Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. december 21.
Tőkés a lyukas román zászlót is kitűzte Váradon
„A romániai szabadság szimbólumaként, a Ceauşescu-rezsim, a nemzeti kommunizmus felett 25 évvel ezelőtt aratatott diadalunk jelképeként emeljük magasba a lyukas román zászlót” – fogalmazott Tőkés László, amikor szombaton késő délután kitűzte a forradalmi lobogót nagyváradi irodája homlokzatára.
Az európai parlamenti képviselő, az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett megemlékezésen hozzátette: most attól a ponttól kellene újraindulni, ahonnan 25 évvel ezelőtt tettük.
Emlékeztetett, hogy idén ősszel rendre kitűzte a székely, az uniós, valamint a forradalmi magyar zászlót, hogy a most elhelyezett lyukas román lobogóval kiegészüljön, és teljessé váljon az értékrend. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke hozzátette, a forradalmi zászló nem csupán a szabadság szimbóluma, a szolidaritás és az áldozat jelképe is egyben.
Azt, hogy a zászló meddig loboghat majd a belvárosi ingatlanon, még nem tudni. Tőkés megfogalmazása szerint addig, amíg a hatóságok engedik. Rámutatott ugyanis, hogy bár írásos felszólítást még nem kapott, a sajtón keresztül „barátságtalan üzenetet” címzett neki Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa, aki arra kérte: a hivatalos trikolórt tűzze ki.
„A romániai szabadság zászlajának tiltásával kifejezte becsmérlő és negatív érzéseit azon ideálokkal szemben, amelyekért 25 évvel ezelőtt küzdöttünk” – szögezte le Tőkés László, aki ezt követően a közel ötvenfős hallgatóság gyűrűjében átvonult a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermébe, ahol Győri Béla újságíró és Hermán M. János református lelkész, egyetemi tanár társaságában, egy kerekasztal-beszélgetésen elevenítették fel a 25 évvel ezelőtti rendszerváltás eseményeit és azok külföldi visszhangját.
Török Sándor, az EMNT Bihar megyei vezetője az esemény moderátoraként emlékeztetett, hogy a népfelkelés szikrája Tőkés volt. „Azokban az időkben ő volt, aki kimondta helyettünk azt, amit mi csak zárt ajtók mögött mertünk gondolni. Ő volt és maradt a magyarság immunerősítője. Azóta sem változott, ami hatalmas dolog ebben a köpönyegforgató világban” – fogalmazott. Hozzátette, mindazok, akik lekicsinyíteni próbálják a volt királyhágómelléki református püspök szerepvállalását, ellopták a forradalmat, holott a temesvári lelkész híre még Ceaşescuhoz is eljutott.
Győri Béla, a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának főszerkesztője „hátborzongatónak” nevezte azokat a napokat, amikor Tőkés László révén megismerte a romániai kommunista rezsim tetteit. Elmesélte, hogy a ’89-ben, három részben nyilvánosságra hozott interjút egy külföldi diák közvetítésével sikerült rögzíteniük úgy, hogy a válaszokat Tőkés a parókia alagsorában mondta rá egy kazettára.
A Szekuritáté elől 1983-ban Hollandiába menekült Hermán János szerint ez az interjú tette fontossá a magyar rádió szerepét, de a maguk módján ők is igyekeztek információkkal, címekkel, kapcsolatokkal ellátni a külföldi sajtót, köztük a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársait. Merthogy ott Hollandiában is tudták: „Tőkés az életével játszik”. „Hálaadással tölt el, hogy ha indirekt módon is, de tettünk valamit. Elértük, hogy tudják, valahol számon tartják őket” – magyarázta a lelkész.
Tőkés László szerint az akkori események sikerében Isten után a nyilvánosságnak volt a legnagyobb szerepe. „Merem állítani, hogy ha a Vasárnapi újság és a Magyar Televízió Panoráma című műsora nem áll mellénk, csökkent volna az esélyünk. Mai szóval élve, azt mondhatni, hogy ők voltak a temesvári forradalom médiatámogatói” – mutatott rá.
Emlékeztetett, hogy az akkori rezsim a lehallgatásokból, titkolózásokból élt, arra volt specializálódva. Ő viszont elébe ment ennek, őt nem kellett lehallgatni, mert mindent nyíltan kimondott. „A szekusoknak ezzel szemben nem volt ellenszere. Hétről hétre részletesen beszámoltam arról, ami épp történt, és ez felébresztette az emberek igazságérzetét, felbátorította őket, vitték a hírt tovább mindenfelé” – emlékeztetett.
Ehhez társult a külső nyilvánosság olyan körülmények között, amikor egy-egy hír, fotó vagy üzenet külföldre juttatása kalandos és egyben veszélyes volt. „Ma már nem tűnik nagy dolognak, de abban az időben a hiteles tájékoztatásnak életmentő szerepe volt” – mutatott rá Tőkés. Úgy vélte, izgalmas, ahogy fokozatosan „egy háló” alakult ki a Kárpát-medencében és Európában.
„A falurombolás verte ki a biztosítékot, ez váltotta ki az ellenállást. Bámulatos volt a temesvári egyházmegye kiállása. Sajnálatos ugyanakkor, hogy a lelkészi kar hallgatott” – mutatott rá, besúgóinak nevét sorolva. – Ma is érezhető a mérgezettség a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben. Ha akkor igazat mondtunk, amikor nem volt szabad, akkor most miért hallgatnánk? Azért fontos emlékeznünk, hogy emlékeztessünk honnan indultunk, és hova tartunk, hogy ne essünk vissza. Ne felejtsük, merre érdemes tartani.”
Tőkés úgy vélte, ideológiai szinten megvolt a rendszerváltás, de a második lépés a nemzetpolitikai rendszerváltás kell legyen, ugyanakkor az egyházi rendszerváltás sem zajlott még le, hiszen még mindig vannak kollaboránsok.
A nagyváradi megemlékezés a Temesvárról Európába című kiállítás megnyitójával és Székelyhidi Ágoston Végítélet című színielőadásával zárult. Vasárnap már a Szilágy megyei Menyőben, a Tőkés család száműzetésének helyszínén fejeződött be az EMNT által szervezett emlékhét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro
„A romániai szabadság szimbólumaként, a Ceauşescu-rezsim, a nemzeti kommunizmus felett 25 évvel ezelőtt aratatott diadalunk jelképeként emeljük magasba a lyukas román zászlót” – fogalmazott Tőkés László, amikor szombaton késő délután kitűzte a forradalmi lobogót nagyváradi irodája homlokzatára.
Az európai parlamenti képviselő, az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett megemlékezésen hozzátette: most attól a ponttól kellene újraindulni, ahonnan 25 évvel ezelőtt tettük.
Emlékeztetett, hogy idén ősszel rendre kitűzte a székely, az uniós, valamint a forradalmi magyar zászlót, hogy a most elhelyezett lyukas román lobogóval kiegészüljön, és teljessé váljon az értékrend. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke hozzátette, a forradalmi zászló nem csupán a szabadság szimbóluma, a szolidaritás és az áldozat jelképe is egyben.
Azt, hogy a zászló meddig loboghat majd a belvárosi ingatlanon, még nem tudni. Tőkés megfogalmazása szerint addig, amíg a hatóságok engedik. Rámutatott ugyanis, hogy bár írásos felszólítást még nem kapott, a sajtón keresztül „barátságtalan üzenetet” címzett neki Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa, aki arra kérte: a hivatalos trikolórt tűzze ki.
„A romániai szabadság zászlajának tiltásával kifejezte becsmérlő és negatív érzéseit azon ideálokkal szemben, amelyekért 25 évvel ezelőtt küzdöttünk” – szögezte le Tőkés László, aki ezt követően a közel ötvenfős hallgatóság gyűrűjében átvonult a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermébe, ahol Győri Béla újságíró és Hermán M. János református lelkész, egyetemi tanár társaságában, egy kerekasztal-beszélgetésen elevenítették fel a 25 évvel ezelőtti rendszerváltás eseményeit és azok külföldi visszhangját.
Török Sándor, az EMNT Bihar megyei vezetője az esemény moderátoraként emlékeztetett, hogy a népfelkelés szikrája Tőkés volt. „Azokban az időkben ő volt, aki kimondta helyettünk azt, amit mi csak zárt ajtók mögött mertünk gondolni. Ő volt és maradt a magyarság immunerősítője. Azóta sem változott, ami hatalmas dolog ebben a köpönyegforgató világban” – fogalmazott. Hozzátette, mindazok, akik lekicsinyíteni próbálják a volt királyhágómelléki református püspök szerepvállalását, ellopták a forradalmat, holott a temesvári lelkész híre még Ceaşescuhoz is eljutott.
Győri Béla, a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának főszerkesztője „hátborzongatónak” nevezte azokat a napokat, amikor Tőkés László révén megismerte a romániai kommunista rezsim tetteit. Elmesélte, hogy a ’89-ben, három részben nyilvánosságra hozott interjút egy külföldi diák közvetítésével sikerült rögzíteniük úgy, hogy a válaszokat Tőkés a parókia alagsorában mondta rá egy kazettára.
A Szekuritáté elől 1983-ban Hollandiába menekült Hermán János szerint ez az interjú tette fontossá a magyar rádió szerepét, de a maguk módján ők is igyekeztek információkkal, címekkel, kapcsolatokkal ellátni a külföldi sajtót, köztük a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársait. Merthogy ott Hollandiában is tudták: „Tőkés az életével játszik”. „Hálaadással tölt el, hogy ha indirekt módon is, de tettünk valamit. Elértük, hogy tudják, valahol számon tartják őket” – magyarázta a lelkész.
Tőkés László szerint az akkori események sikerében Isten után a nyilvánosságnak volt a legnagyobb szerepe. „Merem állítani, hogy ha a Vasárnapi újság és a Magyar Televízió Panoráma című műsora nem áll mellénk, csökkent volna az esélyünk. Mai szóval élve, azt mondhatni, hogy ők voltak a temesvári forradalom médiatámogatói” – mutatott rá.
Emlékeztetett, hogy az akkori rezsim a lehallgatásokból, titkolózásokból élt, arra volt specializálódva. Ő viszont elébe ment ennek, őt nem kellett lehallgatni, mert mindent nyíltan kimondott. „A szekusoknak ezzel szemben nem volt ellenszere. Hétről hétre részletesen beszámoltam arról, ami épp történt, és ez felébresztette az emberek igazságérzetét, felbátorította őket, vitték a hírt tovább mindenfelé” – emlékeztetett.
Ehhez társult a külső nyilvánosság olyan körülmények között, amikor egy-egy hír, fotó vagy üzenet külföldre juttatása kalandos és egyben veszélyes volt. „Ma már nem tűnik nagy dolognak, de abban az időben a hiteles tájékoztatásnak életmentő szerepe volt” – mutatott rá Tőkés. Úgy vélte, izgalmas, ahogy fokozatosan „egy háló” alakult ki a Kárpát-medencében és Európában.
„A falurombolás verte ki a biztosítékot, ez váltotta ki az ellenállást. Bámulatos volt a temesvári egyházmegye kiállása. Sajnálatos ugyanakkor, hogy a lelkészi kar hallgatott” – mutatott rá, besúgóinak nevét sorolva. – Ma is érezhető a mérgezettség a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben. Ha akkor igazat mondtunk, amikor nem volt szabad, akkor most miért hallgatnánk? Azért fontos emlékeznünk, hogy emlékeztessünk honnan indultunk, és hova tartunk, hogy ne essünk vissza. Ne felejtsük, merre érdemes tartani.”
Tőkés úgy vélte, ideológiai szinten megvolt a rendszerváltás, de a második lépés a nemzetpolitikai rendszerváltás kell legyen, ugyanakkor az egyházi rendszerváltás sem zajlott még le, hiszen még mindig vannak kollaboránsok.
A nagyváradi megemlékezés a Temesvárról Európába című kiállítás megnyitójával és Székelyhidi Ágoston Végítélet című színielőadásával zárult. Vasárnap már a Szilágy megyei Menyőben, a Tőkés család száműzetésének helyszínén fejeződött be az EMNT által szervezett emlékhét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro
2014. december 21.
Megszervezték az amatőr néptáncegyüttesek év végi találkozóját
Zsúfolásig telt szombaton a Maros Művészegyüttes terme, amely nyolcadik alkalommal adott otthont a Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozónak.
Az 1991-ben indult Gyöngykoszorú-mozgalom túl van a századik találkozón, egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Most tizenhét amatőr néptánccsoport lépett fel.
A találkozó Kilyén Ilka színművésznőnek, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének elnöke szavalatával kezdődött, majd Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója szólt a közönséghez. „A néptánc, a népviselet, a népdal, a népzene, a hagyományaink olyan kincsei, amelyeket örököltünk, meg kell őriznünk, és tovább kell örökítenünk. Ha táncolunk, népdalainkat énekeljük, népviseletbe öltözünk, megtartjuk szokásainkat, akkor erősek vagyunk, ezt nem tudja elvenni tőlünk senki”.
Az igazgató megköszönte a szülőknek, hogy felismerték a táncban rejlő értékeket, és gyerekeiket taníttatják, egyszersmind az oktatók és csoportvezetők munkáját is méltatta. A találkozó keretében megemlékeztek a Gyöngykoszorú-mozgalom megálmodóiról, a Szabó házaspárról, majd Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke szólalt fel. „Ezek a kincsek olyan értékhordozók, amelyek megtanítanak minket igaz, becsületes, tiszta szívű, jó magyar embernek lenni” – fogalmazott Brassai. Kecskés Csaba unitárius lelkész áldása után a Napsugár néptáncegyüttes tánca kezdte a délutánig tartó ünnepséget.
Barabási Attila Csaba érdeklődésünkre elmondta: a Szabó házaspár ötlete volt az is, hogy az év végi találkozókat Marosvásárhelyen szervezzék. „Amikor a betegeskedő Gyuri bácsi már nem volt az EMKE elnöke, a többi településen továbbra is zajlottak a néptánctalálkozók, viszont az évzáró vásárhelyi találkozók megszervezése elmaradt. Amikor 2007-ben vezetőként az együtteshez kerültem, úgy éreztem, itt a lehetőség, hogy visszahozzuk a városba a Gyöngykoszorú-mozgalmat. A közönség túlnőtte a terem befogadóképességét, és a találkozót vissza kellene vinni arra a helyszínre, ahova Szabó Gyuri bácsi és Éva néni elképzelte, a Kultúrpalotába” – mondta az igazgató.
A szombati találkozón fellépett a marosvásárhelyi Napsugár és a Csillagfény, a segesvári Kikerics néptáncegyüttes, a vajdaszentiványi Takács Mihály hagyományőrző néptánccsoport, a magyarói Csurgó, a marosludasi Hajdina, a nyárádszeredai Bekecs, a szabédi Fürgelábak, az erdőcsinádi Árvácska néptáncegyüttes, a mezőbándi Csipkebogyó Táncegyüttes, az erdőszentgyörgyi Százfonat néptáncegyüttes, a gernyeszegi Szőlőfürt néptánccsoport, a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes, a disznajói, kibédi, holtmarosi néptánccsoport és a sóváradi Szuszékdöngetők.
Felléptek a II. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő nyertesei is: Gálfalvi Evelyn Rebeka, Berekméri Réka Beáta, Aszalos Erika, Páll Imola Gabriella. A Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Közművelődési Egyesület Maros Megyei Szervezete és a Folk Dancing and Musik Egyesület által szervezett találkozó táncházzal ért véget.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
Zsúfolásig telt szombaton a Maros Művészegyüttes terme, amely nyolcadik alkalommal adott otthont a Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozónak.
Az 1991-ben indult Gyöngykoszorú-mozgalom túl van a századik találkozón, egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Most tizenhét amatőr néptánccsoport lépett fel.
A találkozó Kilyén Ilka színművésznőnek, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének elnöke szavalatával kezdődött, majd Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója szólt a közönséghez. „A néptánc, a népviselet, a népdal, a népzene, a hagyományaink olyan kincsei, amelyeket örököltünk, meg kell őriznünk, és tovább kell örökítenünk. Ha táncolunk, népdalainkat énekeljük, népviseletbe öltözünk, megtartjuk szokásainkat, akkor erősek vagyunk, ezt nem tudja elvenni tőlünk senki”.
Az igazgató megköszönte a szülőknek, hogy felismerték a táncban rejlő értékeket, és gyerekeiket taníttatják, egyszersmind az oktatók és csoportvezetők munkáját is méltatta. A találkozó keretében megemlékeztek a Gyöngykoszorú-mozgalom megálmodóiról, a Szabó házaspárról, majd Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke szólalt fel. „Ezek a kincsek olyan értékhordozók, amelyek megtanítanak minket igaz, becsületes, tiszta szívű, jó magyar embernek lenni” – fogalmazott Brassai. Kecskés Csaba unitárius lelkész áldása után a Napsugár néptáncegyüttes tánca kezdte a délutánig tartó ünnepséget.
Barabási Attila Csaba érdeklődésünkre elmondta: a Szabó házaspár ötlete volt az is, hogy az év végi találkozókat Marosvásárhelyen szervezzék. „Amikor a betegeskedő Gyuri bácsi már nem volt az EMKE elnöke, a többi településen továbbra is zajlottak a néptánctalálkozók, viszont az évzáró vásárhelyi találkozók megszervezése elmaradt. Amikor 2007-ben vezetőként az együtteshez kerültem, úgy éreztem, itt a lehetőség, hogy visszahozzuk a városba a Gyöngykoszorú-mozgalmat. A közönség túlnőtte a terem befogadóképességét, és a találkozót vissza kellene vinni arra a helyszínre, ahova Szabó Gyuri bácsi és Éva néni elképzelte, a Kultúrpalotába” – mondta az igazgató.
A szombati találkozón fellépett a marosvásárhelyi Napsugár és a Csillagfény, a segesvári Kikerics néptáncegyüttes, a vajdaszentiványi Takács Mihály hagyományőrző néptánccsoport, a magyarói Csurgó, a marosludasi Hajdina, a nyárádszeredai Bekecs, a szabédi Fürgelábak, az erdőcsinádi Árvácska néptáncegyüttes, a mezőbándi Csipkebogyó Táncegyüttes, az erdőszentgyörgyi Százfonat néptáncegyüttes, a gernyeszegi Szőlőfürt néptánccsoport, a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes, a disznajói, kibédi, holtmarosi néptánccsoport és a sóváradi Szuszékdöngetők.
Felléptek a II. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő nyertesei is: Gálfalvi Evelyn Rebeka, Berekméri Réka Beáta, Aszalos Erika, Páll Imola Gabriella. A Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Közművelődési Egyesület Maros Megyei Szervezete és a Folk Dancing and Musik Egyesület által szervezett találkozó táncházzal ért véget.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro
2014. december 22.
Kelemen Hunor: kezdődik az ellenzéki politizálás
Kelemen Hunor szerint az RMDSZ a nélküle megalakult Ponta-kormány és a 2015-ös költségvetés megszavazásával lezárta az átmeneti időszakot, ezt követően ellenzéki pártként kíván politizálni.
Az RMDSZ elnöke egy kolozsvári sajtóbeszélgetésen szólt erről. Hozzátette: a szövetség egyelőre azt látja, hogy a Klaus Johannist Románia elnöki tisztségébe segítő Nemzeti liberális Párt (PNL) sem határozta el, hogy milyen irányba kíván haladni.
A párt egyes politikusai a kormány megbuktatásának a tervét, mások előre hozott választásokat emlegettek. Az elnök szerint az RMDSZ akkor lehet érdekelt a kormánybuktatásban, ha azt látja, hogy az ellenzék „képes valamit a helyére tenni”.
Kelemen Hunor tévesnek tartotta Victor Ponta miniszterelnök korábbi megállapítását, mely szerint azért kell kormányon tartani az RMDSZ-t, mert így előzhető meg a magyar közösség radikalizálódása.
A Székelyföld területi autonómiáját kezdeményező, kormányzati pozícióból benyújtott törvénytervezetet tartotta a legjobb bizonyítéknak arra, hogy a kormányzást nem lehet a magyarság féken tartása eszközének tekinteni. Elmondta, hogy a szövetség továbbra is a parlamenti politizálás eszközeivel kíván élni, és nincs különbség a szövetség kormányzati és ellenzéki hangvétele között.
Kelemen Hunor bejelentette, hogy folytatódik a székelyföldi autonómiatervezet közvitája. Elmondta: fontos, építő jellegű kiegészítő javaslatok érkeztek a tervezethez, ezeket januárban kívánják összegezni, hogy beépíthessék a dokumentumba. Megjegyezte, januárban kíván azzal is foglalkozni, hogy vállaljon-e újabb elnökjelöltséget az RMDSZ áprilisban tartandó tisztújító kongresszusán.
Az RMDSZ elnöke „hihetetlenül veszélyesnek” minősítette, hogy a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészég (DIICOT) a múlt héten terrorizmus gyanúja miatt indított vizsgálatot az RMDSZ ellen a szövetség kisparlamentje (SZKT) legutóbbi ülésén elhangzott politikai állásfoglalások miatt. Hozzátette, ha a DIICOT nem állítja le az eljárást, az rányomhatja a terrorizmus gyanúját a szövetségre.
„Amikor egy ügyészség ilyesmit mond, sok helyen kigyúlnak a piros lámpák, aztán mehetünk oltogatni ezeket. (...) A mai világban, akinek a terrorizmus gyanúját ráütik a homlokára, az hosszú időre szalonképtelenné válik mindenhol. Határozott állításom, hogy az SZKT-n elhangzott politikai nyilatkozatoknak nincs közük a terrorizmushoz” – jelentette ki az elnök. Hozzátette: az ügyészség nem kért tájékoztatást az RMDSZ-től az SZKT ülésén elhangzottakkal kapcsolatban, és azt sem tette világossá, hogy kinek a nyilatkozatát vizsgálja.
Kelemen Hunor úgy vélte, ez a támadás abban különbözik a korábbiaktól, hogy ez ellen politikai eszközökkel nem lehet védekezni. „Az a konklúzióm kezd kikerekedni, hogy a kisebbségi érdekképviselet ellenzői új utakat keresnek a szövetségünk ellen, és a terrorizmusgyanú felröppentése ilyen új útnak tűnik” – mondta Kelemen Hunor.
MTI
Székelyhon.ro
Kelemen Hunor szerint az RMDSZ a nélküle megalakult Ponta-kormány és a 2015-ös költségvetés megszavazásával lezárta az átmeneti időszakot, ezt követően ellenzéki pártként kíván politizálni.
Az RMDSZ elnöke egy kolozsvári sajtóbeszélgetésen szólt erről. Hozzátette: a szövetség egyelőre azt látja, hogy a Klaus Johannist Románia elnöki tisztségébe segítő Nemzeti liberális Párt (PNL) sem határozta el, hogy milyen irányba kíván haladni.
A párt egyes politikusai a kormány megbuktatásának a tervét, mások előre hozott választásokat emlegettek. Az elnök szerint az RMDSZ akkor lehet érdekelt a kormánybuktatásban, ha azt látja, hogy az ellenzék „képes valamit a helyére tenni”.
Kelemen Hunor tévesnek tartotta Victor Ponta miniszterelnök korábbi megállapítását, mely szerint azért kell kormányon tartani az RMDSZ-t, mert így előzhető meg a magyar közösség radikalizálódása.
A Székelyföld területi autonómiáját kezdeményező, kormányzati pozícióból benyújtott törvénytervezetet tartotta a legjobb bizonyítéknak arra, hogy a kormányzást nem lehet a magyarság féken tartása eszközének tekinteni. Elmondta, hogy a szövetség továbbra is a parlamenti politizálás eszközeivel kíván élni, és nincs különbség a szövetség kormányzati és ellenzéki hangvétele között.
Kelemen Hunor bejelentette, hogy folytatódik a székelyföldi autonómiatervezet közvitája. Elmondta: fontos, építő jellegű kiegészítő javaslatok érkeztek a tervezethez, ezeket januárban kívánják összegezni, hogy beépíthessék a dokumentumba. Megjegyezte, januárban kíván azzal is foglalkozni, hogy vállaljon-e újabb elnökjelöltséget az RMDSZ áprilisban tartandó tisztújító kongresszusán.
Az RMDSZ elnöke „hihetetlenül veszélyesnek” minősítette, hogy a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészég (DIICOT) a múlt héten terrorizmus gyanúja miatt indított vizsgálatot az RMDSZ ellen a szövetség kisparlamentje (SZKT) legutóbbi ülésén elhangzott politikai állásfoglalások miatt. Hozzátette, ha a DIICOT nem állítja le az eljárást, az rányomhatja a terrorizmus gyanúját a szövetségre.
„Amikor egy ügyészség ilyesmit mond, sok helyen kigyúlnak a piros lámpák, aztán mehetünk oltogatni ezeket. (...) A mai világban, akinek a terrorizmus gyanúját ráütik a homlokára, az hosszú időre szalonképtelenné válik mindenhol. Határozott állításom, hogy az SZKT-n elhangzott politikai nyilatkozatoknak nincs közük a terrorizmushoz” – jelentette ki az elnök. Hozzátette: az ügyészség nem kért tájékoztatást az RMDSZ-től az SZKT ülésén elhangzottakkal kapcsolatban, és azt sem tette világossá, hogy kinek a nyilatkozatát vizsgálja.
Kelemen Hunor úgy vélte, ez a támadás abban különbözik a korábbiaktól, hogy ez ellen politikai eszközökkel nem lehet védekezni. „Az a konklúzióm kezd kikerekedni, hogy a kisebbségi érdekképviselet ellenzői új utakat keresnek a szövetségünk ellen, és a terrorizmusgyanú felröppentése ilyen új útnak tűnik” – mondta Kelemen Hunor.
MTI
Székelyhon.ro
2014. december 22.
Magyar feliratot is ki kell tenni a magyar vonatkozású műemlékekre
A kulturális minisztérium rendelete értelmében 2015 végéig a kisebbségek nyelvén is feliratozni kell azokat a műemlékeket, amelyek az érintett kisebbség kulturális örökségéhez tartoznak.
A rendeletről Kelemen Hunor és Hegedüs Csilla, az RMDSZ korábbi kulturális miniszterei számoltak be egy hétfői kolozsvári sajtóbeszélgetésen. Hegedüs Csilla elmondta, a Kelemen Hunor minisztersége idején előkészített rendelet, mely a cseréjük folytán végül az ő aláírásával jelent meg, négy kritériumot jelöl meg, amelyek valamelyikének a teljesülése esetén kötelező a kisebbség nyelvén történő feliratozás.
Magyar feliratnak is kell kerülnie azokra az épületekre, amelyek építtetője vagy tervezője magyar volt, amelyek a magyar kulturális örökség részét képezik, amelyek olyan településen állnak, amelyen jelentős magyar közösség él, és ez igényli a feliratozást, vagy ha a megyei, esetleg helyi önkormányzat kéri ezt. A minisztérium a feliratok formai jegyeit is szabályozta. Hegedüs Csilla megjegyezte, ha a többnyelvű feliratozás nem történik meg 2015-ig, „az elvileg büntethető”.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint a rendelet fontos lépés a multikulturalitás, a többnyelvűség és a kultúrák kölcsönös tisztelete felé. A volt miniszter hozzátette, az intézkedés nemcsak a magyar, hanem a romániai német, zsidó, török vagy más kisebbségi közösségek számára is fontos.
Kelemen Hunor elmondta, az elmúlt kilenc hónapban magyar politikusok által vezetett tárca ismét összeállította és benyújtotta az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetéhez (UNESCO) azt az anyagot, amellyel a csíksomlyói búcsúnak a világ szellemi öröksége részévé nyilvánítását kezdeményezik.
Hozzátette, a korábbi folyamodványuk azért akadt el, mert 2013-ban az UNESCO annak kiegészítését kérte, és az illetékes bukaresti bizottság „elszabotálta a válaszadást”. A politikus szerint Csíksomlyó ügyének 2015-ben az UNESCO közgyűlése elé kell kerülnie.
Kelemen Hunor a magyar vezetésű kulturális tárcánál elvégzett munka fontos eredményének tartotta, hogy elkészült az örökségvédelmi törvénykönyv és a filmtörvény tervezete. A politikus hozzátette azonban, hogy a tárca jelenlegi vezetőit semmi nem kötelezi arra, hogy az előkészített tervezeteket benyújtsák a parlamentben. Kelemen Hunor kijelentette, ha a tárca nem nyújtja be a törvénytervezeteket, mérlegeli, hogy egyéni képviselői kezdeményezésként bocsássa azokat vitára a román parlamentben.
MTI
Székelyhon.ro
A kulturális minisztérium rendelete értelmében 2015 végéig a kisebbségek nyelvén is feliratozni kell azokat a műemlékeket, amelyek az érintett kisebbség kulturális örökségéhez tartoznak.
A rendeletről Kelemen Hunor és Hegedüs Csilla, az RMDSZ korábbi kulturális miniszterei számoltak be egy hétfői kolozsvári sajtóbeszélgetésen. Hegedüs Csilla elmondta, a Kelemen Hunor minisztersége idején előkészített rendelet, mely a cseréjük folytán végül az ő aláírásával jelent meg, négy kritériumot jelöl meg, amelyek valamelyikének a teljesülése esetén kötelező a kisebbség nyelvén történő feliratozás.
Magyar feliratnak is kell kerülnie azokra az épületekre, amelyek építtetője vagy tervezője magyar volt, amelyek a magyar kulturális örökség részét képezik, amelyek olyan településen állnak, amelyen jelentős magyar közösség él, és ez igényli a feliratozást, vagy ha a megyei, esetleg helyi önkormányzat kéri ezt. A minisztérium a feliratok formai jegyeit is szabályozta. Hegedüs Csilla megjegyezte, ha a többnyelvű feliratozás nem történik meg 2015-ig, „az elvileg büntethető”.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint a rendelet fontos lépés a multikulturalitás, a többnyelvűség és a kultúrák kölcsönös tisztelete felé. A volt miniszter hozzátette, az intézkedés nemcsak a magyar, hanem a romániai német, zsidó, török vagy más kisebbségi közösségek számára is fontos.
Kelemen Hunor elmondta, az elmúlt kilenc hónapban magyar politikusok által vezetett tárca ismét összeállította és benyújtotta az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetéhez (UNESCO) azt az anyagot, amellyel a csíksomlyói búcsúnak a világ szellemi öröksége részévé nyilvánítását kezdeményezik.
Hozzátette, a korábbi folyamodványuk azért akadt el, mert 2013-ban az UNESCO annak kiegészítését kérte, és az illetékes bukaresti bizottság „elszabotálta a válaszadást”. A politikus szerint Csíksomlyó ügyének 2015-ben az UNESCO közgyűlése elé kell kerülnie.
Kelemen Hunor a magyar vezetésű kulturális tárcánál elvégzett munka fontos eredményének tartotta, hogy elkészült az örökségvédelmi törvénykönyv és a filmtörvény tervezete. A politikus hozzátette azonban, hogy a tárca jelenlegi vezetőit semmi nem kötelezi arra, hogy az előkészített tervezeteket benyújtsák a parlamentben. Kelemen Hunor kijelentette, ha a tárca nem nyújtja be a törvénytervezeteket, mérlegeli, hogy egyéni képviselői kezdeményezésként bocsássa azokat vitára a román parlamentben.
MTI
Székelyhon.ro
2014. december 22.
Újra leng a székely zászló
A Ceaușescu-diktatúra 25 évvel ezelőtti megdöntésének napján, december 22-én újra kitűzték a székely zászlót Csíkszereda központjában. Ezúttal nemzeti színű szalagot is kötött rá Tőke Ervin, az EMNP csíkszeredai ügyvezető alelnöke.
Az EMNT és az EMNP 2013 februárjában közösen állította fel a székely zászlót Csíkszereda központi terén. Először tavaly karácsony előestéjén, majd idén október végén rongálták meg a székely jelképet. Legutóbb december 15-ről 16-ra virradóan ismét letépték a székely zászlót a városközpontból, ekkor megpróbálták meggyújtani is.
Jelképesen a Ceaușescu-diktatúra megdöntésének napján helyezte vissza a székely lobogót Tőke Ervin, az EMNP csíkszeredai ügyvezető alelnöke. „Újra és újra ki fogjuk tenni, akárhányszor bántják a zászlónkat. Azokat akiket sért a jelenléte, ők is meg kell szokják, hegy ez itt Székelyföld, és a székely szimbólumunkat köztéren egész nyugodtan ki lehet tenni” – hangsúlyozta Tőke Ervin önkormányzati képviselő. A kisebb égési sérüléseket szenvedett székely zászló mellé egy piros-fehér-zöld szalagot is a zászlórúdra kötöttek. „Újonnan már a nemzeti imánkat, a Himnuszt is támadják és azért is büntetés jár, ha énekeljük” – fejezte ki felháborodását Tőke.
Iochom Zsolt|
Székelyhon.ro
A Ceaușescu-diktatúra 25 évvel ezelőtti megdöntésének napján, december 22-én újra kitűzték a székely zászlót Csíkszereda központjában. Ezúttal nemzeti színű szalagot is kötött rá Tőke Ervin, az EMNP csíkszeredai ügyvezető alelnöke.
Az EMNT és az EMNP 2013 februárjában közösen állította fel a székely zászlót Csíkszereda központi terén. Először tavaly karácsony előestéjén, majd idén október végén rongálták meg a székely jelképet. Legutóbb december 15-ről 16-ra virradóan ismét letépték a székely zászlót a városközpontból, ekkor megpróbálták meggyújtani is.
Jelképesen a Ceaușescu-diktatúra megdöntésének napján helyezte vissza a székely lobogót Tőke Ervin, az EMNP csíkszeredai ügyvezető alelnöke. „Újra és újra ki fogjuk tenni, akárhányszor bántják a zászlónkat. Azokat akiket sért a jelenléte, ők is meg kell szokják, hegy ez itt Székelyföld, és a székely szimbólumunkat köztéren egész nyugodtan ki lehet tenni” – hangsúlyozta Tőke Ervin önkormányzati képviselő. A kisebb égési sérüléseket szenvedett székely zászló mellé egy piros-fehér-zöld szalagot is a zászlórúdra kötöttek. „Újonnan már a nemzeti imánkat, a Himnuszt is támadják és azért is büntetés jár, ha énekeljük” – fejezte ki felháborodását Tőke.
Iochom Zsolt|
Székelyhon.ro
2014. december 22.
Post mortem kitüntetés Csíki Sándornak
Wass-Akarat díjjal tüntette ki a Magyar Polgári Párt post mortem Csíki Sándor néhai nyárádszeredai tanárt, közírót, önkormányzati képviselőt, nagycsaládos vezetőt és politikust. A kitüntetést vasárnap adták át az idén nyáron elhunyt Csíki Sándor szüleinek.
A Magyar Polgári Párt (MPP) által létrehozott, Wass Albertről elnevezett Wass-Akarat díjat azoknak adják át, akik vasakarattal tesznek nemzetükért, itthon maradásunkért. Ebben a kitüntetésben már több szervezet és személy részesült Kónya Ádámtól, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatójától Fodor Imréig, Marosvásárhely volt polgármesteréig. Idén megosztva ítélték oda Csíki Sándornak és Gábor Ferencnek, utóbbinak a szórványban végzett munkásságáért.
A díjat az MPP nyárádszeredai szervezetének elnöke, Bíró József Attila vitte el vasárnap Csíki Sándor szülőfalujába, Backamadarasra, ahol a református templomban tartott istentisztelet keretében, laudáció kíséretében adta át az elismerő érmet és levelet Csíki szüleinek.
A díjat Székelyföld területi autonómiája kiépülésének érdekében végzett áldozatos munkájáért, közírói, újságíró tevékenységéért, magyar közösségünk megmaradásának, családjaink gyarapodásának ügyében tett kiemelkedő szolgálatáért, közéleti szerepvállalása során tanúsított meg nem alkuvó magatartásáért ítélte oda Csíki Sándornak az MPP – áll a Biró Zsolt által aláírt laudációban.
A falu szülöttjét Koncz László lelkész is méltatta, s a gyülekezet gondnoka által meggyújtott negyedik adventi gyertya Csíki Sándor emlékére is lobogott ezen a napon. Az ünnepségen jelen voltak az egykori Bekecsalja című lap szerkesztői, Csíki Sándor munkatársai is. Balogh Irma Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta el, Varga Sándor szovátai unitárius lelkész gyufagyújtogatókról szólt, akik fényükkel űzik el a sötétséget. Ilyen volt Csíki Sándor is, akire szerettei büszkék lehetnek, és aki helyett fiúk-lányok jöttek enyhíteni a nagypéntek tragédiáját a karácsony fényében a gyászoló szülők és testvérek mellett.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
Wass-Akarat díjjal tüntette ki a Magyar Polgári Párt post mortem Csíki Sándor néhai nyárádszeredai tanárt, közírót, önkormányzati képviselőt, nagycsaládos vezetőt és politikust. A kitüntetést vasárnap adták át az idén nyáron elhunyt Csíki Sándor szüleinek.
A Magyar Polgári Párt (MPP) által létrehozott, Wass Albertről elnevezett Wass-Akarat díjat azoknak adják át, akik vasakarattal tesznek nemzetükért, itthon maradásunkért. Ebben a kitüntetésben már több szervezet és személy részesült Kónya Ádámtól, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatójától Fodor Imréig, Marosvásárhely volt polgármesteréig. Idén megosztva ítélték oda Csíki Sándornak és Gábor Ferencnek, utóbbinak a szórványban végzett munkásságáért.
A díjat az MPP nyárádszeredai szervezetének elnöke, Bíró József Attila vitte el vasárnap Csíki Sándor szülőfalujába, Backamadarasra, ahol a református templomban tartott istentisztelet keretében, laudáció kíséretében adta át az elismerő érmet és levelet Csíki szüleinek.
A díjat Székelyföld területi autonómiája kiépülésének érdekében végzett áldozatos munkájáért, közírói, újságíró tevékenységéért, magyar közösségünk megmaradásának, családjaink gyarapodásának ügyében tett kiemelkedő szolgálatáért, közéleti szerepvállalása során tanúsított meg nem alkuvó magatartásáért ítélte oda Csíki Sándornak az MPP – áll a Biró Zsolt által aláírt laudációban.
A falu szülöttjét Koncz László lelkész is méltatta, s a gyülekezet gondnoka által meggyújtott negyedik adventi gyertya Csíki Sándor emlékére is lobogott ezen a napon. Az ünnepségen jelen voltak az egykori Bekecsalja című lap szerkesztői, Csíki Sándor munkatársai is. Balogh Irma Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta el, Varga Sándor szovátai unitárius lelkész gyufagyújtogatókról szólt, akik fényükkel űzik el a sötétséget. Ilyen volt Csíki Sándor is, akire szerettei büszkék lehetnek, és aki helyett fiúk-lányok jöttek enyhíteni a nagypéntek tragédiáját a karácsony fényében a gyászoló szülők és testvérek mellett.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2014. december 22.
Átadták a Bálint András-emlékdíjakat
Huszadik alkalommal adták át tegnap délelőtt a Székelyföld Galériában a Bálint András-emlékdíjakat. A néhai újságíró, publicista emlékére létesített elismeréssel ezúttal Fábián Kornélia újságíró-szerkesztőt, dokumentumfilm-rendezőt és Borbély Zsolt Attila közírót, politológust tüntették ki.
Az eseményen a Száva Enikő által írt laudációt Farkas Antal szerkesztő, fotográfus olvasta fel, hangsúlyozva, hogy Fábián Kornélia sajátos látásmódja mindig ott követelte ki a helyet, ahol éppen dolgozott. „Az ezredforduló óta folyamatosan készülő dokumentumfilmjeiben a népi mesterségeket, mesterembereket, az egyszerű tanyai környezetet és ennek embereit mutatja be. Fábián Kornéliának van egy hatodik érzéke, érzi, érti a társadalom lüktetését, a környezetében élő egyszerű emberek örömét, bánatát” – mutatott rá Száva.
Borbély Zsolt Attilát a Székelyföld folyóirat munkatársa, György Attila méltatta, aki az erdélyi magyar közélet egyik legmeghatározóbb személyének nevezte a díjazottat. „Őszinte meggyőződésem, hogy az elmúlt húsz évben Borbély Zsolt Attilát nyugodtan nevezhetjük az erdélyi magyar politikai közélet lelkiismeretének. Egyetlen nagy hibája van, hogy rossz korban született. A hely az jó. Legalább száz évvel korábban kellett volna szülessen, egy olyan korban, amikor még divat volt a becsület, a jól végzett munka, az erkölcs, a hűség, a hazaszeretet, egyszóval divat volt úriembernek lenni. Ilyen szempontból fehér holló, és ha én adnám azt a díjat, inkább ilyen minőségében adnám, mert a politológiai, publicisztikai tevékenységéért már nemcsak díjat kellene adni, hanem róla kellene elnevezni egy hasonlót.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Huszadik alkalommal adták át tegnap délelőtt a Székelyföld Galériában a Bálint András-emlékdíjakat. A néhai újságíró, publicista emlékére létesített elismeréssel ezúttal Fábián Kornélia újságíró-szerkesztőt, dokumentumfilm-rendezőt és Borbély Zsolt Attila közírót, politológust tüntették ki.
Az eseményen a Száva Enikő által írt laudációt Farkas Antal szerkesztő, fotográfus olvasta fel, hangsúlyozva, hogy Fábián Kornélia sajátos látásmódja mindig ott követelte ki a helyet, ahol éppen dolgozott. „Az ezredforduló óta folyamatosan készülő dokumentumfilmjeiben a népi mesterségeket, mesterembereket, az egyszerű tanyai környezetet és ennek embereit mutatja be. Fábián Kornéliának van egy hatodik érzéke, érzi, érti a társadalom lüktetését, a környezetében élő egyszerű emberek örömét, bánatát” – mutatott rá Száva.
Borbély Zsolt Attilát a Székelyföld folyóirat munkatársa, György Attila méltatta, aki az erdélyi magyar közélet egyik legmeghatározóbb személyének nevezte a díjazottat. „Őszinte meggyőződésem, hogy az elmúlt húsz évben Borbély Zsolt Attilát nyugodtan nevezhetjük az erdélyi magyar politikai közélet lelkiismeretének. Egyetlen nagy hibája van, hogy rossz korban született. A hely az jó. Legalább száz évvel korábban kellett volna szülessen, egy olyan korban, amikor még divat volt a becsület, a jól végzett munka, az erkölcs, a hűség, a hazaszeretet, egyszóval divat volt úriembernek lenni. Ilyen szempontból fehér holló, és ha én adnám azt a díjat, inkább ilyen minőségében adnám, mert a politológiai, publicisztikai tevékenységéért már nemcsak díjat kellene adni, hanem róla kellene elnevezni egy hasonlót.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2014. december 22.
Johannis letette az esküt
Letette a hivatali esküt Klaus Johannis, Románia újonnan megválasztott elnöke tegnap a parlament ünnepi ülésén, és ezzel megkezdte ötéves elnöki mandátumát.
Johannis székfoglaló beszédében hangsúlyozta, Románia nem maradhat az örökösen megkezdett és befejezetlen tervek országa, ezért konzultációra hívta a pártokat, hogy állapodjanak meg néhány fontos célkitűzésben és a megvalósulásukhoz vezető hosszú távú stratégiában. Rámutatott: 2015 a politikai intézmények reformjának éve kell hogy legyen, amikor a pártoknak nem öt, hanem legalább ötven évre kell konszenzusos megoldást találniuk az alkotmány, a választási és pártfinanszírozási törvény módosítására. Az új elnök közvetítői szerepével élve pártpolitikai érdekek felett álló nemzeti konszenzus megteremtését akarja kezdeményezni az oktatási rendszer, az egészségügy és nyugdíjrendszer reformja terén is. Johannis a jogállamiság megszilárdításának folytatását ígérte, ugyanakkor kifejezte reményét, hogy mandátuma végén már nem a korrupció elleni harc lesz a közbeszéd központi témája. Kijelentette: Románia külpolitikáját továbbra is az Egyesült Államokkal kötött stratégiai partnerség, a NATO- és Európai Uniós tagsága határozza meg, ugyanakkor arra is kitért, hogy továbbra is Bukarestnek kell a „Pruton túli testvérek”, vagyis a Moldovai Köztársaság legfőbb támaszának lennie az európai integráció felé vezető útján. Azt mondta: valamennyi román elnöke lesz, munkára hívta polgártársait, és (a november 16-i elnökválasztásra utalva) megköszönte nekik, hogy huszonöt évvel a kommunizmus bukása után „ismét győzelemre segítették a demokráciát és a közügyekben való részvételt”. A legfontosabb állami intézmények, az egyházak és a Bukarestben akkreditált külképviseletek vezetőinek jelenlétében lezajlott eskütétel után Klaus Johannist a tíz év után távozó Traian Băsescu államfő fogadta az elnöki hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotában, és átadta neki az ország szuverenitásának jelképeit. A tegnapi szertartás nyomán Klaus Johannis hivatalosan Románia elnökévé vált.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Letette a hivatali esküt Klaus Johannis, Románia újonnan megválasztott elnöke tegnap a parlament ünnepi ülésén, és ezzel megkezdte ötéves elnöki mandátumát.
Johannis székfoglaló beszédében hangsúlyozta, Románia nem maradhat az örökösen megkezdett és befejezetlen tervek országa, ezért konzultációra hívta a pártokat, hogy állapodjanak meg néhány fontos célkitűzésben és a megvalósulásukhoz vezető hosszú távú stratégiában. Rámutatott: 2015 a politikai intézmények reformjának éve kell hogy legyen, amikor a pártoknak nem öt, hanem legalább ötven évre kell konszenzusos megoldást találniuk az alkotmány, a választási és pártfinanszírozási törvény módosítására. Az új elnök közvetítői szerepével élve pártpolitikai érdekek felett álló nemzeti konszenzus megteremtését akarja kezdeményezni az oktatási rendszer, az egészségügy és nyugdíjrendszer reformja terén is. Johannis a jogállamiság megszilárdításának folytatását ígérte, ugyanakkor kifejezte reményét, hogy mandátuma végén már nem a korrupció elleni harc lesz a közbeszéd központi témája. Kijelentette: Románia külpolitikáját továbbra is az Egyesült Államokkal kötött stratégiai partnerség, a NATO- és Európai Uniós tagsága határozza meg, ugyanakkor arra is kitért, hogy továbbra is Bukarestnek kell a „Pruton túli testvérek”, vagyis a Moldovai Köztársaság legfőbb támaszának lennie az európai integráció felé vezető útján. Azt mondta: valamennyi román elnöke lesz, munkára hívta polgártársait, és (a november 16-i elnökválasztásra utalva) megköszönte nekik, hogy huszonöt évvel a kommunizmus bukása után „ismét győzelemre segítették a demokráciát és a közügyekben való részvételt”. A legfontosabb állami intézmények, az egyházak és a Bukarestben akkreditált külképviseletek vezetőinek jelenlétében lezajlott eskütétel után Klaus Johannist a tíz év után távozó Traian Băsescu államfő fogadta az elnöki hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotában, és átadta neki az ország szuverenitásának jelképeit. A tegnapi szertartás nyomán Klaus Johannis hivatalosan Románia elnökévé vált.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 22.
Felfüggesztették a himnuszéneklést Sepsiszentgyörgyön
Mintegy ötszáz sepsiszentgyörgyi gyűlt össze szombat délben a Magyar Polgári Párt hívására, hogy a tiltakozássorozat hatodik napján, ezúttal az Erzsébet parkban felhúzott székely lobogó alatt elénekelje a magyar himnuszt. A csendes, civilizált rendezvénytől ez alkalommal távol maradtak az RMDSZ helyi vezetői. A kezdeményezők bejelentették, az ünnepre való tekintettel, és hogy bizalmat előlegezzenek az új prefektusnak, egyelőre felfüggesztik a további megmozdulásokat.
Háromszor csendült fel a magyar himnusz, a nemzeti ima az Erzsébet parkban szombat délben. A tiltakozást, mint eddig is, lelkészi áldás és felszólalások egészítették ki. Incze Sándor nyugalmazott református esperes a karácsonyi levelek mintájára a Szentírásból idézett. Pál apostolnak a thesszalonikaiakhoz írt levele első részének verseire hivatkozva hálát adott Istennek, hogy megtartotta e közösség tagjait, hogy a hitnek, kitartásnak híre és áldása van.
Incze Sándor örömmel nyugtázta, hogy egy ügyben, édes anyanyelvünk védelmében összetartunk szeretetben. Ennek megtartása mindannyiunk kötelessége, ahogy annak tudatosítása is, hogy csak azért, mert kevesebben vagyunk, nem kell hallgatnunk, ki kell mondanunk: kisebbség vagy többség, egyet akarunk, ebben az országban építkezni, együtt dolgozni, szeretni. Zárásként Incze Sándor Antal Árpád polgármestert méltatta, elmondva: bizalommal és örömmel nézhetünk fel, hiszen városvezetőnknek köszönhető, hogy minden becsületes ember jól érzi magát ebben a városban, csak a gonosz vak, sötét erői nem. A taps ez alkalommal sem maradt el.
A lelkészi üzenetet követően Bálint József, az MPP sepsiszentgyörgyi elnöke az elmúlt hat nap történéseit idézte fel, illetve az előzményeket, a hatalom által Mikulás-ajándékként kiszabott bírságot, a vonatkozó jegyzőkönyv felnagyított változata pedig végig ott díszelgett a háttérben. Bálint szerint az elmúlt napok bebizonyították, a békesség a legjárhatóbb és legemberségesebb út, viszont figyelmeztetnünk kellett a bukaresti hatalmat: nem tűrhetjük nemzeti imánk bántását. Remélhető, hogy a pár nap alatt pár százról többezres tömeggé gyarapodó himnuszéneklő tiltakozás elegendő figyelmeztetés.
A polgári alakulat politikusának felkérésére a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselői szólaltak fel. Tóth Bálint, a HVIM szóvivője, valamint Bedő Zoltán, az EMNP megyei ügyvezető elnöke is a bukaresti hatalom a székelység ellen indított hadjáratára hívta fel a figyelmet, előbbi a megtűrt állapotba kényszerített őshonos székelység jogaiért való kiállását – ideértve az autonómiát –, míg utóbbi a gyarmatosítók, élősködők indította magyarellenes hadjárat elleni fellépés fontosságát járta körül.
Nemzeti imánk harmadszori felhangzása előtt Bálint József bejelentette, az ünnepre való tekintettel, illetve, hogy az új prefektusnak bizalmat előlegezzenek, egyelőre felfüggesztik a himnuszéneklést. A politikus ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a tiltakozók számának hógolyószerű növekedése intés a bukaresti hatalom számára, a következő hólabda akár lavinát is indíthat. Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mintegy ötszáz sepsiszentgyörgyi gyűlt össze szombat délben a Magyar Polgári Párt hívására, hogy a tiltakozássorozat hatodik napján, ezúttal az Erzsébet parkban felhúzott székely lobogó alatt elénekelje a magyar himnuszt. A csendes, civilizált rendezvénytől ez alkalommal távol maradtak az RMDSZ helyi vezetői. A kezdeményezők bejelentették, az ünnepre való tekintettel, és hogy bizalmat előlegezzenek az új prefektusnak, egyelőre felfüggesztik a további megmozdulásokat.
Háromszor csendült fel a magyar himnusz, a nemzeti ima az Erzsébet parkban szombat délben. A tiltakozást, mint eddig is, lelkészi áldás és felszólalások egészítették ki. Incze Sándor nyugalmazott református esperes a karácsonyi levelek mintájára a Szentírásból idézett. Pál apostolnak a thesszalonikaiakhoz írt levele első részének verseire hivatkozva hálát adott Istennek, hogy megtartotta e közösség tagjait, hogy a hitnek, kitartásnak híre és áldása van.
Incze Sándor örömmel nyugtázta, hogy egy ügyben, édes anyanyelvünk védelmében összetartunk szeretetben. Ennek megtartása mindannyiunk kötelessége, ahogy annak tudatosítása is, hogy csak azért, mert kevesebben vagyunk, nem kell hallgatnunk, ki kell mondanunk: kisebbség vagy többség, egyet akarunk, ebben az országban építkezni, együtt dolgozni, szeretni. Zárásként Incze Sándor Antal Árpád polgármestert méltatta, elmondva: bizalommal és örömmel nézhetünk fel, hiszen városvezetőnknek köszönhető, hogy minden becsületes ember jól érzi magát ebben a városban, csak a gonosz vak, sötét erői nem. A taps ez alkalommal sem maradt el.
A lelkészi üzenetet követően Bálint József, az MPP sepsiszentgyörgyi elnöke az elmúlt hat nap történéseit idézte fel, illetve az előzményeket, a hatalom által Mikulás-ajándékként kiszabott bírságot, a vonatkozó jegyzőkönyv felnagyított változata pedig végig ott díszelgett a háttérben. Bálint szerint az elmúlt napok bebizonyították, a békesség a legjárhatóbb és legemberségesebb út, viszont figyelmeztetnünk kellett a bukaresti hatalmat: nem tűrhetjük nemzeti imánk bántását. Remélhető, hogy a pár nap alatt pár százról többezres tömeggé gyarapodó himnuszéneklő tiltakozás elegendő figyelmeztetés.
A polgári alakulat politikusának felkérésére a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselői szólaltak fel. Tóth Bálint, a HVIM szóvivője, valamint Bedő Zoltán, az EMNP megyei ügyvezető elnöke is a bukaresti hatalom a székelység ellen indított hadjáratára hívta fel a figyelmet, előbbi a megtűrt állapotba kényszerített őshonos székelység jogaiért való kiállását – ideértve az autonómiát –, míg utóbbi a gyarmatosítók, élősködők indította magyarellenes hadjárat elleni fellépés fontosságát járta körül.
Nemzeti imánk harmadszori felhangzása előtt Bálint József bejelentette, az ünnepre való tekintettel, illetve, hogy az új prefektusnak bizalmat előlegezzenek, egyelőre felfüggesztik a himnuszéneklést. A politikus ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a tiltakozók számának hógolyószerű növekedése intés a bukaresti hatalom számára, a következő hólabda akár lavinát is indíthat. Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 22.
Elismerés a nemzet napszámosainak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) erdővidéki szervezete szombaton a Baróti Szabó Dávid Középiskolában díjazta az elmúlt évben, illetve évtizedekben lelkiismeretesen és sikeresen dolgozó tanárokat, tanítókat, óvodai alkalmazottakat, de nem feledkezett meg azokról sem, akik az intézmény munkáját segítették.
Az ünnepséget vezető Dimény János iskolaigazgató a díjazás fontosságát hangsúlyozta. Mint mondotta, a tudásuk legjavát átadó, személyiségükkel nevelő tanároknak köszönetet kell mondani az elvégzett áldozatos munkáért: a jó szavak erőt adnak, hogy holnap is fáradhatatlanul, szívükben lelkesedéssel végezhessék feladatukat.
A jelképes ajándék és a szál virág átvételére először Lőrincz Sándort szólították, aki az RMPSZ országos vezetősége által adományozott Apáczai-díjat az ősszel Szovátán a Teleki Oktatási Központban nem tudta átvenni. A múlt tanév végén nyugdíjba vonult, most életműdíjban részesülő Antal Izabellát Urák Gyöngyvér méltatta, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatóhelyettese a műszaki tantárgyak volt katedravezetőjének az oktatásban elért sikereit és a civil szférában végzett önzetlen munkáját emelte ki. Az oktatás szolgálatában díjat azok kaphatják meg, akik nem pedagógusként szolgálták az oktatás ügyét. Elismerésben részesült Antal László oktatómester, műszaki dolgozó, Demeter Éva főtitkárnő és Osváth Sándor műszaki dolgozó. Az év pedagógusa díjjal a 2013–2014-es tanévben kimagasló teljesítményt elért tanárokat tüntették ki. Elsőként a diákjaikkal nemzetközi sikereket elérő „éremkovácsok”, a múlt hét folyamán Bukarestben a minisztérium által is kitüntetett Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád matematikatanárok vehették át az elismeréseket. A laudálók köszönetet mondtak kollégáiknak, hogy a IX. B osztályos Kádár Attila és a végzős Szász Apolka révén a baróti középiskola bekerült az ország legnevesebb és legsikeresebb diákjait kinevelő tanintézményei közé. A két kitüntetett az iskola vezetőségének a sikerben játszott szerepét méltatta, de nem feledkeztek meg az erejüket meghaladva dolgozni akaró diákokról sem. Az év pedagógusa elismerésben részesült még Máthé Anikó (baróti Cimbora Óvoda), Gál Katalin, Gyulai-György Éva, Süketes János, Bán Annamária, Máthé Sándor (mindannyian a baróti Gaál Mózes Gimnázium tanárai), Andorkó Katalin (vargyasi Borbáth Károly Gimnázium), Nagy Zsuzsa (magyarhermányi Máthé János Gimnázium), Ilkei Júlia (Olaszteleki Általános Iskola), Balázsi Ilona és Szabó Csilla (bardoci Benkő József Általános Iskola). Kotecz József unitárius lelkész áldásában a tanárok, tanítók és óvónők áldozatos munkáját emelve ki úgy vélekedett, ha a holnap olyan lesz, mint a ma iskolája, Erdővidék jövője biztosított.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) erdővidéki szervezete szombaton a Baróti Szabó Dávid Középiskolában díjazta az elmúlt évben, illetve évtizedekben lelkiismeretesen és sikeresen dolgozó tanárokat, tanítókat, óvodai alkalmazottakat, de nem feledkezett meg azokról sem, akik az intézmény munkáját segítették.
Az ünnepséget vezető Dimény János iskolaigazgató a díjazás fontosságát hangsúlyozta. Mint mondotta, a tudásuk legjavát átadó, személyiségükkel nevelő tanároknak köszönetet kell mondani az elvégzett áldozatos munkáért: a jó szavak erőt adnak, hogy holnap is fáradhatatlanul, szívükben lelkesedéssel végezhessék feladatukat.
A jelképes ajándék és a szál virág átvételére először Lőrincz Sándort szólították, aki az RMPSZ országos vezetősége által adományozott Apáczai-díjat az ősszel Szovátán a Teleki Oktatási Központban nem tudta átvenni. A múlt tanév végén nyugdíjba vonult, most életműdíjban részesülő Antal Izabellát Urák Gyöngyvér méltatta, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatóhelyettese a műszaki tantárgyak volt katedravezetőjének az oktatásban elért sikereit és a civil szférában végzett önzetlen munkáját emelte ki. Az oktatás szolgálatában díjat azok kaphatják meg, akik nem pedagógusként szolgálták az oktatás ügyét. Elismerésben részesült Antal László oktatómester, műszaki dolgozó, Demeter Éva főtitkárnő és Osváth Sándor műszaki dolgozó. Az év pedagógusa díjjal a 2013–2014-es tanévben kimagasló teljesítményt elért tanárokat tüntették ki. Elsőként a diákjaikkal nemzetközi sikereket elérő „éremkovácsok”, a múlt hét folyamán Bukarestben a minisztérium által is kitüntetett Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád matematikatanárok vehették át az elismeréseket. A laudálók köszönetet mondtak kollégáiknak, hogy a IX. B osztályos Kádár Attila és a végzős Szász Apolka révén a baróti középiskola bekerült az ország legnevesebb és legsikeresebb diákjait kinevelő tanintézményei közé. A két kitüntetett az iskola vezetőségének a sikerben játszott szerepét méltatta, de nem feledkeztek meg az erejüket meghaladva dolgozni akaró diákokról sem. Az év pedagógusa elismerésben részesült még Máthé Anikó (baróti Cimbora Óvoda), Gál Katalin, Gyulai-György Éva, Süketes János, Bán Annamária, Máthé Sándor (mindannyian a baróti Gaál Mózes Gimnázium tanárai), Andorkó Katalin (vargyasi Borbáth Károly Gimnázium), Nagy Zsuzsa (magyarhermányi Máthé János Gimnázium), Ilkei Júlia (Olaszteleki Általános Iskola), Balázsi Ilona és Szabó Csilla (bardoci Benkő József Általános Iskola). Kotecz József unitárius lelkész áldásában a tanárok, tanítók és óvónők áldozatos munkáját emelve ki úgy vélekedett, ha a holnap olyan lesz, mint a ma iskolája, Erdővidék jövője biztosított.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 22.
Hírsaláta
UTOLSÓT RÚGOTT A PREFEKTUS. A közigazgatási bíróságon támadta meg Vasile Oprea, Maros megye időközben menesztett prefektusa a marosvásárhelyi tanács határozatát, amelyben elfogadták a Római Katolikus Teológiai Gimnázium nevét is tartalmazó, 2015/2016-os tanévre vonatkozó iskolajegyzéket.
A prefektusi intézkedés kapcsán Peti András alpolgármester elmondta: nem tudja, hogy jogi szempontból milyen következményei lehetnek az eljárásnak. „A törvény azt mondja, ha egy határozatot a kormánymegbízott megtámad, azt automatikusan fel kell függeszteni, de ez esetben a gyerekek ott vannak a padokban, tanulnak, az iskola pedig működik” – mutatott rá a marosvásárhelyi alpolgármester, aki szerint „csak Romániában fordulhat elő, hogy a tanév közepén megtámadnak egy ilyen határozatot”. (Krónika)
HULL A SERTÉS. Románia lakossága karácsonykor megközelítőleg egymillió sertést fogyaszt el, ami az évi fogyasztás 14 százalékát jelenti – ismertette Ioan Ladoşi, a Disznóhústermelők Országos Egyesületének elnöke. Szerinte a farmokon egy év alatt körülbelül 3,5 millió disznót vágnak le, ebből mintegy 400 ezret karácsonykor. Emellett évente 1,6 millió sertést importálnak, 200 ezer a karácsonyi ünnepek időszakában érkezik. Becsléseik szerint ugyanakkor az emberek évente körülbelül kétmillió disznót vágnak le saját udvaraikban, főleg karácsony környékén. Romániában azonban mégis kicsinek nevezhető az évi disznóhúsfogyasztás, ami fejenként 20 kilogrammot tesz ki, míg az európai átlag ennek kétszerese – tette hozzá Ladoşi. (Mediafax)
KELENDŐBBEK A KÜLFÖLDI AUTÓK. Az év első tizenegy hónapjának adatai szerint zsugorodott a járműgyártás – közölte a román autógyártók és -importőrök egyesülete. Január és november között 363 905 járművet gyártottak az országban, ami 3,5 százalékos csökkenés a tavalyi hasonló időszakhoz képest. Az első tíz hónap után még 4 százalékos csökkenést jegyeztek. A járműgyártás mintegy 86 százalékát a francia Renault tulajdonában lévő Dacia adja, amelynek üzemében 314 719 gépkocsit gyártottak, 49 178 autót (13,5 százalék) a Ford állított elő, öt teherautót a brassói Roman gyár. Az értékesített új autók száma azonban csaknem 24 százalékkal nőtt a tavalyi első tizenegy hónaphoz képest, idén 76 525 járművet adtak el. Az eladások növekedése továbbra is a jogi személyek vásárlásainak köszönhető. Csökkent a használt és az új gépkocsik közötti arány is, tavaly még négy használt autóra jutott egy új gépkocsi, most háromra egy. Az autóeladások csaknem másfél éve folyamatosan nőnek, az ágazat reméli, hogy idén sikerül meghaladni a százezer eladott gépkocsit. A gazdasági válság előtt, 2007-ben évente 360 ezer autót értékesítettek. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
UTOLSÓT RÚGOTT A PREFEKTUS. A közigazgatási bíróságon támadta meg Vasile Oprea, Maros megye időközben menesztett prefektusa a marosvásárhelyi tanács határozatát, amelyben elfogadták a Római Katolikus Teológiai Gimnázium nevét is tartalmazó, 2015/2016-os tanévre vonatkozó iskolajegyzéket.
A prefektusi intézkedés kapcsán Peti András alpolgármester elmondta: nem tudja, hogy jogi szempontból milyen következményei lehetnek az eljárásnak. „A törvény azt mondja, ha egy határozatot a kormánymegbízott megtámad, azt automatikusan fel kell függeszteni, de ez esetben a gyerekek ott vannak a padokban, tanulnak, az iskola pedig működik” – mutatott rá a marosvásárhelyi alpolgármester, aki szerint „csak Romániában fordulhat elő, hogy a tanév közepén megtámadnak egy ilyen határozatot”. (Krónika)
HULL A SERTÉS. Románia lakossága karácsonykor megközelítőleg egymillió sertést fogyaszt el, ami az évi fogyasztás 14 százalékát jelenti – ismertette Ioan Ladoşi, a Disznóhústermelők Országos Egyesületének elnöke. Szerinte a farmokon egy év alatt körülbelül 3,5 millió disznót vágnak le, ebből mintegy 400 ezret karácsonykor. Emellett évente 1,6 millió sertést importálnak, 200 ezer a karácsonyi ünnepek időszakában érkezik. Becsléseik szerint ugyanakkor az emberek évente körülbelül kétmillió disznót vágnak le saját udvaraikban, főleg karácsony környékén. Romániában azonban mégis kicsinek nevezhető az évi disznóhúsfogyasztás, ami fejenként 20 kilogrammot tesz ki, míg az európai átlag ennek kétszerese – tette hozzá Ladoşi. (Mediafax)
KELENDŐBBEK A KÜLFÖLDI AUTÓK. Az év első tizenegy hónapjának adatai szerint zsugorodott a járműgyártás – közölte a román autógyártók és -importőrök egyesülete. Január és november között 363 905 járművet gyártottak az országban, ami 3,5 százalékos csökkenés a tavalyi hasonló időszakhoz képest. Az első tíz hónap után még 4 százalékos csökkenést jegyeztek. A járműgyártás mintegy 86 százalékát a francia Renault tulajdonában lévő Dacia adja, amelynek üzemében 314 719 gépkocsit gyártottak, 49 178 autót (13,5 százalék) a Ford állított elő, öt teherautót a brassói Roman gyár. Az értékesített új autók száma azonban csaknem 24 százalékkal nőtt a tavalyi első tizenegy hónaphoz képest, idén 76 525 járművet adtak el. Az eladások növekedése továbbra is a jogi személyek vásárlásainak köszönhető. Csökkent a használt és az új gépkocsik közötti arány is, tavaly még négy használt autóra jutott egy új gépkocsi, most háromra egy. Az autóeladások csaknem másfél éve folyamatosan nőnek, az ágazat reméli, hogy idén sikerül meghaladni a százezer eladott gépkocsit. A gazdasági válság előtt, 2007-ben évente 360 ezer autót értékesítettek. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 22.
Foszlányok az emlékek tükörcserepein
Torzítanak már az emlékezés tükörcserepei. Az idősíkok összecsúsznak, a kép halványul, a történések átértelmeződnek. A kitörölhetetlen képekre, villanásokra is rárakódik a felejtés pora, egy nemzedéknyi idő rajzolja át a körvonalakat. De néhány fénycsóva bevilágítja az agy sarkában lapuló emléktörmeléket, élesen villan meg egy-egy kép. Elvégre – mondják azóta is – történelmet írtunk...
* A lámpás rádió valószerűtlen fénybe vonja az igazgatói irodát. December közepét írjuk, s vállalati parancs a tesza-személyzet éjszakai ügyelete. A feladat nem pontos (nem is lehet, hiszen senki nem tudja, mi történik), így az éjszakát a rádiózás tölti ki: a Szabad Európa temesvári hírei. * Lázas semmittevés a tervezőirodában, aztán valaki a folyosón a tömeg „feltámadásáról” beszél, hogy a nép legszeretettebb fiába beleszorították a szót, s mintha a diktátori fennakadt mozdulat is
látható lett volna a képernyőn (ha egyáltalán volt a vállalatnál televízió). * A harmadik emeleti ablak sarkából ellátni az útkereszteződésig. A kivágás szűk, de a soha nem látott tömeg vonulása felvillanyoz. „István, nézzük meg, mi történik a központban, a ti tömbházatok tetejéről oda látni...” S a reménnyel keveredő félelem kesernyés íze a szánkban, ahogy másszuk az emeleteket. A látvány nem meggyőző, annál inkább a zúgó tömeg hangja. Ott a helyünk! * A színház előtti járdán ismerősök, a bazár előtt felsorakozott katonai autók, feszültség a levegőben. Majd felsejlik – ők inkább védik, mint fenyegetik a zúgó tömeget. Alkalmi szónokok lelkesítenek, bátornak tűnnek, de lehet, csupán önjelöltek. * Győztünk, a diktátor elmenekült! hangzik el több irányból is, amikor megmozdul a katonai konvoj, egy teherautó képében pedig megérkezik a Korzóra a „felszabadulás”. * Eljött a mi időnk – ez a beszédtéma otthon, baráti körben, a munkahelyen. Soha olyan felszabadultan, annyi hittel, annyi tervvel. S annyira naivan. * Aztán a terroristák híre, a karácsonyfa a pincében, amelyet ki tudja, fel lehet-e még díszíteni, és az összecsomagolt legszükségesebbek – ha kellene menekülni a hároméves gyermekkel. S a fegyverropogás, robbanás az éjszakai sűrű köd mögött – a konyhaablakon kívüli világ tejfehér bizonytalansága. * És ismét a rádió sárgás fénye, a lesötétített szobában békésen játszó gyermek és a kivégzés hírének kontrasztja...
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Torzítanak már az emlékezés tükörcserepei. Az idősíkok összecsúsznak, a kép halványul, a történések átértelmeződnek. A kitörölhetetlen képekre, villanásokra is rárakódik a felejtés pora, egy nemzedéknyi idő rajzolja át a körvonalakat. De néhány fénycsóva bevilágítja az agy sarkában lapuló emléktörmeléket, élesen villan meg egy-egy kép. Elvégre – mondják azóta is – történelmet írtunk...
* A lámpás rádió valószerűtlen fénybe vonja az igazgatói irodát. December közepét írjuk, s vállalati parancs a tesza-személyzet éjszakai ügyelete. A feladat nem pontos (nem is lehet, hiszen senki nem tudja, mi történik), így az éjszakát a rádiózás tölti ki: a Szabad Európa temesvári hírei. * Lázas semmittevés a tervezőirodában, aztán valaki a folyosón a tömeg „feltámadásáról” beszél, hogy a nép legszeretettebb fiába beleszorították a szót, s mintha a diktátori fennakadt mozdulat is
látható lett volna a képernyőn (ha egyáltalán volt a vállalatnál televízió). * A harmadik emeleti ablak sarkából ellátni az útkereszteződésig. A kivágás szűk, de a soha nem látott tömeg vonulása felvillanyoz. „István, nézzük meg, mi történik a központban, a ti tömbházatok tetejéről oda látni...” S a reménnyel keveredő félelem kesernyés íze a szánkban, ahogy másszuk az emeleteket. A látvány nem meggyőző, annál inkább a zúgó tömeg hangja. Ott a helyünk! * A színház előtti járdán ismerősök, a bazár előtt felsorakozott katonai autók, feszültség a levegőben. Majd felsejlik – ők inkább védik, mint fenyegetik a zúgó tömeget. Alkalmi szónokok lelkesítenek, bátornak tűnnek, de lehet, csupán önjelöltek. * Győztünk, a diktátor elmenekült! hangzik el több irányból is, amikor megmozdul a katonai konvoj, egy teherautó képében pedig megérkezik a Korzóra a „felszabadulás”. * Eljött a mi időnk – ez a beszédtéma otthon, baráti körben, a munkahelyen. Soha olyan felszabadultan, annyi hittel, annyi tervvel. S annyira naivan. * Aztán a terroristák híre, a karácsonyfa a pincében, amelyet ki tudja, fel lehet-e még díszíteni, és az összecsomagolt legszükségesebbek – ha kellene menekülni a hároméves gyermekkel. S a fegyverropogás, robbanás az éjszakai sűrű köd mögött – a konyhaablakon kívüli világ tejfehér bizonytalansága. * És ismét a rádió sárgás fénye, a lesötétített szobában békésen játszó gyermek és a kivégzés hírének kontrasztja...
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 22.
Áldozatuk nem merül feledésbe
Pénteken este a marosvásárhelyi várbeli volt katonai sorozó épületében fotókiállítás nyílt az 1989-es forradalom 25. évfordulója alkalmából. A tárlaton Bálint Zsigmond, Karácsonyi Zsigmond és Vajda György felvételei, illetve a múzeum archívumában levő fotók láthatók, az emeleten pedig Bálint Orsolya brassói fotóművésznek a témához kapcsolódó fotóesszéje tekinthető meg.
A kiállítást a Maros Megyei Múzeum rendezte. A tárlatot Soós Zoltán igazgató, Novák Zoltán és Sárándy Tamás történészek, valamint Vajda György újságíró nyitották meg. Nemcsak a képek segítenek felidézni a 25 évvel ezelőtti eseményt, hanem néhány 1989 előtti, a kommunista korszakot idéző pionírnyakkendő, ruha, egy régi írógép stb.
Soós Zoltán szimbolikusan pionírnyakkendőt kötött a nyakába és elmondta, ő is ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyben még elevenen él a múlt. Novák Zoltán történész röviden szólt az eseményekről. Corneliu Porumboiu dokumentumfilmjének a címét idézte: volt-e vagy nem forradalom a Bukaresttől keletre levő városokban? Majd Marosvásárhelyre vonatkozóan megadta a választ: Marosvásárhelyen valóban forradalom volt. Az emberek az utcára vonultak a diktatúra ellen tüntetni, rájuk lőttek, voltak halottak, a rendszer megváltozott. A város sajátos helyzete miatt azonban az 1989-ben beállt hatalmi egyensúly sajnálatos módon etnikai konfliktusba torkollt, ami mind a mai napig kihat a lakosságra.
A történész iskolások körében hirdetett a témáról esszépályázatot, és a megnyitón hozta nyilvánosságra a nyertesek nevét. Az első díjat Vizeli Ibolya, a Bolyai Farkas Líceum XI. osztályos tanulója nyerte el, második Láng Borbála, a Református Kollégium IX. osztályos diákja lett, míg a harmadik szintén a kollégiumba járó XI.-es Birizdó Szabolcs. Az első két helyezett brüsszeli jutalomkiránduláson vehet részt, a harmadik pedig 100 lejes pénzjutalmat vehetett át, az RMDSZ Maros megyei szervezetének díját.
Sárándy Tamás, a kiállítás kurátora megköszönte munkatársainak, segítőinek, hogy létrejöhetett a tárlat. A fotók mellett Keresztes Pál filmjét és két installációt is láthatnak az ide látogatók. Elmondta, hogy a válogatással az volt a céljuk, hogy azok közül, akik megérték, átélték az eseményeket, minél többen megosszák emlékeiket a történészekkel, hogy minél hitelesebb kép maradjon fenn az 1989-es eseményekről.
Vajda György a dokumentumfotók jelentőségéről beszélt, majd megosztott két rövid epizódot az életéből. Az egyik, a forradalom előtti időszakban történt, a másik pedig közvetlenül az 1989-es eseményekhez kapcsolódóan. Ezután a látogatók figyelmébe ajánlotta Bálint Orsolya brassói fotóművész kiállítását, amely az új nemzedék szemszögéből "ábrázolja" mindazt, amit ránk hagyott a kommunista időszak.
Az egyik installáción Ana Blandiana Totul (Minden) című versének szavai szerepeltek. A költőnő a letűnt kort idéző kulcsszavakat fűzte verssé. Sárándy Tamás végül arra kérte a tárlatmegnyitóra látogatókat, hogy a vers mellé helyezett papírlapokra írjanak egy szót, azt, ami az eszükbe jut az 1989-es eseményekről.
A kiállítás egy hónapig látható, a szervezők kerekasztal-beszélgetést és egy újabb fotókiállítást is terveznek.
December 21-én, délelőtt a Győzelem téri emlékműnél megemlékeztek az 1989. december 21- én elhunyt forradalmárokra. A rendezvényen részt vettek a prefektúra, a megyei tanács, a polgármesteri hivatal, a hadsereg és a belügyminisztérium kötelékében szolgálók, valamint a forradalmárszervezetek képviselői. A megemlékezés ortodox és református szertartással kezdődött. Ezt követően Hamar Alpár Benjámin a kormány mellett működő forradalmárok államtitkársága Maros megyei kirendeltségének vezetőjeként szólalt fel azok nevében, akiknek volt bátorságuk december 21-én kivonulni a diktatúra ellen. Sérelmezte, hogy továbbra sem tisztázott, kik a felelősök azért, hogy az ország különböző településein, így Marosvásárhelyen is, a tüntetőkbe lőttek, sőt, az utána következő időszakban is nagyon sokan meghaltak. Úgy tiszteljük az elhunytak emlékét, ha a történelemben helyre tesszük a dolgokat, és megőrizzük mindazon ideálokat, amelyekért az életüket adták azok, akik az utcára vonultak december 17-étől 22-ig. A felszólalást megelőzően egy perc néma csenddel adóztak az áldozatok emlékének.
A beszédet követően a hivatalosságok megkoszorúzták az emlékművet, majd a jelen levő magánszemélyek is egy-egy virágszálat helyeztek el, és gyertyát gyújtottak a hat marosvásárhelyiért, akik életükkel fizettek a szabadságért.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
Pénteken este a marosvásárhelyi várbeli volt katonai sorozó épületében fotókiállítás nyílt az 1989-es forradalom 25. évfordulója alkalmából. A tárlaton Bálint Zsigmond, Karácsonyi Zsigmond és Vajda György felvételei, illetve a múzeum archívumában levő fotók láthatók, az emeleten pedig Bálint Orsolya brassói fotóművésznek a témához kapcsolódó fotóesszéje tekinthető meg.
A kiállítást a Maros Megyei Múzeum rendezte. A tárlatot Soós Zoltán igazgató, Novák Zoltán és Sárándy Tamás történészek, valamint Vajda György újságíró nyitották meg. Nemcsak a képek segítenek felidézni a 25 évvel ezelőtti eseményt, hanem néhány 1989 előtti, a kommunista korszakot idéző pionírnyakkendő, ruha, egy régi írógép stb.
Soós Zoltán szimbolikusan pionírnyakkendőt kötött a nyakába és elmondta, ő is ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyben még elevenen él a múlt. Novák Zoltán történész röviden szólt az eseményekről. Corneliu Porumboiu dokumentumfilmjének a címét idézte: volt-e vagy nem forradalom a Bukaresttől keletre levő városokban? Majd Marosvásárhelyre vonatkozóan megadta a választ: Marosvásárhelyen valóban forradalom volt. Az emberek az utcára vonultak a diktatúra ellen tüntetni, rájuk lőttek, voltak halottak, a rendszer megváltozott. A város sajátos helyzete miatt azonban az 1989-ben beállt hatalmi egyensúly sajnálatos módon etnikai konfliktusba torkollt, ami mind a mai napig kihat a lakosságra.
A történész iskolások körében hirdetett a témáról esszépályázatot, és a megnyitón hozta nyilvánosságra a nyertesek nevét. Az első díjat Vizeli Ibolya, a Bolyai Farkas Líceum XI. osztályos tanulója nyerte el, második Láng Borbála, a Református Kollégium IX. osztályos diákja lett, míg a harmadik szintén a kollégiumba járó XI.-es Birizdó Szabolcs. Az első két helyezett brüsszeli jutalomkiránduláson vehet részt, a harmadik pedig 100 lejes pénzjutalmat vehetett át, az RMDSZ Maros megyei szervezetének díját.
Sárándy Tamás, a kiállítás kurátora megköszönte munkatársainak, segítőinek, hogy létrejöhetett a tárlat. A fotók mellett Keresztes Pál filmjét és két installációt is láthatnak az ide látogatók. Elmondta, hogy a válogatással az volt a céljuk, hogy azok közül, akik megérték, átélték az eseményeket, minél többen megosszák emlékeiket a történészekkel, hogy minél hitelesebb kép maradjon fenn az 1989-es eseményekről.
Vajda György a dokumentumfotók jelentőségéről beszélt, majd megosztott két rövid epizódot az életéből. Az egyik, a forradalom előtti időszakban történt, a másik pedig közvetlenül az 1989-es eseményekhez kapcsolódóan. Ezután a látogatók figyelmébe ajánlotta Bálint Orsolya brassói fotóművész kiállítását, amely az új nemzedék szemszögéből "ábrázolja" mindazt, amit ránk hagyott a kommunista időszak.
Az egyik installáción Ana Blandiana Totul (Minden) című versének szavai szerepeltek. A költőnő a letűnt kort idéző kulcsszavakat fűzte verssé. Sárándy Tamás végül arra kérte a tárlatmegnyitóra látogatókat, hogy a vers mellé helyezett papírlapokra írjanak egy szót, azt, ami az eszükbe jut az 1989-es eseményekről.
A kiállítás egy hónapig látható, a szervezők kerekasztal-beszélgetést és egy újabb fotókiállítást is terveznek.
December 21-én, délelőtt a Győzelem téri emlékműnél megemlékeztek az 1989. december 21- én elhunyt forradalmárokra. A rendezvényen részt vettek a prefektúra, a megyei tanács, a polgármesteri hivatal, a hadsereg és a belügyminisztérium kötelékében szolgálók, valamint a forradalmárszervezetek képviselői. A megemlékezés ortodox és református szertartással kezdődött. Ezt követően Hamar Alpár Benjámin a kormány mellett működő forradalmárok államtitkársága Maros megyei kirendeltségének vezetőjeként szólalt fel azok nevében, akiknek volt bátorságuk december 21-én kivonulni a diktatúra ellen. Sérelmezte, hogy továbbra sem tisztázott, kik a felelősök azért, hogy az ország különböző településein, így Marosvásárhelyen is, a tüntetőkbe lőttek, sőt, az utána következő időszakban is nagyon sokan meghaltak. Úgy tiszteljük az elhunytak emlékét, ha a történelemben helyre tesszük a dolgokat, és megőrizzük mindazon ideálokat, amelyekért az életüket adták azok, akik az utcára vonultak december 17-étől 22-ig. A felszólalást megelőzően egy perc néma csenddel adóztak az áldozatok emlékének.
A beszédet követően a hivatalosságok megkoszorúzták az emlékművet, majd a jelen levő magánszemélyek is egy-egy virágszálat helyeztek el, és gyertyát gyújtottak a hat marosvásárhelyiért, akik életükkel fizettek a szabadságért.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 22.
Tőkés László, Marosvásárhely és a román igazságszolgáltatás
A francia forradalom óta mondogatják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Tőkés Lászlót, a romániai forradalom kirobbantóját szerintem az ellenforradalom falta fel. Pedig 1990. január elején, amikor Tőkés László ügyvédjeként mutatkoztam be Ion Iliescu ideiglenes államfőnek, majdnem elájult a gyönyörűségtől… Nem sokkal később viszont a román média szélsőségesei hazugságokra, félrefordításokra alapozva elkezdték azóta is tartó lejárató kampányukat. Ezek hatását nem vettük komolyan, nem indítottunk rágalmazási pereket. Ráadásul már március végén el kellett menekülnöm, s így a továbbiakban nem adhattam meg a szükséges ügyvédi segítséget. Csak öt és fél év után térhettem haza. Az Európai Emberjogi Bíróság nyomására az ügyészség azt közölte, hogy "a meg nem kezdett eljárást megszüntette" ellenem. Miután Alison Mutler, az Associated Press bukaresti tudósítója telekürtölte a világot azzal a rágalommal, hogy Tőkés László a szekuritáté ügynöke volt, azt tanácsoltam régi védencemnek, hogy feltétlen indítsunk el egy rágalmazási és becsületsértési pert, amelyben én láttam el képviseletét. A per során a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Hivatal (CNSAS) igazolta, hogy Tőkés László nem volt a szekuritáté ügynöke vagy besúgója. Mircea Dinescu költő, a CNSAS tagja még azt is kijelentette, hogy csak egy erős istenhittel bíró ember tudhatott ennyire ellenállni a szekusok zsarolásainak! Ezeknek a cáfolhatatlan bizonyítékoknak az alapján az elsőfokú bíróság keresetünket helybenhagyta, és jelentős összegű erkölcsi kártérítés megfizetésére kötelezte Alison Mutlert és az Associated Presst. A pervesztes felek fellebbeztek, és háromszoros bírói tanácscsere után megnyerték a fellebbezést. Ennek az ítéletnek igen bizarr az indokolása. Úgy szól, hogy Alison Mutler azáltal, hogy ezt a rágalmat közhírré tette, lehetőséget adott Tőkés Lászlónak arra, hogy tisztázza magát a koholt vádak alól. Ennek következtében Mutler és az Associated Press tulajdonképpen jót tett, és ezért nem kell erkölcsi kártérítést fizessenek!? Radu Tudort, a szekus kollaboráns, magyarellenes Voiculescu Antena 3 televíziójának szerkesztőjét és az adót azért pereltük, mert azt állították, hogy Tőkés a legnagyobb élő románellenes alak. Megalapozott keresetünket azzal utasították el, hogy annak ellenére, hogy az állítás nem fedi a valóságot, belefér a megengedhető újságírói túlzás fogalmába. Victor Ponta miniszterelnököt azért pereltük, mert azt állította, hogy Monica Macovei volt igazságügy-miniszter, a korrupcióellenes harc elindítója, európai parlamenti képviselő és Tőkés László idegen érdekeket szolgálnak, külföldről pénzelik őket. Első fokon azzal indokolták keresetünk elutasítását, hogy a kijelentés belefér a politikusi szólásszabadság fogalmába. Mostanig egyetlen személyiségi jogok védelmében indított pert sikerült megnyernünk, egy rágalmazó nagyváradi újságíró ellen. Tehát levonhatjuk a következtetést, hogy a román igazságszolgáltatás Tőkés László személységi jogainak, jó hírnevének védelmében nem áll a helyzet magaslatán.
A Románia Csillaga becsületbírósága túltett a román igazságszolgáltatáson is. Nemes egyszerűséggel megtagadta Tőkés Lászlótól az alkotmány, az európai emberjogi egyezmény stb. által biztosított védelemhez való jogot. Semmibe vették a Román Ügyvédi Kamara állásfoglalását is, megakadályoztak abban, hogy Tőkést, a rend lovagját ügyvédként védelmezzem. V. Ponta miniszterelnök az eljárást kezdeményező Corina Cretut pedig európai bizottsági biztosnak jelölte…
Marosvásárhelyről, a frontvárosról azért kell beszéljek, mert a temesvári román–magyar összefogás rendszerváltást előidéző szellemét a fekete március zárta vissza a palackba. Igencsak jellemzőnek tartom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román diákszervezetének, a Liga Studentilornak 1990. március elején közzétett tiltakozását. A ligának akkor prominens tagja volt Azamfirei Leonard, a jelenlegi rektor, akinek gondolkodásmódja azóta sem fejlődött. A tiltakozás 11. pontja elítéli Tőkés László politikai tevékenységét, az első pontja pedig úgy fogalmaz, hogy a román diákságot "marginalizálni" akarják a magyarok azáltal, hogy külön magyar csoportokat, magyar gyakorlatokat és paritást kérnek. A MOGYE szenátusának román kétharmada 25 év után is ezt fújja, és nem hajlandó eleget tenni az alkotmány és a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezéseinek. Levonhatjuk a következtetést, hogy a magyarság jogait Romániában csak akkor fogjuk tudni érvényesíteni, ha Temesvár szelleme ismét életre kel.
Annak kapcsán, hogy a román hatóságok által rendezett megemlékezésre Tőkés Lászlót nem hívták meg, sajnálattal kell megállapítanom, hogy már itt, Temesváron sem él az 1989. decemberi szellem. Ebből a szempontból igencsak kifogásolható, hogy a december 16-i hivatalos megemlékezésen tartott temesvári beszédében Klaus Johannis megválasztott államfő sem ejtette ki Tőkés László nevét, és a román–magyar összefogás megemlítéséről is "megfeledkezett".
A Temesvár 25. megemlékezésen december 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata
Kincses Előd
Népújság (Marosvásárhely)
A francia forradalom óta mondogatják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Tőkés Lászlót, a romániai forradalom kirobbantóját szerintem az ellenforradalom falta fel. Pedig 1990. január elején, amikor Tőkés László ügyvédjeként mutatkoztam be Ion Iliescu ideiglenes államfőnek, majdnem elájult a gyönyörűségtől… Nem sokkal később viszont a román média szélsőségesei hazugságokra, félrefordításokra alapozva elkezdték azóta is tartó lejárató kampányukat. Ezek hatását nem vettük komolyan, nem indítottunk rágalmazási pereket. Ráadásul már március végén el kellett menekülnöm, s így a továbbiakban nem adhattam meg a szükséges ügyvédi segítséget. Csak öt és fél év után térhettem haza. Az Európai Emberjogi Bíróság nyomására az ügyészség azt közölte, hogy "a meg nem kezdett eljárást megszüntette" ellenem. Miután Alison Mutler, az Associated Press bukaresti tudósítója telekürtölte a világot azzal a rágalommal, hogy Tőkés László a szekuritáté ügynöke volt, azt tanácsoltam régi védencemnek, hogy feltétlen indítsunk el egy rágalmazási és becsületsértési pert, amelyben én láttam el képviseletét. A per során a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Hivatal (CNSAS) igazolta, hogy Tőkés László nem volt a szekuritáté ügynöke vagy besúgója. Mircea Dinescu költő, a CNSAS tagja még azt is kijelentette, hogy csak egy erős istenhittel bíró ember tudhatott ennyire ellenállni a szekusok zsarolásainak! Ezeknek a cáfolhatatlan bizonyítékoknak az alapján az elsőfokú bíróság keresetünket helybenhagyta, és jelentős összegű erkölcsi kártérítés megfizetésére kötelezte Alison Mutlert és az Associated Presst. A pervesztes felek fellebbeztek, és háromszoros bírói tanácscsere után megnyerték a fellebbezést. Ennek az ítéletnek igen bizarr az indokolása. Úgy szól, hogy Alison Mutler azáltal, hogy ezt a rágalmat közhírré tette, lehetőséget adott Tőkés Lászlónak arra, hogy tisztázza magát a koholt vádak alól. Ennek következtében Mutler és az Associated Press tulajdonképpen jót tett, és ezért nem kell erkölcsi kártérítést fizessenek!? Radu Tudort, a szekus kollaboráns, magyarellenes Voiculescu Antena 3 televíziójának szerkesztőjét és az adót azért pereltük, mert azt állították, hogy Tőkés a legnagyobb élő románellenes alak. Megalapozott keresetünket azzal utasították el, hogy annak ellenére, hogy az állítás nem fedi a valóságot, belefér a megengedhető újságírói túlzás fogalmába. Victor Ponta miniszterelnököt azért pereltük, mert azt állította, hogy Monica Macovei volt igazságügy-miniszter, a korrupcióellenes harc elindítója, európai parlamenti képviselő és Tőkés László idegen érdekeket szolgálnak, külföldről pénzelik őket. Első fokon azzal indokolták keresetünk elutasítását, hogy a kijelentés belefér a politikusi szólásszabadság fogalmába. Mostanig egyetlen személyiségi jogok védelmében indított pert sikerült megnyernünk, egy rágalmazó nagyváradi újságíró ellen. Tehát levonhatjuk a következtetést, hogy a román igazságszolgáltatás Tőkés László személységi jogainak, jó hírnevének védelmében nem áll a helyzet magaslatán.
A Románia Csillaga becsületbírósága túltett a román igazságszolgáltatáson is. Nemes egyszerűséggel megtagadta Tőkés Lászlótól az alkotmány, az európai emberjogi egyezmény stb. által biztosított védelemhez való jogot. Semmibe vették a Román Ügyvédi Kamara állásfoglalását is, megakadályoztak abban, hogy Tőkést, a rend lovagját ügyvédként védelmezzem. V. Ponta miniszterelnök az eljárást kezdeményező Corina Cretut pedig európai bizottsági biztosnak jelölte…
Marosvásárhelyről, a frontvárosról azért kell beszéljek, mert a temesvári román–magyar összefogás rendszerváltást előidéző szellemét a fekete március zárta vissza a palackba. Igencsak jellemzőnek tartom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román diákszervezetének, a Liga Studentilornak 1990. március elején közzétett tiltakozását. A ligának akkor prominens tagja volt Azamfirei Leonard, a jelenlegi rektor, akinek gondolkodásmódja azóta sem fejlődött. A tiltakozás 11. pontja elítéli Tőkés László politikai tevékenységét, az első pontja pedig úgy fogalmaz, hogy a román diákságot "marginalizálni" akarják a magyarok azáltal, hogy külön magyar csoportokat, magyar gyakorlatokat és paritást kérnek. A MOGYE szenátusának román kétharmada 25 év után is ezt fújja, és nem hajlandó eleget tenni az alkotmány és a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezéseinek. Levonhatjuk a következtetést, hogy a magyarság jogait Romániában csak akkor fogjuk tudni érvényesíteni, ha Temesvár szelleme ismét életre kel.
Annak kapcsán, hogy a román hatóságok által rendezett megemlékezésre Tőkés Lászlót nem hívták meg, sajnálattal kell megállapítanom, hogy már itt, Temesváron sem él az 1989. decemberi szellem. Ebből a szempontból igencsak kifogásolható, hogy a december 16-i hivatalos megemlékezésen tartott temesvári beszédében Klaus Johannis megválasztott államfő sem ejtette ki Tőkés László nevét, és a román–magyar összefogás megemlítéséről is "megfeledkezett".
A Temesvár 25. megemlékezésen december 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata
Kincses Előd
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 22.
A Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék: Nagy András ártatlan
A Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék (ICCJ) csütörtökön, december 18-án elutasította az ICCJ melletti ügyészség, illetve a Maros megyei területi korrupcióellenes ügyészség (DNA) fellebbezését a korrupcióval vádolt Nagy András, Szászrégen volt polgármestere, Maria Precup jelenlegi városvezető és 19 tanácsos ügyében. A volt polgármester és a tanácsosok ellen 2009-ben indult eljárás közérdek ellen elkövetett hivatali visszaélés, illetve visszaélésre buzdítás vádjával, egy bizonyos területcsere, valamint területeladás ügyében. 2013 decemberében a Marosvásárhelyi Táblabíróság felmentette a vádlottakat. Az ítélet ellen azonban a DNA és az ICCJ melletti ügyészség fellebbezést nyújtott be. Ezt a fellebbezést utasította el csütörtökön a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék.
Nem kívánom senkinek, hogy átélje, amit én átéltem
Nagy András, Szászrégen volt polgármestere a Népújság kérdésére elmondta, hogy a DNA 2004-től minden munkálatát ellenőrizte. Ez 2006-ban történt, azóta húzódik az ügy.
– Összesen négy perem volt, most a tegnap az utolsó három volt összehozva egy dossziéba, és megnyertük. Területeladásról és területcseréről szólnak, amelyekről tanácsi határozatok voltak. Az első ügyben a DNA szerint jogtalanul jártunk el, áron alul adtuk el, nem vette figyelembe, hogy az önkormányzat munkálatot végzett a közterületen, a telek ára jóval meghaladta a kihozott árat. A DNA nem akarta ezt elismerni, húzta-nyúzta az ügyet. A pert elvesztette alapfokon, elveszítette a fellebbezést is, most a legfelsőbb törvényszéken is elvesztette.
A másik ügy ugyanebben az aktacsomóban egy területcseréről szól. Erről is volt tanácsi határozat. Ebben az ügyben is sokat vizsgálódtak, nem találtak semmit. Ezt is elveszítették.
Az utolsó per azért érdekes, mert az összes tanácsost beperelték, hogy rosszul döntöttek. És azért is érdekes, hogy rólam, akiről az összes tanácsos azt nyilatkozta, hogy nem próbáltam befolyásolni őket semmilyen formában, a DNA mégis azt állította, hogy szóban próbáltam befolyásolni őket, és ezért indított eljárást ellenem.
A DNA pert vesztett, de nem ez a lényeg. Nem kívánom senkinek, hogy átélje azt a sok feszültséget, stresszt, amit átéltem. Nem tudod, mikor jönnek, mikor visznek el, nem tudod, hogy mi van, hogy van, halasztás után. Nem kívánom senkinek, hogy átélje, amit a családom is átélt. Például a lányom, aki egyetemi asszisztens, Vásárhelyre utazott, és a maxitaxiban a rádió éppen azt mondta, hogy a régeni polgármester ellen eljárás indul. És ő kénytelen volt magyarázkodni az ismerőseinek. Ilyent senkinek sem kívánok. Illetve azoknak, akik az aktáimat kezelték, hasonlókat kívánok. Mert szerintem tendenciózusan kezelték ezeket a dossziékat, hiszen már az elején világos volt, hogy nincs jogalapjuk a vádaknak.
Sajnos, nem lehet jogi elégtételt kérni a DNA- tól, csak a román államtól lehet a pénzügyminisztériumon keresztül anyagi meg erkölcsi kártérítést követelni.
– És kér erkölcsi kártérítést? Szándékában áll beperelni a román államot?
– Már be is pereltem. És az Európai Emberjogi Bíróságig meg sem állok. Az ünnepek után találkozom az ügyvédemmel, megindítom a pert, anyagi és erkölcsi kártérítést kérek. Sajnos, még egyszer mondom, nincs lehetőség, hogy az illető személy ellen indítsak pert, aki tendenciózusan kezelte ezt a dossziét, és rosszat tett nekem és a környezetemnek.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
A Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék (ICCJ) csütörtökön, december 18-án elutasította az ICCJ melletti ügyészség, illetve a Maros megyei területi korrupcióellenes ügyészség (DNA) fellebbezését a korrupcióval vádolt Nagy András, Szászrégen volt polgármestere, Maria Precup jelenlegi városvezető és 19 tanácsos ügyében. A volt polgármester és a tanácsosok ellen 2009-ben indult eljárás közérdek ellen elkövetett hivatali visszaélés, illetve visszaélésre buzdítás vádjával, egy bizonyos területcsere, valamint területeladás ügyében. 2013 decemberében a Marosvásárhelyi Táblabíróság felmentette a vádlottakat. Az ítélet ellen azonban a DNA és az ICCJ melletti ügyészség fellebbezést nyújtott be. Ezt a fellebbezést utasította el csütörtökön a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék.
Nem kívánom senkinek, hogy átélje, amit én átéltem
Nagy András, Szászrégen volt polgármestere a Népújság kérdésére elmondta, hogy a DNA 2004-től minden munkálatát ellenőrizte. Ez 2006-ban történt, azóta húzódik az ügy.
– Összesen négy perem volt, most a tegnap az utolsó három volt összehozva egy dossziéba, és megnyertük. Területeladásról és területcseréről szólnak, amelyekről tanácsi határozatok voltak. Az első ügyben a DNA szerint jogtalanul jártunk el, áron alul adtuk el, nem vette figyelembe, hogy az önkormányzat munkálatot végzett a közterületen, a telek ára jóval meghaladta a kihozott árat. A DNA nem akarta ezt elismerni, húzta-nyúzta az ügyet. A pert elvesztette alapfokon, elveszítette a fellebbezést is, most a legfelsőbb törvényszéken is elvesztette.
A másik ügy ugyanebben az aktacsomóban egy területcseréről szól. Erről is volt tanácsi határozat. Ebben az ügyben is sokat vizsgálódtak, nem találtak semmit. Ezt is elveszítették.
Az utolsó per azért érdekes, mert az összes tanácsost beperelték, hogy rosszul döntöttek. És azért is érdekes, hogy rólam, akiről az összes tanácsos azt nyilatkozta, hogy nem próbáltam befolyásolni őket semmilyen formában, a DNA mégis azt állította, hogy szóban próbáltam befolyásolni őket, és ezért indított eljárást ellenem.
A DNA pert vesztett, de nem ez a lényeg. Nem kívánom senkinek, hogy átélje azt a sok feszültséget, stresszt, amit átéltem. Nem tudod, mikor jönnek, mikor visznek el, nem tudod, hogy mi van, hogy van, halasztás után. Nem kívánom senkinek, hogy átélje, amit a családom is átélt. Például a lányom, aki egyetemi asszisztens, Vásárhelyre utazott, és a maxitaxiban a rádió éppen azt mondta, hogy a régeni polgármester ellen eljárás indul. És ő kénytelen volt magyarázkodni az ismerőseinek. Ilyent senkinek sem kívánok. Illetve azoknak, akik az aktáimat kezelték, hasonlókat kívánok. Mert szerintem tendenciózusan kezelték ezeket a dossziékat, hiszen már az elején világos volt, hogy nincs jogalapjuk a vádaknak.
Sajnos, nem lehet jogi elégtételt kérni a DNA- tól, csak a román államtól lehet a pénzügyminisztériumon keresztül anyagi meg erkölcsi kártérítést követelni.
– És kér erkölcsi kártérítést? Szándékában áll beperelni a román államot?
– Már be is pereltem. És az Európai Emberjogi Bíróságig meg sem állok. Az ünnepek után találkozom az ügyvédemmel, megindítom a pert, anyagi és erkölcsi kártérítést kérek. Sajnos, még egyszer mondom, nincs lehetőség, hogy az illető személy ellen indítsak pert, aki tendenciózusan kezelte ezt a dossziét, és rosszat tett nekem és a környezetemnek.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 22.
A közelmúlt karácsonyai
Az egyház bensőséges ünnepét a szocializmus dicsőséges éveiben sem lehetett kitörölni az emberekből, hiába igyekeztek a december 31-én érkező Télapónak átjátszani a fenyőfaállítás és ajándékozás szokását, hogy vallásos tartalmától megfosszák a karácsonyt. Erről szólt a Teleki Téka Beszélő könyvek sorozatának december 16-i utolsó idei rendezvénye, amelyen Lázok Klára beszélgetőpartnere Bustya Dezső nyugalmazott református lelkipásztor és Novák Zoltán történész volt. A karácsonyi hangulat megteremtéséhez Csizmadi Kinga, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tehetséges XI. osztályos diákja (Vass Edit tanítványa) járult hozzá, szép fuvolajátékával Bach muzsikáját tolmácsolva.
A freskós teremben tartott beszélgetés a háború utáni évek felelevenítésével indult.
Novák Csaba Zoltán történésznek, a korszak kutatójának arra kellett válaszolnia, hogy miképpen nézett ki "felülről", a hatalom szemszögéből az ünnep. A Téka vezetője pedig a korabeli újságokból válogatott szemelvényekkel utalt arra, hogy a közelmúltat kutatók is bőségesen találnak forrásanyagot a Tékában őrzött gyűjteményekben. Bustya Dezső nyugalmazott alsóvárosi református lelkész, akinek prédikációi vidéki, majd marosvásárhelyi szolgálata idején ezreknek nyújtottak lelki vigasztalást, a háború utáni Erdély zavaros világára emlékezett. A nyomorúságból felocsúdó, 1945 utáni években a tartalékokból kellett élni, gondosan megőrizve a cipősdobozokba elcsomagolt díszeket, a gyertyacsonkokat, a többszínű csiptetőket, az angyalhajat s a szaloncukrot is. Az ajándékot a legszükségesebb dolgok: téli cipő, meleg sál, zokni, pizsama jelentette. A lényeg pedig a meghitt együttlét, az ünnep volt, hasonlóképpen a gyülekezetben, a templomban is, s e nehéz időkből mégsem a szegénységet, a nélkülözést, hanem a szeretetet sugárzó ünnep pillanatait őrizte meg az emlékezet.
Emlékeit a történész beszámolója egészítette ki arról, hogy a kommunista hatalomátvétel időszakában hogyan akarták megszüntetni az ünnepet. Az 1948-tól totalitárius diktatúraként működő kommunizmus nem elégedett meg a politikai hatalom birtoklásával, az emberek átnevelésére törekedett, s ebben az igyekezetben egyik legnagyobb ellenfelének az egyházat tekintette. Ezt próbálta különböző eszközökkel gyengíteni, eltüntetni, támadásokat indítva ellene. A régiek mintájára új rítusokat dolgoztak ki, s minden valláshoz kapcsolódó szertartásnak megtalálták a kommunista megfelelőjét. A Bibliát a nagy ideológusok könyveivel akarták helyettesíteni, az egységes szimbólumrendszert a vörös csillag jelképével, a felnőtté avatást jelentő bérmálást, konfirmációt pedig a pionírrá, KISZ-taggá avatással. 1948 után egy olyan ünnepet próbáltak meghonosítani, amely reményeik szerint pótolja a karácsonyt. Ez volt a télifaünnepély a Télapóval, amelynek első ábrázolása – ami a Téka-estet hirdető plakátokon is megjelent – 1947-ben vált ismertté. Télapó vagy Fagyapó (a románban) figuráját az oroszországi kultúrából vették át, mint az évszakváltáshoz kapcsolódó szereplőt, akivel helyettesíteni lehet az angyalt vagy a Mikulást, s néhány nappal eltolták az ünnepet, megőrizve annak bizonyos elemeit.
Az 1948-as fordulat idején a nagyon vonalas családokba tartozó gyermekek már a Télapótól kapott ajándékról beszéltek, de évekig nem annyira a Télapó-járás, mint Sztálin születésnapjának a megünneplése volt a meghatározó azokban az időkben – emlékezett Bustya Dezső. A nagy nap december 21-ére esett, s fordított világként nem a gyermek kapott ajándékot, hanem neki kellett ajándékot készítenie az elvtársnak, s a gyárakban munkaidő után Sztálinnak maszekoltak a dolgozók. Szerelvények vitték Romániából is a rengeteg ajándékot – mesélte Bustya Dezső, majd a börtönben töltött ünnepre emlékezett. 1952-ben a kolozsvári törvényszéki fogházban megélt estet idézte, ahol a ruházatból kihúzott cérnára kötötték a levesből származó csontból csiszolt keresztet, szívet, horgonyt, a kenyérbélből formált figurát, a zsákvászonból készült ajándékot (amelyet a seprűt összefogó drótból nehezen kialakított tűvel varrtak meg), s a szál cigarettát, amit az alsóbb emeleteken lévő ismeretlen rabtársaknak engedtek le. Felidézte a Dobrudzsában töltött 1953-as karácsony estét, amelyre deszkából fűrészeltek fenyőfa imitációt. Rabtársuk szétosztotta a csomagban kapott száz szál cigarettáját, s a négyemeletes ágyban kettesével fekvő foglyok csendes karácsonyi éneke zümmögésszerűen hatotta át a börtönt, amit az őrök dörömbölése sem tudott elhallgattatni.
A napos oldalon levőknek más volt az életük. Példaként egy 1956. december 30-i vezércikket idézett Lázok Klára a korabeli Vörös Zászlóból, amelyben a szilveszter éjszakájára ígért finom ételeket-italokat, a Maros és Hargita vendéglőben kínált sokfogásos vacsorát, tombolát, mulatságot írta le a tudósító, egy idilli világot a megidézett börtönkarácsonnyal szemben. Az újságok tele voltak reklámmal, s beszámolókkal, hogy melyik vállalat milyen ajándékokkal készült az ünnepre, hol mit lehet kapni, mennyi fenyőfa került forgalomba, hogy zajlanak az üzemi télifaünnepségek, amelyek programjában a televízió térhódításával az államfő beszédének közös meghallgatása is szerepelt.
Minden diktatúra kettős mércével működik, egyeseket fölemel, másokat letipor, egyeseket mozgósít, másokat visszafojt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Novák Zoltán, aki a rendszer kettősségét hangsúlyozta, amely a karácsonyt úgy hallgattatta el, hogy a papokat kiiktatta a rendszerből, a másik oldal pedig az új ünnepet ülte, s erről a szebbik arcáról tudósított a sajtó. A hatvanas években december 21–25. között alternatív műsorokat szerveztek, december 25-e környékén tartották a Kultúrpalotában a 18 évesek nagykorúvá avatását, amelyen a pártvezetés is felvonult, 27-én nyílt meg a gyermekváros, s fenyőfához csak 25-e után lehetett hozzájutni.
A hatvanas években a szilveszter megünneplésére helyezték a hangsúlyt, s 1966-tól a télifaünnepélyek helyszíneként megjelennek a turisztikai ajánlatok.
1960–65 között Bustya Dezső a Marosludashoz tartozó telepeken szolgált, ahol az átmenet kicsit hosszasabb volt. A tanító nénik vallásórára, a templomba irányították a gyermekeket, míg másutt szombat-vasárnap pionírfoglalkozásokat szerveztek. Vidéken sikerült megtartani a karácsonyi ünnepélyt, a Mezőségen például nagy hagyománya volt a kántálásnak. Ezt nem lehetett kitörölni, annyira hozzátartozott az emberek életéhez, akárcsak a himnusz eléneklése szilveszter éjszakáján a templom tornyából – bármekkora kockázattal is járt –, s a családban megtartott karácsony este. Mivel nehéz volt hozzájutni a kellékekhez, ez a hiány az alkotókészséget ösztönözte az emberekben, s az éneklés mellett a téli fonókat, közös kézimunkázást ezek a kedves foglalkozások tették színessé.
Mivel a pártvezetés fokozatosan rájött, hogy az egyházak erőszakos felszámolása nem jár sikerrel, az ’50-es évek kemény egyházellenes politikáját a ’60-as évektől egy másik taktika váltotta fel. Ebből az időből maradt fenn egy térkép, amely szerint a Maros Magyar Autonóm Tartományban magukat ateistának vallók száma mindössze néhány ezer fő volt. Ettől kezdve 1989-ig a kényszerű együttélés korszaka következett. Az egyházakat meg kellett tűrje a pártvezetés, de különböző eszközökkel megpróbált befurakodni, s belülről bomlasztani. Bár egyértelmű volt a kísérlet sikertelensége, a propaganda továbbra is karácsonyellenes maradt, s az ünnep szerepét az alternatívákkal próbálták gyengíteni, amit aztán 1989-ben a rendszerváltás söpört el.
– Bár a télapós nemzedékhez tartozom, jól emlékszem, hogy a vállalattól kapott csomaggal nem sikerült a karácsonyt helyettesíteni – szögezte le Novák Zoltán.
A kommunizmus arra épített, hogy a 70-80 éves korosztály kihalásával eltűnnek azok az emberek, akiknek szükségük van az egyházra. Azzal nem számoltak, hogy pontosan a fiatalok lesznek az újjáépítés alapkövei. A nagy szorítás ellenére ők hozták össze az alsóvárosi gyülekezetet, ahol ’88–’90 között templomot építettek, s bár furcsállották kezdetben, a szeretetszolgálat és a lelkészi látogatások is teret nyertek – emlékezett Bustya Dezső.
Az épülő egyházi életről szóló beszámolót követően elhangzott, hogy az aktivisták ünnepe sem volt egyértelmű. Sokan közülük megtartották a hivatalos ünnepet, de titokban a karácsonyt is. Voltak olyan vezető beosztásban levő emberek, akik két fenyőfát vásároltak, s miközben megünnepelték a karácsonyt, a másik fát az erkélyen tartották december 31-éig.
Azoknak a nemzedékeknek a kinevelése, akik teljesen eltávolodnak, nem járt az elképzelt sikerrel. A lelkész a katonatisztet is megeskette, s kérésre az államvédelmi hatóság képviselőjének is megkeresztelte az unokáját. Voltak, akiknek mondaniuk kellett, hogy nincsen Isten, de gondolataikban az bujkált, hogy mi lesz, ha mégis van.
A ’80-as évek puha diktatúrájában Magyarországon jó néven vették az egyházi csoportok megalakulását, akik az alkoholista és kábítószerfüggő fiataloknak segítettek, mivel a számuk egyre nőtt, s a hatalom nem tudott mit kezdeni velük. 1985-től már itthon is lehetett zavartalanul ünnepelni, s a nagy problémát az általános életszínvonal veszedelmes romlása, az élettér beszűkülése, a nyomasztó kilátástalanság jelentette. Az általános nyomor és nincstelenség ellenére lelkiekben annál nagyobb volt a nyereség. Bár a karácsonyi csomagba alma, Eugenia és két-három szem dió került az alsóvárosi egyházközségben, a lényeg az volt, hogy az ünnep bensőségességét a gyermekek elvitték a családokba – zárta a beszélgetést Bustya Dezső. A nézőtéren pedig ezúttal nem a megszokott közönség, sok fiatal hallgatta végig annak az időszaknak a krónikáját, amelyben az ő életük egy része is zajlott, vagy már csak szüleik, nagyszüleik emlékeiből ismerhették.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Az egyház bensőséges ünnepét a szocializmus dicsőséges éveiben sem lehetett kitörölni az emberekből, hiába igyekeztek a december 31-én érkező Télapónak átjátszani a fenyőfaállítás és ajándékozás szokását, hogy vallásos tartalmától megfosszák a karácsonyt. Erről szólt a Teleki Téka Beszélő könyvek sorozatának december 16-i utolsó idei rendezvénye, amelyen Lázok Klára beszélgetőpartnere Bustya Dezső nyugalmazott református lelkipásztor és Novák Zoltán történész volt. A karácsonyi hangulat megteremtéséhez Csizmadi Kinga, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tehetséges XI. osztályos diákja (Vass Edit tanítványa) járult hozzá, szép fuvolajátékával Bach muzsikáját tolmácsolva.
A freskós teremben tartott beszélgetés a háború utáni évek felelevenítésével indult.
Novák Csaba Zoltán történésznek, a korszak kutatójának arra kellett válaszolnia, hogy miképpen nézett ki "felülről", a hatalom szemszögéből az ünnep. A Téka vezetője pedig a korabeli újságokból válogatott szemelvényekkel utalt arra, hogy a közelmúltat kutatók is bőségesen találnak forrásanyagot a Tékában őrzött gyűjteményekben. Bustya Dezső nyugalmazott alsóvárosi református lelkész, akinek prédikációi vidéki, majd marosvásárhelyi szolgálata idején ezreknek nyújtottak lelki vigasztalást, a háború utáni Erdély zavaros világára emlékezett. A nyomorúságból felocsúdó, 1945 utáni években a tartalékokból kellett élni, gondosan megőrizve a cipősdobozokba elcsomagolt díszeket, a gyertyacsonkokat, a többszínű csiptetőket, az angyalhajat s a szaloncukrot is. Az ajándékot a legszükségesebb dolgok: téli cipő, meleg sál, zokni, pizsama jelentette. A lényeg pedig a meghitt együttlét, az ünnep volt, hasonlóképpen a gyülekezetben, a templomban is, s e nehéz időkből mégsem a szegénységet, a nélkülözést, hanem a szeretetet sugárzó ünnep pillanatait őrizte meg az emlékezet.
Emlékeit a történész beszámolója egészítette ki arról, hogy a kommunista hatalomátvétel időszakában hogyan akarták megszüntetni az ünnepet. Az 1948-tól totalitárius diktatúraként működő kommunizmus nem elégedett meg a politikai hatalom birtoklásával, az emberek átnevelésére törekedett, s ebben az igyekezetben egyik legnagyobb ellenfelének az egyházat tekintette. Ezt próbálta különböző eszközökkel gyengíteni, eltüntetni, támadásokat indítva ellene. A régiek mintájára új rítusokat dolgoztak ki, s minden valláshoz kapcsolódó szertartásnak megtalálták a kommunista megfelelőjét. A Bibliát a nagy ideológusok könyveivel akarták helyettesíteni, az egységes szimbólumrendszert a vörös csillag jelképével, a felnőtté avatást jelentő bérmálást, konfirmációt pedig a pionírrá, KISZ-taggá avatással. 1948 után egy olyan ünnepet próbáltak meghonosítani, amely reményeik szerint pótolja a karácsonyt. Ez volt a télifaünnepély a Télapóval, amelynek első ábrázolása – ami a Téka-estet hirdető plakátokon is megjelent – 1947-ben vált ismertté. Télapó vagy Fagyapó (a románban) figuráját az oroszországi kultúrából vették át, mint az évszakváltáshoz kapcsolódó szereplőt, akivel helyettesíteni lehet az angyalt vagy a Mikulást, s néhány nappal eltolták az ünnepet, megőrizve annak bizonyos elemeit.
Az 1948-as fordulat idején a nagyon vonalas családokba tartozó gyermekek már a Télapótól kapott ajándékról beszéltek, de évekig nem annyira a Télapó-járás, mint Sztálin születésnapjának a megünneplése volt a meghatározó azokban az időkben – emlékezett Bustya Dezső. A nagy nap december 21-ére esett, s fordított világként nem a gyermek kapott ajándékot, hanem neki kellett ajándékot készítenie az elvtársnak, s a gyárakban munkaidő után Sztálinnak maszekoltak a dolgozók. Szerelvények vitték Romániából is a rengeteg ajándékot – mesélte Bustya Dezső, majd a börtönben töltött ünnepre emlékezett. 1952-ben a kolozsvári törvényszéki fogházban megélt estet idézte, ahol a ruházatból kihúzott cérnára kötötték a levesből származó csontból csiszolt keresztet, szívet, horgonyt, a kenyérbélből formált figurát, a zsákvászonból készült ajándékot (amelyet a seprűt összefogó drótból nehezen kialakított tűvel varrtak meg), s a szál cigarettát, amit az alsóbb emeleteken lévő ismeretlen rabtársaknak engedtek le. Felidézte a Dobrudzsában töltött 1953-as karácsony estét, amelyre deszkából fűrészeltek fenyőfa imitációt. Rabtársuk szétosztotta a csomagban kapott száz szál cigarettáját, s a négyemeletes ágyban kettesével fekvő foglyok csendes karácsonyi éneke zümmögésszerűen hatotta át a börtönt, amit az őrök dörömbölése sem tudott elhallgattatni.
A napos oldalon levőknek más volt az életük. Példaként egy 1956. december 30-i vezércikket idézett Lázok Klára a korabeli Vörös Zászlóból, amelyben a szilveszter éjszakájára ígért finom ételeket-italokat, a Maros és Hargita vendéglőben kínált sokfogásos vacsorát, tombolát, mulatságot írta le a tudósító, egy idilli világot a megidézett börtönkarácsonnyal szemben. Az újságok tele voltak reklámmal, s beszámolókkal, hogy melyik vállalat milyen ajándékokkal készült az ünnepre, hol mit lehet kapni, mennyi fenyőfa került forgalomba, hogy zajlanak az üzemi télifaünnepségek, amelyek programjában a televízió térhódításával az államfő beszédének közös meghallgatása is szerepelt.
Minden diktatúra kettős mércével működik, egyeseket fölemel, másokat letipor, egyeseket mozgósít, másokat visszafojt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Novák Zoltán, aki a rendszer kettősségét hangsúlyozta, amely a karácsonyt úgy hallgattatta el, hogy a papokat kiiktatta a rendszerből, a másik oldal pedig az új ünnepet ülte, s erről a szebbik arcáról tudósított a sajtó. A hatvanas években december 21–25. között alternatív műsorokat szerveztek, december 25-e környékén tartották a Kultúrpalotában a 18 évesek nagykorúvá avatását, amelyen a pártvezetés is felvonult, 27-én nyílt meg a gyermekváros, s fenyőfához csak 25-e után lehetett hozzájutni.
A hatvanas években a szilveszter megünneplésére helyezték a hangsúlyt, s 1966-tól a télifaünnepélyek helyszíneként megjelennek a turisztikai ajánlatok.
1960–65 között Bustya Dezső a Marosludashoz tartozó telepeken szolgált, ahol az átmenet kicsit hosszasabb volt. A tanító nénik vallásórára, a templomba irányították a gyermekeket, míg másutt szombat-vasárnap pionírfoglalkozásokat szerveztek. Vidéken sikerült megtartani a karácsonyi ünnepélyt, a Mezőségen például nagy hagyománya volt a kántálásnak. Ezt nem lehetett kitörölni, annyira hozzátartozott az emberek életéhez, akárcsak a himnusz eléneklése szilveszter éjszakáján a templom tornyából – bármekkora kockázattal is járt –, s a családban megtartott karácsony este. Mivel nehéz volt hozzájutni a kellékekhez, ez a hiány az alkotókészséget ösztönözte az emberekben, s az éneklés mellett a téli fonókat, közös kézimunkázást ezek a kedves foglalkozások tették színessé.
Mivel a pártvezetés fokozatosan rájött, hogy az egyházak erőszakos felszámolása nem jár sikerrel, az ’50-es évek kemény egyházellenes politikáját a ’60-as évektől egy másik taktika váltotta fel. Ebből az időből maradt fenn egy térkép, amely szerint a Maros Magyar Autonóm Tartományban magukat ateistának vallók száma mindössze néhány ezer fő volt. Ettől kezdve 1989-ig a kényszerű együttélés korszaka következett. Az egyházakat meg kellett tűrje a pártvezetés, de különböző eszközökkel megpróbált befurakodni, s belülről bomlasztani. Bár egyértelmű volt a kísérlet sikertelensége, a propaganda továbbra is karácsonyellenes maradt, s az ünnep szerepét az alternatívákkal próbálták gyengíteni, amit aztán 1989-ben a rendszerváltás söpört el.
– Bár a télapós nemzedékhez tartozom, jól emlékszem, hogy a vállalattól kapott csomaggal nem sikerült a karácsonyt helyettesíteni – szögezte le Novák Zoltán.
A kommunizmus arra épített, hogy a 70-80 éves korosztály kihalásával eltűnnek azok az emberek, akiknek szükségük van az egyházra. Azzal nem számoltak, hogy pontosan a fiatalok lesznek az újjáépítés alapkövei. A nagy szorítás ellenére ők hozták össze az alsóvárosi gyülekezetet, ahol ’88–’90 között templomot építettek, s bár furcsállották kezdetben, a szeretetszolgálat és a lelkészi látogatások is teret nyertek – emlékezett Bustya Dezső.
Az épülő egyházi életről szóló beszámolót követően elhangzott, hogy az aktivisták ünnepe sem volt egyértelmű. Sokan közülük megtartották a hivatalos ünnepet, de titokban a karácsonyt is. Voltak olyan vezető beosztásban levő emberek, akik két fenyőfát vásároltak, s miközben megünnepelték a karácsonyt, a másik fát az erkélyen tartották december 31-éig.
Azoknak a nemzedékeknek a kinevelése, akik teljesen eltávolodnak, nem járt az elképzelt sikerrel. A lelkész a katonatisztet is megeskette, s kérésre az államvédelmi hatóság képviselőjének is megkeresztelte az unokáját. Voltak, akiknek mondaniuk kellett, hogy nincsen Isten, de gondolataikban az bujkált, hogy mi lesz, ha mégis van.
A ’80-as évek puha diktatúrájában Magyarországon jó néven vették az egyházi csoportok megalakulását, akik az alkoholista és kábítószerfüggő fiataloknak segítettek, mivel a számuk egyre nőtt, s a hatalom nem tudott mit kezdeni velük. 1985-től már itthon is lehetett zavartalanul ünnepelni, s a nagy problémát az általános életszínvonal veszedelmes romlása, az élettér beszűkülése, a nyomasztó kilátástalanság jelentette. Az általános nyomor és nincstelenség ellenére lelkiekben annál nagyobb volt a nyereség. Bár a karácsonyi csomagba alma, Eugenia és két-három szem dió került az alsóvárosi egyházközségben, a lényeg az volt, hogy az ünnep bensőségességét a gyermekek elvitték a családokba – zárta a beszélgetést Bustya Dezső. A nézőtéren pedig ezúttal nem a megszokott közönség, sok fiatal hallgatta végig annak az időszaknak a krónikáját, amelyben az ő életük egy része is zajlott, vagy már csak szüleik, nagyszüleik emlékeiből ismerhették.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 22.
Ökumenikus emlékünnepély és emléktábla-avatás
„Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek”
A forradalom 25. évfordulóján a temesvár-belvárosi református templomban november 18-án tartották meg a hagyományos ökumenikus istentiszteletet. Igét hirdetett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a történelmi egyházak és vallásfelekezetek képviselőinek közreműködésével. Az ökumenikus emlékünnepély évről évre az 1989 decemberi példás összefogásra emlékezteti a temesváriakat, amikor nemzetiséghez és vallásfelekezethez való hovatartozástól függetlenül szolidaritást vállaltak a kilakoltatással fenyegetett Tőkés László református lelkipásztorral.
Az ökumenikus istentisztelet résztvevőit, a híveket, magas egyházi tisztségviselőket, a jubileumi emlékhét vendégeit Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte, hálát adva Istennek azért, hogy a Temesvárra jellemző ökumené szellemében a város majd’ minden felekezetének képviselői eljöttek az ünnepségre. Tolnay István, egykori temesvári forradalmár felidézte az 1988-ban a hatóságok rosszallását kiváltó Dsida-estet, amelyet szintén az ökumené szellemében szervezett a katolikus vallású fiatalokkal közösen Tőkés László. Végül Tolnay István felsorolta azoknak a jeles egyházi személyiségeknek a nevét – Nicolae Corneanu ortodox érsek, Krauter Sebestyén római katolikus püspök, Neumann Ernő főrabbi –, akik már nem lehetettek jelen ezen a jubileumi ünnepségen.
Igehirdetése során Tőkés László a szabadító karácsony szellemiségét megidézve vont párhuzamot a '89-es események isteni rendelésű dimenziója és a Megváltónak, a „békesség fejedelmének” akkori és mindenkori eljövetele között. Az egykori temesvári lelkipásztor méltatta a gyülekezet akkori kiállását, az etnikumok, felekezetek és generációk egymásra találását, megjegyezve: az eltelt negyedszázad legnagyobb vesztesége éppen ezen hitbéli együttállás és akcióegység fellazulása, hiszen az ilyen alkalmak, mint a mostani is, ma már igen-igen ritkák. Éppen ezért jó, hogy újból együtt vagyunk, reformátusok, katolikusok, ortodoxok, izraeliták! – zárta jubileumi igehirdetését a temesvári forradalom kirobbanásának helyszínén Tőkés László.
A továbbiakban az egyházak képviselői mondtak igei alapú, imádságos köszöntéseket: Alexandru Messian görög katolikus püspök, Martin Roos római katolikus püspök, Zaharia Pereş ortodox érsekségi előadótanácsos, Gáll Sándor erdélyi egyházkerületi kancellár – aki Kató Béla református püspök üzenetét tolmácsolta –, Andrei Ghidali, a temesvári zsidó hitközség felolvasója, Ionel Tuţac baptista egyházközösségi elnök, Ilie Albiciuc ukrán ortodox esperes, Kovács Zsombor evangélikus-lutheránus lelkipásztor.
Az ökumenikus együttlét során az Új Ezredév kórus és a Szabolcska Mihály kórus énekelt, de a jelenlevők egy zenei ősbemutatónak is a részesei lehettek: a szegedi Vox Nova és a gyergyószentmiklósi Szent Miklós énekkarok közös előadásában elhangzott a négytételes Temesvári mise, Daróczi Bárdos Tamás és Szokolay Sándor szerzeménye. Illyés Kingával közösen megtartott, áramszünettel „fűszerezett” egykori temesvári szavalóestje emlékére Heltai Jenő Szabadság című versét Péterfy Lajos színművész adta elő.
Az ökumenikus emlékünnepély a templom előcsarnokában folytatódott, ahol évfordulós emléktáblát avattak fel, Ungor Csaba temesvári képzőművész munkáját. Avatóbeszédet mondott Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki diáktársaként úgy ismerte meg Tőkés Lászlót, mint aki nem ismer lehetetlent. „Szabadságharcos nemzeti örökségünk és protestáns lelkületünk egyaránt táplálta benne és az általa pásztorolt temesvári gyülekezetben ezt a forradalmár hozzáállást, amely a népfelkelés szikrájának bizonyult” – mondta az unitárius püspök, aki ezekkel a szavakkal zárta emelkedett ünnepi beszédét: „Soha ne feledjük azt a bibliai tanítást, amelyre mától ez a tábla is emlékeztet minket: ’Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek’. Az apostoli biztatás alapján és Temesvár szellemében töretlenül küzdjünk a megalkuvás falainak lebontásáért, a rendszerváltozás kiteljesítéséért, egyházi és nemzeti közösségi jogaink maradéktalan érvényesüléséért.” A jubileumi emléktáblát közösen leplezte le az igehirdető Tőkés László és a táblaállítást támogató Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A megemlékezés résztvevői égő gyertyákkal a kezükben özönlöttek ki a templom elé, a forró decemberi események hangulatát felidézve. Az ökumenikus emlékünnepség az 1989. december 15-én kirobbant forradalom emléktáblájának a megkoszorúzásával zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
„Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek”
A forradalom 25. évfordulóján a temesvár-belvárosi református templomban november 18-án tartották meg a hagyományos ökumenikus istentiszteletet. Igét hirdetett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a történelmi egyházak és vallásfelekezetek képviselőinek közreműködésével. Az ökumenikus emlékünnepély évről évre az 1989 decemberi példás összefogásra emlékezteti a temesváriakat, amikor nemzetiséghez és vallásfelekezethez való hovatartozástól függetlenül szolidaritást vállaltak a kilakoltatással fenyegetett Tőkés László református lelkipásztorral.
Az ökumenikus istentisztelet résztvevőit, a híveket, magas egyházi tisztségviselőket, a jubileumi emlékhét vendégeit Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte, hálát adva Istennek azért, hogy a Temesvárra jellemző ökumené szellemében a város majd’ minden felekezetének képviselői eljöttek az ünnepségre. Tolnay István, egykori temesvári forradalmár felidézte az 1988-ban a hatóságok rosszallását kiváltó Dsida-estet, amelyet szintén az ökumené szellemében szervezett a katolikus vallású fiatalokkal közösen Tőkés László. Végül Tolnay István felsorolta azoknak a jeles egyházi személyiségeknek a nevét – Nicolae Corneanu ortodox érsek, Krauter Sebestyén római katolikus püspök, Neumann Ernő főrabbi –, akik már nem lehetettek jelen ezen a jubileumi ünnepségen.
Igehirdetése során Tőkés László a szabadító karácsony szellemiségét megidézve vont párhuzamot a '89-es események isteni rendelésű dimenziója és a Megváltónak, a „békesség fejedelmének” akkori és mindenkori eljövetele között. Az egykori temesvári lelkipásztor méltatta a gyülekezet akkori kiállását, az etnikumok, felekezetek és generációk egymásra találását, megjegyezve: az eltelt negyedszázad legnagyobb vesztesége éppen ezen hitbéli együttállás és akcióegység fellazulása, hiszen az ilyen alkalmak, mint a mostani is, ma már igen-igen ritkák. Éppen ezért jó, hogy újból együtt vagyunk, reformátusok, katolikusok, ortodoxok, izraeliták! – zárta jubileumi igehirdetését a temesvári forradalom kirobbanásának helyszínén Tőkés László.
A továbbiakban az egyházak képviselői mondtak igei alapú, imádságos köszöntéseket: Alexandru Messian görög katolikus püspök, Martin Roos római katolikus püspök, Zaharia Pereş ortodox érsekségi előadótanácsos, Gáll Sándor erdélyi egyházkerületi kancellár – aki Kató Béla református püspök üzenetét tolmácsolta –, Andrei Ghidali, a temesvári zsidó hitközség felolvasója, Ionel Tuţac baptista egyházközösségi elnök, Ilie Albiciuc ukrán ortodox esperes, Kovács Zsombor evangélikus-lutheránus lelkipásztor.
Az ökumenikus együttlét során az Új Ezredév kórus és a Szabolcska Mihály kórus énekelt, de a jelenlevők egy zenei ősbemutatónak is a részesei lehettek: a szegedi Vox Nova és a gyergyószentmiklósi Szent Miklós énekkarok közös előadásában elhangzott a négytételes Temesvári mise, Daróczi Bárdos Tamás és Szokolay Sándor szerzeménye. Illyés Kingával közösen megtartott, áramszünettel „fűszerezett” egykori temesvári szavalóestje emlékére Heltai Jenő Szabadság című versét Péterfy Lajos színművész adta elő.
Az ökumenikus emlékünnepély a templom előcsarnokában folytatódott, ahol évfordulós emléktáblát avattak fel, Ungor Csaba temesvári képzőművész munkáját. Avatóbeszédet mondott Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki diáktársaként úgy ismerte meg Tőkés Lászlót, mint aki nem ismer lehetetlent. „Szabadságharcos nemzeti örökségünk és protestáns lelkületünk egyaránt táplálta benne és az általa pásztorolt temesvári gyülekezetben ezt a forradalmár hozzáállást, amely a népfelkelés szikrájának bizonyult” – mondta az unitárius püspök, aki ezekkel a szavakkal zárta emelkedett ünnepi beszédét: „Soha ne feledjük azt a bibliai tanítást, amelyre mától ez a tábla is emlékeztet minket: ’Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek’. Az apostoli biztatás alapján és Temesvár szellemében töretlenül küzdjünk a megalkuvás falainak lebontásáért, a rendszerváltozás kiteljesítéséért, egyházi és nemzeti közösségi jogaink maradéktalan érvényesüléséért.” A jubileumi emléktáblát közösen leplezte le az igehirdető Tőkés László és a táblaállítást támogató Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A megemlékezés résztvevői égő gyertyákkal a kezükben özönlöttek ki a templom elé, a forró decemberi események hangulatát felidézve. Az ökumenikus emlékünnepség az 1989. december 15-én kirobbant forradalom emléktáblájának a megkoszorúzásával zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2014. december 22.
Vasárnap ismét „forradalom” volt Kolozsvár főterén
Performansszal elevenítették fel a népfelkelés eseményeit a művészek
„Lövések” dördültek el tegnap a Főtéren. A Látható város projekt keretében az AltArt Egyesület által szervezett utcai performansz az 1989. december 21-én Kolozsvár főterén történteket rekonstruálta húsz színművészetis diák közreműködésével.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)
Performansszal elevenítették fel a népfelkelés eseményeit a művészek
„Lövések” dördültek el tegnap a Főtéren. A Látható város projekt keretében az AltArt Egyesület által szervezett utcai performansz az 1989. december 21-én Kolozsvár főterén történteket rekonstruálta húsz színművészetis diák közreműködésével.
KISS OLIVÉR
Szabadság (Kolozsvár)
2014. december 22.
In memoriam Tolna Éva (1939–2014)
A Házsongárdi pantheonba kerülnek földi maradványai egy kiváló embernek, tanárnak, írónak, a leküzdhetetlen betegség rettenetes próbatételei után.
De nem a testről, nem a mulandóságról beszélek.
Annak, aki Könczei Ádámné Tolna Éva könyveit olvassa, könnyű dolga van: rábízhatja magát a játékosság, a nyelvi lelemények, lélekfelszabadító ötletek vagy éppen a mesélés, a felidéző történetmondás csobogó vizeire, és felfrissül tőlük, tűnődni kezd, tágasabb világba érkezik. De annak, aki életútja közelébe jutott, aki az író-verselő embert megláthatta, nehéz a dolga; feladatot kapott – és nemcsak ennek az életútnak fájdalmas lezárulásával.
Egyed Emese
(Wikipédia) Könczei Ádámné Tolna Éva /Margitta, 1939. január 31. – Kolozsvár, 2014. december 18./ tanár, költő, művelődésszervező. Tanár volt, 1985-ben létrehozta a Bogáncs Néptáncegyüttest, amelynek keretében továbbvivője, megújítója a táncházmozgalomnak.
1990-től szerkesztette a Bogáncs Néptáncegyüttes időszaki kiadványát, a Bogáncsot, gondozásában és válogatásában jelent meg Könczei Ádám naplója (Házatlan csiga. 1946–1983. Kolozsvár, 1998).
Tolna Évának több könyve jelent meg, köztük: Iskoláról iskolára (Sepsiszentgyörgy, 2006).
Szabadság (Kolozsvár)
A Házsongárdi pantheonba kerülnek földi maradványai egy kiváló embernek, tanárnak, írónak, a leküzdhetetlen betegség rettenetes próbatételei után.
De nem a testről, nem a mulandóságról beszélek.
Annak, aki Könczei Ádámné Tolna Éva könyveit olvassa, könnyű dolga van: rábízhatja magát a játékosság, a nyelvi lelemények, lélekfelszabadító ötletek vagy éppen a mesélés, a felidéző történetmondás csobogó vizeire, és felfrissül tőlük, tűnődni kezd, tágasabb világba érkezik. De annak, aki életútja közelébe jutott, aki az író-verselő embert megláthatta, nehéz a dolga; feladatot kapott – és nemcsak ennek az életútnak fájdalmas lezárulásával.
Egyed Emese
(Wikipédia) Könczei Ádámné Tolna Éva /Margitta, 1939. január 31. – Kolozsvár, 2014. december 18./ tanár, költő, művelődésszervező. Tanár volt, 1985-ben létrehozta a Bogáncs Néptáncegyüttest, amelynek keretében továbbvivője, megújítója a táncházmozgalomnak.
1990-től szerkesztette a Bogáncs Néptáncegyüttes időszaki kiadványát, a Bogáncsot, gondozásában és válogatásában jelent meg Könczei Ádám naplója (Házatlan csiga. 1946–1983. Kolozsvár, 1998).
Tolna Évának több könyve jelent meg, köztük: Iskoláról iskolára (Sepsiszentgyörgy, 2006).
Szabadság (Kolozsvár)
2014. december 22.
Búcsú Éva nénitől
Most, hogy elérkezett a búcsúzás ideje, arra gondolok, amire oly sokszor azóta, hogy Könczeiné Tolna Éva, Éva néni – sok évvel ezelőtt – a barátságába fogadott: a termékeny, szép élet és a szép emberi kapcsolatok rejtélyére, amelyeknek a mestere volt, s ami éppen megfejthetetlen titok-mivoltában vált példaszerűvé, s hagyott nyomot a hozzá közel állók életében.
Hálás vagyok, amiért – egykori tanítványaként – egyikévé válhattam azoknak, akik részesülhettek harmonikus lényének közelségében. Olyan valami ez a közelség, ami legsajátabb tulajdonunkká válik, s gazdag sokféleségében jelenik meg előttünk, valahányszor rá gondolunk.
Orbán Gyöngyi
Szabadság (Kolozsvár)
Most, hogy elérkezett a búcsúzás ideje, arra gondolok, amire oly sokszor azóta, hogy Könczeiné Tolna Éva, Éva néni – sok évvel ezelőtt – a barátságába fogadott: a termékeny, szép élet és a szép emberi kapcsolatok rejtélyére, amelyeknek a mestere volt, s ami éppen megfejthetetlen titok-mivoltában vált példaszerűvé, s hagyott nyomot a hozzá közel állók életében.
Hálás vagyok, amiért – egykori tanítványaként – egyikévé válhattam azoknak, akik részesülhettek harmonikus lényének közelségében. Olyan valami ez a közelség, ami legsajátabb tulajdonunkká válik, s gazdag sokféleségében jelenik meg előttünk, valahányszor rá gondolunk.
Orbán Gyöngyi
Szabadság (Kolozsvár)
2014. december 22.
Új korszak
Klaus Johannis államelnök hivatalba iktatásával új korszak kezdődött.
A Traian Băsescu neve által fémjelzett tíz évet vizsgálva számos pozitívumot és negatívumot találhatunk a távozó elnök két mandátumában. Összevetve az egészet, Băsescu nem bizonyult súlytalan államfőnek. Olyan vezető volt, aki meghatározta az elmúlt tíz év politikáját Romániában. Az országot nagyvonalakban jó irányba vezette, a nagy stratégiai célok esetében következetesnek bizonyult, ugyanakkor túlságosan személyre szabottan próbálta újraszabni az államelnöki funkciót. Agresszivitásával és nyughatatlanságával sokszor saját magát szabotálta, és természetének ezekből a jellemzőiből fakadt a legtöbb kudarca, amit ő maga is elismert. Az egyik leglátványosabb a választási rendszer megreformálása, amely legalább akkora súlyú baklövésnek bizonyult, mint közlekedési miniszterként tett kijelentése, miszerint Romániának nincs szüksége autópályákra. Băsescunak kiváló politikai érzéke volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy nagy horderejű kérdésekben is ne tévedjen.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)
Klaus Johannis államelnök hivatalba iktatásával új korszak kezdődött.
A Traian Băsescu neve által fémjelzett tíz évet vizsgálva számos pozitívumot és negatívumot találhatunk a távozó elnök két mandátumában. Összevetve az egészet, Băsescu nem bizonyult súlytalan államfőnek. Olyan vezető volt, aki meghatározta az elmúlt tíz év politikáját Romániában. Az országot nagyvonalakban jó irányba vezette, a nagy stratégiai célok esetében következetesnek bizonyult, ugyanakkor túlságosan személyre szabottan próbálta újraszabni az államelnöki funkciót. Agresszivitásával és nyughatatlanságával sokszor saját magát szabotálta, és természetének ezekből a jellemzőiből fakadt a legtöbb kudarca, amit ő maga is elismert. Az egyik leglátványosabb a választási rendszer megreformálása, amely legalább akkora súlyú baklövésnek bizonyult, mint közlekedési miniszterként tett kijelentése, miszerint Romániának nincs szüksége autópályákra. Băsescunak kiváló politikai érzéke volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy nagy horderejű kérdésekben is ne tévedjen.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)
2014. december 22.
Népfelkelés Sepsiszentgyörgyön - 2. rész
Visszaemlékezés az 1989-es decemberi eseményekre
A 25 évvel ezelőtti eseményekre való visszaemlékezésünk első részét ott hagytuk abba, hogy a Tőkés László hónapokon át tartó bátor kiállása következtében 1989 decemberében Temesváron kibontakozó és egyre nagyobb méreteket öltő ellenállás visszhangja, a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére Székelyföldre is eljutott, Sepsiszentgyörgyön a felkelők tömege behatolt a helyi pártbizottság székházába. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy ilyen hirtelen ér véget az immár 24 éve tartó vészkorszak. Azt is furcsállottam, hogy Sepsiszentgyörgyön mindez egyetlen puskalövés nélkül történhet meg; hogy áldozatok nélkül sikerül lerázni magunkról a zsarnokságot. Felébredt és egyre erősödött bennem a gyanú, még nincs vége, de a kialakult helyzetben nem volt kivel tanácskoznom, így elindultam a rettegett titkosrendőrség székháza felé.
Szekusnak néztek
A mozi környékén összetört, felborogatott és meggyújtott kocsik látványa fogadott. A lángok fényénél még vészjóslóbbnak tűnt a Securitate és megyei milícia komor épülete. Az utóbbiba sikerült ugyan bejutnom, és már zúdultak utánam a megvadult emberek. Törtek-zúztak a földszinti helyiségekben. Határozott fellépésemmel sikerült megakadályoznom az útlevélosztály teljes feldúlását, és az indulatok fékezése érdekében, szólni szerettem volna a folyamatosan duzzadó emberáradathoz, ezért kiléptem az épületből. Hátam mögött csattant a vasajtó. Ez is szekus! – rikoltotta egy nő, és mielőtt bármit is mondhattam volna, a tömeg felmorajlott, és mozdult, hogy eltaposson. Nem érhetek ilyen csúfos véget éppen itt, megpróbáltatásaim helyszínén, ahol éveken keresztül faggattak és vallattak, próbáltak megfélemlíteni és elhallgattatni a hatalom erre hivatott pribékjei! Nem válhatok egy sajnálatos félreértés áldozatává most, a változás küszöbén! – mindez másodpercek töredéke alatt villant át az agyamon, és határtalan dühvel tört ki belőlem a felháborodás, aminek hatására a felbőszült sokaság megtorpant. Az így nyert idő elég volt ahhoz, hogy néhány termetesebb munkásember mellém furakodjon, kiállásuk megmentette az életemet.
Utána már sikerült megértetnem az emberekkel, hogy a harc még nem ért véget, az értelmetlen rombolás helyett a rend helyreállításán, a biztonság szavatolásán, a város és lakói védelmének a megszervezésén kell fáradoznunk, amihez viszont katonaviselt férfiak és fegyverek kellenek. Szavaim hatására nagy tülekedés támadt, ugyanis sokan akartak velem tartani, végül félszáz elszánt férfi kíséretében léptem be újra az épületbe.
Elfoglaltuk a milíciát
A milícia megyei parancsnoka, Gavril Ardeleanu ezredes tökéletesen beszélt magyarul, jó modora révén kilógott a lakosságot terrorizáló helyi kiskirályok sorából. Természetesen a parancsokat neki is végre kellett hajtani, de hatalmával soha nem élt vissza, sőt, basáskodó beosztottjait próbálta féken tartani. Ezúttal sem csalódtam benne, hiszen nem menekült, nem bújt el, hanem az irodájában tartózkodott, ahogy ilyen helyzetben egy rendőrfőnökhöz illik, s kissé sápadtan ugyan, de bátran a szemembe nézve fogadott. Megkértem, kövessen a Securitate épületébe. Kíséretében a terrorszervezetként működő titkosrendőrség megyei parancsnoka, Mircea Dupac ezredes irodájához igyekeztem. Nem találtam a helyén, sőt, az épületben egyetlen szekus sem tartózkodott, így társaimat csoportokra osztva nekiláttunk az irodák átvizsgálásához.
Robbanóanyag, lőszer és fegyverek után kutattunk, ami akadt is bőven, így hamarosan állig fel voltunk fegyverkezve. Helyiségről helyiségre haladva azonban hamar úrrá lett rajtunk a felháborodás, a vasszekrények polcain ugyanis nemcsak fegyvert és lőszert találtunk, hanem kávét, húskonzervet, déli gyümölcsöt kilószámra, márkás italokat és cigarettát. Mind olyan portéka, amit az egyszerű halandó nemhogy az üzletekben, de még a televízióban sem látott évek óta. Ezen kívül a lakosságtól elkobozott, értékes magyar nyelvű könyvek, piros-fehér-zöld zászlók és levelek százait, a kifosztott, megalázott, megfélemlített emberek féltve őrzött kincseit.
A gyors és hatékony cselekvés érdekében szakmai segítséget kértem és kaptam Ardeleanutól. Tanácskozásunknak egy románul hangoskodó társaság vetett véget, mely valósággal berontott az irodába, és vezetőjük az épület átadására utasított. Így ismerkedtem meg Dumbravă doktorral, az időközben megalakult Nemzeti Megmentési Front önjelölt elnökével, akit viselkedése és modora miatt azonnali távozásra ösztökéltem a melléje verődött kétes alakokkal egyetemben. Felszólításomnak kénytelen volt engedelmeskedni, ugyanis a nálunk lévő fegyverek nyomatékosították kérésemet, de sűrű fenyegetőzések közepette hagyta el az épületet. A kíséretében lévő honvédelmi tiszt, Scoarţă kapitány a beleegyezésemmel velünk maradt, így végül hárman fogtunk neki a város védelmének és közbiztonságának megszervezéséhez.
Felállítjuk a parancsnokságot
A legtágasabb és legjobban felszerelt helyiség a Dupacé volt, ezért ott állítottuk fel a parancsnokságot. A folyosóról párnázott páncélajtón lehetett a székekkel zsúfolt, terem nagyságú előszobába, a parancsra és eligazításra várók lebzselésének helyszínére lépni. Innen ugyancsak párnázott páncélajtó vezetett a szintén túlméretezett irodába, melyben hatalmas, telefonkészülékekkel zsúfolt íróasztal pöffeszkedett. A székeken kívül más bútordarab itt sem volt található. Ebből a helyiségből újabb párnázott páncélajtón át a dolgozó- és hálószobából, valamint fürdőből és konyhából álló szolgálati lakrészbe jutottunk, melyben iratokkal zsúfolt polcok, valamint élelmiszerrel és italokkal degeszre tömött hűtőszekrények sorakoztak. Hamar felfedeztem, hogy a szolgálati telefonokról a megye bármely rendőrőrsét és postahivatalát közvetlenül lehet hívni. Mivel hely akadt bőven, a felszólításunkra visszaszállingózó rendőrtiszteket, valamint az épületben talált fegyvereket és lőszert a főnöki irodába gyűjtöttük össze.
A város létfontosságú és sebezhető pontjait számba véve kiderült, hogy az őrzésükhöz nincs elég emberünk, így kénytelenek voltunk újabb önkénteseket toborozni, akiket munkásőr egyenruhába öltöztetve és felfegyverezve küldtünk a kijelölt helyszínekre. A megyei és városi milícia, valamint a Securitate épületének őrzését belügyes sorkatonákra és civilekre bíztuk, egy katona, egy civil felállásban. Az épület előtt időközben újból összeverődött tömeg a rabok szabadon bocsátását követelte, ezért gyorsan végignéztük a fogva tartottak listáját, akiknek többsége olyan bűnökért volt elítélve vagy letartóztatva, melyek elkövetésére a nincstelenség és éhség kényszerítette őket. Azonban valódi bűnözők is akadtak közöttük, így többek között két gyilkos. Személyesen vittem a fogdába a szabadon bocsáthatók névsorát a magyar nemzetiségű fegyőrnek, aki a közvetlen életveszély ellenére sem oldott kereket, helytállásával óriási veszélyt hárítva el a fejünk fölül, hiszen a diktátor bukását követő felfordulásban a bűnözők kiszabadulása sok gondot okozhatott volna.
Éjszaka elszabadult a pokol
Visszatérve, Dupacot a parancsnokságon találtam. Íróasztala mögött ülve éppen telefonált, mintha mi sem történt volna. Nem hittem a szememnek. Néhány másodpercnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a meglepetéstől magamhoz térjek. El kell ismernem, volt lélekjelenléte! És persze tudott is valamit, amit mi nem. Bár kihallgattam, semmivel sem lettem okosabb. Kihallgatása után bezárattam az egyik irodába, fegyveres őrséget állítva az ajtó elé. De ezzel még nem ért véget a váratlan események sorozata, mert az épületek átfésülésére küldött felkelők jelentették, hogy az egyik helyiségbe nem tudnak behatolni. Odaérve, minket is zárt ajtó fogadott, de többszöri döngetés után végül mégis kinyitották, belépve rajta pedig a titkosrendőrség számító- és kommunikációs központjában találtuk magunk. Kattogtak a telexgépek, ontva magukból a teleírt papírszalagokat, melyek böngészése közben ismét rossz előérzetem támadt, a szöveg ugyanis kódolva volt.
Balsejtelmem beigazolódott, a sötétség beálltával ugyanis felugattak a géppisztolyok, és ettől kezdve minden éjszaka elszabadult a pokol. A napok teltével így egyre jobban kimerültünk, hiszen aludni a hajnalig tartó harcok után sem lehetett, mert mindig akadt valami sürgős tennivaló, az aggasztó események pedig egyre sokasodtak – a megválaszolatlan kérdésekkel együtt.
Megválaszolatlan kérdések
Ki adott fegyvert avatatlan személyek kezébe? Annyi bizonyos, hogy mi nem, és a pártszékházban székelő megyei parancsnokság sem. Az Őrkőnél mégis lóháton száguldozva lövöldöztek, a Csíki negyedben pedig egy üveg italért kínálták a géppisztolyt lőszerrel. Miért nem hozott békét a diktátor házaspár kivégzésének híre, haláluk után miért fokozódtak a harcok? Bukaresti parancsra az elfogott szekusokat miért kellett a hegyivadász-alakulathoz szállítani? És titokban miért bocsátották őket szabadon, miközben „arab terroristákkal” riogatták az embereket a különböző csatornákon terjesztett rémhírekben?
Ebben a feszült, félelemmel teli légkörben bizony hamar elsültek a fegyverek. Mindenki lőtt, de sok esetben nem tudta, hogy miért. És azt sem, hogy kire. Hiszen szemmel látható, kézzel fogható ellenséget nem találtunk, mert nem jó helyen kerestük. Az ellenség ugyanis közöttünk volt. Közénk furakodott, belülről bomlasztott és állított szembe minket egymással mindazok személyében, akik hamis híreket közvetítettek felénk. Akik utasításaikkal zavart keltettek közöttünk. Akik szabadlábra helyezték a bukott rendszer legsötétebb elemeit, hogy ellenünk cselekedhessenek. Akik zűrzavart és felfordulást idéztek elő a hatalom megszerzése érdekében.
Így történhetett meg, hogy az est leszálltával már december 22-én eldördültek a fegyverek, és az előpataki katonai egység rakétát lőtt a városra, mely azonban szerencsére nem talált célba. Így történhetett meg, hogy a hegyivadász-alakulat szétlőtte a vele átellenben található tömbházat, mert onnan valaki tüzet nyitott rájuk. Ezért vívtak egy éjszakán át tűzpárbajt egymással az IMASA-t és a IAME-t védelmező felkelők, csak reggel döbbenve rá, hogy rászedték őket, és egymást lövik. Ezért tüntették el sürgősen a tejgyár közelében elesett férfi tetemét, akit csak kemény harc árán lehetett ártalmatlanítani. Ezért lőtték szitává a Securitate épülete előtt elhaladó autót, melynek vezetője súlyosan megsebesült ugyan, de életben maradt. Az Állomás negyedben hazafelé tartó munkás viszont már nem volt ilyen szerencsés, mert egy kémelhárító tiszt pár méterről agyonlőtte.
Kitartani nem volt egyszerű
Néhányan a történések sodrásába került civilek közül, teljesen megváltozott külsővel még napok múlva is a Securitate épületében tartózkodtunk. Csapzott hajunk, karikás szemünk, borostás arcunk és a rajtunk csüngő fegyverek marcona kinézést kölcsönöztek nekünk, ugyanis alvásra vagy a magunkkal való törődésre nem volt lehetőség. Helyt kellett állnunk és ki kellett tartanunk egy küldöttgyűlés összehívásáig, melynek résztvevői a lakosság érdekeit tartják szem előtt, bírják annak bizalmát és képesek egy felelősségteljes megyei vezetés megválasztására, mellyel Bukarestnek is tárgyalnia kell. A katonai vezetés azonban mindent elkövetett az eltávolításunk érdekében, miközben a küldöttgyűlés összehívására vonatkozó javaslatainkat, terrorveszélyre hivatkozva sorra elvetette. Tehette, mert az áldozatok száma a hadsereg egyre nagyobb szerephez jutása ellenére is tovább szaporodott.
Végül a Szakszervezetek Művelődési Házában csak összehívták a küldöttgyűlést. Megyevezetőnek Orbán Árpádot, rendőrparancsnoknak pedig Gavril Ardeleanu ezredest javasoltuk, ám Dumbravă doktor és a teremben lézengő többi felbujtó miatt csak heves vita árán tudtuk álláspontunkat érvényesíteni. Ezek után úgy éreztem, végre rámfér egy kis pihenő.
Epilógus
Tévedtem, ugyanis idővel kiderült, hogy a népfelkelést kihasználva Bukarestben hatalomátvétel történt, mi pedig egy előre megírt és jól kidolgozott forgatókönyv szereplői voltunk, melynek azonban szerencsére helyi szinten nem vetettük alá magunkat. A hatalomátvétel tényét az elkövetkező években bekövetkezett tragikus események és igazságtalan intézkedések egész sora támasztja alá. Például a volt kommunista vezetők magas beosztásokba való helyezése, a diktatúra fenntartóinak és pribékjeinek kitüntetése, a valódi forradalmárok üldözése, mellőzése vagy börtönbe zárása. Ami minket, a Securitate épületében szolgálatot teljesítőket illet, nem kértünk, de nem is kaptunk semmiféle címet vagy kitüntetést. Sem akkor, sem utólag. Dupac viszont már 1990 elején Vâlcea megye rendőrfőnöke lett, azokat a szekusokat pedig, akik nem vonultak nyugdíjba, vagy nem lett belőlük sikeres vállalkozó, átvették az újra alakult titkosszolgálatok. Dobrilă például nyugdíjazásáig a SRI-nél dolgozott, Sepsiszentgyörgyön.
A puccs azonban semmit nem von le a temesvári, aradi, szebeni, marosvásárhelyi, brassói és bukaresti tömegek érdemeiből, mint ahogy a sepsiszentgyörgyiekéből sem. Ezeknek az embereknek az önfeláldozása, kitartása és hősies harca nélkül ugyanis Ceauşescut nem lehetett volna megbuktatni, ők voltak azok, akik megfutamították a „vezért”, és véget vetettek Európa legsötétebb diktatúrájának. Azt is szem előtt kell tartanunk viszont, hogy 1989 decemberében a diktatúra bilincsei lehulltak ugyan, de a kommunista nomenklatúra és a nemzeti elnyomás béklyói máig a lábunkon maradtak. Éppen ezért a temesvári parókián meggyújtott lángnak továbbra is lobognia kell, mert a küzdelem folytatódik. És a küzdelemnek folytatódnia kell mindaddig, míg a társadalmat és közéletet meg nem tisztítjuk a nem kívánatos elemektől, s meg nem szabadítjuk a bukott rendszer híveitől. Mindaddig, míg az erdélyi magyarság ki nem vívja szabadságát az ősök vérével megszentelt szülőföldjén, vagyis amíg számára nincs biztosítva a kulturális, illetve területi autonómia. Tegyünk meg hát mindent ennek érdekében, és kérjük a Jóisten segítségét is, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Visszaemlékezés az 1989-es decemberi eseményekre
A 25 évvel ezelőtti eseményekre való visszaemlékezésünk első részét ott hagytuk abba, hogy a Tőkés László hónapokon át tartó bátor kiállása következtében 1989 decemberében Temesváron kibontakozó és egyre nagyobb méreteket öltő ellenállás visszhangja, a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére Székelyföldre is eljutott, Sepsiszentgyörgyön a felkelők tömege behatolt a helyi pártbizottság székházába. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy ilyen hirtelen ér véget az immár 24 éve tartó vészkorszak. Azt is furcsállottam, hogy Sepsiszentgyörgyön mindez egyetlen puskalövés nélkül történhet meg; hogy áldozatok nélkül sikerül lerázni magunkról a zsarnokságot. Felébredt és egyre erősödött bennem a gyanú, még nincs vége, de a kialakult helyzetben nem volt kivel tanácskoznom, így elindultam a rettegett titkosrendőrség székháza felé.
Szekusnak néztek
A mozi környékén összetört, felborogatott és meggyújtott kocsik látványa fogadott. A lángok fényénél még vészjóslóbbnak tűnt a Securitate és megyei milícia komor épülete. Az utóbbiba sikerült ugyan bejutnom, és már zúdultak utánam a megvadult emberek. Törtek-zúztak a földszinti helyiségekben. Határozott fellépésemmel sikerült megakadályoznom az útlevélosztály teljes feldúlását, és az indulatok fékezése érdekében, szólni szerettem volna a folyamatosan duzzadó emberáradathoz, ezért kiléptem az épületből. Hátam mögött csattant a vasajtó. Ez is szekus! – rikoltotta egy nő, és mielőtt bármit is mondhattam volna, a tömeg felmorajlott, és mozdult, hogy eltaposson. Nem érhetek ilyen csúfos véget éppen itt, megpróbáltatásaim helyszínén, ahol éveken keresztül faggattak és vallattak, próbáltak megfélemlíteni és elhallgattatni a hatalom erre hivatott pribékjei! Nem válhatok egy sajnálatos félreértés áldozatává most, a változás küszöbén! – mindez másodpercek töredéke alatt villant át az agyamon, és határtalan dühvel tört ki belőlem a felháborodás, aminek hatására a felbőszült sokaság megtorpant. Az így nyert idő elég volt ahhoz, hogy néhány termetesebb munkásember mellém furakodjon, kiállásuk megmentette az életemet.
Utána már sikerült megértetnem az emberekkel, hogy a harc még nem ért véget, az értelmetlen rombolás helyett a rend helyreállításán, a biztonság szavatolásán, a város és lakói védelmének a megszervezésén kell fáradoznunk, amihez viszont katonaviselt férfiak és fegyverek kellenek. Szavaim hatására nagy tülekedés támadt, ugyanis sokan akartak velem tartani, végül félszáz elszánt férfi kíséretében léptem be újra az épületbe.
Elfoglaltuk a milíciát
A milícia megyei parancsnoka, Gavril Ardeleanu ezredes tökéletesen beszélt magyarul, jó modora révén kilógott a lakosságot terrorizáló helyi kiskirályok sorából. Természetesen a parancsokat neki is végre kellett hajtani, de hatalmával soha nem élt vissza, sőt, basáskodó beosztottjait próbálta féken tartani. Ezúttal sem csalódtam benne, hiszen nem menekült, nem bújt el, hanem az irodájában tartózkodott, ahogy ilyen helyzetben egy rendőrfőnökhöz illik, s kissé sápadtan ugyan, de bátran a szemembe nézve fogadott. Megkértem, kövessen a Securitate épületébe. Kíséretében a terrorszervezetként működő titkosrendőrség megyei parancsnoka, Mircea Dupac ezredes irodájához igyekeztem. Nem találtam a helyén, sőt, az épületben egyetlen szekus sem tartózkodott, így társaimat csoportokra osztva nekiláttunk az irodák átvizsgálásához.
Robbanóanyag, lőszer és fegyverek után kutattunk, ami akadt is bőven, így hamarosan állig fel voltunk fegyverkezve. Helyiségről helyiségre haladva azonban hamar úrrá lett rajtunk a felháborodás, a vasszekrények polcain ugyanis nemcsak fegyvert és lőszert találtunk, hanem kávét, húskonzervet, déli gyümölcsöt kilószámra, márkás italokat és cigarettát. Mind olyan portéka, amit az egyszerű halandó nemhogy az üzletekben, de még a televízióban sem látott évek óta. Ezen kívül a lakosságtól elkobozott, értékes magyar nyelvű könyvek, piros-fehér-zöld zászlók és levelek százait, a kifosztott, megalázott, megfélemlített emberek féltve őrzött kincseit.
A gyors és hatékony cselekvés érdekében szakmai segítséget kértem és kaptam Ardeleanutól. Tanácskozásunknak egy románul hangoskodó társaság vetett véget, mely valósággal berontott az irodába, és vezetőjük az épület átadására utasított. Így ismerkedtem meg Dumbravă doktorral, az időközben megalakult Nemzeti Megmentési Front önjelölt elnökével, akit viselkedése és modora miatt azonnali távozásra ösztökéltem a melléje verődött kétes alakokkal egyetemben. Felszólításomnak kénytelen volt engedelmeskedni, ugyanis a nálunk lévő fegyverek nyomatékosították kérésemet, de sűrű fenyegetőzések közepette hagyta el az épületet. A kíséretében lévő honvédelmi tiszt, Scoarţă kapitány a beleegyezésemmel velünk maradt, így végül hárman fogtunk neki a város védelmének és közbiztonságának megszervezéséhez.
Felállítjuk a parancsnokságot
A legtágasabb és legjobban felszerelt helyiség a Dupacé volt, ezért ott állítottuk fel a parancsnokságot. A folyosóról párnázott páncélajtón lehetett a székekkel zsúfolt, terem nagyságú előszobába, a parancsra és eligazításra várók lebzselésének helyszínére lépni. Innen ugyancsak párnázott páncélajtó vezetett a szintén túlméretezett irodába, melyben hatalmas, telefonkészülékekkel zsúfolt íróasztal pöffeszkedett. A székeken kívül más bútordarab itt sem volt található. Ebből a helyiségből újabb párnázott páncélajtón át a dolgozó- és hálószobából, valamint fürdőből és konyhából álló szolgálati lakrészbe jutottunk, melyben iratokkal zsúfolt polcok, valamint élelmiszerrel és italokkal degeszre tömött hűtőszekrények sorakoztak. Hamar felfedeztem, hogy a szolgálati telefonokról a megye bármely rendőrőrsét és postahivatalát közvetlenül lehet hívni. Mivel hely akadt bőven, a felszólításunkra visszaszállingózó rendőrtiszteket, valamint az épületben talált fegyvereket és lőszert a főnöki irodába gyűjtöttük össze.
A város létfontosságú és sebezhető pontjait számba véve kiderült, hogy az őrzésükhöz nincs elég emberünk, így kénytelenek voltunk újabb önkénteseket toborozni, akiket munkásőr egyenruhába öltöztetve és felfegyverezve küldtünk a kijelölt helyszínekre. A megyei és városi milícia, valamint a Securitate épületének őrzését belügyes sorkatonákra és civilekre bíztuk, egy katona, egy civil felállásban. Az épület előtt időközben újból összeverődött tömeg a rabok szabadon bocsátását követelte, ezért gyorsan végignéztük a fogva tartottak listáját, akiknek többsége olyan bűnökért volt elítélve vagy letartóztatva, melyek elkövetésére a nincstelenség és éhség kényszerítette őket. Azonban valódi bűnözők is akadtak közöttük, így többek között két gyilkos. Személyesen vittem a fogdába a szabadon bocsáthatók névsorát a magyar nemzetiségű fegyőrnek, aki a közvetlen életveszély ellenére sem oldott kereket, helytállásával óriási veszélyt hárítva el a fejünk fölül, hiszen a diktátor bukását követő felfordulásban a bűnözők kiszabadulása sok gondot okozhatott volna.
Éjszaka elszabadult a pokol
Visszatérve, Dupacot a parancsnokságon találtam. Íróasztala mögött ülve éppen telefonált, mintha mi sem történt volna. Nem hittem a szememnek. Néhány másodpercnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a meglepetéstől magamhoz térjek. El kell ismernem, volt lélekjelenléte! És persze tudott is valamit, amit mi nem. Bár kihallgattam, semmivel sem lettem okosabb. Kihallgatása után bezárattam az egyik irodába, fegyveres őrséget állítva az ajtó elé. De ezzel még nem ért véget a váratlan események sorozata, mert az épületek átfésülésére küldött felkelők jelentették, hogy az egyik helyiségbe nem tudnak behatolni. Odaérve, minket is zárt ajtó fogadott, de többszöri döngetés után végül mégis kinyitották, belépve rajta pedig a titkosrendőrség számító- és kommunikációs központjában találtuk magunk. Kattogtak a telexgépek, ontva magukból a teleírt papírszalagokat, melyek böngészése közben ismét rossz előérzetem támadt, a szöveg ugyanis kódolva volt.
Balsejtelmem beigazolódott, a sötétség beálltával ugyanis felugattak a géppisztolyok, és ettől kezdve minden éjszaka elszabadult a pokol. A napok teltével így egyre jobban kimerültünk, hiszen aludni a hajnalig tartó harcok után sem lehetett, mert mindig akadt valami sürgős tennivaló, az aggasztó események pedig egyre sokasodtak – a megválaszolatlan kérdésekkel együtt.
Megválaszolatlan kérdések
Ki adott fegyvert avatatlan személyek kezébe? Annyi bizonyos, hogy mi nem, és a pártszékházban székelő megyei parancsnokság sem. Az Őrkőnél mégis lóháton száguldozva lövöldöztek, a Csíki negyedben pedig egy üveg italért kínálták a géppisztolyt lőszerrel. Miért nem hozott békét a diktátor házaspár kivégzésének híre, haláluk után miért fokozódtak a harcok? Bukaresti parancsra az elfogott szekusokat miért kellett a hegyivadász-alakulathoz szállítani? És titokban miért bocsátották őket szabadon, miközben „arab terroristákkal” riogatták az embereket a különböző csatornákon terjesztett rémhírekben?
Ebben a feszült, félelemmel teli légkörben bizony hamar elsültek a fegyverek. Mindenki lőtt, de sok esetben nem tudta, hogy miért. És azt sem, hogy kire. Hiszen szemmel látható, kézzel fogható ellenséget nem találtunk, mert nem jó helyen kerestük. Az ellenség ugyanis közöttünk volt. Közénk furakodott, belülről bomlasztott és állított szembe minket egymással mindazok személyében, akik hamis híreket közvetítettek felénk. Akik utasításaikkal zavart keltettek közöttünk. Akik szabadlábra helyezték a bukott rendszer legsötétebb elemeit, hogy ellenünk cselekedhessenek. Akik zűrzavart és felfordulást idéztek elő a hatalom megszerzése érdekében.
Így történhetett meg, hogy az est leszálltával már december 22-én eldördültek a fegyverek, és az előpataki katonai egység rakétát lőtt a városra, mely azonban szerencsére nem talált célba. Így történhetett meg, hogy a hegyivadász-alakulat szétlőtte a vele átellenben található tömbházat, mert onnan valaki tüzet nyitott rájuk. Ezért vívtak egy éjszakán át tűzpárbajt egymással az IMASA-t és a IAME-t védelmező felkelők, csak reggel döbbenve rá, hogy rászedték őket, és egymást lövik. Ezért tüntették el sürgősen a tejgyár közelében elesett férfi tetemét, akit csak kemény harc árán lehetett ártalmatlanítani. Ezért lőtték szitává a Securitate épülete előtt elhaladó autót, melynek vezetője súlyosan megsebesült ugyan, de életben maradt. Az Állomás negyedben hazafelé tartó munkás viszont már nem volt ilyen szerencsés, mert egy kémelhárító tiszt pár méterről agyonlőtte.
Kitartani nem volt egyszerű
Néhányan a történések sodrásába került civilek közül, teljesen megváltozott külsővel még napok múlva is a Securitate épületében tartózkodtunk. Csapzott hajunk, karikás szemünk, borostás arcunk és a rajtunk csüngő fegyverek marcona kinézést kölcsönöztek nekünk, ugyanis alvásra vagy a magunkkal való törődésre nem volt lehetőség. Helyt kellett állnunk és ki kellett tartanunk egy küldöttgyűlés összehívásáig, melynek résztvevői a lakosság érdekeit tartják szem előtt, bírják annak bizalmát és képesek egy felelősségteljes megyei vezetés megválasztására, mellyel Bukarestnek is tárgyalnia kell. A katonai vezetés azonban mindent elkövetett az eltávolításunk érdekében, miközben a küldöttgyűlés összehívására vonatkozó javaslatainkat, terrorveszélyre hivatkozva sorra elvetette. Tehette, mert az áldozatok száma a hadsereg egyre nagyobb szerephez jutása ellenére is tovább szaporodott.
Végül a Szakszervezetek Művelődési Házában csak összehívták a küldöttgyűlést. Megyevezetőnek Orbán Árpádot, rendőrparancsnoknak pedig Gavril Ardeleanu ezredest javasoltuk, ám Dumbravă doktor és a teremben lézengő többi felbujtó miatt csak heves vita árán tudtuk álláspontunkat érvényesíteni. Ezek után úgy éreztem, végre rámfér egy kis pihenő.
Epilógus
Tévedtem, ugyanis idővel kiderült, hogy a népfelkelést kihasználva Bukarestben hatalomátvétel történt, mi pedig egy előre megírt és jól kidolgozott forgatókönyv szereplői voltunk, melynek azonban szerencsére helyi szinten nem vetettük alá magunkat. A hatalomátvétel tényét az elkövetkező években bekövetkezett tragikus események és igazságtalan intézkedések egész sora támasztja alá. Például a volt kommunista vezetők magas beosztásokba való helyezése, a diktatúra fenntartóinak és pribékjeinek kitüntetése, a valódi forradalmárok üldözése, mellőzése vagy börtönbe zárása. Ami minket, a Securitate épületében szolgálatot teljesítőket illet, nem kértünk, de nem is kaptunk semmiféle címet vagy kitüntetést. Sem akkor, sem utólag. Dupac viszont már 1990 elején Vâlcea megye rendőrfőnöke lett, azokat a szekusokat pedig, akik nem vonultak nyugdíjba, vagy nem lett belőlük sikeres vállalkozó, átvették az újra alakult titkosszolgálatok. Dobrilă például nyugdíjazásáig a SRI-nél dolgozott, Sepsiszentgyörgyön.
A puccs azonban semmit nem von le a temesvári, aradi, szebeni, marosvásárhelyi, brassói és bukaresti tömegek érdemeiből, mint ahogy a sepsiszentgyörgyiekéből sem. Ezeknek az embereknek az önfeláldozása, kitartása és hősies harca nélkül ugyanis Ceauşescut nem lehetett volna megbuktatni, ők voltak azok, akik megfutamították a „vezért”, és véget vetettek Európa legsötétebb diktatúrájának. Azt is szem előtt kell tartanunk viszont, hogy 1989 decemberében a diktatúra bilincsei lehulltak ugyan, de a kommunista nomenklatúra és a nemzeti elnyomás béklyói máig a lábunkon maradtak. Éppen ezért a temesvári parókián meggyújtott lángnak továbbra is lobognia kell, mert a küzdelem folytatódik. És a küzdelemnek folytatódnia kell mindaddig, míg a társadalmat és közéletet meg nem tisztítjuk a nem kívánatos elemektől, s meg nem szabadítjuk a bukott rendszer híveitől. Mindaddig, míg az erdélyi magyarság ki nem vívja szabadságát az ősök vérével megszentelt szülőföldjén, vagyis amíg számára nincs biztosítva a kulturális, illetve területi autonómia. Tegyünk meg hát mindent ennek érdekében, és kérjük a Jóisten segítségét is, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 22.
A gúzsba kötött történelem
Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 22.
Változtatni akar Klaus Johannis, az új államfő
A politikai és a szociális ellátó rendszerek reformját, valamint a korrupcióellenes küzdelem fontosságát, az ezekről való konzultációt emelte ki legfőbb céljai közül vasárnap ünnepélyes eskütételét követően Klaus Johannis, Románia új államfője.
A novemberi államfőválasztást a jobbközép erők jelöltjeként megnyerő politikus a parlamentben, a törvényhozás két házának tagjai előtt, ünnepi ülésen esküdött fel az alkotmányra, miután Augustin Zegrean, az alkotmánybíróság elnöke felolvasta a taláros testület határozatát, amellyel hivatalossá nyilvánította a november 16-i elnökválasztás eredményét.
Az eskütételt követően, amely során Johannis megesküdött az ország szuverenitásának és területi egységének megvédésére, Daniel ortodox pátriárka is megáldotta az új – egyébként evangélikus vallású – államfőt.
Johannis – aki mind a parlamentben, mind a Cotroceni-palotában, az államfői mandátum hivatalos átvételekor szívére tett kézzel hallgatta végig a román himnuszt – a továbbiakban programbeszédben vázolta ötéves mandátumának legfőbb prioritásait.
Elöljáróban leszögezte: minden román állampolgár elnöke kíván lenni, és egyik legfőbb célja az, hogy leküzdje a kétkedést. „A nagy elvárások nagy eredményeket hoznak" – mutatott rá. Leszögezte: a politikai osztály nem késlekedhet azzal, hogy végre felnőjön a polgárok elvárásaihoz. „Az első lépés a politikai intézmények megújítása, hogy azok valóban a polgárokat képviseljék" – mutatott rá.
Megújuló intézmények
Hozzátette: a 2015-ös év egyik legfőbb feladata annak kidolgozása, hogy a reform nyomán a politikai rendszer nem csupán öt, hanem ötven évig szolgálja a polgárokat.
A legfőbb prioritások között az alkotmány és a választási törvény módosítását, a parlament létszámának csökkentését, a levélben és elektronikus úton történő szavazás bevezetését, valamint a párttörvény módosítását nevezte meg. Figyelmeztette a pártokat: a reformokat hosszú távra tervezve, nem pedig konjunkturális pártérdekek alapján kell kidolgozni.
Azt is leszögezte, hogy Románia számára az egyetlen járható út az, hogy megszabaduljon a korrupciótól. Ezért célul tűzte ki, hogy mandátuma végére az országban már ne jelentsen gondot a korrupció. „A politikusoknak meg kell érteniük, hogy a közérdeket kell szolgálniuk, nem pedig a saját érdeküket" – mutatott rá.
Oktatási, egészségügyi és nyugdíjreform
A második fontos tennivalóként a nagy ellátó rendszerek reformját nevezte meg. „Meg kell vizsgálnunk, hogyan teremthető meg az eredményes és versenyképes oktatás, a hatékony és korrekt egészségügy, hogyan fizethetők méltányos nyugdíjak hosszú távon, és hogyan kezelje Románia a demográfiai problémát" – sorolta Johannis.
Hozzátette: a pártoknak konszenzusra kell jutniuk ezen kérdésekben, ezért hamarosan találkozót kezdeményez a pártok vezetőivel arról, hogy megvitassák a célokat, illetve azt, hogy azok hogyan valósíthatók meg. Kiemelte: az fontos, hogy a polgárok ne külföldön keressék a boldogulást, azok pedig, akik kimentek, jöjjenek haza.
Washington az első számú szövetséges
Johannis fölvázolta az ország külpolitikai prioritásait is. Mint kifejtette, az ország külpolitikájának három fő pillére az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség, a NATO-, illetve az EU-tagság. Rámutatott: a kulcsszó a folytonosság és a kiszámíthatóság, az ország a továbbiakban is teljesíti korábban vállalt nemzetközi kötelezettségeit.
Véleménye szerint mivel Románia nem csupán haszonélvezője, hanem megteremtője is kell hogy legyen a biztonságnak, növelni kell a védelmi kiadásokat. Emellett növelné Románia befolyását az egyesült Európa építési folyamatában, és támogatná Moldova EU-integrációját.
Zárásként elmondta: a nagy rendszerek reformja mellett a mentalitásnak is meg kell változnia. „Mindenekelőtt erős nemzetet akarok. A román nemzet több, mint az egyének érdekeinek, sikereinek és cselekedeteinek összessége. Egyetlen nemzet vagyunk értékekkel, célokkal, olyan nemzet, aki tudja, mit akar Európában. Megtiszteltetés számomra, hogy e nemzet elnöke lehetek" – jelentette ki Johannis, hozzátéve: azt akarja, hogy mindenki számára megtiszteltetés és büszkeség forrása legyen az, hogy a román nemzethez tartozik.
Az új államfő ezt követően az államfői hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotába ment, ahol rövid ceremónián átvette az elnöki mandátumot a hivatalából tíz év után távozó Traian Băsescutól.
Băsescu: Románia jogállammá vált
Traian Băsescu államfő szerint egy biztonságos, a teljes európai uniós integrációhoz közel álló jogállamot ad át utódjának, akinek „vesszőt, nem pedig pontot" kell tennie az ő tízéves tevékenysége után.
Băsescu szombaton utolsó elnöki sajtóértekezletén az ország helyzetét értékelve úgy vélekedett: utódjának, Klaus Johannis megválasztott államfőnek nem kell mindent elölről kezdenie, hanem a meglévő törvények és intézmények hatékonyságát személycserékkel és új célkitűzések megfogalmazásával kell javítania.
Băsescu szerint Románia ma egy biztonságos ország, amely mandátumának tíz éve alatt NATO-tagállamból „megbízható NATO-tagállammá" lépett elő és biztonságot „nemcsak fogyasztó, hanem szolgáltató" országként számíthat szövetségesei, elsősorban az Egyesült Államok támogatására.
Úgy vélte: Romániát nem fenyegeti orosz invázió, vagy egy Moszkvában kidolgozott esetleges destabilizálási terv, mert az országba telepített rakétavédelmi rendszer, az amerikai katonák folyamatos jelenléte és a román hadsereg háborús övezetekben szerzett tapasztalata megvédi az országot a „keleti szomszéd agresszivitásától".
Băsescu felidézte, hogy Románia 2007-ben, az ő első mandátuma idején vált az Európai Unió tagjává és azóta sikerült integrálódnia az uniós munkaerőpiacba, és teljesítenie az euró bevezetésének technikai feltételeit. Úgy vélte, reális célkitűzés, hogy Románia 2019-től az eurózóna részévé váljon, és az ország arra is készen áll, hogy felvegyék a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A távozó államfő a jogállamiság megteremtését, az igazságszolgáltatás és korrupció elleni küzdelemben elért eredményeket nevezte tízéves tevékenysége legfontosabb eredményének. Rámutatott: a bírák és ügyészek bátrabbak lettek, megértették, hogy a törvények betartását a politikusokon is számon kell kérni. Băsescu azt mondta: nagy elégtétel számára, hogy a novemberi elnökválasztás óta már az „öreg szociáldemokraták" is a jogállam megerősítéséről szónokolnak.
Újságírói kérdésre válaszolva Băsescu azt mondta, a védnökségével alakult Népi Mozgalom Pártnál lesz egy irodája, nem fog eltűnni a politika színpadáról, de nem vágyik a miniszterelnöki tisztségre. Legnagyobb kudarcának az egyéni választókerületes rendszer felemás bevezetését nevezte, és azt is elismerte, hogy melléfogott egy-egy fontos tisztségviselő kinevezésénél.
Egyébként úgy vélekedett: az államfő-választási kampányba Teodor Meleşcanu révén a titkosszolgálatok is beavatkoztak, hiszen Meleşcanu még a Külügyi Hírszerzést vezette, amikor valakik már gyűjtötték számára az induláshoz szükséges aláírásokat.
Johannis összeférhetetlenségi ügyéről úgy vélekedett: az ellene folyó pernek semmilyen hatása nem lehet mandátumára, mert az államfőt csak árulás, vagy alkotmánysértés esetén lehet leváltani.
Románia rendszerváltás utáni államfői
A rendszerváltást követően az államfői mandátumot négy évben szabták meg, ugyanakkor az 1991-es demokratikus alkotmány elfogadását követően 1992-ben új államfő- és parlamenti választást tartottak annak érdekében, hogy az intézmények nagyobb legitimitást élvezzenek. 2004-től módosult az államfői mandátum időtartama, a parlamenti választásoktól különválasztva ötévesre növelték. Ion Iliescu: 1989. december 22–1990. május 20.: ideiglenes államfő; 1990. május 20–1992. október 11.: államfő; 1992. október 11–1996. november 17.
Emil Constantinescu: 1996. november 17. –2000. december 10.
Ion Iliescu: 2000. december 10.–2004. december 20.
Traian Băsescu: 2004. december 21.–2009. december 20.
Traian Băsescu: 2009. december 21.–2014. december 21.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
A politikai és a szociális ellátó rendszerek reformját, valamint a korrupcióellenes küzdelem fontosságát, az ezekről való konzultációt emelte ki legfőbb céljai közül vasárnap ünnepélyes eskütételét követően Klaus Johannis, Románia új államfője.
A novemberi államfőválasztást a jobbközép erők jelöltjeként megnyerő politikus a parlamentben, a törvényhozás két házának tagjai előtt, ünnepi ülésen esküdött fel az alkotmányra, miután Augustin Zegrean, az alkotmánybíróság elnöke felolvasta a taláros testület határozatát, amellyel hivatalossá nyilvánította a november 16-i elnökválasztás eredményét.
Az eskütételt követően, amely során Johannis megesküdött az ország szuverenitásának és területi egységének megvédésére, Daniel ortodox pátriárka is megáldotta az új – egyébként evangélikus vallású – államfőt.
Johannis – aki mind a parlamentben, mind a Cotroceni-palotában, az államfői mandátum hivatalos átvételekor szívére tett kézzel hallgatta végig a román himnuszt – a továbbiakban programbeszédben vázolta ötéves mandátumának legfőbb prioritásait.
Elöljáróban leszögezte: minden román állampolgár elnöke kíván lenni, és egyik legfőbb célja az, hogy leküzdje a kétkedést. „A nagy elvárások nagy eredményeket hoznak" – mutatott rá. Leszögezte: a politikai osztály nem késlekedhet azzal, hogy végre felnőjön a polgárok elvárásaihoz. „Az első lépés a politikai intézmények megújítása, hogy azok valóban a polgárokat képviseljék" – mutatott rá.
Megújuló intézmények
Hozzátette: a 2015-ös év egyik legfőbb feladata annak kidolgozása, hogy a reform nyomán a politikai rendszer nem csupán öt, hanem ötven évig szolgálja a polgárokat.
A legfőbb prioritások között az alkotmány és a választási törvény módosítását, a parlament létszámának csökkentését, a levélben és elektronikus úton történő szavazás bevezetését, valamint a párttörvény módosítását nevezte meg. Figyelmeztette a pártokat: a reformokat hosszú távra tervezve, nem pedig konjunkturális pártérdekek alapján kell kidolgozni.
Azt is leszögezte, hogy Románia számára az egyetlen járható út az, hogy megszabaduljon a korrupciótól. Ezért célul tűzte ki, hogy mandátuma végére az országban már ne jelentsen gondot a korrupció. „A politikusoknak meg kell érteniük, hogy a közérdeket kell szolgálniuk, nem pedig a saját érdeküket" – mutatott rá.
Oktatási, egészségügyi és nyugdíjreform
A második fontos tennivalóként a nagy ellátó rendszerek reformját nevezte meg. „Meg kell vizsgálnunk, hogyan teremthető meg az eredményes és versenyképes oktatás, a hatékony és korrekt egészségügy, hogyan fizethetők méltányos nyugdíjak hosszú távon, és hogyan kezelje Románia a demográfiai problémát" – sorolta Johannis.
Hozzátette: a pártoknak konszenzusra kell jutniuk ezen kérdésekben, ezért hamarosan találkozót kezdeményez a pártok vezetőivel arról, hogy megvitassák a célokat, illetve azt, hogy azok hogyan valósíthatók meg. Kiemelte: az fontos, hogy a polgárok ne külföldön keressék a boldogulást, azok pedig, akik kimentek, jöjjenek haza.
Washington az első számú szövetséges
Johannis fölvázolta az ország külpolitikai prioritásait is. Mint kifejtette, az ország külpolitikájának három fő pillére az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség, a NATO-, illetve az EU-tagság. Rámutatott: a kulcsszó a folytonosság és a kiszámíthatóság, az ország a továbbiakban is teljesíti korábban vállalt nemzetközi kötelezettségeit.
Véleménye szerint mivel Románia nem csupán haszonélvezője, hanem megteremtője is kell hogy legyen a biztonságnak, növelni kell a védelmi kiadásokat. Emellett növelné Románia befolyását az egyesült Európa építési folyamatában, és támogatná Moldova EU-integrációját.
Zárásként elmondta: a nagy rendszerek reformja mellett a mentalitásnak is meg kell változnia. „Mindenekelőtt erős nemzetet akarok. A román nemzet több, mint az egyének érdekeinek, sikereinek és cselekedeteinek összessége. Egyetlen nemzet vagyunk értékekkel, célokkal, olyan nemzet, aki tudja, mit akar Európában. Megtiszteltetés számomra, hogy e nemzet elnöke lehetek" – jelentette ki Johannis, hozzátéve: azt akarja, hogy mindenki számára megtiszteltetés és büszkeség forrása legyen az, hogy a román nemzethez tartozik.
Az új államfő ezt követően az államfői hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotába ment, ahol rövid ceremónián átvette az elnöki mandátumot a hivatalából tíz év után távozó Traian Băsescutól.
Băsescu: Románia jogállammá vált
Traian Băsescu államfő szerint egy biztonságos, a teljes európai uniós integrációhoz közel álló jogállamot ad át utódjának, akinek „vesszőt, nem pedig pontot" kell tennie az ő tízéves tevékenysége után.
Băsescu szombaton utolsó elnöki sajtóértekezletén az ország helyzetét értékelve úgy vélekedett: utódjának, Klaus Johannis megválasztott államfőnek nem kell mindent elölről kezdenie, hanem a meglévő törvények és intézmények hatékonyságát személycserékkel és új célkitűzések megfogalmazásával kell javítania.
Băsescu szerint Románia ma egy biztonságos ország, amely mandátumának tíz éve alatt NATO-tagállamból „megbízható NATO-tagállammá" lépett elő és biztonságot „nemcsak fogyasztó, hanem szolgáltató" országként számíthat szövetségesei, elsősorban az Egyesült Államok támogatására.
Úgy vélte: Romániát nem fenyegeti orosz invázió, vagy egy Moszkvában kidolgozott esetleges destabilizálási terv, mert az országba telepített rakétavédelmi rendszer, az amerikai katonák folyamatos jelenléte és a román hadsereg háborús övezetekben szerzett tapasztalata megvédi az országot a „keleti szomszéd agresszivitásától".
Băsescu felidézte, hogy Románia 2007-ben, az ő első mandátuma idején vált az Európai Unió tagjává és azóta sikerült integrálódnia az uniós munkaerőpiacba, és teljesítenie az euró bevezetésének technikai feltételeit. Úgy vélte, reális célkitűzés, hogy Románia 2019-től az eurózóna részévé váljon, és az ország arra is készen áll, hogy felvegyék a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A távozó államfő a jogállamiság megteremtését, az igazságszolgáltatás és korrupció elleni küzdelemben elért eredményeket nevezte tízéves tevékenysége legfontosabb eredményének. Rámutatott: a bírák és ügyészek bátrabbak lettek, megértették, hogy a törvények betartását a politikusokon is számon kell kérni. Băsescu azt mondta: nagy elégtétel számára, hogy a novemberi elnökválasztás óta már az „öreg szociáldemokraták" is a jogállam megerősítéséről szónokolnak.
Újságírói kérdésre válaszolva Băsescu azt mondta, a védnökségével alakult Népi Mozgalom Pártnál lesz egy irodája, nem fog eltűnni a politika színpadáról, de nem vágyik a miniszterelnöki tisztségre. Legnagyobb kudarcának az egyéni választókerületes rendszer felemás bevezetését nevezte, és azt is elismerte, hogy melléfogott egy-egy fontos tisztségviselő kinevezésénél.
Egyébként úgy vélekedett: az államfő-választási kampányba Teodor Meleşcanu révén a titkosszolgálatok is beavatkoztak, hiszen Meleşcanu még a Külügyi Hírszerzést vezette, amikor valakik már gyűjtötték számára az induláshoz szükséges aláírásokat.
Johannis összeférhetetlenségi ügyéről úgy vélekedett: az ellene folyó pernek semmilyen hatása nem lehet mandátumára, mert az államfőt csak árulás, vagy alkotmánysértés esetén lehet leváltani.
Románia rendszerváltás utáni államfői
A rendszerváltást követően az államfői mandátumot négy évben szabták meg, ugyanakkor az 1991-es demokratikus alkotmány elfogadását követően 1992-ben új államfő- és parlamenti választást tartottak annak érdekében, hogy az intézmények nagyobb legitimitást élvezzenek. 2004-től módosult az államfői mandátum időtartama, a parlamenti választásoktól különválasztva ötévesre növelték. Ion Iliescu: 1989. december 22–1990. május 20.: ideiglenes államfő; 1990. május 20–1992. október 11.: államfő; 1992. október 11–1996. november 17.
Emil Constantinescu: 1996. november 17. –2000. december 10.
Ion Iliescu: 2000. december 10.–2004. december 20.
Traian Băsescu: 2004. december 21.–2009. december 20.
Traian Băsescu: 2009. december 21.–2014. december 21.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 22.
Elfogadták a kiberbiztonsági törvényt – Szabad kezet kapnak a hírszerzők
Hozzáférhetnek a titkosszolgálatok az internet- és mobiltelefon-szolgáltatók által birtokolt adatokhoz, miután a szenátus pénteken döntéshozó kamaraként elfogadta az ország kiberbiztonságáról szóló törvényt.
A jogszabályt májusban terjesztette be a kormány, arra hivatkozva, hogy Romániát számos aktív ellenséges entitás vette célba a virtuális térben, az ország kibernetikai védettsége pedig nem elégséges.
A jogszabály kidolgozói azt is belefoglalták a törvénybe, hogy a szolgáltatók bírósági végzés nélkül is kötelesek kérésre a titkosszolgálatok rendelkezésére bocsátani az ügyfeleikkel és az adatforgalommal kapcsolatos adatokat. A tervezetet szeptember 17-én hallgatólagosan fogadta el a képviselőház, pénteken pedig a szenátorok egyhangúlag szavazták meg.
Kolozsváron vasárnap tüntettek a törvény ellen, a szenátus védelmi bizottsága pedig közben a félreértések eloszlatása végett közleményt adott ki, amelyben pontosította: a törvény nem a magánszemélyeket, hanem az adatszolgáltatással foglalkozó jogi személyeket érinti.
A kormány korábban már két ízben próbálkozott hasonló jogszabály elfogadtatásával – a hasonló tartalmú, úgynevezett Nagy Testvér-törvénnyel, valamint a mobil-feltöltőkártyák névre szóló regisztrációját kötelezővé tevő jogszabállyal –, azonban az alkotmánybíróság a benyújtott panaszok nyomán mindkettőt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Hozzáférhetnek a titkosszolgálatok az internet- és mobiltelefon-szolgáltatók által birtokolt adatokhoz, miután a szenátus pénteken döntéshozó kamaraként elfogadta az ország kiberbiztonságáról szóló törvényt.
A jogszabályt májusban terjesztette be a kormány, arra hivatkozva, hogy Romániát számos aktív ellenséges entitás vette célba a virtuális térben, az ország kibernetikai védettsége pedig nem elégséges.
A jogszabály kidolgozói azt is belefoglalták a törvénybe, hogy a szolgáltatók bírósági végzés nélkül is kötelesek kérésre a titkosszolgálatok rendelkezésére bocsátani az ügyfeleikkel és az adatforgalommal kapcsolatos adatokat. A tervezetet szeptember 17-én hallgatólagosan fogadta el a képviselőház, pénteken pedig a szenátorok egyhangúlag szavazták meg.
Kolozsváron vasárnap tüntettek a törvény ellen, a szenátus védelmi bizottsága pedig közben a félreértések eloszlatása végett közleményt adott ki, amelyben pontosította: a törvény nem a magánszemélyeket, hanem az adatszolgáltatással foglalkozó jogi személyeket érinti.
A kormány korábban már két ízben próbálkozott hasonló jogszabály elfogadtatásával – a hasonló tartalmú, úgynevezett Nagy Testvér-törvénnyel, valamint a mobil-feltöltőkártyák névre szóló regisztrációját kötelezővé tevő jogszabállyal –, azonban az alkotmánybíróság a benyújtott panaszok nyomán mindkettőt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 22.
A véget nem érő „aranykor”
„A leghasznosabb erődítmény tehát, ha a nép szeret: mert akárhogy körülbástyázod is magad, ha a nép gyűlöl, nincs menedéked.” (Machiavelli)
Negyedszázados történelmi perspektívában butaságnak tűnhet azt kérdezni: vajon le van-e zárva a kommunizmus korszaka? Érvek sokaságát lehetne felsorolni amellett, hogy az úgynevezett „aranykorszak” (epoca de aur) jogtalanságai, többé-kevésbé prominens figurái, társadalmi berögződései velünk élnek most is.
Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy a gazdasági bukdácsolás éveiben a polgárok egy tekintélyes hányada visszavágyakozik az 1989 előtti időkbe. (A fanatikusabb nosztalgiázó Észak-Koreában kereshet „menedéket” mostanság, ha annyira visszasírja az élelmiszerhiányt, a fagyoskodást, a propagandát, a szekut stb. Ott megkaphatja.)
Szerencsénkre pusztán biológiai okokból egyre többen vannak, akik másra vágynak. A posztkommunista politikusok nem számoltak azzal, hogy a megnyíló határok, a szabad sajtó és a saját tulajdongyarapítás lehetősége önmegvalósító, kevésbé manipulálható emberek millióit eredményezik. Gondolok itt a jobb megélhetésért máshova vándorló román állampolgártársainkra, az itt maradt vállalkozókra és törekvő alkalmazottaikra.
Reménykedünk, hogy úgy tudunk élni, hogy nem a párthűségünk, szavaink, gondolataink alapján ítélnek meg – mint szüleinket, nagyszüleinket –, hanem a tetteink alapján. Magyarul: ha jól végzed a munkádat, akkor te élvezd annak gyümölcseit.
A kilyuggatott Ceauşescu államelnök-főtitkár elvtárs sorsa intő jel kell, hogy legyen a többi elvtársnak, akik megbuktatták őt, és még mindig a hatalom közelében vannak. Erre figyelmeztet az írás mottójában közölt gondolatában a nagy reálpolitikus kombinátor, Niccolo mester is.
A vasárnap hivatalba lépett herr Präsident csak sok munka után mondhatja el, hogy a jól elvégzett dolgok országában élünk. Ha ez így lesz, akkor ő is népszerű marad, az 1989 decemberében a változásban hívő, utcán lelövöldözött ártatlan emberek százainak áldozata pedig nem volt hiábavaló. (Nem a később gombamód szaporodó haszonleső, „tetteikről” papírral rendelkező „forradalmárokról” van szó.)
Ellenkező esetben a jövőben az új elnöktől lefelé a legkisebb szemétdomb helyi kiskakaskirályáig megszívlelheli azt a régi bölcsességet, hogy a rossz politikus olyan, mint a pelenka. Gyakran kell cserélni.
Ferencz Csaba-Levente
Krónika (Kolozsvár)
„A leghasznosabb erődítmény tehát, ha a nép szeret: mert akárhogy körülbástyázod is magad, ha a nép gyűlöl, nincs menedéked.” (Machiavelli)
Negyedszázados történelmi perspektívában butaságnak tűnhet azt kérdezni: vajon le van-e zárva a kommunizmus korszaka? Érvek sokaságát lehetne felsorolni amellett, hogy az úgynevezett „aranykorszak” (epoca de aur) jogtalanságai, többé-kevésbé prominens figurái, társadalmi berögződései velünk élnek most is.
Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy a gazdasági bukdácsolás éveiben a polgárok egy tekintélyes hányada visszavágyakozik az 1989 előtti időkbe. (A fanatikusabb nosztalgiázó Észak-Koreában kereshet „menedéket” mostanság, ha annyira visszasírja az élelmiszerhiányt, a fagyoskodást, a propagandát, a szekut stb. Ott megkaphatja.)
Szerencsénkre pusztán biológiai okokból egyre többen vannak, akik másra vágynak. A posztkommunista politikusok nem számoltak azzal, hogy a megnyíló határok, a szabad sajtó és a saját tulajdongyarapítás lehetősége önmegvalósító, kevésbé manipulálható emberek millióit eredményezik. Gondolok itt a jobb megélhetésért máshova vándorló román állampolgártársainkra, az itt maradt vállalkozókra és törekvő alkalmazottaikra.
Reménykedünk, hogy úgy tudunk élni, hogy nem a párthűségünk, szavaink, gondolataink alapján ítélnek meg – mint szüleinket, nagyszüleinket –, hanem a tetteink alapján. Magyarul: ha jól végzed a munkádat, akkor te élvezd annak gyümölcseit.
A kilyuggatott Ceauşescu államelnök-főtitkár elvtárs sorsa intő jel kell, hogy legyen a többi elvtársnak, akik megbuktatták őt, és még mindig a hatalom közelében vannak. Erre figyelmeztet az írás mottójában közölt gondolatában a nagy reálpolitikus kombinátor, Niccolo mester is.
A vasárnap hivatalba lépett herr Präsident csak sok munka után mondhatja el, hogy a jól elvégzett dolgok országában élünk. Ha ez így lesz, akkor ő is népszerű marad, az 1989 decemberében a változásban hívő, utcán lelövöldözött ártatlan emberek százainak áldozata pedig nem volt hiábavaló. (Nem a később gombamód szaporodó haszonleső, „tetteikről” papírral rendelkező „forradalmárokról” van szó.)
Ellenkező esetben a jövőben az új elnöktől lefelé a legkisebb szemétdomb helyi kiskakaskirályáig megszívlelheli azt a régi bölcsességet, hogy a rossz politikus olyan, mint a pelenka. Gyakran kell cserélni.
Ferencz Csaba-Levente
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 22.
Menyőből az angyal
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mertem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mertem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 22.
A félelem falának leomlása
„Romániában az igazán bátor ember az, az az igazi hazafi, aki képes lerombolni a félelem és a hallgatás falát.... A szomszédunkban románok és magyarok törik át a hallgatás falát, és tárják a világ elé egyéni és kollektív jogfosztottságukat, megaláztatásaikat...”
Negyedszázada ezekkel a szavakkal vezette be Chrudinák Alajos a Magyar Televízió Panoráma adásában azt az interjút, amelyet Tőkés László temesvári református lelkész a következő szavakkal kezdett:
„Látják, uraim, hogy behívtam magukat ide a templomba, mert nem merünk beszélni... Egyik barátom úgy tudja, hogy még a fürdőszobában is lehallgatókészülék van... Nem merek beszélni, csak a szabad ég alatt... És a templomban sem merek igazán beszélni, mert úgy tudom, hogy az istentiszteleteket direktben lehallgatják... A hallgatás falába miért épüljünk bele mi is? Ez a fal sokkal masszívabb és áthatolhatatlanabb, mint a berlini fal, mondjuk, és úgy érzem, hogy valakiknek ezt a falat meg kell bontaniuk.”
Persze, mindez csak mentegetőzés vagy inkább magyarázat volt a szokatlan helyszín, a templom miatt, mert a következőkben dehogyis hallgatott Tőkés László! Ő maga nem először, sokadszorra bontotta meg a félelem és a hallgatás falát. Főleg a falurombolási terv egyházára leselkedő veszélyeiről beszélt, majd az egész erdélyi magyarság felszámolására gőzerővel beindult bukaresti programról rántotta le a leplet. (A híres interjú a YouTube-on ma is megnézhető és meghallgatható.)
Tőkés László évekkel előtte magányos protestálóként kezdte, mint annyian mások az aranykorszak irodalmi, művészeti, hellyel-közzel egyházi életében. Hogy aztán 1989 földindulásos esztendejének a vége felé azon vegye észre magát, hogy már nemcsak saját gyülekezetének a hűséges tagjai sorakoztak fel mögéje – mellette álltak ők már évekkel azelőtt, és most, a legnehezebb órákban is – de ahogy az események Temesváron egyik napról a másikra felpörögtek, más felekezetek, sőt többségiek is csatlakoztak. Az egész város, nyomában pedig az ébredező ország.
És mihelyt az átlagember is sutba dobja a félelmeit, és megtöri a hallgatását, a diktatúra szúette struktúrái kártyavárként omlanak össze. Mert a diktatúra olyan, mint az autókon a Securit szélvédő ablak: keménynek, ellenállónak tűnik, de már egy repedéstől is pillanatok alatt apró darabokra töredezik össze.
A „Ne féljetek!” Bibliából származó híres felhívását legelőször II. János Pál történelminek bizonyult lengyelországi látogatásán intézte az összegyűlt hívek tízezreihez, de szavait nemcsak a hívek, hanem Jaruzelski tábornok még hatalmon lévő katonái is meghallhatták. Akik az 1981-es puccsukat, a Szolidaritás betiltását és a katonai diktatúrát éppen a félelemmel, a küszöbönálló szovjet inváziótól való rettegéssel próbálták – és próbálják mind a mai napig – igazolni.
Az orosz medvétől való eléggé általános kelet-európai félelem viszont 1989 során szép lassan elpárolgott. Akkor lett kerek évtizede, hogy rettegett erejét utoljára próbálta demonstrálni. De félelmetes mancsának éles körmei Afganisztánba végleg beletörtek. Annyira, hogy később még Gorbacsovnak is többévi erőfeszítésébe került, amíg az utolsó szovjet katonát is sikerült hazamenekítenie. De ez már 1989-ben, februárban történt, amikor még a világnak sejtelme sem volt arról, hogy a közép-ázsiai hátraarc és kivonulás csak prelúdium, bevezető ahhoz, ami még azon esztendő során Kelet-Európában is viharos gyorsasággal be fog következni.
Brezsnyevéknek az afganisztáni kaland utáni esztendőben kellett a moszkvai olimpiát megrendezniük. Egy szimbolikus erejű apróság: az orosz medve afganisztáni garázdákodására a nyugati világ a játékok bojkottálásával válaszolt, noha a moszkvai olimpia kabaláját egy nagyon kedves és barátságos medvebocsban, Misában alkották meg. De, hogy képzavarral éljünk, a derék kis Misa alól akkor még kilátszott a lóláb.
Az erőszakos és fizikai megjelenésére is behemót Brezsnyev imázsához eleve reménytelen volt a kedves kis Misát társítani. De Brezsnyev 1982-es halála után három évre Mihail Gorbacsov révén Misánk is sokkal jobban csengő „családnévre”, majd lassan-lassan hitelességre is szert tett. Mármint a szavak és a tettek egységének a hitelére.
Ezt a hitelt Misa a máltai találkozón is megerősítette, amikor a kelet-európai országok önrendelkezésének és az emberi szabadságjogoknak a tiszteletben tartását komolyan felvállalta. Szavai hitelét az addigi szovjet, lengyel, magyar, kelet-német, cseh és bolgár változások is garantálták. És ahogy a nagy orosz medvétől való félelem 1989 decemberére – ma már tudjuk, hogy sajnos nem véglegesen, de – elpárolgott, úgy apadt el Romániában is a félelem az agonizáló helyi diktatúrával szemben.
A félelem és a hallgatás falát már nemcsak egy-egy mindenre elszánt lelkipásztor vagy a világ változásaira figyelő disszidens értelmiségi, de egyre nagyobb tömegek is bontogatni kezdték. És amikor Temesvár utcái a „Ne féljetek!” román változatát ilyenképpen visszhangozták: „Nu vă fie frică, Ceauşescu pică”, a kocka már el volt vetve.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)
„Romániában az igazán bátor ember az, az az igazi hazafi, aki képes lerombolni a félelem és a hallgatás falát.... A szomszédunkban románok és magyarok törik át a hallgatás falát, és tárják a világ elé egyéni és kollektív jogfosztottságukat, megaláztatásaikat...”
Negyedszázada ezekkel a szavakkal vezette be Chrudinák Alajos a Magyar Televízió Panoráma adásában azt az interjút, amelyet Tőkés László temesvári református lelkész a következő szavakkal kezdett:
„Látják, uraim, hogy behívtam magukat ide a templomba, mert nem merünk beszélni... Egyik barátom úgy tudja, hogy még a fürdőszobában is lehallgatókészülék van... Nem merek beszélni, csak a szabad ég alatt... És a templomban sem merek igazán beszélni, mert úgy tudom, hogy az istentiszteleteket direktben lehallgatják... A hallgatás falába miért épüljünk bele mi is? Ez a fal sokkal masszívabb és áthatolhatatlanabb, mint a berlini fal, mondjuk, és úgy érzem, hogy valakiknek ezt a falat meg kell bontaniuk.”
Persze, mindez csak mentegetőzés vagy inkább magyarázat volt a szokatlan helyszín, a templom miatt, mert a következőkben dehogyis hallgatott Tőkés László! Ő maga nem először, sokadszorra bontotta meg a félelem és a hallgatás falát. Főleg a falurombolási terv egyházára leselkedő veszélyeiről beszélt, majd az egész erdélyi magyarság felszámolására gőzerővel beindult bukaresti programról rántotta le a leplet. (A híres interjú a YouTube-on ma is megnézhető és meghallgatható.)
Tőkés László évekkel előtte magányos protestálóként kezdte, mint annyian mások az aranykorszak irodalmi, művészeti, hellyel-közzel egyházi életében. Hogy aztán 1989 földindulásos esztendejének a vége felé azon vegye észre magát, hogy már nemcsak saját gyülekezetének a hűséges tagjai sorakoztak fel mögéje – mellette álltak ők már évekkel azelőtt, és most, a legnehezebb órákban is – de ahogy az események Temesváron egyik napról a másikra felpörögtek, más felekezetek, sőt többségiek is csatlakoztak. Az egész város, nyomában pedig az ébredező ország.
És mihelyt az átlagember is sutba dobja a félelmeit, és megtöri a hallgatását, a diktatúra szúette struktúrái kártyavárként omlanak össze. Mert a diktatúra olyan, mint az autókon a Securit szélvédő ablak: keménynek, ellenállónak tűnik, de már egy repedéstől is pillanatok alatt apró darabokra töredezik össze.
A „Ne féljetek!” Bibliából származó híres felhívását legelőször II. János Pál történelminek bizonyult lengyelországi látogatásán intézte az összegyűlt hívek tízezreihez, de szavait nemcsak a hívek, hanem Jaruzelski tábornok még hatalmon lévő katonái is meghallhatták. Akik az 1981-es puccsukat, a Szolidaritás betiltását és a katonai diktatúrát éppen a félelemmel, a küszöbönálló szovjet inváziótól való rettegéssel próbálták – és próbálják mind a mai napig – igazolni.
Az orosz medvétől való eléggé általános kelet-európai félelem viszont 1989 során szép lassan elpárolgott. Akkor lett kerek évtizede, hogy rettegett erejét utoljára próbálta demonstrálni. De félelmetes mancsának éles körmei Afganisztánba végleg beletörtek. Annyira, hogy később még Gorbacsovnak is többévi erőfeszítésébe került, amíg az utolsó szovjet katonát is sikerült hazamenekítenie. De ez már 1989-ben, februárban történt, amikor még a világnak sejtelme sem volt arról, hogy a közép-ázsiai hátraarc és kivonulás csak prelúdium, bevezető ahhoz, ami még azon esztendő során Kelet-Európában is viharos gyorsasággal be fog következni.
Brezsnyevéknek az afganisztáni kaland utáni esztendőben kellett a moszkvai olimpiát megrendezniük. Egy szimbolikus erejű apróság: az orosz medve afganisztáni garázdákodására a nyugati világ a játékok bojkottálásával válaszolt, noha a moszkvai olimpia kabaláját egy nagyon kedves és barátságos medvebocsban, Misában alkották meg. De, hogy képzavarral éljünk, a derék kis Misa alól akkor még kilátszott a lóláb.
Az erőszakos és fizikai megjelenésére is behemót Brezsnyev imázsához eleve reménytelen volt a kedves kis Misát társítani. De Brezsnyev 1982-es halála után három évre Mihail Gorbacsov révén Misánk is sokkal jobban csengő „családnévre”, majd lassan-lassan hitelességre is szert tett. Mármint a szavak és a tettek egységének a hitelére.
Ezt a hitelt Misa a máltai találkozón is megerősítette, amikor a kelet-európai országok önrendelkezésének és az emberi szabadságjogoknak a tiszteletben tartását komolyan felvállalta. Szavai hitelét az addigi szovjet, lengyel, magyar, kelet-német, cseh és bolgár változások is garantálták. És ahogy a nagy orosz medvétől való félelem 1989 decemberére – ma már tudjuk, hogy sajnos nem véglegesen, de – elpárolgott, úgy apadt el Romániában is a félelem az agonizáló helyi diktatúrával szemben.
A félelem és a hallgatás falát már nemcsak egy-egy mindenre elszánt lelkipásztor vagy a világ változásaira figyelő disszidens értelmiségi, de egyre nagyobb tömegek is bontogatni kezdték. És amikor Temesvár utcái a „Ne féljetek!” román változatát ilyenképpen visszhangozták: „Nu vă fie frică, Ceauşescu pică”, a kocka már el volt vetve.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 22.
Sütő András igaza
Ki hitte volna, hogy még a huszonöt éves évfordulón is eszünkbe fognak jutni boldog emlékű írónk Marosvásárhely fekete márciusa előtt mondott szavai: „A diktátor tetemének bűze még mindig érződik az országban.”
Érződik ma is, mert annak idején némelyek csak a rémuralom megdöntését tűzték ki célul, közben tíz körömmel ragaszkodtak berendezkedésük megtartásához.
A nagybetűs Idő hozott, amit hozott, de tény és való, hogy a közéletből kicsoszogó elvtársak gondoskodtak az ifjabb tanítványok hatalomba csempészéséről.
Tovább éltetve ezáltal például az idejétmúlt romantikus őskeresésből táplálkozó túlfűtött, beteges hazafiságot vagy az őshonos erdélyi magyar nemzeti közösség alapvető jogainak lábbal tiprását is.
Elég, ha most csupán a székelyföldi kormányhivatalok vezetőinek magyarellenes magatartását vizsgáljuk nemzeti szimbólumaink vagy a vagyon-visszaszolgáltatás kérdésében, hamar rájövünk: a román politikai közgondolkozás vajmi keveset változott 25 év alatt, és bizonyos, hogy jó néhány vezető politikus simán elhasalna a modern Európa és a transzszilvanizmus szigorlatán. Minden kétséget kizáróan a diktátori vérvonal folytonosságának bizonyítékai azok a ’89 után született paragrafusok és rendeletek, amelyek összefüggésben állnak a nemzetelmélettel vagy a nemzeti szimbólumok használatával.
Ma már Brüsszel is tudja, hogy vége a kommunista állam-nemzet /politikai-nemzet felfogásnak, helyébe a kultúr-nemzet elmélet lépett: a nemzetet a közös nyelv, származás és kultúra jelenti, nem a közös állam. Az erdélyi magyarság a magyar nemzet része, nem a románé! A magyarországi vagy a moldovai románok pedig a román nemzet részei. És így tovább. Mi nem magyarul beszélő románok vagyunk, mint ahogy azt a diktátor gondolta, hanem magyar anyanyelvű magyarok. Nemcsak az anyanyelve közös a világ magyarjainak, hanem például nemzeti szimbólumai is: a piros-fehér-zöld vagy a Himnusz.
Épp ideje volna megtanulniuk a kormányhivatalok (prefektúrák) vezetőinek is, hogy nem kizárólagosan más állam/ország zászlójáról és himnuszáról van szó a fentebb említett színek és a Kölcsey-féle, Istent dicsőítő költemény esetében, hanem a hazai magyarságnak is nemzeti jelképeiről. Na és mi van akkor, ha elhangzik más nemzet himnusza, vagy kitűzik más nemzet zászlaját? Az égvilágon semmi.
Az EU, de főként Románia szégyene, hogy 2014-ben államalkotó nemzeti közösség jelképeinek használatát tiltó paragrafusokra hivatkozhatnak és bírságolhatnak kisstílű kormányhivatalnokok. Rontják ők az országimázst az 1945 után elkobzott vagyonok visszaadásának gáncsolásával és a bírósági perek sorozatával is (Bánffy-erdők stb.).
A mostani végrehajtó hatalom és politikai pártja több épkézláb dolgot is felrúgott a 25 éves évforduló eljövetelére. Jó néhány európai államfő jelenlétében nemrég a Parlamentben ünnepi ülést tartottak a diktatúra rémtetteire is emlékezve, beszéltek a politikai üldözöttekről, bebörtönzöttekről, deportáltakról, kitelepítettekről, kényszerlakhelyre és munkatáborokba hurcoltakról – hitegetve őket méltányosabb anyagi elismeréssel.
Nos erre fel néhány napja, kormánydöntésre hivatkozva, megjelent a sajtóban: „Az idei év végi szinten fagyasztják be az 1945. március 6. után politikai alapon meghurcoltak, külföldre deportáltak juttatását, nem kapnak pluszpénzt a háborús veteránok, rokkantak és hadiözvegyek sem, mint ahogy az 1987-es brassói és 1989. decemberi események résztvevői sem.”
Gyönyörű születésnapi ajándék! De épp a diktatúra üldözötteinek?! Következtetés: nemcsak Sütő Andrásnak volt igaza, hanem azoknak a Bukarestben, erdélyi nagyvárosokban és a nyugati diaszpórában november 16-án tüntető románoknak is, akik azt skandálták: Jos comunismul! (Le a kommunizmussal!) És igaza van a zetelaki János bácsinak is: ez a kormány csak annyit ér, mint a nóta végén a sejhaj.
Komoróczy György |
Krónika (Kolozsvár)
Ki hitte volna, hogy még a huszonöt éves évfordulón is eszünkbe fognak jutni boldog emlékű írónk Marosvásárhely fekete márciusa előtt mondott szavai: „A diktátor tetemének bűze még mindig érződik az országban.”
Érződik ma is, mert annak idején némelyek csak a rémuralom megdöntését tűzték ki célul, közben tíz körömmel ragaszkodtak berendezkedésük megtartásához.
A nagybetűs Idő hozott, amit hozott, de tény és való, hogy a közéletből kicsoszogó elvtársak gondoskodtak az ifjabb tanítványok hatalomba csempészéséről.
Tovább éltetve ezáltal például az idejétmúlt romantikus őskeresésből táplálkozó túlfűtött, beteges hazafiságot vagy az őshonos erdélyi magyar nemzeti közösség alapvető jogainak lábbal tiprását is.
Elég, ha most csupán a székelyföldi kormányhivatalok vezetőinek magyarellenes magatartását vizsgáljuk nemzeti szimbólumaink vagy a vagyon-visszaszolgáltatás kérdésében, hamar rájövünk: a román politikai közgondolkozás vajmi keveset változott 25 év alatt, és bizonyos, hogy jó néhány vezető politikus simán elhasalna a modern Európa és a transzszilvanizmus szigorlatán. Minden kétséget kizáróan a diktátori vérvonal folytonosságának bizonyítékai azok a ’89 után született paragrafusok és rendeletek, amelyek összefüggésben állnak a nemzetelmélettel vagy a nemzeti szimbólumok használatával.
Ma már Brüsszel is tudja, hogy vége a kommunista állam-nemzet /politikai-nemzet felfogásnak, helyébe a kultúr-nemzet elmélet lépett: a nemzetet a közös nyelv, származás és kultúra jelenti, nem a közös állam. Az erdélyi magyarság a magyar nemzet része, nem a románé! A magyarországi vagy a moldovai románok pedig a román nemzet részei. És így tovább. Mi nem magyarul beszélő románok vagyunk, mint ahogy azt a diktátor gondolta, hanem magyar anyanyelvű magyarok. Nemcsak az anyanyelve közös a világ magyarjainak, hanem például nemzeti szimbólumai is: a piros-fehér-zöld vagy a Himnusz.
Épp ideje volna megtanulniuk a kormányhivatalok (prefektúrák) vezetőinek is, hogy nem kizárólagosan más állam/ország zászlójáról és himnuszáról van szó a fentebb említett színek és a Kölcsey-féle, Istent dicsőítő költemény esetében, hanem a hazai magyarságnak is nemzeti jelképeiről. Na és mi van akkor, ha elhangzik más nemzet himnusza, vagy kitűzik más nemzet zászlaját? Az égvilágon semmi.
Az EU, de főként Románia szégyene, hogy 2014-ben államalkotó nemzeti közösség jelképeinek használatát tiltó paragrafusokra hivatkozhatnak és bírságolhatnak kisstílű kormányhivatalnokok. Rontják ők az országimázst az 1945 után elkobzott vagyonok visszaadásának gáncsolásával és a bírósági perek sorozatával is (Bánffy-erdők stb.).
A mostani végrehajtó hatalom és politikai pártja több épkézláb dolgot is felrúgott a 25 éves évforduló eljövetelére. Jó néhány európai államfő jelenlétében nemrég a Parlamentben ünnepi ülést tartottak a diktatúra rémtetteire is emlékezve, beszéltek a politikai üldözöttekről, bebörtönzöttekről, deportáltakról, kitelepítettekről, kényszerlakhelyre és munkatáborokba hurcoltakról – hitegetve őket méltányosabb anyagi elismeréssel.
Nos erre fel néhány napja, kormánydöntésre hivatkozva, megjelent a sajtóban: „Az idei év végi szinten fagyasztják be az 1945. március 6. után politikai alapon meghurcoltak, külföldre deportáltak juttatását, nem kapnak pluszpénzt a háborús veteránok, rokkantak és hadiözvegyek sem, mint ahogy az 1987-es brassói és 1989. decemberi események résztvevői sem.”
Gyönyörű születésnapi ajándék! De épp a diktatúra üldözötteinek?! Következtetés: nemcsak Sütő Andrásnak volt igaza, hanem azoknak a Bukarestben, erdélyi nagyvárosokban és a nyugati diaszpórában november 16-án tüntető románoknak is, akik azt skandálták: Jos comunismul! (Le a kommunizmussal!) És igaza van a zetelaki János bácsinak is: ez a kormány csak annyit ér, mint a nóta végén a sejhaj.
Komoróczy György |
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 22.
Ünnep a Helikonban
A Helikon szépirodalmi folyóirat december 25-ei száma László Noémi Ünnep című versével indít. A lap közli Fazakas Géza és André Ferenc verseit, továbbá Antal Balázs, Borcsa Imola, Szabó Imola Julianna és Jancsó Miklós prózai írásait.
Nagyinterjút Szabó András grafikussal Márton Evelin készít, A nagy Kilometrik fiatal tehetségeket bemutató sorozatában ezúttal Láng Orsolyát kérdezi és méltatja Horváth Előd Benjámin.
Egyed Ákosról 85. születésnapja apropóján Benkő Levente emlékezik és anekdotázik, Szőcs István és Bréda Ferenc egy-egy ünnepi tematikájú esszét közöl, Rigán Loránd Koponyám körül című írásában a kortárs analitikus filozófia gondolatkísérleteit vetíti egymásra, paradoxonleltárt tárva elénk.
Mikó Imola Dragomán György Máglya című regényéről ír kritikát, a Fülszövegben Jancsik Pál és a norvég Jo Nesbo egy-egy kötetét Kecskés Tamás Hunor és Papp Attila Zsolt mutatja be. A képzoművészeti rovat szerzője Jakabffy Tamás. Az idei utolsó lapszám melléklete Helikon-naptár.
Krónika (Kolozsvár)
A Helikon szépirodalmi folyóirat december 25-ei száma László Noémi Ünnep című versével indít. A lap közli Fazakas Géza és André Ferenc verseit, továbbá Antal Balázs, Borcsa Imola, Szabó Imola Julianna és Jancsó Miklós prózai írásait.
Nagyinterjút Szabó András grafikussal Márton Evelin készít, A nagy Kilometrik fiatal tehetségeket bemutató sorozatában ezúttal Láng Orsolyát kérdezi és méltatja Horváth Előd Benjámin.
Egyed Ákosról 85. születésnapja apropóján Benkő Levente emlékezik és anekdotázik, Szőcs István és Bréda Ferenc egy-egy ünnepi tematikájú esszét közöl, Rigán Loránd Koponyám körül című írásában a kortárs analitikus filozófia gondolatkísérleteit vetíti egymásra, paradoxonleltárt tárva elénk.
Mikó Imola Dragomán György Máglya című regényéről ír kritikát, a Fülszövegben Jancsik Pál és a norvég Jo Nesbo egy-egy kötetét Kecskés Tamás Hunor és Papp Attila Zsolt mutatja be. A képzoművészeti rovat szerzője Jakabffy Tamás. Az idei utolsó lapszám melléklete Helikon-naptár.
Krónika (Kolozsvár)