Magyar termék élősúlyban
Rájöttem végre, mire emlékeztet a honosítósdi. Hálózatépítés folyik. Multi level marketing. Áru ugyan nincs még benne, a hálózatban egyelőre csak mézesmadzagot forgalmaznak, jelszavakat, nemzeti érzelmek mákonyát. De ez még nem a termék.
A termék mi vagyunk.
Sepsiszentgyörgyön a Születés hete rendezvénysorozatra készülnek. A rendezvénysorozatról szóló híradásból azt is megtudjuk, hogy a szentgyörgyi kórház szülészeti osztálya nem örvend túl jó hírnévnek, a nők máshova mennek szülni. A tudósításból nem derül ki, hogy hova… Ugye, nem lehet véletlen, hogy erről meg az jut eszünkbe: talán a honosító kirándulások mintájára már szülőtúrákat is szervezhetnének Magyarországra a székelyföldi városból. Folyik a nemzetépítés, kellenek a magyar gyerekek.
Az Erdély.ma tájékozatlan cikkírója azon aggódik, hogy románok is kérik a könnyített honosítást. Persze, kizárólag haszonszerzés céljából: „Magyarok szeretnének lenni, mert magyarnak lenni jó dolog: vízum nélkül lehet utazni külföldre, valamint számos olyan kedvezményben lehet részesülni, ami megkönnyíti egy nyugati országban a boldogulást.”
A nemzet tisztaságáért aggódó kolléga valószínűleg még nem tudja, amit már a Budapesten is tájékozódott ungvári Zakarpatszka Pravda is megírt: „Logikus, amit a hivatalos Budapest állít, azaz hogy az állampolgársággal járó juttatások igénybevételéhez magyarországi lakóhellyel kell rendelkezni, és a magyar költségvetésbe kell az adót befizetni.” Az ungvári újságíró Budapesten Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkárnál tájékozódott a kettős állampolgárság kérdésében – írja a Magyar Távirati Iroda nyomán a Hírszerző.hu. Az ungvári lap konklúziója: „Csalódniuk kell azoknak a magyar gyökerekkel rendelkező kárpátaljaiaknak, akik arra számítottak, hogy ugyanolyan jogosítványokkal rendelkeznek majd a magyar állampolgárság birtokában, mint a Magyarországon élők. Ez közel nincs így.” Répás Zsuzsannát idézik is, aki hangsúlyozta: „A magyar törvény nem ismer különböző kategóriájú állampolgárt, ám több olyan jogosítvány létezik, köztük a szociális és egészségügyi juttatások, amelyek nem az állampolgársághoz, hanem a lakóhelyhez kötődnek.”
Mindeközben Dr. Czeizel Endre genetikus éppen Csíkszeredában okítja a magyarokat a helyes fogamzástervezésre. Ugyanis 1,3 gyereket szülnek csupán átlagosan a magyar anyák, és ez nem elég. Még nem elég! 2,4 gyereket kellene szülni ahhoz, hogy fenntartható legyen – a nemzet. Miután kiokosították őket a gyerekcsinálásról, az ifjú házasok már be is adhatják a könnyített honosítást, aztán meg tervezni kezdhetik az áttelepülést, hiszen a nagyapát, aki valaha magyar állampolgár volt, el is kell majd tartania valakinek Magyarországon. Merthogy előbb-utóbb csak oda kell majd költözni, ugye, másként nem jár a szociális ellátás. S ha kórházra szorul az ember, ma mégiscsak jobb az ellátás Magyarországon. Munka meg mindig akad annak, aki dolgozni akar. Kiváló magyar(országi) szakmunkások lesznek a székelyekből: ők tudnak is, meg akarnak is dolgozni. A gyerekeiknek meg az lesz majd a haza. Jó magyarok válnak belőlük, javítják a kishaza nemzetiségi összetételét. Az értékesítési hálózatban a termék mi, erdélyi magyarok vagyunk.
Ceauşescu annak idején pénzt kapott a németekért. Bennünket sem ingyért ad oda Băsescu. Kivárhatja – ha nem ő, akkor valamelyik utódja – azt a tíz évet, amíg a Székelyföld is szépen kiürül. Azt akkor majd prímán be lehet telepíteni moldáviaiakkal, akik boldogok lesznek, hogy románok lehetnek végre. Tiszta vállalkozás, akárcsak Milo Minderbinderé A 22-es csapdájában: mindenki részesedik belőle.
Tőkésre egyebek mellett a nagy példakép szerepét osztotta a Fidesz: neki az a dolga, hogy előbb elbódítsa, aztán magyar földre terelje a jó székelyeket. És innen a közös érdek generálta barátság Băsescuval. Az RMDSZ-t pedig, amely lassíthatja ezt a folyamatot, el kell lehetetleníteni, fel kell darabolni, szavazóbázisát meggyengíteni, mindenáron. Ez az erdélyi Fidesz-aktivisták másik harci feladata. Mert egy szétcincált, erőtlen szervezet nem bír majd keresztbe tenni a nagy nemzetegyesítési tervnek.
És ezek után érthető az is, miért dekretálta Orbán Viktor azt, hogy megszűnik a határon túli magyar kifejezés. Állítólag határon túl élő magyart kell mondani helyette ezután.
Pillanatnyilag még a határon túl élő magyart.
Kinde Annamária
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az Erdélyi Körök Országos Szövetségének és az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének negyedéves lapja
Lelkünk átölelte a Kárpátokat...
Külhoni magyar újságírók találkozója Szegeden
Első ízben szervezett a szegedi székhelyű Ötágú Síp Kulturális Egyesület rangos összejövetelt a határon túli magyar média képviselői számára. A Tisza-parti városban a Bibliotéka Könyvtár adott otthont a találkozónak, ahol a romániai Bánság, a Felvidék, a Délvidék és Kárpátalja is képviseltette magát – újságírók, szerkesztők, főszerkesztők, fotóriporterek, karikatúristák fogadták el az egyesület meghívását. Így azután a többi között jelen volt: Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője, Zunkó Barnabás, a lap fotóriportere, Tóth Lívia, a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, Nagy Magdolna, az újvidéki Magyar Szó szerkesztője, Farkas-Ráduly Melánia, a temesvári Szövegkovács szerkesztője, Neszméri Tünde, a pozsonyi Felvidék.ma szerkesztője és Léphaft Pál, a Magyar Szó újságíró-karikaturistája. A találkozó kezdetén dr. Horváth István Károlyné, az Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket és az érdeklődő közönséget, s rámutatott az összejövetel fontosságára. Hangsúlyozta, hogy az újságírók, a véleményformálók szerepe társadalmunkban rendkívül fontos, ez a kissebségi létkörülmények közepette csak hatványozódik. Megköszönte a megjelent tollforgatóknak, hogy eljöttek Szegedre, vállalták az út fáradalmait azért, hogy együtt legyünk és így megoszthatjuk egymással gondolatainkat, problémáinkat, örömeinket, sikereink éltető pillanatait is. Az Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnevezésével kapcsolatban is szolgált információval, jelesül, hogy annak idején Illyés Gyula mondotta: Bár Magyarországot a trianoni békediktátummal ötfelé darabolták, a magyar kultúra egy és oszthatatlan, tud olyan szépen megszólalni, mint egy ötágú síp, amelynek sípjai különböznek, de a hangszer egy! Ennek jegyében működik a szegedi egyesület, ezt tartja a feladatá- nak és ezért szervezte meg e rangos találkozót is. Ezt követően Kisimre Ferenc, délvidéki származású újság- író, a rendezvény moderátora kérte fel a vendégeket, hogy egy-egy rövid beszámoló, felszólalás erejéig tájékoztassák kollégáikat és az érdeklődő közönséget a magyar tájékoztatás időszerű kérdéseiről saját környezetükben. Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője a többi között elmondta, hogy több mint három évtizede dolgozik a sajtóban, s beszélt arról is, hogy milyen hektikus történelme van az írott sajtónak Kárpátalján. Ezt saját lapjával is alátámasztotta: 1920-ban jelent meg először az újság, nemsokára az akkori csehszlovák hatóságok betiltották, 1945-ban a Zakarpatszka Pravda ukrán pártlap tükörfordításaként jelent meg, egészen 1965-ig, amikor önálló magyar napilappá vált. Az 1990-es években, amikor betiltották a kommunista pártot, új lapot regisztráltak, 2005-től – belső szakadás folytán – újra önálló sajtóorgánumként jelent meg, s ma nem napilap, hanem egy héten 3 alkalommal megjelenő újság. A főszerkesztő említette a nagyfokú elvándorlást Kárpátaljáról, ami a példányszám csökkenéséhez is vezetett, továbbá a káderhiányt (az újságírók is elhagyják a szerkesztőséget, mert külföldön nagyobb fizetést kapnak), de azt is hozzáfűzte, hogy kis csapatuk töretlenül hisz annak a munkának a hasznában, amelyet a magyar népesség tájékoztatása érdekében végez. Tóth Lívia, a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, a Vajdasági Újságíró Egyesület elnöke, a délvidéki újságírás helyzetéről beszélt annak a felmérésnek a tükrében, amelyet a közelmúltban végeztek. Bár, mint megjegyezte, az elkészült médiatár már egyes részleteiben elavultnak tűnik, tudniillik az utóbbi időben helyi rádiók, lapok szűntek meg. Napjainkban egyébként nagyon nehéz olyan újságot, lapot készíteni, amely minden szempontból megfelel az olvasók igényeinek, magas szakmai színvonalon készül, eleget tesz a modern kor kihívásainak, tanít, anyanyelvet ápol, ismereteket terjeszt. Mindez komoly és összetett feladat a kisebbségi nyelven íródott újságban, a rádióban és a televízióban egyaránt. Ez egyébként nemcsak a vajdasági újságírásra jellemző követelmény, hanem az egész külhoni sajtóra vonatkozik. Összetett feladat ez, kiváltképpen akkor, ha egy 70 éves lapot (esetünkben a Hét Napot vagy a Magyar Szót) kell tovább vinnünk, fiatal újságírókkal, meg néhány idősebb, tapasztalt munkatárssal. Figyelembe kell venni, hogy sok olyan nagytekintélyű kolléga dolgozott a szerkesztőségeinkben, akire fel kell néznünk, s az ő általuk megalapozott minőséget, a hagyományt ápolnunk és fejlesztenünk kell. Tóth Lívia ezután megemlítette, hogy a Vajdaságban az egyetlen napilapon kívül két magyar nyelvű hetilap van, továbbá megjelenik az Üzenet, a Híd, a Bácsország, az Aracs című kulturális folyóiratok, valamint az egyik legolvasottabb hírportál, a Vajdaság.ma is. Farkas-Ráduly Melánia a temesvári Szövegkovács című blog szerkesztője. Ő nem csak erről az internetes műfajról beszélt, hanem az 1990-ben, Csíkszeredában megalakított Magyar Újságírók Romániai Egyesületének tevékenységéről és a Nőileg című újság megjelentetésének körülményeiről is. A fiatal székelyföldi születésű, de immáron a Bánságban élő újságírónő, aki a Hargita Népében megjelent írása után határozta el, hogy újságíró lesz, hatalmas lendülettel vetette magát a magyar nyelvű tájékoztatás és a korábban már Tóth Lívia által is említett anyanyelv ápolásának összetett feladataiba, szinte naponta jelennek meg ilyen jellegű blogjai, írásai a Szövegkovácsban. Látszik, hogy szereti a munkáját, igyekszik tovább képezni magát, s ezt sugallja fiatal kollégáinak – otthon és a határon túl is. Nagy Magdolna, az újvidéki Magyar Szó mellékleteinek, kiadványainak szerkesztője, az évente megjelenő hagyományos Naptár (voltaképpen kincses kalendárium) istápolója. Felszólalásában beszélt a jó hírű és egyetlen (volt) jugoszláv magyar napilap múltjáról, fejlődésének és a válságos időkben való hanyatlásának történetéről, az olvasótábor vesztéséről és mostani tevékenységéről. Az egyik legnagyobb problémaként a káderhiányt és ennek kapcsán az újságíró-képzést jelölte meg. Az újságírókra így azután óriási teher hárul, s ezt a terhet egyre kisebb létszámmal kénytelenek viselni. Egyik alapvető feladatuk napjaink újságírásában: megszólítani a fiatalokat, olvasóvá nevelni őket. Ugyanakkor a jelenlegi olvasókörük a hatvanas éveiket élő délvidéki magyarok, akinek egészen mások az olvasási szokásaik és igényeik, mint az ifjú generációnak. Mindenesetre törekszenek arra, hogy a Magyar Szót olvasókat bátorítsák, buzdítsák a szülőföldön való maradásra, a magyar nyelv használatára, ápolására, gyermekeiknek való átadására. Nagy Magdolna arról is beszámolt, hogy a korábban hét, ma hat napon át megjelenő kiadvány minden nap valamilyen mellékletet tartalmaz: keresztrejtvénytől, a Tarka Világ magazinon át a mezőgazdasági mellékletig. A lapnak vannak fiókszerkesztőségei Szabadkán, Zentán, Topolyán és tudósítói is nagyobb vajdasági városokban. Neszméri Tünde, a Felvidék. ma szerkesztője a szlovákiai újságírók szervezetének működéséről illetve passzivitásáról szólt. Elmondta, hogy megalakult ugyan a felvidéki magyar újságírók egyesülete, de gyakorlatilag csak papíron létezik, holott ugyanakkora szükség lenne rá, mint a vajdasági és az erdélyi kollégáknál. Érdekérvényesítő szerep nélkül ugyanis egy-egy szervezet nem járulhat hozzá a tollforgatók jogainak, szakmai előrehaladásának megvalósításához. Beszélt arról is, hogy alig néhány héttel ezelőtt szűnt meg a Szabad Újság című lap, amelynél korábban dolgozott. Jellemzően anyagi okok miatt került erre sor, de ez – mint ahogyan mondotta – nem egyedi eset, sem a Felvidéken, sem másutt az anyaország határain kívül. Neszméri Tünde beszámolt a magyar nyelvű kiadványokról, közöttük az egyházi lapokról, az irodalmi, a pedagógiai, mezőgazdasági, s a helyi kisebb újságokról is, amelyek az ott élő magyar kisebbség tájékoztatását segítik elő. Léphaft Pál, a Magyar Szó, valamint több anyaországi napi – és hetilap karikatúristája nem jött üres kézzel: két karikatúrát mutatott a közönségnek, az egyiken egy jeles délvidéki politikus, a másikon egy írónő látható. A rajzok kapcsán igen érdekes eszmefuttatást hallottunk tőle a sajtó társadalmi szerepéről, de a társadalomnak a médiára való hatásáról is. A politika és a sajtó kapcsolatának szükségessége elvitathatatlan, ugyanakkor rendkívül érzékeny a két terület egymáshoz való viszonyulása. Beszélt arról is, hogy az utódállamokban mennyire nehéz a médiában dolgozók helyzete, ami egyértelműen kiderült a szegedi tanácskozás résztvevőinek megnyilatkozásaiból is. Az viszont rendkívül fontos, hogy találkozhatnak, véleményt cserélhetnek és erkölcsi támogatást is kapnak egymástól. A kétségkívül hasznos és építő jellegű gondolatokban gazdag összejövetel szellemi-lelki élményt nyújtott nemcsak a résztvevőknek, hanem azoknak a szegedi érdeklődőknek is, akik megjelentek a Bibliotéka Könyvtárban. A búcsú pillanataiban kivétel nélkül azt mondták a határon túli magyar kollégák: reméljük, hamarosan újra találkozunk itt a Tisza partján. Mert jó együtt lenni. Visszavárjuk őket.
Kisimre Ferenc Átalvető /Szekszárd/