az oktatási segédeszközökről szóló miniszteri rendeletről (munkafüzetek, példatárak, szöveggyűjtemények), amelyek közül azok használatát tiltotta meg, amelyek nem rendelkeztek minisztériumi jóváhagyással, majd ismertette a jóváhagyás menetét. Első körben október 8-ig lehet(ett) kérni az engedélyezésüket, majd a következő évben egy újabb akkreditálási szakaszra is sor kerül. Korábban azt mondta, ezt a rendeletet azért hozta, mert véleménye szerint az alternatív oktatási eszközök ellepték az iskolákat, nagy nyereséget biztosítva a kiadóknak, amelyek hátrányos helyzetbe hozták a tankönyvkiadást. Az új tanterveknek megfelelő tankönyvek fennakadás nélküli megjelentetése esetén nem volna a segédeszközökre olyan nagy szükség, mint ebben a helyzetben – hangzott el a vidékről érkező egyik hozzászólásban.
Liviu Pop a jövő szeptemberre ígérte a módosított tanügyi törvényt, amelynek a közvitája elkezdődött. Ne hazudjunk tovább – hívta fel az érvényben levő jogszabály öt gyenge pontjára a figyelmet. Soha nem tartották be, hogy az általános iskola kilenc osztályból áll, 2020-ra kötelezővé válik a 12 osztály elvégzése, hogy az előkészítő és 11. osztály valójában nem jelent 12 osztályt, nem történt meg az érettségi vizsga megszervezésének az átalakítása, elmaradt a felvételi vizsga kiírása a középiskolák 9. osztályába, ha a meghirdetett helyekre több diák jelentkezett. Az elkövetkező 30 napban a tanügyi törvény alapos átvizsgálását ígérte, ebben a diákszervezetek, a szülők és a vállalkozók is partnerei a minisztériumnak – jelentette ki.
Az iskolai keretszabályzat kapcsán engedékenyebb lett a mobiltelefonok használatát illetően, az iskola eldöntheti a tanár kérésére, hogy bizonyos tanórákon kéznél lehessen, egyébként mind a tanár, mind a diákok telefonjait 50 percig le kell tenni, és ki kell kapcsolni – mondta.
Közvitával kell eldönteni, hogy legyen-e a jövőben szolgálatos diák? – vetette fel a kérdést, majd hozzátette, hogy az iskolák őrzése a helyhatóságokra hárul.
Törvénytervezet készül a tanintézetek finanszírozásáról, amely elfogadása esetén lehetővé tenné, hogy az óvodák, iskolák működtetésére szánt összegeket közvetlenül az adott intézetnek utalják át. A jövő évre az eddigi legnagyobb mértékben finanszírozzák az oktatásügyet – ígérte a miniszter, majd távozott.
A hozzászólásokban a szakszervezetek képviselői felvetették, hogy a munkatörvénykönyv előírásainak bizonyos pontjait nem lehet a pedagógusokra alkalmazni. Az ő nyolcórás munkaidejükbe ugyanis bele kell számítani az otthoni felkészülést is, továbbá azt, hogy a kezdő tanár nem tud megélni a fizetéséből, ezért nem lehet elvárni tőlük, hogy napi nyolc órát töltsenek az iskolában. A diákok képviselője felvetette a megfelelő környezet hiányát a tanintézményekben, kifogás hangzott el a sajátos nevelési igényű diákok integrált oktatási feltételeinek a megteremtését illetően, és arról is szó esett, hogy a végzős osztályoknak szükséges segédeszközök már a diákok és tanárok rendelkezésére kellene álljanak, februárban ugyanis elkezdődik az érettségi vizsga. Akkor kellett volna megtiltani a segédeszközök használatát, amikor már a diákok kezében van a tankönyv. Van olyan tanintézet, ahol betöltetlen állások maradtak, mégis utasítást kaptak, hogy a létező személyzetből le kell építeni – idéztünk néhány felvetést a sokból, amit már nem volt ideje megválaszolni a miniszternek.
*
A sajtótájékoztató végén az újságírók kérdésére Todea Alexandru, a Papiu líceum tanulója, a Megyei Diákszövetség elnöke úgy összegezte a hallottakat, hogy a mentalitás továbbra sem változik, s mivel a vonatkozó törvény is előírja, azt szeretnék, ha valóban ingyenes lenne a közoktatás, ugyanis jelenleg nem tekinthető annak.
Ioan Macarie megyei főtanfelügyelő megerősítette, hogy ezentúl a Tankönyvkiadó fogja megjelentetni, az állami nyomda pedig kinyomtatni a tankönyveket.
– A kisebbségi diákoknak készült két alternatív román tankönyv közül miért nem a diákok számára hozzáférhetőbb, népszerűbb változatot rendelte a tanfelügyelőség, amiről meg lehetett volna kérdezni a kisebbségek számára írt tanterv marosvásárhelyi készítőit?
– Ellenőrizni fogom – ígérte a főtanfelügyelő, aki szerint a segédanyagok és a tankönyv használata a tanártól függ.
Ezzel egyet is érthetünk, de a tanárnak biztosítani kell a választás lehetőségét. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
Tankönyvek, segédeszközök, közoktatási törvény…
A közvitára bocsátott tanügyi törvény és a tankönyvellátás gondjainak a „megoldását” célzó tankönyvtörvény-tervezet, az oktatási segédanyagok engedélyezése, a mobiltelefonok használata a tanórán, az iskolák őrzése, az oktatási egységek finanszírozásának a módosítása – az iskolakezdés óta legtöbb vitát kavart kérdések szerepeltek a Liviu Pop közoktatási miniszter által tartott csütörtöki videokonferencián.
A szaktárca képviselői mellett a megyei tanfelügyelőségek vezetői, az oktatásügyi szakszervezetek, a tanulók, szülők, egyetemi hallgatók képviselői kaptak meghívást a televíziós eszmecserének tervezett rendezvényre, amelyen a sajtó is részt vehetett. Bár eszmecserét mondtunk, hiszen az ország minden megyéjéből a tévé elé hívták a szóban forgó személyeket, többen csalódottan vették tudomásul, hogy a miniszter saját bejelentéseit és ígéreteit követően soros teendőire hivatkozva távozott. Így részben a harcias oktatási államtitkár asszony válaszolt a különböző megyékből érkezett megjegyzésekre, és ígéretek hangzottak el, hogy feljegyzik ezeket.
Az idei tankönyvellátás csődje miatt gyakran bírált közoktatási miniszter újra kitolta a korábban október 11-re ígért határidőt, és öt hétben jelölte meg azt az időszakot, amire minden hiányzó tankönyv eljut a diákokhoz, kivéve az ötödikes ortodox valláskönyvet, amelynek kapcsán az óvás érvényben maradt.
A tervezett tankönyvtörvényről Liviu Pop elmondta, hogy a közvita során a minisztérium arra kívánt választ kapni, hogy az érdekelt felek támogatják-e az egységes tankönyvet, amelynek elektronikus formája az interaktív gyakorlatokkal mindenki számára hozzáférhető lesz, a nyomtatott példányt pedig hat hónappal az iskolakezdés előtt lehet megrendelni. Mint ismeretes, a szóban forgó jogszabálytervezettel a tankönyvmaffiának akar véget vetni a tárcavezető azzal, hogy a minisztérium alárendeltségébe utalt Tankönyvkiadóra bízza a tankönyvek kiadását, amelyeket az állami nyomdában fognak kinyomtatni. A szerzők versenyezhetnek egymás között az Országos Minősítő és Vizsgaközponthoz benyújtott tankönyvtervezetükkel, amit ha elfogadnak, a kiadás költségei az államra hárulnak. Az úgynevezett virtuális iskolai könyvtárban minden dokumentum, tankönyv elektronikus formában ingyen letölthető lesz – ígérte.
Megegyezés született a középiskolai tantervek kidolgozásáról, és jövőre a szakoktatás tanterveit is elkészítik. Szellősíteni kell a tanterveket, többet nem lehet heti 32-36 órája a diákoknak – hangsúlyozta.
Beszélt az oktatási segédeszközökről szóló miniszteri rendeletről (munkafüzetek, példatárak, szöveggyűjtemények), amelyek közül azok használatát tiltotta meg, amelyek nem rendelkeztek minisztériumi jóváhagyással, majd ismertette a jóváhagyás menetét. Első körben október 8-ig lehet(ett) kérni az engedélyezésüket, majd a következő évben egy újabb akkreditálási szakaszra is sor kerül. Korábban azt mondta, ezt a rendeletet azért hozta, mert véleménye szerint az alternatív oktatási eszközök ellepték az iskolákat, nagy nyereséget biztosítva a kiadóknak, amelyek hátrányos helyzetbe hozták a tankönyvkiadást. Az új tanterveknek megfelelő tankönyvek fennakadás nélküli megjelentetése esetén nem volna a segédeszközökre olyan nagy szükség, mint ebben a helyzetben – hangzott el a vidékről érkező egyik hozzászólásban.
Liviu Pop a jövő szeptemberre ígérte a módosított tanügyi törvényt, amelynek a közvitája elkezdődött. Ne hazudjunk tovább – hívta fel az érvényben levő jogszabály öt gyenge pontjára a figyelmet. Soha nem tartották be, hogy az általános iskola kilenc osztályból áll, 2020-ra kötelezővé válik a 12 osztály elvégzése, hogy az előkészítő és 11. osztály valójában nem jelent 12 osztályt, nem történt meg az érettségi vizsga megszervezésének az átalakítása, elmaradt a felvételi vizsga kiírása a középiskolák 9. osztályába, ha a meghirdetett helyekre több diák jelentkezett. Az elkövetkező 30 napban a tanügyi törvény alapos átvizsgálását ígérte, ebben a diákszervezetek, a szülők és a vállalkozók is partnerei a minisztériumnak – jelentette ki.
Az iskolai keretszabályzat kapcsán engedékenyebb lett a mobiltelefonok használatát illetően, az iskola eldöntheti a tanár kérésére, hogy bizonyos tanórákon kéznél lehessen, egyébként mind a tanár, mind a diákok telefonjait 50 percig le kell tenni, és ki kell kapcsolni – mondta.
Közvitával kell eldönteni, hogy legyen-e a jövőben szolgálatos diák? – vetette fel a kérdést, majd hozzátette, hogy az iskolák őrzése a helyhatóságokra hárul.
Törvénytervezet készül a tanintézetek finanszírozásáról, amely elfogadása esetén lehetővé tenné, hogy az óvodák, iskolák működtetésére szánt összegeket közvetlenül az adott intézetnek utalják át. A jövő évre az eddigi legnagyobb mértékben finanszírozzák az oktatásügyet – ígérte a miniszter, majd távozott.
A hozzászólásokban a szakszervezetek képviselői felvetették, hogy a munkatörvénykönyv előírásainak bizonyos pontjait nem lehet a pedagógusokra alkalmazni. Az ő nyolcórás munkaidejükbe ugyanis bele kell számítani az otthoni felkészülést is, továbbá azt, hogy a kezdő tanár nem tud megélni a fizetéséből, ezért nem lehet elvárni tőlük, hogy napi nyolc órát töltsenek az iskolában. A diákok képviselője felvetette a megfelelő környezet hiányát a tanintézményekben, kifogás hangzott el a sajátos nevelési igényű diákok integrált oktatási feltételeinek a megteremtését illetően, és arról is szó esett, hogy a végzős osztályoknak szükséges segédeszközök már a diákok és tanárok rendelkezésére kellene álljanak, februárban ugyanis elkezdődik az érettségi vizsga. Akkor kellett volna megtiltani a segédeszközök használatát, amikor már a diákok kezében van a tankönyv. Van olyan tanintézet, ahol betöltetlen állások maradtak, mégis utasítást kaptak, hogy a létező személyzetből le kell építeni – idéztünk néhány felvetést a sokból, amit már nem volt ideje megválaszolni a miniszternek.
*
A sajtótájékoztató végén az újságírók kérdésére Todea Alexandru, a Papiu líceum tanulója, a Megyei Diákszövetség elnöke úgy összegezte a hallottakat, hogy a mentalitás továbbra sem változik, s mivel a vonatkozó törvény is előírja, azt szeretnék, ha valóban ingyenes lenne a közoktatás, ugyanis jelenleg nem tekinthető annak.
Ioan Macarie megyei főtanfelügyelő megerősítette, hogy ezentúl a Tankönyvkiadó fogja megjelentetni, az állami nyomda pedig kinyomtatni a tankönyveket.
– A kisebbségi diákoknak készült két alternatív román tankönyv közül miért nem a diákok számára hozzáférhetőbb, népszerűbb változatot rendelte a tanfelügyelőség, amiről meg lehetett volna kérdezni a kisebbségek számára írt tanterv marosvásárhelyi készítőit?
– Ellenőrizni fogom – ígérte a főtanfelügyelő, aki szerint a segédanyagok és a tankönyv használata a tanártól függ.
Ezzel egyet is érthetünk, de a tanárnak biztosítani kell a választás lehetőségét. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 9.
„Az idő nem telik. Mi telünk.”
KAF kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont péntek este a Mészárosok bástyájának alsó szintje. A Yorick Stúdió székhelyén először szervezte meg a Látó szépirodalmi folyóirat első irodalmi színpadát, amelyen ezúttal Kovács András Ferenc legújabb kötetét, illetve az életművéről szóló válogatást ismertették a jelenlévőkkel.
A telt házas közönséget Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője köszöntötte, majd KAF mutatta be két beszélgetőtársát: Korpa Tamás költőt és Mészáros Márton irodalomtörténészt, kritikust.
Korpa Tamás elmondta, két könyvről beszélgetnek az est folyamán: a Bookart kiadó gondozásában megjelent Lözsurnal dö Lüniver című verseskötetről, valamint a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott KAF-olvasókönyvről, amely Korpa Tamás, Mészáros Márton és Porczió Lívia szerkesztésében jelent meg, 446 oldalból áll, és KAF műveiről szóló kritikákat, recenziókat tartalmaz.
– A kötet kritika és tanulmánygyűjtemény, amely azt kívánja megmutatni, hogy mennyire dialógusképes, sok szakmabelit megmozgató életmű a Kovács András Ferencé – árulta el Mészáros Márton. – Igaz, ez csupán a töredéke a teljes recepciónak, nagyjából egyharmada annak. Egyedi, különleges, olyan szempontokat felvillantó szövegeket válogattunk ki, amelyekről nem szeretnénk, ha elvesznének. Észszerű terjedelmi korlátaink voltak, 1,2 millió leütésnél már éreztük, hogy agyonnyom a szövegi mennyiség. Cserébe bibliográfiát tettünk a végére. Arra is büszkék vagyunk, hogy egyáltalán a töredékét is sikerült visszaadnunk mindannak, amit Kovács András Ferencről írtak. Életem első cikke harmadévesként egy KAF-elemzés volt Jack Cole daloskönyvéről – ez egy olyan életmű, amelyhez kényszeresen mindig visszatérek. Középiskolában is tanítottam KAF-ot, van egy szint, amelynél nagyon jól megy. Tetszenek a diákoknak az alakmások, de ez az életmű annál sokkal többről is szól. Kompromisszumos első lépésként megnéztük, hogy melyek azok az irányok, amelyek mentén el tudjuk kezdeni a szerkesztést, bízunk benne, hogy ez valóban csak az első lépés volt. Cs. Gyimesi Éva 1983-ban KAF-ról írt kritikájától 2015-ig ível a szöveg. Erős törekvésünk van arra, hogy a legtöbb magyar tanszakkal rendelkező egyetemnek juttassunk a kötetből. Az pedig, hogy milyen kötetekből kerültek be szövegek, többet mond a recepció akkori állapotáról, mint azt, hogy ez volna a KAF költészetéről alkotott vélemény. Vannak olyan verseskönyvei, amelyeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok, mint azt a kritika tükrözi. Hiszen fontos jelzés a saját olvasáskultúránkról, ha valami hiányzik.
– Nagyon érdekes volt, amikor a fülembe jutott, hogy mire készültök, és megijedtem: az ilyen jellegű gyűjteményes kötetektől általában mások is visszarettentek – tette hozzá KAF. – Minden ember nagyon átmeneti állapot a földön, egy költő különösképpen. A teljes recenziónak az egynegyedét tartalmazza az olvasókönyv, amely így is majdnem 500 oldal. Rengeteg munka volt benne. A nyolcvanas években megjelent kritikák legnagyobb része már elérhetetlen, bizonyos cikkek csak igen nehezen találhatók meg. Nekem azért volt sok kiadott kötetem, mert harmincéves koromig inkább írtam, mint közöltem. Előszedtem, átgyúrtam, szöszöltem velük. A versekkel építkeztem, felépült egy egymásnak válaszolgató univerzum. Több kiadónál jelentek meg a köteteim itthon és Magyarországon egyaránt, az itteni könyvekről nemigen írnak ott, és fordítva. A recepció változik, az egyik divat éri a másikat, a költőt felrakják egy piedesztálra, aztán ottfelejtik. Igazából nincs rálátásom arra, hogy itthon vagy Magyarországon erősebb a jelenlétem. Számomra is tanulságos, hogy mit emlegetnek a kritikák. Az ember a legjobban úgy építi fel, amit csinál, ha nem építi fel önmagát. Ady az egyetlen költő, akinek sikerült az ,,önfelépítés’’, ő volt az első celeb. Ahogy Spiró György mondta, a magyar irodalom a költészetben nagy, de sajnos inkább prózát olvasnak és írnak. A magyar nyelv egy folyamat, nem lóverseny, nem Facebook-trófea. Az munka, közönyös, hideg kínlódás, néha játék, néha móka. Időn kívüli idő, jókedv. Ha kínná válik, abba kell hagyni egy időre. És közben a világ felé kell figyelni, mert a világ nagy. Kulturálatlanul élni pedig nem érdemes. Az ízlésváltozásokat sok minden befolyásolja, nem a két világháború közötti Angliában élünk. Szórt a figyelem, más csatornák is vannak, és ebben nincs semmi tragédia. Lehet nagyon fiatalosnak is lenni – én arra szeretek rájátszani, hogy telik az idő. Pedig az idő nem telik. Mi telünk.
– A verseskötet 2010 és 2017 közötti verseket tartalmaz, alcíme Füstparonáma, és a füst nagyon sokféle konnotációban kavarog a kötetben. Mit jelent ez? – kérdezte Korpa Tamás.
– 2010-ből bekerült két vers, 2013-ból egy. 2014-ből hat, de közben folyamatosan más könyveket írtam. A legtöbb vers az utóbbi négy évben született, alkalmi versek is találhatók közöttük. Az alkalmi versek el is komorulnak, majd átmennek félig vicces közéletiségbe. A címekben is benne van a füst. Bújkál bennük egy színházi regiszter, illetve egy diktatúra megidézése is, a kötet második részében pedig személyesebb, teljesen más jellegű versek is vannak. Főleg az utóbbi négy év versei ezek, éreztem, hogy nem érdemes tovább vinni őket magammal, mert ez a kötet így lesz egy történet. Mi is füstösek lettünk az idő folyamán. Egységesnek érzem a kötetet, holott az utóbbi pár évben más dolgaim is készültek. A nagyon figyelmes olvasásra ezek a versek kitárulnak – de nincs mindig idő a figyelmes olvasásra – válaszolta KAF a felolvasásban, sztorizásban is gazdag kettős könyvbemutatón. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)
KAF kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont péntek este a Mészárosok bástyájának alsó szintje. A Yorick Stúdió székhelyén először szervezte meg a Látó szépirodalmi folyóirat első irodalmi színpadát, amelyen ezúttal Kovács András Ferenc legújabb kötetét, illetve az életművéről szóló válogatást ismertették a jelenlévőkkel.
A telt házas közönséget Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője köszöntötte, majd KAF mutatta be két beszélgetőtársát: Korpa Tamás költőt és Mészáros Márton irodalomtörténészt, kritikust.
Korpa Tamás elmondta, két könyvről beszélgetnek az est folyamán: a Bookart kiadó gondozásában megjelent Lözsurnal dö Lüniver című verseskötetről, valamint a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott KAF-olvasókönyvről, amely Korpa Tamás, Mészáros Márton és Porczió Lívia szerkesztésében jelent meg, 446 oldalból áll, és KAF műveiről szóló kritikákat, recenziókat tartalmaz.
– A kötet kritika és tanulmánygyűjtemény, amely azt kívánja megmutatni, hogy mennyire dialógusképes, sok szakmabelit megmozgató életmű a Kovács András Ferencé – árulta el Mészáros Márton. – Igaz, ez csupán a töredéke a teljes recepciónak, nagyjából egyharmada annak. Egyedi, különleges, olyan szempontokat felvillantó szövegeket válogattunk ki, amelyekről nem szeretnénk, ha elvesznének. Észszerű terjedelmi korlátaink voltak, 1,2 millió leütésnél már éreztük, hogy agyonnyom a szövegi mennyiség. Cserébe bibliográfiát tettünk a végére. Arra is büszkék vagyunk, hogy egyáltalán a töredékét is sikerült visszaadnunk mindannak, amit Kovács András Ferencről írtak. Életem első cikke harmadévesként egy KAF-elemzés volt Jack Cole daloskönyvéről – ez egy olyan életmű, amelyhez kényszeresen mindig visszatérek. Középiskolában is tanítottam KAF-ot, van egy szint, amelynél nagyon jól megy. Tetszenek a diákoknak az alakmások, de ez az életmű annál sokkal többről is szól. Kompromisszumos első lépésként megnéztük, hogy melyek azok az irányok, amelyek mentén el tudjuk kezdeni a szerkesztést, bízunk benne, hogy ez valóban csak az első lépés volt. Cs. Gyimesi Éva 1983-ban KAF-ról írt kritikájától 2015-ig ível a szöveg. Erős törekvésünk van arra, hogy a legtöbb magyar tanszakkal rendelkező egyetemnek juttassunk a kötetből. Az pedig, hogy milyen kötetekből kerültek be szövegek, többet mond a recepció akkori állapotáról, mint azt, hogy ez volna a KAF költészetéről alkotott vélemény. Vannak olyan verseskönyvei, amelyeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok, mint azt a kritika tükrözi. Hiszen fontos jelzés a saját olvasáskultúránkról, ha valami hiányzik.
– Nagyon érdekes volt, amikor a fülembe jutott, hogy mire készültök, és megijedtem: az ilyen jellegű gyűjteményes kötetektől általában mások is visszarettentek – tette hozzá KAF. – Minden ember nagyon átmeneti állapot a földön, egy költő különösképpen. A teljes recenziónak az egynegyedét tartalmazza az olvasókönyv, amely így is majdnem 500 oldal. Rengeteg munka volt benne. A nyolcvanas években megjelent kritikák legnagyobb része már elérhetetlen, bizonyos cikkek csak igen nehezen találhatók meg. Nekem azért volt sok kiadott kötetem, mert harmincéves koromig inkább írtam, mint közöltem. Előszedtem, átgyúrtam, szöszöltem velük. A versekkel építkeztem, felépült egy egymásnak válaszolgató univerzum. Több kiadónál jelentek meg a köteteim itthon és Magyarországon egyaránt, az itteni könyvekről nemigen írnak ott, és fordítva. A recepció változik, az egyik divat éri a másikat, a költőt felrakják egy piedesztálra, aztán ottfelejtik. Igazából nincs rálátásom arra, hogy itthon vagy Magyarországon erősebb a jelenlétem. Számomra is tanulságos, hogy mit emlegetnek a kritikák. Az ember a legjobban úgy építi fel, amit csinál, ha nem építi fel önmagát. Ady az egyetlen költő, akinek sikerült az ,,önfelépítés’’, ő volt az első celeb. Ahogy Spiró György mondta, a magyar irodalom a költészetben nagy, de sajnos inkább prózát olvasnak és írnak. A magyar nyelv egy folyamat, nem lóverseny, nem Facebook-trófea. Az munka, közönyös, hideg kínlódás, néha játék, néha móka. Időn kívüli idő, jókedv. Ha kínná válik, abba kell hagyni egy időre. És közben a világ felé kell figyelni, mert a világ nagy. Kulturálatlanul élni pedig nem érdemes. Az ízlésváltozásokat sok minden befolyásolja, nem a két világháború közötti Angliában élünk. Szórt a figyelem, más csatornák is vannak, és ebben nincs semmi tragédia. Lehet nagyon fiatalosnak is lenni – én arra szeretek rájátszani, hogy telik az idő. Pedig az idő nem telik. Mi telünk.
– A verseskötet 2010 és 2017 közötti verseket tartalmaz, alcíme Füstparonáma, és a füst nagyon sokféle konnotációban kavarog a kötetben. Mit jelent ez? – kérdezte Korpa Tamás.
– 2010-ből bekerült két vers, 2013-ból egy. 2014-ből hat, de közben folyamatosan más könyveket írtam. A legtöbb vers az utóbbi négy évben született, alkalmi versek is találhatók közöttük. Az alkalmi versek el is komorulnak, majd átmennek félig vicces közéletiségbe. A címekben is benne van a füst. Bújkál bennük egy színházi regiszter, illetve egy diktatúra megidézése is, a kötet második részében pedig személyesebb, teljesen más jellegű versek is vannak. Főleg az utóbbi négy év versei ezek, éreztem, hogy nem érdemes tovább vinni őket magammal, mert ez a kötet így lesz egy történet. Mi is füstösek lettünk az idő folyamán. Egységesnek érzem a kötetet, holott az utóbbi pár évben más dolgaim is készültek. A nagyon figyelmes olvasásra ezek a versek kitárulnak – de nincs mindig idő a figyelmes olvasásra – válaszolta KAF a felolvasásban, sztorizásban is gazdag kettős könyvbemutatón. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 9.
Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
Kopogtat ajtónkon a negyedik ipari forradalom
Kolozsváron tartotta vándorgyűlését a Romániai Magyar Közgazdász Társaság
Hétvégén tartotta a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) huszonhatodik vándorgyűlését. A minden évben más-más helységekben megtartott szakmai találkozó idén az Ipari forradalom 4.0 címet viselte, és arra kereste a választ, vajon miként fog kinézni a jövő gazdasága. Péntek délután a kar aulájában a megnyitóra, négy plenáris előadásra, és díjkiosztásra került sor. Szombaton hat szekcióban összesen huszonegy előadás hangzott el hazai és külföldi szakemberektől. Megtudtuk: várakozáson felüli élénk érdeklődés mutatkozott a rendezvényük iránt, a háromszáz résztvevő Erdélyen kívül Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából érkezett.
A vándorgyűlés köszöntőkkel kezdődött. Keresztúri Zsolt RMKT-alelnök és Szász Levente dékánhelyettes arról a műszaki fejlődésről beszélt, amely annyira átalakítja mindennapjainkat. Kecskés Tibor magyar konzul emlékeztetett: kormánya szívén viseli a külhoni magyarság gazdasági helyzetét, olyan programokat támogat, amelyek elősegítik a szülőföldön való boldogulást, a kétoldali együttműködést. Csatlós Pál RMKT-elnök arról beszélt: a negyedik ipari forradalom a szemünk láttára bontakozik ki a kiberfizikai rendszerek révén, ez pedig változást fog hozni a gazdaság minden területén.
Az első plenáris előadásban Konrad Kaschek (igazgató, Robert Bosch Kft., Kolozsvár) a világban és Kolozsváron is végbemenő technikai fejlődésről értekezett, amely egyre okosabb gépeket dob be a termelésbe, és a cégeket eredményesebb partnerségre, a versenytársakra való szorosabb odafigyelésre készteti. Szász Levente a globális ellátási láncok trendjeiről beszélt. Gyakori, hogy ugyanaz a termékkomponens sok országot cserél, míg elkészül a végtermék. A költségek közelítik a fejlett országokét: pl. Kínában a munkaerő ára megkétszereződött, és a mi régiónkban is ez a tendencia. Jövőre a világ összértékének a felét az 1990-ben még fejlődőkként ismert országok fogják adni. Pleschinger Gyula (elnök, Magyar Közgazdász Társaság, a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának tagja) előadásának címe Digitális átállás a pénzforgalomban – a sikeres alkalmazkodás öt pontja volt. Szerinte a hagyományos technológiák nem támogatják az innovatív fizetési szolgáltatásokat, a virtuális pénzeket. Magyarországon új szabályozásokat dolgoztak ki, ami fokozza a bankok közti versengést. Ennek lemaradói és nyertesei lesznek.
Czakó Erzsébet (egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem) a globalizáció visszahatásait vette számba. Olyan folyamatról van szó, ami kölcsönös függésre és körültekintésre vezet a gazdasági szereplők világában. A globalizációnak hullámai, korszakai vannak, de két paradoxonja is: egyszerű terméket sem lehet együttműködés nélkül előállítani, és bizonyos témákban felértékelődik az országok szerepe. A világgazdaság átrendeződik: Kína és India nagyon elindult a fejlődés útján.
Az előadó a negyedik ipari forradalomban a változást rögösnek, de elkerülhetetlennek látja, amelyben a sokszínűvé válás, a szétaprózódás és a társadalmi felelősségek megoszlása, minden szakma átértékelődése rajzolódik ki.
Rácz Attila (IT+Klaszter) beszélt az 5. Székelyföldi IT§C és innovációs konferenciáról. A sepsiszentgyörgyi rendezvény húszévi lemaradás behozatalát kívánja szolgálni.
Az est végén hagyományosan díjazták a Közgazdász Fórumban tavaly megjelent legnívósabb írás fiatal szerzőjét. Ezt most két kolozsvári érdemelte ki: Benedek Botond és Rácz Béla Gergely. A Wesselényi Miklós – díjat az RMKT korábbi elnöke, jelenlegi tiszteletbeli elnöke, Szécsi Kálmán kapta meg. Laudációt Somai József mondott. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsváron tartotta vándorgyűlését a Romániai Magyar Közgazdász Társaság
Hétvégén tartotta a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) huszonhatodik vándorgyűlését. A minden évben más-más helységekben megtartott szakmai találkozó idén az Ipari forradalom 4.0 címet viselte, és arra kereste a választ, vajon miként fog kinézni a jövő gazdasága. Péntek délután a kar aulájában a megnyitóra, négy plenáris előadásra, és díjkiosztásra került sor. Szombaton hat szekcióban összesen huszonegy előadás hangzott el hazai és külföldi szakemberektől. Megtudtuk: várakozáson felüli élénk érdeklődés mutatkozott a rendezvényük iránt, a háromszáz résztvevő Erdélyen kívül Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából érkezett.
A vándorgyűlés köszöntőkkel kezdődött. Keresztúri Zsolt RMKT-alelnök és Szász Levente dékánhelyettes arról a műszaki fejlődésről beszélt, amely annyira átalakítja mindennapjainkat. Kecskés Tibor magyar konzul emlékeztetett: kormánya szívén viseli a külhoni magyarság gazdasági helyzetét, olyan programokat támogat, amelyek elősegítik a szülőföldön való boldogulást, a kétoldali együttműködést. Csatlós Pál RMKT-elnök arról beszélt: a negyedik ipari forradalom a szemünk láttára bontakozik ki a kiberfizikai rendszerek révén, ez pedig változást fog hozni a gazdaság minden területén.
Az első plenáris előadásban Konrad Kaschek (igazgató, Robert Bosch Kft., Kolozsvár) a világban és Kolozsváron is végbemenő technikai fejlődésről értekezett, amely egyre okosabb gépeket dob be a termelésbe, és a cégeket eredményesebb partnerségre, a versenytársakra való szorosabb odafigyelésre készteti. Szász Levente a globális ellátási láncok trendjeiről beszélt. Gyakori, hogy ugyanaz a termékkomponens sok országot cserél, míg elkészül a végtermék. A költségek közelítik a fejlett országokét: pl. Kínában a munkaerő ára megkétszereződött, és a mi régiónkban is ez a tendencia. Jövőre a világ összértékének a felét az 1990-ben még fejlődőkként ismert országok fogják adni. Pleschinger Gyula (elnök, Magyar Közgazdász Társaság, a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának tagja) előadásának címe Digitális átállás a pénzforgalomban – a sikeres alkalmazkodás öt pontja volt. Szerinte a hagyományos technológiák nem támogatják az innovatív fizetési szolgáltatásokat, a virtuális pénzeket. Magyarországon új szabályozásokat dolgoztak ki, ami fokozza a bankok közti versengést. Ennek lemaradói és nyertesei lesznek.
Czakó Erzsébet (egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem) a globalizáció visszahatásait vette számba. Olyan folyamatról van szó, ami kölcsönös függésre és körültekintésre vezet a gazdasági szereplők világában. A globalizációnak hullámai, korszakai vannak, de két paradoxonja is: egyszerű terméket sem lehet együttműködés nélkül előállítani, és bizonyos témákban felértékelődik az országok szerepe. A világgazdaság átrendeződik: Kína és India nagyon elindult a fejlődés útján.
Az előadó a negyedik ipari forradalomban a változást rögösnek, de elkerülhetetlennek látja, amelyben a sokszínűvé válás, a szétaprózódás és a társadalmi felelősségek megoszlása, minden szakma átértékelődése rajzolódik ki.
Rácz Attila (IT+Klaszter) beszélt az 5. Székelyföldi IT§C és innovációs konferenciáról. A sepsiszentgyörgyi rendezvény húszévi lemaradás behozatalát kívánja szolgálni.
Az est végén hagyományosan díjazták a Közgazdász Fórumban tavaly megjelent legnívósabb írás fiatal szerzőjét. Ezt most két kolozsvári érdemelte ki: Benedek Botond és Rácz Béla Gergely. A Wesselényi Miklós – díjat az RMKT korábbi elnöke, jelenlegi tiszteletbeli elnöke, Szécsi Kálmán kapta meg. Laudációt Somai József mondott. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
Díjátadással és vetítésekkel zárult a Filmtettfeszt
A Sárga Csikó Díj és az erdélyi magyar filmes verseny, a Filmgalopp díjainak átadásával, illetve a vasárnap esti vetítésekkel zárult az idei Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle.
A 17. alkalommal megszervezett fesztiválon a legfrissebb magyar filmek mellett egyéb kísérőrendezvények is várták a közönséget, és a gyerekekről sem feledkeztek meg a szervezők, szombaton és vasárnap délelőtt animációs filmekkel kedveskedtek nekik.
Az október 4–8. között zajló fesztivál változatos műsort kínált, és a vetítések után közönségtalálkozókon lehetett részleteket megtudni egy-egy alkotás hátteréről. Idén Szomjas György rendező volt a magyar filmklasszikusok-sorozat meghívottja, és a fesztivál vendége volt Rófusz Ferenc Oscar-díjas animációs filmes is.
A 100 éves, első erdélyi magyar játékfilmről, a Sárga csikóról elnevezett életműdíjat idén Pethő Ágnes tanszékvezető, egyetemi tanár kapta, laudációt mondott Király Hajnal, az ELTE tanára.
Két fiatal alkotó között osztotta meg a zsűri idén a Filmgalopp-díjat, a trófeával és pénzjutalommal járó elismerést Búzási Gyopár-Orsolya és Püsök Botond érdemelte ki, előbbi Babuka a fűben, utóbbi pedig Angela című dokumentumfilmjéért.
A zsűri ugyanakkor elismerő oklevéllel jutalmazta Dezső Mátyást, a Világszép Gyilkos-tó című film rendezőjét is, és ez az alkotás nyerte el a közönség online szavazás alapján odaítélt díját is. Szabadság (Kolozsvár)
A Sárga Csikó Díj és az erdélyi magyar filmes verseny, a Filmgalopp díjainak átadásával, illetve a vasárnap esti vetítésekkel zárult az idei Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle.
A 17. alkalommal megszervezett fesztiválon a legfrissebb magyar filmek mellett egyéb kísérőrendezvények is várták a közönséget, és a gyerekekről sem feledkeztek meg a szervezők, szombaton és vasárnap délelőtt animációs filmekkel kedveskedtek nekik.
Az október 4–8. között zajló fesztivál változatos műsort kínált, és a vetítések után közönségtalálkozókon lehetett részleteket megtudni egy-egy alkotás hátteréről. Idén Szomjas György rendező volt a magyar filmklasszikusok-sorozat meghívottja, és a fesztivál vendége volt Rófusz Ferenc Oscar-díjas animációs filmes is.
A 100 éves, első erdélyi magyar játékfilmről, a Sárga csikóról elnevezett életműdíjat idén Pethő Ágnes tanszékvezető, egyetemi tanár kapta, laudációt mondott Király Hajnal, az ELTE tanára.
Két fiatal alkotó között osztotta meg a zsűri idén a Filmgalopp-díjat, a trófeával és pénzjutalommal járó elismerést Búzási Gyopár-Orsolya és Püsök Botond érdemelte ki, előbbi Babuka a fűben, utóbbi pedig Angela című dokumentumfilmjéért.
A zsűri ugyanakkor elismerő oklevéllel jutalmazta Dezső Mátyást, a Világszép Gyilkos-tó című film rendezőjét is, és ez az alkotás nyerte el a közönség online szavazás alapján odaítélt díját is. Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
Múltról és jelenről gróf Mikes Borbálával
Múltról és jelenről faggatta a kolozsvári Szent Mihály római katolikus nőszövetség tiszteletbeli elnökét, gróf Mikes Borbálát Balogh Gizella, a nőszövetség egyik volt elnöke a szombat esti teltházas rendezvényen.
Fábián Mária, a nőszövetség jelenlegi elnöke bemutatta a piarista templomban őrzött Mikes-címert, amelyet a szombati rendezvényre hoztak el. A kolozsvári piarista templomban a Mikes család két, míg a Ferences rendi templomban tíz tagja nyugszik. A XVIII. század első felében a Mikes-család barokk mellékoltárt adományozott a ferences rendieknek.
Kovács Sándor római katolikus főesperes üdvözlő szavait Fodor György piarista konfráter tolmácsolta. „Erdély történelmében is meghatározó szerepet vállaltak és töltöttek be a nemesi családok, akiknek túlnyomó része kitűnt a hit oltalma, a magyar kultúra támogatása, nemzetünk létének és érdemeinek védelme – esetenként akár életük árán is –, valamint a jótékonykodás területén. Az adott történelmi korszakban megbecsült tagjai voltak koruk társadalmának és felejthetetlen személyiségei az utókornak. Közülük mindmáig kiemelkedő a Mikes név, a család akár zágoni, uzoni vagy zabolai ágáról beszélünk, függetlenül attól, hogy katolikus vagy református vallásúak voltak”, nyomatékosította a főesperes.
A rendezvényen részletet láthattak Essig József kolozsvári tévés szakember által tíz évvel ezelőtt készített kisfilmjéből.
Gróf Mikes Borbála Kolozsváron született, életének nagy részét „mély istenhitben, emberséges magatartásról tanúbizonyságot téve” itt élte le, több mint tíz évvel ezelőtt költözött el Uzonba, a Béldi-Mikes kastélyba, és azóta is ott él. A grófnő hatvanéves érettségi találkozója alkalmával látogatott el Kolozsvárra elfogadva a nőszövetség meghívását is. Gróf Mikes Borbála mesélt arról, hogyan menekült el családja az 1944-es orosz betörés elől, hogyan vészelték át a kitelepítést. – Felnéztem szüleimre, akik hatalmas lelkierőről tanúbizonyságot téve vészelték át a nehéz időket, zokszó és panasz nélkül. Később édesanyám egy zöldségárusító üzlet pincéjében dolgozva hihetetlen megpróbáltatásoknak volt kitéve – magyarázta a grófnő.
Megtudtuk: Mikes Borbála unokaöccse kérésre hagyta el Kolozsvárt, aki jól fizető németországi egzisztenciáját hagyta ott azért, hogy a per által visszaszerzett uzoni Béldi-Mikes kastélyban új életet kezdjenek. Azóta is ott él, tele megbocsátó szeretettel, derűvel.
A rendezvényen közreműködött Albert Júlia színművész, Kondrát Bea (fuvola) és Botár Katalin (zongora). Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
Múltról és jelenről faggatta a kolozsvári Szent Mihály római katolikus nőszövetség tiszteletbeli elnökét, gróf Mikes Borbálát Balogh Gizella, a nőszövetség egyik volt elnöke a szombat esti teltházas rendezvényen.
Fábián Mária, a nőszövetség jelenlegi elnöke bemutatta a piarista templomban őrzött Mikes-címert, amelyet a szombati rendezvényre hoztak el. A kolozsvári piarista templomban a Mikes család két, míg a Ferences rendi templomban tíz tagja nyugszik. A XVIII. század első felében a Mikes-család barokk mellékoltárt adományozott a ferences rendieknek.
Kovács Sándor római katolikus főesperes üdvözlő szavait Fodor György piarista konfráter tolmácsolta. „Erdély történelmében is meghatározó szerepet vállaltak és töltöttek be a nemesi családok, akiknek túlnyomó része kitűnt a hit oltalma, a magyar kultúra támogatása, nemzetünk létének és érdemeinek védelme – esetenként akár életük árán is –, valamint a jótékonykodás területén. Az adott történelmi korszakban megbecsült tagjai voltak koruk társadalmának és felejthetetlen személyiségei az utókornak. Közülük mindmáig kiemelkedő a Mikes név, a család akár zágoni, uzoni vagy zabolai ágáról beszélünk, függetlenül attól, hogy katolikus vagy református vallásúak voltak”, nyomatékosította a főesperes.
A rendezvényen részletet láthattak Essig József kolozsvári tévés szakember által tíz évvel ezelőtt készített kisfilmjéből.
Gróf Mikes Borbála Kolozsváron született, életének nagy részét „mély istenhitben, emberséges magatartásról tanúbizonyságot téve” itt élte le, több mint tíz évvel ezelőtt költözött el Uzonba, a Béldi-Mikes kastélyba, és azóta is ott él. A grófnő hatvanéves érettségi találkozója alkalmával látogatott el Kolozsvárra elfogadva a nőszövetség meghívását is. Gróf Mikes Borbála mesélt arról, hogyan menekült el családja az 1944-es orosz betörés elől, hogyan vészelték át a kitelepítést. – Felnéztem szüleimre, akik hatalmas lelkierőről tanúbizonyságot téve vészelték át a nehéz időket, zokszó és panasz nélkül. Később édesanyám egy zöldségárusító üzlet pincéjében dolgozva hihetetlen megpróbáltatásoknak volt kitéve – magyarázta a grófnő.
Megtudtuk: Mikes Borbála unokaöccse kérésre hagyta el Kolozsvárt, aki jól fizető németországi egzisztenciáját hagyta ott azért, hogy a per által visszaszerzett uzoni Béldi-Mikes kastélyban új életet kezdjenek. Azóta is ott él, tele megbocsátó szeretettel, derűvel.
A rendezvényen közreműködött Albert Júlia színművész, Kondrát Bea (fuvola) és Botár Katalin (zongora). Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 9.
Sarkalatos törvényt kérnek a nemzetiségek jogállásáról a németek, az RMDSZ másként gondolja
A kisebbségek jogállását rögzítő sarkalatos törvényt kér a parlamenttől a németek képviselete, amely szerint az ügyet az országon belül kell rendezni. Az RMDSZ szerint nem a kisebbségi szervezeteket, hanem az oktatási és kulturális intézményeket kell jogilag megerősíteni.
Sarkalatos törvényt szeretne elfogadtatni a nemzeti kisebbségek jogállásáról a Romániai Német Demokrata Fórum (FDGR). A fórum a kisebbségi kérdés országon belüli rendezését szorgalmazza, és a kisebbségek jogállásának a szabályozására egy romániai törvény elfogadását javasolja. A német szervezet közleményben tudatta: elnöksége elemezte az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) arra vonatkozó felkérését, hogy támogassa a nemzeti kisebbségek egyes jogainak európai uniós szabályozását javasoló Minority SafePack európai polgári kezdeményezést.
A fórum ezen elemzés eredményeként arra a következtetésre jutott: „a romániai német kisebbség sikeresnek tartja az országunk által 1989 óta alkalmazott kisebbségvédelmi modellt, a romániai német kisebbség értékeli, hogy jogait garantálja Románia alkotmánya és azok a nemzetközi egyezmények, amelyeknek Románia is részese (a nemzeti kisebbségvédelmi keretegyezmény, a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája stb), így a német fórum kéri a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló, sarkalatos törvény elfogadását, ahogyan azt Románia alkotmánya előírja”. A dokumentum szerint a fórum egy vezetőtanácsi ülésen jutott erre az álláspontra. A sarkalatos törvények elfogadásához nem a jelen lévő, hanem a megválasztott képviselők vagy szenátorok többségének a támogató szavazata szükséges. Románia megtámadta az Európai Unió luxemburgi bíróságán az Európai Bizottságnak azt a márciusi határozatát, amelyben a Minority SafePack részleges bejegyzéséről döntött. Lapunk kíváncsi volt arra, egyeztetett-e a német szervezet például az RMDSZ-szel a kisebbségi törvényről. Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője elmondta, a parlamentbe korábban a szövetség által benyújtott tervezet kapcsán évek óta zajlik párbeszéd a kisebbségi szervezetek között, a német szervezet azonban másfajta jogszabályban gondolkodik, olyanban, amely a kisebbségi szervezeteket erősítené meg, nem az intézményeiket. Ez viszont az RMDSZ szerint fölösleges. „Amíg abban a törvényben gondolkodnak, ami nekik ad intézményi keretet, nem a kisebbségi oktatási és kulturális intézmények terén, addig nem egyformán gondolkodunk. A kisebbségi szervezetek kodifikálásának nincs értelme, mivel álláspontunk szerint erre a jelenleg hatályos törvények elegendőek” – mutatott rá Korodi. A frakcióvezető elmondta, a német szervezet eddig minimalista rendszerben gondolkodott, bár a nyári egyeztetések során hajlottak az RMDSZ által beterjesztett jogszabály támogatására is. A jogszabály időszerűsége kapcsán – annak fényében, hogy az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés centenáriuma alkalmából egyre fokozódik a magyarellenesség – megjegyezte: az ott van a képviselőházban, és akár egy hét alatt – illetve vitával egy hónap alatt – el lehetne fogadni, ha lenne rá akarat. Mint ismeretes, a képviselőház éppen múlt héten vetette el nagy többséggel az RMDSZ által a közigazgatási törvényhez benyújtott módosító javaslatot, amely növelte volna azon települések számát, ahol a kisebbségekhez tartozó személyek anyanyelvüket használhatták volna a közigazgatásban. A Romániai Német Demokrata Fórumot egyébként 2002 és 2013 között Klaus Johannis vezette, akkor választották meg a Nemzeti Liberális Párt elnökévé, majd 2014-ben államfővé. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
A kisebbségek jogállását rögzítő sarkalatos törvényt kér a parlamenttől a németek képviselete, amely szerint az ügyet az országon belül kell rendezni. Az RMDSZ szerint nem a kisebbségi szervezeteket, hanem az oktatási és kulturális intézményeket kell jogilag megerősíteni.
Sarkalatos törvényt szeretne elfogadtatni a nemzeti kisebbségek jogállásáról a Romániai Német Demokrata Fórum (FDGR). A fórum a kisebbségi kérdés országon belüli rendezését szorgalmazza, és a kisebbségek jogállásának a szabályozására egy romániai törvény elfogadását javasolja. A német szervezet közleményben tudatta: elnöksége elemezte az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) arra vonatkozó felkérését, hogy támogassa a nemzeti kisebbségek egyes jogainak európai uniós szabályozását javasoló Minority SafePack európai polgári kezdeményezést.
A fórum ezen elemzés eredményeként arra a következtetésre jutott: „a romániai német kisebbség sikeresnek tartja az országunk által 1989 óta alkalmazott kisebbségvédelmi modellt, a romániai német kisebbség értékeli, hogy jogait garantálja Románia alkotmánya és azok a nemzetközi egyezmények, amelyeknek Románia is részese (a nemzeti kisebbségvédelmi keretegyezmény, a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája stb), így a német fórum kéri a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló, sarkalatos törvény elfogadását, ahogyan azt Románia alkotmánya előírja”. A dokumentum szerint a fórum egy vezetőtanácsi ülésen jutott erre az álláspontra. A sarkalatos törvények elfogadásához nem a jelen lévő, hanem a megválasztott képviselők vagy szenátorok többségének a támogató szavazata szükséges. Románia megtámadta az Európai Unió luxemburgi bíróságán az Európai Bizottságnak azt a márciusi határozatát, amelyben a Minority SafePack részleges bejegyzéséről döntött. Lapunk kíváncsi volt arra, egyeztetett-e a német szervezet például az RMDSZ-szel a kisebbségi törvényről. Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője elmondta, a parlamentbe korábban a szövetség által benyújtott tervezet kapcsán évek óta zajlik párbeszéd a kisebbségi szervezetek között, a német szervezet azonban másfajta jogszabályban gondolkodik, olyanban, amely a kisebbségi szervezeteket erősítené meg, nem az intézményeiket. Ez viszont az RMDSZ szerint fölösleges. „Amíg abban a törvényben gondolkodnak, ami nekik ad intézményi keretet, nem a kisebbségi oktatási és kulturális intézmények terén, addig nem egyformán gondolkodunk. A kisebbségi szervezetek kodifikálásának nincs értelme, mivel álláspontunk szerint erre a jelenleg hatályos törvények elegendőek” – mutatott rá Korodi. A frakcióvezető elmondta, a német szervezet eddig minimalista rendszerben gondolkodott, bár a nyári egyeztetések során hajlottak az RMDSZ által beterjesztett jogszabály támogatására is. A jogszabály időszerűsége kapcsán – annak fényében, hogy az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés centenáriuma alkalmából egyre fokozódik a magyarellenesség – megjegyezte: az ott van a képviselőházban, és akár egy hét alatt – illetve vitával egy hónap alatt – el lehetne fogadni, ha lenne rá akarat. Mint ismeretes, a képviselőház éppen múlt héten vetette el nagy többséggel az RMDSZ által a közigazgatási törvényhez benyújtott módosító javaslatot, amely növelte volna azon települések számát, ahol a kisebbségekhez tartozó személyek anyanyelvüket használhatták volna a közigazgatásban. A Romániai Német Demokrata Fórumot egyébként 2002 és 2013 között Klaus Johannis vezette, akkor választották meg a Nemzeti Liberális Párt elnökévé, majd 2014-ben államfővé. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 9.
A technológiai fejlődés volt az RMKT vándorgyűlésének fő témája
Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak – többek között ez állt az RMKT 16. vándorgyűlésének középpontjában, az előadók pedig egyetértettek abban, hogy ennek a folyamatnak vesztesei és nyertesei egyaránt lesznek, így a közös cél a nyertes oldalára állni.
A világ az elmúlt 20 évben szinte észrevétlenül óriásit változott, a számítógépek kapacitása a sokszorosára nőtt, a világhálót ma már emberek tömegei használják, a jövő gazdasági fejlődése elképzelhetetlen a mesterséges intelligencia nélkül – hangzott el a többek közt a Romániai Magyar Közgazdász Társaság hétvégén megtartott 16. Vándorgyűlésén.
A kolozsvári rendezvény megnyitóján elsőként Keresztúri Zsolt, az RMKT kincses városi szervezetének elnöke köszöntötte a résztvevőket. Emlékzetetett, utoljára 2011-ben tartották a vándorgyűlést Kolozsváron, az azóta eltelt időszakban a kincses város jelentős technológia fejlődésen ment keresztül, Erdély gazdasági fővárosa lett. A technológiai fejlődés átalakította hétköznapjainkat, erről szólnak az előadások a konferencián, amelynek összesen 304 résztvevője van.
A rendezvénynek helyt adó Babeș–Bolyai Tudományegyetem nevében dr. Szász Levente, a közgazdasági kar dékánhelyettese köszöntötte a résztvevőket. Kerekes Tibor konzul pedig köszöntőbeszédében hangsúlyozta: a magyar kormány kiemelten tekint a gazdasági fejlesztésekre. Csatlós Pál, az RMKT elnöke arról értekezett: eddig három ipari forradalom zajlott le, az első gépesítette a termelést, a második az áram és a futószalag megjelenésével tömegesítette a termelést, a harmadik ipari forradalmat pedig a mikrocsippel a számítógépek megjelenése hozta el. Ezekben az a közös, hogy valamennyinek komoly gazdasági következményei voltak, gazdasági birodalmak születtek és estek össze. Ami a jelent illeti: éppen azt a kort éljük, amikor a virtuális és a fizikai valóság közötti határ végleg elmosódik, el fog érkezni a pillanat, amikor gépek bölcsebbek lesznek, mint mi, ez pedig a gazdaság valamennyi terén változást fog hozni – fejtette ki az RMKT elnöke. Ami pedig a 4.0-ás ipari forradalmat illeti megjegyezte: mint minden forradalomnak, ennek is lesznek nyertesei és vesztesei. „Igyekezzünk a nyertes oldalára állni” – összegezte a konferencia lényegét. Hasonlóképpen vélekedik Konrad Kaschek, a Bosch Kft. nemeszsuki gyárának igazgatója, aki szintén azt emelte ki, hogy az elmúlt években rengeteg változás történt szép csendben, ezért szinte senki sem vette észre, hogy valamennyi változás egy irányba mutat. Húsz évvel ezelőtt az internet lassan kezdett terjeszkedni, ma ott tartunk, hogy szinte mindenkinek van internet-hozzáférése, a számítógépek teljesítménye megduplázódott. Ma már a GPS elterjedésének köszönhetően tömegesen használnak navigációs rendszereket. A Bosch valamennyi gyártósorainak, minden egyes gépének tudja a pontos koordinátáit függetlenül attól, hogy az egyes gyárak épp a világ melyik részén vannak. A ma gyártott autókban pedig egyre több a beépített érzékelő, amelyek képesek csatlakozni az internetre. Mint részletezte: a dolgok internete már létezik, az autók tudnak már kommunikálni egymással, ezért csak idő kérdése, amíg automatikussá nem válik az autók vezetése. Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak” – fogalmazta meg a jelenség egyszerű és közérthető meghatározását az óriáscég vezetője. Mint részletezte: amit ma láttunk, az a teljes fizikai világ fúziója az informatika virtuális világával. A gépek egyelőre az emberektől függetlenül (elsősorban biztonsági előírások miatt) dolgoznak a gyártósorokon, azonban közeleg az idő, amikor az emberek és a gépek együtt dolgoznak majd. A kortárs csúcstechnológia ugyanis egyre több intelligenciával ruházza fel a tárgyakat. A gépek képesek lesznek személyre szabott termékeket gyártani automatikusan. Konrad Kaschek úgy látja, adatvezérelt világ jön, ha meg akarjuk érteni, túl akarjuk élni, akkor újra kell indítanunk önmagunkat, mint egy számítógépet.
Az igazgató szerint ugyanakkor ennek az adatvezérelt világnak a fő erőforrása – ő eredetileg az „üzemanyag” kifejezést használta – az emberek lesznek. Mégpedig a jól képzett, iskolázott emberek lesznek a társadalom üzemanyaga, nem a kőolaj – jósolta a német fizikus (mert nemcsak vállaltvezető, hanem tudós, kutató is). Kaschek szerint ugyanakkor attól nem kell tartani, hogy a gépek átveszik az irányítást az emberek fölött, a gépeket ugyanis felkészült, elit oktatásban részesült emberek fogják irányítani. A sakkban és a góban (megj: intuitív stratégiai táblajáték, nálunk kevésbé ismert) már a számítógépek nyernek, de nem ez minden, amire az ember képes. Érzelmi intelligenciával ugyanis csak az ember rendelkezik, ne becsüljük ezt alá, mert ebben rejlik a kreativitás, ez vezet új termékekhez” – magyarázta. Meglátása szerint a mesterséges intelligencia ugyanakkor egy csomó mindent meg fog változtatni. A munkagépek rugalmasak lesznek, a gyártósorok képesek lesznek új termékeket létrehozni, önállóan mást gyártani. Ezt azért úgy kell elképzelni, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógép megkapja, hogy mi az új termék, és önállóan átrendezi úgy a gyártósort, hogy azonnal hozzá tud látni a munkához. Innentől kezdve a gyártás elköltöztetése tulajdonképpen adatköltöztetés lesz. A mesterséges intelligenciák optimalizálni fogják az energiafogyasztást, saját biztonsági rendszereket generálnak, lesznek olyan alkalmazások, amelyek képesek lesznek a saját hibáikból tanulni – folytatta a jóslatok sorát Kaschek. Hozzáfűzte: ezzel együtt az ember irányítása nélkül semmi nem fog történni. A jövő munkavállalóinak ugyanakkor minél több számítástechnikai ismerettel kell rendelkezniük. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak – többek között ez állt az RMKT 16. vándorgyűlésének középpontjában, az előadók pedig egyetértettek abban, hogy ennek a folyamatnak vesztesei és nyertesei egyaránt lesznek, így a közös cél a nyertes oldalára állni.
A világ az elmúlt 20 évben szinte észrevétlenül óriásit változott, a számítógépek kapacitása a sokszorosára nőtt, a világhálót ma már emberek tömegei használják, a jövő gazdasági fejlődése elképzelhetetlen a mesterséges intelligencia nélkül – hangzott el a többek közt a Romániai Magyar Közgazdász Társaság hétvégén megtartott 16. Vándorgyűlésén.
A kolozsvári rendezvény megnyitóján elsőként Keresztúri Zsolt, az RMKT kincses városi szervezetének elnöke köszöntötte a résztvevőket. Emlékzetetett, utoljára 2011-ben tartották a vándorgyűlést Kolozsváron, az azóta eltelt időszakban a kincses város jelentős technológia fejlődésen ment keresztül, Erdély gazdasági fővárosa lett. A technológiai fejlődés átalakította hétköznapjainkat, erről szólnak az előadások a konferencián, amelynek összesen 304 résztvevője van.
A rendezvénynek helyt adó Babeș–Bolyai Tudományegyetem nevében dr. Szász Levente, a közgazdasági kar dékánhelyettese köszöntötte a résztvevőket. Kerekes Tibor konzul pedig köszöntőbeszédében hangsúlyozta: a magyar kormány kiemelten tekint a gazdasági fejlesztésekre. Csatlós Pál, az RMKT elnöke arról értekezett: eddig három ipari forradalom zajlott le, az első gépesítette a termelést, a második az áram és a futószalag megjelenésével tömegesítette a termelést, a harmadik ipari forradalmat pedig a mikrocsippel a számítógépek megjelenése hozta el. Ezekben az a közös, hogy valamennyinek komoly gazdasági következményei voltak, gazdasági birodalmak születtek és estek össze. Ami a jelent illeti: éppen azt a kort éljük, amikor a virtuális és a fizikai valóság közötti határ végleg elmosódik, el fog érkezni a pillanat, amikor gépek bölcsebbek lesznek, mint mi, ez pedig a gazdaság valamennyi terén változást fog hozni – fejtette ki az RMKT elnöke. Ami pedig a 4.0-ás ipari forradalmat illeti megjegyezte: mint minden forradalomnak, ennek is lesznek nyertesei és vesztesei. „Igyekezzünk a nyertes oldalára állni” – összegezte a konferencia lényegét. Hasonlóképpen vélekedik Konrad Kaschek, a Bosch Kft. nemeszsuki gyárának igazgatója, aki szintén azt emelte ki, hogy az elmúlt években rengeteg változás történt szép csendben, ezért szinte senki sem vette észre, hogy valamennyi változás egy irányba mutat. Húsz évvel ezelőtt az internet lassan kezdett terjeszkedni, ma ott tartunk, hogy szinte mindenkinek van internet-hozzáférése, a számítógépek teljesítménye megduplázódott. Ma már a GPS elterjedésének köszönhetően tömegesen használnak navigációs rendszereket. A Bosch valamennyi gyártósorainak, minden egyes gépének tudja a pontos koordinátáit függetlenül attól, hogy az egyes gyárak épp a világ melyik részén vannak. A ma gyártott autókban pedig egyre több a beépített érzékelő, amelyek képesek csatlakozni az internetre. Mint részletezte: a dolgok internete már létezik, az autók tudnak már kommunikálni egymással, ezért csak idő kérdése, amíg automatikussá nem válik az autók vezetése. Az elmúlt 25 év megváltoztatta a világot, ezt a változást hívják 4. ipari forradalomnak” – fogalmazta meg a jelenség egyszerű és közérthető meghatározását az óriáscég vezetője. Mint részletezte: amit ma láttunk, az a teljes fizikai világ fúziója az informatika virtuális világával. A gépek egyelőre az emberektől függetlenül (elsősorban biztonsági előírások miatt) dolgoznak a gyártósorokon, azonban közeleg az idő, amikor az emberek és a gépek együtt dolgoznak majd. A kortárs csúcstechnológia ugyanis egyre több intelligenciával ruházza fel a tárgyakat. A gépek képesek lesznek személyre szabott termékeket gyártani automatikusan. Konrad Kaschek úgy látja, adatvezérelt világ jön, ha meg akarjuk érteni, túl akarjuk élni, akkor újra kell indítanunk önmagunkat, mint egy számítógépet.
Az igazgató szerint ugyanakkor ennek az adatvezérelt világnak a fő erőforrása – ő eredetileg az „üzemanyag” kifejezést használta – az emberek lesznek. Mégpedig a jól képzett, iskolázott emberek lesznek a társadalom üzemanyaga, nem a kőolaj – jósolta a német fizikus (mert nemcsak vállaltvezető, hanem tudós, kutató is). Kaschek szerint ugyanakkor attól nem kell tartani, hogy a gépek átveszik az irányítást az emberek fölött, a gépeket ugyanis felkészült, elit oktatásban részesült emberek fogják irányítani. A sakkban és a góban (megj: intuitív stratégiai táblajáték, nálunk kevésbé ismert) már a számítógépek nyernek, de nem ez minden, amire az ember képes. Érzelmi intelligenciával ugyanis csak az ember rendelkezik, ne becsüljük ezt alá, mert ebben rejlik a kreativitás, ez vezet új termékekhez” – magyarázta. Meglátása szerint a mesterséges intelligencia ugyanakkor egy csomó mindent meg fog változtatni. A munkagépek rugalmasak lesznek, a gyártósorok képesek lesznek új termékeket létrehozni, önállóan mást gyártani. Ezt azért úgy kell elképzelni, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógép megkapja, hogy mi az új termék, és önállóan átrendezi úgy a gyártósort, hogy azonnal hozzá tud látni a munkához. Innentől kezdve a gyártás elköltöztetése tulajdonképpen adatköltöztetés lesz. A mesterséges intelligenciák optimalizálni fogják az energiafogyasztást, saját biztonsági rendszereket generálnak, lesznek olyan alkalmazások, amelyek képesek lesznek a saját hibáikból tanulni – folytatta a jóslatok sorát Kaschek. Hozzáfűzte: ezzel együtt az ember irányítása nélkül semmi nem fog történni. A jövő munkavállalóinak ugyanakkor minél több számítástechnikai ismerettel kell rendelkezniük. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 9.
Kovács András Ferenc új köteteit mutatták be Kolozsváron
Mindig is érdekelte Kovács András Ferenc költőt a közélet, nem szokott hallgatni, ha mondanivalója van, a közéleti kérdések a Saltus Hungaricus kötetében erőteljesen jelen vannak, de más köteteiben is megtalálhatók.
Mindez Kovács András Ferenc Lözsurnál dö Lüniver című verseskötetét és az eddigi pályájáról áttekintést nyújtó kritika- és tanulmánykötet, a KAF-olvasókönyvet bemutató kolozsvári beszélgetésen hangzott el. Előbbi a Bookart kiadó gondozásában jelent meg, utóbbit a Fiatal Írók Szövetsége adta ki. A Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva Termében megtartott rendezvényen Balázs Imre József író, költő beszélgetett Kovács András Ferenccel, valamint a tanulmánykötetet szerkesztőivel, Mészáros Mártonnal és Korpa Tamással.
Kovács András Ferenc szerint a költészet egy mozgó valami, nem tudná megmondani, hogy mikor volt jó passzban, azaz melyik volt a legjobb korszaka. A beszélgetésen az is kiderült, hogy a népszerű erdélyi költő első kritikusa Cs. Gyimesi Éva volt. A KAF-olvasókönyv első tanulmánya is az ő tollából származik. Mészáros Márton elmondta, ebben az összes olyan szempont megjelenik, amely később a hermeneutikai elemezésekben szerepel. Mint Korpa Tamás kifejtette, a kritika- és tanulmánykötet egyben szövegmentés is, azok az írások is szerepelnek a válogatásban amelyek KAF kezdeti recepcióját jelentik. Bár Kovács András Ferencnek volt magyarországi kritikája is, két kivételtől eltekintve nem voltak az erdélyi kritikák szintjén. Mészáros Márton szerint elsősorban azért, mert a 80-as években az erdélyi kritikai érdeklődés jóval erősebb volt a magyarországinál. Hozzátette, a klasszikus KAF-olvasatok megnehezítik a kortárs recepció munkáját. Ezzel együtt bármennyire is töredékes, nagy érdeme a kötetnek, hogy a legfontosabb kritikákat, tanulmányokat egybe tudta szedni. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
Mindig is érdekelte Kovács András Ferenc költőt a közélet, nem szokott hallgatni, ha mondanivalója van, a közéleti kérdések a Saltus Hungaricus kötetében erőteljesen jelen vannak, de más köteteiben is megtalálhatók.
Mindez Kovács András Ferenc Lözsurnál dö Lüniver című verseskötetét és az eddigi pályájáról áttekintést nyújtó kritika- és tanulmánykötet, a KAF-olvasókönyvet bemutató kolozsvári beszélgetésen hangzott el. Előbbi a Bookart kiadó gondozásában jelent meg, utóbbit a Fiatal Írók Szövetsége adta ki. A Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva Termében megtartott rendezvényen Balázs Imre József író, költő beszélgetett Kovács András Ferenccel, valamint a tanulmánykötetet szerkesztőivel, Mészáros Mártonnal és Korpa Tamással.
Kovács András Ferenc szerint a költészet egy mozgó valami, nem tudná megmondani, hogy mikor volt jó passzban, azaz melyik volt a legjobb korszaka. A beszélgetésen az is kiderült, hogy a népszerű erdélyi költő első kritikusa Cs. Gyimesi Éva volt. A KAF-olvasókönyv első tanulmánya is az ő tollából származik. Mészáros Márton elmondta, ebben az összes olyan szempont megjelenik, amely később a hermeneutikai elemezésekben szerepel. Mint Korpa Tamás kifejtette, a kritika- és tanulmánykötet egyben szövegmentés is, azok az írások is szerepelnek a válogatásban amelyek KAF kezdeti recepcióját jelentik. Bár Kovács András Ferencnek volt magyarországi kritikája is, két kivételtől eltekintve nem voltak az erdélyi kritikák szintjén. Mészáros Márton szerint elsősorban azért, mert a 80-as években az erdélyi kritikai érdeklődés jóval erősebb volt a magyarországinál. Hozzátette, a klasszikus KAF-olvasatok megnehezítik a kortárs recepció munkáját. Ezzel együtt bármennyire is töredékes, nagy érdeme a kötetnek, hogy a legfontosabb kritikákat, tanulmányokat egybe tudta szedni. Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
2017. október 9.
Barokk zene szólt korhű helyen
Vasárnap este a kolozsvári Fonte di Gioia barokk zene együttes és meghívottjai adtak nagyszerű koncertet egy méltó hangulatú környezetben, a nagyváradi római katolikus Püspöki Palota dísztermében.
A Fonte di Gioia együttes 2009-ben alakult Dénes Csongor (hegedű), Dénes Anna-Júlia (hegedű), Csata István (viola da gamba) és Amalia Goje (csemballó) vezetésével, akik mindannyian a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szereztek diplomát. Lelkesedésük és a barokk zene iránti szeretetük lehetővé tette, hogy részt vegyenek a Romániában először megrendezett La Stravaganza barokk kamarazene versenyen, ahol alig két hónappal a megalakulásuk után második díjat szereztek. Mindez óriási lendületet adott további közös munkájuk számára. Szakmai fejlődésük érdekében jelentkeztek az Academie de Sable-n szervezett mesterkurzusokra.
Hamarosan figyelemre méltó helyre kerültek Románia barokkzenei színpadán, koncertezve a hazai nyári fesztiválokon: Nagyszebenben, Kisdisznódon, Segesváron, Prázsmáron, Rozsnyón, Vidombákon, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán, Szatmáron és természetesen a székhelyükön, Kolozsváron. Az együttes vonósai a kincses városbeli Transilvania Filharmónia tagjai, míg Amalia Goje a Gheorghe Dima Zeneakadémia orgona és csembaló tanára.
A vasárnap esti koncertjük egy pályázat keretében valósult meg, melyet az RMDSZ Communitas Alapítványa támogatott, illetve az itteni fellépésük a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Székely István klarinétművész által vezetett Clarinetto Egyesület segítségével jött létre. Fontos kiemelni még, hogy a kvartett ezúttal Gebe-Fügi Renátával (szoprán, hegedű) és Király Erzsébettel (brácsa) egészült ki.
A csodálatos élményért Böcskei László megyés püspök mondott köszönetet, egyúttal arra hívva fel a figyelmet: a hamarosan elkezdődő felújítási munkálatok ellenére a Püspöki Palotában továbbra is lesznek események, hiszen „az élet fejlődik”, nem szeretné azt, hogy kihalt legyen az épület. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
Vasárnap este a kolozsvári Fonte di Gioia barokk zene együttes és meghívottjai adtak nagyszerű koncertet egy méltó hangulatú környezetben, a nagyváradi római katolikus Püspöki Palota dísztermében.
A Fonte di Gioia együttes 2009-ben alakult Dénes Csongor (hegedű), Dénes Anna-Júlia (hegedű), Csata István (viola da gamba) és Amalia Goje (csemballó) vezetésével, akik mindannyian a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián szereztek diplomát. Lelkesedésük és a barokk zene iránti szeretetük lehetővé tette, hogy részt vegyenek a Romániában először megrendezett La Stravaganza barokk kamarazene versenyen, ahol alig két hónappal a megalakulásuk után második díjat szereztek. Mindez óriási lendületet adott további közös munkájuk számára. Szakmai fejlődésük érdekében jelentkeztek az Academie de Sable-n szervezett mesterkurzusokra.
Hamarosan figyelemre méltó helyre kerültek Románia barokkzenei színpadán, koncertezve a hazai nyári fesztiválokon: Nagyszebenben, Kisdisznódon, Segesváron, Prázsmáron, Rozsnyón, Vidombákon, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán, Szatmáron és természetesen a székhelyükön, Kolozsváron. Az együttes vonósai a kincses városbeli Transilvania Filharmónia tagjai, míg Amalia Goje a Gheorghe Dima Zeneakadémia orgona és csembaló tanára.
A vasárnap esti koncertjük egy pályázat keretében valósult meg, melyet az RMDSZ Communitas Alapítványa támogatott, illetve az itteni fellépésük a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Székely István klarinétművész által vezetett Clarinetto Egyesület segítségével jött létre. Fontos kiemelni még, hogy a kvartett ezúttal Gebe-Fügi Renátával (szoprán, hegedű) és Király Erzsébettel (brácsa) egészült ki.
A csodálatos élményért Böcskei László megyés püspök mondott köszönetet, egyúttal arra hívva fel a figyelmet: a hamarosan elkezdődő felújítási munkálatok ellenére a Püspöki Palotában továbbra is lesznek események, hiszen „az élet fejlődik”, nem szeretné azt, hogy kihalt legyen az épület. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro