Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Máthé György "Jeges"
9 tétel
2006. február 17.
Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes felső-háromszéki betyárok története – egészen pontosan, Pusztai, Jeges (Máthé György), Dézsi, mert így rögzítődött az évek során – a vidéken ismeretes. A népi hősként tisztelt „betyárhármas” az ’50-es évek elején bukkant fel az erőszakos kollektivizálás szüleményeként. Történetükről született már idillikus „kommunista” regény, Kovács György tollából, Ozsdola leánya címmel, ahol az osztályellenség szerepe jutott a három lázadónak, de riportregény is (Tömöry Péter: Banditák nyomában), valamint számos más írás, fejtegetés, visszaemlékezés. Az emlékezések azonban nem szólnak az igazi áldozatokról – a hozzátartozókról, a családokról, akik a megtorló hatalom mindennapos terrorjának voltak kitéve. Ilyen áldozat Bálint Anna is, lánynevén Pusztai Anna, aki mindamellett, hogy testvére életéért rettegett öt éven át, a milícia és a Szekuritáté bosszújának is áldozatául esett. Elmondta, hogy testvérét, Pusztai Ferencet kényszermunkára vitték a bányába, a barátjával, Dézsi Dénessel együtt. Öt évet kellett volna eltölteniük kényszermunkán, de megszöktek. Jegessel csak később, jóval a szökés után találkoztak itthon, és álltak össze egy csapatba. Bálint Anna rendszeresen hordta nekik az ételt az öt év alatt, amíg az erdőben tanyáztak. Közben folyamatosak voltak a rendőrségi zaklatások. A verést szinte megszokta, emlékezett vissza. Sokszor ráfogták a puskát, hogy agyonlövik. Kocsi után is kötötték, úgy hurcolták, majd villamosszékbe ültették, áramot kapcsoltak rá, hogy elárulja, hol van a testvére. Hiába kínozták, nem mondta el. Családjuk minden tagját meghurcoltak, verték, de mindnyájan hallgattak. Bálint Anna elmondta, nem igaz, hogy testvére társaival fosztogatott volna. Aki az erdőn megfordult, mindenkinek segítettek, tilos fával rakták meg az emberek szekereit. Sokan támogatták, segítették őket, enni is többen vittek nekik. Attól függetlenül, hogy országszerte körözték őket, szabadon jártak-keltek. Egyszer a városba mentek vacsorázni Dénessel. Vérdíjat tűztek ki a fejükre. Végül agyonlőtték őket, nem tudják, hol van a sírjuk. /Dimény Árpád: Egy betyártörténet másik oldala. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), febr. 17./
2007. július 16.
Iochom István újságíró Pusztai, Jeges, Dézsi című dokumentumriport kötete új megvilágítást nyújt az ötvenes években Felsőháromszéket és Kászonokat izgalomban tartó katonaszökevényekről, akiket rendszerellenességgel, gyilkossággal, rablással vádoltak, üldöztek hajdanán. A hatalom szemében banditák voltak, a lakosság számottevő részének szemében pedig ellenállók. Kovács György író Ozsdola leánya című ifjúsági regényében feldolgozta a témát a kor szellemében, a rezsim elvárásai szerint, majd a hetvenes években Tömöry Péter újságíró, író riportsorozatot közölt az akkori Megyei Tükörben Banditák nyomában címmel. A mostani dokumentumriport kötet előszavában a szerző joggal nevezheti felületesnek, fércmunkáknak a múlt rendszerben megjelent írásokat, azonban az ő munkája sem tekinthető teljesnek. Az eddigi leírásokból hiányoznak az előzmények, a falu két világháború közötti gazdasági-társadalmi életének a bemutatása. Ismerni kellene továbbá Okos Dénes szolgalegényből néptanácselnökké avanzsálását, aki a hatalom teljhatalmú elvtársa lett, s akivel ellentétbe került a később gyilkosságával vádolt katonaszökevény, Máthé György, vagyis Jeges is. /Ferencz Imre: A betyár nemjóját! = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 16./
2011. március 10.
Szoboszlay Aladár székelyföldi szervezkedése (Az 1956-os forradalom Háromszéken)
Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon.
A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor.
Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait."
Ráduly Géza
Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal.
Kosza József
(...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon.
A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor.
Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait."
Ráduly Géza
Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal.
Kosza József
(...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 10.
Jeges, a harmadik betyár
Máté Györgyről, akit a mai napig mindenki Jegesként emleget, csak egyetlen hiteles fénykép maradt fenn. A kászonaltízi özvegy Becze Józsefné Keresztes Mária tulajdonában található az 1950-ben készült fehér-fekete felvétel, amelyen Jeges együtt látható katonacimborájával, néhai Becze Józseffel. Tudomásunk szerint több fénykép nem került elő Jegesről, a harmadik betyárról, az ozsdolai Dézsi Dénes és Pusztai Ferenc harcostársáról.
Máté György, Jeges 1928. március 23-án Kászonfeltízben született. Apja Máté Imre negyven éves földműves, anyja, Hamar Rozália harminchat éves (külön élt első férjétől, akitől Jeges született, és összeállt Sánta Györggyel, aki a születést is bejelentette). Jeges gyermekéveit Kászonfeltízben töltötte. 1936-ban íratták be az első osztályba. 1950 áprilisában bált tartottak Kászonimpérben. Okos Dénes, Kászonaltíz legelső kommunista néptanácselnöke is jelen volt a szombat esti táncmulatságon. Bicskafokkal hozzáütött az akkor huszonkét esztendős Máté Györgyhöz, akivel egy lány lekérése miatt szólalkozott össze. Hamarosan Jegest a Brassó környéki mészkőbányába munkaszolgálatos katonának vitték. Lelke mélyén forrt benne a bosszú, hogy minden rosszat a néptanácselnöknek köszönhet.
Egy hónap után pár napra hazaengedték. Május 28-án este, amikor a néptanács elnöke belépett a háza kapuján, valaki lelőtte. Jeges éppen május 28-án késő este érkezett vissza a katonai egységhez, amikor azzal fogadták, hogy keresik. Az első számú gyanúsított ő volt, mivel mindenki tudta, hogy haragban volt Okos Dénessel. Jeges hiába állította, hogy ő aznap már a kora délutáni órákban elindult a tusnádi vasútállomásról, nem hittek neki, az ő nyakába varrták a gyilkosságot, s így lett belőle egyik napról a másikra katonaszökevény. A tettes kilétére azóta sem derült fény. Jeges a havasokon keresett és kapott menedéket. Felfegyverkezett, és előbb magányos farkasként, majd Dézsi Dénes halála után Pusztai Ferenccel együtt harcolt a gyűlölt kommunista rendszer ellen. 1955. október 23-án, vasárnap a milicisták üldözőbe vették a Kászonokban tartózkodó Jegest. Kászonaltízben aznap kifosztotta az ökröket és hizlalt borjúkat átvevő kézdivásárhelyi központ alkalmazottjait, akik az átvett állatokért a sorban álló gazdáknak pénzt akartak adni. Elvette tőlük az állatok kifizetésére szánt összeget, azt hangoztatva, hogy az állam pénzét viszi el, nem az emberekét. Megkezdődött az üldözése.
Tűzharc közben Jeges a mezőn át Kászonújfalu irányába menekült, ahol nyomát veszítették. A falu szélén Borbáth András udvarán talált búvóhelyet. Aznap Kalányos József (Sudri) önkéntesen beállt a Jegest üldözők közé. Ez lett a veszte: amikor Borbáth András udvarán kinyitotta a tyúkketrec ajtaját, és meglátta Jegest, elkiáltotta magát: Itt van Jeges! Jeges nem tétovázott, három golyót röpített a testébe. Az üldözést vezető tiszt kiadta a tűzparancsot: szitává lőtték a tyúkketrecet, ahonnan Máté György élettelen testét is kivonszolták. (A Borbáth-portáról a tyúkketrec 2008-ban Kézdisárfalvára került, ahol Balázs Barna kocsmárosnál, régiséggyűjtőnél ma is látható.) Odahívatták az édesapját, hogy nézze meg a fiát, akit először nem ismert meg az arcáról, de amikor kigombolták az ingét, és megnézte testén az egyik forradást, már tudta, hogy az ő fiát lőtték le. Jeges és Kalányos holttestét a kézdivásárhelyi kórház boncolótermébe szállították. A boncolás után Sudrit hősként temették el, Jeges testét azonban nyomtalanul eltüntették. A fáma szerint elégették. Ma sem lehet tudni, hogy valóban mi történt Jeges holttestével. A Hargita megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége 1998. október 17-én a kászonaltízi temetőben emlékkeresztet állíttatott Jeges emlékére. A kereszten a Máté György Jeges, 1928–1955, a kommunista rendszer áldozata bajtársaival, Dézsi Dénessel és Pusztai Ferenccel együtt. E jel állíttatott 1998 októberében felirat olvasható.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Máté Györgyről, akit a mai napig mindenki Jegesként emleget, csak egyetlen hiteles fénykép maradt fenn. A kászonaltízi özvegy Becze Józsefné Keresztes Mária tulajdonában található az 1950-ben készült fehér-fekete felvétel, amelyen Jeges együtt látható katonacimborájával, néhai Becze Józseffel. Tudomásunk szerint több fénykép nem került elő Jegesről, a harmadik betyárról, az ozsdolai Dézsi Dénes és Pusztai Ferenc harcostársáról.
Máté György, Jeges 1928. március 23-án Kászonfeltízben született. Apja Máté Imre negyven éves földműves, anyja, Hamar Rozália harminchat éves (külön élt első férjétől, akitől Jeges született, és összeállt Sánta Györggyel, aki a születést is bejelentette). Jeges gyermekéveit Kászonfeltízben töltötte. 1936-ban íratták be az első osztályba. 1950 áprilisában bált tartottak Kászonimpérben. Okos Dénes, Kászonaltíz legelső kommunista néptanácselnöke is jelen volt a szombat esti táncmulatságon. Bicskafokkal hozzáütött az akkor huszonkét esztendős Máté Györgyhöz, akivel egy lány lekérése miatt szólalkozott össze. Hamarosan Jegest a Brassó környéki mészkőbányába munkaszolgálatos katonának vitték. Lelke mélyén forrt benne a bosszú, hogy minden rosszat a néptanácselnöknek köszönhet.
Egy hónap után pár napra hazaengedték. Május 28-án este, amikor a néptanács elnöke belépett a háza kapuján, valaki lelőtte. Jeges éppen május 28-án késő este érkezett vissza a katonai egységhez, amikor azzal fogadták, hogy keresik. Az első számú gyanúsított ő volt, mivel mindenki tudta, hogy haragban volt Okos Dénessel. Jeges hiába állította, hogy ő aznap már a kora délutáni órákban elindult a tusnádi vasútállomásról, nem hittek neki, az ő nyakába varrták a gyilkosságot, s így lett belőle egyik napról a másikra katonaszökevény. A tettes kilétére azóta sem derült fény. Jeges a havasokon keresett és kapott menedéket. Felfegyverkezett, és előbb magányos farkasként, majd Dézsi Dénes halála után Pusztai Ferenccel együtt harcolt a gyűlölt kommunista rendszer ellen. 1955. október 23-án, vasárnap a milicisták üldözőbe vették a Kászonokban tartózkodó Jegest. Kászonaltízben aznap kifosztotta az ökröket és hizlalt borjúkat átvevő kézdivásárhelyi központ alkalmazottjait, akik az átvett állatokért a sorban álló gazdáknak pénzt akartak adni. Elvette tőlük az állatok kifizetésére szánt összeget, azt hangoztatva, hogy az állam pénzét viszi el, nem az emberekét. Megkezdődött az üldözése.
Tűzharc közben Jeges a mezőn át Kászonújfalu irányába menekült, ahol nyomát veszítették. A falu szélén Borbáth András udvarán talált búvóhelyet. Aznap Kalányos József (Sudri) önkéntesen beállt a Jegest üldözők közé. Ez lett a veszte: amikor Borbáth András udvarán kinyitotta a tyúkketrec ajtaját, és meglátta Jegest, elkiáltotta magát: Itt van Jeges! Jeges nem tétovázott, három golyót röpített a testébe. Az üldözést vezető tiszt kiadta a tűzparancsot: szitává lőtték a tyúkketrecet, ahonnan Máté György élettelen testét is kivonszolták. (A Borbáth-portáról a tyúkketrec 2008-ban Kézdisárfalvára került, ahol Balázs Barna kocsmárosnál, régiséggyűjtőnél ma is látható.) Odahívatták az édesapját, hogy nézze meg a fiát, akit először nem ismert meg az arcáról, de amikor kigombolták az ingét, és megnézte testén az egyik forradást, már tudta, hogy az ő fiát lőtték le. Jeges és Kalányos holttestét a kézdivásárhelyi kórház boncolótermébe szállították. A boncolás után Sudrit hősként temették el, Jeges testét azonban nyomtalanul eltüntették. A fáma szerint elégették. Ma sem lehet tudni, hogy valóban mi történt Jeges holttestével. A Hargita megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége 1998. október 17-én a kászonaltízi temetőben emlékkeresztet állíttatott Jeges emlékére. A kereszten a Máté György Jeges, 1928–1955, a kommunista rendszer áldozata bajtársaival, Dézsi Dénessel és Pusztai Ferenccel együtt. E jel állíttatott 1998 októberében felirat olvasható.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 18.
Film a székelyföldi betyárokról
Közel kétéves forgatás után a Médiatanács Magyar Média Mecénatúra programjának támogatásával a napokban elkészült a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attila ötvenkét perces Székelyföldi betyárok című dokumentumfilmje az ozsdolai Pusztai Ferencről és Dézsi Dénesről, valamint a kászonfeltízi Máté Györgyről (Jegesről).
A filmes stáb többek között Ozsdolán, Bélafalván, Esztelneken, Dálnokon, Csernátonban és a Kászonokban forgatott, megszólaltatva mindazokat a kortársakat, akik ismerték a három betyárt. „Nem klasszikus értelemben vett dokumentumfilm készült, szubjektív megközelítésben viszonyultunk a témához, reméljük könnyen fogyasztható és érthető filmet sikerült összehozni” – mondta érdeklődésünkre Zsigmond Attila operatőr és rendező. A dokumentumfilmet a jövő év elején a Duna Televízió tűzi elsőként műsorra. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Közel kétéves forgatás után a Médiatanács Magyar Média Mecénatúra programjának támogatásával a napokban elkészült a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attila ötvenkét perces Székelyföldi betyárok című dokumentumfilmje az ozsdolai Pusztai Ferencről és Dézsi Dénesről, valamint a kászonfeltízi Máté Györgyről (Jegesről).
A filmes stáb többek között Ozsdolán, Bélafalván, Esztelneken, Dálnokon, Csernátonban és a Kászonokban forgatott, megszólaltatva mindazokat a kortársakat, akik ismerték a három betyárt. „Nem klasszikus értelemben vett dokumentumfilm készült, szubjektív megközelítésben viszonyultunk a témához, reméljük könnyen fogyasztható és érthető filmet sikerült összehozni” – mondta érdeklődésünkre Zsigmond Attila operatőr és rendező. A dokumentumfilmet a jövő év elején a Duna Televízió tűzi elsőként műsorra. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 22.
Székelyföldi betyárok (Filmbemutató Kézdivásárhelyen)
Közel száz érdeklődő jelenlétében pénteken este a kézdivásárhelyi Borudvarban mutatták be a Székelyföldi betyárok című 52 perces, a Magyar Média Mecenatúra támogatásával készült dokumentumfilmet. Az ősbemutatón a film készítői – Zsigmond Attila rendező-operatőr, Iochom István szakértő, Bajna György gyártásvezető és Orbán Ferenc zeneszerző –, valamint szereplői közül ketten – Pál István és Szabó Ottó – voltak jelen.
A forgatások mintegy három évig tartottak Felső-Háromszéken és a Kászonok vidékén, az ez idő alatt összegyűlt tizennyolc-húsz órás anyagból állt össze a dokumentumfilm, melyben a kortársak vallomásai mellett az alkotók korabeli fényképeket és dokumentumokat is felhasználtak. A film Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máté György (Jeges) hősies, de kilátástalan küzdelméről szól, akik az ötvenes években fegyverrel a kezükben harcoltak a kommunista rendszer kiszolgálói ellen. Habár nem tudták megváltoztatni, megbuktatni a vörös terrort, de hősies küzdelmük nyomán néhány hatalmával visszaélő párttitkár és erdész elnyerte méltó büntetését. A vetítésen Zsigmond Attila elmondta: az ősbemutatót nem Kézdivásárhelyen, hanem Ozsdolán kellett volna megtartani, de a faluban a mai napig megoszlanak a vélemények a három betyárról, ezért döntöttek így, nem akarták felkorbácsolni a kedélyeket. Azt is hangsúlyozta: a filmben olyan kortárs vallomása is helyet kapott, aki szerint nem betyárok, antikommunista harcosok, hanem katonaszökevények, banditák voltak. Arról is beszélt, hogy a Duna Televízió vetítette első alkalommal a dokumentumfilmet, majd a Duna World csatornán is megismételték, a közeljövőben pedig több magyarországi tévéadó és az Erdély Televízió is műsorra tűzi. Nemcsak a nézők, hanem a filmes szakma is pozitívan értékelte a filmet, amelyet több nemzetközi fesztiválon is műsorra tűznek – összegezett a rendező. A tervek szerint az alkotást többek között Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is bemutatják.
Dévai István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Közel száz érdeklődő jelenlétében pénteken este a kézdivásárhelyi Borudvarban mutatták be a Székelyföldi betyárok című 52 perces, a Magyar Média Mecenatúra támogatásával készült dokumentumfilmet. Az ősbemutatón a film készítői – Zsigmond Attila rendező-operatőr, Iochom István szakértő, Bajna György gyártásvezető és Orbán Ferenc zeneszerző –, valamint szereplői közül ketten – Pál István és Szabó Ottó – voltak jelen.
A forgatások mintegy három évig tartottak Felső-Háromszéken és a Kászonok vidékén, az ez idő alatt összegyűlt tizennyolc-húsz órás anyagból állt össze a dokumentumfilm, melyben a kortársak vallomásai mellett az alkotók korabeli fényképeket és dokumentumokat is felhasználtak. A film Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máté György (Jeges) hősies, de kilátástalan küzdelméről szól, akik az ötvenes években fegyverrel a kezükben harcoltak a kommunista rendszer kiszolgálói ellen. Habár nem tudták megváltoztatni, megbuktatni a vörös terrort, de hősies küzdelmük nyomán néhány hatalmával visszaélő párttitkár és erdész elnyerte méltó büntetését. A vetítésen Zsigmond Attila elmondta: az ősbemutatót nem Kézdivásárhelyen, hanem Ozsdolán kellett volna megtartani, de a faluban a mai napig megoszlanak a vélemények a három betyárról, ezért döntöttek így, nem akarták felkorbácsolni a kedélyeket. Azt is hangsúlyozta: a filmben olyan kortárs vallomása is helyet kapott, aki szerint nem betyárok, antikommunista harcosok, hanem katonaszökevények, banditák voltak. Arról is beszélt, hogy a Duna Televízió vetítette első alkalommal a dokumentumfilmet, majd a Duna World csatornán is megismételték, a közeljövőben pedig több magyarországi tévéadó és az Erdély Televízió is műsorra tűzi. Nemcsak a nézők, hanem a filmes szakma is pozitívan értékelte a filmet, amelyet több nemzetközi fesztiválon is műsorra tűznek – összegezett a rendező. A tervek szerint az alkotást többek között Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is bemutatják.
Dévai István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 2.
Alakváltók regénye
Beszélgetés Szabó Róbert Csabával
Nem sokkal 35. születésnapja előtt a marosvásárhelyi író, a Látó szerkesztője regénnyel lép közönsége elé. Ötödikkönyve, az Alakváltók a Jelenkor Kiadó gondozásában látott napvilágot. Ennek a világába vezetjük be olvasóinkat az alábbi interjú segítségével.
– Pár éve a rémtörténeteiddel lepted meg a szakmát és a közönséget. Azelőtt mifelénk ilyesmit nemigen írtak. Ez a könyved is okozhat meglepetést, hiszen a korszak és a jelenség, amit a regényedben felidézel, mintha hiányozna irodalmunkból. Eleve ilyen hiánytémák iránt érdeklődsz? Vagy a téma talált meg téged?
– Amikor először találkoztam a székelyföldi betyárok történetével – jobb híján nevezzük így őket –, abszolút lenyűgözött, és azonnal eszembe juttatta a gyermekkoromban olvasott kalandregényeket. Éreztem, hogy van itt valami, amiről én is szívesen olvasnék. Említetted az erdélyi rémtörténetes könyvemet, a Fekete Daciát, abban a szépirodalmi elemeket egy perifériáról érkezett ismeretlen műfaj, a rémtörténet elemeivel igyekeztem vegyíteni. Ebben az új könyvemben is hasonló történik, szándékom szerint a kalandregény váratlan, szinte hihetetlen fordulatai beépülnek egy alapvetően szépirodalmi igénnyel megírt történetbe.
– Te akkor még nem éltél, amikor az említett "székelyföldi betyárok" története közszájon forgott. Én gyermekként Nagyenyeden hallottam hasonló jelenségről. A Mócvidéken, az Érchegységben sok ellenálló csoport volt, az ötvenes években partizánként éltek a köztudatban. Gyakran értesültünk fegyveres összecsapásokról is, amelyek a securitate csapatai és a kommunista hatalom ellenségeinek tekintett "partizánok" között zajlottak, amíg teljesen fel nem számolták a hegyekben, erdőkben kiépített bázisokat. Suttogva terjedő legendárium övezte a témát. Vajon abból, amit a korról és róluk olvastál, eléggé reális kép rajzolódott ki benned minderről?
– Amikor az ozsdolai Pusztai Ferencék történetét megismertem, mindjárt gondoltam, hogy többről lehet szó, nem egyedi esettel találkozunk. Sok emberrel beszélgettem, akik emlékeztek valamire, rémlett nekik valami, de konkrétumot nem tudtak. Utánanéztem a román forrásmunkáknak, és kiderült, hogy igazam volt. A fiatal történésznemzedék jól dolgozik Romániában, számos könyv jelent meg a témában. A securitate irattárában fellelhető szinte teljes vonatkozó anyagot feldolgozták. Nem csak ezeket a munkákat olvastam el, beültem a levéltárba is. Rengeteg erre vonatkozó anyag van a vásárhelyi levéltárban, sokszor konkrétan a témára vonatkozó dokumentumok, de persze túlnyomóan másféle ügyek is, amelyeket direkt ugyan nem lehet felhasználni, de sok mindent elárulnak a korszakról, annak az egész hangulatáról. Mindaz, amit olvastam, rendesen beszippantott.
– Pontosítanunk kell. Az említett szabadcsapatok, sejtek, ellenálló csoportok döntő hányada román volt, Pusztaiék inkább a szabályt erősítő kivételnek számítottak.
– 1952-53-ban a securitate mintegy 600 ilyen ellenállót tartott nyilván. Nem is jó ez a megnevezés, nem feltétlenül rendszerellenes mozgalom volt ez, sokkal összetettebb dologról van szó. Persze olyanok is voltak, akik a kommunista hatalomszerzést próbálták megakadályozni, de legtöbbjük inkább csak menekült a hatalmi tényezők, a könyörtelen karhatalom elől. Egyesek az előző rendszer, a hagyományos történelmi pártok hívei voltak, vasgárdisták is többen, kulákká nyilvánítottak, szökevények. A szeku 34 bandáról tudott akkoriban. 99,9 százalékuk román nemzetiségű volt. Három magyarról tudunk, név szerint Pusztai Ferencről, Máté Györgyről és Dézsi Dénesről. Engem az ő alakjuk inspirált. Nem az ő történetüket írtam meg, hanem belőlük, a sorsukból kiindulva egy olyan történetet, amibe igyekeztem belegyúrni mindazt a tudást is, amit a román bandákról, ellenállókról tudtam, illetve az utánuk való hajszáról. A Pusztaiék történetéből ugyanis egy csomó dolog hiányzik, a fantáziámat is jócskán meg kellett dolgoztatnom.
– A könyv címe, az Alakváltók mire vonatkozik?
– Először is azt kell tudni, hogy a regény gerincét a Székelyföldön bujkáló banda története teszi ki, ugyanakkor van egy kerettörténete, ami ’89 novemberében, decemberében indul. A bukaresti forradalom adja a keretet. Az alakváltás pedig arra vonatkozik, hogy folyamatosan azt éreztem, amikor ezzel a korszakkal foglalkoztam, hogy az emberek a túlélés érdekében alakot váltanak. A vasgárdistából kommunista lesz, hogy aztán a securitate szolgálatába álljon. Amikor a szeku megalakult a 40-es évek végén, 50-esek elején, nagymértékben támaszkodott a vasgárdista múltúakra. Zsarolhatóak voltak. Az üldözöttek is folyamatos alakváltásra kényszerültek. Feladták eredeti életüket, sokan besúgókká váltak. Eljutunk ’89-ig, s egyszer csak megjelenik Iliescu az erkélyen, ahonnan azelőtt nem sokkal Ceausescut üldözték el. Egy kemény vonalas kommunista, aki egy demokrata képében tűnt fel, hirtelen a forradalom élére állt. Alakváltókból áll az egész történelem. Erről szól a könyv.
– Illetve döntő részében mégiscsak a Gheorghiu Dej-féle diktatúra rajzolódik ki benne.
– Pontosan. Az is egyértelművé vált, miközben a korszakkal foglalkoztam, hogy talán a Ceausescu által kialakított diktatúra nem is jöhetett volna létre, ha nincs előtte Dej. Az, akit román Sztálinnak is neveztek. Rendkívül véres módon szilárdította meg a kommunista párt hatalmát. Így előkészítette a terepet az utána következő elvtársaknak is.
– Közben kissé eltértünk a regény sajátosságától, "kaland" jellegétől. Eléggé általános a beskatulyázó hajlam, könnyen előfordulhat, hogy egyesek Szabó Róbert Csabát is besorolják valahova. Nem zavar egy ilyen eshetőség? Hogy esetleg rémtörténetek, kalandregények szerzőjeként könyvelnek el?
– Ez lehet jó is és rossz is. Nemigen tudok tenni ellene. Az tény, hogy nem sokan művelik ezt a fajta irodalmat. De nem tartok attól, amit lehetőségként felvetettél. Számomra az a fontos, hogy olyan könyveket szeretnék írni, amiket magam is szívesen és nagy beleéléssel olvasok.
– A közelmúltban többször beszélgettünk alkotási problémákról. A Pusztai-ügy is felmerült. Nem mint regény-, hanem mint forgatókönyv-téma. Melyik volt előbb?
– Amikor a Filmalappal közösen elkezdtünk dolgozni A Pusztai banda munkacímet viselő forgatókönyvön, akkor már másfél éve írtam a regényt. Adott pillanatban a kettő párhuzamossá vált. Hol az egyiket írtam, hol a másikat, az egyik segített a másikon. Nagyon jó kis csapattal dolgoztam, volt saját dramaturgom, amikor a forgatókönyvet írtuk, és elég sok ötletet átvettem a forgatókönyvből a regénybe. Viszont a kettő két teljesen különböző dolog. Teljesen más regényt, szépirodalmat írni, mint forgatókönyvet. Más szabályok szerint készülnek. Egyébként a forgatókönyv első változata, amely szerintünk elég erősre sikeredett, kész van. Egyelőre a polcon fekszik. A producerem, Lajos Tamás, aki a sikeres Félvilágnak, A berni követnek is a producere, meg van győződve, hogy előbb- utóbb valamilyen formában film születik belőle.
– A regény bemutatója április 6-án lesz Budapesten az Írók boltjában. Majd többfelé itthon is hasonló rendezvények következnek. Milyen fogadtatásra számítasz?
– Nagyon izgulok. Néha azt érzem, hogy jól sikerült, máskor meg azt, hogy rossz lett. De most már elindult a maga útján. Maximum annyit tudok tenni, hogy jelen vagyok, találkozom az olvasókkal, és hogyha kérdések merülnek fel, válaszolok, ahogy tudok. Mégis jót remélek, hiszen ha egy kicsit magamutogatónak, kissé hatásvadásznak is tűnhet ez a történet, azt gondolom, hogy erről tudnunk kell. Az ötvenes évek egy nagy fehér folt a köztudat térképén, és egyre távolodunk tőle. Már a ’89-es eseményekre sem emlékezünk igazán. Az 50-es években olyan kulcsesemények zajlottak, amik a mai napig meghatározzák a történelmünket. Talán az ilyen könyvek is alakítani, befolyásolni tudják ebben a vonatkozásban a közvéleményt.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Szabó Róbert Csabával
Nem sokkal 35. születésnapja előtt a marosvásárhelyi író, a Látó szerkesztője regénnyel lép közönsége elé. Ötödikkönyve, az Alakváltók a Jelenkor Kiadó gondozásában látott napvilágot. Ennek a világába vezetjük be olvasóinkat az alábbi interjú segítségével.
– Pár éve a rémtörténeteiddel lepted meg a szakmát és a közönséget. Azelőtt mifelénk ilyesmit nemigen írtak. Ez a könyved is okozhat meglepetést, hiszen a korszak és a jelenség, amit a regényedben felidézel, mintha hiányozna irodalmunkból. Eleve ilyen hiánytémák iránt érdeklődsz? Vagy a téma talált meg téged?
– Amikor először találkoztam a székelyföldi betyárok történetével – jobb híján nevezzük így őket –, abszolút lenyűgözött, és azonnal eszembe juttatta a gyermekkoromban olvasott kalandregényeket. Éreztem, hogy van itt valami, amiről én is szívesen olvasnék. Említetted az erdélyi rémtörténetes könyvemet, a Fekete Daciát, abban a szépirodalmi elemeket egy perifériáról érkezett ismeretlen műfaj, a rémtörténet elemeivel igyekeztem vegyíteni. Ebben az új könyvemben is hasonló történik, szándékom szerint a kalandregény váratlan, szinte hihetetlen fordulatai beépülnek egy alapvetően szépirodalmi igénnyel megírt történetbe.
– Te akkor még nem éltél, amikor az említett "székelyföldi betyárok" története közszájon forgott. Én gyermekként Nagyenyeden hallottam hasonló jelenségről. A Mócvidéken, az Érchegységben sok ellenálló csoport volt, az ötvenes években partizánként éltek a köztudatban. Gyakran értesültünk fegyveres összecsapásokról is, amelyek a securitate csapatai és a kommunista hatalom ellenségeinek tekintett "partizánok" között zajlottak, amíg teljesen fel nem számolták a hegyekben, erdőkben kiépített bázisokat. Suttogva terjedő legendárium övezte a témát. Vajon abból, amit a korról és róluk olvastál, eléggé reális kép rajzolódott ki benned minderről?
– Amikor az ozsdolai Pusztai Ferencék történetét megismertem, mindjárt gondoltam, hogy többről lehet szó, nem egyedi esettel találkozunk. Sok emberrel beszélgettem, akik emlékeztek valamire, rémlett nekik valami, de konkrétumot nem tudtak. Utánanéztem a román forrásmunkáknak, és kiderült, hogy igazam volt. A fiatal történésznemzedék jól dolgozik Romániában, számos könyv jelent meg a témában. A securitate irattárában fellelhető szinte teljes vonatkozó anyagot feldolgozták. Nem csak ezeket a munkákat olvastam el, beültem a levéltárba is. Rengeteg erre vonatkozó anyag van a vásárhelyi levéltárban, sokszor konkrétan a témára vonatkozó dokumentumok, de persze túlnyomóan másféle ügyek is, amelyeket direkt ugyan nem lehet felhasználni, de sok mindent elárulnak a korszakról, annak az egész hangulatáról. Mindaz, amit olvastam, rendesen beszippantott.
– Pontosítanunk kell. Az említett szabadcsapatok, sejtek, ellenálló csoportok döntő hányada román volt, Pusztaiék inkább a szabályt erősítő kivételnek számítottak.
– 1952-53-ban a securitate mintegy 600 ilyen ellenállót tartott nyilván. Nem is jó ez a megnevezés, nem feltétlenül rendszerellenes mozgalom volt ez, sokkal összetettebb dologról van szó. Persze olyanok is voltak, akik a kommunista hatalomszerzést próbálták megakadályozni, de legtöbbjük inkább csak menekült a hatalmi tényezők, a könyörtelen karhatalom elől. Egyesek az előző rendszer, a hagyományos történelmi pártok hívei voltak, vasgárdisták is többen, kulákká nyilvánítottak, szökevények. A szeku 34 bandáról tudott akkoriban. 99,9 százalékuk román nemzetiségű volt. Három magyarról tudunk, név szerint Pusztai Ferencről, Máté Györgyről és Dézsi Dénesről. Engem az ő alakjuk inspirált. Nem az ő történetüket írtam meg, hanem belőlük, a sorsukból kiindulva egy olyan történetet, amibe igyekeztem belegyúrni mindazt a tudást is, amit a román bandákról, ellenállókról tudtam, illetve az utánuk való hajszáról. A Pusztaiék történetéből ugyanis egy csomó dolog hiányzik, a fantáziámat is jócskán meg kellett dolgoztatnom.
– A könyv címe, az Alakváltók mire vonatkozik?
– Először is azt kell tudni, hogy a regény gerincét a Székelyföldön bujkáló banda története teszi ki, ugyanakkor van egy kerettörténete, ami ’89 novemberében, decemberében indul. A bukaresti forradalom adja a keretet. Az alakváltás pedig arra vonatkozik, hogy folyamatosan azt éreztem, amikor ezzel a korszakkal foglalkoztam, hogy az emberek a túlélés érdekében alakot váltanak. A vasgárdistából kommunista lesz, hogy aztán a securitate szolgálatába álljon. Amikor a szeku megalakult a 40-es évek végén, 50-esek elején, nagymértékben támaszkodott a vasgárdista múltúakra. Zsarolhatóak voltak. Az üldözöttek is folyamatos alakváltásra kényszerültek. Feladták eredeti életüket, sokan besúgókká váltak. Eljutunk ’89-ig, s egyszer csak megjelenik Iliescu az erkélyen, ahonnan azelőtt nem sokkal Ceausescut üldözték el. Egy kemény vonalas kommunista, aki egy demokrata képében tűnt fel, hirtelen a forradalom élére állt. Alakváltókból áll az egész történelem. Erről szól a könyv.
– Illetve döntő részében mégiscsak a Gheorghiu Dej-féle diktatúra rajzolódik ki benne.
– Pontosan. Az is egyértelművé vált, miközben a korszakkal foglalkoztam, hogy talán a Ceausescu által kialakított diktatúra nem is jöhetett volna létre, ha nincs előtte Dej. Az, akit román Sztálinnak is neveztek. Rendkívül véres módon szilárdította meg a kommunista párt hatalmát. Így előkészítette a terepet az utána következő elvtársaknak is.
– Közben kissé eltértünk a regény sajátosságától, "kaland" jellegétől. Eléggé általános a beskatulyázó hajlam, könnyen előfordulhat, hogy egyesek Szabó Róbert Csabát is besorolják valahova. Nem zavar egy ilyen eshetőség? Hogy esetleg rémtörténetek, kalandregények szerzőjeként könyvelnek el?
– Ez lehet jó is és rossz is. Nemigen tudok tenni ellene. Az tény, hogy nem sokan művelik ezt a fajta irodalmat. De nem tartok attól, amit lehetőségként felvetettél. Számomra az a fontos, hogy olyan könyveket szeretnék írni, amiket magam is szívesen és nagy beleéléssel olvasok.
– A közelmúltban többször beszélgettünk alkotási problémákról. A Pusztai-ügy is felmerült. Nem mint regény-, hanem mint forgatókönyv-téma. Melyik volt előbb?
– Amikor a Filmalappal közösen elkezdtünk dolgozni A Pusztai banda munkacímet viselő forgatókönyvön, akkor már másfél éve írtam a regényt. Adott pillanatban a kettő párhuzamossá vált. Hol az egyiket írtam, hol a másikat, az egyik segített a másikon. Nagyon jó kis csapattal dolgoztam, volt saját dramaturgom, amikor a forgatókönyvet írtuk, és elég sok ötletet átvettem a forgatókönyvből a regénybe. Viszont a kettő két teljesen különböző dolog. Teljesen más regényt, szépirodalmat írni, mint forgatókönyvet. Más szabályok szerint készülnek. Egyébként a forgatókönyv első változata, amely szerintünk elég erősre sikeredett, kész van. Egyelőre a polcon fekszik. A producerem, Lajos Tamás, aki a sikeres Félvilágnak, A berni követnek is a producere, meg van győződve, hogy előbb- utóbb valamilyen formában film születik belőle.
– A regény bemutatója április 6-án lesz Budapesten az Írók boltjában. Majd többfelé itthon is hasonló rendezvények következnek. Milyen fogadtatásra számítasz?
– Nagyon izgulok. Néha azt érzem, hogy jól sikerült, máskor meg azt, hogy rossz lett. De most már elindult a maga útján. Maximum annyit tudok tenni, hogy jelen vagyok, találkozom az olvasókkal, és hogyha kérdések merülnek fel, válaszolok, ahogy tudok. Mégis jót remélek, hiszen ha egy kicsit magamutogatónak, kissé hatásvadásznak is tűnhet ez a történet, azt gondolom, hogy erről tudnunk kell. Az ötvenes évek egy nagy fehér folt a köztudat térképén, és egyre távolodunk tőle. Már a ’89-es eseményekre sem emlékezünk igazán. Az 50-es években olyan kulcsesemények zajlottak, amik a mai napig meghatározzák a történelmünket. Talán az ilyen könyvek is alakítani, befolyásolni tudják ebben a vonatkozásban a közvéleményt.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 19.
Magánmúzeum Kézdisárfalván
Évről évre egyre több megyénkbeli és határon túli érdeklődő keresi fel Balázs Barna volt kocsmáros magánmúzeumát Kézdisárfalván. A régiséggyűjtő már kiskora óta él e szenvedélyének, gyermekfejjel nagy érdeklődéssel hallgatta az idősek élettörténeteit, de múzeuma legjelentősebb részét felnőttként gyűjtötte össze.
Mintegy húsz esztendő alatt, amíg szülőfalujában kocsmárosként dolgozott, figyelemre méltó magánmúzeumot hozott létre, ahol az első világháborús fegyverektől a cserépedényekig, a régi pénzektől az öngyújtókig minden, de minden fellelhető. Balázs Barna nem szakosodott bizonyos tárgyak gyűjtésére, vallomása szerint őt minden érdekli, ami régiség, amit még meg lehet menteni az elkallódástól az utókor számára. Féltve őrzött „kincseiről” nem készített pontos leltárt, de becslése szerint magánmúzeuma több ezer tárgyat tartalmaz.
A múzeumnak berendezett lakóháza mögött egy kis parasztház is áll, amelyet a letűnt kor bútoraival, használati tárgyaival és kellékeivel rendezett be. Az istállóban ott a jászol, többféle hám, pár járom, fejőedény, fonott kosár, véka és gabonahombár. Egyik sarokban teljes suszterfelszerelés látható, és a szobából a szövőszék, vagy ahogy ő nevezi régiesen, az osztováta sem hiányzik. Elmondása szerint, amíg kocsmáros volt, nem kellett házalnia a régiségekért, mivel elterjedt a hír, hogy mi a szenvedélye, a tárgyak zömét bevitték hozzá, amit legtöbbször itallal, ritkább esetben pénzzel fizetett ki. A legtöbb tárgy Kézdisárfalváról származik, de Ozsdoláról, Hilibből, Nyujtódról, Lemhényről, Torjáról és Kézdivásárhelyről is gyarapította magángyűjteményét. A régi rádiók, lemezjátszók, magnók, gramofonok, petróleumlámpák, agyagedények, szentképek és vasalók már nem fértek el a lakásban, azok a beépített tetőtérben kaptak helyet. Amíg dolgozott, egyre gyarapodott a gyűjteménye, és egy adott pillanatban azt vette észre, hogy a lakása már kicsi a sok tárgy számára, lassan kiszorítják a házból. Balázs Barna gyűjteményének egyik féltett és nagy becsben tartott darabja az a tyúkketrec, amelyikben Kászonújfaluban 1955. október 23-án meglőtték Jegest, a harmadik székelyföldi betyárt. Vendégeinek mindig megmutatja a golyónyomokat és a mai napig látható golyót a ketrec egyik deszkájában. 2004 nyarán vásárolta meg a Borbáth-porta örökösétől és szállíttatta szülőfalujába, ahol ma is eredeti állapotában látható Jeges időközben előkerült fényképével együtt. A magyarországi Gyál városból érkezett, egy hétig Kézdivásárhelyen nyaraló tanulók is meglátogatták a magánmúzeumot, ami nagy élményt jelentett számukra.
Balázs Barna a hagyományőrzést is fontosnak tartja, ezért falusfelével, Szabó Ottó fafaragóval évek óta rendszeresen jelen van minden jelentősebb ünnepségen, megemlékezésen, illetve emlékjelállításon. Az ő kezdeményezésére kerül a jövő hónapban Szabó Ottó által faragott díszkapu a kézdisárfalvi római katolikus kápolna elé. Magánmúzeuma gyarapítása mellett egyik közelebbi terve, hogy székely gyalogkapu kerüljön a művelődési otthon bejáratához.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Évről évre egyre több megyénkbeli és határon túli érdeklődő keresi fel Balázs Barna volt kocsmáros magánmúzeumát Kézdisárfalván. A régiséggyűjtő már kiskora óta él e szenvedélyének, gyermekfejjel nagy érdeklődéssel hallgatta az idősek élettörténeteit, de múzeuma legjelentősebb részét felnőttként gyűjtötte össze.
Mintegy húsz esztendő alatt, amíg szülőfalujában kocsmárosként dolgozott, figyelemre méltó magánmúzeumot hozott létre, ahol az első világháborús fegyverektől a cserépedényekig, a régi pénzektől az öngyújtókig minden, de minden fellelhető. Balázs Barna nem szakosodott bizonyos tárgyak gyűjtésére, vallomása szerint őt minden érdekli, ami régiség, amit még meg lehet menteni az elkallódástól az utókor számára. Féltve őrzött „kincseiről” nem készített pontos leltárt, de becslése szerint magánmúzeuma több ezer tárgyat tartalmaz.
A múzeumnak berendezett lakóháza mögött egy kis parasztház is áll, amelyet a letűnt kor bútoraival, használati tárgyaival és kellékeivel rendezett be. Az istállóban ott a jászol, többféle hám, pár járom, fejőedény, fonott kosár, véka és gabonahombár. Egyik sarokban teljes suszterfelszerelés látható, és a szobából a szövőszék, vagy ahogy ő nevezi régiesen, az osztováta sem hiányzik. Elmondása szerint, amíg kocsmáros volt, nem kellett házalnia a régiségekért, mivel elterjedt a hír, hogy mi a szenvedélye, a tárgyak zömét bevitték hozzá, amit legtöbbször itallal, ritkább esetben pénzzel fizetett ki. A legtöbb tárgy Kézdisárfalváról származik, de Ozsdoláról, Hilibből, Nyujtódról, Lemhényről, Torjáról és Kézdivásárhelyről is gyarapította magángyűjteményét. A régi rádiók, lemezjátszók, magnók, gramofonok, petróleumlámpák, agyagedények, szentképek és vasalók már nem fértek el a lakásban, azok a beépített tetőtérben kaptak helyet. Amíg dolgozott, egyre gyarapodott a gyűjteménye, és egy adott pillanatban azt vette észre, hogy a lakása már kicsi a sok tárgy számára, lassan kiszorítják a házból. Balázs Barna gyűjteményének egyik féltett és nagy becsben tartott darabja az a tyúkketrec, amelyikben Kászonújfaluban 1955. október 23-án meglőtték Jegest, a harmadik székelyföldi betyárt. Vendégeinek mindig megmutatja a golyónyomokat és a mai napig látható golyót a ketrec egyik deszkájában. 2004 nyarán vásárolta meg a Borbáth-porta örökösétől és szállíttatta szülőfalujába, ahol ma is eredeti állapotában látható Jeges időközben előkerült fényképével együtt. A magyarországi Gyál városból érkezett, egy hétig Kézdivásárhelyen nyaraló tanulók is meglátogatták a magánmúzeumot, ami nagy élményt jelentett számukra.
Balázs Barna a hagyományőrzést is fontosnak tartja, ezért falusfelével, Szabó Ottó fafaragóval évek óta rendszeresen jelen van minden jelentősebb ünnepségen, megemlékezésen, illetve emlékjelállításon. Az ő kezdeményezésére kerül a jövő hónapban Szabó Ottó által faragott díszkapu a kézdisárfalvi római katolikus kápolna elé. Magánmúzeuma gyarapítása mellett egyik közelebbi terve, hogy székely gyalogkapu kerüljön a művelődési otthon bejáratához.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 22.
A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ” (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”. Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is.
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.” A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye!
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték. Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték. A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.)
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor. A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg.
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték.
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték.
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni.
Kosza József (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész. A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték. Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ” (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”. Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is.
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.” A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye!
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték. Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték. A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.)
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor. A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg.
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték.
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték.
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni.
Kosza József (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész. A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték. Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)