Nem két lejbe kerül egy képviselői vagy szenátori szék megszerzése – írta a Ziare.com. A Capital című lap szerint van tíz olyan jelölt, akiknek összvagyona 4,7 milliárd dollárt tesz ki. Az első Gigi Becali a maga hárommilliárd dollárjával, a második helyezett, Dan Voiculescu egymilliárd dolláros vagyon tulajdonosa, a harmadik Robert Negoita 350 millió dollárral. Silviu Prigoana a negyedik, az ő vagyonát 150 millió dollárra becsülik, és ötödik a sorban Verestóy Attila a maga 82 millió dolláros vagyonával. /Gazdagok a politikában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 3./

Új kötete jelent meg Lőrincz Györgynek
Hosszabb és rövidebb elbeszéléseket jelentetett meg az udvarhelyi író, köztük a legelső szépirodalmi írását.
Az új kötet néhány hete jelent meg a csíkszeredai Pro Print könyvkiadónál, összesen hat írást tartalmaz. A könyv Lőrincz György legelső, a hetvenes években írt és megjelent szépirodalmi írásának, A várakozás balladája, címét viseli. Ezzel is kezdődik a mostani novellagyűjtemény.
Az öregasszony című, szintén rövidprózát a közelmúlt szomorú élményei ihlették. A Sóvárgás kisregény már önállóan is megjelent, ez is belekerült a mostani kötetbe, az Éjszaka egy gyerekkori történetből ihletődött.
A Székelyföld havilapban jelent meg már részlet A köztiszteletnek örvendő férfi című kisregényből, ez most teljes egészében ebben a kötetben olvasható – témája egy bolti lopás, ami miatt tönkremegy egy ember élete. A kötet zárónovellája a Zsák a foltját, ebből a magyarországi Hitel folyóiratban jelent meg már részlet.
A várakozás balladája kapható az udvarhelyi könyvesboltokban. Lőrincz Györgynek idén ez a harmadik kötete, publicisztika gyűjteménye Időrendben címmel jött ki a nyomdából tavasszal, A szív hangjai című regényének második kiadását pedig egy magyarországi kiadó jelentette meg.
Írói kiteljesedése a kilencvenes években majd az ezredforduló után következett be, Pusztulás című regénye 2004-ben jelent meg. Még további két nagyregénye (Besúgó voltam, szívem, 2008., A szív hangjai, 2011.) volt, valamint számos elbeszélés- és publicisztika-kötete.
Kapott MTI-díjat, a Magyar Írószövetség Szabó Zoltán-díját, NKA-ösztöndíjat, EMIL-prózadíjat, Székelyföld-díjat.
Az Időrendben című publicisztika kötetét ebben a hónapban mutatták be. 1995. óta alapító elnöke a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak, újabban főszerkesztője az eirodalom.ro irodalmi portálnak, Hargita Megyei Művelődési Felügyelőség udvarhelyi körzetének vezetőjeként ment nyugdíjba. Tábor-lakótelepi lakásában beszélgettünk.
68 éves, nyugdíjas éveit tölti, hogyan áll össze egy napja?
Azzal kezdem, hogy fél hatkor a kávét megfőzöm. Akkor már be van kapcsolva a tévé, mostanában, amióta a krími események folynak, az Euronewst nézem, de egyébként az Antena 1-gyel kezdem. Hat negyvenkor kapcsolok át a Dunára – ez is a szertartáshoz tartozik.
Utána bekapcsolom a számítógépet, végigolvasom a címeket a hírkereso.hu-n, illetve a Ziare.ro-n – ha valami érdekel, rákattintok, elolvasom. Ezután kezdődik a rendes napi tevékenységem.
Egyébként, hogy annak a kornak milyen hatásai voltak, abból kell kiindulni, hogy fiatalok voltunk, és olyan világ nincs, ahol a fiatalnak ne lenne szép az élete a maga problémáival együtt is. Én bementem a gyárba, hazajöttem, délután írtam – mostanra tudtam csak megszokni, hogy délelőtt írjak. De a naivságom sok mindenen átlendített. Például, bár a félelem belengte az életemet, azért mégsem éltem állandó félelemben.
Ráadásul az volt az érzésem, hogy az akkori szekusfőnök, Coman valamiért szimpatizált velem, mert soha nem vertek meg. Egyszer történt meg, hogy egy kihallgatáson az egyik csíkszeredai tiszt egyet ütött az asztalra, de más velem nem történt. Talán ez is hozzásegített ahhoz, hogy olyan témákat mertem megírni, amit mások nem annyira. Persze azért nem voltam teljesen magányos, volt, aki támogatott is. Katona Ádám nagyon sokat segített nekem. Szerkesztette az írásokat – ő volt nekem az, ami másnak a lapszerkesztő. Rajta kívül Kántor Lajossal és Gálfalvi Gyurkával voltam jóban.
Utólag visszagondolva, nehogy azt higgye valaki is, hogy egy jó karcolatot könnyebb megírni, mint egy regényt – én most nem tudnék egy olyan karcolatot írni, mint akkor, abban a korban. Például ott volt az egyik első írásom, A várakozás balladája: abban, ahogy várják az asszonyok a férfiakat haza a háborúból, az egész akkori világ benne van, bár az írás mindössze egy oldal. Persze, ha van egy kicsi fantáziája az olvasónak. Mert az olvasó a másik „író", az a fél, akinek bele kell éreznie a szövegbe azt, amit az író sugallni akar.
Tud-e ma új olvasókat szerezni magának? Olyanokat, akik nem olvasták a nyolcvanas-kilencvenes években?
Úgy érzem, hogy az olvasóim velem együtt öregszenek, és velem együtt halnak ki. A Pusztulásban leírtam, hogy több ismerősöm kezd lenni a temetőben, mint az életben. De mondjuk, egy könyvbemutatón mindig elérzékenyülök, hogy mennyien eljönnek még mindig.
Vannak, akik a falusi történeteimet nagyon szeretik. De azt is tudom, hogy a cikkeimmel nem szerzek fiatal olvasót, pedig őket fogja egy idő után érinteni az a világ, amiről írok.
Biztos vagyok benne, hogy nem kell harminc év, és a társadalom többsége eltartottá válik. De miből fogják eltartani őket?
Jellemző az ön generációjára, hogy attól félnek, öregkorukra nem marad mellettük senki?
Szerintem megszűnt egy olyan világ, aminek a pótlását nem lehet elképzelni sem. Régen kisebb házban, együtt lakott a család, a gyermekek hozzászoktak az öregekhez. De most ez már nem így van. A nagyszülők nem tudják átadni az élettapasztalatot, az unokák nincs, ahol megszeressék a nagyszülőket, kihal az, ami összeköt.
A gyermekeink pedig elmentek. Sok olyan udvarhelyi ismerősöm is van, hogy mind a két gyermeke külföldön van. Döbbenetes, hogy szétszóródtunk. Pedig azt is kell tudni, hogy a rendszerváltás után a város itthon maradt lakóinak sokkal nagyobb része csinált karriert idehaza, mint akik elmentek.
Az igazság az, hogy itt meg tudják a kezedet fogni. Kicsit belefolyik a szülők munkája és pénze is a következő generációk életébe, s ez így van rendjén. Lehet élni itt is. S amíg csak mi magunk vagyunk, amíg ránk nem telepednek, addig még jól is érezhetjük magunkat.
Viszont szerintem az a legnagyobb hibánk, hogy nem tudunk az élet egyszerű törvényei szerint élni. Élni, és élni, hagyni. Hogy mást is hagyj élni. Nézd meg, milyen hatalmas házakat építenek egyesek. Ezekben a hatalmas házakban aztán magukra maradnak. Élnek 45-50 éves korukig, aztán a gyerekeik elmennek mellőlük, s ott maradnak ketten – van ennek értelme? A vágyakat nem lehetne emberibbé tenni? S persze kérdés az is, mikor befejezted a nagy házadat, boldogabb vagy?
Most már nem a negyvenes éveiben lázadó író, hanem a tapasztalt ember beszél önből. Mégis melyek azok a témák, amelyek a kultúrában, társdalomban, közéletben örömmel töltik el vagy aggasztják?
Nem sok dolog tölt el örömmel. Valószínű, hogy született pesszimista alkat vagyok. Nagy félelem van bennem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz veletek, az unokáimmal, a magyarsággal, az emberiséggel. Mert ezt a kérdést nemsokára felteszi az élet. Az informatikai tudás nélkül ráadásul semmilyen tudás nem fog érni semmit.
A számítógép kiküszöböli az írásbeliséget, de azt nem, hogy te például tudj közgazdász lenni, orvos, vagy bármi más. És itt lesz egy nagy tömeg, amelyiknek nem lesz semmilyen tudása. És az élet nem ad időt ma a gondolkodásra. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz. S ezzel nem azt mondom, hogy különbek vagyunk, mint más nemzet, mert minden nemzet kitermeli a saját értelmiségét.
De azért valamiben, legalább a sorsban kell higgyen az ember, mert könnyebbséget ad az élet megélésében bárkinek. Aki úgy él, hogy nem hisz semmiben, az elmegy sok-sok kérdés mellett.
Maradt még a tarsolyban írnivaló? Ahogy a beszélgetésből kivettem, kisebb lélegzetű dolog biztosan fog születni, de talán nagyobb is?
Régebb volt egy olyan novellám, aminek az a címe, hogy Halálodra egyedül maradsz. Az ember egyedül éli meg a halálát. Ott azért, mert elmentek a gyermekei. Most szeretnék egy olyan elbeszélést megírni, amely hasonló témát dolgoz fel, vagyis egy kivándorolt életét, csak fordítva, az öregkorától visszatekintve, amit megélt. Mindig foglalkoztatott, hogy akik elmentek, hogyan élik meg az öregségüket. Az idegenségüket. Az identitásváltást. A vágyaik, az álmaik és a megvalósított élet összefüggésében.
Persze szeretnék még regényt is írni, de az az érzésem, hogy amiről tudnék, az a világ már nem létezik. Túléltem a témáimat. A falut, amelyet én ismerek, már Móricz megírta. Abban a formában, azon a módon már nem is érdemes nekifogni. Talán még a széthullásról lehetne írni. Viszont az is igaz, ha van valami írnivaló, az kikívánkozik az emberből.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Orbán Viktort támadják a román lapok 
A román külügy visszafogott, diplomatikus közleménye után, a bukaresti lapok többé-kevésbbé vehemensen reagáltak szerdán a magyar kormányfőnek a hétfői nagyköveti értekezleten elhangzott megállapítására. Ez mondta Orbán: „A jogállamiság, a jogszerűség és korrupció elleni harc örve alatt Romániában valójában politikai hadjárat folyik magyar politikusokkal szemben.”
A liberális hátterű Adevărul Orbán ráförmed a román igazságszolgáltatásra, de magyar bűnözőket bújtat címmel közölt cikke „már csak azért is botrányosnak” tartja a magyar miniszterelnök nyilatkozatát, mert „Budapest rejtegeti a Romániából elmenekült Markó Attila volt RMDSZ-képviselőt, akitől a román korrupcióellenes ügyészség kérésére megvonták a mentelmi jogot és aki ellen nemzetközi körözést adtak ki”. (Markó Attilát a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó kollégium visszaszolgáltatása miatt ítélték el Romániában, egy másik restitúciós ügyben pedig vád alá helyezték.)
Illiberális bajnok
Az Adevărul több volt román külügyminisztert is megszólaltatott.
Mircea Geoană, aki 2000 és 2004 között vezette a román diplomáciát, az illiberális demokrácia bajnokának nevezte Orbán Viktort, akinek az „elszállt nyilatkozata beleillik azoknak a gyújtó hangvételű szónoklatoknak a sorába, amelyekre szakosodott”.
A szintén szociáldemokrata Titus Corlățean volt külügyminiszter szerint Orbán Viktor belpolitikai megfontolásból bírálja Romániát és emlegeti, hogy kerítést tervez építtetni a két ország közé.
Budapest kancsalsága
A bal- és jobboldali pártokban is megfordult Cristian Diaconescu, aki most a Traian Băsescu volt államfőhöz közeli Népi Mozgalom Alapítványt vezeti, az Adevărulnak azt mondta: Magyarországnak nem csak Romániával, hanem az európai értékekkel is meggyűlt a baja, és a menekültválságra adott válaszával elszigetelődött. A volt külügyminiszter ezt a Ziare.com portálon közölt, Budapest kancsalsága című saját írásában bővebben is kifejtette.
Diaconescu szerint Magyarország „kétkulacsos” politikát folytat a NATO és Oroszország között, és a magyar miniszterelnök a „keleti destabilizáló szándék szóvivőjévé” vált. A román politikus úgy értékelte: miután Orbán Viktor „már nem szalonképes a nagy kancelláriákban”, ezért a szűkebb régióra és Nagy-Magyarország térségére, „utolsó megmaradt témájára” koncentrál.
Diaconescu szerint azért idegesíti Románia Orbán Viktort, mert annak igazságszolgáltatása akadályozza, hogy az ország erőforrásait Budapestre irányuló üzletekbe csatornázzák be.
Tiltólistára vele!
Az Adevărul blogrovatában Paul Stan publicista A magyar kérdés című cikkében úgy vélte: bár a magyar kormányfő Romániának címzett „fenyegetését” sokan egyszerű „orbánizmusnak” hajlamosak minősíteni, a magyar kérdés mégis aggodalomra ad okot, tekintettel arra, hogy a magyar többségű megyékben „a szélsőségességet és az etnikai autonómia gondolatát Románián kívüli erők tartják életben”.
A szerző szerint – ha már szóba kerültek a román-magyar diplomáciai kapcsolatok – Bukarestnek be kellene tiltania a magyar hivatalosságok gyakori erdélyi magánlátogatásait.
vhegy.com. Erdély.ma