Alpolgármester és szociológus: egymás létrafokai vagyunk -
adventről, karácsonyról, nagycsaládról beszélgettünk Horváthékkal
Az ember azt gondolná: olyan családban, ahol az apa intézményvezető, az anya pedig magas rangú köztisztségviselő, a gyermekekre csak alig-alig juthat minőségi idő, együtt pedig csak igazán ritka alkalmakkor tudnak lenni. Ehhez képest a Horváth családban ez messze nincs így: a két kiegyensúlyozott gyermek a legékesebb bizonyítéka annak, hogy elfoglalt, túlterhelt emberek is képesek kis odafigyeléssel és sok szeretettel olyan környezetet teremteni, amelyben szülő és gyermek is jól érzi magát. Ezt tapasztalhattuk meg akkor, amikor advent idején meglátogattuk otthonában Kolozsvár magyar alpolgármesterét, Horváth Annát, férjét, Horváth István szociológust, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatóját, valamint két gyermeküket, az ötödik osztályos Marcit és a másodikos Krisztinát. A jócskán zúzmarás téli este hamar felmelegedett a beszélgetés, a felelevenített emlékek, no meg a frissen sült mákos guba hatására.
A barátságos konyhában, az asztalon ott díszeleg az adventi koszorú. Amint leülünk, a szemközti falon feltűnik egy kinagyított, bekeretezett családi fotó, erről később kérésünkre Marci sorolja el a családtagokat: nagyszüleit, keresztszüleit, unokatestvéreit. A sütőből pedig mákos guba illata száll felénk: ezzel várta az alpogármesterasszony az otthonába bekíváncsiskodó újságírót és fotóst. A gyerekek már alig várják, hogy elkészüljön, ott sertepertélnek mindketten anyjuk körül. Igaz, utána bevonulnak játszani, de a későbbiekben is meg-megjelennek. Marci például időnként kiszalad, végigsimít édesapja arcán, elropogtat egy kesudiót, és fut is vissza, Krisztina pedig néha a konyhaküszöb felől fülel csillogó szemekkel, de beszélgetni is szívesen közelebb merészkedik. – Titeket ismerve az emberben felmerül a kérdés: többszörösen értelmiségi, felsővezető családban jut-e idő adventi készülődésre, várakozásra, lecsendesedésre?
Horváth István: A sok külső kötelezettségtől alig-alig jut. Iskolai ünnepségektől elkezdve a mindenféle munkahelyi-vállalati rendezvényekig folyamatos a rohanás. Azt hiszem, ilyenkor mindannyian ugyanabban a betegségben szenvedünk: annyit ünnepelünk már karácsony előtt, hogy mire igazán eljön a szenteste, alig jut erőnk már egymásra figyelni, elcsendesedni. Persze, ez azért túlzás. Hiszen itt van az asztalon az adventi koszorú, és ha azokra a pillanatokra gondolok, amikor este, vacsorakor megpróbálunk annyi időt kikanyarítani, hogy meggyújtsuk azt az egy-két-három gyertyát, akkor érezzük, hogy ez egy kicsit mégis más időszak. Van ebben egyfajta kettősség is, hiszen az advent egy picit figyelmeztetés, visszahúzás a folyamatos rohanásból, másrészt pedig ott van az a fajta, részben kereskedelmi, részben más szempontok alapján társadalmilag kikényszerített ünneplési forma, amely próbál kivonni az advent lecsendesítő hatása alól. Ebben a kettősségben telik ez az időszakunk.
– Te érzed ilyenkor a gyertyák figyelmeztetését?
– Igen. Az advent más kellene hogy legyen. Minden üzlet és a média is tele van karácsonyi reklámokkal és dalokkal, mindenki külső kényszerként éli meg, hogy ünnepeljen, valami történjen. A karácsony azonban meghittebb, bensőségesebb ünnep, picit a befelé fordulásról, a család felé fordulásról szól, és nem feltétlenül a külvilág elvárásainak való megfelelésről.
Horváth Anna: Én is adventben és karácsony előtt érzem a legkeservesebben azt, ami egyébként végigkíséri az egész évet, és rányomja a bélyegét a mindennapjainkra: a túlhajszoltságot. Ez a valóban kifelé fordulásra kényszerítő világ azokról a rendezvényekről szól, amelyeket legtöbbször lehetetlen kikerülni, lemondani. Érzem annak a hiányát, amitől mindezek elvonnak minket. Hiszen adventben kellene talán legerősebben megnyilvánulnia az egymásra figyelésnek. Igazából esténként, hétvégi pillanatokban világít csak ez a magunknak, magunk számára figyelmeztetésként is meggyújtott gyertya, amellyel próbálunk lecsendesedni. Igyekszünk eljutni templomba is, még hangsúlyosabban és rendszeresebben, mint az év többi részében, hiszen ez az a hely, ahol egy kicsit meg tudunk nyugodni, el tudunk szakadni a külső zajtól, rohanástól, kavalkádtól, ami az évnek különösen ezt az időszakát jellemzi.
Kiegyensúlyozott a munkamegosztás
– Nem akármilyen év áll mögöttetek, hiszen nemrég kerültél nagyon magas beosztásba. Ez mennyire befolyásolja az ünnepet?
Anna: Én valószínűleg személyiségileg is hozom azt, hogy minden évben éreztem a majdnem ilyen szintű pörgést, kötelezettségeket, a felgyorsult világot magam körül, ezért most nem érzékelek nagyon nagy változást az elmúlt évekhez viszonyítva. István viszont már novemberben szokta mondogatni, hogy ő ezt a négy hetet kihagyná, „elmenekülne” velünk valahová, csendbe, fel a hegyre. Esetemben csak a helyszínek változtak, mert mindig is sok volt az, ami ilyenkor külső kötelezettségként begyűrűzött. Tizennégy éve dolgozom állami közigazgatásban, erre a területre is jellemző, hogy a két utolsó hónap nagyon sűrű, megterhelő, különféle, év közben magunk előtt görgetett dolgok lezárását jelenti.
István: Én azért érzek változást, ha visszagondolok, főként ahhoz az időszakhoz viszonyítva, amikor Anna itthon volt, gyermeknevelési szabadságon. Akkor jutott idő apróságokra, a gyermekek számára fokozatosan előkészíteni a hangulatot, nem utolsó percben, nem bevásárlással, hanem apró gesztusokkal: hol egy hangulatosabb abrosz, hol egy kis dísz felhelyezése az ajtóra.
– Nagy törés volt visszamenni dolgozni a gyereknevelési szabadságok után?
Anna: Nagyon nagy. Öt évig voltam itthon. Talán kicsit hosszú is volt. Bár messzemenően szerettem minden pillanatát annak az időszaknak, de a végefelé már éreztem, hogy rengeteg energia gyűlt fel bennem, és ezzel valamit kezdenem kell. Elég hirtelen váltással történt, hiszen akkor kezdődött a kétéves államtitkári megbízatásom Bukarestben, és ezt az egész család elég nehezen élte meg.
– Tud-e ilyenkor egy apa kettő helyett is helytállni, átvenni némileg az anyaszerepet is, fokozottan odafigyelni?
Anna: István alapvetően mindig, még az alatt az öt év alatt is, amíg itthon voltam gyereknevelési szabadságon, nagymértékben részt vállalt az itthoni dolgokból, a gyereknevelésből, a háztartás apró-cseprő vagy nagyobb dolgaiból. Közöttünk első perctől eléggé kiegyensúlyozott viszonyrendszerben alakult ki a munkamegosztás. Mindenképpen rengeteg felelősség hárult rá, amikor én a hétből négy napot Bukarestben töltöttem. Ez nem is tudott volna működni másként, mint hogy ő, amikor kellett, anyjuk helyett is anyjuk tudott lenni a gyerekeknek. Persze, volt segítségünk is, egy nálunk családtagnak számító, nagyon kedves ismerős néni, pótnagymama, de alapvetően István vállalása nélkül komolyan megsínylette volna a család ezt az időszakot.
Nehéz, de nem lehetetlen
– István, te ezt hogyan élted meg?
– Természetesen borzasztóan nehéz volt. A kérdés azonban bennem úgy tevődött fel: hagyod-e a feleségedet, hogy szárnyaljon, elégedett legyen és haladjon szakmailag, és esetleg később érzed ennek a többlethozadékát, vagy kötöd az ebet a karóhoz, és azt mondod, hogy a család stabilitása fontosabb. A válasz egyértelmű volt, de ettől még nem lett könnyebb, hiszen alapvetően nem erre készültünk fel, nem így működött az élet, senkit nem neveltek ilyesmire.
– Honnan hozod magaddal ezt a viszonyulást?
– Én vagyok a legnagyobb négy testvér közül. A szüleim három váltásban dolgoztak, és előfordult, hogy el kellett látnom nálam 16 évvel kisebb testvéremet is, meg kellett oldani különböző problémákat. Tehát nem volt ez akkora újdonság számomra, hogy azt mondjam: ez egy nemlétezik helyzet, hogy rám hárul akkor három, most meg két gyermeknek a valamilyenfajta ellátása. Másrészt a háziasság is könnyen ment, mert a katonaságnál is szakács voltam. Három-négy embernek főzni: az szinte semmi ahhoz képest, hogy a katonaságnál huszonötnek kellett főzni, akik elég határozottan nyilvánítottak véleményt arról, hogy milyen a szakácsművészetem... Nem mondom, hogy könnyű volt, de el kell fogadni azt, hogy egy családon belül a férfi és a nő szárnyalási időszakai és formái váltogatják egymást.
– Ez most úgy hangzott, mintha a szociológus szólalt volna meg belőled...
– Nem is könnyű azt levetkőzni. Ha nem volnék szociológus, és megmaradtam volna a hagyományos, klasszikus szerepeknél, talán nem így gondolnám át az életemet. Nyilvánvaló, hogy az ember szakmai fejlődése és értelmiségi profilja is alakítja a mindennapi gondolkodását. Persze, másfajta tapasztalatok is közrejátszanak, de alapvetően tényleg úgy éltem meg, és úgy írtam felül mindenféle nehézséget, hogy meg kell oldani. Vagy legyen olyan felesége az embernek, aki házias, és azért vette el, mert megfelel a klasszikus női szerepnek, vagy olyan, akit partnerként kezel, akivel egymás létrafokaiként tud együtt élni.
– Az most már világos, hogy nem ijedtél meg a feladattól. Annát sem féltetted, hogy mi lesz vele a nagypolitikában?
– Dehogynem. Igazából attól tartottam, hogy ráérez az ízére egy olyan életformának, amit én nem tudtam volna vállalni. Természetesen támogattam a karrierjét, de azt, hogy hosszú távon Bukarestben legyen, egy radikális életformaváltást, átköltözést, nem tudtam volna vállalni. Abban egyeztünk meg, hogy megpróbálja újra kitalálni magát, s ez nehéz dolog, mert jöhet az életben egyszer adódó lehetőség, amit úgy kell megoldani, hogy ez ne termelje ki újra azokat az élethelyzeteket, amelyek a család szempontjából nehezek.
Az apró rítusok a legfontosabbak
– A gyerekekre mennyire volt hatással ez az életforma?
István: Első lépésként azt találtuk ki, hogy Csíkban legyenek a nagyszülőknél, és hétvégenként mindannyian ott találkozunk. De így a gyerekek kétszeresen nehéz helyzetbe kerültek, mert egyrészt kikerültek az itthoni rutinból, környezetből, másrészt szülők nélkül kellett lenniük. Ez nem is működött így, ezért visszahoztuk őket, és úgy szerveztük meg a dolgainkat, hogy mindennapjaink minél kisebb mértékben alakuljanak át. A Waldorf-óvodában alaposan elsajátítottuk azt a szemléletmódot, miszerint az apró rutinoknak sokkal nagyobb szerepük van, mint bármilyen nagyhatású dolognak. A gyereknek ezeket az apró kapaszkodókat kell biztosítani, a nyugalmat, a dolgok ismétlődését, hiszen a gyerek sok mindent kibír, ha érzi, hogy van stabilitás. Ha tudja azt, hogy anya nincs minden reggel itthon, de hét napból hármat biztosan itthon van, és este ő olvassa a mesét. Amikor ebbe belejöttek, már nem volt semmi gond. Az óvoda is sokat segített, mert ott is nagy éves ciklusok szerint haladt az élet.
Anna: Ott megvolt mindennek a maga ritmusa, adventben a karácsonyi vásár, majd a gyertyagyújtás ünnepe, a betlehemes játékok, ősszel a termésünnep, a Márton-napi lámpagyújtás: meghitt, bensőséges ceremóniák, rítusok, ami hozzátartozott az élethez. A gyerekek mintegy négy évet jártak óvodába, úgyhogy az életünkből elég nagy részt ölelt fel a Waldorf-pedagógia.
– Meséljetek kicsit a gyermekekről. Milyenek ők?
Anna: Két külön világ. Krisztina nagyon pedáns, szorgalmas, a külvilágnak megfelelni akaró. Ennek meg is van a hátulütője, mert itthon már nem akar annyira megfelelni, kijön belőle az, ami egyébként szerintem természetes velejárója a gyermeki létnek: hogy néha rakoncátlan vagy szófogadatlan, megmakacsolja magát. Emellett, néha engem is meglep, hogy az iskolában – most második osztályos a zenelíceumban – mennyire a tökéletességre törekszik, minden kis hibáért újraír mindent, öröm látni kiszínezett, kidíszített füzeteit. Marci egészen más. Ő sokszor keresi a „rövidítőket”, és abból próbál megélni, hogy gyorsan vált az esze, könnyen szocializálódik, barátságot köt felnőttel-gyerekkel, próbálja levenni a lábukról az embereket. Nála inkább azt igyekszem egyensúlyba hozni, hogy ne szokjon ahhoz, hogy ezáltal előnyökhöz juthat, és elnézik az apró mulasztásait. Ebben nagy segítségünkre volt a tanító nénije, akivel remekül együtt tudtunk dolgozni, és most az osztályfőnökével is így van. Azt gondolom, nagyon fontos a szülő és a pedagógus közötti összhang, együttműködés, mert ez a gyermeknek is biztonságot ad.
– Hogyan működnek együtt a gyerekek testvérként?
Anna: Jó testvérek, érzem, hogy szeretik egymást, de kétségtelen hogy sokszor van köztük versengés, villongás is. De talán ez teszi számukra könnyebbé az osztályban, a külvilágban a barátokkal való együttlétet, az emberi viszonyok alakítását. Akkor fogalmazódott meg bennem először, milyen jó, hogy ketten vannak, amikor csapatként kezdtek működni, és időnként – akár velünk szemben is – egy húron tudtak pendülni. Három év van közöttük, ez ideális korkülönbség.
Huszonöt éves hagyomány
– Ti milyen gyerekkori karácsonyi emlékeket őriztek?
István: Talán az volt a legérdekesebb karácsonyom, amikor először tanultunk pásztorjátékot. A kommunizmusban ez nem volt épp olyan szokványos, de mi akkor megtanultuk, és előadtuk a környékbeli templomokban. Ez akkor, 16 évesen óriási élmény volt. Ha most visszagondolok: nagyon naiv, néhol talán nevetségesen egyszerű gesztusokkal adtuk elő, szűk kis templomokban, de az emberek örvendtek annak, hogy valaki közvetít nekik valamit. Azokkal a barátaimmal azóta is minden karácsonykor, 25-én este együtt vagyunk. A csikorgó csíki télben napokig jártuk a falvakat, a miséket, mindenki örvendett nekünk, mi is örvendtünk mindenkinek. Ez a fajta erős közösségi élmény jelentette akkoriban az igazi karácsonyt: az ember úgy tudott örvendeni a kicsi dolgoknak is! A karácsony összekovácsolta, közelebb hozta egymáshoz az embereket...
Anna: És a mai napig is összehozza, pedig azóta már jól szétszóródtatok...
– Ezen a 25-i alkalmon neked is helyed van, Anna?
– Persze. Akinek közben családja lett, az családostól jön. Belenőttünk ebbe. Csíkdelnén találkozunk minden évben, és annyira így megy, hogy soha eszünkbe nem jut felhívni előtte a házigazdát, mert teljesen természetes, hogy 25-én este, valamikor 7 és 9 óra között megérkezünk. Ennek már 25 éves hagyománya van. Nekem egyébként a gyerekkori karácsonyok és úgy általában a gyerekkor kapcsán is főként hangulatok és illatok térnek vissza emlékként: a nagy izgalom a megelőző napokból. Volt, amikor csak a szüleinken éreztük az izgalmat, mert mi csak az angyalt vártuk, később pedig már a saját gyerekeinket kellett a mínusz 20 fokban sétáltatni, elterelni figyelmüket, hogy közben a karácsonyfát feldíszíthessük. Ezt a hangulatot próbáltam mindig átadni a gyermekeimnek. Egyetlen évben, amikor Marci született – júniusi születésű lévén, decemberben még elég pici volt, mi pedig még elég óvatosak – nem mentünk haza a nagyszülőkkel tölteni a karácsonyt, de egyébként mindig megyünk. Szerencsés a helyzet, hogy mind a négy nagyszülő Csíkban lakik. Minden évben megtesszük ezt az utat, még akkor is, ha ez 260 km-t jelent, de hallgatólagosan így egyeztünk meg, hogy amíg mindannyian együtt lehetünk karácsonykor, addig éljünk ezzel a lehetőséggel. Ez vált természetessé a gyerekeknek is. Épp nemrég kérdeztem meg Marcitól, hogy neki mi a legjobb a karácsonyban, és azt válaszolta: az, hogy olyankor együtt lehetünk nagyiékkal. Tudjuk, hogy bármi van évközben, bármilyen keveset tudunk találkozni, ez a néhány nap a miénk, együtt a testvéreinkkel, szüleinkkel.
– Ilyenkor kicsit meg is tudtok pihenni?
Anna: Mindenképpen. Annak ellenére, hogy ott van benne a pörgés, az izgalom, a készülődés, de a felengedés is. Ez alatt a néhány nap alatt nem csak anya vagyok és feleség, hanem gyerek is lehetek. Persze, én is kiveszem a részemet az előkészületekből, de azért így a felelősség megoszlik. Nekem ez a hangulat, az együttlétünk a legszebb, legfontosabb ajándék karácsonykor.
Korhelyleves, citromszelet és képviselőfánk
– Van hagyományos karácsonyi menütök?
István: Igen, két vacsorán is. Ugyanis ilyenkor az Anna szüleinél és az én szüleimnél is összegyűl a család, úgyhogy a karácsonyi menü igencsak máj- és gyomorpróbáló. Töltött káposzta és disznótoros fogások mindig készülnek: a hagyományos téli „koleszterinpótló” menük elől nincs menekvés, hiszen a szüleink még mindig úgy szeretnek minket, hogy „egyél, fiam!”. Akkor nyugodtak, ha látják, hogy eszünk. De igazából nekem a karácsony másodnapi korhelyleves a kedvencem.
– És melyek a kedvenc süteményeitek?
Anna: Istvánnak a citromszelet a kedvence, azt mindig igyekszünk elkészíteni, nekem az apró képviselőfánk (közben bejön a konyhába Krisztina, és betelepszik az édesanyja ölébe), Krisztinának pedig a zserbó.
Krisztina: Nem. Nekem is képviselőfánk, és azt szoktuk együtt is sütni nagymamával.
Anna: No, igen, az én tudományom épp a képviselőfánkig nem terjed, de azért szoktunk együtt muffint sütni.
Krisztina: Csokis-dióst vagy csokis meggyest.
Anna: Meg mákos gubát, amivel most vártunk is titeket. Ez karácsonyi étel is, és létezik egy háromszéki változata, azt édesanyám mákos lőnyének hívja, és kalácsból készül. Általában szeretjük a mákos ételeket.
– Hogyan jön nálatok az angyal, Krisztina?
– Először elmegyünk Annus nagyiékhoz, oda szokott jönni, aztán sétálunk egyet, visszamegyünk, bemegyünk a gyerekszobába, és amikor csenget az angyal a csengettyűjével, akkor bemehetünk. De akkor már nincs ott az angyal, csak a nyitott ablakról tudjuk, hogy ott hussant ki. Aztán énekelünk.
– Lesz majd olyan, hogy zongorán kíséred az éneklést?
– Igen, ha lesz majd nagyiéknál zongora.
Anna: A karácsony este ceremóniája egyébként mindig nagy kihívás, mert mindenkinek, legfőképp édesapámnak megvannak a maga nagyon határozott elképzelései arról, hogy minek mi a rendje, és ez meg is adja az ünnep keretét. Mikor kell csengetni, mikor jöjjenek az unokák, aztán elénekeljük a karácsonyi dalokat, elmondjuk az imákat, miközben persze a gyermekek szeme már izgatottan kutatja a fa alatt a sok csomagot, a kisebbeknek nem csak a szeme…
– Nehéz ilyenkor kivárni az ajándékokat, Krisztina?
– Nem, mert addig elolvasom a címkéket a csomagokon...
– Milyen szempontok szerint szokott ajándékozni az angyal? A gyermekek legtitkosabb vágyait kémleli ki, vagy a hasznosság elve alapján?
Anna: Nem hoz el mindent, amit kérnek. Ez mikuláskor is így van. Krisztina, hozd csak ki a Mikulás levelét. Megírják persze a kívánságaikat, s aztán az angyal válogat belőle. Nem szoktak nagy dolgokat kérni, nincsenek hosszú listáik. Időnként előfordul az is, hogy épp kinőnek valamit vagy kellene már egy új kesztyű, az is bekerül az ajándékok közé. Könyv is mindig van. És képzeljétek el, hogy nekünk a Mikulás mindig itt hagy egy válaszlevelet.
Mikuláslevél és gazdasági krízis
(Krisztina közben visszatér a konyhába, kezében egy szolid, szép üdvözlőkártya, benne szálkás betűkkel írott, szívmelengető üzenet, amelyet kérésünkre fel is olvas:) Drága, szeretett gyermekeim! Ismét almás sütivel vártatok. Nagyon kedves tőletek. Egy kicsit elülgödéltem az ágyatok szélén. Olyan nagyot nőttetek a tavaly óta! Jó híretek járja. Krisztina szorgalmas, sokat és szépen dolgozik. Megnéztem a füzeteit én is. Marci szófogadó, okos, törekszik a jóra. Mindketten jószívűek vagytok. Segítetek a gyengébbeken, a bajban lévőkön. Szép, szerény levelet írtatok nekem. Örömmel jöttem ma hozzátok. Szeressétek egymást nagyon, szüleiteket, embertársaitokat és a jó Istent. Én is nagyon szeretlek. A Mikulás (Miklós püspök).
– Hűha! Hát, ez gyönyörű....
Anna: Egyik évben, gyanúba keveredtem, hogy én írtam a levelet (...). Pedig hát nézzétek, milyen szép írása van a Mikulás bácsinak, s látszik, hogy már öreg, reszketett a keze (…) (Krisztina közben beviszi a levelet). Ezt a gyerekek is elismerték, ebben megegyeztünk. Persze, nálunk is téma volt, hogy akkor ki is hozza az ajándékot. Egyik évben Marci azzal jött haza szomorúan az iskolából, hogy neki azt mondták, nincs se Mikulás, se angyal... Akkor vettem egy nagy lélegzetet, s azt mondtam: tudod, Marci, a Mikulás és az angyal ahhoz jön, aki hisz benne. Amikortól elkezd a gyermek nem hinni benne, attól kezdve valóban a szülők veszik meg az ajándékot, mert aki nem hiszi, ahhoz nem jön. De most gazdasági krízís van, tehát nehogy pont most elkezdjetek nem hinni, mert akkor majd mi kell nektek ajándékot vegyünk (...) Nevettek rajta, hitték is meg nem is, amit mondtam, főleg, hogy akkoriban a csapból is a gazdasági krízis folyt. Ezzel a történetet le is zártuk.
– Krisztina, elárulod nekem, hogy idén mit szeretnél az angyaltól?
– Icike-picike barátokat (apró állatfigurák – szerk. megj.) Meg színes ceruzát és egy dióban kisbabát, de lehet kókuszdió is, benne nemezből a kis Jézus, Mária és József. És szeretnék az angyaltól is levelet kapni.
– És te, Marci?
– Van egy közös szenvedélyünk az osztálytársaimmal: a videójátékos játszás, és a kedvencünknek megjelent a legújabb része... Azt nagyon szeretném megkapni. Azonkívül egy új telefont, lehetőleg érintőképernyős legyen.
– Általában az osztálytársaid is ilyesmikre vágynak?
– Igen, a lányokat kivéve. Levelet is szoktam írni, kiteszem az ablakba, hogy az angyal megtalálja. Múlt évben Csíkszentkirályon írtuk meg a levelet.
– Hol jobb lenni, Marci: itt, Kolozsváron vagy Csíkban?
– Attól függ. Mind a két helyen szeretek lenni, mert mindenhol megvan minden, amit szeretek, lehet hógolyózni, van biciklipálya.
Anna: Amikor otthon vannak, télen és nyáron, sokkal szabadabban mozognak. Csendesebb, biztonságosabb a város vagy a falu, és ahogy annak idején mi is időnként a kulccsal a nyakunkban a magunk kis dolgait szerveztük, úgy ők is. Ezt azonban Kolozsváron nagyon nehéz megvalósítani, mindent meg kell szervezni, a gyerekeket hozni-vinni kell. Még Marci esetében is, pedig elég közel van az iskolája, az Apáczai-líceum, de sok idő telt el, amíg egyedül is elengedtük.
– Így a vége felé kicsit oda kanyarodnék vissza, ahonnan elkezdtük a beszélgetést: van-e olyan érték, amire értelmiségiként nevelitek a gyerekeket, amivel feltarisznyálnátok őket az életre?
István: Alapvetően azt a fajta élettapasztalatot szeretném nekik átadni, ami nekem megvolt, és szakmailag is sokat számított. Nagyon sokféle helyzetet éltem meg, voltam egyszerű gyári munkás, munkás-szülők gyereke, és ezek a helyzetek egyáltalán nem a státusról szóltak, és nem örvendtek intézményes megbecsülésnek. Azt próbálom a gyermekeim felé közvetíteni: soha semmi nem magától értetődő, adott, mindenért meg kell küzdeni, és az az értékes, amiért megküzdünk, nem az, ami az ölünkbe pottyan. Az életnek nem arról kell szólnia, hogy megszereztél, elértél valamit, és rohansz tovább. Tanulja meg értékelni, felismerni, hogy van, aki másfajta helyzetből indul ki, és annak milyen nehéz elérnie azt, amit ő magától értetődőnek tart. Ezek a felismerések a legfontosabbak.
Anna: Azt szeretném átadni nekik, és arra szeretném megtanítani őket, ami számomra bizonyos élethelyzetekben a legnehezebb volt: megtalálni a belső harmóniát és egyensúlyt. Azt hiszem, ezt pillanatokra lehet megtalálni, és egyik ilyen pillanattól a másikig kapaszkodunk az életünkbe, illetve két ilyen pillanat között ott van a törekvés erre az egyensúlyra, és ez visz előre. Egyszerűbben ezt úgy fogalmaznám meg, hogy tanulják meg jól érezni magukat a bőrükben, bármi is történjen, . Tanuljanak meg örvendeni a kis dolgoknak, elfogadni a nehézségeket. Belső derűt szeretnék átadni nekik, és lehet, hogy ez a legnehezebb, mert ebben a túlhajszolt világban talán ez tűnik el belőlünk leghamarabb. Én azonban ezt szeretném magamban leginkább megőrizni, megteremteni, visszanyerni, hogy ezáltal maradjon meg bennük is: a harmónia, a belső egyensúly és a derű.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar bölcsőde-körkép Kolozsváron
Idén ősztől talán még nem, de a jövő év első negyedében mindenképpen beindul legalább egy (de a remények szerint inkább két) új bölcsődei csoport, állami intézményekben – erről tájékoztatott Horváth Anna, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett bölcsődemustrán, április 29-én. A találkozóra a szervezők meghívták a városban működő magán- és állami intézmények képviselőit, hogy az érintett szülők átfogó képet kaphassanak arról, milyen lehetőségeik vannak, ha bölcsődébe szeretnék íratni kicsinyüket. Eljöttek a Csemete Református Óvoda, az Unitárius Bölcsőde, a Waldorf Óvoda és a Monostoron működő Ügyes Kisbéka Bölcsőde magyar csoportjának képviselői, a Györgyfalvi negyedi Lizuca Bölcsőde, sajnálatos módon, nem tudta képviseltetni magát.
Tavaly ősszel akár forradalminak is nevezhető huszárvágással sikerült megoldani, hogy Kolozsváron állami intézményben kaphassanak helyet magyar bölcsődei csoportok: egy a Monostoron, egy pedig a Györgyfalvi negyedben. Felidézve ennek megvalósítását, Horváth Anna elmondta: tavaly a városan összesen 800 román bölcsődei helyet tartottak számon, de az igényléseknek csak mintegy felét tudták teljesíteni. – Ezek a felújított bölcsődei épületek minden elvárásnak megfelelnek, de túlzsúfoltak, így a várólistán mindig maradt legalább 400 gyermek. A helyzet orvoslására sikerült egyezséget kötnünk a polgármesterrel: mi segítünk neki újabb, bölcsődelétesítésre alkamas ingatlanokat találni a városban, cserében indíthatunk magyar csoportokat az állami bölcsikben. Így jöhetett létre a két csoport, amelyekbe az Életfa Családsegítő Egyesülettel közösen toboroztuk a gyermekeket. Ezek a csoportok ősztől is megmaradnak, néhány hely meg is ürül bennük, de nagyon fontos lenne, hogy minél több kérést adjanak le az érintettek, mert ezzel tudják elősegíteni az újabb csoportok létrehozását. Tehát arra kérünk minden szülőt, aki szeretné állami magyar bölcsődei csoportba íratni a gyermekét: adják le a kérést a Mehedinţi utcai Bölcsőde Igazgatóságon – itt több opciót is megjelölhetnek –, a általuk megcélzott intézménynél, és egy példányt vagy egy igénylést mindenképpen juttassanak el hozzánk, az alpolgármesteri irodába, hogy lássuk, mekkora az igénylők száma – részletezte Horváth Anna.
A Csemete Református Óvodában már 15 éve működik bölcsődei csoport. Lészai Emőke óvodapedagógus, az intézmény igazgatója elmondta: korán felismerték, hogy a szülők kénytelenek intézménybe íratni az egészen aprócska gyermekeket is. Ezért kezdetben csak a kisebb testvéreket vették be, majd önálló csoportot is indítottak számukra, ahol összesen 10 aprósággal két pedagógus és egy dada foglalkozik. – Mi teljesen magánintézmény vagyunk, a Csemete Alapítvány működtet, és bár három éve sikerült megszerezni az akkreditációt, nem kapunk semmilyen állami támogatást – ismertette az óvónő. Elmondta: az intézmény erősségei közzé tartozik, hogy évek óta pályázat útján külföldi önkéntesek érkeznek, akik a teljes napot a gyermekekkel töltik, angolul beszélgetnek velük, és segítik az óvónők munkáját. Az óvoda és bölcsődei csoportok rövid és hosszú programmal is működnek, az étkezést pedig saját konyhájukon keresztül biztosítják.
Hasonló a helyzet az Unitárius Bölcsődében, amelyet 2010-ben nyitottak meg, az Unitárius Püspökség támogatásával. Szilágyi Izabella és Simon Zsuzsanna óvónők elmondták: jelenleg két csoportban 30 gyermekkel foglalkoznak, a felvételnél pedig a felekezeti hovatartozás nem feltétel. Az étkezést catering céggel oldják meg, a kicsik orvosok által összeállított egészséges menüt kapnak. A bölcsőde udvara folyamatosan szépül, ebben a püspökség mellett a szülők is nagyon sokat segítettek, így a gyermekek sokat tartózkodhatnak a szabad levegőn. A szobatisztaság (akárcsak a Csemetében) itt sem feltétel, a pelenkát természetesen a szülő otthonról hozza, a leszoktatást pedig ugyancsak a szülővel együttműködésben el lehet kezdeni a bölcsődében is. Minden intézmény képviselői egyetértettek abban, hogy a már járni tudó gyermeket be lehet íratni bölcsődébe, ilyen módon tehát nincs alsó korhatár. Magánintézmények esetében az árak havi 700 lej körül alakulnak.
A Waldorf Óvoda képviseletében László Áron elmondta: az intézménynek ugyan nincs külön bölcsődei csoportja, de annyiban mégis tudják segíteni a szülőket, hogy beveszik a kisebb testvéreket. – Ezek a kicsinyek a délelőttöt külön teremben töltik, délben pedig csatlakoznak az óvodai csoporthoz. Tervezzük azonban, hogy az igények függvényében a következő években beindítjuk az önálló bölcsis csoportot. A Waldorfra egyébként a sok szabad játék, a természetes anyagok jellemzőek – ismertette a pedagógus.
A Monostori 8-as számú Ügyes Kisbéka (Frogy cel Isteţ) Bölcsőde magyar csoportjának négy gondozóját Hences Enikő és Dezső Irénke képviselte. Mint elmondták: ebben az életkorban a kisgyermeket nem tanítani kell, hanem lekötni az érdeklődését, ők pedig ezt a munkát szívvel-lélekkel és nagy szeretettel végzik, hiszen az intézménybe kerülés a legelső nagy lépés a pici életében, a szüleitől való elszakadás pedig természetes módon megviseli. Ebben a bölcsődében reggel 6 órától fogadják a kicsiket, délután pedig fél 6-ig kell a szülőnek érte menni. Az ellátásért napi 7 lejt kell fizetni, ezt azonban jövő tanévtől az új bölcsősdi törvény értelmében némileg csökkenteni fogják. A cél tehát mindenképp az lenne, hogy a város minél több pontján létesüljenek magyar csoportok az állami intézményeken belül, ehhez pedig a minél nagyobb számú igénylőre is szükség van. A bölcsődei beiratkozások idén június 3–4-én zajlanak.
Szabadság (Kolozsvár)

Alkotás és hűség végtelen határidőkkel
„A mai világ csábításai, az ismeretek egyfajta félkész áruként kínálása közepette nagyon nehéz klasszikus zenét oktatni, de a képzőművészetek terén is hasonló a helyzet” – beszélgetés Lőfi Gellérttel, a 25 éves Plugor Sándor Művészeti Gimnázium igazgatójával.
– Alig harmincévesen több embernek is bőven elegendő feladatot hordoz a vállán. Valamennyi tudatos vállalás, vagy egyszerűen képtelen nemet mondani?
– Én azt az elvet vallom, hogy ha az ember öt talentumot kapott a teremtőjétől, akkor nem öttel, de legalább tízzel kell elszámolnia. Ugyanakkor olyan mentalitású emberré neveltek, hogy az eredményekért meg kell dolgozni, meg kell harcolni. Számomra soha nem volt kérdés, hogy ha adódik egy értelmes feladat, csináljam-e, vagy sem.
Ha a jóisten akar valamit az embertől, ahhoz ad erőt, alkalmat és lehetőséget is. Ám ha ezek közül valamelyik hiányzik, azt észre kell venni, s akkor nem szabad belevágni. Mondhatnám, mindenki csak akkora keresztet kap, amekkorát elbír. De én a feladataimat nem keresztként élem meg, hanem hobbiként: a zene, a művészet nekem egyszerre a hobbim és az életem.
Lőfi Gellért
1984-ben született Sepsiszentgyörgyön. A Waldorf-óvodában Valádi Enikő figyelt fel tehetségére, és irányította a zeneiskolába, ahol Sebestyén Lajosnál tanult tizenkét éven át hegedű főszakon. A brassói Transilvania Egyetem zenefakultásán végzett zenepedagógiát 2007-ben, ugyanott mesterizett karvezetés és stilisztika szakon. Hetedik osztályos korától tizenkét éven át volt a sepsiszentgyörgyi Szent Benedek-templom kántora, jelenleg a Krisztus Király-templomban kántorkodik. Vezeti a Laudate kórust és a templom kamarazenekarát, a Vox Celestis Alapítvány elnöke. Énekel a brassói Fekete templom Jugendbach kórusában, zenél az Evilági együttesben, alkalmanként különböző kamaraformációkban muzsikál. Nyolcadik éve tanára, egy éve pedig igazgatója a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Gimnáziumnak, az iskola Campanella gyermekkórusának vezetője.
– Az egzisztenciát elfelejtette említeni…
– A megélhetés természetesen nem elhanyagolható kérdés, de az életem fontossági sorrendjét – legalábbis egyelőre – más szempontok alapján állítom fel. Számos lehetőséget kaptam eddig, hogy olyan helyen folytassam, ahol anyagilag sokkal inkább megbecsülik, amit csinálok. Elhatároztam azonban – és ebben a döntésben jelentős mértékben jó barátom, Steffen Schlandt, a brassói Fekete templom orgonistája és karnagya erősített meg –, hogy kipróbálom: mit lehet itthon megvalósítani? Előbb a Plugor Sándor Művészeti Gimnáziumban meghirdetett hegedűtanári szakra versenyvizsgáztam, de már egyetem közben is mindenféle zenei formációkban játszottam.
– Ugyanakkor már jóval régebbről hivatásos szinten műveli a zenét, hiszen hetedikes kora óta kántorizál. Honnan az egyházi zene iránti vonzalma?
– Belenőttem. Édesapám az egyházi kórusban énekelt, gyermekként mindig ott voltunk a szentmiséken, énekeltünk a gyerekkórusban.
Nem is volt kérdéses, hogy a zeneiskolában kezdek, egyrészt mert a nővérem már odajárt zongoraszakra, másrészt mert a kisgyerek, aki én voltam, a sarokban végighallgatta az órát, utána meg odament a hangszerhez, s kezdte utánozni a korábban hallottakat. Valádi Enikő tanárnő erősen lobbizott értem, de különösebben senkit sem kellett meggyőzni a zenei irányultságom megalapozottságáról.
– A szülei nem tartottak attól, hogy a sok zenélés mellett nem jut elég idő a „komoly” tárgyak elsajátítására?
– Őket ez abszolút nem érdekelte. Most már az iskola igazgatójaként is állíthatom, hogy ez tévhit, egyáltalán nem jogos, illetve nem megalapozott. Egy művészeti gimnáziumot soha nem lehet ugyanazon ismérvek szerint minősíteni, mint egy klasszikus gimnáziumot. Itt ugyanis a gyerekek pluszterheket hordoznak, az általános oktatás mellett több órát vesz igénybe a zeneelmélet-óra, a hangszeres gyakorlás, a kóruspróbák. Ezek nemcsak a tanulás elől, hanem a játék, a szórakozás elől is időt „rabolnak”, a tehetség kibányászása azonban áldozatokkal jár. A végzőseink azonnal hasznosítható mesterséggel a kezükben hagyják el az iskolát, még egy közepes zenész is vendéglátós zenélésre jogosító tudást és minősítést kap. Én is csupa szép emlékkel és értékes útravalóval gazdagodva hagytam magam mögött az iskolát.
– Az ön tehetségében ki „bányászkodott” a leghatékonyabban?
– Végig jó tanárok kezében voltam, Sebestyén Lajos hegedű főszakon tizenkét éven át kísérte az utamat. Rendkívüli felkészültségű tanár, aki nagy hangsúlyt fektetett a muzikalitásra, sokszor még nagyobbat, mint a technikai tudásra. Ez lehet előny, de persze hátrány is, nekem viszont kimondottan jól jött, mivel a szívem végig a karmesteri pálya felé húzott, ahol ezt jól fel tudtam használni. De minden adott volt számunkra az iskolában, a különböző zenei projektek – a Szent Kinga gyűrűje című előadás, a Szerenád zenekar, kis kamaraegyüttesek, tárlatmegnyitók – révén rengeteget utaztunk, léptünk fel.
Márpedig gyakorlat teszi a mestert, a sok zenélés során pedig már diákkorunkban sok mindennel találkoztunk. De kerettanterven túli kísérletekre is ösztönöztek: saját vonósnégyest működtettünk, népi muzsikát, dzsesszt játszottunk, fiúkvartettet énekhangra. Nagy szívfájdalmunk volt, hogy nincs sulirádiónk, ezért aztán a folyosón muzsikáltunk, előfordult, hogy az aligazgatónő pénzt dobott a hegedűtokba, csak már hagyjuk abba, mert a kollégák nem tudnak tanítani.
– Miért nem célzott meg rangosabb, több perspektívát kínáló egyetemet a továbbtanuláshoz?
– Nem tagadom, én is kacsingattam külföldi egyetemek felé, több dolog miatt azonban mégis Brassó mellett döntöttem. Ezek közül a legfontosabb a földrajzi közelség volt, részben azért, hogy minél kevesebb finanszírozási terhet rakjak a szüleimre, másrészt rengeteg zenei projektben, együttesben voltam már akkor nyakig benne, és ezeket nem szívesen hagytam volna abba. Remek tanári gárda irányítása mellett kitűnő dolgokat műveltünk egészen jó hangulatú társaságban.
És az sem volt mindegy, hogy itthonról indulhattam versenyekre. Másodévesen második lettem a fiatal karvezetők budapesti nemzetközi versenyén, melléje több különdíjat is szereztem. Több mesterkurzuson is részt vettem, a mestervizsgám eredeti témája Orbán György munkássága volt, de miután ő megbetegedett, kénytelen voltam váltani, s végül Ligeti Györgyből mesteriztem. Azóta is fontos feladatomnak tartom az erdélyi zene hagyományainak ápolását, az erdélyi etnikumok zenéje egymásra gyakorolt hatásának tanulmányozását.
– Hordoz valamilyen diákkori hiányérzetet, amit esetleg most, igazgatóként igyekszik korrigálni?
– Nincs bennem hasonló jellegű hiányérzet. Igazgatóként elsősorban a tanuláshoz való hozzáálláson szeretnék javítani – gyerekek és tanárok esetében egyaránt. Mert az előbbiek viszonyulása nagymértékben az utóbbiakon múlik. A tanárnak is pluszokat kell nyújtania, hogy a diáktól is ezt kérhesse számon.
A mai világ csábításai, az ismeretek egyfajta félkész áruként kínálása közepette nagyon nehéz klasszikus zenét oktatni, de a képzőművészetek terén is hasonló a helyzet. Közben fontos alapok sikkadhatnak el, még ha a tanár nem is feltétlenül hajlamos a könnyebb megoldások alkalmazására. Az eredményeink szerencsére azt jelzik, hogy nincs különösebb baj az iskolában, változatlanul él az igényes tanítás hagyománya.
– Az iskola több jelenlegi tanárának tanítványa volt, most meg a felettese. Az idősebbek hogyan fogadták ezt a felállást?
– Túlnyomó részük jól reagált a helyzetre, de akadnak olyanok is, akik elfáradtak, belefásultak a tanításba, őket igyekszem felrázni, motiválni. Azt tapasztalom, ha tisztességgel és lendülettel végzem a munkám, az a kollégák esetében, vállalásaiban is pozitív módon csapódik le.
– Zengenek-e szirénhangok, amelyek külföldre vagy más típusú karrier felé csábítják?
– Igen, vannak, több tekintélyes zeneintézmény is szívesen látott volna. Én viszont a tanári pályám kezdetén, 2007-ben úgy döntöttem, adok magamnak tíz évet, azt követően készítek mérleget. Ez a határidő közeledik, de úgy érzem, sikerült magamnak bebizonyítanom, hogy itthon is lehet értelmes dolgokat alkotni orgonaépítéstől fesztiválszervezésig, iskolairányítástól zenei pályáig. Van itthon amiért, akiért és akivel dolgozni.
– Idén 25 éves az ön által igazgatott iskola. Milyen eseményekkel készülnek emlékezetessé tenni a jubileumot?
– Elsősorban a gimnáziumban zajló tevékenység színvonalának folyamatos emelését célzó projektekkel. Persze lesznek konkrét események is, sőt az elsőn már túl is vagyunk, decemberben nyitottuk meg az iskola volt és jelenlegi képzőművész diákjainak alkotásaiból álló kiállítását az Erdélyi Művészeti Központban.
Áprilisra tervezzük jeles székelyföldi épületek makettjeinek tárlatát, az Erdélyi Utakon nevű csíkszeredai egyesülettel közös projekt érdekessége, hogy látó és gyengén látó érdeklődők számára egyaránt hozzáférhetővé kívánjuk tenni. Az évad május 8-ai záró koncertjét egyben a jubileumi gálakoncertnek is szánjuk, ahol fellépnek a gimnázium zeneszakos diákjai, de folyamatos kiállításokkal, mesterkurzusokkal is igyekszünk kiemelkedővé tenni ezt a mindannyiunk számára fontos évet.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)