Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. szeptember 15.
Háromszéki huszárok a Nemzeti Vágtán
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület tizennyolc tagja – közülük hat kézdiszéki hagyományőrző – tizenhét saját lovával és teljes felszereléssel kapott hivatalos meghívást idén első alkalommal a Nemzeti Vágtára, melyet a hétvégén Budapesten a Hősök terén rendeznek.
A szervezők először hívtak meg határon túli huszárokat a Nemzeti Vágtára. A felkérést Meskó Zsolt írótól, producertől, a Nemzeti Vágta főrendezőjétől kapták egy évvel ezelőtt – tájékoztatott tegnap Pál Olivér hagyományőrző hadnagy, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület kézdiszéki parancsnoka. A Háromszéki huszárküldöttség ma indul a Nemzeti Vágtára, ahol huszárbemutatót és csatajelenetet tartanak, és ezen kívül a megnyitón és a versenyzők felvezetésén is aktívan részt vesznek. Pál Olivér hagyományőrző hadnagy elmondása szerint az egyesület tagjai számára a Nemzeti Vágtán való részvétel nagy megtiszteltetés és az eddigi legnagyobb feladat, amire január óta készülnek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület tizennyolc tagja – közülük hat kézdiszéki hagyományőrző – tizenhét saját lovával és teljes felszereléssel kapott hivatalos meghívást idén első alkalommal a Nemzeti Vágtára, melyet a hétvégén Budapesten a Hősök terén rendeznek.
A szervezők először hívtak meg határon túli huszárokat a Nemzeti Vágtára. A felkérést Meskó Zsolt írótól, producertől, a Nemzeti Vágta főrendezőjétől kapták egy évvel ezelőtt – tájékoztatott tegnap Pál Olivér hagyományőrző hadnagy, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület kézdiszéki parancsnoka. A Háromszéki huszárküldöttség ma indul a Nemzeti Vágtára, ahol huszárbemutatót és csatajelenetet tartanak, és ezen kívül a megnyitón és a versenyzők felvezetésén is aktívan részt vesznek. Pál Olivér hagyományőrző hadnagy elmondása szerint az egyesület tagjai számára a Nemzeti Vágtán való részvétel nagy megtiszteltetés és az eddigi legnagyobb feladat, amire január óta készülnek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 15.
A lelépett ügynök (Egy megfigyelt család /23./)
A nemzeti kommunista diktatúra leáldozásának évében, 1989-ben „Antonescu” informátor olyan vádakat fantáziált rólam, ami meghaladta az eddigi valamennyi rám állított ügynök képzeletvilágát. Az emberi gonoszságnak, az ártani akarásnak aligha lehet határa...
„Antonescu” az U. M. 0110 ügyosztálynak dolgozott. Ez az ügyosztály a Szovjetunió és vele szövetséges országok csehszlovákiai katonai támadása (1968) után létesült Victor Neculicoiu tábornok vezetésével, és a „baráti” szocialista (értsd a Varsói Szerződés) államokban kém- és kémelhárító tevékenységet végzett. Figyelme elsősorban a Szovjetunióra és Magyarországra irányult. Fontos célterülete volt Jugoszlávia és végül az afrikai, ázsiai és dél-amerikai proszovjet országok. Az ügyosztályban 264 tiszt, 8 magas szintű kommunikációs és operatív képesítéssel rendelkező tiszt, 15 altiszt és 17 civil alkalmazott dolgozott. Ez a viszonylag kevés „káderrel”, de hatékonyan dolgozó ügyosztály egyike volt Ceauşescu bizalmatlanságból és üldözési mániából született létesítményeinek. A kommunista diktátor mindig is a Szovjetuniót és Magyarországot tekintette Románia első számú ellenségének. „Antonescu” olyan foglalkozású ügynök volt, aki sport- vagy kulturális tevékenysége révén gyakran „gyanútlanul” megfordulhatott külföldön. Több dokumentum – ezekből közreadok néhány részletet – teszi egyértelművé, hogy elsősorban Magyarországon teljesített megbízatást. Ő jelentette a Securitaténak, hogy jelentős összeget (22 millió forintot) örökölök Magyarországon elhunyt, gyermektelen, jómódú nagybátyám hagyatékaként, amelyet Erdély függetlenségéért harcoló szabadcsapatok romániai beavatkozására akarok fordítani (1. dokumentum) „Antonescu” feladata volt kideríteni e (rém)hír körülményeit itt és Magyarországon (2. dokumentum). Amikor az év vége felé újból ellenőrizni akarták (3. dokumentum) a Securitate számára is egyre valószínűtlenebb információt, kiderült, hogy a (családostul) külföldre távozott „Antonescu” nem tér vissza az országba (4. dokumentum).
De ki lehetett ez az önös céljait az én rovásomra megvalósítani akaró csirkefogó? Csak megközelítő, kizárásos alapon történő feltételezésem van. Az általa adott jelentések 1989 első hónapjaiból valók. Közlésének az ellenőrzésére már az év vége felé került volna sor. Ekkor jöttek rá, hogy az, akit családostul kiengedtek, már nem jön vissza. Az illetőnek hozzám (térben is) közel állónak és megbízhatónak tűnő embernek kellett lennie. Aki szándékosan (vagy csak túlbuzgóságból?) elvetette a sulykot az örökségemmel kapcsolatosan. A 22 millió legalább öt-hat jogosulté volt, persze így is szép összeg. Somogyvári házacskát és telket vettünk belőle testvéreimmel együtt. Egy ismerősömre korlátozódik a gyanúm. Hazajöttekor kerülte a velem való találkozást. Szomorú vagyok inkább, mint haragos, s nem bánnám, ha megkeresne.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A nemzeti kommunista diktatúra leáldozásának évében, 1989-ben „Antonescu” informátor olyan vádakat fantáziált rólam, ami meghaladta az eddigi valamennyi rám állított ügynök képzeletvilágát. Az emberi gonoszságnak, az ártani akarásnak aligha lehet határa...
„Antonescu” az U. M. 0110 ügyosztálynak dolgozott. Ez az ügyosztály a Szovjetunió és vele szövetséges országok csehszlovákiai katonai támadása (1968) után létesült Victor Neculicoiu tábornok vezetésével, és a „baráti” szocialista (értsd a Varsói Szerződés) államokban kém- és kémelhárító tevékenységet végzett. Figyelme elsősorban a Szovjetunióra és Magyarországra irányult. Fontos célterülete volt Jugoszlávia és végül az afrikai, ázsiai és dél-amerikai proszovjet országok. Az ügyosztályban 264 tiszt, 8 magas szintű kommunikációs és operatív képesítéssel rendelkező tiszt, 15 altiszt és 17 civil alkalmazott dolgozott. Ez a viszonylag kevés „káderrel”, de hatékonyan dolgozó ügyosztály egyike volt Ceauşescu bizalmatlanságból és üldözési mániából született létesítményeinek. A kommunista diktátor mindig is a Szovjetuniót és Magyarországot tekintette Románia első számú ellenségének. „Antonescu” olyan foglalkozású ügynök volt, aki sport- vagy kulturális tevékenysége révén gyakran „gyanútlanul” megfordulhatott külföldön. Több dokumentum – ezekből közreadok néhány részletet – teszi egyértelművé, hogy elsősorban Magyarországon teljesített megbízatást. Ő jelentette a Securitaténak, hogy jelentős összeget (22 millió forintot) örökölök Magyarországon elhunyt, gyermektelen, jómódú nagybátyám hagyatékaként, amelyet Erdély függetlenségéért harcoló szabadcsapatok romániai beavatkozására akarok fordítani (1. dokumentum) „Antonescu” feladata volt kideríteni e (rém)hír körülményeit itt és Magyarországon (2. dokumentum). Amikor az év vége felé újból ellenőrizni akarták (3. dokumentum) a Securitate számára is egyre valószínűtlenebb információt, kiderült, hogy a (családostul) külföldre távozott „Antonescu” nem tér vissza az országba (4. dokumentum).
De ki lehetett ez az önös céljait az én rovásomra megvalósítani akaró csirkefogó? Csak megközelítő, kizárásos alapon történő feltételezésem van. Az általa adott jelentések 1989 első hónapjaiból valók. Közlésének az ellenőrzésére már az év vége felé került volna sor. Ekkor jöttek rá, hogy az, akit családostul kiengedtek, már nem jön vissza. Az illetőnek hozzám (térben is) közel állónak és megbízhatónak tűnő embernek kellett lennie. Aki szándékosan (vagy csak túlbuzgóságból?) elvetette a sulykot az örökségemmel kapcsolatosan. A 22 millió legalább öt-hat jogosulté volt, persze így is szép összeg. Somogyvári házacskát és telket vettünk belőle testvéreimmel együtt. Egy ismerősömre korlátozódik a gyanúm. Hazajöttekor kerülte a velem való találkozást. Szomorú vagyok inkább, mint haragos, s nem bánnám, ha megkeresne.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 15.
"Megzaboláznának"!
"Úristen, megbolondultak az amerikaiak! Jól mondta a néhai Vadim, hogy a magyarokat sarokba kell állítani, tanulják meg, hol a helyük, különben ehhez hasonló helyzetek állhatnak elő. A magyarok nem értik, hogy 1940 már nem jön vissza soha!!!", "Zavar a román zászló? Az országgal – amelyben ti is éltek, és amelynek a levegőjét szívjátok, vizét isszátok – szembeni ellenségességetek és megvetésetek semmi jót nem hozhat...", "Amikor majd rátok irányítjuk az ágyúkat, minden bozgor szufla kiszorul majd a sztyeppei disznófejetekből, ördögadta nomádjai!", "Megint eladtak az amerikaiak, tegnap Kisinyovban, ma Bukarestben!", "Börtönbe velük!", "Románia a Dnyesztertől a Tiszáig tart!", "Vadimnak igaza volt, az amerikaiak a magyarok kezére játszanak. Hol vagy, Johannis?!" "A magyarokat meg kell zabolázni a PRU-val, különben elveszítjük Erdélyt!!!".
Kedves olvasók, ezeket a "szép szavakat" azok közül a kommentárok közül válogattuk, amelyek tegnap jelentek meg a közösségi oldalakon Hans Klemm amerikai nagykövetnek Hargita és Kovászna megyében tett látogatása, illetve azután, hogy a nagykövet Sepsiszentgyörgyön a székely zászlót tartó székely megyék vezetőivel közös fényképen jelent meg. A kommentálók a fentieken kívül a nagykövet és a Sepsiszentgyörgyi polgármester lemondását követelik, sőt egyesek átkot szórtak rájuk és családjaikra.
A fentiek kísértetiesen idézik a ‘90-es évek elejét, a vásárhelyi fekete március szlogenjeit, illetve a hírhedt Har-Kov jelentést. Ami azt is jelenti, hogy az ideig-óráig lappangó magyargyűlölet vulkánként robban a legártatlanabb hírre, amelyet a szélsőséges nacionalisták azonnal meglovagolnak, és igyekeznek politikai tőkét kovácsolni belőle. Hiszen nem tudni, kik a kommentálók: a névtelenség jótékony leple alatt akár vezető politikusok is uszíthatnak. Hogy sikerrel, bizonyítják a fentiek.
A nacionalista kitörés szikráját az a bejegyzés szolgáltatta, amelyet a Sepsiszentgyörgyi polgármester osztott meg saját közösségi oldalán, és beszámolt, hogy a Székelyföldi elöljárók tájékoztatták a nagykövetet arról, hogy Romániában "elveszik az egyházi javakat," "naponta zaklatnak azért, mert szeretnénk használni a zászlónkat, de más megyékben szabad ugyanezt", hogy "a független román bíróság arra fog engem kötelezni, hogy egy műemlék épületről levegyem a magyar feliratot, és ha nem veszem le, akkor naponta 150 euróval fognak büntetni".
Az elöljárók azt is elmondták a nagykövetnek, hogy "egy olyan regionalizációs terv van előkészítve, mely arról szól, hogy az önkormányzatokat is kivegyék a magyar közösség kezéből, és a Székelyföldi magyar közösséget egy olyan régióba akarják beolvasztani, ahol a magyarság nem lesz már többségben" és a többi.
Ezek nyomán lángolt fel a szélsőséges nacionalizmus és a magyarellenesség. Nem véletlen, hiszen decemberben parlamenti választások lesznek, és a párt, amelyre az egyik kommentáló utalt, éppen a szomorú emlékű nagy-romániás pártvezér céljait igyekszik megvalósítani. Ilyen "indítással" előreláthatólag durva, kiélezetten magyarellenes kampányra lehet számítani. Ezért fontos, hogy a magyarság érdekképviselete olyan jelölteket állítson, akik képesek szembeszállni és visszaverni az ilyen és hasonló támadásokat.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
"Úristen, megbolondultak az amerikaiak! Jól mondta a néhai Vadim, hogy a magyarokat sarokba kell állítani, tanulják meg, hol a helyük, különben ehhez hasonló helyzetek állhatnak elő. A magyarok nem értik, hogy 1940 már nem jön vissza soha!!!", "Zavar a román zászló? Az országgal – amelyben ti is éltek, és amelynek a levegőjét szívjátok, vizét isszátok – szembeni ellenségességetek és megvetésetek semmi jót nem hozhat...", "Amikor majd rátok irányítjuk az ágyúkat, minden bozgor szufla kiszorul majd a sztyeppei disznófejetekből, ördögadta nomádjai!", "Megint eladtak az amerikaiak, tegnap Kisinyovban, ma Bukarestben!", "Börtönbe velük!", "Románia a Dnyesztertől a Tiszáig tart!", "Vadimnak igaza volt, az amerikaiak a magyarok kezére játszanak. Hol vagy, Johannis?!" "A magyarokat meg kell zabolázni a PRU-val, különben elveszítjük Erdélyt!!!".
Kedves olvasók, ezeket a "szép szavakat" azok közül a kommentárok közül válogattuk, amelyek tegnap jelentek meg a közösségi oldalakon Hans Klemm amerikai nagykövetnek Hargita és Kovászna megyében tett látogatása, illetve azután, hogy a nagykövet Sepsiszentgyörgyön a székely zászlót tartó székely megyék vezetőivel közös fényképen jelent meg. A kommentálók a fentieken kívül a nagykövet és a Sepsiszentgyörgyi polgármester lemondását követelik, sőt egyesek átkot szórtak rájuk és családjaikra.
A fentiek kísértetiesen idézik a ‘90-es évek elejét, a vásárhelyi fekete március szlogenjeit, illetve a hírhedt Har-Kov jelentést. Ami azt is jelenti, hogy az ideig-óráig lappangó magyargyűlölet vulkánként robban a legártatlanabb hírre, amelyet a szélsőséges nacionalisták azonnal meglovagolnak, és igyekeznek politikai tőkét kovácsolni belőle. Hiszen nem tudni, kik a kommentálók: a névtelenség jótékony leple alatt akár vezető politikusok is uszíthatnak. Hogy sikerrel, bizonyítják a fentiek.
A nacionalista kitörés szikráját az a bejegyzés szolgáltatta, amelyet a Sepsiszentgyörgyi polgármester osztott meg saját közösségi oldalán, és beszámolt, hogy a Székelyföldi elöljárók tájékoztatták a nagykövetet arról, hogy Romániában "elveszik az egyházi javakat," "naponta zaklatnak azért, mert szeretnénk használni a zászlónkat, de más megyékben szabad ugyanezt", hogy "a független román bíróság arra fog engem kötelezni, hogy egy műemlék épületről levegyem a magyar feliratot, és ha nem veszem le, akkor naponta 150 euróval fognak büntetni".
Az elöljárók azt is elmondták a nagykövetnek, hogy "egy olyan regionalizációs terv van előkészítve, mely arról szól, hogy az önkormányzatokat is kivegyék a magyar közösség kezéből, és a Székelyföldi magyar közösséget egy olyan régióba akarják beolvasztani, ahol a magyarság nem lesz már többségben" és a többi.
Ezek nyomán lángolt fel a szélsőséges nacionalizmus és a magyarellenesség. Nem véletlen, hiszen decemberben parlamenti választások lesznek, és a párt, amelyre az egyik kommentáló utalt, éppen a szomorú emlékű nagy-romániás pártvezér céljait igyekszik megvalósítani. Ilyen "indítással" előreláthatólag durva, kiélezetten magyarellenes kampányra lehet számítani. Ezért fontos, hogy a magyarság érdekképviselete olyan jelölteket állítson, akik képesek szembeszállni és visszaverni az ilyen és hasonló támadásokat.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2016. szeptember 15.
Tűzmadár – bemutató az Arielben
A Tűzmadár című mesejáték bemutató előadásával indul a Marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház magyar társulatának évada szeptember 16-án, pénteken délután 5 órakor a színház nagytermében. Rendező Halasi Dániel, dramaturg Kardos Tünde, zeneszerző Monori András, koreográfus Fosztó András, tervező Mátravölgyi Ákos. Az előadás létrejöttét a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Népújság (Marosvásárhely)
A Tűzmadár című mesejáték bemutató előadásával indul a Marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház magyar társulatának évada szeptember 16-án, pénteken délután 5 órakor a színház nagytermében. Rendező Halasi Dániel, dramaturg Kardos Tünde, zeneszerző Monori András, koreográfus Fosztó András, tervező Mátravölgyi Ákos. Az előadás létrejöttét a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. szeptember 15.
Történelmi hiba az EU hallgatása kisebbségi kérdésben
Személyes meggyőződésem, további negyvenmillió európai polgárral együtt, hogy történelmi hiba az a makacsság, amellyel az Európai Unió a szőnyeg alá söpri az európai nemzeti és nyelvi kisebbségek problémáit, hangsúlyozta Winkler Gyula írásbeli hozzászólásában, melyet annak kapcsán nyújtott be, hogy szerdán az Európai Parlament plénuma Strasbourgban az Európai Bizottság elnökének évértékelő beszédét vitatta meg. Az EP-képviselő annak kapcsán fogalmazott eképpen, hogy Jean-Claude Juncker azzal zárta az Unió helyzetéről szóló beszédét, hogy „a történelem nem minket, hanem tévedéseinket fogja számon tartani”.
„Az Európai Unió helyzetéről szóló évértékelő beszédben ezúttal sem hangzott el egyetlen szó sem arról a témáról, amely közvetlenül érint negyven millió európai polgárt. Örvendtem, hogy kimondta: Európa nem lehet olvasztótégely, amely megöli az identitást, viszont a beszédében Jean-Claude Juncker egyetlen utalást sem tett az európai nemzeti és nyelvi kisebbségekre” – emelte ki az írásbeli hozzászólásban Winkler Gyula.
Az EP-képviselő értékelte az évértékelő beszéd kiegyensúlyozottságát, amely a pozitívumokra és az EU előtt álló kihívásokra egyaránt kitért, Jean-Claude Juncker szólt a gazdákhoz éppúgy, mint az európai iparágak képviselőihez, beszélt a digitális gazdaságról, fiatalok esélyeiről, de az idősek gondjairól és a szociális méltányosság szükségességéről is, nemcsak olyan témákat érintve, amelyek az EU kompetenciái, hanem tagállami feladatkörökben levő döntéseket is taglalt.
„Egyetértek azzal, hogy módosítani kell a Lisszaboni Szerződést, hogy legyen egy EU-s külügyminiszter, de ugyanakkor szükség van egy olyan európai biztosra is, akinek hatáskörébe tartoznak a nemzeti és nyelvi kisebbségek problémái. A Bizottság politikai akaratára van szükség ahhoz, hogy megszülessen az uniós nemzeti kisebbségvédelmi keretrendszer” – mutatott rá Winkler Gyula, emlékeztetve, hogy az EU lakosságának 8 százaléka valamely történelmi nemzeti kisebbség és nyelvi közösség tagja, ami negyven millió európai polgárt jelent.
Írásbeli hozzászólásában az EP-képviselő arra is felhívta a figyelmet, hogy ellentmondás tapasztalható a Bizottság elnökének felhívása, amely szerint jobban oda kellene figyelni a polgárokra, és a között, ahogyan a Bizottság elutasította a Minority Safe Pack – kisebbségvédelmi polgári kezdeményezést, amelyet az RMDSZ indítványozott az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója ( FUEN) tagjaként. „Meg kell hallgatnunk a polgárokat és ezt gyakrabban kell megtennünk, fogalmazott Juncker, ám az RMDSZ és a FUEN által közösen indított Minority Safe Pack polgári kezdeményezést a Bizottság elutasította” – mutatott rá Winkler Gyula.
Winkler Gyula EP-képviselő sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)
Személyes meggyőződésem, további negyvenmillió európai polgárral együtt, hogy történelmi hiba az a makacsság, amellyel az Európai Unió a szőnyeg alá söpri az európai nemzeti és nyelvi kisebbségek problémáit, hangsúlyozta Winkler Gyula írásbeli hozzászólásában, melyet annak kapcsán nyújtott be, hogy szerdán az Európai Parlament plénuma Strasbourgban az Európai Bizottság elnökének évértékelő beszédét vitatta meg. Az EP-képviselő annak kapcsán fogalmazott eképpen, hogy Jean-Claude Juncker azzal zárta az Unió helyzetéről szóló beszédét, hogy „a történelem nem minket, hanem tévedéseinket fogja számon tartani”.
„Az Európai Unió helyzetéről szóló évértékelő beszédben ezúttal sem hangzott el egyetlen szó sem arról a témáról, amely közvetlenül érint negyven millió európai polgárt. Örvendtem, hogy kimondta: Európa nem lehet olvasztótégely, amely megöli az identitást, viszont a beszédében Jean-Claude Juncker egyetlen utalást sem tett az európai nemzeti és nyelvi kisebbségekre” – emelte ki az írásbeli hozzászólásban Winkler Gyula.
Az EP-képviselő értékelte az évértékelő beszéd kiegyensúlyozottságát, amely a pozitívumokra és az EU előtt álló kihívásokra egyaránt kitért, Jean-Claude Juncker szólt a gazdákhoz éppúgy, mint az európai iparágak képviselőihez, beszélt a digitális gazdaságról, fiatalok esélyeiről, de az idősek gondjairól és a szociális méltányosság szükségességéről is, nemcsak olyan témákat érintve, amelyek az EU kompetenciái, hanem tagállami feladatkörökben levő döntéseket is taglalt.
„Egyetértek azzal, hogy módosítani kell a Lisszaboni Szerződést, hogy legyen egy EU-s külügyminiszter, de ugyanakkor szükség van egy olyan európai biztosra is, akinek hatáskörébe tartoznak a nemzeti és nyelvi kisebbségek problémái. A Bizottság politikai akaratára van szükség ahhoz, hogy megszülessen az uniós nemzeti kisebbségvédelmi keretrendszer” – mutatott rá Winkler Gyula, emlékeztetve, hogy az EU lakosságának 8 százaléka valamely történelmi nemzeti kisebbség és nyelvi közösség tagja, ami negyven millió európai polgárt jelent.
Írásbeli hozzászólásában az EP-képviselő arra is felhívta a figyelmet, hogy ellentmondás tapasztalható a Bizottság elnökének felhívása, amely szerint jobban oda kellene figyelni a polgárokra, és a között, ahogyan a Bizottság elutasította a Minority Safe Pack – kisebbségvédelmi polgári kezdeményezést, amelyet az RMDSZ indítványozott az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója ( FUEN) tagjaként. „Meg kell hallgatnunk a polgárokat és ezt gyakrabban kell megtennünk, fogalmazott Juncker, ám az RMDSZ és a FUEN által közösen indított Minority Safe Pack polgári kezdeményezést a Bizottság elutasította” – mutatott rá Winkler Gyula.
Winkler Gyula EP-képviselő sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)
2016. szeptember 15.
Tatárjárás lesz-e a migráció?
Szeptember 13-án, kedden a Budapesti Demokrata című hetilap főszerkesztője, Bencsik András Migráció volt-e a tatárjárás? És mennyi olcsó munkaerőt hozott? címmel tartott előadást a pécskai magyar iskola dísztermében. Az előadás a Civil Összefogás támogatásával jöhetett létre.
Október 2-án a magyarság jövőjét meghatározó népszavazás lesz arról, hogy a Brüsszeli hivatalnokok vagy Magyarország kormánya dönthessen-e arról, hogy bárkit be lehessen-e telepíteni Magyarországra vagy csak azok a külföldiek telepedhetnek le az országban, akiknek azt az ott lakók megengedik.
A népszavazás végeredményétől fog függeni, hogy Magyarország lakossága megmArad magyarnak vagy 2-3 generáció alatt feloldódik egy idegen, muszlim többségben, ahogy az Erdélyben történt, ahol 1910-ben 1 664 000 (31,6 %) magyar és 2 830 177 (53,8%) román élt, majd 2011-ben már csak 1 219 312 (17,87%) magyar és 4 820 353 (70.66%) román.
A népvándorlók betelepedésének következménye előbb-utóbb nyelv- és kultúraváltás lesz. Aki azt akarja, hogy a magyarság elveszítse nyelvét és kereszténységét az nem fog NEM-mel szavazni október 2-án, de akinek fontos az, hogy későbbi utódai is magyarok és keresztények legyenek, az NEM-mel fog szavazni.
Sajnos az előadás iránti érdeklődés elmAradt a várhatótól.
Minden magyar állampolgár szavazhat, így azok az erdélyi, partiumi és bánsági magyarok is, akik már megkapták honosítási okiratukat. A szavazás feltétele a regisztráció, amit az interneten is el lehet végezni a www.valasztas.hu honlapon keresztül. Regisztrálni szeptember 17-ig lehet!
Minél előbb regisztráljon minden itteni magyar állampolgár, és ha megkapta a levélszavazási csomagot, akkor szavazzon is!
Az október 2-ai népszavazás és a NEM-ek sikere mindannyiunk közös ügye, nemzeti ügy.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)
Szeptember 13-án, kedden a Budapesti Demokrata című hetilap főszerkesztője, Bencsik András Migráció volt-e a tatárjárás? És mennyi olcsó munkaerőt hozott? címmel tartott előadást a pécskai magyar iskola dísztermében. Az előadás a Civil Összefogás támogatásával jöhetett létre.
Október 2-án a magyarság jövőjét meghatározó népszavazás lesz arról, hogy a Brüsszeli hivatalnokok vagy Magyarország kormánya dönthessen-e arról, hogy bárkit be lehessen-e telepíteni Magyarországra vagy csak azok a külföldiek telepedhetnek le az országban, akiknek azt az ott lakók megengedik.
A népszavazás végeredményétől fog függeni, hogy Magyarország lakossága megmArad magyarnak vagy 2-3 generáció alatt feloldódik egy idegen, muszlim többségben, ahogy az Erdélyben történt, ahol 1910-ben 1 664 000 (31,6 %) magyar és 2 830 177 (53,8%) román élt, majd 2011-ben már csak 1 219 312 (17,87%) magyar és 4 820 353 (70.66%) román.
A népvándorlók betelepedésének következménye előbb-utóbb nyelv- és kultúraváltás lesz. Aki azt akarja, hogy a magyarság elveszítse nyelvét és kereszténységét az nem fog NEM-mel szavazni október 2-án, de akinek fontos az, hogy későbbi utódai is magyarok és keresztények legyenek, az NEM-mel fog szavazni.
Sajnos az előadás iránti érdeklődés elmAradt a várhatótól.
Minden magyar állampolgár szavazhat, így azok az erdélyi, partiumi és bánsági magyarok is, akik már megkapták honosítási okiratukat. A szavazás feltétele a regisztráció, amit az interneten is el lehet végezni a www.valasztas.hu honlapon keresztül. Regisztrálni szeptember 17-ig lehet!
Minél előbb regisztráljon minden itteni magyar állampolgár, és ha megkapta a levélszavazási csomagot, akkor szavazzon is!
Az október 2-ai népszavazás és a NEM-ek sikere mindannyiunk közös ügye, nemzeti ügy.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)
2016. szeptember 15.
Magyarságról, megmAradásról
Áll a tavaly óta immár hatvanas éveibe lépett, falstaffi termetű férfiú a terem, a Jelen Ház mintegy harmincöt-negyven fős hallgatósága előtt, és beszél, szépen, érdekesen, s az ingébe tűzött kicsiny mikrofonnak köszönhetően hallhatóan is. Rögtön az fut át rajtam: sokat veszített, aki nem jött el erre az előadásra. Aztán, miközben igyekszem lejegyezni néhány gondolatát, Zörgő professzor Kolozsvári egyetemi pszichológiai előadásai jutnak eszembe a régmúlt időkből. A professzor ugyanis lenyűgözően beszélt, hallgatói szájtátva élvezték előadását, a vizsgára készülő diák azonban szomorúan forgatta jegyzeteit, pláne elsőévesen: hogy is mondta, mit is mondott?
Harangozó Imre „törzsökös magyar földész családban” született a Békés megyei Újkígyóson, s mint a Wikipédián olvasom, gyermekkorától vonzódik a néprajz iránt. Gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, különösen sok gyűjtőúton vett részt Erdélyben, Moldvában és a Bánságban. Kutató-, feltáró- és gyűjtőmunkájának java részét teszi ki az itt élő nemzettöredék megismerése, megismertetése. „Szenvedélyesen beszél nemzeti kincseinkről, legyen az népzene, népviselet, építészet, képzőművészet, népi vallásosság, vagy maga a nyelv. Szenvedélyesen gyűjti azokat a tárgyi és szellemi műkincseket, melyek máskülönben az enyészet sorsára jutnának”, szól az ismertető, amelynek tartalmát, bizonyára ügyetlenebbül, magam is megfogalmaztam volna.
Ennek a rendkívüli munkának a hozadékát mintegy húsz kisebb-nagyobb kötetben, sok szakcikkben tette közzé. Az 1990-es évek elején, amikor az Arad megyei MáriAradnán találkoztunk egyik gyűjtőútja során, elképedtem, mi mindent tud az akkor még meglehetősen fiatal kutató a templom népi vallásossággal kapcsolatos kincseiről (sokszorosan többet, mint mi, helybeliek), kedden délután, mostani előadásában többek között az fogott meg, hogy mennyire otthon van a Kárpát-medencei magyarság valamennyi élőhelyén, és milyen érdekesen, meggyőzően tudja a hasonlóságokat, közös gyökereket, a lényegi összefüggéseket felfedezni, és láttatni az egymástól ma távol, különböző országokban élő és sok asszimilációs hatásnak kitett magyarság körében.
Harangozó Imre kitágította látókörünket. Azzal kezdte: az apróságok teszik otthonossá a környezetünket, a közösség, amiben felnövünk, amely számtalan kisebb-nagyobb hatásával dönti el, hogy mivé leszünk. A közösséget a közös kommunikációs rendszer – nyelv, egyházi és világi szokások, népviselet stb. – tartja össze, továbbá a közös származás tudata (és itt megemlítette, hogy a magyar tudományosság mintegy másfél száz éve tévúton jár a finnugor eredet hangoztatásával, holott a magyarságban ősidők óta a hun-szkíta eredet él); a harmadik pillér a közös kultusz, vallás, a világról alkotott, a kereszténység előttről megmAradt közös kép. Ha e tartóoszlopok valamelyike ledől, mondta, „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A közösségi tudat tart meg bennünket – persze, ha van kenyér és megélhetés, ami a szülőföldjén tartja meg az embert.
Az előadó egyébként nagyon sok rendkívül érdekes vonatkozását tárgyalta a profán és szakrális időnek, a népek együttélésének, a „régi atyák” tudásának és sok minden másnak, aminek kifejtésére egy rövid cikk keretében nincs mód, rendkívül érdekes összefüggéseket tárt fel a nem-szakember által észre sem vett jelenségek között. Néhány könyvét azonban az előadó felkínálta a közönségnek, ezek tanulmányozása bizonyára közelebb viszi az olvasót egy kiválóan felkészült néprajzkutató sok évtizedes munkája által feltárt tények interpretálásához.
A sikeres előadást az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad Megyei Szervezete rendezte a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében. A bevezetőt és zárószót Borbély Zsolt Attila, az Arad Megyei EMNT elnöke tartotta, az előadást bevezető és záró klip Murvai Miklós munkája.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Áll a tavaly óta immár hatvanas éveibe lépett, falstaffi termetű férfiú a terem, a Jelen Ház mintegy harmincöt-negyven fős hallgatósága előtt, és beszél, szépen, érdekesen, s az ingébe tűzött kicsiny mikrofonnak köszönhetően hallhatóan is. Rögtön az fut át rajtam: sokat veszített, aki nem jött el erre az előadásra. Aztán, miközben igyekszem lejegyezni néhány gondolatát, Zörgő professzor Kolozsvári egyetemi pszichológiai előadásai jutnak eszembe a régmúlt időkből. A professzor ugyanis lenyűgözően beszélt, hallgatói szájtátva élvezték előadását, a vizsgára készülő diák azonban szomorúan forgatta jegyzeteit, pláne elsőévesen: hogy is mondta, mit is mondott?
Harangozó Imre „törzsökös magyar földész családban” született a Békés megyei Újkígyóson, s mint a Wikipédián olvasom, gyermekkorától vonzódik a néprajz iránt. Gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, különösen sok gyűjtőúton vett részt Erdélyben, Moldvában és a Bánságban. Kutató-, feltáró- és gyűjtőmunkájának java részét teszi ki az itt élő nemzettöredék megismerése, megismertetése. „Szenvedélyesen beszél nemzeti kincseinkről, legyen az népzene, népviselet, építészet, képzőművészet, népi vallásosság, vagy maga a nyelv. Szenvedélyesen gyűjti azokat a tárgyi és szellemi műkincseket, melyek máskülönben az enyészet sorsára jutnának”, szól az ismertető, amelynek tartalmát, bizonyára ügyetlenebbül, magam is megfogalmaztam volna.
Ennek a rendkívüli munkának a hozadékát mintegy húsz kisebb-nagyobb kötetben, sok szakcikkben tette közzé. Az 1990-es évek elején, amikor az Arad megyei MáriAradnán találkoztunk egyik gyűjtőútja során, elképedtem, mi mindent tud az akkor még meglehetősen fiatal kutató a templom népi vallásossággal kapcsolatos kincseiről (sokszorosan többet, mint mi, helybeliek), kedden délután, mostani előadásában többek között az fogott meg, hogy mennyire otthon van a Kárpát-medencei magyarság valamennyi élőhelyén, és milyen érdekesen, meggyőzően tudja a hasonlóságokat, közös gyökereket, a lényegi összefüggéseket felfedezni, és láttatni az egymástól ma távol, különböző országokban élő és sok asszimilációs hatásnak kitett magyarság körében.
Harangozó Imre kitágította látókörünket. Azzal kezdte: az apróságok teszik otthonossá a környezetünket, a közösség, amiben felnövünk, amely számtalan kisebb-nagyobb hatásával dönti el, hogy mivé leszünk. A közösséget a közös kommunikációs rendszer – nyelv, egyházi és világi szokások, népviselet stb. – tartja össze, továbbá a közös származás tudata (és itt megemlítette, hogy a magyar tudományosság mintegy másfél száz éve tévúton jár a finnugor eredet hangoztatásával, holott a magyarságban ősidők óta a hun-szkíta eredet él); a harmadik pillér a közös kultusz, vallás, a világról alkotott, a kereszténység előttről megmAradt közös kép. Ha e tartóoszlopok valamelyike ledől, mondta, „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A közösségi tudat tart meg bennünket – persze, ha van kenyér és megélhetés, ami a szülőföldjén tartja meg az embert.
Az előadó egyébként nagyon sok rendkívül érdekes vonatkozását tárgyalta a profán és szakrális időnek, a népek együttélésének, a „régi atyák” tudásának és sok minden másnak, aminek kifejtésére egy rövid cikk keretében nincs mód, rendkívül érdekes összefüggéseket tárt fel a nem-szakember által észre sem vett jelenségek között. Néhány könyvét azonban az előadó felkínálta a közönségnek, ezek tanulmányozása bizonyára közelebb viszi az olvasót egy kiválóan felkészült néprajzkutató sok évtizedes munkája által feltárt tények interpretálásához.
A sikeres előadást az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad Megyei Szervezete rendezte a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében. A bevezetőt és zárószót Borbély Zsolt Attila, az Arad Megyei EMNT elnöke tartotta, az előadást bevezető és záró klip Murvai Miklós munkája.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2016. szeptember 15.
DIA-taggá választották Balla Zsófiát és Déry Tibort
Balla Zsófia költőt és posztumusz Déry Tibor írót, költőt választotta tagjai közé a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) a 19. éves közgyűlésén.
A Digitális Irodalmi Akadémia 1998. június 2-án 39 taggal alakult meg, taglétszáma jelenleg – a posztumusz tagokkal együtt – 85. A Petőfi Irodalmi Múzeum keretei között működő Digitális Irodalmi Akadémia a kortárs magyar irodalom digitális közzétételével foglalkozik, a szerzők összes művének közreadásával. A DIA-tagok havonta díjazásban részesülnek, amiért műveik olvashatók a DIA honlapján, amely az egyik legjelentősebb magyar nyelvű irodalmi szöveggyűjtemény. 1999-től kezdődően a taggyűlés évente egyszer ülésezik, ekkor választják meg az új tagokat.
Szabadság (Kolozsvár)
Balla Zsófia költőt és posztumusz Déry Tibor írót, költőt választotta tagjai közé a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) a 19. éves közgyűlésén.
A Digitális Irodalmi Akadémia 1998. június 2-án 39 taggal alakult meg, taglétszáma jelenleg – a posztumusz tagokkal együtt – 85. A Petőfi Irodalmi Múzeum keretei között működő Digitális Irodalmi Akadémia a kortárs magyar irodalom digitális közzétételével foglalkozik, a szerzők összes művének közreadásával. A DIA-tagok havonta díjazásban részesülnek, amiért műveik olvashatók a DIA honlapján, amely az egyik legjelentősebb magyar nyelvű irodalmi szöveggyűjtemény. 1999-től kezdődően a taggyűlés évente egyszer ülésezik, ekkor választják meg az új tagokat.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 15.
Iskolák veszélyben? – Átalakulás előtt a magyar oktatás
A román iskolát választó szülők kétharmadát nem az alternatívahiány motiválja
Erdélyben 2006 óta folyamatosan csökken a magyar gyermekek létszáma, 2010-ben először esett a magyar újszülöttszám tízezer fő alá, mindez pedig rövid idő alatt a magyar nyelvű iskolák, oktatási helyszínek tömeges felszámolódásához vezethet, elsősorban a szórványban – figyelmeztetnek évek óta a szakemberek (iskolakveszelyben.ro). Az adatok szerint 130 oktatási intézmény van jelenleg komoly veszélyben, a magyar nyelven is oktató iskolák 15 százaléka. A magyar osztályok megszűnése mögött a népességcsökkenésen túl több más ok is húzódik: a kivándorlás, az egyre több vegyes házasság, a hiányzó magyar osztályok, a jobb minőségűnek vélt román iskolák felé fordulás. Egyes iskolák tehetetlenségükben „zsákmánypolitikát” művelnek, ami csak a feszültségeket fokozza, ugyanakkor hosszú távon számukra sem jelent megoldást. A magyar oktatási rendszer kilátásairól Magyari Tivadar szociológust, az RMDSZ oktatási kérdésekért felelős ügyvezető alelnökét és Toró Tibor szociológust, az Iskolák veszélyben tanulmánykötet egyik szerzőjét kérdeztük.
N.H.-D. – Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
A román iskolát választó szülők kétharmadát nem az alternatívahiány motiválja
Erdélyben 2006 óta folyamatosan csökken a magyar gyermekek létszáma, 2010-ben először esett a magyar újszülöttszám tízezer fő alá, mindez pedig rövid idő alatt a magyar nyelvű iskolák, oktatási helyszínek tömeges felszámolódásához vezethet, elsősorban a szórványban – figyelmeztetnek évek óta a szakemberek (iskolakveszelyben.ro). Az adatok szerint 130 oktatási intézmény van jelenleg komoly veszélyben, a magyar nyelven is oktató iskolák 15 százaléka. A magyar osztályok megszűnése mögött a népességcsökkenésen túl több más ok is húzódik: a kivándorlás, az egyre több vegyes házasság, a hiányzó magyar osztályok, a jobb minőségűnek vélt román iskolák felé fordulás. Egyes iskolák tehetetlenségükben „zsákmánypolitikát” művelnek, ami csak a feszültségeket fokozza, ugyanakkor hosszú távon számukra sem jelent megoldást. A magyar oktatási rendszer kilátásairól Magyari Tivadar szociológust, az RMDSZ oktatási kérdésekért felelős ügyvezető alelnökét és Toró Tibor szociológust, az Iskolák veszélyben tanulmánykötet egyik szerzőjét kérdeztük.
N.H.-D. – Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 15.
Tábor táborra Válaszúton
A válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány épületei és kertje tanév közben az óvodások, elemisták zsivajától hangos, míg nyáron egymást érik a különböző korosztálynak szóló különféle táborok.
A szórványtábor, június 28-án indult, a szórványban élő alsó tagozatos gyerekek számára. A tábor minden napja mesével kezdődött, amit a sárkány írt a gyerekeknek. A levél tartalmazta az aznapi feladatot, és ha azt teljesítették, leesett a sárkány egy feje. Hét végére a félelmetes ötfejű barátságos királyfivá változott. A tábort királyi bál zárta, minden gyerek az általa készített tárggyal ajándékozta meg a királyfit. A sok ajándékból gyönyörű kiállítás lett, ahol mindenféle természetes anyagból (fa, filc, nemez, bőr) készített tárgy helyet kapott. Lovacska, ostor készült, de vásznat és tányért is festettek a táborozók. Gyöngyből különféle állatfigurák készültek. Üvegfestékkel is megismerkedtek a gyerekek, poharakat dekoráltak, alátét is készült hozzá. A díszítő motívumokat elleshették a múzeumból is, hisz a gazdag néprajzi gyűjtemény megtekintése is a program része volt. Nem telhetett el a hét népdal, néptánc, népi gyermekjátékok tanulása és gyakorlása nélkül, de kirándulás, népdalverseny, vetélkedő, kincskeresés is színesítette a programot. A kisdiákok élményekben gazdagan, magyar identitásukban megerősödve térhettek haza.
FODOR EMŐKE
Szabadság (Kolozsvár)
A válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány épületei és kertje tanév közben az óvodások, elemisták zsivajától hangos, míg nyáron egymást érik a különböző korosztálynak szóló különféle táborok.
A szórványtábor, június 28-án indult, a szórványban élő alsó tagozatos gyerekek számára. A tábor minden napja mesével kezdődött, amit a sárkány írt a gyerekeknek. A levél tartalmazta az aznapi feladatot, és ha azt teljesítették, leesett a sárkány egy feje. Hét végére a félelmetes ötfejű barátságos királyfivá változott. A tábort királyi bál zárta, minden gyerek az általa készített tárggyal ajándékozta meg a királyfit. A sok ajándékból gyönyörű kiállítás lett, ahol mindenféle természetes anyagból (fa, filc, nemez, bőr) készített tárgy helyet kapott. Lovacska, ostor készült, de vásznat és tányért is festettek a táborozók. Gyöngyből különféle állatfigurák készültek. Üvegfestékkel is megismerkedtek a gyerekek, poharakat dekoráltak, alátét is készült hozzá. A díszítő motívumokat elleshették a múzeumból is, hisz a gazdag néprajzi gyűjtemény megtekintése is a program része volt. Nem telhetett el a hét népdal, néptánc, népi gyermekjátékok tanulása és gyakorlása nélkül, de kirándulás, népdalverseny, vetélkedő, kincskeresés is színesítette a programot. A kisdiákok élményekben gazdagan, magyar identitásukban megerősödve térhettek haza.
FODOR EMŐKE
Szabadság (Kolozsvár)
2016. szeptember 15.
Magyar kormánytámogatással újulhat meg a szentbenedeki Kornis-kastély
A magyar kormány határon túli örökségvédelmi programjának részeként, három erdélyi magyar civil szervezet segítéségével újulhat meg néhány éven belül a Kolozs megyei Szentbenedeken található Kornis-kastély, a felújítás mikéntjéről jelenleg is folynak a tárgyalások – nyilatkozta a Krónikának Géher Ferenc, a műemlék épület tulajdonosa.
A Mikeháza községhez tartozó Szentbenedeken található műemlék épület múlt héten került a figyelem középpontjába, amikor szerdára virradóra ismeretlenek megpróbálták ellopni a bejárati kapu unikornisszobrait. Tiberiu Zelencz, a község polgármestere arra panaszkodott, hogy a műemlék épület leromlott állapotban van, már életveszélyes. Úgy vélte, a tulajdonosnak be kellene kerítenie birtokát, és figyelmeztetni a látogatókat a rájuk leselkedő veszélyre. Az elöljáró azt a lehetőséget is felvetette, hogy az önkormányzat uniós forrásokra pályázna a kastély rendbetétele érdekében, de ehhez meg kellene egyezniük annak tulajdonosával.
Géher Ferenc a Krónikának elmondta: érzelmi okokból nem áll szándékában eladni a kastélyt, és azt a magyar kormány örökségvédelmi programjának részeként, erdélyi magyar civil szervezetek segítéségével újítaná fel.
Tárgyalnak a felújítási tervről
A Kornis-örökös kifejtette, Pavel Goron volt mikeházi polgármester egyáltalán nem tanúsított érdeklődést a kastély iránt. Elmondta, Tiberiu Zelenczet lehet, hogy érdekli annak sorsa, de ő közben tárgyalt három erdélyi magyar szervezettel, akik hajlandók lennének együttműködni a műemlék megmentése érdekében. A szentbenedeki Kornis-kastély ugyanakkor a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ határon túli örökségvédelmi programjában is szerepel. „A kastély felújítása ott van feladatként a miniszteri, államtitkári asztalon. Sajnos, jelenleg nincs jogom tárgyalni Zelencz úrral, ugyanis harmadik féllel nem tárgyalhatok” – magyarázta Géher Ferenc.
Elmondta, a család határozott kívánsága, hogy a kastély a felújítást követően a magyar közösség céljait szolgálja, függetlenül attól, hogy az szociális, kulturális vagy oktatási jellegű. Mint részletezte, napokon belül tárgyalóasztalhoz ül a magyar kormány megbízottjával és a három erdélyi magyar civil szervezettel, és amint ezekkel megállapodnak, tárgyalni fog a mikeházi önkormányzattal is.
„Úgy gondolom, hogy bármi is lesz a megoldás, a község vezetését semmiből nem lehet kihagyni. Reményeink szerint azért jó néhány embernek munkát fog adni a majdani felújítás és a későbbi üzemeltetés is” – mutatott rá az együttműködés szükségességére Géher Ferenc.
A román hatóságok segítségére is számít
A tulajdonos szerint három épület felújításán gondolkodnak. Az egyik az úgynevezett új kastély, egy oszlopos, timpanonos, ezer négyzetméter alapterületű klasszicista épület, a másik a kaputorony felvonóhíddal, várárokkal, míg a harmadik az úgynevezett keleti bástya, amelyet Zöld bástyának is neveznek. Ha a munkálatok elkezdődnek, három-négy-öt éven belül használhatnák az épületeket, élet költözne a kastélyba, további munkalehetőséget teremtve a környékbeli embereknek.
„Egy biztos: nem akarunk belőle luxusszállodát csinálni, annyi pénz a világon nincs. Sok-sok millió euróba kerülne” – magyarázta Géher. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az épület szerepel a romániai műemlékvédelmi listán. „Azért egy kicsit a tulajdonos is elvárja, hogy a Bukaresti hatóságok segítsék, ha a kastély számukra is hivatalosan műemlék” – magyarázta.
Rámutatott, hogy a magyarországi műemlékvédelmi hivatal évente pénzt ad a magántulajdonban lévő műemlék épületek karbantartására, hiszen az az országnak, a megyének, a városnak is dicsőség. „A műemlékvédelmi hivatal arra van, hogy csináljon is valamit” – szögezte le Géher Ferenc.
Folyamatosak a rongálások
A Kornis-kastély tulajdonosa szerint rengeteg a gond, három hónapja a szamosújvári cserkészek 80 zsák szemetet szedtek össze, és vittek el a területről. Mint részletezte, a problémát az okozza, hogy a falu népe sok éve rendszeresen oda hordja a szemetet a kastély pincéjébe, a várárokba, a kastélyparkba, és úgy látszik, ezt a polgármester sem tudja megakadályozni.
„Hihetetlen, hogy amikor a másfél tonnás unikornist daruval megpróbálták elszállítani, és az egyik lezuhant a várárokba, az olyan volt, mint egy földrengés, és mégsem vette észre senki. Arra kérem a polgármester urat, hogy próbáljon rendet tartani és elérni, hogy fejezzék be azt a gyakorlatot, hogy rendszeresen, tonnaszámra odahordják a szemetet” – reagált a múlt heti rongálásra lapunknak a tulajdonos. Hangsúlyozta, a kastély területe magánterület, ráadásul életveszélyes, ezért azt fontolgatja, hogy körbekeríti a birtokot, amelyen egyébként a falu futballpályája is található, és amelyet a helyiek sok éve ingyen használnak.
Mint részletezte, már két alkalommal – mintegy nyolc éve, illetve három éve – leláncolta a bejáratot egy lakattal, és kifüggesztett tíz-tíz román és angol nyelvű táblát a következő felirattal: „Magánterület. Belépni életveszélyes és tilos”. „Nem fogja elhinni: másnapra ellopták a láncot és az összes táblát!” – számolt be lapunknak Géher Ferenc. Emlékeztetett, hogy a második világháború után a kastély még lakható volt, a műemlék jelenlegi állapotához az azóta is folyamatos szándékos rongálás vezetett. „Most mit csináljak? Mert nagyon nehéz. Ha baleset történik, rádől a fal valakire, nem lehetek hibás. Miért megy be valaki magánterületre?” – adott hangot aggodalmának a tulajdonos.
A kerítést is ellopnák
Géher Ferenc egyébként hétfőn délben kapott hivatalos levelet a mikeházi polgármestertől, amelyben az felszólítja az állagmegóvásra és a terület kitisztításra, erre a Kolozsvári ügyvédje fog válaszolni, mondta lapunknak. Hozzáfűzte, attól tart, hiába keríti körbe a birtokot, a kerítést is el fogják lopni. „Borzasztó nehéz így egyről a kettőre jutni. Reggeltől estig ezen dolgozom, most beszéltem kétszer az ügyvéddel meg a helyi ismerőseimmel, hogy mit lehetne tenni. A két unikornist egy kedves barátom, Léczfalvi István, aki korábban alpolgármester volt Mikeházán, mentette meg, és szállította biztonságos helyre. Majdnem biztosak voltunk benne, hogy másnap éjjel visszajönnek a megkezdett munkát befejezni. Ráadásul igyekszem, hogy tudjuk már valamire használni a kastélyt, de erre figyelmeztető leveleket kapok, hogy én takarítsam ki a környéket, miközben a falu népe teherautó számra hordja oda a szemetet évtizedek óta” – panaszolta a tulajdonos.
Hozzáfűzte, a mikeházi polgármester nem tud addig uniós forrásokra pályázni, amíg a kastély az ő tulajdona, és nem is akarja eladni neki. „Ennek érzelmi oka van, édesanyám fentről figyel” – magyarázta Géher Ferenc, aki édesanyjától, Kornis Gabriellának örökölte az értékes ingatlant.
A kastélytulajdonos szerint ugyanakkor a polgármesternek kötelessége lenne felhívni a község lakóinak figyelmét arra, hogy a kastély területe magánterület, életveszélyes, és be kellene tiltani, hogy ott gyerekek játsszanak, sportoljanak. Pénzbírságot, rendőrségi feljelentést kellene kilátásba helyezni, vélte. „Esetleg közösen is felépíthetjük a kerítést. Ők is vegyenek részt a feladatban!” – javasolta.
Szimbolikus összegért megvennék
A Kornis-kastély állapotával Tiberiu Zelencz polgármester is elégedetlen. „Sajnos a kastély el van hanyagolva, veszélyt jelent a gyerekeinkre, akik oda mennek játszani. Néha igyekszünk embereket küldeni, hogy amennyire lehet, takarítsanak a környéken” – mondta a Krónikának az elöljáró.
Arról is beszámolt, hogy számos értesítést küldött már a Budapesten élő örökösöknek. „Szeretném megtalálni a módját az együttműködésnek, hogy a kastély része lehessen egy országos kulturális projektnek. Ígéretet kaptam a tulajdonostól, hogy eljönnek hozzánk, és megkeresnek, de nem jöttek. A polgármesteri hivatal nem fektethet be a kastély felújításába, mert a törvény nem teszi ezt lehetővé” – magyarázta az elöljáró.
Elmondta, hogy a mikeházi önkormányzat szeretné megvásárolni a műemlék épületet szimbolikus összegér, állami támogatással, hogy aztán uniós forrásokból felújítsák, mivel országos jelentőségű turisztikai látványosság lehetne. „Régi, 16. századi építésű, és parlagon hever, a tulajdonos nem kezd vele semmit. Várom, hogy mit fog tenni, mert szóban és írásban is tájékoztattam. Szeretnék együttműködni, de eddig nem sikerült” – panaszolta lapunknak Tiberiu Zelencz, aki szerint most is jönnek turisták a faluba, de nincs mit látniuk a romos épületen.
Kifejtette, szeretné, ha vonzó turisztikai látványosság lehetne, de ugyanakkor mások a prioritásai. „Három hónapja vettem át a polgármesteri hivatal irányítását, és nincs vezetékes víz, csatornázás, gáz a községben” – sorolta a teendőket a polgármester.
A szentbenedeki Kornis-kastély Erdély egyik legszebb reneszánsz kastélya volt, főépülete 1573 és 1593 között készült, a Kornis család 1600 óta lakott az épületben, a 17–18. században többször kibővítették és átalakították. A kastélyt 1948-ban államosították, 1950–51-ben az épület felét silóvá, másik felét iskolává alakították. Az egykori tulajdonos leszármazottai peres úton visszakapták, de az ingatlan felújítására egyelőre nem sikerült pénzt szerezniük. A kastély 2010 óta szerepel a Kolozs megyei műemlék épületek listáján.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
A magyar kormány határon túli örökségvédelmi programjának részeként, három erdélyi magyar civil szervezet segítéségével újulhat meg néhány éven belül a Kolozs megyei Szentbenedeken található Kornis-kastély, a felújítás mikéntjéről jelenleg is folynak a tárgyalások – nyilatkozta a Krónikának Géher Ferenc, a műemlék épület tulajdonosa.
A Mikeháza községhez tartozó Szentbenedeken található műemlék épület múlt héten került a figyelem középpontjába, amikor szerdára virradóra ismeretlenek megpróbálták ellopni a bejárati kapu unikornisszobrait. Tiberiu Zelencz, a község polgármestere arra panaszkodott, hogy a műemlék épület leromlott állapotban van, már életveszélyes. Úgy vélte, a tulajdonosnak be kellene kerítenie birtokát, és figyelmeztetni a látogatókat a rájuk leselkedő veszélyre. Az elöljáró azt a lehetőséget is felvetette, hogy az önkormányzat uniós forrásokra pályázna a kastély rendbetétele érdekében, de ehhez meg kellene egyezniük annak tulajdonosával.
Géher Ferenc a Krónikának elmondta: érzelmi okokból nem áll szándékában eladni a kastélyt, és azt a magyar kormány örökségvédelmi programjának részeként, erdélyi magyar civil szervezetek segítéségével újítaná fel.
Tárgyalnak a felújítási tervről
A Kornis-örökös kifejtette, Pavel Goron volt mikeházi polgármester egyáltalán nem tanúsított érdeklődést a kastély iránt. Elmondta, Tiberiu Zelenczet lehet, hogy érdekli annak sorsa, de ő közben tárgyalt három erdélyi magyar szervezettel, akik hajlandók lennének együttműködni a műemlék megmentése érdekében. A szentbenedeki Kornis-kastély ugyanakkor a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ határon túli örökségvédelmi programjában is szerepel. „A kastély felújítása ott van feladatként a miniszteri, államtitkári asztalon. Sajnos, jelenleg nincs jogom tárgyalni Zelencz úrral, ugyanis harmadik féllel nem tárgyalhatok” – magyarázta Géher Ferenc.
Elmondta, a család határozott kívánsága, hogy a kastély a felújítást követően a magyar közösség céljait szolgálja, függetlenül attól, hogy az szociális, kulturális vagy oktatási jellegű. Mint részletezte, napokon belül tárgyalóasztalhoz ül a magyar kormány megbízottjával és a három erdélyi magyar civil szervezettel, és amint ezekkel megállapodnak, tárgyalni fog a mikeházi önkormányzattal is.
„Úgy gondolom, hogy bármi is lesz a megoldás, a község vezetését semmiből nem lehet kihagyni. Reményeink szerint azért jó néhány embernek munkát fog adni a majdani felújítás és a későbbi üzemeltetés is” – mutatott rá az együttműködés szükségességére Géher Ferenc.
A román hatóságok segítségére is számít
A tulajdonos szerint három épület felújításán gondolkodnak. Az egyik az úgynevezett új kastély, egy oszlopos, timpanonos, ezer négyzetméter alapterületű klasszicista épület, a másik a kaputorony felvonóhíddal, várárokkal, míg a harmadik az úgynevezett keleti bástya, amelyet Zöld bástyának is neveznek. Ha a munkálatok elkezdődnek, három-négy-öt éven belül használhatnák az épületeket, élet költözne a kastélyba, további munkalehetőséget teremtve a környékbeli embereknek.
„Egy biztos: nem akarunk belőle luxusszállodát csinálni, annyi pénz a világon nincs. Sok-sok millió euróba kerülne” – magyarázta Géher. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az épület szerepel a romániai műemlékvédelmi listán. „Azért egy kicsit a tulajdonos is elvárja, hogy a Bukaresti hatóságok segítsék, ha a kastély számukra is hivatalosan műemlék” – magyarázta.
Rámutatott, hogy a magyarországi műemlékvédelmi hivatal évente pénzt ad a magántulajdonban lévő műemlék épületek karbantartására, hiszen az az országnak, a megyének, a városnak is dicsőség. „A műemlékvédelmi hivatal arra van, hogy csináljon is valamit” – szögezte le Géher Ferenc.
Folyamatosak a rongálások
A Kornis-kastély tulajdonosa szerint rengeteg a gond, három hónapja a szamosújvári cserkészek 80 zsák szemetet szedtek össze, és vittek el a területről. Mint részletezte, a problémát az okozza, hogy a falu népe sok éve rendszeresen oda hordja a szemetet a kastély pincéjébe, a várárokba, a kastélyparkba, és úgy látszik, ezt a polgármester sem tudja megakadályozni.
„Hihetetlen, hogy amikor a másfél tonnás unikornist daruval megpróbálták elszállítani, és az egyik lezuhant a várárokba, az olyan volt, mint egy földrengés, és mégsem vette észre senki. Arra kérem a polgármester urat, hogy próbáljon rendet tartani és elérni, hogy fejezzék be azt a gyakorlatot, hogy rendszeresen, tonnaszámra odahordják a szemetet” – reagált a múlt heti rongálásra lapunknak a tulajdonos. Hangsúlyozta, a kastély területe magánterület, ráadásul életveszélyes, ezért azt fontolgatja, hogy körbekeríti a birtokot, amelyen egyébként a falu futballpályája is található, és amelyet a helyiek sok éve ingyen használnak.
Mint részletezte, már két alkalommal – mintegy nyolc éve, illetve három éve – leláncolta a bejáratot egy lakattal, és kifüggesztett tíz-tíz román és angol nyelvű táblát a következő felirattal: „Magánterület. Belépni életveszélyes és tilos”. „Nem fogja elhinni: másnapra ellopták a láncot és az összes táblát!” – számolt be lapunknak Géher Ferenc. Emlékeztetett, hogy a második világháború után a kastély még lakható volt, a műemlék jelenlegi állapotához az azóta is folyamatos szándékos rongálás vezetett. „Most mit csináljak? Mert nagyon nehéz. Ha baleset történik, rádől a fal valakire, nem lehetek hibás. Miért megy be valaki magánterületre?” – adott hangot aggodalmának a tulajdonos.
A kerítést is ellopnák
Géher Ferenc egyébként hétfőn délben kapott hivatalos levelet a mikeházi polgármestertől, amelyben az felszólítja az állagmegóvásra és a terület kitisztításra, erre a Kolozsvári ügyvédje fog válaszolni, mondta lapunknak. Hozzáfűzte, attól tart, hiába keríti körbe a birtokot, a kerítést is el fogják lopni. „Borzasztó nehéz így egyről a kettőre jutni. Reggeltől estig ezen dolgozom, most beszéltem kétszer az ügyvéddel meg a helyi ismerőseimmel, hogy mit lehetne tenni. A két unikornist egy kedves barátom, Léczfalvi István, aki korábban alpolgármester volt Mikeházán, mentette meg, és szállította biztonságos helyre. Majdnem biztosak voltunk benne, hogy másnap éjjel visszajönnek a megkezdett munkát befejezni. Ráadásul igyekszem, hogy tudjuk már valamire használni a kastélyt, de erre figyelmeztető leveleket kapok, hogy én takarítsam ki a környéket, miközben a falu népe teherautó számra hordja oda a szemetet évtizedek óta” – panaszolta a tulajdonos.
Hozzáfűzte, a mikeházi polgármester nem tud addig uniós forrásokra pályázni, amíg a kastély az ő tulajdona, és nem is akarja eladni neki. „Ennek érzelmi oka van, édesanyám fentről figyel” – magyarázta Géher Ferenc, aki édesanyjától, Kornis Gabriellának örökölte az értékes ingatlant.
A kastélytulajdonos szerint ugyanakkor a polgármesternek kötelessége lenne felhívni a község lakóinak figyelmét arra, hogy a kastély területe magánterület, életveszélyes, és be kellene tiltani, hogy ott gyerekek játsszanak, sportoljanak. Pénzbírságot, rendőrségi feljelentést kellene kilátásba helyezni, vélte. „Esetleg közösen is felépíthetjük a kerítést. Ők is vegyenek részt a feladatban!” – javasolta.
Szimbolikus összegért megvennék
A Kornis-kastély állapotával Tiberiu Zelencz polgármester is elégedetlen. „Sajnos a kastély el van hanyagolva, veszélyt jelent a gyerekeinkre, akik oda mennek játszani. Néha igyekszünk embereket küldeni, hogy amennyire lehet, takarítsanak a környéken” – mondta a Krónikának az elöljáró.
Arról is beszámolt, hogy számos értesítést küldött már a Budapesten élő örökösöknek. „Szeretném megtalálni a módját az együttműködésnek, hogy a kastély része lehessen egy országos kulturális projektnek. Ígéretet kaptam a tulajdonostól, hogy eljönnek hozzánk, és megkeresnek, de nem jöttek. A polgármesteri hivatal nem fektethet be a kastély felújításába, mert a törvény nem teszi ezt lehetővé” – magyarázta az elöljáró.
Elmondta, hogy a mikeházi önkormányzat szeretné megvásárolni a műemlék épületet szimbolikus összegér, állami támogatással, hogy aztán uniós forrásokból felújítsák, mivel országos jelentőségű turisztikai látványosság lehetne. „Régi, 16. századi építésű, és parlagon hever, a tulajdonos nem kezd vele semmit. Várom, hogy mit fog tenni, mert szóban és írásban is tájékoztattam. Szeretnék együttműködni, de eddig nem sikerült” – panaszolta lapunknak Tiberiu Zelencz, aki szerint most is jönnek turisták a faluba, de nincs mit látniuk a romos épületen.
Kifejtette, szeretné, ha vonzó turisztikai látványosság lehetne, de ugyanakkor mások a prioritásai. „Három hónapja vettem át a polgármesteri hivatal irányítását, és nincs vezetékes víz, csatornázás, gáz a községben” – sorolta a teendőket a polgármester.
A szentbenedeki Kornis-kastély Erdély egyik legszebb reneszánsz kastélya volt, főépülete 1573 és 1593 között készült, a Kornis család 1600 óta lakott az épületben, a 17–18. században többször kibővítették és átalakították. A kastélyt 1948-ban államosították, 1950–51-ben az épület felét silóvá, másik felét iskolává alakították. Az egykori tulajdonos leszármazottai peres úton visszakapták, de az ingatlan felújítására egyelőre nem sikerült pénzt szerezniük. A kastély 2010 óta szerepel a Kolozs megyei műemlék épületek listáján.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2016. szeptember 15.
Lehullt a lepel
Ha hallgattál volna, bölcs mAradtál volna – tartja a mondás. A székely zászlóval „pózoló” amerikai nagykövetre zúduló szitokáradatot tapasztalva mégis azt kell mondanunk, jól tették a román politikusok, internetes hozzászólók, továbbá a Bukaresti külügyminisztérium illetékesei, hogy nem hagyták szó nélkül Hans Klemm Sepsiszentgyörgyi gesztusát.
A romániai magyarok jogérvényesítése, törekvéseik nemzetközi szinten történő ismertetése szempontjából kifejezetten hasznos, hogy a többségi társadalom egyáltalán nem fogta vissza magát tegnap, hanem egyértelműen kifejtette az álláspontját arról, miként viszonyul a nemzeti kisebbségekhez és azok jelképeihez. Mert mi is történt az elmúlt két és fél évtized során?
Anyaországa, civil szervezetei, politikai alakulatai és sajtója révén az erdélyi magyarság több-kevesebb intenzitással tájékoztatta az európai és tengerentúli közvéleményt a közösséget ért jogsértésekről, a hátrányos megkülönböztetésekről, amelyeket aztán a hivatalos román ellenpropaganda hatására Nyugaton vagy elhittek, vagy nem, hébe-hóba pedig vagy felszólaltak ellenük, vagy szemet hunytak fölöttük.
Ezúttal azonban a világ első számú hatalmának, az emberi jogok élharcosának számító Egyesült Államok romániai „helytartója” közvetlenül, testközelből megtapasztalhatta, hogy nem beszéltek félre az erdélyi, Székelyföldi politikusok, amikor a magyarok gondjait-bajait sorjázták. Az amerikai nagykövet visszaigazolást kapott arról, hogy a román hatóságok igenis kettős mércét alkalmaznak a helyi szimbólumok használata terén.
A román külügyminisztérium reakciójának hála Bukarest stratégiai partnere, a washingtoni kormány félreérthetetlen szemléltető eszközt kapott arról, miszerint ebben az országban amit szabad a románnak, azt nem szabad a magyarnak is. Csak gratulálni lehet a külügyi tárcának azért, hogy megerősíti az amerikai külügyminisztérium Romániáról szóló legfrissebb emberi jogi jelentésében a székely zászló és egyéb Székelyföldi szimbólumok kriminalizálásáról tett megállapításokat.
Székelyföldről távoztában az amerikai nagykövet még úgy nyilatkozott, hogy kissé „összezavarodott”, mert egymással homlokegyenest ellentétes információkat kapott román és magyar részről. Hát a mostani zászlós hisztéria alaposan hozzájárul Hans Klemm tisztánlátásához.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Ha hallgattál volna, bölcs mAradtál volna – tartja a mondás. A székely zászlóval „pózoló” amerikai nagykövetre zúduló szitokáradatot tapasztalva mégis azt kell mondanunk, jól tették a román politikusok, internetes hozzászólók, továbbá a Bukaresti külügyminisztérium illetékesei, hogy nem hagyták szó nélkül Hans Klemm Sepsiszentgyörgyi gesztusát.
A romániai magyarok jogérvényesítése, törekvéseik nemzetközi szinten történő ismertetése szempontjából kifejezetten hasznos, hogy a többségi társadalom egyáltalán nem fogta vissza magát tegnap, hanem egyértelműen kifejtette az álláspontját arról, miként viszonyul a nemzeti kisebbségekhez és azok jelképeihez. Mert mi is történt az elmúlt két és fél évtized során?
Anyaországa, civil szervezetei, politikai alakulatai és sajtója révén az erdélyi magyarság több-kevesebb intenzitással tájékoztatta az európai és tengerentúli közvéleményt a közösséget ért jogsértésekről, a hátrányos megkülönböztetésekről, amelyeket aztán a hivatalos román ellenpropaganda hatására Nyugaton vagy elhittek, vagy nem, hébe-hóba pedig vagy felszólaltak ellenük, vagy szemet hunytak fölöttük.
Ezúttal azonban a világ első számú hatalmának, az emberi jogok élharcosának számító Egyesült Államok romániai „helytartója” közvetlenül, testközelből megtapasztalhatta, hogy nem beszéltek félre az erdélyi, Székelyföldi politikusok, amikor a magyarok gondjait-bajait sorjázták. Az amerikai nagykövet visszaigazolást kapott arról, hogy a román hatóságok igenis kettős mércét alkalmaznak a helyi szimbólumok használata terén.
A román külügyminisztérium reakciójának hála Bukarest stratégiai partnere, a washingtoni kormány félreérthetetlen szemléltető eszközt kapott arról, miszerint ebben az országban amit szabad a románnak, azt nem szabad a magyarnak is. Csak gratulálni lehet a külügyi tárcának azért, hogy megerősíti az amerikai külügyminisztérium Romániáról szóló legfrissebb emberi jogi jelentésében a székely zászló és egyéb Székelyföldi szimbólumok kriminalizálásáról tett megállapításokat.
Székelyföldről távoztában az amerikai nagykövet még úgy nyilatkozott, hogy kissé „összezavarodott”, mert egymással homlokegyenest ellentétes információkat kapott román és magyar részről. Hát a mostani zászlós hisztéria alaposan hozzájárul Hans Klemm tisztánlátásához.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2016. szeptember 15.
Isten áldásával nyíltak az ajtók
Nagyvárad – Ötévnyi munka eredményeként felépült a Csillagvárosi Református Egyházközség Gyülekezeti Központja. A folyamatról Vinczéné Pálfi Judit és Vincze Zoltán lelkipásztorokat kérdeztük.
Istennek legyen hála: kívül belül megújult templomunk – áll a vasárnapi hálaadó istentiszteletet hirdető meghívón. A délelőtt tíz órai hálaadó istentiszteleten Csűry István püspök hirdet majd igét. Amint Vincze Zoltán lelkipásztor elmondta, különleges pillanat ez, hiszen fogyó magyarságról, fogyó élettérről beszélünk, s az által, hogy sikerült befejezni a központot, nemcsak a hitnek egy bástyája, hanem a magyar kultúrának egy bázisa is felépült.
Tető nélkül
A munkálatok 2011-ben kezdődtek el, emlékeztek vissza Vincze Zoltán és Vinczéné Pálfi Judit, aki a gyülekezet önkéntesen szolgaló lelkipásztora, a Kriályhágómelléki Református Egyházkerület missziói előadó tanácsosa. A templom helyén eredetileg egy lakóház volt, melyet ’87-ben kapott a gyülekezet, miután a Gillányi (Cantemir) sugárúti imaházat államosították. A ház viszont kicsi volt – mindössze egy teremből és egy irodahelyiségből állt, nem volt elegendő a hely játszóház, vagy vakációs gyerekprogramok szervezésére, de egyébre sem, egyre szűkösebbnek érezték. Kényszerből kezdték el az építkezést, s biztatták egymást, hogy eljön majd a pillanat, amikor szép lesz. Az első év volt a legnehezebb – a bontás és az építkezés egyes fázisaiban nem volt fal, nem volt tető, így tartották az istentiszteleteket. Október végére épp tető nélkül állt a templom, kint vihar volt, ekkortól Rencsik Imrének, a Posticum alapítójának köszönhetően egy fél éven keresztül Posticumban tarthatták az istentiszteleteket, ott ünnepelték a karácsonyt is.
Indukciós hurok
„Az elmúlt tizenhét év során megtanultam, megtanultuk, hogy a lelkipásztornak jó értelemben vett menedzsernek is kell lennie. Isten szüntelen vezetésének, valamint a jó gazda mivoltnak köszönhető, hogy mindezt sikerült véghezvinni, hogy nem hagytuk kialudni a lehetőségeket. Úgy éreztük, ez egy élő gyülekezet, itt építkezni kell, erre a helyre szükség van” – mondta Vinczéné Pálfi Judit. Sok támogatót sikerült találniuk: németországi, svájci, hollandiai alapítványokat, gyülekezeteket, az egyházkerület közbenjárásának köszönhetően a hazai kultuszminisztérium is támogatta őket, de a magyar államtól is kaptak támogatást. S nem utolsó sorban, a gyülekezet is derekasan kivette részét, főleg a presbitérium erején felül adakozott. Vincze Zoltán elmondta: várakozáson felüli volt a segítségük, nem kedvetlenedtek el soha. A multifunkcionális gyülekezeti központ teljes mértékben megfelel a XXI. századi elvárásoknak, sőt, különlegességekkel is büszkélkedhet: például a hallássérültek számára kidolgozott szerkezettel, – indukciós hurok az elnevezése – melynek frekvenciájára rá lehet csatlakoztatni a hallókészülékeket, hogy a halláskárosultak mindenféle zavaró háttérzaj nélkül hallhassák az istentiszteletet. A Romániában talán egyedi, mindenképp ritkaságnak számító berendezést az Osztrák Diakónia, valamint a Svájci Református Egyház, Heks Segélyszervezete által kiírt pályázatának köszönhetően sikerült beszerezni, a Sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítványon keresztül pályáztak. Tizenöt gyülekezet pályázott különféle segédeszközökre, melyek a sérült személyek felzárkóztatását segítik elő.
Programok
Az istentiszteletek mellett, melyek vasárnaponként 10 és 17, illetve télen 10 és 16 órától kezdődnek, s bibliai alapú életvezetési tanácsadásként is felfoghatók, a templomban, központban bibliaórák, gyermekfoglalkozások (játszóházak, bibliahetek), idősek számára szervezett programok, lelkigondozói magánbeszélgetések, képzések, továbbképzések zajlanak. A manzárdszobákban hat személyt tudnak elszállásolni (a parókiában további tízet). A délelőtti istentiszteletek előtt egy órával kávéra, teára várják a híveket, hogy beszélgetéssel hangolódjanak rá az istentiszteletre. Tavaly a technikai berendezéseket szerelték fel, az idén a tetőtér beépítése fejeződött be, továbbá az udvar rendbehozatala is legnagyobb részt, jelenleg az utolsó simítások zajlanak. Vincze Judit hozzátette: szeretnék, ha ez a központ nyitott ajtó lenne minden váradi Istent félő és szerető ember számára.
Nyíltak az ajtók
Sok volt ez az öt év, s a bürokrácia is sok bosszúságot okozott, jegyezte meg Vincze Judit. Az építkezés általában szombat délig folyt, szombat délután takarítottak, a székeket mindig abba a sarokba helyezték, ahol volt szabad hely. Istennek hála, a munkálkodások alatt senkinek semmi baja nem történt, tette hozzá. Vincze Zoltán kihangsúlyozta: ha Isten áldása jelen van, akkor nyílnak az ajtók, s ezt végig érezni lehetett, olyan támogatásokat is kaptak, amelyekre nem is számítottak.
Neumann Andrea
erdon.ro
Nagyvárad – Ötévnyi munka eredményeként felépült a Csillagvárosi Református Egyházközség Gyülekezeti Központja. A folyamatról Vinczéné Pálfi Judit és Vincze Zoltán lelkipásztorokat kérdeztük.
Istennek legyen hála: kívül belül megújult templomunk – áll a vasárnapi hálaadó istentiszteletet hirdető meghívón. A délelőtt tíz órai hálaadó istentiszteleten Csűry István püspök hirdet majd igét. Amint Vincze Zoltán lelkipásztor elmondta, különleges pillanat ez, hiszen fogyó magyarságról, fogyó élettérről beszélünk, s az által, hogy sikerült befejezni a központot, nemcsak a hitnek egy bástyája, hanem a magyar kultúrának egy bázisa is felépült.
Tető nélkül
A munkálatok 2011-ben kezdődtek el, emlékeztek vissza Vincze Zoltán és Vinczéné Pálfi Judit, aki a gyülekezet önkéntesen szolgaló lelkipásztora, a Kriályhágómelléki Református Egyházkerület missziói előadó tanácsosa. A templom helyén eredetileg egy lakóház volt, melyet ’87-ben kapott a gyülekezet, miután a Gillányi (Cantemir) sugárúti imaházat államosították. A ház viszont kicsi volt – mindössze egy teremből és egy irodahelyiségből állt, nem volt elegendő a hely játszóház, vagy vakációs gyerekprogramok szervezésére, de egyébre sem, egyre szűkösebbnek érezték. Kényszerből kezdték el az építkezést, s biztatták egymást, hogy eljön majd a pillanat, amikor szép lesz. Az első év volt a legnehezebb – a bontás és az építkezés egyes fázisaiban nem volt fal, nem volt tető, így tartották az istentiszteleteket. Október végére épp tető nélkül állt a templom, kint vihar volt, ekkortól Rencsik Imrének, a Posticum alapítójának köszönhetően egy fél éven keresztül Posticumban tarthatták az istentiszteleteket, ott ünnepelték a karácsonyt is.
Indukciós hurok
„Az elmúlt tizenhét év során megtanultam, megtanultuk, hogy a lelkipásztornak jó értelemben vett menedzsernek is kell lennie. Isten szüntelen vezetésének, valamint a jó gazda mivoltnak köszönhető, hogy mindezt sikerült véghezvinni, hogy nem hagytuk kialudni a lehetőségeket. Úgy éreztük, ez egy élő gyülekezet, itt építkezni kell, erre a helyre szükség van” – mondta Vinczéné Pálfi Judit. Sok támogatót sikerült találniuk: németországi, svájci, hollandiai alapítványokat, gyülekezeteket, az egyházkerület közbenjárásának köszönhetően a hazai kultuszminisztérium is támogatta őket, de a magyar államtól is kaptak támogatást. S nem utolsó sorban, a gyülekezet is derekasan kivette részét, főleg a presbitérium erején felül adakozott. Vincze Zoltán elmondta: várakozáson felüli volt a segítségük, nem kedvetlenedtek el soha. A multifunkcionális gyülekezeti központ teljes mértékben megfelel a XXI. századi elvárásoknak, sőt, különlegességekkel is büszkélkedhet: például a hallássérültek számára kidolgozott szerkezettel, – indukciós hurok az elnevezése – melynek frekvenciájára rá lehet csatlakoztatni a hallókészülékeket, hogy a halláskárosultak mindenféle zavaró háttérzaj nélkül hallhassák az istentiszteletet. A Romániában talán egyedi, mindenképp ritkaságnak számító berendezést az Osztrák Diakónia, valamint a Svájci Református Egyház, Heks Segélyszervezete által kiírt pályázatának köszönhetően sikerült beszerezni, a Sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítványon keresztül pályáztak. Tizenöt gyülekezet pályázott különféle segédeszközökre, melyek a sérült személyek felzárkóztatását segítik elő.
Programok
Az istentiszteletek mellett, melyek vasárnaponként 10 és 17, illetve télen 10 és 16 órától kezdődnek, s bibliai alapú életvezetési tanácsadásként is felfoghatók, a templomban, központban bibliaórák, gyermekfoglalkozások (játszóházak, bibliahetek), idősek számára szervezett programok, lelkigondozói magánbeszélgetések, képzések, továbbképzések zajlanak. A manzárdszobákban hat személyt tudnak elszállásolni (a parókiában további tízet). A délelőtti istentiszteletek előtt egy órával kávéra, teára várják a híveket, hogy beszélgetéssel hangolódjanak rá az istentiszteletre. Tavaly a technikai berendezéseket szerelték fel, az idén a tetőtér beépítése fejeződött be, továbbá az udvar rendbehozatala is legnagyobb részt, jelenleg az utolsó simítások zajlanak. Vincze Judit hozzátette: szeretnék, ha ez a központ nyitott ajtó lenne minden váradi Istent félő és szerető ember számára.
Nyíltak az ajtók
Sok volt ez az öt év, s a bürokrácia is sok bosszúságot okozott, jegyezte meg Vincze Judit. Az építkezés általában szombat délig folyt, szombat délután takarítottak, a székeket mindig abba a sarokba helyezték, ahol volt szabad hely. Istennek hála, a munkálkodások alatt senkinek semmi baja nem történt, tette hozzá. Vincze Zoltán kihangsúlyozta: ha Isten áldása jelen van, akkor nyílnak az ajtók, s ezt végig érezni lehetett, olyan támogatásokat is kaptak, amelyekre nem is számítottak.
Neumann Andrea
erdon.ro
2016. szeptember 15.
A ló meg a zabla
Nem és nem és sosem fogadom el még föltevésnek sem, hogy a román kormányok, diktatúrák egymás után csak kísérleteznek a Romániához tapasztott magyarság türelmével, immár száz éve. Nem és nem provokáció, állítom. 1916-ban hátulról szúrtak belénk – a hírhedt antant (entente) hatalmi szövetség engedelmével. És azóta is mindenféle politikai szövetség rábólint a magyar nemzetrészek kiirtására az ún. Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában stb. És még mindig a leggonoszabb az Európai Unió, melynek örvényeit a világ szeme láttára ganyézza be a román politika.
Nem kísérletezés ez, babám! Most és mindörökké arra törekedtek, hogy gyakorlatba ültessék az ún. román többség megképzelését. Erre ment a történelem-fabrikálás is, és megyen mind a mai napig. Mindez nem bevezetés a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nevének román hatalmi levakartatásához – több mint száz év után. Nem hergelés, nem türelempróba.
Ez maga a magyar történelmi létünk eltakarításának egyik mozzanata. Egy folyamat része. És megrendezhették az 1989-es román műanyag-forradalmat, egyre megy a játék. Őrizzen az Isten a vádtól, hogy netán visszasírnám bármelyik román parancs- és rendőr- meg szekusuralmat! Ám meg kell említenem, hogy 1969-ben még meg lehetett írnunk és zenében komponálnunk a Székely Mikó Kollégium himnuszát, mely azóta is himnusz. Ceaușescu csak két esztendővel később vett részt Pekingben a Mao Ce Tung-féle kínai politikai „továbbképzésen”...
Azt a himnuszt 1986-ban már megpróbálták Ilie Gabráék a Román Kommunista Párt beintésére lefordítani románra. Szíveskedjenek meggondolni, ma már hol tartunk! A híres magyar intézet nevét kell(ene) levenni a magyar nemzet és magyar nyelv homlokzatáról. Hányan fogunk ott állni a levakarás idején a földön, nézvén mindezt, mikósok és nem mikósok? Hányan?
Egyelőre nem megy. Viszont óhatatlanul arra kell figyelmeztetnem a magyarságot, ami utána és utánunk következik. A magunk megadó türelme végtelen lenne? És mennyi a próbaidő? Teszem föl ezt a kérdést Budapestnek meg Székelyföldnek, ha már odalett Marosvásárhely, annyi magyar nagyváros után. És – rendszerváltások után. Itt a ló ugyanaz, a zabla más csupán.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nem és nem és sosem fogadom el még föltevésnek sem, hogy a román kormányok, diktatúrák egymás után csak kísérleteznek a Romániához tapasztott magyarság türelmével, immár száz éve. Nem és nem provokáció, állítom. 1916-ban hátulról szúrtak belénk – a hírhedt antant (entente) hatalmi szövetség engedelmével. És azóta is mindenféle politikai szövetség rábólint a magyar nemzetrészek kiirtására az ún. Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában stb. És még mindig a leggonoszabb az Európai Unió, melynek örvényeit a világ szeme láttára ganyézza be a román politika.
Nem kísérletezés ez, babám! Most és mindörökké arra törekedtek, hogy gyakorlatba ültessék az ún. román többség megképzelését. Erre ment a történelem-fabrikálás is, és megyen mind a mai napig. Mindez nem bevezetés a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nevének román hatalmi levakartatásához – több mint száz év után. Nem hergelés, nem türelempróba.
Ez maga a magyar történelmi létünk eltakarításának egyik mozzanata. Egy folyamat része. És megrendezhették az 1989-es román műanyag-forradalmat, egyre megy a játék. Őrizzen az Isten a vádtól, hogy netán visszasírnám bármelyik román parancs- és rendőr- meg szekusuralmat! Ám meg kell említenem, hogy 1969-ben még meg lehetett írnunk és zenében komponálnunk a Székely Mikó Kollégium himnuszát, mely azóta is himnusz. Ceaușescu csak két esztendővel később vett részt Pekingben a Mao Ce Tung-féle kínai politikai „továbbképzésen”...
Azt a himnuszt 1986-ban már megpróbálták Ilie Gabráék a Román Kommunista Párt beintésére lefordítani románra. Szíveskedjenek meggondolni, ma már hol tartunk! A híres magyar intézet nevét kell(ene) levenni a magyar nemzet és magyar nyelv homlokzatáról. Hányan fogunk ott állni a levakarás idején a földön, nézvén mindezt, mikósok és nem mikósok? Hányan?
Egyelőre nem megy. Viszont óhatatlanul arra kell figyelmeztetnem a magyarságot, ami utána és utánunk következik. A magunk megadó türelme végtelen lenne? És mennyi a próbaidő? Teszem föl ezt a kérdést Budapestnek meg Székelyföldnek, ha már odalett Marosvásárhely, annyi magyar nagyváros után. És – rendszerváltások után. Itt a ló ugyanaz, a zabla más csupán.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. szeptember 15.
Ajándék a szórványnak
Koncertkörúton a Kájoni Consort
Szeptember 2–4. között a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertkörúton vett részt Beszterce-Naszód megyében. Nemcsak énekeltek, felejthetetlen élményekkel is gazdagodtak.
Az első pihenőt Szászrégen evangélikus templomában tartották, majd Harinában Erdély legrégebbi román stílusú templomát tekintették meg, Árokalján pedig körbejárták a felújítás alatt álló Bethlen-kastélyt és az arborétumot. Besztercén Plesch Katalin, az EMKE ottani megyei elnöke fogadta őket, és ismertette a város történetét. Szombaton délben, egy sajószentandrási megálló után Sajóudvarhelyen tartották első koncertjüket a település Árpád-kori templomában, melyet Molnár Helén református lelkésznő mutatott be nekik. „Felemelő volt az évszázados templom falai közt énekelni, zenélni a maréknyi magyarságnak, akik igyekeznek megóvni, megőrizni templomukat és anyanyelvüket” – írták beszámolójukban.
Besztercére visszatérve megálltak a somkeréki templomnál, melyben még Dobó István egri várkapitány is megfordult, majd este újabb előadást tartottak a besztercei zsinagógában, egyházi és világi művekkel örvendeztetve meg népes közönségüket. Vasárnap délelőtt Désen, a zsúfolásig telt református templomban koncerteztek, délután pedig a dombok között meghúzódó, cseresznyéjéről híres faluban, Décsén, ugyancsak a református templomban tartották koncertkörútjuk utolsó előadását.
„Számunkra felejthetetlen élményt adott ez a három nap. Örülünk annak, hogy a szórványban élő magyar hallgatóságnak kikapcsolódást, lelki feltöltődést nyújthattunk. Öröm volt megtapasztalni az ottani magyar közösségek tenni akarását, lelkesedését, nemzeti önazonosságuk megőrzése érdekében” – fogalmaztak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Koncertkörúton a Kájoni Consort
Szeptember 2–4. között a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertkörúton vett részt Beszterce-Naszód megyében. Nemcsak énekeltek, felejthetetlen élményekkel is gazdagodtak.
Az első pihenőt Szászrégen evangélikus templomában tartották, majd Harinában Erdély legrégebbi román stílusú templomát tekintették meg, Árokalján pedig körbejárták a felújítás alatt álló Bethlen-kastélyt és az arborétumot. Besztercén Plesch Katalin, az EMKE ottani megyei elnöke fogadta őket, és ismertette a város történetét. Szombaton délben, egy sajószentandrási megálló után Sajóudvarhelyen tartották első koncertjüket a település Árpád-kori templomában, melyet Molnár Helén református lelkésznő mutatott be nekik. „Felemelő volt az évszázados templom falai közt énekelni, zenélni a maréknyi magyarságnak, akik igyekeznek megóvni, megőrizni templomukat és anyanyelvüket” – írták beszámolójukban.
Besztercére visszatérve megálltak a somkeréki templomnál, melyben még Dobó István egri várkapitány is megfordult, majd este újabb előadást tartottak a besztercei zsinagógában, egyházi és világi művekkel örvendeztetve meg népes közönségüket. Vasárnap délelőtt Désen, a zsúfolásig telt református templomban koncerteztek, délután pedig a dombok között meghúzódó, cseresznyéjéről híres faluban, Décsén, ugyancsak a református templomban tartották koncertkörútjuk utolsó előadását.
„Számunkra felejthetetlen élményt adott ez a három nap. Örülünk annak, hogy a szórványban élő magyar hallgatóságnak kikapcsolódást, lelki feltöltődést nyújthattunk. Öröm volt megtapasztalni az ottani magyar közösségek tenni akarását, lelkesedését, nemzeti önazonosságuk megőrzése érdekében” – fogalmaztak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. szeptember 15.
Múzeumalapítás Háromszéken
Néhány ezer év hírközlési története
Rég nem tapasztalt erővel és látványos módon bizonyítja Sepsiszentgyörgy, hogy komolyan veszi a székely kultúrfővárosi szerepét: hírközlési kismúzeumot indít útjára szombaton a Puskás Tivadar Szakközépiskola épületében. A gyűjtemény születéséről, történetéről, az alapítás körülményeiről Csáky Ernő mérnök-tanárral, ny. á. ezredessel beszélgettünk.
– Mikor született a gondolat, hogy fel kellene leltározni pár ezer év hírközlésének az eszközeit, technikáit, ráadásul működőképes formában?
– Közel 40 éve. A több mint 1000 távközlési eszközt, köztük rádiókészülékeket, mérő- és ellenőrző-berendezéseket, hangrögzítő és -visszaadó készülékeket, első és második világháborús berendezéseket, megelevenített theátrophont, telefonhírmondót, többek közt a Titanic rádiós kabinját, valamint az őstelefonközpontot is bemutató gyűjtemény 1980 novemberétől 14 alkalommal (10 kiállításon, és bemutatón) volt közszemlére bocsátva. Erről emlékfüzete is tanúskodik, amelybe eddig 350 vélemény gyűlt össze 15 ezer látogatótól.
– És mindez most egy helyen lesz látható?
– Természetesen, szombaton 15.30-kor avatjuk fel a Sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Hírközlési Kismúzeumot, és leleplezünk egy Puskás Tivadar-szobrot is. Tiszteletbeli meghívottunk Komlóssy József György, az Európa Tanács szakértője, a Közép-Kelet–európai Nemzeti Kisebbségeket Támogató Tanács alelnöke.
–Miért lesz érdemes a kismúzeumot látogatni, és kinek?
– Mindenkinek, aki komolyan veszi azt, hogy most egy kommunikációs forradalomban élünk, hiszen a hírközlés ugyan több ezer éves, de 100 éve még morzéztunk, és azóta több technikai forradalom ment végbe. Az itt látható gyűjtemény múzeumpedagógiai és oktatási értékét hihetetlen mértékben megnöveli, hogy a kiállított készülékek 90 százaléka működőképes! Ez egy élő technikatörténeti kiállítóhely, ahol interaktív módon végig lehet járni és kipróbálni a hírközlés történetének technikai megvalósításait az ókortól napjainkig.
– Mit ért azon, hogy élő kiállítóhely?
– Ez egy enciklopédikus jellegű tárlat, amely egyrészt több száz éves híradástechnikai eszközöket mutat be, de ízig-vérig 21. századi, hiszen multimédiás jellegű, a fizikai-elektronikai kísérleteket élőben is el lehet végezni, de mindezt filmeken, illetve digitalizált rögzített formában is kínálja.
– Hogy kerül ide a Titanic kabinjának utánzata?
– Az 1912. április 14-én jéghegynek ütközött Titanic óceánjáró kommunikációját két darab, független, 1,5 kW teljesítményű Marconi-rádió látta el, melyekkel a tragédia ideje alatt kérte a segítséget, az SOS-kódjelt használván. Nálunk megtekinthető ennek a működőképes utánzata.
– Kik az alapítók, gyűjtők, a kismúzeum elindítói?
– Kezdeném a rádiógyűjtemény társtulajdonosával, a szakmai tanácsadó, sajnos már elhunyt Kis Alberttel, továbbá Puskás Attila tanár, Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjazottja, valamint jómagam, illetve az intézménynek helyet adó Sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola, fő támogatóink a Puskás Tivadar Művelődési Műszaki-Tudományos Alapítvány, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és Bereczki Kinga, a HKA vezetője. Külön elismeréssel tartozunk az ötletadó Újfalvi István volt mérnök-tanár igazgatónak és Demeter Dávid jelenlegi igazgatónak lelkiismeretes hozzáállásáért, segítségéért.
(ww)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Néhány ezer év hírközlési története
Rég nem tapasztalt erővel és látványos módon bizonyítja Sepsiszentgyörgy, hogy komolyan veszi a székely kultúrfővárosi szerepét: hírközlési kismúzeumot indít útjára szombaton a Puskás Tivadar Szakközépiskola épületében. A gyűjtemény születéséről, történetéről, az alapítás körülményeiről Csáky Ernő mérnök-tanárral, ny. á. ezredessel beszélgettünk.
– Mikor született a gondolat, hogy fel kellene leltározni pár ezer év hírközlésének az eszközeit, technikáit, ráadásul működőképes formában?
– Közel 40 éve. A több mint 1000 távközlési eszközt, köztük rádiókészülékeket, mérő- és ellenőrző-berendezéseket, hangrögzítő és -visszaadó készülékeket, első és második világháborús berendezéseket, megelevenített theátrophont, telefonhírmondót, többek közt a Titanic rádiós kabinját, valamint az őstelefonközpontot is bemutató gyűjtemény 1980 novemberétől 14 alkalommal (10 kiállításon, és bemutatón) volt közszemlére bocsátva. Erről emlékfüzete is tanúskodik, amelybe eddig 350 vélemény gyűlt össze 15 ezer látogatótól.
– És mindez most egy helyen lesz látható?
– Természetesen, szombaton 15.30-kor avatjuk fel a Sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Hírközlési Kismúzeumot, és leleplezünk egy Puskás Tivadar-szobrot is. Tiszteletbeli meghívottunk Komlóssy József György, az Európa Tanács szakértője, a Közép-Kelet–európai Nemzeti Kisebbségeket Támogató Tanács alelnöke.
–Miért lesz érdemes a kismúzeumot látogatni, és kinek?
– Mindenkinek, aki komolyan veszi azt, hogy most egy kommunikációs forradalomban élünk, hiszen a hírközlés ugyan több ezer éves, de 100 éve még morzéztunk, és azóta több technikai forradalom ment végbe. Az itt látható gyűjtemény múzeumpedagógiai és oktatási értékét hihetetlen mértékben megnöveli, hogy a kiállított készülékek 90 százaléka működőképes! Ez egy élő technikatörténeti kiállítóhely, ahol interaktív módon végig lehet járni és kipróbálni a hírközlés történetének technikai megvalósításait az ókortól napjainkig.
– Mit ért azon, hogy élő kiállítóhely?
– Ez egy enciklopédikus jellegű tárlat, amely egyrészt több száz éves híradástechnikai eszközöket mutat be, de ízig-vérig 21. századi, hiszen multimédiás jellegű, a fizikai-elektronikai kísérleteket élőben is el lehet végezni, de mindezt filmeken, illetve digitalizált rögzített formában is kínálja.
– Hogy kerül ide a Titanic kabinjának utánzata?
– Az 1912. április 14-én jéghegynek ütközött Titanic óceánjáró kommunikációját két darab, független, 1,5 kW teljesítményű Marconi-rádió látta el, melyekkel a tragédia ideje alatt kérte a segítséget, az SOS-kódjelt használván. Nálunk megtekinthető ennek a működőképes utánzata.
– Kik az alapítók, gyűjtők, a kismúzeum elindítói?
– Kezdeném a rádiógyűjtemény társtulajdonosával, a szakmai tanácsadó, sajnos már elhunyt Kis Alberttel, továbbá Puskás Attila tanár, Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjazottja, valamint jómagam, illetve az intézménynek helyet adó Sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola, fő támogatóink a Puskás Tivadar Művelődési Műszaki-Tudományos Alapítvány, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és Bereczki Kinga, a HKA vezetője. Külön elismeréssel tartozunk az ötletadó Újfalvi István volt mérnök-tanár igazgatónak és Demeter Dávid jelenlegi igazgatónak lelkiismeretes hozzáállásáért, segítségéért.
(ww)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. szeptember 15.
Borboly szerint a középosztály eltűnését eredményezné a területrendezési törvény elfogadása
A középosztály eltűnését eredményezné a területrendezési törvénytervezet jóváhagyása - nyilatkozta Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök az Erdély FM-nek csütörtökön annak kapcsán, hogy múlt hónap közepén a kormány közvitára bocsátotta az erre vonatkozó jogszabálytervezetet.
A tervezetet az RMDSZ ellenzi, Borboly Csaba pedig a szövetség Országos Önkormányzati Tanácsa nevében nemrég állásfoglalást tett közzé, amelyben összegzi a szövetségnek a törvénytervezet ellen megfogalmazott kifogásait.
Borboly az Erdély FM-nek hangsúlyozta, hogy a tervezet jóváhagyása ilyen formában azzal járna, hogy a nagyvárosok és vonzáskörzetük fejlődne, míg a vidéki térségek lemAradnának. Továbbá azt is eredményezné, hogy a társadalom gazdagokból és szegényekből állna, eltűnne a középosztály.
„Előbb-utóbb nagyon komoly társadalmi feszültségekhez fog vezetni, hogy a középosztályt szüntetik meg szabályosan ebben az országban. Középosztály nélkül pedig nagyon szegényekre és nagyon gazdagokra fog szakadni a társadalom, és a nagyon szegényekké vált emberek kínjukban fognak olyat tenni, ami nem lesz jó senkinek" - mondta Borboly. Kijelentette, nem területrendezésre van szükség, hanem valós közigazgatási reformra.
„Azzal, hogy ide-oda térképeket rajzolgatunk, mindenféle kaptafára ráhúzott elképzelés mentén próbálja egynéhány politikus elméleti szinten meggyártani a valóságban lehetetlent, az ennek az országnak a fejlődését nem szolgálja. Igazából modernizációra lenne szükség, le kellene bontani ezt a túlzott bürokráciát” - idézi a rádió honlapja a megyei tanácselnököt.
Borboly azt is elmondta, a területrendezés alternatívája a járások létrehozása lehetne. Úgy véli, a területrendezésről szóló törvénytervezet elfogadása mindenképpen a decemberben megalakuló új kormányra hárul majd. (erdély fm)
Transindex.ro
A középosztály eltűnését eredményezné a területrendezési törvénytervezet jóváhagyása - nyilatkozta Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök az Erdély FM-nek csütörtökön annak kapcsán, hogy múlt hónap közepén a kormány közvitára bocsátotta az erre vonatkozó jogszabálytervezetet.
A tervezetet az RMDSZ ellenzi, Borboly Csaba pedig a szövetség Országos Önkormányzati Tanácsa nevében nemrég állásfoglalást tett közzé, amelyben összegzi a szövetségnek a törvénytervezet ellen megfogalmazott kifogásait.
Borboly az Erdély FM-nek hangsúlyozta, hogy a tervezet jóváhagyása ilyen formában azzal járna, hogy a nagyvárosok és vonzáskörzetük fejlődne, míg a vidéki térségek lemAradnának. Továbbá azt is eredményezné, hogy a társadalom gazdagokból és szegényekből állna, eltűnne a középosztály.
„Előbb-utóbb nagyon komoly társadalmi feszültségekhez fog vezetni, hogy a középosztályt szüntetik meg szabályosan ebben az országban. Középosztály nélkül pedig nagyon szegényekre és nagyon gazdagokra fog szakadni a társadalom, és a nagyon szegényekké vált emberek kínjukban fognak olyat tenni, ami nem lesz jó senkinek" - mondta Borboly. Kijelentette, nem területrendezésre van szükség, hanem valós közigazgatási reformra.
„Azzal, hogy ide-oda térképeket rajzolgatunk, mindenféle kaptafára ráhúzott elképzelés mentén próbálja egynéhány politikus elméleti szinten meggyártani a valóságban lehetetlent, az ennek az országnak a fejlődését nem szolgálja. Igazából modernizációra lenne szükség, le kellene bontani ezt a túlzott bürokráciát” - idézi a rádió honlapja a megyei tanácselnököt.
Borboly azt is elmondta, a területrendezés alternatívája a járások létrehozása lehetne. Úgy véli, a területrendezésről szóló törvénytervezet elfogadása mindenképpen a decemberben megalakuló új kormányra hárul majd. (erdély fm)
Transindex.ro
2016. szeptember 15.
Aláírta az együttműködési megállapodást az RMDSZ és az MPP
Együttműködési megállapodást írt alá az RMDSZ és az MPP a parlamenti választások kapcsán. A megállapodás szerint az MPP két befutó helyet kap az RMDSZ képviselői listáin, Hargita, illetve Kovászna megyében. További öt megyében is lesznek MPP-s politikusok a listákon, nem befutó helyeken. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök elmondta a szerződés nyilvános Kolozsvári aláírásakor, lemodellezték a korábbi választások eredményeit figyelembe véve, és az új választási törvény miatti szükséges korrekciókat elvégezve, hogy melyek a befutó helyek, így esélytelen az, hogy az MPP-nek több mint két jelöltje vesz részt a törvényhozásban decembertől.
Elmondta, a megállapodás előzménye az EP-választások előtt kötött megállapodás, amelyet azzal a lehetőséggel írtak alá, hogy továbbviszik az önkormányzati és a parlamenti választásokra. Elhangzott, mind a versenynek, mind az együttműködésnek megvan a maga ideje, az önkormányzati választásokon volt, ahol vállalták a versenyhelyzetet, de most együtt indulnak a parlamenti helyekért.
„A helyi szinten létező töréseket, konfliktusokat figyelembe véve azon kell dolgozni, hogy kialakuljon az együttműködés, és tartalommal tudjuk azt megtölteni. Ha az MPP és az RMDSZ vezetősége kezet fog, nem jelenti azt, hogy például Gyergyóújfaluban is működik az együttműködés” - vázolta az RMDSZ-MPP egyezség kihívásait a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor szerint a megállapodás megkötését alátámasztják az időszakosan végzett szociológiai kutatások, fogadóórák, városi konzultációk eredményei is: a magyar emberek jelentős része elvárja, hogy a politikai pártok között legyen együttműködés, ne legyen vita a pártok között.
Ha az emberek ezt igénylik, akkor a parlamenti választások kétségtelenül olyan ügy, ahol fontos a együttműködés, ennek keretét biztosítja a ma aláírt együttműködési megállapodás.
Kérdésünkre, hogy milyen esélyt lát a teljes körű együttműködésre a három erdélyi magyar politikai alakulat között, arra való tekintettel, hogy az EMNP megkereste az RMDSZ-t egy egyeztetés érdekében, Kelemen Hunor elmondta, létezik ennek a beszélgetésnek a létrejöttére nyitás az RMDSZ részéről, ezt már jelezték az EMNP-nek is. Egyébként az EMNP az MPP-t is megkereste ez ügyben. Egyelőre nem találkoztak, az EMNP-nek kellene visszajeleznie az időpont kapcsán. Kelemen elmondta: van szándék a beszélgetésre az RMDSZ részéről, a párbeszédre szükség van, de megállapodásra nem lát esélyt, ha jól értette a Toró T. Tibor által a Transindexnek adott interjújában elmondottakat. Mindenesetre a parlamenti választás kapcsán már nincs lehetőség semmiféle megállapodás megkötésére, a listák zárulnak, kezdődnek a jelölteket támogató aláírásgyűjtések, és hamarosan indul a kampány - mondta.
Biró Zsolt elmondta, a 2014-ben, az EP-választások kapcsán megkötött megállapodás jelentős lépés volt az erdélyi magyar politikában. Ma erősebb az erdélyi magyarok érdekérvényesítő képessége. Az MPP-ben az az álláspont kerekedett felül, hogy a képviseletre szükség van. Felelős politikai alakultként fontos, hogy az MPP is ott legyen a parlamentben. Az MPP nem akarta gyengíteni a magyar képviselet esélyeit, éppen ezért sem 2008-ban, sem 2012-ben nem indultak a parlamenti választásokon. Most ennek a megállapodásnak az eredményeként két MPP-s kerül be a törvényhozásba. Kérdésünkre, hogy a Hargita megyei hellyel kapcsolatosan milyen visszajelzések érkeztek az udvarhelyszékiek részéről, Kelemen Hunor elmondta, az együttműködést az RMDSZ is szokja, és az udvarhelyszékiek egy része furcsállta azt, hogy Biró Zsolt személyében egy marossárpataki illetőségű jelölt indul ezen a képviselői helyen.
Kelemen elmondta, a Szövetségi Állandó Tanács döntött, vannak szövetségi érdekek, amelyek a helyi érdekeket felülírják. Marossárpatak nincs olyan messze Udvarhelyszéktől, hogy Biró Zsolt ne lássa az udvarhelyszéki problémákat. Ezzel együtt az RMDSZ-ben 25 évig a röghöz kötés elve érvényesült. Ezt az elvet követik, de ez egy olyan vita tárgyát képezheti, amelyet érdemes lesz lefolytatni egy adott pillanatban - fogalmazott.
Biró Zsolt elmondta, azzal együtt, hogy Udvarhelyszéken indul, a teljes Erdélyt képviselni szándékozik. „Az MPP két helyet kapott a frakcióban. A feladata az lesz, hogy a teljes erdélyi magyarságot képviselje, Szatmár megyétől Kommandóig, és képviseljék az MPP céljait is” - mondta az MPP elnöke.
(tudósítónktól)
Transindex.ro
Együttműködési megállapodást írt alá az RMDSZ és az MPP a parlamenti választások kapcsán. A megállapodás szerint az MPP két befutó helyet kap az RMDSZ képviselői listáin, Hargita, illetve Kovászna megyében. További öt megyében is lesznek MPP-s politikusok a listákon, nem befutó helyeken. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök elmondta a szerződés nyilvános Kolozsvári aláírásakor, lemodellezték a korábbi választások eredményeit figyelembe véve, és az új választási törvény miatti szükséges korrekciókat elvégezve, hogy melyek a befutó helyek, így esélytelen az, hogy az MPP-nek több mint két jelöltje vesz részt a törvényhozásban decembertől.
Elmondta, a megállapodás előzménye az EP-választások előtt kötött megállapodás, amelyet azzal a lehetőséggel írtak alá, hogy továbbviszik az önkormányzati és a parlamenti választásokra. Elhangzott, mind a versenynek, mind az együttműködésnek megvan a maga ideje, az önkormányzati választásokon volt, ahol vállalták a versenyhelyzetet, de most együtt indulnak a parlamenti helyekért.
„A helyi szinten létező töréseket, konfliktusokat figyelembe véve azon kell dolgozni, hogy kialakuljon az együttműködés, és tartalommal tudjuk azt megtölteni. Ha az MPP és az RMDSZ vezetősége kezet fog, nem jelenti azt, hogy például Gyergyóújfaluban is működik az együttműködés” - vázolta az RMDSZ-MPP egyezség kihívásait a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor szerint a megállapodás megkötését alátámasztják az időszakosan végzett szociológiai kutatások, fogadóórák, városi konzultációk eredményei is: a magyar emberek jelentős része elvárja, hogy a politikai pártok között legyen együttműködés, ne legyen vita a pártok között.
Ha az emberek ezt igénylik, akkor a parlamenti választások kétségtelenül olyan ügy, ahol fontos a együttműködés, ennek keretét biztosítja a ma aláírt együttműködési megállapodás.
Kérdésünkre, hogy milyen esélyt lát a teljes körű együttműködésre a három erdélyi magyar politikai alakulat között, arra való tekintettel, hogy az EMNP megkereste az RMDSZ-t egy egyeztetés érdekében, Kelemen Hunor elmondta, létezik ennek a beszélgetésnek a létrejöttére nyitás az RMDSZ részéről, ezt már jelezték az EMNP-nek is. Egyébként az EMNP az MPP-t is megkereste ez ügyben. Egyelőre nem találkoztak, az EMNP-nek kellene visszajeleznie az időpont kapcsán. Kelemen elmondta: van szándék a beszélgetésre az RMDSZ részéről, a párbeszédre szükség van, de megállapodásra nem lát esélyt, ha jól értette a Toró T. Tibor által a Transindexnek adott interjújában elmondottakat. Mindenesetre a parlamenti választás kapcsán már nincs lehetőség semmiféle megállapodás megkötésére, a listák zárulnak, kezdődnek a jelölteket támogató aláírásgyűjtések, és hamarosan indul a kampány - mondta.
Biró Zsolt elmondta, a 2014-ben, az EP-választások kapcsán megkötött megállapodás jelentős lépés volt az erdélyi magyar politikában. Ma erősebb az erdélyi magyarok érdekérvényesítő képessége. Az MPP-ben az az álláspont kerekedett felül, hogy a képviseletre szükség van. Felelős politikai alakultként fontos, hogy az MPP is ott legyen a parlamentben. Az MPP nem akarta gyengíteni a magyar képviselet esélyeit, éppen ezért sem 2008-ban, sem 2012-ben nem indultak a parlamenti választásokon. Most ennek a megállapodásnak az eredményeként két MPP-s kerül be a törvényhozásba. Kérdésünkre, hogy a Hargita megyei hellyel kapcsolatosan milyen visszajelzések érkeztek az udvarhelyszékiek részéről, Kelemen Hunor elmondta, az együttműködést az RMDSZ is szokja, és az udvarhelyszékiek egy része furcsállta azt, hogy Biró Zsolt személyében egy marossárpataki illetőségű jelölt indul ezen a képviselői helyen.
Kelemen elmondta, a Szövetségi Állandó Tanács döntött, vannak szövetségi érdekek, amelyek a helyi érdekeket felülírják. Marossárpatak nincs olyan messze Udvarhelyszéktől, hogy Biró Zsolt ne lássa az udvarhelyszéki problémákat. Ezzel együtt az RMDSZ-ben 25 évig a röghöz kötés elve érvényesült. Ezt az elvet követik, de ez egy olyan vita tárgyát képezheti, amelyet érdemes lesz lefolytatni egy adott pillanatban - fogalmazott.
Biró Zsolt elmondta, azzal együtt, hogy Udvarhelyszéken indul, a teljes Erdélyt képviselni szándékozik. „Az MPP két helyet kapott a frakcióban. A feladata az lesz, hogy a teljes erdélyi magyarságot képviselje, Szatmár megyétől Kommandóig, és képviseljék az MPP céljait is” - mondta az MPP elnöke.
(tudósítónktól)
Transindex.ro
2016. szeptember 15.
Nagyszabású tudományos fórum
Szeptember 15-én és 16-án Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen zajlik a Magyar Regionális Tudományi Társaság (MRTT) tizenegyedik vándorgyűlése.
Idén Nagyváradon tartja vándorgyűlését – szám szerint a tizennegyediket –a Magyar Regionális Tudományi Társaság (MRTT). „Főként azért érte Nagyváradot ez a megtiszteltetés, mert a tavaly megalakult Partiumi Területi Kutatások Intézetét (PTKI) az idén felvették az MRTT tagszervezetei közé”, mondta csütörtök délelőtt az esemény megkezdése előtt a Bihari Naplónak a házigazda Szilágyi Ferenc egyetemi docens, a PTKI vezetője. Szilágyi Ferenc hozzátette, hogy több mint száz egyetemi tanár, kutató jött el erre az eseményre, amelyen mintegy kilencven előadás hangzik el. Szilágyi Ferenc kifejtette: „ez az első olyan lehetőségünk, hogy ezeknek a kutatóknak bemutassuk a Partiumot, és meg is tapasztalják, mit jelent Nagyvárad, milyen életérzés partiuminak lenni. Mivel ezek azok az emberek, akik a Kárpát-medencei térben meghatározzák a regionális gondolkodást, ezért számunkra ez az esemény alkalmat jelent arra, hogy fogadják be a Partiumot a Kárpát-medencei nagyrégiók sorába. Tapasztalataim szerint ugyanis bár a Bánságot és Partiumot is elfogadják, de nem tulajdonítanak nagy jelentőséget ezeknek a régióknak. Ezzel a vándorgyűléssel próbáljuk a magyar regionalisták tudományos társaságába bevinni a Partiumot, mint régiót, hogy legyen ott a köztudatban” – fogalmazott Szilágyi Ferenc.
Partiumban, Partiumért
A kétnapos rendezvénysorozat csütörtök délelőtt fél tízkor az MRTT közgyűlésével kezdődött, majd könyvbemutatókkal folytatódott. Maga a vándorgyűlés kora délután vette kezdetét, melynek fő témája a kis-, és középvárosok szerepe a területi fejlődésben. Csütörtökön a délután folyamán hangzottak el a plenáris előadások, este díjkiosztó ünnepségre került sor, majd a házigazdák által szervezett Partium-est következett. A mai nap folyamán tizenkét szekcióban hangzanak el előadások.
A vándorgyűlésről és magáról az MRTT-ről annak elnöke, Rechnitzer János, egyetemi tanár beszélt szerkesztőségünknek, elmondva, hogy „a Magyar Regionális Tudományos Társaság 2003-ban alakult, és célja, hogy a térben zajló társadalmi, gazdasági folyamatokkal foglalkozó szakembereket összefogja, egy olyan keretet teremtsen, amelyben ezek a szakemberek egymással kommunikálnak, és megismerik a legújabb kutatási eredményeket. Az alapító elnöknek, Horváth Gyula professzornak volt egy nagyon szép elve, hogy ezt a társaságot a határon túlra is kiterjesztette, így erdélyi, vajdasági, kárpátaljai, felvidéki tagozataink is vannak. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Partiumi Keresztény Egyetemen megalakult a partiumi kutató központ, és mi segíteni kívánunk a partiumi barátainknak, hogy kutatásaikat jobban tudják integrálni a hazai és nemzetközi folyamatokba”. Az elnök hozzátette: az a tény, hogy az MRTT Nagyváradon tartja vándorgyűlését jelzésértékű ebben a vonatkozásban.
Pap István
erdon.ro
Szeptember 15-én és 16-án Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen zajlik a Magyar Regionális Tudományi Társaság (MRTT) tizenegyedik vándorgyűlése.
Idén Nagyváradon tartja vándorgyűlését – szám szerint a tizennegyediket –a Magyar Regionális Tudományi Társaság (MRTT). „Főként azért érte Nagyváradot ez a megtiszteltetés, mert a tavaly megalakult Partiumi Területi Kutatások Intézetét (PTKI) az idén felvették az MRTT tagszervezetei közé”, mondta csütörtök délelőtt az esemény megkezdése előtt a Bihari Naplónak a házigazda Szilágyi Ferenc egyetemi docens, a PTKI vezetője. Szilágyi Ferenc hozzátette, hogy több mint száz egyetemi tanár, kutató jött el erre az eseményre, amelyen mintegy kilencven előadás hangzik el. Szilágyi Ferenc kifejtette: „ez az első olyan lehetőségünk, hogy ezeknek a kutatóknak bemutassuk a Partiumot, és meg is tapasztalják, mit jelent Nagyvárad, milyen életérzés partiuminak lenni. Mivel ezek azok az emberek, akik a Kárpát-medencei térben meghatározzák a regionális gondolkodást, ezért számunkra ez az esemény alkalmat jelent arra, hogy fogadják be a Partiumot a Kárpát-medencei nagyrégiók sorába. Tapasztalataim szerint ugyanis bár a Bánságot és Partiumot is elfogadják, de nem tulajdonítanak nagy jelentőséget ezeknek a régióknak. Ezzel a vándorgyűléssel próbáljuk a magyar regionalisták tudományos társaságába bevinni a Partiumot, mint régiót, hogy legyen ott a köztudatban” – fogalmazott Szilágyi Ferenc.
Partiumban, Partiumért
A kétnapos rendezvénysorozat csütörtök délelőtt fél tízkor az MRTT közgyűlésével kezdődött, majd könyvbemutatókkal folytatódott. Maga a vándorgyűlés kora délután vette kezdetét, melynek fő témája a kis-, és középvárosok szerepe a területi fejlődésben. Csütörtökön a délután folyamán hangzottak el a plenáris előadások, este díjkiosztó ünnepségre került sor, majd a házigazdák által szervezett Partium-est következett. A mai nap folyamán tizenkét szekcióban hangzanak el előadások.
A vándorgyűlésről és magáról az MRTT-ről annak elnöke, Rechnitzer János, egyetemi tanár beszélt szerkesztőségünknek, elmondva, hogy „a Magyar Regionális Tudományos Társaság 2003-ban alakult, és célja, hogy a térben zajló társadalmi, gazdasági folyamatokkal foglalkozó szakembereket összefogja, egy olyan keretet teremtsen, amelyben ezek a szakemberek egymással kommunikálnak, és megismerik a legújabb kutatási eredményeket. Az alapító elnöknek, Horváth Gyula professzornak volt egy nagyon szép elve, hogy ezt a társaságot a határon túlra is kiterjesztette, így erdélyi, vajdasági, kárpátaljai, felvidéki tagozataink is vannak. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Partiumi Keresztény Egyetemen megalakult a partiumi kutató központ, és mi segíteni kívánunk a partiumi barátainknak, hogy kutatásaikat jobban tudják integrálni a hazai és nemzetközi folyamatokba”. Az elnök hozzátette: az a tény, hogy az MRTT Nagyváradon tartja vándorgyűlését jelzésértékű ebben a vonatkozásban.
Pap István
erdon.ro
2016. szeptember 15.
Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. szeptember 15.
Huszonöt éves lapunk állomásai
A kommunista rendszerből átöröklött, és az 1989-es fordulat után új arculattal és új tematikával induló romániai magyar napi- és hetilappiacon huszonöt évvel ezelőtt, 1991. szeptember 5-én jelent meg az első új országos magyar hetilap, az Erdélyi Napló. Anyagi függetlenségének köszönhetően a néhány évig ötvenezres példányszámban piacra kerülő hetilap joggal tekinthette magát szabad és független újságnak, ami egyaránt meglátszott a lap témaválasztásában, őszinte stílusán és az újságírói munka profizmusában. A romániai magyar sajtóban akkoriban még szokatlan módon utcára kerülő kis csapatnyi sajtómunkás vakmerő vállalkozásaként kovácsolódott sikertörténetté az új magyar lap kiadása, amely számos újságírói műfajban mutatta meg, hogy másként is lehet és kell lapot írni Erdélyben.
Az Erdélyi Napló elmúlt huszonöt éve nem mindig volt sikertörténet. Nem lehetett az, hiszen a kilencvenes évek második felétől a kezdeti célkitűzéseket folyamatosan felrúgó romániai magyar politikai elit nagyobb részének a viselt dolgait megszellőztető hetilaptól egy idő után nemcsak függetlenségét, hanem létjogosultságát is elvitatták. A kétezres évektől folyamatosan anyagi gondokkal küszködő hetilap – a romániai magyar sajtót román állami pénzekből támogató RMDSZ-alapítvány tíz év alatt talán egyszer adott egy jelképes összeget a szerkesztőségnek – így jutott el a 2009 augusztusi kényszerpihenőig, kiadása egy éven keresztül szünetelt. 2010 nyarán ezen az áldatlan helyzeten változtatott a Budapesti székhelyű Magyar Nemzet lapkiadó vállalat, amely révén megújított szerkesztőséggel és anyagi biztonságot jelentő beruházással láthatott ismét nyomdafestéket sokak kedvenc hetilapja. Az elmúlt hat év tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a portfoliójában immár hat lapot számláló legnagyobb erdélyi magyar lapkiadó vállalat, a Székelyudvarhelyi Híradó hetilapjaként az Erdélyi Naplónak továbbra is van létjogosultsága a romániai lappiacon.
Hetilapunk szerkesztőségében huszonöt év alatt sok munkatárs megfordult. Voltak, akik a legnehezebb időkben is kitartottak, és voltak, akik továbbálltak. De ez minden cég életében ismerős történet. A lényeg az, hogy az egykor szókimondásáról elhíresült Erdélyi Napló egyféle „brandként” mAradhatott fenn a romániai magyar újságírásban. Amit a politikusok, közéleti emberek egy része akár elutasíthat, de ettől függetlenül az Erdélyi Napló él és élni szeretne.
Huszonöt év tapasztalatait akarja még hosszú ideig megosztani hűséges olvasótáborával.
Makkay József |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A kommunista rendszerből átöröklött, és az 1989-es fordulat után új arculattal és új tematikával induló romániai magyar napi- és hetilappiacon huszonöt évvel ezelőtt, 1991. szeptember 5-én jelent meg az első új országos magyar hetilap, az Erdélyi Napló. Anyagi függetlenségének köszönhetően a néhány évig ötvenezres példányszámban piacra kerülő hetilap joggal tekinthette magát szabad és független újságnak, ami egyaránt meglátszott a lap témaválasztásában, őszinte stílusán és az újságírói munka profizmusában. A romániai magyar sajtóban akkoriban még szokatlan módon utcára kerülő kis csapatnyi sajtómunkás vakmerő vállalkozásaként kovácsolódott sikertörténetté az új magyar lap kiadása, amely számos újságírói műfajban mutatta meg, hogy másként is lehet és kell lapot írni Erdélyben.
Az Erdélyi Napló elmúlt huszonöt éve nem mindig volt sikertörténet. Nem lehetett az, hiszen a kilencvenes évek második felétől a kezdeti célkitűzéseket folyamatosan felrúgó romániai magyar politikai elit nagyobb részének a viselt dolgait megszellőztető hetilaptól egy idő után nemcsak függetlenségét, hanem létjogosultságát is elvitatták. A kétezres évektől folyamatosan anyagi gondokkal küszködő hetilap – a romániai magyar sajtót román állami pénzekből támogató RMDSZ-alapítvány tíz év alatt talán egyszer adott egy jelképes összeget a szerkesztőségnek – így jutott el a 2009 augusztusi kényszerpihenőig, kiadása egy éven keresztül szünetelt. 2010 nyarán ezen az áldatlan helyzeten változtatott a Budapesti székhelyű Magyar Nemzet lapkiadó vállalat, amely révén megújított szerkesztőséggel és anyagi biztonságot jelentő beruházással láthatott ismét nyomdafestéket sokak kedvenc hetilapja. Az elmúlt hat év tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a portfoliójában immár hat lapot számláló legnagyobb erdélyi magyar lapkiadó vállalat, a Székelyudvarhelyi Híradó hetilapjaként az Erdélyi Naplónak továbbra is van létjogosultsága a romániai lappiacon.
Hetilapunk szerkesztőségében huszonöt év alatt sok munkatárs megfordult. Voltak, akik a legnehezebb időkben is kitartottak, és voltak, akik továbbálltak. De ez minden cég életében ismerős történet. A lényeg az, hogy az egykor szókimondásáról elhíresült Erdélyi Napló egyféle „brandként” mAradhatott fenn a romániai magyar újságírásban. Amit a politikusok, közéleti emberek egy része akár elutasíthat, de ettől függetlenül az Erdélyi Napló él és élni szeretne.
Huszonöt év tapasztalatait akarja még hosszú ideig megosztani hűséges olvasótáborával.
Makkay József |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. szeptember 15.
Márton Áronnak nem kell reklám
A mítoszok elengedhetetlenül képződnek, de nem árt a mítoszokat és a történelmi hitelességet szétválasztani – mondja Lázár Csilla, a Csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője. A népszerűsítés, illetve a hiteles források feltárása a 2016-os Márton Áron Emlékév fő célkitűzései között szerepel.
– A Márton Áron Emlékév keretében nemrég Csíkszentdomokoson Márton Áron-konferenciát szerveztetek. Milyen hozadéka volt a konferenciának, derültek-e ki új adatok a püspökről? Melyik a legkevésbé feltárt része a Márton Áron életműnek, honnan lehet újdonságerejű eredményekre várni?
– A domokosi konferencia – ellentétben a legtöbb szakmai, történészi konferenciával – meglehetősen széles réteget szólít meg, idén is 200 körül volt a résztvevők száma. A közönség soraiban szép számban ülnek olyanok is, akik valószínűleg nem olvasnak történészi szaklapokat, tanulmányköteteket, de a Márton Áron püspök iránti tisztelet kíváncsivá teszi őket a 20. századi történeti, egyháztörténeti kutatás eredményei iránt. Éppen ezért nem csupán a szűk szakmai körökben is újdonságnak számító előadásokat iktatjuk be a konferenciára. Ezzel együtt is idén is voltak újszerű témák, újszerű megközelítések. Seres Attila a fiatal Márton Áron és egy Kolozsvári lengyel diplomata közötti baráti kapcsolat dokumentumait ismertette. Olyan témából adott ízelítőt, amelynek még sok feltáratlan részlete van: Márton Áron szerepe a harmincas évekbeli Kolozsváron. Ugyanezen korszakot kutatja a konferencia fiatal előadója, Izsák Anikó is, aki nagyon alaposan áttanulmányozta a korszak katolikus sajtóját, és ennek alapján térképezte fel Márton Áron kapcsolatát a korabeli katolikus értelmiségi elittel. Szintén ehhez a korszakhoz kapcsolódott részben Marton József előadása is, megvilágítva Márton Áron viszonyulását a korszak eszmeáramlataihoz, illetve Ozsváth Judit összehasonlító előadása Domokos Pál Péter és Márton Áron népnevelő törekvéseiről.
– Vannak-e vitás pontok a szakemberek között Márton Áron életét és munkásságát illetően? Melyek a fehér foltok, vagy melyek azok, amelyeknek kutatása egyelőre akadályokba ütközik? Gondolok itt például a püspök és a Szekuritáté „kapcsolatára”.
– Természetesen vannak eltérő interpretációk, ha kifejezett viták nem alakultak ki ezúttal. Az említett Izsák Anikó felvetése a különböző felekezetű értelmiségiek együttműködésének alacsony fokáról, sőt néhol konfliktusáról például újszerű volt. Ha nem is konkrétan a püspök megítélését, de a korszak értelmezését tekintve egyenest provokatívnak tekinthető Virt László előadása, melyben Mindszenty József bíboros, hercegprímás és Márton Áron püspök mint egyházuk sorsa iránt felelős vezetők hatalommal szemben tanúsított magatartását vetette össze, egyértelműen Márton Áron magatartását jelölve meg vállalhatónak. Tanulmánya – akár a legtöbb előadóé – a Székelyföld kulturális folyóirat októberi számában fog megjelenni. A Szekuritáté levéltárában található Márton Áronra vonatkozó megfigyelési anyag idén nem került szóba a konferencián, de ennek kutatása természetesen sok újdonsággal szolgál még, nemcsak a püspök életét, egyházkormányzati, kisebbségvédelmi módszereit tekintve, de a (kommunista) hatalom működési elveit és gyakorlatát illetően is.
– Márton Áron megfigyelési anyagából szerettetek volna kiadni egy részt. Szakemberhiány vagy az anyagiak akadályozták meg ennek a kiadását? Mit gondolsz, a dokumentumértéken túl milyen hozadéka lehet egy ilyen forráskiadásnak?
– Talán az időhiány volt ezúttal a legnagyobb akadály. Az „alapember”, aki ezen az anyagon dolgozik, Denisa Bodeanu, Bukaresti történész. Meggyőződésem, hogy az elkövetkező években a kiadásra is sor kerül, de ehhez feltétlen szükség lesz az erdélyi magyar történészek aktívabb közreműködésére is. Denisa Bodeanu ugyan már átolvasta és rendszerezte a 77 000 oldalnyi kötetet, és közölt is ezzel kapcsolatban rövidebb tanulmányokat. A teljes anyag kiadása természetesen sem nem lehetséges (terjedelmi okokból), sem nem szükséges. Viszont a közérdeklődésre számot tartható dokumentumok száma is több ezerre rúg, ezeknek a lábjegyzetelése, szerkesztése, beszedése, fordítása rendkívül időigényes. A korszak megértésén túl egy ilyen dokumentumgyűjtemény, illetve az ebből kirajzolódó viszonyrendszerek, magatartások nemcsak a kommunista múlttal szembesítenek, de az örök emberi – s eképpen ma is tapasztalható – gyengeségekkel és erényekkel is.
– Az elmúlt pár hónapban minden nagyobb és különböző típusú erdélyi rendezvényen belebotlottam a Márton Áron-plakátkiállításba. Mennyire mérhető ennek a kiállításnak a hatása, sikere, kaptatok-e visszajelzést a kiállítás kapcsán?
– Ez egy plakátkiállítás, semmi több. A figyelem felkeltését célozza. Azért is volt jelen – ahogy fogalmaztál – „nagyobb” rendezvényeken. A népes fesztiválok közönségének soraiban kétségkívül sokan voltak, akik addig szinte semmit vagy alig hallottak Márton Áronról. Viszonylag rövid összegzőkkel, idézetekkel, és – ahogy plakátokon dukál – sok képpel próbáltuk felhívni a figyelmet a püspökre. Nekem csak „sokan nézték” jellegű visszajelzéseim vannak barátoktól. Kétségtelen, hogy idén például a sajtóban sokfelé lehetett találkozni Márton Áron nevével, de hogy ez az emlékév melyik rendezvényének vagy milyen más jelenségnek a következménye, azt én nem tudom megmondani.
– A Márton Áron Emlékév kapcsán szoboravatásra, vándorkiállításra, ifjúsági táborra, kétnyelvű kötetre, konferenciára s megannyi egyéb programra került sor. Mi volt az elsődleges célotok ezeknek a kultikus mozzanatoknak a megszervezésével: szélesebb körben ismertté tenni az erdélyi püspök személyiségét, hogy legyen egy hely – pl. Márton Áron szobra –, amely szimbolikus a Székelyföldi emberek számára?
– A Csíkszeredai szoborállításban semmi érdemem, annak célját az állíttatók több helyen többször megfogalmazták. A többi eseménynek közös célja valóban az, hogy többekhez eljusson a püspöknek – nem is a neve, hanem – az üzenete. A domokosi múzeumot is azért hoztuk létre hat éve, mert úgy láttuk, Márton Árontól nemcsak tanulni lehet, de élvezet is tőle tanulni. Hiteles, humánus, emberközeli, írásai igényesek és olvasmányosak, karaktere imponáló, kortársai által sokszor megkérdőjelezett döntéseit a történelem igazolta. Amikor felajánlották, hogy vándortárlatot készítenek az általunk szerkesztett anyagból, természetesen örvendtünk, hogy azokhoz is eljut a „lecke”, akik maguk nem jutnak el Domokosra. A társadalomtudományi diáktábort azért szerveztük, mert – már egy tavaly, az emlékévet megelőzően szervezett diákvetélkedő során – úgy tapasztaltuk, hogy a fiatalokban megvan az érdeklődés, de elég kevés alkalom van arra, hogy támpontokat kapjanak a huszadik század második felének értelmezéséhez. Az angol és olasz nyelvű Márton Áron-életrajz, amely szintén az idén jelent meg, Virt Lászó tollából, Mons. Kovács Gergely szerkesztésében, régóta aktuális volt: végre a világegyház számára is felmutatható Márton Áron püspök példája.
Idén ötödik alkalommal szerveztünk konferenciát Domokoson. Ez – plakátkiállítással, táborral, külföldi kiadványokkal ellentétben – nem tágítani, hanem mélyíteni szeretné a Márton Áron-tiszteletet. Ahogyan idén a posztulátor előadásában meg is fogalmazta, a kultusz önmagában nem lehet cél, Márton Áron nem piaci termék, nem kell neki reklám. Nekünk kell az, hogy általa jobban megértsük magunkat. A személyes megértést, megélést hivatottak segíteni a konferencia előadásai és az ünnepi megemlékezés is.
– A domokosi emberek hogyan kezelik Márton Áron kultuszát, mennyire tudatosodott bennük különleges helyzetük?
– Úgy látom, akik a kilencvenes évek elején a faluban az első emlékműveket állították, intézményeket elnevezték (természetesen Márton Áronról), azok mintha jobban bíztak volna abban, hogy Márton Áron – mint nemrég még élő példa vagy mint a falu számára egyedi érték – „hasznosulni” tud Csíkszentdomokos mai lakói számára. Az utánuk következő generációnak már nem volt személyes találkozása a püspökkel, és a napi hajsza mellett ideje sem mAradt, hogy akár írott, akár szóbeli forrásokból tájékozódjon arról, miért is volt olyan „nagy ember” az, akit a főtéri szobor ábrázol. Részben a konferenciáknak és a kultusz sokasodó megnyilvánulásainak köszönhetően változóban a helyzet. Én főként a legfiatalabb, tizen-huszonéves generációban bízom – akik közül tucatnyian évek óta részt vesznek a konferencia lebonyolításában –, hogy felismeri: nem azért gyújtanak lámpát, hogy a véka alá rejtsék.
– A Márton Áron Múzeum vezetőjeként, melyek voltak számodra a legkedvesebb projektek az emlékévből?
– A tábor és az olasz, illetve angol nyelvű életrajz. Végzettségem szerint tanárnak kéne lennem, azért a tábor. Egy ilyen táborba a legérdeklődőbb fiatalok jönnek, ilyen szempontból jutalom is velük dolgozni. Az idegen nyelvű kiadványok meg azért kellettek, mert Márton Áron történelmi, egyháztörténeti szerepe nem csak a magyar nyelvterületen belül tarthat számot érdeklődésre, ennek ellenére méltatlanul kevéssé ismert külföldön. Most végre van mit kezébe adni a külföldi történészeknek, egyházi személyeknek.
– A boldoggá avatási folyamat érdekében a programok folytatódnak. Merre és hogyan építitek tovább a Márton Áron-kultuszt? Vagy innen már épül magától?
– Nem a boldoggá avatási eljárás az elsődleges szempont. A kultusz épül magától, de sokszor sajátos, a püspök személyiségével nehezen összeegyeztethető megnyilvánulásai is adódnak. A domokosi konferenciának pedig nő a felelőssége: olyan előadókat, történészeket szólaltatni meg, akik hiteles forrásokat tárnak fel. A mítoszok elengedhetetlenül képződnek, de nem árt a mítoszokat és a történelmi hitelességet szétválasztani.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A mítoszok elengedhetetlenül képződnek, de nem árt a mítoszokat és a történelmi hitelességet szétválasztani – mondja Lázár Csilla, a Csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum vezetője. A népszerűsítés, illetve a hiteles források feltárása a 2016-os Márton Áron Emlékév fő célkitűzései között szerepel.
– A Márton Áron Emlékév keretében nemrég Csíkszentdomokoson Márton Áron-konferenciát szerveztetek. Milyen hozadéka volt a konferenciának, derültek-e ki új adatok a püspökről? Melyik a legkevésbé feltárt része a Márton Áron életműnek, honnan lehet újdonságerejű eredményekre várni?
– A domokosi konferencia – ellentétben a legtöbb szakmai, történészi konferenciával – meglehetősen széles réteget szólít meg, idén is 200 körül volt a résztvevők száma. A közönség soraiban szép számban ülnek olyanok is, akik valószínűleg nem olvasnak történészi szaklapokat, tanulmányköteteket, de a Márton Áron püspök iránti tisztelet kíváncsivá teszi őket a 20. századi történeti, egyháztörténeti kutatás eredményei iránt. Éppen ezért nem csupán a szűk szakmai körökben is újdonságnak számító előadásokat iktatjuk be a konferenciára. Ezzel együtt is idén is voltak újszerű témák, újszerű megközelítések. Seres Attila a fiatal Márton Áron és egy Kolozsvári lengyel diplomata közötti baráti kapcsolat dokumentumait ismertette. Olyan témából adott ízelítőt, amelynek még sok feltáratlan részlete van: Márton Áron szerepe a harmincas évekbeli Kolozsváron. Ugyanezen korszakot kutatja a konferencia fiatal előadója, Izsák Anikó is, aki nagyon alaposan áttanulmányozta a korszak katolikus sajtóját, és ennek alapján térképezte fel Márton Áron kapcsolatát a korabeli katolikus értelmiségi elittel. Szintén ehhez a korszakhoz kapcsolódott részben Marton József előadása is, megvilágítva Márton Áron viszonyulását a korszak eszmeáramlataihoz, illetve Ozsváth Judit összehasonlító előadása Domokos Pál Péter és Márton Áron népnevelő törekvéseiről.
– Vannak-e vitás pontok a szakemberek között Márton Áron életét és munkásságát illetően? Melyek a fehér foltok, vagy melyek azok, amelyeknek kutatása egyelőre akadályokba ütközik? Gondolok itt például a püspök és a Szekuritáté „kapcsolatára”.
– Természetesen vannak eltérő interpretációk, ha kifejezett viták nem alakultak ki ezúttal. Az említett Izsák Anikó felvetése a különböző felekezetű értelmiségiek együttműködésének alacsony fokáról, sőt néhol konfliktusáról például újszerű volt. Ha nem is konkrétan a püspök megítélését, de a korszak értelmezését tekintve egyenest provokatívnak tekinthető Virt László előadása, melyben Mindszenty József bíboros, hercegprímás és Márton Áron püspök mint egyházuk sorsa iránt felelős vezetők hatalommal szemben tanúsított magatartását vetette össze, egyértelműen Márton Áron magatartását jelölve meg vállalhatónak. Tanulmánya – akár a legtöbb előadóé – a Székelyföld kulturális folyóirat októberi számában fog megjelenni. A Szekuritáté levéltárában található Márton Áronra vonatkozó megfigyelési anyag idén nem került szóba a konferencián, de ennek kutatása természetesen sok újdonsággal szolgál még, nemcsak a püspök életét, egyházkormányzati, kisebbségvédelmi módszereit tekintve, de a (kommunista) hatalom működési elveit és gyakorlatát illetően is.
– Márton Áron megfigyelési anyagából szerettetek volna kiadni egy részt. Szakemberhiány vagy az anyagiak akadályozták meg ennek a kiadását? Mit gondolsz, a dokumentumértéken túl milyen hozadéka lehet egy ilyen forráskiadásnak?
– Talán az időhiány volt ezúttal a legnagyobb akadály. Az „alapember”, aki ezen az anyagon dolgozik, Denisa Bodeanu, Bukaresti történész. Meggyőződésem, hogy az elkövetkező években a kiadásra is sor kerül, de ehhez feltétlen szükség lesz az erdélyi magyar történészek aktívabb közreműködésére is. Denisa Bodeanu ugyan már átolvasta és rendszerezte a 77 000 oldalnyi kötetet, és közölt is ezzel kapcsolatban rövidebb tanulmányokat. A teljes anyag kiadása természetesen sem nem lehetséges (terjedelmi okokból), sem nem szükséges. Viszont a közérdeklődésre számot tartható dokumentumok száma is több ezerre rúg, ezeknek a lábjegyzetelése, szerkesztése, beszedése, fordítása rendkívül időigényes. A korszak megértésén túl egy ilyen dokumentumgyűjtemény, illetve az ebből kirajzolódó viszonyrendszerek, magatartások nemcsak a kommunista múlttal szembesítenek, de az örök emberi – s eképpen ma is tapasztalható – gyengeségekkel és erényekkel is.
– Az elmúlt pár hónapban minden nagyobb és különböző típusú erdélyi rendezvényen belebotlottam a Márton Áron-plakátkiállításba. Mennyire mérhető ennek a kiállításnak a hatása, sikere, kaptatok-e visszajelzést a kiállítás kapcsán?
– Ez egy plakátkiállítás, semmi több. A figyelem felkeltését célozza. Azért is volt jelen – ahogy fogalmaztál – „nagyobb” rendezvényeken. A népes fesztiválok közönségének soraiban kétségkívül sokan voltak, akik addig szinte semmit vagy alig hallottak Márton Áronról. Viszonylag rövid összegzőkkel, idézetekkel, és – ahogy plakátokon dukál – sok képpel próbáltuk felhívni a figyelmet a püspökre. Nekem csak „sokan nézték” jellegű visszajelzéseim vannak barátoktól. Kétségtelen, hogy idén például a sajtóban sokfelé lehetett találkozni Márton Áron nevével, de hogy ez az emlékév melyik rendezvényének vagy milyen más jelenségnek a következménye, azt én nem tudom megmondani.
– A Márton Áron Emlékév kapcsán szoboravatásra, vándorkiállításra, ifjúsági táborra, kétnyelvű kötetre, konferenciára s megannyi egyéb programra került sor. Mi volt az elsődleges célotok ezeknek a kultikus mozzanatoknak a megszervezésével: szélesebb körben ismertté tenni az erdélyi püspök személyiségét, hogy legyen egy hely – pl. Márton Áron szobra –, amely szimbolikus a Székelyföldi emberek számára?
– A Csíkszeredai szoborállításban semmi érdemem, annak célját az állíttatók több helyen többször megfogalmazták. A többi eseménynek közös célja valóban az, hogy többekhez eljusson a püspöknek – nem is a neve, hanem – az üzenete. A domokosi múzeumot is azért hoztuk létre hat éve, mert úgy láttuk, Márton Árontól nemcsak tanulni lehet, de élvezet is tőle tanulni. Hiteles, humánus, emberközeli, írásai igényesek és olvasmányosak, karaktere imponáló, kortársai által sokszor megkérdőjelezett döntéseit a történelem igazolta. Amikor felajánlották, hogy vándortárlatot készítenek az általunk szerkesztett anyagból, természetesen örvendtünk, hogy azokhoz is eljut a „lecke”, akik maguk nem jutnak el Domokosra. A társadalomtudományi diáktábort azért szerveztük, mert – már egy tavaly, az emlékévet megelőzően szervezett diákvetélkedő során – úgy tapasztaltuk, hogy a fiatalokban megvan az érdeklődés, de elég kevés alkalom van arra, hogy támpontokat kapjanak a huszadik század második felének értelmezéséhez. Az angol és olasz nyelvű Márton Áron-életrajz, amely szintén az idén jelent meg, Virt Lászó tollából, Mons. Kovács Gergely szerkesztésében, régóta aktuális volt: végre a világegyház számára is felmutatható Márton Áron püspök példája.
Idén ötödik alkalommal szerveztünk konferenciát Domokoson. Ez – plakátkiállítással, táborral, külföldi kiadványokkal ellentétben – nem tágítani, hanem mélyíteni szeretné a Márton Áron-tiszteletet. Ahogyan idén a posztulátor előadásában meg is fogalmazta, a kultusz önmagában nem lehet cél, Márton Áron nem piaci termék, nem kell neki reklám. Nekünk kell az, hogy általa jobban megértsük magunkat. A személyes megértést, megélést hivatottak segíteni a konferencia előadásai és az ünnepi megemlékezés is.
– A domokosi emberek hogyan kezelik Márton Áron kultuszát, mennyire tudatosodott bennük különleges helyzetük?
– Úgy látom, akik a kilencvenes évek elején a faluban az első emlékműveket állították, intézményeket elnevezték (természetesen Márton Áronról), azok mintha jobban bíztak volna abban, hogy Márton Áron – mint nemrég még élő példa vagy mint a falu számára egyedi érték – „hasznosulni” tud Csíkszentdomokos mai lakói számára. Az utánuk következő generációnak már nem volt személyes találkozása a püspökkel, és a napi hajsza mellett ideje sem mAradt, hogy akár írott, akár szóbeli forrásokból tájékozódjon arról, miért is volt olyan „nagy ember” az, akit a főtéri szobor ábrázol. Részben a konferenciáknak és a kultusz sokasodó megnyilvánulásainak köszönhetően változóban a helyzet. Én főként a legfiatalabb, tizen-huszonéves generációban bízom – akik közül tucatnyian évek óta részt vesznek a konferencia lebonyolításában –, hogy felismeri: nem azért gyújtanak lámpát, hogy a véka alá rejtsék.
– A Márton Áron Múzeum vezetőjeként, melyek voltak számodra a legkedvesebb projektek az emlékévből?
– A tábor és az olasz, illetve angol nyelvű életrajz. Végzettségem szerint tanárnak kéne lennem, azért a tábor. Egy ilyen táborba a legérdeklődőbb fiatalok jönnek, ilyen szempontból jutalom is velük dolgozni. Az idegen nyelvű kiadványok meg azért kellettek, mert Márton Áron történelmi, egyháztörténeti szerepe nem csak a magyar nyelvterületen belül tarthat számot érdeklődésre, ennek ellenére méltatlanul kevéssé ismert külföldön. Most végre van mit kezébe adni a külföldi történészeknek, egyházi személyeknek.
– A boldoggá avatási folyamat érdekében a programok folytatódnak. Merre és hogyan építitek tovább a Márton Áron-kultuszt? Vagy innen már épül magától?
– Nem a boldoggá avatási eljárás az elsődleges szempont. A kultusz épül magától, de sokszor sajátos, a püspök személyiségével nehezen összeegyeztethető megnyilvánulásai is adódnak. A domokosi konferenciának pedig nő a felelőssége: olyan előadókat, történészeket szólaltatni meg, akik hiteles forrásokat tárnak fel. A mítoszok elengedhetetlenül képződnek, de nem árt a mítoszokat és a történelmi hitelességet szétválasztani.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. szeptember 15.
Márton Áron püspök élete a 20. század története
A Márton Áron Emlékév indulását a 2015 karácsonyát megelőző napokban jelentette be hivatalosan a nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Potápi Árpád János. Az államtitkárság keretében létrehozott Márton Áron Emlékév Programbizottság elnökét, Gaal Gergelyt a Kárpát-medencei rendezvényekről kérdeztük.
– Hogyan született meg az egész Kárpát-medenceére kiterjedő emlékév ötlete?
– Márton Áron püspök a 20. századi történelem egyik kiemelkedő személyisége, akit példaként állíthatunk magunk elé. Erdélyben, elsősorban a Székelyföldön ma is jól ismerik a nevét, Magyarországon azonban kevésbé. A kommunista diktatúra idején nem volt lehetőség megismerni, megismertetni tevékenységét, holott egy olyan gazdag életműről van szó, amelyet be kell mutatni a magyarság számára. Születésének 120. évfordulója erre kiváló alkalomnak kínálkozott.
– Az emlékév egyházi és világi rendezvényeket egyaránt felsorakoztat. Hogyan sikerült ezt a kettősséget ötvözni?
– A rendezvénynek eleve két fővédnöke van, egy egyházi és egy világi méltóság: Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség érseke és Áder János, Magyarország államelnöke. Márton Áron lelkészi pályáján, közösségi munkavállalásán keresztül gyakorlatilag az egész huszadik század történelmét, a nemzeti és a nemzetközi szocialista diktatúrák igazi arcát is bemutatjuk. A fiatalok szerencsére nem tapasztalhatták meg a néhány évtizeddel ezelőtti kommunista diktatúra elnyomó állami gépezetét, ezért is tartjuk fontosnak minderről részletesen beszélni Kárpát-medence-szerte.
– Folyamatosan hívják önöket kerekasztal-beszélgetésekre, előadásokra, kültéri és a beltéri kiállításaik bemutatására. Mennyire sikerül a fiatalabb nemzedékeket is megszólítani?
– A történelem iránt eleve sok fiatal érdeklődik. A programsorozatot úgy találtuk ki és építettük fel – illetve olyan pályázatokkal egészítettük ki –, hogy a fiatalabb nemzedékeket is megszólítsuk. Márton Áron életét átszőtte a 20. század. 1916-ban Doberdónál harcolt, és megsebesült az 1. világháborúban. Átélte a trianoni országcsonkítást, a két világháború közötti időszakot és a diktatúrák igazságtalanságait. A legnehezebb időszakokban is bátran felemelte szavát az elnyomottak védelmében. Úgy gondoljuk, hogy élete a mai fiatalok számára is példamutató és érdekes lehet. Az öt év börtönnel, tíz év házi őrizettel és egy egész életen át tartó megfigyeléssel sújtott püspökről készült 77 ezer oldalnyi Szekuritáté-dokumentum is jól jelzi, hogy Románia talán legmegfigyeltebb személye volt. Ezt a hatalmas életművet nemcsak tudományos konferenciák és beszélgetések keretében mutatjuk be, hanem ifjúsági táborok szintjén is közel hozzuk a fiatalabb nemzedékekhez.
– Fiataloknak kiírt pályázatokat említett. Mekkora ezek iránt az érdeklődés?
– Elindítottunk egy olyan vetélkedőt, amin kizárólag okostelefonon keresztül lehet részt venni. A fotó- és videopályázat címe: Legyél te is példakép. Arra szeretnénk ösztönözni a fiatalokat, hogy Márton Áron példáját követve ők is váljanak környezetük példaképévé, és keressenek az életükben egy-egy kiemelkedő dolgot, amit velünk is megoszthatnak.
A szintén fiataloknak szóló másik téma a közösségépítés. Márton Áronnak az életét a Szent Mártontól átvett szállóigévé vált mondata határozta meg: Non recuso laborem, azaz nem futamodom meg a munkától. Élete azt bizonyítja, hogy soha nem ijedt meg a feladatoktól, mindig igyekezett azokat megoldani. Azt szeretnénk, ha ebben a két témában a fiatalok Márton Áronra, mint példaképükre tekintenének.
– Erdélyen kívül eddig hova jutottak el a vándorkiállítás darabjai és a Márton Áron Emlékév többi tematikus rendezvénye?
– A Kárpát-medence számos településén megfordultunk az elmúlt hónapokban. A Márton Áron életét bemutató kültéri és beltéri kiállítás darabjait Bécstől Krakkón át Csomakörösig nagyon sok helyen láthatta a közönség. A kiállítás anyagát eddig angolra és lengyelre fordítottuk le, de hamarosan más nyelveken is elérhető lesz. Ma már annyi a megkeresés az egész Kárpát-medenceéből, hogy a kiállítás darabjai párhuzamosan sok településen és helyi közösségben megtekinthetőek. Programunkba bevontuk a Nemzetpolitikai Államtitkárság másik kezdeményezésének, a Kőrösi Csoma Sándor programnak a fiataljait is. A magyar kormány évente száz fiatalt küld ki különböző helyekre közösségépítés céljából. Szeptember 29-én, Márton Áron elhalálozásának évfordulójára a Gyulafehérvári Érsekség a teljes Kárpát-medenceéből zarándoklattal egybekötött egész napos konferenciát szervez Gyulafehérváron, év végén pedig Budapesten szeretnénk méltó rendezvénnyel zárni az emlékévet. A közbeeső időszakban még sok helyre elvisszük a kiállítás anyagát.
– Milyen mértékben sikerül megszólítani a nem magyar közösségeket? Márton Áront ma mennyire ismerik Európában?
– A nemzetközi ismertség terén még bőven van tennivaló. Ennek érdekében az emlékév elindításakor fölvettük a kapcsolatot Kovács Gergely posztulátorral, aki Márton Áron boldoggá avatásának ügyét képviseli a Vatikánban. Vele is egyeztetve végezzük programjainkat. Az emlékév keretében adtuk ki Márton Áron életrajzát olasz és angol nyelven egy olyan olaszországi kiadón keresztül, amelyik a szentté avatásra váró személyiségek életrajzát gondozza. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy életét és munkásságát azok is megismerjék, akik ebben az ügyben döntést hoznak.
Az emlékév születése
A Márton Áron Emlékév ötlete tavaly tavasszal született meg egy baráti beszélgetésen. A kalotaszentkirályi származású, jelenleg Budapesten élő, de az egész Kárpát-medenceét becserkésző Okos Márton hívta fel Gaál Gergely figyelmét a 120 éves évfordulóra. Az ötletet támogatók keresése követte, így találtak felkarolásra Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár személyében. Lapunk kérdésére Okos Márton elmondta: a történet a protestáns többségű Kalotaszeghez is kapcsolódik, ugyanis Magyarókerekéről származik az 1919-ben született néhai Keresztes Sándor, a Kereszténydemokrata Néppárt (KNDP) alapító elnöke, az Antall-kormány vatikáni nagykövete. Keresztes Sándor a nyolcvanas évek végén, a Budapesten megalakult Márton Áron Társaság elnöke lett. A politikus halálát követően kezdeményezte Okos, hogy Keresztes Sándornak szülőfalujában állítsanak emléktáblát. 2014. október 5-én az emléktáblát Semjén Zsolt, a KDNP elnöke leplezte le a család és a gyülekezet jelenlétében.
A magyar kormány 2015 tavaszán jelentette be a Szent Márton Emlékévet. Ennek mentén született meg az ötlet, hogy a Szent Márton Emlékév mellett 2016 legyen a Márton Áron Emlékév.
Makkay József |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A Márton Áron Emlékév indulását a 2015 karácsonyát megelőző napokban jelentette be hivatalosan a nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Potápi Árpád János. Az államtitkárság keretében létrehozott Márton Áron Emlékév Programbizottság elnökét, Gaal Gergelyt a Kárpát-medencei rendezvényekről kérdeztük.
– Hogyan született meg az egész Kárpát-medenceére kiterjedő emlékév ötlete?
– Márton Áron püspök a 20. századi történelem egyik kiemelkedő személyisége, akit példaként állíthatunk magunk elé. Erdélyben, elsősorban a Székelyföldön ma is jól ismerik a nevét, Magyarországon azonban kevésbé. A kommunista diktatúra idején nem volt lehetőség megismerni, megismertetni tevékenységét, holott egy olyan gazdag életműről van szó, amelyet be kell mutatni a magyarság számára. Születésének 120. évfordulója erre kiváló alkalomnak kínálkozott.
– Az emlékév egyházi és világi rendezvényeket egyaránt felsorakoztat. Hogyan sikerült ezt a kettősséget ötvözni?
– A rendezvénynek eleve két fővédnöke van, egy egyházi és egy világi méltóság: Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség érseke és Áder János, Magyarország államelnöke. Márton Áron lelkészi pályáján, közösségi munkavállalásán keresztül gyakorlatilag az egész huszadik század történelmét, a nemzeti és a nemzetközi szocialista diktatúrák igazi arcát is bemutatjuk. A fiatalok szerencsére nem tapasztalhatták meg a néhány évtizeddel ezelőtti kommunista diktatúra elnyomó állami gépezetét, ezért is tartjuk fontosnak minderről részletesen beszélni Kárpát-medence-szerte.
– Folyamatosan hívják önöket kerekasztal-beszélgetésekre, előadásokra, kültéri és a beltéri kiállításaik bemutatására. Mennyire sikerül a fiatalabb nemzedékeket is megszólítani?
– A történelem iránt eleve sok fiatal érdeklődik. A programsorozatot úgy találtuk ki és építettük fel – illetve olyan pályázatokkal egészítettük ki –, hogy a fiatalabb nemzedékeket is megszólítsuk. Márton Áron életét átszőtte a 20. század. 1916-ban Doberdónál harcolt, és megsebesült az 1. világháborúban. Átélte a trianoni országcsonkítást, a két világháború közötti időszakot és a diktatúrák igazságtalanságait. A legnehezebb időszakokban is bátran felemelte szavát az elnyomottak védelmében. Úgy gondoljuk, hogy élete a mai fiatalok számára is példamutató és érdekes lehet. Az öt év börtönnel, tíz év házi őrizettel és egy egész életen át tartó megfigyeléssel sújtott püspökről készült 77 ezer oldalnyi Szekuritáté-dokumentum is jól jelzi, hogy Románia talán legmegfigyeltebb személye volt. Ezt a hatalmas életművet nemcsak tudományos konferenciák és beszélgetések keretében mutatjuk be, hanem ifjúsági táborok szintjén is közel hozzuk a fiatalabb nemzedékekhez.
– Fiataloknak kiírt pályázatokat említett. Mekkora ezek iránt az érdeklődés?
– Elindítottunk egy olyan vetélkedőt, amin kizárólag okostelefonon keresztül lehet részt venni. A fotó- és videopályázat címe: Legyél te is példakép. Arra szeretnénk ösztönözni a fiatalokat, hogy Márton Áron példáját követve ők is váljanak környezetük példaképévé, és keressenek az életükben egy-egy kiemelkedő dolgot, amit velünk is megoszthatnak.
A szintén fiataloknak szóló másik téma a közösségépítés. Márton Áronnak az életét a Szent Mártontól átvett szállóigévé vált mondata határozta meg: Non recuso laborem, azaz nem futamodom meg a munkától. Élete azt bizonyítja, hogy soha nem ijedt meg a feladatoktól, mindig igyekezett azokat megoldani. Azt szeretnénk, ha ebben a két témában a fiatalok Márton Áronra, mint példaképükre tekintenének.
– Erdélyen kívül eddig hova jutottak el a vándorkiállítás darabjai és a Márton Áron Emlékév többi tematikus rendezvénye?
– A Kárpát-medence számos településén megfordultunk az elmúlt hónapokban. A Márton Áron életét bemutató kültéri és beltéri kiállítás darabjait Bécstől Krakkón át Csomakörösig nagyon sok helyen láthatta a közönség. A kiállítás anyagát eddig angolra és lengyelre fordítottuk le, de hamarosan más nyelveken is elérhető lesz. Ma már annyi a megkeresés az egész Kárpát-medenceéből, hogy a kiállítás darabjai párhuzamosan sok településen és helyi közösségben megtekinthetőek. Programunkba bevontuk a Nemzetpolitikai Államtitkárság másik kezdeményezésének, a Kőrösi Csoma Sándor programnak a fiataljait is. A magyar kormány évente száz fiatalt küld ki különböző helyekre közösségépítés céljából. Szeptember 29-én, Márton Áron elhalálozásának évfordulójára a Gyulafehérvári Érsekség a teljes Kárpát-medenceéből zarándoklattal egybekötött egész napos konferenciát szervez Gyulafehérváron, év végén pedig Budapesten szeretnénk méltó rendezvénnyel zárni az emlékévet. A közbeeső időszakban még sok helyre elvisszük a kiállítás anyagát.
– Milyen mértékben sikerül megszólítani a nem magyar közösségeket? Márton Áront ma mennyire ismerik Európában?
– A nemzetközi ismertség terén még bőven van tennivaló. Ennek érdekében az emlékév elindításakor fölvettük a kapcsolatot Kovács Gergely posztulátorral, aki Márton Áron boldoggá avatásának ügyét képviseli a Vatikánban. Vele is egyeztetve végezzük programjainkat. Az emlékév keretében adtuk ki Márton Áron életrajzát olasz és angol nyelven egy olyan olaszországi kiadón keresztül, amelyik a szentté avatásra váró személyiségek életrajzát gondozza. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy életét és munkásságát azok is megismerjék, akik ebben az ügyben döntést hoznak.
Az emlékév születése
A Márton Áron Emlékév ötlete tavaly tavasszal született meg egy baráti beszélgetésen. A kalotaszentkirályi származású, jelenleg Budapesten élő, de az egész Kárpát-medenceét becserkésző Okos Márton hívta fel Gaál Gergely figyelmét a 120 éves évfordulóra. Az ötletet támogatók keresése követte, így találtak felkarolásra Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár személyében. Lapunk kérdésére Okos Márton elmondta: a történet a protestáns többségű Kalotaszeghez is kapcsolódik, ugyanis Magyarókerekéről származik az 1919-ben született néhai Keresztes Sándor, a Kereszténydemokrata Néppárt (KNDP) alapító elnöke, az Antall-kormány vatikáni nagykövete. Keresztes Sándor a nyolcvanas évek végén, a Budapesten megalakult Márton Áron Társaság elnöke lett. A politikus halálát követően kezdeményezte Okos, hogy Keresztes Sándornak szülőfalujában állítsanak emléktáblát. 2014. október 5-én az emléktáblát Semjén Zsolt, a KDNP elnöke leplezte le a család és a gyülekezet jelenlétében.
A magyar kormány 2015 tavaszán jelentette be a Szent Márton Emlékévet. Ennek mentén született meg az ötlet, hogy a Szent Márton Emlékév mellett 2016 legyen a Márton Áron Emlékév.
Makkay József |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. szeptember 15.
Európa elsősorban saját polgárainak tartozik felelősséggel!
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke nyilatkozott a magyar közmédiának az európai és az erdélyi helyzetről.
Szeptember 11-én adták át a Tőkés László Alapítvány idei díját Kisvárdán egy ünnepi istentisztelettel egybekötött nyilvános kuratóriumi ülésen. A helyi református templomban tartott rendezvény után a Kossuth Rádió a díj névadóját, Tőkés László európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét kérdezte a Brüsszeli-strasbourgi parlamenti politikáról, illetve a romániai választások előtti erdélyi helyzetről. Zsoldos Barnabás interjúja a Határok nélkül című műsor szeptember 13-i adásában hangzott el.
T. L.: Az Európai Parlament nemrég kezdődött őszi ülésszakán kiemelt témának számít a migráció kérdése. Sajnálatos, hogy mintha megállt volna az idő: ugyanazt szajkózzák nagyon sokan, a többség, az Európai Parlamentben – nem tudják helyreállítani az élő, eleven kapcsolatot a választóikkal, s így messze megelőzi-meghaladja őket az idő és a történelem szele. A múlt héten is olyan elképesztő volt, hogy miközben ég a fejünk fölött a ház itt, Európában, a liberális, baloldali meg zöld képviselők mindig arról vitatkoztak, hogy miképpen kell biztosítani a kontinenst elárasztó migránsoknak az emberi jogait, biztosítani azt, hogy ők abban az országban éljenek, ahol akarnak, mert ez nekik kiváltképpen joguk. Ahelyett, hogy amellett állnának ki, hogy mindenkinek joga van a szülőföldjén, a szülőhazájában megélni, és ehhez kell biztosítani a megfelelő körülményeket. Ebben lehetne Európa partner. Ebben Magyarország is kész támogatást nyújtani, mint ahogyan védelmére kel az üldözött keresztényeknek, mint ahogyan az egyházak közösségei is szállítják a Közel-Keletre a különféle adományokat. A megoldás valóban nem az, hogy helyettük és a saját helyzetünk lerobbantása által már magunk ellenére járjunk el, hanem otthon segítsünk a rászorulókon, ne importáljuk a problémákat. Európa pedig tartsa meg azt a színvonalat, amelyet eddig elért.
Rip.: Ebben a kusza európai helyzetben lehet-e beszélni az erdélyi, felvidéki emberek gondjáról, bajáról, a kárpátaljai emberekről? Fogékonyak-e a mi helyzetünkre, kérdéseinkre az uniós vezetők?
T. L.: A jelentést készítő kolléga, a raportőr a minap egy szót sem vesztegetett arra, hogy mit tesz azoknak a jogaiért, azoknak a védelmében, akik őt megválasztották európai parlamenti képviselőnek. Már engedje meg a világ, inkább azoknak a jogait kellene védenie, akik oda küldték, és nem az idegenek, jövevények jogait, akik megszámlálhatatlanul áradnak be hozzánk. A személyazonosságukat nem ismerjük, a célkitűzéseiket, szándékukat sem. Ilyen értelemben egyenesen sértő, hogy az Európai Unió ügyet sem vet például az őshonos kisebbségek ügyére, jobban foglalkoztatja az idegenek kérdése, mint a saját választópolgárainak az ügye. Kézenfekvő a párhuzam. Meg kell mondanunk, hogy azt üzenjük Európának – ezt üzenjük az október 2-i népszavazással is –, hogy Európa elsősorban a saját népének, saját polgárainak tartozik felelősséggel, és csak ezt követheti az az emberi jogi oltalom és az a szociális segítség, amelyet amúgy szívesen biztosítanánk erőnkből telhető mértékben szükséget látó közel-keleti vagy afrikai testvéreink számára.
Rip.: Ha a beszélgetésen fordítok egy kicsit, és Romániára teszem át a hangsúlyt, látszik némi közeledés az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt között. Önök hogyan ítélik ezt meg?
T. L.: Nézze, ez sajnos hatalomtechnikai manőver, ugyanis az RMDSZ csak azért testvériesült a Magyar Polgári Párttal – amelynek tulajdonképpen már csak egy pecsétnyomója van, a tagsága elfogyott –, hogy megossza az erdélyi magyar nemzeti oldalt. Vagyis hogy az MPP-t – amelyet Szász Jenő rossz útra terelt – az Erdélyi Magyar Néppárt ellenében használja fel. Ezek ilyen régi világból ismert hatalomtechnikai módszerek. Az igazi az volna, hogyha össze tudnánk fogni valamennyien – az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Néppárt –, orvosolnánk a sérelmeket, s megőrizve a politikai függetlenségünket megtisztítanánk az RMDSZ-t a korrupciótól, és a pártok feletti nemzetszolgálatot helyeznénk előtérbe. Ezen belül is az önrendelkezés ügyét. Ha ez nem sikerül, akkor a többi mind csak színjáték és opportunizmus.
Rip.: Erről már olyan régóta beszélünk. Van ennek az önrendelkezésnek reális esélye?
TL: Rossz irányba alakul a politika. Emlékezzünk vissza, amikor a fejlett nyugat szemet hunyt Jelcinnek, s Szovjet-Oroszországot kímélve a rendszerváltozást és a demokráciát háttérbe szorította. A helyzet az, hogy Romániában is Iliescunak – az első román államelnöknek – szemet hunytak, aki valójában egy puccsot hajtott végre. Ennek következtében a kisebbségek ügye vagy az igazi demokrácia ügye nálunk másodlagossá vált. Ugyanitt tartunk most is, a stabilitás igénye dominál. Stabilitást minden áron, mindent a szőnyeg alá seperni. Hogyha az RMDSZ kiegyezik a román uralkodó osztállyal, és csend van, ez a legjobb a Nyugatnak. Sajnos, ezért nem tudunk áttörést elérni. Meg kell találni a modus vivendit a romániai magyarság képviseletei viszonylatában.
itthon.ma//karpatmedence
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke nyilatkozott a magyar közmédiának az európai és az erdélyi helyzetről.
Szeptember 11-én adták át a Tőkés László Alapítvány idei díját Kisvárdán egy ünnepi istentisztelettel egybekötött nyilvános kuratóriumi ülésen. A helyi református templomban tartott rendezvény után a Kossuth Rádió a díj névadóját, Tőkés László európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét kérdezte a Brüsszeli-strasbourgi parlamenti politikáról, illetve a romániai választások előtti erdélyi helyzetről. Zsoldos Barnabás interjúja a Határok nélkül című műsor szeptember 13-i adásában hangzott el.
T. L.: Az Európai Parlament nemrég kezdődött őszi ülésszakán kiemelt témának számít a migráció kérdése. Sajnálatos, hogy mintha megállt volna az idő: ugyanazt szajkózzák nagyon sokan, a többség, az Európai Parlamentben – nem tudják helyreállítani az élő, eleven kapcsolatot a választóikkal, s így messze megelőzi-meghaladja őket az idő és a történelem szele. A múlt héten is olyan elképesztő volt, hogy miközben ég a fejünk fölött a ház itt, Európában, a liberális, baloldali meg zöld képviselők mindig arról vitatkoztak, hogy miképpen kell biztosítani a kontinenst elárasztó migránsoknak az emberi jogait, biztosítani azt, hogy ők abban az országban éljenek, ahol akarnak, mert ez nekik kiváltképpen joguk. Ahelyett, hogy amellett állnának ki, hogy mindenkinek joga van a szülőföldjén, a szülőhazájában megélni, és ehhez kell biztosítani a megfelelő körülményeket. Ebben lehetne Európa partner. Ebben Magyarország is kész támogatást nyújtani, mint ahogyan védelmére kel az üldözött keresztényeknek, mint ahogyan az egyházak közösségei is szállítják a Közel-Keletre a különféle adományokat. A megoldás valóban nem az, hogy helyettük és a saját helyzetünk lerobbantása által már magunk ellenére járjunk el, hanem otthon segítsünk a rászorulókon, ne importáljuk a problémákat. Európa pedig tartsa meg azt a színvonalat, amelyet eddig elért.
Rip.: Ebben a kusza európai helyzetben lehet-e beszélni az erdélyi, felvidéki emberek gondjáról, bajáról, a kárpátaljai emberekről? Fogékonyak-e a mi helyzetünkre, kérdéseinkre az uniós vezetők?
T. L.: A jelentést készítő kolléga, a raportőr a minap egy szót sem vesztegetett arra, hogy mit tesz azoknak a jogaiért, azoknak a védelmében, akik őt megválasztották európai parlamenti képviselőnek. Már engedje meg a világ, inkább azoknak a jogait kellene védenie, akik oda küldték, és nem az idegenek, jövevények jogait, akik megszámlálhatatlanul áradnak be hozzánk. A személyazonosságukat nem ismerjük, a célkitűzéseiket, szándékukat sem. Ilyen értelemben egyenesen sértő, hogy az Európai Unió ügyet sem vet például az őshonos kisebbségek ügyére, jobban foglalkoztatja az idegenek kérdése, mint a saját választópolgárainak az ügye. Kézenfekvő a párhuzam. Meg kell mondanunk, hogy azt üzenjük Európának – ezt üzenjük az október 2-i népszavazással is –, hogy Európa elsősorban a saját népének, saját polgárainak tartozik felelősséggel, és csak ezt követheti az az emberi jogi oltalom és az a szociális segítség, amelyet amúgy szívesen biztosítanánk erőnkből telhető mértékben szükséget látó közel-keleti vagy afrikai testvéreink számára.
Rip.: Ha a beszélgetésen fordítok egy kicsit, és Romániára teszem át a hangsúlyt, látszik némi közeledés az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt között. Önök hogyan ítélik ezt meg?
T. L.: Nézze, ez sajnos hatalomtechnikai manőver, ugyanis az RMDSZ csak azért testvériesült a Magyar Polgári Párttal – amelynek tulajdonképpen már csak egy pecsétnyomója van, a tagsága elfogyott –, hogy megossza az erdélyi magyar nemzeti oldalt. Vagyis hogy az MPP-t – amelyet Szász Jenő rossz útra terelt – az Erdélyi Magyar Néppárt ellenében használja fel. Ezek ilyen régi világból ismert hatalomtechnikai módszerek. Az igazi az volna, hogyha össze tudnánk fogni valamennyien – az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Néppárt –, orvosolnánk a sérelmeket, s megőrizve a politikai függetlenségünket megtisztítanánk az RMDSZ-t a korrupciótól, és a pártok feletti nemzetszolgálatot helyeznénk előtérbe. Ezen belül is az önrendelkezés ügyét. Ha ez nem sikerül, akkor a többi mind csak színjáték és opportunizmus.
Rip.: Erről már olyan régóta beszélünk. Van ennek az önrendelkezésnek reális esélye?
TL: Rossz irányba alakul a politika. Emlékezzünk vissza, amikor a fejlett nyugat szemet hunyt Jelcinnek, s Szovjet-Oroszországot kímélve a rendszerváltozást és a demokráciát háttérbe szorította. A helyzet az, hogy Romániában is Iliescunak – az első román államelnöknek – szemet hunytak, aki valójában egy puccsot hajtott végre. Ennek következtében a kisebbségek ügye vagy az igazi demokrácia ügye nálunk másodlagossá vált. Ugyanitt tartunk most is, a stabilitás igénye dominál. Stabilitást minden áron, mindent a szőnyeg alá seperni. Hogyha az RMDSZ kiegyezik a román uralkodó osztállyal, és csend van, ez a legjobb a Nyugatnak. Sajnos, ezért nem tudunk áttörést elérni. Meg kell találni a modus vivendit a romániai magyarság képviseletei viszonylatában.
itthon.ma//karpatmedence
2016. szeptember 15.
Digitálisan hozzáférhető, kutatható a New York-i székhelyű Hungarian Human Rights Foundation (Magyar Emberi Jogok Alapítvány) archívumának állománya
A digitalizált archívum (107 ezer oldal, 1278 pdf/tételben) lehetővé teszi, hogy az amerikai magyar diaszpóra egy fontos politikai szervezetének története és tevékenysége – elsődleges források felhasználásával is – kutatható legyen. Az archívum felépítése tematikus, a témák a levéltári rendszerezésben használt "doboznak" felelnek meg. Minden pdf fájl sorszámmal van ellátva, amelyet kutatás és publikáció esetén hivatkozásként meg lehet jelölni. A táblázatban a dokumentumok hossza (oldalszám), és amennyiben releváns, az év is fel van tüntetve. Az archívum szabadon kutatható, a konkrét pdf dokumentumokat kérésre rendelkezésre bocsátjuk. (herner-kovacs.eszter@tk.mta.hu). Az archívum kutathatóságát Herner-Kovács Eszter munkája tette lehetővé (http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/)
kisebbsegkutato.tk.mta.hu
A digitalizált archívum (107 ezer oldal, 1278 pdf/tételben) lehetővé teszi, hogy az amerikai magyar diaszpóra egy fontos politikai szervezetének története és tevékenysége – elsődleges források felhasználásával is – kutatható legyen. Az archívum felépítése tematikus, a témák a levéltári rendszerezésben használt "doboznak" felelnek meg. Minden pdf fájl sorszámmal van ellátva, amelyet kutatás és publikáció esetén hivatkozásként meg lehet jelölni. A táblázatban a dokumentumok hossza (oldalszám), és amennyiben releváns, az év is fel van tüntetve. Az archívum szabadon kutatható, a konkrét pdf dokumentumokat kérésre rendelkezésre bocsátjuk. (herner-kovacs.eszter@tk.mta.hu). Az archívum kutathatóságát Herner-Kovács Eszter munkája tette lehetővé (http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/)
kisebbsegkutato.tk.mta.hu
2016. szeptember 15.
Asszimilációs díj Tőke Ervintől
Beolvadásból jeles díjat küldött el Tőke Ervin, a Minta ifjúsági szervezet elnöke csütörtökön postán a Hunyad megyei RMDSZ-nek. Sajtóhírekből ugyanis arról értesült, hogy a Hunyad megyei Cebén, Avram Iancu román felkelő sírjánál tartott megemlékezésen a szövetség tagjai is koszorúztak.
„Nem határolódott el a szövetség a történtektől, ezért a Hunyad megyei RMDSZ-nek küldöm ezt a díjat, hogy továbbítsák azoknak, akik vagy tudatlanságból, vagy szolgalelkűségből oda mentek ennek az embernek a sírjához, akinek a szabad csapatai több ezer magyar embert mészároltak le” – indokolta a díj elküldésének apropóját Tőke.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro
Beolvadásból jeles díjat küldött el Tőke Ervin, a Minta ifjúsági szervezet elnöke csütörtökön postán a Hunyad megyei RMDSZ-nek. Sajtóhírekből ugyanis arról értesült, hogy a Hunyad megyei Cebén, Avram Iancu román felkelő sírjánál tartott megemlékezésen a szövetség tagjai is koszorúztak.
„Nem határolódott el a szövetség a történtektől, ezért a Hunyad megyei RMDSZ-nek küldöm ezt a díjat, hogy továbbítsák azoknak, akik vagy tudatlanságból, vagy szolgalelkűségből oda mentek ennek az embernek a sírjához, akinek a szabad csapatai több ezer magyar embert mészároltak le” – indokolta a díj elküldésének apropóját Tőke.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro
2016. szeptember 15.
Magyar állami kitüntetéseket adtak át a Csíkszeredai főkonzulátuson
Kilenc személynek nyújtottak át kitüntetést csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán. Az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából ismerték el a kitüntetettek munkáját.
„Mind a kilenc kitüntetett önzetlenül gyarapította Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát. Talán hétköznapi munkájuk során, illetve a nehézségek közepette nem is érezték, hogy milyen sokat tesznek, de közösségük, amelyet híven szolgáltak, felfigyelt kiemelkedő és példamutató tevékenységükre” – fogalmazott az ünnepélyes átadón Zsigmond Barna Pál főkonzul. Hangsúlyozta, Székelyföldnek minél több, a kitüntetettekhez hasonló értékorientált, a közösség egészét szolgáló személyiségre van szüksége. A mai fiataloknak azt üzente, hogy keressék fel ezeket az embereket, beszélgessenek velük és tanulják meg, hogy hogyan lehet felelős életet élni.
A Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehetett át Csedő Károly gyógyszerész, gyógynövényszakértő, Magyar Érdemrend Középkeresztje kitüntetést Puskás Bálint Zoltán volt alkotmánybíró, a Máltai Szeretetszolgálat tagja, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést Sipos Emese egyetemi tanár, Dénes Mihály, a Máltai Szeretetszolgálat tagja, Oláh Dénes főesperes és Dimény András unitárius lelkész, Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést Asztalos Enikő néprajzkutató, Petry Zalán Endre, illetve Gábos Endre néptáncos, koreográfus, népdalénekes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes szólótáncosa.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Kilenc személynek nyújtottak át kitüntetést csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán. Az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából ismerték el a kitüntetettek munkáját.
„Mind a kilenc kitüntetett önzetlenül gyarapította Székelyföld szellemi és lelki gazdagságát. Talán hétköznapi munkájuk során, illetve a nehézségek közepette nem is érezték, hogy milyen sokat tesznek, de közösségük, amelyet híven szolgáltak, felfigyelt kiemelkedő és példamutató tevékenységükre” – fogalmazott az ünnepélyes átadón Zsigmond Barna Pál főkonzul. Hangsúlyozta, Székelyföldnek minél több, a kitüntetettekhez hasonló értékorientált, a közösség egészét szolgáló személyiségre van szüksége. A mai fiataloknak azt üzente, hogy keressék fel ezeket az embereket, beszélgessenek velük és tanulják meg, hogy hogyan lehet felelős életet élni.
A Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehetett át Csedő Károly gyógyszerész, gyógynövényszakértő, Magyar Érdemrend Középkeresztje kitüntetést Puskás Bálint Zoltán volt alkotmánybíró, a Máltai Szeretetszolgálat tagja, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést Sipos Emese egyetemi tanár, Dénes Mihály, a Máltai Szeretetszolgálat tagja, Oláh Dénes főesperes és Dimény András unitárius lelkész, Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést Asztalos Enikő néprajzkutató, Petry Zalán Endre, illetve Gábos Endre néptáncos, koreográfus, népdalénekes, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes szólótáncosa.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2016. szeptember 15.
Mindenkinek többet kellene tudnia a románok Székelyföldi betöréséről
A román királyi hadsereg Székelyföldi betörésének századik évfordulója alkalmából rendezett közös előadást szerdán este a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal és a Székelyföld folyóirat. Az esten történészek ismertették az 1916-os eseményeket, ugyanakkor kiemelték egy olyan átfogó kutatómunka szükségességét, melyben részt vennének az akkori szembenálló felek utódállamainak történészei. Az előadás alatt a vetítővásznon magángyűjteményből származó képeslapok hozták közelebb a frontvonal mögötti élethelyzeteket.
A megemlékezésen Nagy József és Mihály János történészek sajnálatosnak tartották, hogy a századik évfordulóra sem a Székelyföldi sem pedig az akkori szembenálló felek utódállamainak történészei nem végeztek átfogó kutatómunkát. „Ha a meglevő Székelyföldi szubjektív forrásokat nézzük, nem alkothatunk tiszta képet az akkori valóságról, fontos lenne a román, valamint a német források vizsgálata is, amivel elkerülhetővé válna a kollektív ítélkezés. Az alapkutatások nem történtek meg, ezért az sem köztudott, hogy nem csupán a román katonák fosztogattak, hanem kisebb mértékben ugyan, de a helyi csőcselék is” – fogalmazott Nagy József.
A források ellentmondásosak, többségük szerint a román hadsereg bizonyos helyeken már a hadüzenet átadása előtt átlépte a határt. Azonban óvatosan kell kezelni a jobbára helyi lelkészek által lejegyzett események időpontjait, mivel sok esetben az értelmiségiek már előzőleg elhagyták otthonukat, majd a hadsereg elvonulása után visszatérve az otthon mAradtak visszaemlékezései alapján írták meg a feljegyzéseket – hangzott el az előadáson.
A forrásanyagok feldolgozásánál a kutatóknak jó szűrőként szolgálnak az anyakönyvi bejegyzések, amelyek segítenek az áldozatok számának meghatározásában. Ugyanakkor nagyon sok tábori levelezőlap, kézirat, fénykép mAradt fenn kisebb egyházi, illetve magángyűjteményekben.
A történészek fontosnak tartják egy közös kutatócsoport felállítását, ugyanakkor úgy vélik, hiába történik előrelépés szakmai körökben, ha a kutatások eredményei nem kerülnek be az iskolai történelemkönyvekbe, a közemberhez nem jutnak el a történelmi ismeretek. A történész akkor válik hitelessé, ha mindegyik felet megszólaltatja és mindkét igazságot bemutatja, másképp „berekedünk a székelység által átélt szenvedéstörténetbe” – hangsúlyozták, hozzáfűzve, hogy volna lehetőség egy román–magyar közös kutatásra, azonban hiányzik a szakmai háttér összeállításához szükséges finanszírozás.
A magyar és román kutatók szükségesnek tartanák a német, valamint orosz történetek vizsgálását is, hiszen csak így kaphatunk tisztább, hitelesebb képet az akkori eseményekről. „A háború alatt az egyszerű embernek meg kellett tanulnia gyűlölni az ellenséget: kulturált ember másképp képtelen ölni. Az ellenség démonizálásával igazolja tettét a visszaemlékező katona” – magyarázta Nagy József történész. Addig, amíg a második világháborúról jóval gazdagabb szakirodalom áll rendelkezésünkre, az első világháború háttértörténetéről alig tudunk valamit, annak ellenére, hogy az emberi veszteségek sokkal nagyobbak voltak – zárta az előadást a történész.
Tematikus lapszám
A Székelyföld folyóirat a román királyi hadsereg száz évvel ezelőtti betörésére emlékezik az augusztusi lapszámban. „Nem igazán szoktunk tematikus számokat kiadni, azonban úgy gondoltuk, hogy ez az esemény megér egy lapszámot” – mondta Lövétei Lázár László főszerkesztő. Eredeti források, saját kutatások és visszaemlékezések alapján hat szerzőtől közöl tanulmányt az akkori eseményekről és azok következményeiről.
Dósa Ildikó |
Székelyhon.ro
A román királyi hadsereg Székelyföldi betörésének századik évfordulója alkalmából rendezett közös előadást szerdán este a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal és a Székelyföld folyóirat. Az esten történészek ismertették az 1916-os eseményeket, ugyanakkor kiemelték egy olyan átfogó kutatómunka szükségességét, melyben részt vennének az akkori szembenálló felek utódállamainak történészei. Az előadás alatt a vetítővásznon magángyűjteményből származó képeslapok hozták közelebb a frontvonal mögötti élethelyzeteket.
A megemlékezésen Nagy József és Mihály János történészek sajnálatosnak tartották, hogy a századik évfordulóra sem a Székelyföldi sem pedig az akkori szembenálló felek utódállamainak történészei nem végeztek átfogó kutatómunkát. „Ha a meglevő Székelyföldi szubjektív forrásokat nézzük, nem alkothatunk tiszta képet az akkori valóságról, fontos lenne a román, valamint a német források vizsgálata is, amivel elkerülhetővé válna a kollektív ítélkezés. Az alapkutatások nem történtek meg, ezért az sem köztudott, hogy nem csupán a román katonák fosztogattak, hanem kisebb mértékben ugyan, de a helyi csőcselék is” – fogalmazott Nagy József.
A források ellentmondásosak, többségük szerint a román hadsereg bizonyos helyeken már a hadüzenet átadása előtt átlépte a határt. Azonban óvatosan kell kezelni a jobbára helyi lelkészek által lejegyzett események időpontjait, mivel sok esetben az értelmiségiek már előzőleg elhagyták otthonukat, majd a hadsereg elvonulása után visszatérve az otthon mAradtak visszaemlékezései alapján írták meg a feljegyzéseket – hangzott el az előadáson.
A forrásanyagok feldolgozásánál a kutatóknak jó szűrőként szolgálnak az anyakönyvi bejegyzések, amelyek segítenek az áldozatok számának meghatározásában. Ugyanakkor nagyon sok tábori levelezőlap, kézirat, fénykép mAradt fenn kisebb egyházi, illetve magángyűjteményekben.
A történészek fontosnak tartják egy közös kutatócsoport felállítását, ugyanakkor úgy vélik, hiába történik előrelépés szakmai körökben, ha a kutatások eredményei nem kerülnek be az iskolai történelemkönyvekbe, a közemberhez nem jutnak el a történelmi ismeretek. A történész akkor válik hitelessé, ha mindegyik felet megszólaltatja és mindkét igazságot bemutatja, másképp „berekedünk a székelység által átélt szenvedéstörténetbe” – hangsúlyozták, hozzáfűzve, hogy volna lehetőség egy román–magyar közös kutatásra, azonban hiányzik a szakmai háttér összeállításához szükséges finanszírozás.
A magyar és román kutatók szükségesnek tartanák a német, valamint orosz történetek vizsgálását is, hiszen csak így kaphatunk tisztább, hitelesebb képet az akkori eseményekről. „A háború alatt az egyszerű embernek meg kellett tanulnia gyűlölni az ellenséget: kulturált ember másképp képtelen ölni. Az ellenség démonizálásával igazolja tettét a visszaemlékező katona” – magyarázta Nagy József történész. Addig, amíg a második világháborúról jóval gazdagabb szakirodalom áll rendelkezésünkre, az első világháború háttértörténetéről alig tudunk valamit, annak ellenére, hogy az emberi veszteségek sokkal nagyobbak voltak – zárta az előadást a történész.
Tematikus lapszám
A Székelyföld folyóirat a román királyi hadsereg száz évvel ezelőtti betörésére emlékezik az augusztusi lapszámban. „Nem igazán szoktunk tematikus számokat kiadni, azonban úgy gondoltuk, hogy ez az esemény megér egy lapszámot” – mondta Lövétei Lázár László főszerkesztő. Eredeti források, saját kutatások és visszaemlékezések alapján hat szerzőtől közöl tanulmányt az akkori eseményekről és azok következményeiről.
Dósa Ildikó |
Székelyhon.ro
2016. szeptember 15.
Kortárs irodalom a kávéházban
Murányi Sándor Olivér Székelyudvarhelyi irodalmi estjein az előző évadban tizenkét neves szerző fordult meg. A találkozókat megszervező írót a következő évad meghívottjairól faggattuk.
Murányinál a meghívandó szerzők tekintetében nincs műfaji megkötöttség, mint fogalmaz: „műfaj a szépirodalom”. Amit jelenleg tudni lehet, hogy márciusban Bodor Ádám érkezik Székelyudvarhelyre.
„A Kossuth-díjas írónak egyedül Udvarhelyen van éves megszakításokkal tartott beszélgetéssorozata” – mondta Murányi, hozzátéve, hogy idén már hatodik alkalommal jön Bodor Udvarhelyre. Román írókat is megkeresett, akiket idénre vár, hiszen „az irodalom elsősorban nem magyar vagy román, hanem literatúra, és a népek barátságát is szolgálnia kell”.
Filip Floriant – aki már volt Székelyudvarhelyen – és Mircea Cărtărescut is érdemes olvasni a közeljövőben, hiszen ők is meghívást kaptak, ugyanakkor tárgyalások folynak még Röhrig Gézával és Krasznahorkai Lászlóval, de Murányi nagyon várja Erdélybe Nádas Pétert is. Arra a kérdésünkre, hogy tervez-e külföldi írókkal író-olvasó találkozót szervezni, azt a választ kaptuk, hogy „Igen, tájékozódom még az ügyben. Herta Müller Nobel-díjas íróra gondoltam, azon az alapon, hogy mindenki akkora, amekkorák az ébrenléti álmai.”
A minőség az a kritérium, ami alapján Murányi felkeresi azokat a szerzőket, akiket Székelyudvarhelyre invitál kötetbemutatóra vagy beszélgetésre, ebben az olvasók is segítenek neki.
„Az irodalom szubjektív, de akkor is létezik a kánon, a közösen elfogadott nívó” – szögezte le. Általában úgy zajlik a szervezés, hogy „megbeszéljük a fellépővel az időpontot, majd indul az utazás, szállás leszervezése, plakát és sajtóértesítő készítése. Újságírók, fotósok, operatőrök, szálloda- és kávézótulajdonosok segítenek abban, hogy Udvarhely másfél óra erejéig az összmagyar irodalmi világ fontos helyszínévé váljon” – meséli.
Az estek helyszíne rendszerint a G. Café, amely ilyenkor irodalmi kávéházzá alakul, ahol oldottabb hangulatban találkozhat az olvasó a szerzővel, és személyes beszélgetésre is sor kerülhet. Murányitól azt is megtudtuk, hogy a G. Café vezetősége hajlandó áldozni a kultúráért, azaz kifizetik a vendégek fellépti díjait.
Murányi nem szeret különbséget tenni a fellépők között, azonban az elmúlt évre visszagondolva nagy öröm volt számára, hogy márciusban Bodor Ádám – akit az egyik legnagyobb élő magyar írónak tart – itt beszélgetett először nyilvánosan Dragomán Györggyel és Szabó T. Annával. „Ez olyan esemény volt, ami a Budapesti irodalmi közvéleményt is érintette” – fogalmazott.
Mint mondta, az események leszervezésekor leginkább az időpontok egyeztetése okoz nehézséget, hogy az íróknak, költőknek és az olvasóknak is megfeleljen. „Betoppanó író nincs, mert hónapokkal előre rögzítjük az időpontot. Azt szeretem, ha én kereshetem őket” – mondta arra a kérdésünkre, hogy hány író kereste fel azzal, hogy szívesen jönne Udvarhelyre.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro
Murányi Sándor Olivér Székelyudvarhelyi irodalmi estjein az előző évadban tizenkét neves szerző fordult meg. A találkozókat megszervező írót a következő évad meghívottjairól faggattuk.
Murányinál a meghívandó szerzők tekintetében nincs műfaji megkötöttség, mint fogalmaz: „műfaj a szépirodalom”. Amit jelenleg tudni lehet, hogy márciusban Bodor Ádám érkezik Székelyudvarhelyre.
„A Kossuth-díjas írónak egyedül Udvarhelyen van éves megszakításokkal tartott beszélgetéssorozata” – mondta Murányi, hozzátéve, hogy idén már hatodik alkalommal jön Bodor Udvarhelyre. Román írókat is megkeresett, akiket idénre vár, hiszen „az irodalom elsősorban nem magyar vagy román, hanem literatúra, és a népek barátságát is szolgálnia kell”.
Filip Floriant – aki már volt Székelyudvarhelyen – és Mircea Cărtărescut is érdemes olvasni a közeljövőben, hiszen ők is meghívást kaptak, ugyanakkor tárgyalások folynak még Röhrig Gézával és Krasznahorkai Lászlóval, de Murányi nagyon várja Erdélybe Nádas Pétert is. Arra a kérdésünkre, hogy tervez-e külföldi írókkal író-olvasó találkozót szervezni, azt a választ kaptuk, hogy „Igen, tájékozódom még az ügyben. Herta Müller Nobel-díjas íróra gondoltam, azon az alapon, hogy mindenki akkora, amekkorák az ébrenléti álmai.”
A minőség az a kritérium, ami alapján Murányi felkeresi azokat a szerzőket, akiket Székelyudvarhelyre invitál kötetbemutatóra vagy beszélgetésre, ebben az olvasók is segítenek neki.
„Az irodalom szubjektív, de akkor is létezik a kánon, a közösen elfogadott nívó” – szögezte le. Általában úgy zajlik a szervezés, hogy „megbeszéljük a fellépővel az időpontot, majd indul az utazás, szállás leszervezése, plakát és sajtóértesítő készítése. Újságírók, fotósok, operatőrök, szálloda- és kávézótulajdonosok segítenek abban, hogy Udvarhely másfél óra erejéig az összmagyar irodalmi világ fontos helyszínévé váljon” – meséli.
Az estek helyszíne rendszerint a G. Café, amely ilyenkor irodalmi kávéházzá alakul, ahol oldottabb hangulatban találkozhat az olvasó a szerzővel, és személyes beszélgetésre is sor kerülhet. Murányitól azt is megtudtuk, hogy a G. Café vezetősége hajlandó áldozni a kultúráért, azaz kifizetik a vendégek fellépti díjait.
Murányi nem szeret különbséget tenni a fellépők között, azonban az elmúlt évre visszagondolva nagy öröm volt számára, hogy márciusban Bodor Ádám – akit az egyik legnagyobb élő magyar írónak tart – itt beszélgetett először nyilvánosan Dragomán Györggyel és Szabó T. Annával. „Ez olyan esemény volt, ami a Budapesti irodalmi közvéleményt is érintette” – fogalmazott.
Mint mondta, az események leszervezésekor leginkább az időpontok egyeztetése okoz nehézséget, hogy az íróknak, költőknek és az olvasóknak is megfeleljen. „Betoppanó író nincs, mert hónapokkal előre rögzítjük az időpontot. Azt szeretem, ha én kereshetem őket” – mondta arra a kérdésünkre, hogy hány író kereste fel azzal, hogy szívesen jönne Udvarhelyre.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro
2016. szeptember 15.
[Nem sikerült lemásolni a cikket, ezért az alábbi csak a kivonata]Emlékkonferenciával emlékezik Madéfalva
György Béla Madéfalva szülötte. Budapesten élt, de rendszeresen hazajárt.
György Béla 1957. szeptember 7-én született Madéfalván. Iaşi-ban végezte az egyetemet, itt szerzett filozófus-történelem szakos oklevelet. 1981-1987 között a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium tanára, majd 1987-től, Magyarországra való áttelepülésétől az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa. Tanulmányait 1989-1991 között a debreceni Kossuth Lajos TE informatikus-könyvtáros szakán folytatta, majd 1991-1992 között egy amszterdami kutatóút során mélyítette el.
Kutatási területe a két világháború közötti romániai magyarság története, magyar-román kapcsolatok története, sajtótörténet. Írásai romániai és magyarországi folyóiratokban és tanulmánykötetekben jelentek meg.
Kolozsváron megtalálta a romániai Országos Magyar Párt elveszettnek hitt iratanyagát, amelyek legfontosabb dokumentumaiból kötetet szerkesztett és doktori disszertációját is az Országos Magyar Párt történetétről írta.
György Béla 2013. április 26-án hunyt el.
A történész kutatta Krenner Miklós, Bethlen György és Ligeti Ernő életét.
György Béla történész-levéltáros munkásságát az ugyancsak madéfalvi származású Olti Ágoston foglalta össze.
Daczó Katalin
A disszertáció: György Béla: A ROMÁNIAI ORSZÁGOS MAGYAR PÁRT TÖRTÉNETE (1922–1938), Budapest, 2006.
Hargita Népe
György Béla Madéfalva szülötte. Budapesten élt, de rendszeresen hazajárt.
György Béla 1957. szeptember 7-én született Madéfalván. Iaşi-ban végezte az egyetemet, itt szerzett filozófus-történelem szakos oklevelet. 1981-1987 között a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium tanára, majd 1987-től, Magyarországra való áttelepülésétől az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa. Tanulmányait 1989-1991 között a debreceni Kossuth Lajos TE informatikus-könyvtáros szakán folytatta, majd 1991-1992 között egy amszterdami kutatóút során mélyítette el.
Kutatási területe a két világháború közötti romániai magyarság története, magyar-román kapcsolatok története, sajtótörténet. Írásai romániai és magyarországi folyóiratokban és tanulmánykötetekben jelentek meg.
Kolozsváron megtalálta a romániai Országos Magyar Párt elveszettnek hitt iratanyagát, amelyek legfontosabb dokumentumaiból kötetet szerkesztett és doktori disszertációját is az Országos Magyar Párt történetétről írta.
György Béla 2013. április 26-án hunyt el.
A történész kutatta Krenner Miklós, Bethlen György és Ligeti Ernő életét.
György Béla történész-levéltáros munkásságát az ugyancsak madéfalvi származású Olti Ágoston foglalta össze.
Daczó Katalin
A disszertáció: György Béla: A ROMÁNIAI ORSZÁGOS MAGYAR PÁRT TÖRTÉNETE (1922–1938), Budapest, 2006.
Hargita Népe