Fölszállott a páva – Győztes a Tokos, közönségdíjas Vaszi Levente –
Kacsó Hanga Borbála, a Tokos Zenekar, a Cirkalom Táncegyüttes, Kaszai Lili és Fundák Kristóf lett kategóriájának győztese a Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató versenyben szombaton.
Az énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában a szolnoki Kacsó Hanga Borbála, a hangszeres szólisták és zenekarok között a kolozsvári Tokos Zenekar, a szóló és páros táncosok kategóriájában a budapesti Kaszai Lili és Fundák Kristóf lett győztes.
A táncegyüttesek közül a topolyai Cirkalom Táncegyüttes kapta a legtöbb pontot a zsűritől, amelynek elnöke Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, tagjai Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas koreográfus, Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes, Agócs Gergely néprajzkutató, zenész és Diószegi László, történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke.
A közönségdíjas a kosteleki Vaszi Levente lett. A díjakat Szabó László Zsolt, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) vezérigazgatója adta át. Mint mondta, a „Fölszállott a páva című műsort jövőre a gyermekeknek hirdetik meg". dén mind a négy kategória győztesét az OTP Bank 2-2 millió forinttal, a közönségdíjas produkciót pedig az MTVA további 2 millióval jutalmazta. A vidéki hagyományőrzés különdíját – 1 millió forintot – az Alba Regia Néptáncegyüttes vehette át.
Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára 1 millió forintos különdíjat adott át a határontúli hagyomány fenntartásáért végzett munkájáért a Szinvavölgyi Néptáncműhelynek.
AZ OTP 1-1 millió forintos különdíjait Kurdi Gábornak és Balogh Károlynak Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója adta át.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma egy határon túli és egy hazai kisebbségi produkciónak ajánlott fel 2-2 millió forintot. Az elismerést Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter adta át Tintér Gabriellának és a Bekecs Néptáncegyüttesnek. Balog Zoltán hangsúlyozta, hogy kultúrmissziót folytatnak a népzenészek, népdalénekesek és táncosok, mert azt bizonyítják, hogy lehet a népi kultúrát művelni és élni is vele a 21. században. Ebben benne van mindaz, ami bennünket magyarrá tett – fűzte hozzá.
Sebő Ferenc, a zsűri elnöke kiemelte: kivételes öröm, ha az ifjúság nem más országoktól levetett kacabajkát szed magára, hanem az évszázadok óta jól működő, saját kommunikációs rendszereit, illetve az újra felfedezett anyanyelvét használja a szórakozáshoz.
Az MTVA és a Hagyományok Háza közös tehetségkutató műsorát az M1, a Duna és a Duna World is élőben közvetítette.
MTI

Nem indul Băsescu ellen bűnvádi eljárás mentelmi joga miatt
Nem indít bűnvádi eljárást a román legfőbb ügyészség Traian Băsescu államfő ellen, akit egy szociáldemokrata szenátornak és férjének megzsarolása miatt jelentettek fel a román Szociáldemokrata Párt (PSD) politikusai.
Az ügyészség pénteki közleménye szerint a vádhatóság eljárást indított az ügyben, de megállapította, hogy az alkotmány mentelmi jogot biztosít az államfőnek, ezért felfüggesztette az eljárás folytatását.
Băsescu a hét elején egy televíziós interjúban jelentette ki, hogy Gabriela Firea szociáldemokrata szenátor jobban tenné, ha polgármester férjének gyanús ügyeire figyelne, „mert megeshet, hogy este már nem találja otthon”. Firea tagja annak a parlamenti vizsgálóbizottságnak, amely Băsescu lányának 290 hektáros telekvásárlását vizsgálja. Ioana Băsescu egy román állami banktól felvett egymillió euró értékű hitelből vásárolta a telket.
Băsescu ellen Firea külön tett feljelentést, a PSD 175 törvényhozója, Victor Ponta miniszterelnökkel az élen egy másik büntetőjogi keresetet is benyújtott az ügyészséghez. A vádhatóság közlése szerint a két feljelentés ügyében egy vizsgálatot indítottak, de ennek folytatásában ideiglenes akadályt jelent Băsescu mentelmi joga. A román alkotmány alapján az államelnök mentelmi joggal rendelkezik, és a parlament legalább kétharmados többséggel és csak hazaárulás vádja miatt kezdeményezhet ellene vizsgálatot.
Az utóbbi napokban a jobboldali Băsescu és a baloldali Ponta között több éles szóváltás volt, amit politikai megfigyelők az idei romániai EP- és elnökválasztás számlájára írnak. Erdély.ma. Székelyhon.ro

Csíkszeredában közösségi ünnep az eledelszentelés
A húsvéthoz tartozik az ételszentelés hagyománya. Ennek a székelyföldi katolikusok között is nagy jelentősége van. Csíkszeredában a főtéren tegnap több ezren vettek részt az ünnepi eseményen.
Itt, a papi áldást várva, a Kárpát-medence legnagyobb eledelszentelésén készült Oláh Gál Elvira tudósítása.
A mikrofon előtt előbb az ünneplőbe öltözött Erőssék családfője szólalt meg: ezt a hagyományt az őseinktől hozzuk, és tartozunk annyival az utógenerációnknak, hogy továbbadjuk. Hozzátette: ebben nőttünk fel, ez életünknek része.
Erőssné pedig elmondta, hogy a kosarukba idén is az került, ami hajdanán a nagyszüleikébe is, vagyis sonka, bárány, az általuk készített írott tojás. Az én kosárkámban is tojás és kenyér van – jelentette ki büszkén Erőssék gyermeke.
A sorban állok fegyelmezetten vesznek részt a szertartáson.
Népünk az évszázadok során hozzászokott a fegyelemhez, katonanemzet vagyunk – mondta Darvas Kozma József címzetes esperes, a Szent Kereszt templom plébánosa, az eseményről, amely ma már nem egyszerű szertartás, hanem valódi közösségi ünnep.
Kossuth Rádió. Székelyhon.ro

"A méltányosság döntsön Köröstárkányban"
Idén is megtartották a Pro Tharkan Egyesület szervezte megemlékezést nagypénteken a köröstárkányi emlékműnél, melyet újabb viszály övez. Jelen volt mások mellett Bíró Zsolt MPP-elnök, illetve Patrubány Miklós, a MVSZ elnöke is.
Ahogyan már szinte hozzátartozik a Köröstárkányban tartott nagypénteki megemlékezésekhez, a délelőtti istentiszteletről távozók jórésze megállás nélkül ballagott el az első és második világháború, illetve az 1919 húsvéti mészárlás áldozatainak emlékét őrző, 1999-ben avatott emlékmű előtt. Az eddig is megvolt feszültséget (a falu egyik része a vérengzés dátum szerinti évfordulóján, a másik része a mindenkori nagypénteken tart megemlékezést) tovább szítja, hogy az emlékművet egy turulmadárral kívánják kiegészíteni, amit elvileg mindenki támogat, ám a kivitelezés módjában vannak nézetkülönbségek (lásd. BN, március 31.). A mintegy 70 megjelentet (köztük kéttucatnyi cserkészt), kiknek nagyobb része meghívott és vendég volt, Gábor Ferenc, a Pro Tharkan Egyesület elnöke köszöntötte, az emlékmű kerítésén fáklyák lobogtak, illetve a román, magyar, EU-s, a tárkányi és a Magyarok Világszövetségének zászlaját lengette a szél (a publikum soraiban még egy Jobbik Magyarországért Mozgalom-zászlót is lobogtatott a kellemes tavaszi szellő).
Döntsön a méltányosság
A felszólalók sorában először dr. Csapó József volt szenátor, az emlékmű védnöke méltatta Gábor Ferenc érdemeit az emlékműállításban, szerinte kötelességünk emlékezni a nemzetet próbára tevő nagy eseményekre. Bíró Zsolt, az MPP országos elnöke, mint a már említett turul adományozója, egyebek mellett arról beszélt, hogy nagypéntek nélkül nincs feltámadás, az emlékmű kiegészítésének szánt madár pedig már a jövőbe vetett reményt jelképezné. Bottyán Zoltán, a Magyarok Világszövetségének alelnöke Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus-át mondta el, majd Patrubány Miklós MVSZ-elnök állt a mikrofon elé. "Személyes kudarcként élem meg, hogy a köröstárkányiak összefogása ma távolabbinak tűnik, mint valaha", fogalmazott a "turul ügyre", illetve a két időpontban tartott megemlékezésekre utalva, hozzátéve: mindkét fél tud cáfolhatatlan észérveket felsorakoztatni, melyekkel nem lehet igazságot tenni. Meglátása szerint egy megoldás van: "a méltányosság kell döntsön", mégpedig azok javára, akik annak idején kiharcolták az emlékművet.
Szorosabb együttműködés
Patrubány Miklós külön méltatta a Pinka-völgyi települések több mint 500 kilométert utazott küldöttségeinek jelenlétét. (Tíz magyarok, horvátok és németek lakta nyugat-magyarországi település - Alsócsatár, Felsőcsatár, Horvátlövő, Kisnarda, Magyarkeresztes, Nagynarda, Németkeresztes, Ólmod, Pornóapáti, Szentpéterfa - ellenszegülve a trianoni döntésnek kiharcolta 1923-ban megtörtént visszacsatolását az anyaországhoz Ausztriától - szerz.megj.). Mint mondta, az MVSZ közreműködésével szorosabb kapcsolat kiépítésére törekszenek a Fekete Körös-völgyi magyar falvak és a Pinka-völgyi települések között. A beszédek közt szavalatokkal közreműködtek a cserkészek, illetve Lajter Márkó érsemjéni/debreceni diák, utánuk pedig harangszó kísérte az egy perces néma főhajtást, majd koszorúzás következett, és a himnuszok eléneklésével ért véget az ünnepség, mely után a szervezők a kultúrházba várták nagypénteki böjtös ebédre a vendégeket.
Rencz Csaba. erdon.ro

Születése 110. évfordulóján emlékeztek Sass Kálmánra
Születése 110. évfordulóján kiállítás nyílt Sass Kálmán mártír lelkipásztor emlékére, és a róla elnevezett díjat is átadták az elmúlt csütörtökön Érmihályfalván.
Nagycsütörtökön délután, az úrvacsoraosztással egybekötött istentisztelet előtt az éppen aznap, április 17-én, de 110 évvel korábban, 1904-ben született Sass Kálmán mártír lelkipásztorra emlékeztek utolsó szolgálati helyén, Érmihályfalván. “Egy olyan Isten nélküli világban szolgált, amikor mégis tudott példamutató lenni jellemével, szeretetével, (…) a haza és a nemzet fáklyájaként égett el Krisztus oltárán” – fogalmazott a lelkész emlékére összeállított kiállítás imaterembeli megnyitóján Balázsné Kiss Csilla lelkész. Id. Szilágyi Ferenc költő-képzőművész, presbiter Sass Kálmán életútját elevenítette fel születésétől az 1956-ot követő megtorlás részét képező 1958-as kivégzéséig. Reméljük, eljön az idő, amikor nem csak az egyház védőpajzsa mögött lehet emlékezni, utalt a méltató arra, hogy Sass Kálmánt máig nem rehabilitálták.
Sokatmondó dokumentumok
Jelen volt a néhai lelkész egyik fia, dr. Sass Huba tanár, aki gyerekkorából idézett fel emlékeket, a békés és a megpróbáltatásokkal teli esztendőkből egyaránt. Elmondta, hogy a román állammal szemben 22 pere volt a családnak, ami egyrészt a rehabilitálást, másrészt a vagyoni kártérítést érintette – az eredményt mindkét esetben tudjuk… A kiállítás anyagát Balázsné Kiss Csilla mutatta be, s abban megtalálhatóak a Sass családot bemutató fotók, iratok éppen úgy, mint a helyi református egyházközség életére vonatkozó dokumentumok, vagy Sass Kálmán meghurcolásának bizonyítékai is. A kiállítás pünkösdig tekinthető meg.
Emlékév
Ugyancsak az esemény adott alkalmat a Sass Kálmán Díj első átadására. Mint Kovács Zoltán főgondnok elmondta, az ideit Sass Kálmán-emlékévnek nyilvánította az egyházközség, és ennek során egyéb események mellett szeretnék felavatni a lelkész emlékhelyét a temetőben (melynek alapkövét a reformáció legutóbbi emlékünnepén tették le). Ebbe a sorba tartozik az ezután mindig április 17-én átadandó díj alapítása, és mostani első átadása is, amivel az évente konfirmált fiatalok legügyesebbjeit jutalmazzák, kilétükről pedig szavazással maguk a konfirmálók döntenek. A díjat idén Hengye Kincső és Papp István érdemelte ki, de mivel nagyon szoros volt a verseny, két különdíjat is átadtak Kovács Csengének és Csomós Rolandnak. Balázsné Kiss Csilla elmondta még, hogy készülnek Sass Kálmán összesített teológiai munkáinak kiadására, majd az ünnepség a néhai lelkész kedvenc nótájának eléneklésével zárult: Krasznahorka büszke vára…
Rencz Csaba
erdon.ro

Már négy halottja van a dél-romániai árvizeknek
Négyre emelkedett hétfő délután a dél-romániai árvizek halálos áldozatainak a száma. Gabriel Oprea kományfőhelyettes szerint korábban eltűntnek nyilvánított személyekről van szó, akik nem hallgattak a hatóságok felszólítására, és nem hagyták el időben az otthonaikat.
Hétfő délután 37 település volt víz alatt, legnagyobb részük Teleorman megyében. A hatóságoknak a nap folyamán összesen 248 személyt kellett kimenekíteniük otthonaikból. A hidrológusok tájékoztatása szerint a Teleorman megyei Vedea folyó árterületén továbbra is vörös jelzésű árvízriadó van érvényben. maszol/mediafax.ro

Árvíz dúl az ország déli részén
Több száz gazdaságot árasztott el a víz, több tucat embert – köztük terhes nőket és gyerekeket – kellett kimenekíteni otthonaikból vasárnap, miután kiöntöttek a folyók az ország déli részén, Teleorman, Olt, Argeş, Ialomiţa és Prahova megyében – számoltak be a hírtelevíziók.
A víz több száz hektár termőföldet és hidakat tett tönkre, utakat tett járhatatlanná. Több településen szünetelt az áramszolgáltatás. A helyzet továbbra sem nem javul: a hidrológusok vasárnap délután meghosszabbították a harmadfokú, piros jelzésű árvízriadót Teleorman, Prahova és Ialomiţa egyes folyóinak árterületére, és narancs jelzésű árvízriadót bocsátottak ki további hat megyére.
Emberéleteket is követel az árvíz. A parhova megyei vészhelyzeti felügyelőség munkatársai most is keresik azt a személyt, aki vasárnap eltűnt az áradásban. Szemtanúk szerint a felduzzadt patak vizébe esett, azóta sem találják. Buzau megyében két másik férfit vitt el az ár, akik át akartak kelni a folyón egy általuk összetákolt tutajon, hogy a túloldalon evő eszetnáról elhozzák a tejet. A gyors sodrású folyó azonban beborította őket a vízbe.
marosvasarhelyiradio.ro / Digi24 / Rador. Erdély.ma

Két korszak, két tér
Sepsiszentgyörgy központjában két különböző korban épült tér található: a Mihai Viteazul teret már felújítottuk, a Szabadság tér most következik. Azt szeretnénk elérni, hogy mindkettő a maga intimitásában élje az életét, és ne vegyen el a máséból, de ez nem román–magyar kérdés, elutasítok minden etnikai értelmezést – jelentette ki Antal Árpád polgármester a székelyföldi románok szervezete által románellenesnek ítélt új főtérről.
Ahogy a Mihai Viteazul teret is feltöltöttük élettel – a kivitelezést illetően vannak minőségi kifogásaink, de a szökőkút odavonzza az embereket –, a Szabadság térrel is azt szeretnénk elérni, hogy mindenkié legyen, igazi közösségi térré váljon – magyarázta. Hozzátette: elsőnek egy román tanácstag tette közzé az új főtér tervét a világhálón, és aki többet akar belemagyarázni az átalakításba, az nem a békés együttélésben érdekelt.
A Szabadság tér másféle bírálatoknak is célpontja: vannak, akik szerint jobb lenne például a Jókai Mór utca felújítására költeni, de erre nem lehetett pályázni az európai uniós kiírásban, csak a belvárosra – mondta még a polgármester. Emiatt maradt le a Gólya utca egy része is a korszerűsítésről: nagyon pontosan körülhatárolt övezetet lehetett belefoglalni a nagy városrehabilitálási tervbe. A Gólya utca rongyosabb, rövidebb szakaszát önerőből teszi majd rendbe a város, még idén nekifognak.
Sepsiszentgyörgy központjában két különböző korban épült tér található: a Mihai Viteazul teret már felújítottuk, a Szabadság tér most következik. Azt szeretnénk elérni, hogy mindkettő a maga intimitásában élje az életét, és ne vegyen el a máséból, de ez nem román–magyar kérdés, elutasítok minden etnikai értelmezést – jelentette ki Antal Árpád polgármester a székelyföldi románok szervezete által románellenesnek ítélt új főtérről.
Ahogy a Mihai Viteazul teret is feltöltöttük élettel – a kivitelezést illetően vannak minőségi kifogásaink, de a szökőkút odavonzza az embereket –, a Szabadság térrel is azt szeretnénk elérni, hogy mindenkié legyen, igazi közösségi térré váljon – magyarázta. Hozzátette: elsőnek egy román tanácstag tette közzé az új főtér tervét a világhálón, és aki többet akar belemagyarázni az átalakításba, az nem a békés együttélésben érdekelt.
A Szabadság tér másféle bírálatoknak is célpontja: vannak, akik szerint jobb lenne például a Jókai Mór utca felújítására költeni, de erre nem lehetett pályázni az európai uniós kiírásban, csak a belvárosra – mondta még a polgármester. Emiatt maradt le a Gólya utca egy része is a korszerűsítésről: nagyon pontosan körülhatárolt övezetet lehetett belefoglalni a nagy városrehabilitálási tervbe. A Gólya utca rongyosabb, rövidebb szakaszát önerőből teszi majd rendbe a város, még idén nekifognak.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kinek áll a zászló?
A parlament által múlt héten elfogadott zászlótörvény nem biztosítja a székely jelképek szabad használatát, nem vet véget a hatósági hadjáratnak, nem nyújt megoldást a kék-arany lobogó kitűzése miatt perekbe kényszerült önkormányzati vezetők számára – nem old meg tehát semmit mindabból, amit jó néhány éve immár problémaként él meg a székelyföldi közösség és vezetői.
Nem csoda hát, hogy Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetőjének diadalittas, propagandatitkári túlbuzgóságot idéző hencegése után igen hamar megjelentek a kritikus hangok még a szövetségen belül is – Márton Árpád háromszéki képviselő még próbált rámutatni az esetleges kiskapukra igencsak furcsa, kínkeserves megoldásokat ajánlva, Antal Árpád és Tamás Sándor viszont már egyértelműen kijelentette: a jogszabály nem biztosítja a székely zászló szabad használatát. Az Erdélyi Magyar Néppárt, a Székely Nemzeti Tanács a kezdetektől vitatta a jogszabályt, de még a Magyar Polgári Párt képviselői sem úgy látják, hogy a dokumentum megoldaná a székelyföldi jelképek helyzetét.
Legnagyobb erénye ezért a zászlótörvénynek alighanem az, hogy ismét ráirányítja figyelmünket: lám, ezt sem sikerült megoldani. Hiába volt korábban kormányon az RMDSZ, hiába sikerült elnyerni volt koalíciós partnereik, de még a jelenlegi ellenzék támogatását is – hiába köttettek és köttetnek tehát bravúros alkuk Bukarestben, ha azok nem a közös célt szolgálják. Ha az amúgy teljesen jogos követelésekre nem megoldást, hanem látszatmegoldást keresünk, ha nem merjük kimondani elvárásainkat, inkább elmaszatolnánk kényes kérdéseket. És talán ez a leginkább dühítő a zászlótörvény történetében: sikerként akarnak beállítani olyasmit, amit a legjobb esetben is félmegoldásnak nevezhetünk, éspedig hogy a települési és megyejelképek használatát szabályozza a dokumentum. Különben kék-arany zászlóink legfőbb szolgálatukat megtették már üldözötten, leszedetve, sarokba szorítva is: hozzájárultak az autonómiamozgalom, a regionális identitástudat megerősítéséhez. Márpedig ezt vissza nem fordíthatja semmilyen törvény, perek sorozata vagy hatósági intézkedés.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszártoborzóra készülnek
Június 6–7-én lesz a VI. háromszéki huszártoborzó. Ezúttal Sepsiszék déli részét járják be a lovasok. A szervező Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület és a főtámogató Kovászna Megyei Tanács szerdán tartott eseménybeharangozó sajtótájékoztatót.
A huszárok Uzonban szállnak meg, onnan szombat reggel 9-kor indulnak, toboroznak Lisznyóban, Bikfalván, majd Uzonban, onnan Kökösbe mennek, következik Szotyor és Illyefalva, ahol huszárbállal zárják a napot. A vasárnapi toborzás Sepsiszentkirályban kezdődik, Kilyénben folytatódik, végül bevonulnak Sepsiszentgyörgyre, ahol a Székely határőr huszárezred parancsnoksági épülete, a Lábas Ház előtt tartják a toborzót.
Tamás Sándor tanácselnök elmondta, ifj. Kádár László huszár őrnaggyal tárgyaltak a hagyományőrző mozgalmak támogatási lehetőségeiről. Feltételül szabta az egész megyét lefedő rendezvények szervezését. A megyeháza ugyanakkor hagyományőrző egyenruhák beszerzését támogatja, és székelyruha-programot is indított. Meghonosították a huszárok szakmai találkozóját, a Huszárakadémiát, melyet újabban Torján tartanak, legutóbb 170 résztvevővel. A huszártoborzót 2010-ben indították, és mindig más útvonalat jártak be.
Ifj. Kádár László huszár őrnagy ismertette a háromszéki huszármozgalom kezdeteit és fejlődését. A tavalyi toborzón összesen 150 hagyományőrző, közöttük 80 huszár vett részt. Jakab Kevend István huszárkapitány a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület történetéről szólt. Sala Zsolt tüzér főhadnagy elmondta, az egyesületen belül három éve megalapította a tüzér zászlóaljat, mely egyedüli Erdélyben. Idáig négy ágyúmakettet, két röppentyűt és tíz fapuskát készített.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezért kellett felmérni a magyar diákokat
A magyarság megmaradása szempontjából kiemelkedően fontos terület a határon túl élők oktatásának minősége.
Ezért készített kompetenciafelméréseket az iskolások körében a Nemzetpolitikai Kutatóintézet. Ferencz Viktória, az intézmény munkatársa a Lánchíd Rádió Reggeli hírjárat című műsorában arról beszélt, hogy az eredmény egyértelműen visszaigazolja a nemzetközi értékelések következtetéseit.
Ezért készített kompetenciafelméréseket az iskolások körében a Nemzetpolitikai Kutatóintézet. Ferencz Viktória, az intézmény munkatársa a Lánchíd Rádió Reggeli hírjárat című műsorában arról beszélt, hogy az eredmény egyértelműen visszaigazolja a nemzetközi értékelések következtetéseit. MNO.hu

Székely zászló
Történészek jönnek-mennek, elõadnak: mondják, amit tanultak, amit kikutattak, amit bizonyítani tudnak vagy sem. Többen azzal foglalkoznak, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk, s ebben ritkán értenek egyet. Nincs konszenzus sem a magyarok, sem a székelyek eredete dolgában, néha még abban sem, hogy e két nép egy és ugyanaz, ha már nagyjából egy nyelvet is beszél. A minap „megdönthetetlen” bizonyítékkal állt elõ egy jótét lélek, a Képes Krónikában bukkant rá. Kálti Márk, a krónika feltételezett szerzõje 1360 táján egy akkor már sok száz éves székely legendát jegyzett le, amely bizonyára õsidõk óta élt a nép száján, benne volt a köztudatban: „Ezek a székelyek azt tartották, hogy Csaba odaveszett Görögországban; ezért mondja máig a nép általában: Akkor térj vissza, amikor Csaba Görögországból.” Az amatõr kutató kiemeli: már a 14. században létezett a hun eredettudat a székely nép körében, hiszen Attila király kisebbik fiától, Csabától származtatják magukat, aki innen ment el, de soha nem jött vissza. És hova is ment? Hát pontosan Görögországba, helyesebben Bizáncba – Kálti Márk idején már Görögországként neveztetett a rég letûnt Keletrómai Birodalom ama része. Tehát a keletrõl-nyugatról egyaránt szorongatott Csaba királyfi Bizáncba menekült tizenötezer fegyveres hun vitézével, ahol akkor egyik közeli rokona uralkodott. „Nem volt szükségük õseinknek ehhez könyvekbõl vett divatos elméletekre, mert hiszen ez a tudat mindig is ott élt Atilla ideje óta nagyapáink, nagyanyáink meséiben, mondáiban” – fogalmaz az öntudatos krónikakutató, majd büszkén jelenti ki: „Vagyis ez a krónikai közlés a nép száján, például Erdõvidéken még ma is élõ õsi Atilla-, Csaba- és Rika-mondáink eredetiségét támasztja alá. Sõt most már szinte kijelenthetõ: igazolja is! Na és mi következik ebbõl? Nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a székelyek a hunok maradéka volt akkor, és az most is, tehát egyszerûen a Székelyföldön élt tovább a dicsõ hun birodalom egy töredéke e maroknyi nép által.”
A zászló fontos, de csak szimbólum, a lényeg a hit és az önbizalom. A kitartó remény. Amit elveszíteni akkor sem szabad, amikor a zászlót kibontani nem engedik. „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
Dénes László. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kockázatok
Csíkszeredában, 2003-ban, emlékkönyvet jelentettek meg az akkor 75 éves Domokos Géza köszöntésére. Ebben azt írja Kántor Lajos, Domokos Géza Esély című kötetéről szólva, hogy „minél több részlet tolul fel az emlékezetemben, annál inkább erősödik a véleményem: az Esély cím mellé oda kellene tenni a Kockázatot is. Azokról a kockázatokról is lehetne, kellene beszélni, amelyek a nyilvánosság mögött zajlottak. (…) 1989-ben már olyan idők jártak, hogy az ember nem törődött a személyes szabadságával, a változtatás elősegítése mindenek elé helyeződött. Csodával határos módon megúsztuk, csak jóval a fordulat után vallottuk be egymásnak, hogy rezgett a gatyánk. A mai zsákvarrók ezekről persze nem tudnak. Kívánom nekik, hogy ne jöjjön többet olyan idő, amikor a kockázat ilyen méreteket ölt.”
A fenti mondatokat azért idézem, hogy egyértelmű legyen: Kántor Lajos Domokos Géza kockázatai című könyve, amelyet a múlt héten mutattak be Kolozsváron, nem egyik napról a másikra született meg, hanem a szerzőnek legalább tíz esztendeje – de az is lehet, hogy jóval több ideje – már ott motoszkált a fejében.
A könyvet nem olvastam, minden bizonnyal előbb-utóbb hozzám is eljut, az újsághírekből annyit tudok, hogy a kötet jelentős részét kettőjük kapcsolata, levelezése teszi ki, és egyértelmű számomra, hogy a kor átélői, az erdélyi magyar értelmiség közép- és idősebb nemzedékei számára minden bizonnyal nem kevés izgalmat rejt a betekintés az egykori Kriterion könyvkiadó, több szerkesztőség és az éppen születőfélben meg felnövőben levő RMDSZ színfalai mögé.
Amikor Domokos Géza 2007-ben bekövetkezett halála után a családja megkért, hogy segítsek a hagyaték megmentésében, amelyet különösebb rendszerezés nélkül, csupán a biztonságra ügyelve sikerült a kolozsvári Szabédi-Házba eljuttatni, az ott igen áldozatos és kitartó munkával nyilvántartásba vett több mint tizenegyezer cím közül, menetközben, jónéhányat magam is elolvastam, és meggyőződésem, hogy Kántor Lajos időt feltáró, időt megőrző munkáját az elkövetkező esztendőkben még sokan folytatják, mint ahogyan már eddig is akadtak példák a közreadásra.
Mert ebben a hagyatékban – és Domokos Géza más címeken is megőrzött levelezésében – úgy tárul elénk a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek korrajza, az erdélyi magyarság szellemi javainak, közösségi létének megőrzéséért folytatott nem mindennapi és nem akármilyen eszközökkel megvívott küzdelem, hogy azt nem csupán történész rátekintéssel, rendszerezéssel és korszakolással, hanem korabeli dokumentumaiban is bárki számára olvashatóvá kell tenni.
A nagyközönség Domokos Géza sok-sok arca közül a memoárkötetek ellenére sem ismeri mindegyiket, a leggyakrabban csupán a Kriterion-igazgató – RMDSZ-alapító elnök – író-szerkesztő háromszögben helyezi el őt, és úgy gondolja, hogy ezzel már mindent tud róla. Mint írtam, nem ismerem részleteiben a friss Kántor-könyvet, de olvastam jónéhány olyan dokumentumot, amelyek igazolják, hogy milyen kemény, olykor fondorlatos taktikázó harcot vívott Domokos Géza, hogy az erdélyi magyarság néhány kiváló személyiségét és munkáját megmentse az önkénytől. Minderről visszaemlékezéseiben ő maga nem sokat beszél, hiszen soha nem szerette a saját érdemeit fitogtatni, mint ahogyan kevés szó esik arról is, hogy milyen bizalommal fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal nem értelmiségi, hanem hétköznapi sorstársai. És a dokumentumok fényében talán arról is szó esik majd egyszer, hogy a magyarországi magyar és a romániai román irodalmi-értelmiségi kapcsolatokat latba vetve, hogyan próbálta meg Domokos tágítani a horizontot Európa és a világ felé, akkor is, amikor még a madarakat is szerették volna visszafordítani a határokról.
2013 őszén Tőzsér Józseffel, a Domokos Géza emlékiratait megjelentető Pallas-Akadémia könyvkiadó igazgatójával Zágonba utaztunk, hogy a készülő „Kántor-kockázatokhoz” fényképeket digitalizáljunk a Domokos-emlékszobából. Néhány napra rá Tőzsér József tragikus hirtelenséggel elhunyt. Úgy érzem, Kántor Lajos könyvében egy kicsit az ő emléke is felcsillan. Meg minden bizonnyal mindazoké, akik igazolják, hogy az erdélyi magyar szellemi lét önállósága olyan hagyaték, amelyet bármiféle megfontolásból csak gazdagítani érdemes, és soha, egy pillanatig sem, porlasztani.
Székedi Ferenc. maszol.ro

Bakk Miklós
VISZONYRENDSZER Fidesz–RMDSZ, avagy a diaszpóralét stratégiája
Úgy tűnik, a magyar kormánypártnak mind az RMDSZ-re, mind pedig az ellenzékére szüksége van mint két, egymást kiegészítő regulátorra - állapítja meg Bakk Miklós.
A Transindex szokványos hírekkel és kommentekkel induló, de majd izgalmasabbra váltó vitafolyama az RMDSZ-Fidesz-viszonyról Kiss Tamás írásával kanyarodott igazából arra, amerre – véleményem szerint – e viszony stratégiai értelmét keresni kell. A kérdésre, hogy milyen is az RMDSZ és a Fidesz viszonya most, amikor az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor a pályakorrekció mellett döntött ebben a kérdésben, és amikor a kettős állampolgárság első terhelési próbájára is sor került a magyar parlamenti választások alkalmával, Kiss a román nemzetállam-építő elit és az RMDSZ közötti „aszimmetrikus alkura” kihegyezve adott egy választ. Jómagam ugyanezt a kérdést a kettős állampolgárság releváló hatása felől közelíteném meg. Írásom fő gondolata már megjelent egy korábbi jegyzetemben.
Úgy vélem, a külhoni magyar állampolgárság tömeges felvétele egyfajta előhívó-hatást is kifejtett:
láthatóvá tette és egyben el is mélyítette azokat a dilemmákat, amelyek korábban is léteztek és determináló hatással voltak az erdélyi magyarok politikai elitjére.
Normatív megközelítésben ez a dilemma a kettős állampolgárság és a kisebbségi autonómia ellentétében jelenik meg. Vagy–vagy, fordítják le ezt sokan a kisebbségpolitikai törekvések nyelvére: aki kettős állampolgárságot akar, az feladja az autonómia programját! Viszont, amint azt Roberta Medda-Windischer is leírja, pragmatikusabb megközelítéssel nem lehet eldönteni, hogy – egyrészről – a kettős állampolgárság vagy a területi autonómia szolgálja-e jobban a kisebbség érdekeit (általában), másrészről pedig azt sem, hogy a kettős állampolgárság akadálya-e az autonómiának. Az erős normatív megközelítés alapja inkább az állampolgárság 19. századi fogalmához kapcsolható, amely szoros egységet feltételez a lojalitás, az identitás és a területi fennhatóság (hovatartozás) között. Ebből levezethetően az autonómia-törekvések akkor lehetnek sikeresek, ha már egy szilárd állampolgári közösségen belül próbálnak kisebbségi jogbővítést elérni. Vagyis: akkor lesz autonómia Románián belül, ha az erdélyi magyarok ezt román állampolgárokként vívják ki. A kérdésnek azonban van 21. századi megközelítése is, amelynek a kiindulópontja viszont az, hogy az említett szoros egység megszűnt. Új fogalmak – transznacionális állampolgárság, „elmosódott” (fuzzy) állampolgárság, „részvényes” (stakeholder) állampolgárság stb. – jelzik e folyamatot, amely jócskán átalakította az állampolgárság 19. századi intézményét, és amelynek egyik legismertebb eredménye az uniós állampolgárság. A folyamat során létrejött kettős állampolgárságok azonban nem egyszerűen kettős joghatóságot, szimmetrikusan megosztott szuverenitást jelentenek az egyén fölött, és semmiképp sem kettős identitást, amely zavaró, érthetetlen és konfliktust generáló a klasszikus republikanizmus hívei számára.
Míg a monolit állampolgárság 19. századi fogalma az identitás és a lojalitás kérdésköreit asszociálta, ma e fogalom inkább a különböző hálózatokba és migrációs terekbe való belépés szinonimája kezd lenni. Ugyanakkor ezek egymás mellett élő funkciók is. A kedvezményes magyar honosítás folyamatában például jól láthatóak és elkülöníthetőek voltak azok a csoportok, amelyek az „identitás” elismerését várták a magyar állampolgárságtól, azoktól, amelyeket a „mozgástér” bővítése motivált. (Az állampolgárság 21. századi funkcióbővülése itt nyilván a magyar történelmi adottságokra szabottan jelenik meg.)
Érdemes ezt az átalakulást összevetni azzal, amelyik a politikai közösségképzés új térbeli dimenzióit nyitotta meg. Ebben a „lokális” kapott új, politikai értelmet: a politikai közösségképzésnek azt a térbeli mértékét jelzi, amely az együttélés tényleges, átlátható-átélhető kereteit jelöli ki. Ezzel kapcsolatosan hasznosnak találnám a rezidencialitás fogalmának bevezetését annak megjelölésére, hogy a globalizációval párhuzamosan erőteljes törekvés érzékelhető a politikai jogok gyakorlásának „lokalizálására”, azaz helyi feltételekhez való kötésére.
Az Európai Unióban ma már a helyben lakás és nem a klasszikus állampolgárság az elsődleges feltétele az önkormányzati választásokon való részvételnek. A nemzeti parlamentek megválasztása ugyan állampolgársági alapon történik, de ehhez a választói névjegyzéket a valamilyen választókerületi „helyben lakás” strukturálja, és azok az állampolgárok, akik nem rendelkeznek országuk területén állandó lakhellyel, csupán speciális eljárások keretében „lokalizálják” magukat a választásokon való részvételük érdekében. A rezidencialitás hierarchizálja a többes állampolgárságot is: az az állampolgárság számít elsődlegesnek, amelyet az állandó lakhely tesz effektívvé. Ezt már nemzetközi bíróságok precedens értékű ítéletei is mutatják. A rezidencialitás az alkotmányjogban is teret nyert: több állam is különbséget tesz az állampolgárság tekintetében azon polgárai, akik születéssel szerezték meg azt, és azok közt, akik ezt csupán „elnyerték” – az előbbiektől általában nem lehet megvonni az állampolgárságot.
Ebben a folyamatban az erdélyi magyarok magyar állampolgársága másodlagos mindaddig, míg „rezidencialitásuk” Erdélyhez, Romániához köti őket.
Rainer Bauböck egy 2007-es tanulmányában megvizsgálván a külhoni szavazást az egyes külhoni (történelmi) kisebbségek területi államukkal szembeni stratégiái felől, három lehetséges stratégiát különböztetett meg. Szerinte az anyaország politikai közösségébe való, valamilyen formában vagy mértékben való bekapcsolódás annak is függvénye, hogy a külhoni csoport/közösség tagjai milyen stratégiát látnak a maguk számára hasznosnak.
Alapvetően három stratégia különböztethető meg: 1) Lehet, hogy az idegen nemzetállam fennhatósága alá került kisebbség tagjai, tehernek vagy másodlagos jegynek tekintik sajátosságaikat, „eltérő mivoltukat”, és ezért az illető ország szélesebb állampolgári közösségéhez való alkalmazkodást (majd asszimilációt) választják; 2) meghatározhatják magukat olyan „diaszpóraként”, amelynek „hazáját” az anyaország képviseli; 3) és végül: külön politikai közösségként határozhatják meg magukat az illető területi államon belül, és ezért autonómiára törekszenek. Amennyiben a nemzeti kisebbségnek a harmadik utat választva sikerült autonóm politikai közösségi státusra szert tennie, a kettős állampolgárság megszerzése nem lehet követendő és hasznos cél, mert az az autonóm státust, a területi állam politikai közösségébe való kollektív beágyazódást gyengítheti.
A román állam és az erdélyi magyarság viszonyában azonban több sajátosság, sőt paradoxon fogalmazza át a fentebbi sémákat.
Az, hogy mindezidáig fel sem merült a román politikai elit részéről az autonómiával kapcsolatos vitákban, hogy ezt az igényt az erdélyi magyarok egyre tömegesebbé váló magyar állampolgársága miatt el lehet utasítani, máris a román-magyar viszony egyik sajátosságára utal. Az elemzők alighanem arra hajlanak, hogy az ok a román állam hasonló kettősállampolgárság-politikájában rejlik, ugyanis a román állam nem kifogásolhatja azt, amit maga is követ. Az autonómiaellenes attitűd figyelmesebb vizsgálatából viszont az derül ki, hogy a román elit már eleve potenciális vagy „rejtőzködő” magyar állampolgárokként tekint a román állampolgárságú erdélyi magyarokra, akiknek az autonóm politikai közösségként való elismerése tehát nem Románia politikai közösségét erősíti (a román állampolgárság multinacionálissá alakításával), hanem magát a román államot gyengíti. Mindebből a román etnikai demokrácia rejtett, a román állampolgárságot befelé hierarchizáló attitűdje tűnik elő, amelynek történelmi magyarázatát az adja, hogy a román nemzet-, majd államépítés történetileg a magyar nemzetépítés ellenében bontakozott ki, s hogy a nemzetépítésben szükséges ellenségképet mindig a magyarok szolgáltatták. Olyan „mi”-„ők” szembenállásról van szó, amelyet a nacionalizmuselméletek több neves szerzője is a minden nemzet létezésmódjában jelen levő konstitutív kontrasztnak tekint. A román-magyar viszony sajátossága viszont az, hogy e kontraszt maga is „modernizálódott”, folyamatosan megújult, azaz: a szembenállást a román elit mindig újra tudta definiálni.
Az újradefiniálás sikerét jól jelzi az RMDSZ helye a román „politikai rendszerben”, azaz a kisebbségpolitikai rezsimben számára kijelölt/megszerzett szerepe, valamint azon történelmi kudarca, amelyet a fentebbi harmadik (autonóm politikai közösségi) stratégia követésében el kellett könyvelnie. (A Kiss Tamás által említett „kontroll-kooptálás modell” valójában az „aszimmetrikus alku” azon intézményesítése, amely e folyamatos megújítás egyik eredménye.) Az RMDSZ elfogadtatta a román politikai elittel – főleg az európai integrációs folyamat nyomása alatt (ameddig az létezett) –, hogy lehetséges a román nemzetállam olyan „multikulturális” kibővítése, amely integrálja a Romániában élő magyarokat, anélkül, hogy átalakítaná a román állampolgárság hagyományos fogalmát. Ennek az elfogadtatásnak az ára: a román nemzetépítésben funkcionálisan fennmaradó magyar ellenségkép folyamatos és domesztikált megújítása.
Hogyan történik mindez?
A kisebbségi jogok bővítése mindig pillanatnyi politikai tranzakciók eredménye volt. A tranzakcionális logikából következően a román nemzetállam átépítésének sohasem volt világos politikai iránya, és ez konzerválta azokat a kiaknázható gyanakvásokat, amelyek szerint az erdélyi magyarok törekvései a „rejtett” (potenciális) magyar állampolgárok román állam elleni – át nem látható és mindenképpen ellenséges – lépései. Az RMDSZ kooptálásával a kormányzat különböző szintjein etnikai ügyintézők jelentek meg, akik minden törekvést a napi politikai alkuk szintjén instrumentalizáltak. Így viszont felkínálták a lehetőséget a román politikai szereplőknek, hogy a történelmi román-magyar ellentétet a román pártpolitikai viták mindennapi nyelvezetébe illesszék, és érdekeiknek megfelelően aknázzák ki a közvéleményben létező gyanakvásokat.
Közjogi hatalommegosztás (autonómia) hiányában, a román állampolgárság hagyományos etnikai meghatározottsága mellett az erdélyi magyar elit „párhuzamos társadalom”-felfogása több szempontból is megerősítést kap a diaszpóra-stratégiától. Az etnikai térszerkezettől függetlenül feltételezett egység, az intézményépítés leszorítása a civiltársadalmi szférába: mind-mind olyan elemek, amelyek a diaszpóralét képzeteit erősítik.
Ugyanakkor a Fidesz „nemzetegyesítési terve”, amelynek kétségtelenül magyar belpolitikai motivációi is vannak, a kettős állampolgársággal és a határon túliak szavazati jogával szintén a diaszpóra-stratégiát erősítette fel.
A „közjogi egyesítés” ugyanis egyben hazakínálat is – még akkor is, ha nem jár az áttelepülés perspektívájával. E hazának az elfogadása viszont a diaszpóra-lét öndefinícióit erősíti.
Következésképpen: egyfajta konvergencia mindenképpen létezik az RMDSZ és a Fidesz törekvései között. Ugyanakkor egyéb tényezők hatására az RMDSZ-Fidesz-viszony mégis konfliktusos.
Mindeközben az is látható már, hogy a Bauböck-féle stratégiahármas megosztja az erdélyi magyarságot, és ennek társadalmi-etnikai térszerkezeti okai az elsődlegesek. A határon túli magyarság Trianon után „kényszerközösségekké” kovácsolódott (Bárdi Nándor) azokban a politikai nemzetállami keretekben, amelyeket az állampolgárság 19. századi felfogása dominált. Ezek a kényszerközösségek azonban most, a globális terek, a többes állampolgárság és a sok egyéb belső társadalmi körülmény hatására felbomlóban vannak. Ennek egyik következménye lett, hogy az említett diaszpóra-stratégia és autonóm politikai közösségi stratégia megbontja az erdélyi magyarság korábbi politikai egységét.
Nos, ebben a kontextusban kell feltennünk a kérdést, hogy miképp kapcsolódik az erdélyi magyarok másodlagos – „rezidencialitás nélküli” – magyar állampolgársága az RMDSZ-Fidesz-viszony stratégiai tétjeihez?
Ott, ahol a rezidencialitás járulékos politikai lehetőségei (helyi önkormányzati választások, etnikai térszerkezetre szabható közpolitikák) maguk is erősítik a politikai közösségképzést (az identitás mellett), a magyar állampolgárság egyike lesz azon kérdéseknek, amelyek kapcsán a helyi társadalom politikai pluralizmusa megjelenik. Úgy tűnik, Székelyföldre nézve ez kezd jellemzővé válni; a mostani magyarországi parlamenti választásoknak volt helyi tétje is,
és ez versenyt generált az RMDSZ, az EMNP és az MPP között arra nézve, hogy ki szerez több szavazót. Úgy vélem, a magyar állampolgárság kérdése itt továbbra sem marad egyszerűen az identitás, a távoli „haza” kérdésének, hanem folyamatos politikai vitatéma lesz, attól függően, hogy a politikai szereplők (RMDSZ, EMNP, mások) kinek és milyen kérdésnek válnak az ágensévé. A szórványban – a magyar intézmények ritkuló légkörében – viszont a diaszpóralét egyik meghatározójaként válik fontossá a magyar állampolgárság, és mintegy „politikamentesen” tölti fel a külső hazához való viszonyt alternatívákkal.
Felmerül a kérdés, mi a Fidesz viszonya az autonóm politikai közösség stratégiájához. Ez különösen fontossá most, a választások után vált, hiszen döntő jelentőségű abban, hogy a román nemzetállami erőforrásokból nem részesülő, „autonomista” MPP és EMNP milyen esélyekhez jut. A válasz pragmatikus vonatkozását a Fidesz újonnan körvonalazódó stratégiájában találjuk meg. Úgy tűnik, a magyar kormánypártnak mind az RMDSZ-re, mind pedig az ellenzékére szüksége van mint két, egymást kiegészítő regulátorra. Az RMDSZ-en keresztül kommunikációs csatornát tart fenn a román kormánnyal, az RMDSZ tehát e viszony egyik szabályozó eleme. Az RMDSZ ellenzékén keresztül viszont némi kontrollt intézményesíthet e csatorna működtetői fölött. E hipotézis szerint most a két szabályozó együttes működtetéséből adódó lehetőségek felmérése következne… Transindex.ro

Kapható a műsorfüzet (Szent György Napok)
Várhatóan meghaladja a háromszázat a Szent György Napok előadásainak száma, közülük 163 „helyi termék” – hangzott el a szervezők ismertetőjén. Már megvásárolható a rendezvény műsorfüzete, ugyanakkor tombolán tucatnyi turisztikai csomagot is nyerhetnek a szerencsések, köztük egy krétai nyaralást.
A megszokott, zsebben hordozható formátumban készült el a Szent György Napok műsorfüzete, mely megvásárolható a megyeszékhelyi városimázs irodában, illetve a H–Press újságárudáiban – közölte Grubisics Levente. A kiadványt ötezer példányban nyomtatták ki, négyezer magyar, ezer pedig román nyelvű, ára 5 lej. A füzettel tombolajegy is jár, a szerencsések turisztikai csomagot is nyerhetnek, három helybeli iroda mintegy 5500 euró értékben ajánlott fel tizenkét külföldi és hazai kirándulást. A Sun Travel hozzávetőlegesen 2000 euró értékű, egyhetes krétai nyaralást kínált fel, igen színvonalas ellátással, magyarázta Joós Ştefan, a Transilvania Tourist Service nyolc utazása összesen 2367 eurót tesz ki, ismertette László Endre, míg a Trip Mania további három csomagot biztosít. Újdonságként említették, hogy egy bevásárlóközpont megvásárolta az egyik színpad nevét, így az eddigi Szent György téri, B színpad most a Kaufland nevét viseli. A szervezők fontosnak tartják egy újszerű, még „gyermekcipőben lévő” helybeli biciklis futárszolgálat ismertetését is, a Bikedot kerekesei kiveszik részüket a rendezvény lebonyolításában is, amúgy hátizsáknyi csomagok szállítására vállalkoznak, gyorsan és környezetbarát módon. A programban két kisebb módosulást jeleztek, egyrészt a The Carbonfools együttes május 4-i fellépését, másrészt, egy színházi bemutató helyett április 27-én újra filmszínházként működik az egykori mozi, aznap négy román filmet vetítenek. Elhangzott: a kulturális hét rendezvényeire még vásárolhatók jegyek, továbbá a kilencnapos rendezvényre eddig 278 programot hirdettek, de ez tovább bővül, így a végső szám háromszáz fölötti lesz, közülük 163 helybeli produkciónak számít.
Mózes László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem indul Basescu ellen bűnvádi eljárás
Nem indít bűnvádi eljárást a legfőbb ügyészség Traian Basescu államfő ellen, akit egy szociáldemokrata szenátornak és férjének megzsarolása miatt jelentettek fel a Szociáldemokrata Párt (PSD) politikusai.
Az ügyészség közleménye szerint a vádhatóság eljárást indított az ügyben, de megállapította, hogy az alkotmány mentelmi jogot biztosít az államfőnek, ezért felfüggesztette az eljárás folytatását.
Basescu a múlt hét elején egy televíziós interjúban jelentette ki, hogy Gabriela Firea szociáldemokrata szenátor jobban tenné, ha polgármester férjének gyanús ügyeire figyelne, "mert megeshet, hogy este már nem találja otthon". Firea tagja annak a parlamenti vizsgálóbizottságnak, amely Basescu lányának 290 hektáros telekvásárlását vizsgálja. Ioana Basescu egy állami banktól felvett egymillió euró értékű hitelből vásárolta a telket.
Basescu ellen Firea külön tett feljelentést, a PSD 175 törvényhozója, Victor Ponta miniszterelnökkel az élen egy másik büntetőjogi keresetet is benyújtott az ügyészséghez.
A vádhatóság közlése szerint a két feljelentés ügyében egy vizsgálatot indítottak, de ennek folytatásában ideiglenes akadályt jelent Basescu mentelmi joga. Az alkotmány alapján az államelnök mentelmi joggal rendelkezik, és a parlament legalább kétharmados többséggel és csak hazaárulás vádja miatt kezdeményezhet ellene vizsgálatot. Népújság (Marosvásárhely)

A Gyermekmentő Szolgálat önkéntes orvosai Erdélyben
Hargita megye kórházaiban, iskoláiban, óvodáiban és egyéb gyermekintézményekben szűrik, vizsgálják és gyógykezelik a rászoruló gyermekeket a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvosai május 10. és 18. között.
Az NGYSZ önkéntes orvoscso-portja évente kétszer utazik Hargita megyébe, ahol az intézményeket gyógyszerekkel, gyógyászati segédeszközökkel és szakmai továbbképzéssel is segítik. A korábbi évekhez hasonlóan a Gyermekmentő Szolgálat nőgyógyászati szűrőkamionja és mozgó fogászati busza is csatlakozik az úthoz. A mobil rendelőkben dolgozó orvosok szűréseket, vizsgálatokat végeznek és tanácsadást tartanak.
Tavaly a szervezet önkéntesei több mint 10 ezer vizsgálatot végeztek el. Az NGYSZ által felújított csíkszentmártoni Korai Fejlesztő Központot a szervezet magyarországi gyermekneurológusa is folyamatosan támogatja munkájával. Tavaly a szűrővizsgálatok hatására 34 gyermek magyarországi műtétjét és gyógykezelését végezték el és 48 gyermek jutott ingyenesen szemüveghez.
Az orvoscsoport látogatásával egy időben idén is megrendezik a hagyományos erdélyi gyermek- és ifjúsági focikupát Csíkszentdomokoson, amelyet az Aranycsapat tagja, a Gyermekmentő Szolgálat Sportbizottságának elnöke, Buzánszky Jenő vezet. A győztes csapatokat a szolgálat vendégül látja a Budapesti Önkormányzattal közösen szervezett idei budapesti Városligeti Gyermeknapon május 24-25-én. Népújság (Marosvásárhely)

Hátrányos helyzetben a magyar tankönyvek kiadása
Április 15-én kellett volna az új elemi osztályos tankönyvekre szóló közbeszerzési eljárást meghirdessék, ami az ígért napon elmaradt. Talán nem véletlenül, hisz a tankönyv- és oktatási segédanyagok kiadására vonatkozó miniszteri rendelet a kisebbségi tankönyvek megjelentetésében érdekelt intézmények, kiadók mellett a többségi kiadókat is hátrányosan érinti – szögezik le egyértelműen a szakmabeliek.
Bár az oktatási tárca honlapján közvitára bocsátott módszertannak az esélyegyenlőséget mellőző rendelkezéseivel kapcsolatos módosító javaslatait a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének képviselője személyesen adta át a miniszternek, az alkalmazási útmutatót életbe léptették, anélkül hogy a javaslatokból valamit is figyelembe vettek volna – hangzott el az RMPSZ országos küldöttgyűlésén Siklódi Burus Botond elnök beszámolójában.
A vészharangot a magyar nyelvű tankönyvkiadás jövőjét illetően dr. Bencze Mihály, a bukaresti Ady Endre Elméleti Líceum igazgatója is meghúzta, aki szerint a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár ígérgetései, amelyek a tervezet megjelenése kapcsán kialakult múlt őszi vitát lezárták, nem jártak eredménnyel. Véleménye szerint, amit sikerült 23 év alatt az Erdélyi Tankönyvtanácson, az Ábel Kiadón és Pedagógusok Szövetségén keresztül elérni, azt el kell felejteni. Magyar nyelven ugyanis csak az anyanyelvet, a kisebbségi történelmet és hagyományokat, valamint a zenét oktató tankönyvekkel lehet pályázni, de ezeket is le kell fordítani románra. A rendeletből nem derül ki világosan, hogy a többi tantárgyból – matematika, természetismeret, román nyelv a kisebbségek számára – hogyan lehet pályázni. A román nyelven megírt tankönyvek magyarra fordítása a kiadóra hárul, a magyar nyelven írt könyvek románra való átültetése hasonlóképpen. Az új alkalmazási útmutató szerint a fordítás mellett a tankönyv elektronikus változatát is el kell készíteni, ami nagy költséget jelent a kiadóknak, miközben az idő nagyon rövid. A pályázatokat június 2-ig kellene benyújtani, miközben a miniszteri rendelet március 14-én jelent meg novemberre visszadátumozva, s az ígéretekhez képest a közbeszerzés kiírásával is késtek.
Király András (felvételünkön), a szaktárca kisebbségi oktatásért felelős államtitkára szerint az elemi osztályos tankönyvek kiadására vonatkozó módszertannal nincsen semmi probléma, ugyanis addig nem írták alá, amíg bele nem foglalták, hogy a kisebbségi oktatásban három típusú tankönyvet lehet használni, az anyanyelven megírtat, az importból származót és a románból fordítottat. Erre azért volt szükség, hogy ne maradjanak tankönyv nélkül a nemzetiségi diákok. Abból, hogy a magyarul megírt tankönyvet le kell fordítani románra is, "nem kell olyan történetet kikerekíteni, hogy anyanyelven nem lehet tankönyvet írni. Igenis lehet, s a fordításról a kiadónak kell gondoskodnia".
– Az más kérdés, hogy a miniszterelnöktől kezdve mindenütt elmondtuk, hogy ez badarság. Egy első osztályosoknak írt ukrán vagy magyar abécéskönyvet lehetetlenség románra fordítani. Ezt nem gondolta át a miniszter, aki úgy nyilatkozott, hogy a tárca vezetőjeként nem veheti magára az ódiumát annak, hogy valami olyan szerepeljen a tankönyvekben, ami nem felel meg a hivatalos álláspontnak. Tankönyvet azonban csak a tanterv alapján lehet írni, ezért érthetetlen a bizalmatlanság. Kérdésemre a miniszter megjegyezte, hogy a kiadó legfeljebb beleszámítja a könyv árába a fordítást, aminek a költségeit a minisztérium fedezi. Jelen pillanatban itt tartunk, de a meccs még nincs lejátszva. A kiadóknak elküldött rendelet ugyanis, amelyet nem írtunk alá, ütközik a módszertannal és a törvénnyel.
Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó igazgatója szerint a jól megszerkesztett törvény alkalmazási útmutatója hátrányos a magyar nyelvű oktatás szempontjából. A módszertan harmadik változatába, amit az illetékeseken kívül senki sem látott, olyan előírások kerültek be, amelyek a román kiadókat is hátrányos helyzetbe hozzák. Az Ábel, amely tagja a Romániai Könyvkiadók Egyesületének, kérésükre külön jelezte a problémákat a minisztérium honlapján, a kisebbségi osztály igazgatóságán és az államtitkárságon is, amit nem vettek figyelembe. Ilyen az 1993-as tankönyvreform óta nem volt, hogy románra kelljen fordítani az ábécéskönyvet!
A magyar nyelven megírt matematika nem jelenik meg külön tételként, s az Ábel Kiadó, amely 2001 óta pályázik tankönyvek kiadására, tisztában van azzal, hogy csak akkor lehet magyar nyelven megírt könyvvel pályázni, ha az tételesen is szerepel a kiírásban.
– 2004-ben kidobtak a tankönyvlicitről, mert a tenderfüzetben csak a "Matematica" cím szerepelt, s a magyarul megírt könyveink nem kerültek sem elbírálásra, sem közbeszerzésre.
Hozzátette, hogy nagy anyagi kockázatot jelent a tankönyv digitális változatának az elkészítése, amire szintén kötelezik a szerzőket és kiadókat.
– 2006 óta nem írtak ki tankönyvpályázatot, s a minisztérium csak utánnyomásokat rendelt. Ebből nem lehetett a kiadót a munkatársakkal együtt fenntartani. Az idő is nagyon rövid, hat hét alatt "össze lehet ugyan lapátolni" valamit, de részünkről ez szakmai felelőtlenség lenne.
– Mi nagyon vigyáztunk arra, hogy a könyvek szakmai és nyelvhelyességi szempontból is megfeleljenek a követelményeknek, s ami nem ütötte meg a mércét, azt visszaadtuk, mert nem mindegy számunkra, hogy mit adunk gyermekeink kezébe. A tisztességes munkához legalább hat hónap szükséges. Ráadásul a fordítást is mellékelni kell, és ahogy említettem, a digitális interaktív változatot úgyszintén, ami olyan költség, hogy abban az esetben, ha nem fogadják el a tankönyvet, bele is bukhat egy kiadó. Emiatt nem tudunk részt venni a liciten.
A késedelmes kiírás mellett Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó vezérigazgatója is azt kifogásolja, hogy a digitális változat már a kész terméket jelenti, amelynél az első példány előállítása a legköltségesebb, míg a sokszorosítás sokkal egyszerűbb. Véleménye szerint csak egy fejezetet kellett volna az elektronikus változatból kérni, s aki megnyeri a licitet, annak a feladata lett volna, hogy digitális formában is elkészítse az egész könyvet.
Hátrányos megkülönböztetésnek tartja, hogy be kell nyújtani a magyar nyelvű tankönyvnek a román változatát is, ami kétszeres munkát jelent. Ráadásul a költségeket illetően sem mindegy, ha a magyarul írt könyvet a románnal együtt versenyeztetik, ebben a helyzetben a magyar könyvek esélytelenek, mert az alacsony példányszám miatt nem adhatják a román tankönyvekhez hasonló áron, az elbírálásnál pedig a legalacsonyabb árat veszik figyelembe.
– Mi történik, ha ilyen feltételek mellett nem lesznek könyvek? Már a jelenlegi első osztályosoknak is az új tankönyvekből kellett volna tanulniuk, s ehelyett az új tanterv szerint tanulva a régieket használják, de erről nem beszél senki. Aki adminisztrációval foglalkozik, és soha nem próbált egy tankönyvet jóváhagyásra előkészíteni, az nem tudja, hogy milyen munkát jelent. Ezért kellett volna konzultálni a kiadókkal – hangsúlyozta az Ábel igazgatója.
Király András kisebbségi államtitkár szerint nem kell aggódni amiatt, hogy a magyar nyelven írt és románra lefordított matematikakönyvvel nem lehet pályázni. Ezt a módszertan második pontja leszögezi, ahogy azt is, hogy a kisebbségek a számukra készült román tankönyvből fognak tanulni – tette hozzá.
Az érveket és ellenérveket egymás mellé sorakoztatva próbáltuk áttekinteni az első és második osztályos tankönyvek megírására és pályáztatására vonatkozó előírásokat, amelyek, bármilyen szempontból is nézzük, hátrányosak a kisebbségek számára, arról nem is beszélve, hogy az idő is nagyon rövid ahhoz, hogy kifogástalan minőségű papíralapú és digitális tankönyvek szülessenek.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

„Kevés a pénz a kultúrára”
Jelentős összegeket kellene elkülöníteni a kulturális minisztérium részére ahhoz, hogy nagyszabású projektek is megvalósulhassanak – jelentette ki interjújában Kelemen Hunor.
A kulturális miniszter elmondta, mielőbb aktualizálni kell néhány kulturális területen a törvényi hátteret, például az épített örökségre, a mozikra, az alkotók egyesületeire vonatkozó jogszabályokat. A kulturális intézmények alkalmazottaira vonatkozó bérrácsot 2015-től megváltoztatná.
A kulturális miniszter mandátuma alatt az épített örökségi törvénykönyv kidolgozását is befejezné. A törvénykönyv megalkotását első kulturális miniszteri mandátuma alatt kezdte el, a megszövegezés nagyrészt elkészült, azonban a közvitára bocsátás hátravan, így leghamarabb az őszi ülésszakon tárgyalhatja meg a parlament ezt a tervezetet. A miniszter szerint előnyösebb lenne, ha egy törvénykönyvbe lenne foglalva minden terület, amelyet érinthet egy műemlék-felújítás.
„Előnyösebb az, ha egy és ugyanaz a törvény több területet is szabályoz, hiszen például egy műemlék felújításakor figyelembe kell venni a régészeti vizsgálatokat is” – mondta Kelemen. Hozzátette, az épített örökség tönkretételét súlyosabb szankciókkal szándékozik büntetni. Decentralizálná a műemlékvédelmi bizottságot, nagyobb döntési hatalmat adna a helyi viszonyokat inkább ismerő területi műemlékvédelmi bizottságoknak, hogy azokat ne lehessen megkerülni az országos műemlékvédelmi bizottsághoz fordulva.
Kelemen elmondása szerint nagyon sok pénzre van szükség a műemlékjegyzékben szereplő ingatlanok felújításához, azonban idén az erre elkülönített költségvetés nagyon alacsony.
„Jövőre számottevően kell növelni az erre elkülönített összeget, és a Regionális Operatív Programon keresztül is meg kell próbálni bővíteni ezt a költségvetést” – mondta Kelemen, aki szerint komoly anyagi ráfordítással is csak 8-10 év alatt lehet majd felmutatni valamit ezen a területen. Hangsúlyozta, a műemlékek felújítása nemcsak az országos intézményeknek, hanem a helyi hatóságoknak is felelőssége, például a városközpontok és az ott található műemlékek felújítása esetében is szerepet vállalhatnak.
A műemlékjegyzékben szereplő, magántulajdonban levő ingatlanok tulajdonosaiban tudatosítaná a felelősséget, azonban a magas karbantartási költségek ellensúlyozására adókedvezményt szeretne bevezetni.
Elmondta, a minisztériuma számára a legnagyobb infrastrukturális jellegű problémát a múzeumok helyzete jelenti. Kiemelten említette a Kolozsvári Történelmi Múzeumot: ennek raktárhelyiségei telítődtek, és nincs pénz az épület felújítására, éppen ezért prioritást élvez a minisztérium számára ennek a kérdésnek a megoldása. Kelemen elmondta ugyanakkor, megoldást szeretne találni annak az összegnek a pótlására is, amelyet korábban a Lottótársaságtól kapott az Országos Kulturális Alap.
(Agerpres). Nyugati Jelen (Arad)

Nemzetközi magyar tantárgyverseny Déván
Hét ország diákjait várják a Téglásba
A Kárpát-medence irodalomkedvelő diákjainak legjobbjai mérik össze tudásukat, tehetségüket ezen a héten az Apáczai Csere János nemzetközi magyar nyelv és irodalom tantárgyversenyen.
A rendezvénynek első ízben ad otthont a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum, ahol már a napokban lázasan folyik a szervezés, hiszen hát ország diákjait várják.
A munkából a megyei tanfelügyelőségnek is bőven kijut. – Ez a rendezvény nagy-nagy megtiszteltetés számunkra, hiszen hét országból: Szerbiából, Horvátországból, Szlovéniából, Magyarországról, Szlovákiából, Ukrajnából és természetesen Romániából érkeznek versenyzők. Olyan diákok, akik otthon első, második, harmadik díjat nyertek a magyar tantárgyversenyek országos szakaszán. Tehát egy nagyon rangos rendezvényről van szó, ami kihívást is jelent számunkra, hiszen nagyon alapos és szerteágazó szervezést igényel – fogalmazott Vlaic Ágnes Hunyad megyei kisebbségi tanfelügyelő, a szervezőbizottság tagja.
A verseny április 24–27. között zajlik. Az ünnepi megnyitóra csütörtökön, április 24-én kerül sor a dévai Művész Színházban. Maga a verseny két felvonásban zajlik majd. Pénteken délelőtt az egyéni dolgozatok megírására kerül sor, szombaton pedig az előre megadott tematikájú dráma-bemutatókra és memoriter próbára. – Őszinte kíváncsisággal várom a versenynek ezt a felvonását, hiszen itt nem csupán a tudás, de a leleményesség, csapatszellem is fontos tényező. A drámabemutatókra ugyanis több ország képviselőiből áll össze egy-egy csapat, közösen kell megjeleníteniük a megadott témát. A VII–VIII. osztályosok számára idén a bukovinai székely népmesék világa, illetve az áldozat motívumát tartalmazó várépítő balladák jelentik a dramatizálásra váró tematikát, a középiskolásoknak pedig Petőfi Sándor életének egy mozzanatát kell majd a színpadon megjeleníteniük – ismerteti a valóban érdekesnek ígérkező megmérettetést a tanfelügyelő.
A rendezvényre érkező mintegy 56 diáknak és kísérőiknek természetesen alkalmuk lesz megismerni Déva illetve Vajdahunyad épített örökségét is. Erre pénteken és szombaton kerül sor, városnézés, illetve helytörténeti kirándulás keretében, melybe az Örökségünk őrei programban résztvevő helybeli diákok is aktívan bekapcsolódnak. Szombat este pedig zenés-táncos összejövetelen nyílik alkalom a helybeli és a Kárpát-medence különböző csücskeiből érkezett diákok közti ismerkedésre. A záróünnepségre és díjkiosztásra vasárnap délelőtt 10 órakor kerül sor.
A rendezvényre meghívást kaptak Winkler Gyula és Sógor Csaba EP-képviselők, Király András oktatásügyi államtitkár és munkatársai, Magyarország bukaresti nagykövetségének képviselői, az RMDSZ oktatási főosztályának, illetve az RMPSZ-nek vezetői, helyi közintézmények, partneriskolák képviselői.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

Stasiország – könyv a keletnémet titkosrendőrségről
Egykori résztvevők, tettesek és áldozatok visszaemlékezései segítségével idézi fel a keletnémet titkosrendőrség, a Stasi működésének természetrajzát Anna Funder Stasiország című irodalmi riportázsa, melyet a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelentetett meg az Európa Kiadó.
„Hitler Harmadik Birodalmában egy Gestapo-ügynök jutott minden kétezer lakosra, Sztálin Szovjetuniójában egy KGB-ügynök minden ötezer-nyolcszázharminc lakosra. Az NDK-ban egy Stasi-tiszt vagy -besúgó jutott minden hatvanhárom lakosra. Az alkalmi besúgókat is beleszámítva ez az arány annyira magas, hogy egy besúgó jut minden hat és feledik állampolgárra” – hívja fel a figyelmet a megdöbbentő adatra a Stasiország lapjain az ausztrál írónő, akinek rövid időn belül már a második kötete jelenik meg az Európa Kiadónál.
A mindkét könyvet szerkesztő Elekes Dóra az MTI-nek elmondta: Funder először az 1980-as években járt Kelet-Németországban, a kilencvenes években a Berlini Szabadegyetemen tanult, majd egy német tévéállomásnál dolgozott. Ekkor kezdett érdeklődni a Stasi tevékenysége iránt, kollégái azonban próbálták lebeszélni a témáról. Ennek ellenére Funder apróhirdetéseket adott fel, hogy megtalálja az egykori tiszteket, besúgókat és áldozataikat, és meglepetésére rengetegen jelentkeztek közülük – idézte fel a szerkesztő.
Beszámolóikat Funder a saját történetébe ágyazva fűzte össze, így rajzolva ki egységes képet. Az összegyűjtött történetekből megszerkesztett, rendkívül olvasmányos kötetből – melyet Daróczi Péter fordított magyarra – jól átjön az egykori keletnémet mentalitás, a diktatúra abszurdumai – fűzte hozzá. Szabadság (Kolozsvár)

Megújul a CAMPUS!
Új honlappal, logóval és tíztagú szerkesztőcsapattal bővül a Campus
Kevesebb, mint két hét van hátra a Campus különálló honlapjának indulásáig. Május 4-én 23 óra 59 perckor, a diáknapok hetén indul legújabb projektünk, mely napi rendszerességgel követi majd a kolozsvári diákélet minden mozzanatát.
Buliajánlók, tudósítások, videó- és fotóriportok, véleményanyagok, kultúrhaus rovat, minden, ami Kolozsvár, és minden, ami egyetemista a Campuson. Indulásunkat a 21. KMDSZ Diáknapok hetére időzítettük, mivel szeretnénk minél több eseményről tájékoztatni. Élőben követheted portálunkon a diáknapokat – a május 7-ei rajt előtt közleményeket, esetleges helyszín- vagy programváltozásokat, az esemény alatt pedig exkluzív részeredményektől kezdve rengeteg fotót, interjút és tudósítást közlünk majd a próbákról és a csapatokról. Ha diáknapozol, taggeld magad a fényképeken, keresd meg, milyen részeredményeket ért el csapatod a különböző próbákon (ezeket a diáknapok oldala helyett nálunk közli majd a SzervezTeam), ha pedig az idén úgy döntöttél, hogy kihagyod, éld át a hangulatot a monitor előtt, és kezdjél gondolkodni azon, ki az a 35 ismerősöd, akikkel jövőre csapatot szervezhetsz.
Meglepi: a honlap indulásával együtt CampusShow néven tévés vetélkedő készül a Campus filmgyárában
Az amerikai What’s my line? című tévés vetélkedő mintájára élő show-t szervezünk egy kolozsvári kocsmában. A show meghívottai olyan kolozsvári vagy erdélyi celebek, akik már bizonyítottak valamilyen téren, és bekerültek az erdélyi közéletbe. Ezzel a hazai sztárgyártáshoz járulunk hozzá. A vetélkedőn négy játékos vesz részt, bekötött szemmel, igen-nem választ igénylő kérdéseket feltéve kell kitalálniuk, melyik erdélyi magyar celeb válaszol nekik. További részletekkel a következő lapszámokban szolgálunk, illetve a Campus online kiadásában is követjük majd a vetélkedő előkészítését és menetét.
Szabadság (Kolozsvár)

Örökségvédelmi törvénycsomagot szorgalmaz Kelemen Hunor
Az RMDSZ elnöke kulturális miniszterként az Agerpres hírügynökségnek adott interjúban beszélt erről. Érvelése szerint azért van szükség egyetlen törvényre, mert a kulturális örökség területén összefüggnek a dolgok, például egy műemlék épület felújítása esetén nem lehet elvonatkoztatni a régészeti mentesítési bizonylattól, amelynek kibocsátása kötelező, és sok esetben szellemi örökségi vonzata is van egy műemlék épület felújításának. Kelemen Hunor szerint növelni kell a büntetést azokkal szemben, akik szándékosan rombolják az épített örökséget.
A miniszter növelné a területi műemlékvédelmi bizottságok hatáskörét, hogy a B kategóriájú műemlék épületek esetében ne bírálhassa felül az országos hatóság a helyi szakemberek döntését. Kelemen Hunor szerint azért szükséges a decentralizáció ezen a területen is, mert a helyi szakemberek jobban ismerik a helyi terepet, és tudják, mi a dolguk. Szabadság (Kolozsvár)

Borboly: ne démonizálják a Székelyföldet!
Felháborodásának adott hangot kedden Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke egy, a német sajtóban a múlt héten megjelent cikk miatt, amely szerint Európa következő „szeparatizmus miatti konfliktusa” Romániában törhet ki, ahol a Székelyföld „az autonómia megszerzése előtt áll.”
Borboly szerint valóságos hisztéria tört ki a székely autonómia kapcsán, és leszögezte: a Der Freitag című lapban megjelent cikkben – amelyet a bukaresti sajtó is átvett – megemlített Hargita, Kovászna és Maros megyében az emberek mindennapi gondokkal küszködnek, problémáik ugyanazok, mint az ország más régióiban – például a munkahelyek hiánya, a fiatalok elvándorlása vagy az oktatási rendszer hiányosságai.
Hozzátette: a térség gazdasága az idegenforgalomra támaszkodik, annak fejlődéséhez pedig nyugalomra van szükség, nem pedig rendszeresen visszatérő botrányokra. Krónika (Kolozsvár)

Csak a román áldozatokra emlékeztek Váradon
Némi feszültséget szült a Bihar Megyei Tanács legutóbbi ülésén, hogy a román csapatok bevonulásának 95-ik évfordulója alkalmával post mortem díszpolgárrá avattak több személyiséget.
Nagyvárad egykori polgármestere, a „városépítő” Rimler Károly mellett az ügyvéd Aurel Lazăr, Ioan Ciordaş, Nicolae Bolcaş és Traian Moşoiu tábornok érdemelte ki a címet.
Továbbá Viorel Faur egyetemi történészprofesszor A Bihar megyei román lakosság drámai helyzete 1919 első hónapjaiban című könyvét is méltatták.
„Azt gondolom, hogy 95 év után eltelt elég idő ahhoz, hogy Tacitus szavaival élve gyűlölet és részrehajlás nélkül lehessen írni a történtekről” – fogalmazott felszólalásában Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a nacionalista műveiről ismert történész újabb munkájára utalva.
A képviselő emlékeztetett, hogy áldozatok minden egyes háborúban, mindkét oldalon voltak, és ha az áldozatokról emlékezünk, akkor azt is el kell ismerni, hogy a 1919-ben a helyi magyarságnak is voltak áldozatai, például Kisnyégerfalván és Köröstárkányban.
„Jó lenne a múltat lezárni, és a szétválasztó egymásrámutogatás helyett a jó cselekedetekre összpontosítani” – üzente a történész végzettségű RMDSZ-es képviselő, akinek felszólalása nem aratott nagy sikert a jelenlévő román történészek körében.
Meglátása szerint viszont a többség megértette és elfogadta a gondolatot, ám a valós továbblépéshez még időre van szükség. „Mindkét részről voltak elkövetett bűnök, ezeket be kell ismerni, és tovább kell lépni” – szögezte le Szabó Ödön, aki az ülésen átadta Aurel Chiriacnak, a Körösvidéki Múzeum igazgatójának azokat az egykori jegyzőkönyveket, amelyek az 1919-es események köröstárkányi, illetve kisnyégerfalvi áldozatairól számolnak be, hogy a következő gyűjtemény immár Tacitus elve szerint készülhessen.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Krónika (Kolozsvár)

Csak egészség legyen
A romániai egészségügy legnagyobb problémája, hogy a betegség nem tud masszívan emigrálni: a nyavalyákkal itthon kell megbirkóznia egy olyan államnak, amely uniós sereghajtó a betegellátásra, megelőzésre fordított pénzösszegek terén.
A szakminisztérium most azzal akar valamennyit spórolni, hogy ha például a lábtöréssel kórházba szállított páciens cukorbeteg, az intézménynek ne kelljen biztosítania az inzulint – a beteg hozza magával a korábban a háziorvos által felírt adagot, hogy így pénzt takarítsanak meg.
Csakhogy ezzel nem orvosolják a problémákat, hanem inkább súlyosbítják azokat, ugyanis a romániai egészségügy rákfenéje éppen az a hozzáállás, miszerint nem a beteg az első, hanem csupán egy olyan rendszer fenntartója, amely bármelyik pillanatban összeomolhat.
Egy tavalyi felmérés szerint a román állam évente 500 dollárt költ év/fő arányban az egészségügyre, ami negatív európai uniós csúcs. Magyarország 1100 dollárral szerepel a listán, amelyet Franciaország vezet 5000 dollárral.
A különbség akkor válik igazán fájdalmassá, ha ezen számok tükrében megnézzük például a gyermekelhalálozási statisztikákat: miközben nálunk évente 1000 főre 13 ötévesnél fiatalabb elhunyt gyermek jut, Franciaországban csupán négy. Ilyen körülmények között „adjá magát”, hogy a remélt átlagélethossz is itt a legalacsonyabb az Unióban: 73 év és öt hónap.
A gazdag országok egyik alapelve, hogy az állampolgár az első: őt szolgálja ki az intézményrendszer, és nem fordítva. Az egészségügybe fektetett sok pénz hosszú távon busásan megtérül: egy egészségesebb társadalomban jóval nagyobb a munkaerő, ami a gazdasági növekedés motorja. Ezt nálunk is tudják, dehát az illetékesek folyton azt hangoztatják, hogy nincs miből.
Az egészségbiztosításokból befolyó összeggel csak a tátongó lyukakat tudják itt-ott foldozgatni, ezért ha elfogy a kötszer és a gyógyszer, hát hozzon a beteg magának. Ilyen körülmények között még fontosabbá válik az egészséges életmód, ami már rajtunk múlik, és nem a beteg államon.
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Egyre kevesebb a pénze a román ortodox egyháznak
2011-ben még közel 28 millió lejes többlete volt a román pátriárkai hivatalnak, ez viszont 2013-ra 487 ezer lejre apadt, ami hatvanszoros csökkenést jelent - írja a Capital a pénzügyminisztérium adataira hivatkozva.
A hivatalos statisztikák szerint a Dániel pátriárka által vezetett intézmény tavaly 6,6 millió lejt veszített gazdasági tevékenységből, non-profit tevékenységből viszont 7 millió lejes többlete volt. A bevételek 2013-ban összesen 65,8 millió lejre rúgtak, ami meredek csökkenés a 2011-es 87 millió lejhez képest.
A román ortodox egyház tavaly összesen 80,8 millió lejt fordított jótékonysági tevékenységre (ebbe a pátriárkai hivatal és az összes érsekség, püspökség és egyházközség költségei beleszámítanak). Az egyháznak összesen 65 millió lejes bevétele volt adományokból és járulékokból, ami szintén komoly visszaesést jelent a 2011-es 87 millió lejhez képest. (capital, hírszerk.) Transindex.ro

Hivatása a gyógyítás
A rendkívül gazdag élmény- és tudástárral rendelkező Bernád Ilona szavai elsőre talán furán hangzanak nekünk, magunkat modern, 21. századinak valló embereknek. Pedig a természetgyógyász szakíró csupán olyasmiről beszél, aminek néhány évtizede még közösségként, családként, egyénként a birtokában voltunk, és aminek az elvesztése boldogtalanságunk és kiteljesedésünk legfőbb akadályozója.
– Sokat gondolkodtam azon, hogy miként mutassam be az olvasóknak, végül úgy döntöttem, önt kérem meg, meséljen arról: kicsoda Bernád Ilona.
– Bernád Ilona egy érdekes életutat bejárt erdélyi asszony, aki reméli, hogy ez az életút még addig tart, amíg a Kárpát-hazában, Moldvában és a nagyvilágban gyűjtött kincseket közre tudja adni. Egy 25 éves, tehetséges és tiszta lelkű fiúgyermek édesanyja vagyok. Nagyon szeretem a természetet, ennek törvényei szerint igyekszem élni. Ugyanakkor művészetkedvelő vagyok, láttam a világ összes nagy múzeumát. Mindeközben kutató is vagyok, a népi orvoslásnak és a világ hagyományos orvoslásainak a tanulmányozásával foglalkozom, ezenkívül 9 különféle témában írt könyv szerzője. Több mint félszáz országban kutattam, hogy az emberek miként gyógyítják önmagukat és népüket. Gyógyító vagyok, akinek anyai nagyanyja füves- és kenőasszony volt. Már gyermekkoromban felfedezték a kezemben lévő különleges erőt és érzékenységet, majd később, lánykoromtól sokan kérték, hogy masszírozzam őket. Tavaly ősztől nagyrészt Budapesten élek, oda szólított a hivatásom. Budapesten a legsérültebb a társadalom, annyira felbomlott a család, a nemzet egysége, a természetes életmód, annyira kiestünk a természet ritmusából, hogy szinte minden héten hívnak előadást tartani, ezenkívül sok beteg ember és meddő pár keres meg. Mindig nagy élmény azonban visszatérni Marosvásárhelyre, vágyom is itthon lenni, látni a fűszeres- és virágoskertem, sétálni vagy kocogni az én Maros-partomon.
– Azt mondta, az év legnagyobb részében Budapesten lakik. Itthon nem lenne szükség a munkájára, tudására?
– Dehogynem! Évekig szinte hetente ingáztam, nagyon fárasztó volt, ezért döntöttem úgy, hogy a magyar fővárosba költözöm. De jó hírekkel is szolgálhatok: a párommal együtt tervezünk munkánk által is visszakapcsolódni Erdélyhez.
– Azt mondta, a társadalom sérült. Mit gondol, mi ennek az oka?
– Ekkora összevisszaságot, mint ami Budapesten van, soha életemben nem tapasztaltam, pedig 51. életévemet élem. Az első sokkélményem: szeptemberben egy újpesti sétányon sétáltam estefelé. Két sorban sétáltak az emberek. Legtöbbjük kutyát, kutyákat vezetett, csupán egy házaspár tolt babakocsit… A második sokkélményem, hogy az ott élő emberek többnyire kozmopoliták, nagyon szeretik az idegen dolgokat. Sok a szleng, a sorozatos szórövidítésekkel pedig fokozatosan deszakralizálták a nyelvet. Maga az élet is deszakralizálódott. Sokan elégedetlenek, boldogtalanok. Szerintem a baj tulajdonképpeni forrása az, hogy letértek a saját szellemiségük, bölcsességük, egészségrendszerük útjáról. Gyökér nélkül nincsen lomb, gyökerek nélkül nem tudsz kiteljesedni. Minden összeadódik – az egészségtelen étkezés, a böjt és mozgás hiánya, természetellenes élet, a mindennapi bizonytalanság érzése, a ránk erőltetett felgyorsulás, a teljesítménykényszer, a nagycsalád, a közösség felbomlása – és egy olyan hamis értékrendben élünk, amelyben mindenki vergődik.
– Mit gondol, hogyan gyógyulhatunk ki ebből az állapotunkból?
– Ha visszatérünk az isteni és természeti renden alapuló rendtartó életre. Ez pedig elhatározással és a magunk iránt való türelemmel, alázattal, kitartással, tudatossággal kezdődik. A külvilág jelzésein kívül meg kell tanulnunk belső hangunkra figyelni. Saját tapasztalatból tudom, hogy amikor nem figyeltem megérzéseimre beteg voltam és boldogtalan. De amikor úgy rendeztem az életem, hogy megéljem lelkem vágyát, szükségletét – akkor boldog és sikeres voltam. Nem szabad olyan nagy kompromisszumokat vállalnunk, amelyek eltérítenek életutunkról. A Jóisten feladatokkal küld minket erre a világra, ehhez pedig képességeket is ad, amelyeket nekünk kötelességünk kifejleszteni, szinten tartani, az emberekért működtetni. Amiért elküldettünk, azért el kell számolnunk. Ha megalkuszunk vagy megakadunk életfeladatunk és sorsunk kiteljesítésében – olyankor történik meg egyre gyakrabban az, hogy az emberek félnek a haláltól. De az igazán lényeges kérdés a születéssel kezdődik, mert ahol nem beszélhetünk természetes szülésről, ott nem alapozódik meg a szeretetre való képességünk. Azzal, hogy az anyukák nem a saját ritmusukban szülnek, a gyerekek nem a maguk ritmusában születnek, olyan zavarok keletkezhetnek, amelyek megzavarhatják az anya-gyermek kapcsolat kialakulását, a családdá való összeforrást, és amelyek a mi kultúránktól idegenek, hiszen a mi hagyományunkban mindig természetes szülésről, családi eseményről beszélünk. Ha ezt a folyamatot gyorsítják, megváltoztatják, megzavarják a kapcsolatot az égi konstellációval, pecséttel, szimbólumokkal, erőkkel, amely a szülöttet életfeladata teljesítésében segíti. A Kárpát-medencében szinte mindenhol úgy mondják, hogy a „gyermek akkor született, ha feljött a csillaga”. A bajok forrása az, hogy az emberélet két legnagyobb fordulóját, a földi és mennyei születésnapunkat intézményesítették.
– Ön azt mondja, gyógyító. De önnek van-e szüksége gyógyításra?
– Igen, és emiatt nagyon tudatosan és puritán módon élek. Az életemet vezérlő fő elv a becsületesség, hogy mindig fel legyek készülve arra, hogyha a Jóisten engem visszaszólít, el tudjak számolni az életemmel. Lelkiekben minél mélyebben és tisztábban próbálok élni, hogy az emberek javára tudjak lenni. Ahhoz pedig, hogy a lelkem dolgait véghezvigyem, a testemre is odafigyelek. Az ember a lelkét sokféleképpen gyógyíthatja: a természet, zene, művészet, tánc, irodalom, emberi kapcsolatok révén. Az első Egészségünkért könyvemben leírtakat viszont örök érvényű igazságnak érzem: a szeretet és az emberi kapcsolatok által lehet meggyógyulni.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

Átadták a Jakab Antal Keresztény Kör idei díjait
Ötödik alkalommal adták át a Jakab Antal-emlékdíjakat. A Márton Áron püspök utódának nevét viselő elismerést a Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) alapította 2010-ben, és évente egy-egy papi, illetve világi személyt díjaznak. Az idei díjakat Kolumbán Csilla tekerőpataki tanár és Salamon József gyimesbükki plébános vehette át.
A Jakab Antal Keresztény Kört a neves erdélyi püspök rokonai és tisztelői alapították a Jakab Antal centenáriumi emlékévben, célul tűzve ki a névadó néhai gyulafehérvári megyéspüspök emlékének fenntartását, szellemi örökségének ápolását, illetve az ő nyomdokain járók és az általa vallott értékeknek megfelelően élők és tevékenykedők munkájának, törekvéseinek elismerését. A díjat minden esetben Jakab püspök életútjának valamely jelentős dátumához kapcsolódóan valamelyik díjazott lakóhelyén vagy ahhoz közel eső településen adják át. Idén húsvét harmadnapján Gyimesbükkön került sor e rangos eseményre. A Bákó megyéhez csatolt erdélyi településen a 13 évet raboskodó püspök börtönből való szabadulásának 50., a gyimesbükki templom építése elkezdésének 40. évfordulóján került sor az eseményre.
Zsúfolásig megtelt kedden, április 22-én a gyimesi templom, ahol a hálaadó szentmisét az ausztriai Linzben élő Vencser László teológus, egyetemi tanár mutatta be, az ünnepséget pedig színesebbé tette a Koncsag László kántor által vezetett egyházi kórus éneke, illetve Fórika Sebestyén alkalomhoz illő szavalatai.
Elsőként Salamon József gyimesbükki plébános vehette át a díszoklevelet, a Kolozsi Tibor szobrászművész által tervezett emlékplakettet és a díjjal járó 500 eurót. A 25 éve pappá szentelt Salamon József mindvégig a végeken, a magyar nyelvterület határain védte a magyar értékeket. A Lujzikalagorban született plébános Óradnán, Galócáson és Gyimesbükkön alkotott maradandót, és amint Berszán Lajos atya laudációjában rámutatott, ő Dani Gergely szellemi utóda, folytatja azt, amit a templom- és közösségépítő híres pap elkezdett.
Az idei világi díjazott Kolumbán Csilla hittan és földrajz szakos tanár, aki 24 éve tanít Gyergyótekerőpatakon és Kilyénfalván. Amint Csedő István tekerőpataki plébános laudációjából kitűnt, a tanárnő pedagógiai, közéleti és szociális tevékenységével egyaránt rászolgált a díjra.
A rendezvény házigazdái Vencser László és a Budapesten élő Varga Gabriella újságíró (mindketten a JAKK alapító tagja) voltak, fővédnöke pedig dr. Márfi Gyula, a Veszprémi Főegyházmegye érseke.
Jakab Antal-emlékdíj kitüntetettjei
2010 (Kolozsvár): Veres László nyugalmazott lelkész, szentszéki tanácsos és Tokay Rozália, a Kolozsvári Magyar Mozgássérültek Társulatának elnöke.
2011 (Csíksomlyó): posztumusz Pálfi Géza mártír sorsú lelkipásztor és dr. Antal Zoltán csíkszeredai sebész, Jakab Antal kezelőorvosa.
2012 (Marosvásárhely): P. Bakó Béla, Pál testvér, ferences szerzetes, illetve a Mustármag közösség és a Szent Cecília Együttes.
2013 (Ditró): Kémenes Loránd Zoltán lelkipásztor és dr. Puskás Károly főorvos, a ditrói kórház vezetője. 2014 (Gyimesbükk): Salamon József plébános és Kolumbán Csilla tanár.
Dobos László. Székelyhon.ro