Ars Hungarica a szórványért
A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus fellépésével kezdődött szerda este Nagyszebenben az immár hetedik alkalommal megszervezett, Ars Hungarica elnevezésű magyar kulturális fesztivál. Az erdélyi multikulturalitás egyik fellegvárának tekinthető városban és környékén négy napon át zajlanak az önazonosság erősítését szolgáló, közművelődési események.
Az „újratöltött” barokk jegyében igyekszik idén megmozgatni a 2500 fő körülire tehető nagyszebeni magyarságot a 2005-ben alakult Híd – Szebeni Magyarok Egyesülete. Az Ars Hungarica programjai ily módon illeszkednek a Sibiu 2012 – Baroc Update elnevezésű fősodorhoz, amelynek jegyében Nagyszeben valamennyi idei kulturális megmozdulása zajlott. Ez a városi önkormányzat tevőleges részvételét is feltételezi, amit Serfőző Levente főszervező, a Híd-egyesület elnöke is megerősített. „A tízezer euró körüli költségvetés tekintélyes részét az önkormányzat által kiírt pályázatok révén teremtettük elő, de az irántunk megnyilvánuló érdeklődés örvendetes fokozódását jelzi, hogy idén kiemelt támogatóként üdvözölhettük Magyarország kolozsvári főkonzulátusát is” – mondta Serfőző.
Bitay Levente kolozsvári konzul hangsúlyozta: az anyaország számára kiemelt fontosságú minden olyan rendezvény, amely a szórványmagyarság megmaradását célozza. Ezért jövőre még hangsúlyosabb szerepet kíván vállalni a főkonzulátus az Ars Hungarica megszervezésében, de hasonló szándékokat fogalmazott meg a Magyar Turizmus Zrt. kolozsvári kirendeltségének vezetője, Soós Júlia is.
Hogy mit lehet tető alá hozni alig több mint tízezer euróból? A jelek szerint sok mindent, ha a szervezők lelkes önkéntesekre és megfelelő partnerekre találnak. Ilyen partnerségnek köszönhetően tapsolhatott a közönség a nyitóhangversenyen a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórusnak, amelynek szebeni fellépését a Kovászna megyei tanács tette lehetővé a Hunyad, Fehér és Szeben megyére fókuszáló szórványprogramja keretében. Mivel a szebeni és a környékbeli magyarság tekintélyes része vegyes etnikumú családban él, a szervezők igyekeztek olyan programot összeállítani, ami egyszerre ad okot nemzeti büszkeségre, illetve alkalmas a magyar kultúra népszerűsítésére. A kolozsvári Flauto Dolce együttes, a magyarországi Ciráda zenekar, a barokk jegyében pedig a Codex régizene-együttes táncház követte koncertje remek szórakozási lehetőséget jelentenek, a színvonalas népi kultúrát pedig a csíkmadarasi zenekar és Koós Éva közös fellépése képviseli. A nagyszebeni filharmónia Thália Termében, az Atrium kávéházban, a Habitus Galériában, illetve szebeni és vízaknai szakrális helyszíneken zajló programok többsége ingyenes. „Az Ars Hungarica beágyazódott a szebeni magyarság tudatába, igény van rá, egyre fokozódó érdeklődés nyilvánul meg iránta – fogalmazott Serfőző Levente. – Tudatában vagyunk annak, hogy küldetést teljesítünk, hiszen egy nem egészen kétszázaléknyi kisebbség megtartása érdekében minden apróság fontos, még egy olyan toleráns városban is, mint Nagyszeben.” Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Himnusz-emlékmű
Az első kőbe vésett „Himnusz” Emlékművet, V. Majzik Mária Magyar Örökség-díjas képzőművész alkotását Budakeszin avatják fel a tervek szerint 2005 őszén.
„Minden nemzet Himnusza, az összetartozás és a megmaradás vágyát, a jövőbe vetett hitet fejezi ki” – olvashatjuk a hír felvezetését a Nemzeti Világhálón. „Ennek szellemében írta meg Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen gyönyörű költeményét, melyet Erkel Ferenc zenésített meg 1844-ben. Nincs magyar ember, aki a Himnusz hallatán vagy éneklése közben ne érzékenyülne el – ha csak egy kicsit is – hisz a mű olyan korban született, amikor a magyar nemzet fennmaradása is kétséges volt, és az azóta eltelt idő is küzdelmekkel teli. DE ÉL NEMZETÜNK és csak egy szebb jövőbe vetett hit lehet az, ami fennmaradásunkat az „idők végezetéig" biztosítja. Egy költeményből, dalból szobrot-emlékművet alkotni igen gyönyörű gondolat, hisz így tehető láthatóvá az, ami eddig csak tudatunkban élt.”
Az ötlet igen nagy eszmei támogatásra talált, így lett az emlékmű fővédnöke Jókai Anna Kossuth-díjas író és a gyakorlati megvalósítás szervezője a „PSZÜART, a Lélek Művészete Alapítvány", amely a gazdasági, adminisztratív teendőket vállalta fel.
Budakeszi város vezetése és lakossága nagy megtiszteltetésnek érzi, és örömmel fogadja a „Himnusz” Emlékmű felajánlását a város számára. Budakeszi Erkel Ferenc kultusza közismert, zenei élete számottevő, Budapesthez való közelsége, festői környezete is indokolja a választást. Művelődési Központja is az Erkel Ferenc nevét viseli.
„Az alkotás a központi Isten alak és az azt körülvevő kör alakú kisugárzásba beleírt vers szövegen kívül, mindkét oldalon a három-három kapuba elhelyezett harangokkal a tizenkilenc megyét és Budapestet is „megszólaltatja" – olvashatjuk továbbá.
Mi, határon túli magyarok, akik a múlt századi két, számunkra tragikus „békecsinálás” révén az Ó-hazától elszakíttattunk a Himnuszt Nemzeti Imánkként tiszteljük, templomainkban zsoltárként, egyházi imaként, fohászként énekeljük, számunkra a Himnusz közösségi ünnepeinken a nemzet lelkének megszólaltatója, a magyarság szellemi egységének kifejezője. Énekeltük vagy magunkban dúdoltuk akkor is, amikor ezért megtorlás vagy akár börtönbüntetés várt ránk.
Ezt Budakeszi város vezetése és lakossága mélyen átérzi és tiszteli. Ennek bizonyságául említsük meg, hogy a város vezetése és lakossága a Szent István-i örökség továbbvivőjeként Trianon után is jelentős számú határon kívüli magyart fogadott be, vagy más nemzetiségű volt lakóját fogadta vissza, és várja mindig az odaérkezőket szíves vendéglátással. Mi több, a városvezetés határon kívüli kapcsolatteremtő készsége révén a Kárpát-medence magyarok lakta régiók peremvidékét is elérte, és bennünket, Székelyföld délkeleti csücskében élő háromszékieket Budakeszi város önkormányzati küldöttsége, a civil szervezetek képviselői és tagjai rendszeresen felkeresnek, ekképpen vélük együtt cselekvő részesei lehetünk annak az erőfeszítésnek, amelyet a Kárpát-medencében élő magyarság szellemi egységének megteremtéséért együttesen kell megvívnunk.
Bizonyságul és a téma napi frissesége okán is hadd idézzem kedves budakeszi barátainknak a sepsisznetgyörgyi Vox Humana kórus vendégszereplésével kapcsolatos hozzánk címzett levelét:
„Igen nagy élményben volt tegnap részünk a Vox Humana kórus és Szilágyi Zsolt jóvoltából. Gyönyörű hangversenyt adtak a budakeszi templomban, amelynek szerintem nagyon jó az akusztikája. Kicsit hideg volt, de ez semmit nem vont le a forró hangulatból. Először a Stella kórus énekelt, utána következett a Vox Humana. Kezdésnek Zsolt énekelt – épp a névnapján -, Erkel: Bánk bán, Hazám, hazám.
Szinte beleremegtek a templom falai, azonnal felcsattant utána a vastaps. Utána pedig következtek a szebbnél-szebb kórus darabok. Nekem személy szerint a Haydn mise részlet tetszett a legjobban és rögtön utána a záró Puolenc darab.
Az egyetemi Bartók kórusban 5 évig énekeltem, részt vettem jó néhány rangos kórus fesztiválon
(Montreaux, Spittal), ahol nagydíjasok voltunk, egy kicsit tehát meg tudom ítélni egy-egy kórusról, hogy milyen.
A sepsiszentgyörgyi Vox Humana nagyszerű!!! Tátva maradt a szám, hogy milyen jók! (...) Gyors hírben most ennyit, üdvözlettel: Márta, Maxi, Klári” A világ magyarsága együvé tartozásának legbeszédesebb szimbóluma már is Budakeszin valósult meg: itt található a Határon Túli Magyarok Emléktemploma, amelyben, ugyancsak jelképi értékkel Szilágyi Zsolt karmester és több kontinensen elismert énekművész Erkel Ferenc Bánk bán áriáját énekelte. Tisztelettel kérjük V. Majzik Mária Magyar Örökség-díjas művésznőt, Jókai Anna Kossuth-díjas írónőt, az emlékműállítás fővédnökét, a Budakeszi városvezetést, a kivitelezőket és mindenki mást, akinek a „Himnusz” Emlékmű szívügye, hogy „a tizenkilenc megyét megszólaltatja” szöveges üzenet helyett „a Kárpát-medence minden magyarok lakta térségét megszólaltatja”, vagy „a történelmi Magyarország minden táját megszólaltatja” üzenet tolmácsolására alkalmas meghatározás mellett döntsenek. A művésznő álmai szerint a Budakesziben állítandó emlékművön minden nemzeti ünnepen a Himnusz hangja csendülne fel, harangjáték formájában. Így válhatna ez a műalkotás egy nemzeti zarándokhellyé.
Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője Szatmárcsekén, a Partiumban született, szülőfaluja ma is nemzeti kegyhely. Erkel Ferenc, ragyogó művészi karrierjének jelentős „indítóhelyei” Pozsony, ahol zongorajátékát tökéletesítette, és kincses Kolozsvár, ahol hat évig tartózkodott, tanított és zenekarvezetőként a hangszerelés titkaiban elmélyedt.
„A Himnusz nemzeti imádságunk, híd, lélektől lélekig” – vallja az emlékmű alkotója, és hittel hiszik a kivitelezés támogatói is.
Kérjük, tekintsenek bennünket, határon túli magyarokat is az össz-nemzeti összefogással épülő emlékmű támogatóinak, hogy a Magyar Rádió jóvoltából a Hunyadi János nándorfehérvári csatájára emlékeztető déli harangszavával együtt a budakeszi „Himnusz” Emlékmű ünnepi harangkoncertjéből a mi hangunk is hallassék. 2005. április 22.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Jancsó Benedekre, az elkötelezett székely tudósra emlékeztek
Keretszerűen himnusszal kezdődött és zárult a Jancsó Benedek (1854–1930) születésének 160. évfordulója alkalmából tartott ünnepi emlékülés Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Ezzel megkezdődött a nagy székely tudós tiszteletére szervezett négynapos rendezvény – a VII. Jancsó Napok –, mely Kézdivásárhelyen és a szülőfaluban, Gelencén folytatódik.
Két autóbusszal érkeztek a magyarországi vendégek, s a helyiekkel együtt megtöltötték a termet. A magyar himnusz eléneklése után Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, kiemelve, az önkormányzat szívesen melléáll hasonló rendezvényeknek, melyek a székelységért tevők emlékét hivatottak őrizni. Munkáiból kiemelt két kötetet, Erdély történetét és A székelyeket, utóbbi kapcsán jelezte, Jancsó Benedek ma is aktuális álláspontot fogalmazott meg, hiszen száz év múltán nekünk is folyamatosan küzdenünk kell jövőnk biztosításáért. Az elnök a történésztől idézett: „A székely népnek lelke van. Ez a lélek fogja őt megvédeni és megtartani idegen rabságban a magyar nemzet számára.”
Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány elnöke jelezte, megelőzték, ő is készült az idézettel, mely a gelencei Turul-szobor talapzatára is felkerült. Jancsó Benedek nagyon népszerű volt halála után, aztán a szovjet korszakban kitörölték az emlékezetből, mondotta, éppen ezért örvendtek, amikor a rendszerváltás után a gelencei gyerekek a Jancsó Benedek Általános Iskolában tanulhatnak, 2001-ben mellszobrot, Petrovits István alkotását állították a tanoda udvarára. Jancsó Benedek elkötelezett székely tudós volt, akár történészi, pedagógusi, irodalomtudósi vagy oktatáspolitikai tevékenységét tekintjük. Pályáján végigkövethető az elkötelezettség, elvhűség, következetesség. Gondolkodását tanítványa, pályatársa, Rugonfalvi Kiss István szavait idézve mutatta be az alapítványi elnök: „Testestől-lelkestől székely vala. Mindenekelőtt és mindenekfölött faját szerette, de úgy, hogy ez a legnemesebb hazaszeretettel szent harmóniába olvadt. Testvériesen szerette a magyarságot, de sajnálta azt, hogy a székely erényeket kevés magyarnál fedezhette fel, és különösen bántotta az, hogy a magyar politikai életben a nagy nemzeti kérdéseket, melyekben egyet kellett volna érteni minden magyar embernek, pártpolitikai érdekeknek rendelik alá”.
A tudományos konferencián Egyed Ákos történész, akadémikus Jancsó Benedek és a Magyar Szemle kapcsolatát boncolgatva hangoztatta, a román nemzetiségi kérdés elkötelezett kutatója volt, módszere mai kifejezéssel élve multidiszciplináris volt. 1918 után kijelentette, amíg a magyar nemzeti közösséget idegen elemnek tekinti a román politika, nem eshet szó demokratikus megoldásról. Jáki László professzor, pedagógiatörténész Jancsó Benedek pedagógusi portréját festette meg. Történésszé válása előtt tanár volt, és sok olyan elvet mondott ki és alkalmazott, melyeket még ma sem vesznek figyelembe: a pedagógusnak nem munkája, hanem hivatása van, szabad szellemben szabad embereket nevel. Számára a pedagógia nem tudomány, hanem művészet. Sas Péter művelődéstörténész tanulmányát Jancsó András, az alapítvány volt kurátora olvasta fel. A Kelemen Lajos hagyatékában talált, a Magyar Nép folyóirat szerkesztőjének, Gyallay Pap Domokosnak írt, eddig ismeretlen Jancsó-levél kapcsán bővítette a tudós portréját. Tóth-Bartos András történész Jancsó Benedek és a Székely Nemzeti Múzeum kapcsolatáról tartott előadást, ezáltal intézménytörténetet is átadva a hallgatóságnak. Fráter Olivér, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese Jancsó Benedeket mint az egykori Székely Nemzeti Tanács alapító elnökét mutatta be. Raffay Ernő történész, professzor Jancsó Benedek bukaresti küldetéséről és nemzetpolitikájáról beszélt. Műsoron volt a Jancsó Alapítvány harmadik kiadványának, a Jancsó Benedek-breviáriumnak a bemutatója, de időhiány miatt azt Gelencére halasztották. A rendezvényen közreműködött a budavári Mátyás-templom kórusa, valamint a sepsiszentgyörgyi Vox Humana, Laudate és Pro Musica kamarakórus megjelent tagjai, továbbá a férje révén a családhoz kapcsolódó Rekita Rozália színművésznő, aki Dsida Jenő Sirató ének Jancsó Benedek halálára című versét mondta el. Az emlékülés a székely himnusz eléneklésével zárult.
Szekeres Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy elkötelezett székely tudós
Jancsó Benedek emlékezete Háromszéken
Négy napon át különböző programokkal emlékeztek a megyeszékhelyen, Kézdivásárhelyen és Gelencén egy példamutató munkásságú székely tudósra, dr. Jancsó Benedekre. A születésének 160. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat szeptember 18-án, csütörtökön a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban kezdődött neves meghívottak részvételével és előadásaival, majd értékes kulturális programokkal tarkítva Kézdivásárhelyen és Gelencén folytatódott, magába ölelve a Jancsó leszármazottak családtalálkozóját is.
Nagyszabású és magas színvonalú tudományos értekezleten emlékeztek meg dr. Jancsó Benedek személyiségéről és munkásságáról csütörtökön, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Az eseményen többek között dr. Egyed Ákos akadémikus, valamint Raffay Ernő magyarországi történész professzor méltatta a sokoldalú pedagógus, tudós és politikai elemző szerteágazó tevékenységé
A magyar himnusz eléneklése után Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszöntötte a Magyarországról érkezett, valamint erdélyi érdeklődőket, akik között a szülőfalu, Gelence polgármestere és plébánosa is jelen volt.
ancsó munkásságára utalva az elöljáró arra figyelmeztetett, a tudós férfiú száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai sajnos most is időszerűek, hiszen napjainkban ugyanúgy meg kell küzdenünk nemzeti önazonosságunk megőrzéséért és jövőnk biztosításáért, mint annak idején. Az anyaországból érkezett Jancsó Antal a Jancsó Alapítvány nevében szólt az egybegyűltekhez, Rugonfalvi Kiss István szavaival, testestől-lelkestől székelynek nevezve jeles felmenőjét.
Elmondta, hetedik alkalommal jönnek Háromszékre Jancsó Benedekre emlékezni, és minden egyes látogatás szellemi és lelki feltöltődést jelent számukra. „A székely irodalomtörténész volt az, aki évtizedekkel előre látta a magyar sors veszélyeit. A mai nemzedéknek az a kötelessége, hogy emlékezzen azokra a bátor, mostoha sorsú emberekre, akik előttünk jártak. Jancsó Benedekről halála után iskolákat és szakköröket neveztek el: elsőként a gelencei általános iskola vette fel a nevét 2000-ben, valamint mellszobrot is állítottak a tudós tiszteletére, akinek munkáját következetesség, minőség, cselekvő odaállás jellemezte.”
A tudományos előadások sorát dr. Egyed Ákos nyitotta meg, aki Jancsó Benedeket a trianoni kérdés legjobb szakértőjének tartja. Olyan, nemzetiségi ügyekben elmélyült szaktekintélynek, aki felismerte, hogy a kisebbségi létbe került magyarság sanyarú sorsa csak nemzetközi segítséggel és nyomással javítható. Akinek véleménye szerint a magyar külpolitikának a valós helyzet külföldi megismertetésére és a nemzet kulturális újraegyesítésére kell fektetnie a hangsúlyt, mindehhez pedig csendes, állandó és kitartó munka szükségeltetik.
Jáki László professzor Jancsó pedagógusi munkásságáról és máig érvényes szemléletéről beszélt, mely szerint a pedagógusnak nem mestersége, hanem hivatása van, tevékenységét pedig a gyermekek iránti szeretetre kell alapozza.
A gelencei Bodor György Kultúrotthonban csütörtökön este Kónya Ádám háromszéki kúriákat ábrázoló fotóiból és Jancsó Zoltán festőművész alkotásaiból nyíltkiállítás. Dr. Deák Ferenc kézdivásárhelyi tanár a Kónya Ádámhoz fűződő személyes emlékeivel megtűzdelve beszélt az utolsó háromszéki polihisztor érdemeiről
A továbbiakban Jancsó András Sas Péter művelődéstörténésznek Jancsó Benedek egy eddig ismeretlen levelét is tartalmazó tanulmányát olvasta fel, majd Tóth-Bartos András történész a polihisztor és a Székely Nemzeti Múzeum kapcsolatáról értekezett. Fráter Olivér Jancsónak a Székely Nemzeti Tanács 1918-ban történt megalakításában és működésében játszott szerepéről, Raffay Ernő történész professzor pedig bukaresti küldetéséről beszélt.
Raffay Ernő magyarországi történész professzor méltatta a sokoldalú pedagógus, tudós és politikai elemző szerteágazó tevékenységét
A tudományos ülés végén Rekita Rozália színművésznő elszavalta Dsida Jenő Sirató ének Jancsó Benedek halálára című versét, az értekezlet a székely himnusz eléneklésével zárult.
A sepsiszentgyörgyi tudományos konferencián jelen volt a budapesti Mátyás-templom kórusa is, énekszámmal köszöntve a résztvevőket. Az anyaországi énekkar repertoárjával a pénteki, szombati események hangulatát is emelte. Szombaton este Sepsiszentgyörgyön, a zsúfoltságig megtelt Krisztus király templomban Mozart Requiem-ével búcsúztak, amelyet a Laudate, a Vox Humana, a Pro Musica kamarakórusok és helyi zenészek közreműködésével adtak elő Tardy László vezénylete alatt.
A látó ember
Dr. Jancsó Benedek egyike volt azon erdélyi személyiségeknek, akik kimagasló és többsíkú tudásukat önzetlenül és teljes odaadással népük és hazájuk szolgálatába állították. Éppen ezért örvendetes, hogy nevének hetvenévnyi elhallgatása után elkezdődött a tudomány és a kultúra számos területén végzett munkásságának újraértékelése és elismerése, ugyanis a nemzetnek ma is égető szüksége van magasröptű és jövőbe mutató gondolataira.
Az utolsó polihisztorok egyikeként emlegetett, hét nyelven beszélő tudós férfiú nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot a háromszéki Gelencén, 1854-ben. Kolozsváron, valamint Bécsben folytatott egyetemi tanulmányai során magyar–latin szakos tanári oklevelet szerzett, 1878-ban pedig bölcsészdoktorrá avatták.
Tanárként Pancsova és Arad után Budapestre került, ahol a tanítás mellett folyóiratot alapított, illetve tanulmányokat és cikkeket közölt a szakmai közélet és a gimnáziumi oktatás fellendítése érdekében. Felkérésre elemzést készített Románia oktatásügyi és műveltségi helyzetéről, a kormány nemzetiségi ügyosztályának munkatársaként pedig a kisebbségi kérdés és a román hódító politika nemzetközileg elismert szakértőjévé vált, négy könyvben tárva a közvélemény elé a magyar államot létében fenyegető folyamatokat.
zombaton, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás parkban a Jancsó Alapítvány és a Székely Nemzeti Tanács márványlapot állíttatott Jancsó Benedek emlékére
1918 novemberében egyik alapítója volt és elnöke lett a Székely Nemzeti Tanácsnak, részt vett a béketárgyalásokat előkészítő bizottság munkájában, majd megírta Erdély történetét. 1930-ban bekövetkezett halála a nemzet egészét megdöbbentette, s életpályáját a legnevesebb folyóiratok méltatták.
Bedő Zoltán
Gondolatok a történelemről
Erdély története című művének előszavaként vetette papírra Gelence nagy szülötte az alább idézett, ma is érvényes és jövőbe mutató gondolatait:
„Meg vagyok győződve, hogy az erdélyi magyarság történeti múltjának tanulmánya forrása lesz nemcsak a történeti öntudaton alapuló erős nemzeti érzésnek, hanem annak a higgadt, előrelátó politikai okosságnak is, amely annyira szükséges, hogy az erdélyi magyarság a román állam keretében ne csak létét biztosíthassa, hanem mint a vele együtt élő másfajú nemzetek nemes versenytársa, részes is lehessen abban a művelődési, társadalmi és gazdasági alkotó munkában, amely nemcsak az állam megszilárdulásának, hanem az általános emberi haladásnak is legelső rangú tényezője. A történelem az élet tanítómestere s azért a mi erdélyi történetünk is a mi legjobb tanítómesterünk lesz. E tanítómestert igyekeztem e könyvemben tolmácsolni, abban a reményben, hogy példám követésre fog találni és rövid idő múlva több, különb, ékesebb szavú, tudósabb és bölcsebb tolmácsa is lesz ennek a nagy tanítómesternek, mint amilyen én lehettem e könyvben.”
Budapest, 1922. december 15-én. Dr. Jancsó Benedek
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Marius Popica „zeneórát” akart tartani
Marius Popica, Kovászna megye prefektusa hétfői sajtótájékoztatóján zavaros fejtegetésbe kezdett, amikor újságírói kérdésre azt kellett elmagyaráznia, miért bírságolta meg a Magyar Polgári Pártot.
Mint mondta, a törvény nem egy másik nemzet himnuszának az eléneklését, hanem annak intonálását („intonaţie”) bünteti. Később megismételte korábbi nyilatkozatát is, miszerint amiatt büntetett, hogy szervezett, hivatalos ünnepségeken más ország himnuszát a törvény értelmében és a kölcsönös tisztelet jegyében is csak a román himnusszal lehet „megszólaltatni”.
Popica hangsúlyozta, nem azokat bírságolta meg, akik elénekelték a magyar himnuszt, hanem a szervezőket. Újságírói kérdésre, hogy mi a különbség az éneklés és az „intonálás” között, a prefektus leszögezte: nem kíván filozofálni a téma kapcsán.
„Az a dolgom, hogy a törvényt alkalmazzam, a büntetést pedig meg lehet fellebbezni, s majd a bíróság eldönti, kinek van igaza” – zárta rövidre a kormánymegbízott, aki azt ígérte, nem bírságolja meg a prefektúra előtt tiltakozókat.
A sajtótájákoztatón elhangzottak kapcsán a Krónika megkereste Szilágyi Zsolt Herbertet, a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus karnagyát, aki elmondta, a prefektus által emlegetett intonálás – a román értelmező szótár szerint is – megszólaltatást jelent. A szakember leszögezte, szigorúan szakmai szempontok alapján az éneklés és a megszólaltatás között nincs különbség, a prefektus indoklása pedig „nem több, mint átlátszó gáncsoskodás”.
Bíró Blanka |
Székelyhon.ro

László Attila: Lelkemhez a kóruséneklés állt legközelebb
László Attila karnagyot nem valamilyen kerek évfordulóján kerestem meg a fél évszázadot felölelő visszapillantó beszélgetésre. Bár szerettem volna, hiszen több mint három évtizede az ő karnagyi beintésére figyelve fertőzött meg – egy életre – a karéneklés vírusa, de a háromszéki (és nem csak) „karnagyok karnagya” nyolcvanadik születésnapján nem jött össze a beszélgetés. Most, amikor az általa alapított kórus kerek, 35. évfordulóját ünnepli – ez alkalomból ma este 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban jubileumi hangversenyt tartanak –, be kell látnunk: a dolgok néha maguktól is alakulnak. Hiszen László Attila valójában összenőtt azokkal az együttesekkel, amelyeket szervezett, átvett vagy éppen létrehozott, összenőtt a háromszéki kórusmozgalommal, így sokkal találóbb, ha – a magunk módján – egyik „gyermeke” születésnapján köszöntjük. Nem díszes bokrétával, hanem fél évszázados munkája néhány állomásának felelevenítésével. Tanító és zenetanár
– Székelykeresztúriként hogyan kerültél Háromszékre?
–Felmenőim révén háromszéki is vagyok, egyik nagyanyám lécfalvi születésű. A tanítóképző, majd a zenepedagógiai főiskola elvégzése után, 1968-ban hívtak ide, a művelődési bizottsághoz. Daróczi Ferenc győzött meg. Akkor éppen a szentegyházi líceumban tanítottam, egy tizenhárom tagú zenekart s három kórust hagytam ott, a munkáskórus százhúsz tagú volt. De Feri akkor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelt, csodálta, hogy négy év alatt mit sikerült összehoznom, és meggyőzött, jöjjek el, mert itt nem volt zenei szakember. Lakást adtak, tárt karokkal vártak.
– Hogyan kerül egy tanítóképzőt végzett ifjú a zene közelébe, olyannyira, hogy főiskolát is végez?
– A családban is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt. Én földrajz-geológiára készültem, de közben besoroztak, tiszti iskolába akartak vinni a képző után, én viszont nem akartam katona lenni. A képzőben már kórust vezettem, zenéltünk. Kis, hétosztályos iskolákban tanítottam, zenét is, Ülkében, Vágásban, Vargyasra vittek, a pártelvtársak mindig mondták, hogy hol van szükség kórusra. Mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben Marosvásárhelyen Nagy István vezetésével nyári karmesterképzést tartottak. Két évben egymás után részt vettem, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. De már akkor családos voltam. Tartományi ösztöndíjat kaptam, 60–64-ben kijártam a zenepedagógiát Kolozsváron. Abban az évben 112-en végeztünk összesen az országban, mehettem volna Craiovára, más nagyvárosba, én a Hargita tetejét választottam. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk
– Milyen lehetőségek vártak Szentgyörgyön, mi volt a feladatod?
– Hat évig voltam az Alkotások Háza igazgatója, húsz évig a szemerjai négyes iskolában tanítottam. Azzal kezdődött, hogy a nagy múltú kórustalálkozókat újraindítottuk. Az Alkotások Háza volt a tömegkultúra, ma úgy mondanánk, a közművelődés intézménye. Hozzánk tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk, így jártam falura, a régi tanító bácsikat felkerestem, az énekeseket felkutattam, biztattam, ha nem tudnak egyebet, népdalt énekeljenek. Kérdezték, énekelhetjük-e a Pünkösdi rózsát, mondtam, igen, de nem mindegy, hogy melyiket. Szépek a nóták, ezek is a mieink, de zenei anyanyelvünk a népdalokban él.
– Milyen állapotban voltak akkoriban például az egyházi kórusok, működtek egyáltalán?
– Működtek, de titokban, templomban, temetéseken énekeltek. Az államosítás után, amikor a kántortanítóknak választani kellett, hogy vagy a katedra vagy a templom, az egyházak énekvezérek nélkül maradtak. Amikor elindultam, hogy felkutassam a kórusokat a megyében, összesen három működött: Baróton, Kézdivásárhelyen és Zágonban. Két év múlva, 1972-ben a híres zágoni kórustalálkozón már harminc kórus énekelt. De más helyen is két-három együttessel szerveztem sorra a kórustalálkozókat. Megszállottan csináltam, a lelkemhez nagyon közel állt. De nemcsak kórusokat, hanem karnagyképzést is szerveztünk, szakembereket hoztunk ide. Árkoson tartottuk a híres erdélyi karnagytalálkozókat, igaz, csak kettőt sikerült megszervezni, mert ’72-ben betiltották. A magyar karvezetők egyhetes találkozójának akkora híre ment, hogy még Kanadából is jelentkeztek. A központi pártbizottságtól, a propagandaosztálytól jöttek le, Sylvester Lajossal kettőnket fekete kocsival vittek az itteni pártbizottsághoz. Szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, fasisztának, horthystának, mindennek lehordtak. Az volt a bajuk, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Mi mondtuk, hogy a zenei anyanyelvünk nem egyforma, csak ezért szerveztük külön, ha kell, megtartjuk a románoknak is, de együtt nem lehet. Akkoriban én vezettem a bodzafordulói női kart is, két-három román kórus volt a megyében. Nem tágítottak, fel kellett oszlatni a tanfolyamot, pedig itt volt tizenkét kolozsvári, vásárhelyi professzor, Szabó Csaba, Zoltán Aladár, Jagamas János, az erdélyi zene krémje, és több mint száz karvezető egész Erdélyből.
Karmesteri pálca
– Ez idő alatt, ha jól értem, nem közvetlenül a karmesteri pálcát, hanem a mozgalom szervezésének karmesteri pálcáját használtad...
– Igen, de 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a Magyar Férfidalárdát. Folyamatosan én vezettem a nagy múltú, 1921-ben alapított együttest, tavalyig, amikor átadtam Jakab Árpádnak. Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi városokban a férfidalárdák, akkor jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség, alapítólevelében benne áll, hogy oltárt építünk a magyar dalnak. Aztán ’48-ban mindent betiltottak, elvették a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését is. Helyettük kötelezték az embereket a munkahelyen, gyárakban, szövetkezetekben, hogy a pártnak, az elvtársaknak énekeljenek. Igaz, ’56-ig még itt-ott énekeltek. Aztán csend lett. Török Sándor bácsi az ötvenéves évfordulóra összeszedte a régi tagokat, s engem keresett meg. ’72 januárjában végül megszerveztük az évfordulót. Sándor bácsi hozta írásban a kórustörténetet, azt átírtam, hogy szalonképes legyen, lefordítottam, s az ünnepségre elővették a zászlót is.
– Miért hagytad ott az Alkotások Házát?
– Ebben az időben már a nagy nemzeti fesztiválok zajlottak, kezdték ellenőrizni a repertoárt, köteleztek, hogy nyolcvan százalékban román kórusműveket, sőt, dicsőítő dalokat énekeljenek a kórusok. A szeku folyamatosan ellenőrzött. Például egy kottás kiadványban, amelyet Zoltán Aladár szerkesztett, az Összecsengő szólamokban már a spaltokat néztük, s a szolgálatos észrevette, hogy csak magyar szöveg van benne. Le kellett fordítani, de csak a magyar szöveg alá lehetett betenni a románt. Nagy cirkusz lett belőle. Király Károlyt ’72-ben menesztették, Sylvestert ’73-ban a színházhoz tették, ők mondták, hogy én maradjak, mert a közművelődésben még lehet valamit csinálni. Hát még egy évet maradtam, de nem tudtam elviselni, hogy nagy politikai rendezvényeket kellett szervezni, ott vezényelni, mozgatni az embereket, akik velem együtt utálták az egészet. S a pénzeket is megvonták, a kultúrbizottságtól kellett kunyerálni költségvetést egy-egy rendezvényre. Kérvények, beszámolók. Nagyon meguntam. Meghirdettek a négyes iskolában egy zenetanári állást, egyes fokozatom volt, megpályáztam, kineveztek, s bár Stanca elvtárs nem akart engedni, átmentem. – Közeledünk a nyolcvanas évekhez, a „mi” időnkhöz. Hogyan is alakult a Cantus Firmus?
– Jakab Erzsébet kolléganőm biztatott, s hozta is az énekeseket a tanügyi szakszervezet női karából, mert ott nem szerették. Látták, hogy a férfikórusban egyebet is énekelünk, nem csak a Partidul, Ceauşescu, Româniát. Hozták a fiatalokat, így találkoztunk először 1980. október 2-án vagy harmincan a művelődési házban, de egy évig a Dózsa György Klubban próbáltunk. ’81-ben a férfidalárda évfordulóján mutatkoztunk be, itt volt Birtalan József, s azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Szépen haladtunk ’83-ban Kolozsváron már országos harmadik díjat, ’86-ban Szebenben első díjat nyertünk, de ezeket a sikereket már sokan ismerik.
– Mennyire volt megkötve a karmester keze a nyolcvanas években?
– Nagyon figyeltek, a repertoár szempontjából ellenőrzés alatt álltam, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de legtöbbet magyarul énekeltünk. Persze, volt kötelező penzum, még román ruhába is akartak öltöztetni. Két női tagot sikerült meggyőzni. A repertoárt mindig én állítottam össze, s olyan jólesett, amikor Kelemen Antinál, Rétyen vagy máshol kitörtünk a hámból. Mulattunk is sokat, jó hangulat volt, hát emlékszel. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, az énekesek önként jöttek.
Minden megváltozik
– S akkor jönnek a kilencvenes évek, megváltozik minden...
– Végre a zenei kultúránk igazi gyökereihez nyúlhattunk, egyházi énekeket vettünk be a repertoárba, zsoltárok, dicséretek, feldolgozások. Elsődlegesen a magyar, de az egyetemes zenekultúrából válogathattunk. Néhány évig, ’95–96-ig ment is minden, aztán jött a piacgazdaság, a rohanás. Egyre kevesebb volt az idő a kultúra művelésére, főként a fiatalabbaknak. A másik, hogy az egyházak is elkezdtek szervezkedni, jobb hangú tagjainkat elcsábították. Ha úgy tetszik, „hangelszívás” történt, ami természetes dolog, de közösségünk zsugorodott, s ez lelkileg megviselt. Új közösségek jöttek létre, de a régiek kárára. Később aztán hál’ istennek, az iskolákba fiatal zenetanárok kerültek, az egyházaknál is szakemberek az együttesek élére, újjáalakultak a kórusok, volt utánpótlás. Jelenleg nagyon sok jó kórus működik a megyében. Sepsiszentgyörgy mára egyértelműen kórusnagyhatalommá vált. Erdély-szinten mindenképpen. A sok jó kórus mellett nemzetközileg elismert kamarakórusaink vannak.
– Apropó, mint a műkedvelő kórusok vezetője, soha nem merült fel benned, hogy irigyeld a többnyire zenetanárokból álló „fél profi” kamarakórusokat, például a Vox Humanát?
– Soha, hát Szilágyi Zsoltékat annak idején én is biztattam, hogy álljanak össze énekelni, én írtam az első cikket a fellépésükről. Eszembe sem jutott, hogy rivalizáljunk. Ti, szakmátok folytán más színvonalat képviseltek, mi a jó értelemben vett műkedvelők vagyunk, jó hangú, de zenei képzettség nélküli emberek állnak össze énekelni. Ide azért jönnek, hogy közösségben legyenek, ahol a zene által lelkileg, érzelmileg kapnak többet, mint máshol. Ha volt némi hiányérzetem, amit meg is jegyeztem, az arról szólt, hogy a kamarakórusok repertoárjukban kissé háttérbe szorították a magyar zenei kultúrát. Megélni a zenei anyanyelvet
–Kevesen tudják, hogy zeneszerző is vagy...
– Zenét írtam, mert sokszor nem volt, amit énekelnünk, be voltunk zárva. Az ember hozzáfogott, harmonizált, verseket zenésített meg. Például Farkas Árpád Hároszéki piros párisát. De inkább hobbiszinten, belső indíttatásból és kényszerből, nem tanultam zeneszerzést, inkább dalokat írtam, amelyeket átültettem kórusra.
– Hogyan összegeznéd közel fél évszázados, a körülmények folytán hullámzó karnagyi pályádat?
– Én szolgálatnak veszem, a közösségek zenei nevelése érdekében. Ez volt elültetve belém már a tanítóképzőben, Mátyás Feri bácsi megtanította, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. S ez a megélés állandó közösségeket kíván, ahova mentem, mindig összehozta a embereket.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vissza a templomba!
Bizony mondom, ha tehetném, és énekkarban énekelhetnék, csakis valamelyik kamarakórust választanám. Persze itt, Sepsiszentgyörgyön. Mert hát egyik kedves pécsi barátom, aki immár negyedszázada legalább kétévente megfordul Háromszéken és városunkban a Pécsi-Komlói Pedagógus Kamarakórus igen lelkes tagjaként, a minap éppen azt boncolgatta, hogy Sepsiszentgyörgy kétségtelenül a kamarazene fellegvára lett, már ami a közös éneklést illeti. És nem az udvariasság fogalmaztatta meg vele ezt a kinyilatkoztatást, hanem főleg az, amit esetről esetre észlel: nem csupán számbelileg gyarapodott itt a kis létszámú éneklő csapatok száma, de színvonalban is igen nagy a növekedés.
A legutóbbi seregszemlén is a tíz fellépő együttesből négy sepsiszentgyörgyi volt, s a Vox Humana hiányzott! A Krisztus király templom rendkívül előnyös helyszínnek bizonyult most is, hangzásbeli, akusztikai feltételei megfelelnek a legigényesebb elvárásoknak is. Ezért is jó ötlet rendre visszavinni ezeket a hangzásban igen kényes és igényes zenei műfajokat a templomba, ahol egyébként sok száz zenerajongó tapsolhat önfeledten a kiváló teljesítményeknek. A csoda is megtörtént, s bár a rendezvényre korábban került sor, érdemes utólag is említést tenni, hogy ezen a találkozón immár nem csupán a megjelent több mint kétszázötven kórustag örvendezett egymás bemutatkozásának, hanem rajtuk kívül ott örülhetett a nagyszerű művészi élménynek még legalább háromszáz kíváncsi. Olyan időpontban, amikor a Tamási Áron Színházban egy másik rangos zenei esemény zajlott.
A megjelent tíz kórus – innen a szemerjai református, a Kriza János unitárius, a Pro Musica, a Krisztus király templom Laudate kórusa és kamarazenekara, Udvarhelyről, Kézdivásárhelyről, Brassóból, Csíkszeredából, Kovásznáról, Komlóról egy-egy – tényleg gyöngyszemeket válogatott, s ami különösen felemelő volt, az előadott művek nagyobb része magyar nyelven hangzott el, magyar szerzőktől. Sokszor megfeledkeznek, megfeledkezünk arról, hogy a magyar zenei kultúra a világ élenjárója, a magyar alkotók művei jelen vannak nap mint nap a nagy zenei rendezvényeken. Jól emlékszünk még: nem is olyan rég a bukaresti Madrigál-kórus az irántunk való tiszteletük jeléül a Szent György-napokon magyarul énekelte el Kodály Esti dal című zenekölteményét!
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Zord idők csillaga
Csíkszereda után a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templom adott otthont annak a jótékonysági koncertnek, amely a Zord idők csillaga című film közösségépítő missziós munkáját segíti.
A készülő játékfilm nagytiszteletű Márton Áron püspök alakját és szolgálatát idézi meg. Az alkotók szándéka szerint, miként a nagy hatású személyiség életében, úgy ma is, a filmkészítés előkészületei és folyamata kapcsán is lehetőség nyílik arra, hogy köréje tömörülve újra közösséggé váljunk, önerőre ébredjünk, felismerjük a közösségben rejlő lehetőségeinket. A Marosvásárhelyen élő Papp László római katolikus lelkész, a Mustármag megújulás-szolgálat vezetője, a film ötletgazdája a péntek esti jótékonysági koncerten Márton Áron közösségépítő szolgálatát állította példaképként. Csakis így tudunk ellenállni annak a napjainkban egyre erőteljesebben jelentkező törekvésnek, hogy közösségeinket – a családot, az egyházat, a nemzetet – szétzilálják – fogalmazott a lelkipásztor. Sepsiszentgyörgyön a film kapcsán kibontakozó összefogás egyik állomását a Pál Utcai Fiúk Egyesület szervezésében a helyi művésztársadalom valósította meg. A jótékonysági koncerten fellépett az Evilági együttes, a Harmónia kórus, a Székely Mikó Kollégium diákkórusa, Török Ákos fiatal zongorista, a Voces női kar, a Mácsafej zenekar, a Canticorum női kar, valamint a Vox Humana kamarakórus. A szervezők közlése szerint a megvásárolható filmkockajegyek révén az est folyamán 3300 lej gyűlt össze.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dallal tisztelegtek (Szilágyi Zsolt 70 éves)
Erdélyi, magyar, dél-amerikai, valamint angol szerzők műveivel indította tegnap több száz érdeklődő előtt a Vox Humana kamarakórus a Klasszikus zenét a főtérre sorozatot Sepsiszentgyörgy központjában.
Tavaszköszöntésként és köszönetként is hangzottak el a klasszikus, modern és pop műfajhoz is igazodó dalok. A köszönet a napokban hetvenedik életévéhez érkező Szilágyi Zsoltot illette, hiszen több mint negyven évvel ezelőtt a kultúrára építkezés jegyében életre hívta a ma is szakmai sikereket begyűjtő kamarakórust. „Sepsiszentgyörgy a kultúrára épít, Szilágyi Zsolt és zenetanár társai is ezen az úton indultak el, mely máig tart. Neki köszönhetjük, hogy itt állhatunk, együtt lehetünk, énekelhetünk. Köszönet a Vox Humanaért, mely máig él, köszönet mindenért” – üzente Albert Éva kóruselnök.
(ndi)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kórusfesztivál Kézdivásárhelyen
Tegnap délután a Kézdivásárhely-kantai Szentháromság műemlék templomban tartották meg a XXII. Felső-háromszéki Kórusfesztivál első részét. A fesztivál folytatására, a templomi kórusok találkozójára az eddigi hagyománytól eltérően nem holnap, hanem augusztus 7-én kerül sor Kézdialmás római katolikus templomában a falunapok alkalmával.
Idén csak öt világi kórus – a sepsiszentgyörgyi Pro Musica Kamarakórus (karnagy Sipos Zoltán), a Voces Női Kar (Cserkész Emese) és a Vox Humana (Szilágyi Zsolt Herbert), valamint a székelyudvarhelyi Musica Sacra Kamarakórus (Rózsa Imre) és a kézdivásárhelyi Cantus Kamarakórus (Fórika Balázs) – mutatta be színvonalas műsorát, három meghívott énekkar objektív okok miatt nem lehetett jelen. Ezzel a rendezvénnyel vette kezdetét a fennállásának 15. évfordulóját ünneplő Pro Cantus Egyesület, illetve kamarakórus ünnepségsorozata.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ave Maria belső húrokon (Beszélgetés a Pro Urbe-díjas Szilágyi Zsolttal)
Közel négy évvel ezelőtt agyérgörcs vetett véget szólóénekesi és karvezetői pályafutásának. A Vox Humana kamarakórus korábbi karnagyát idén Pro Urbe-díjban részesítette Sepsiszentgyörgy önkormányzata. Ünneplős-szomorkás beszélgetés Szilágyi Zsolttal.
– Lassan négy éve lesz, hogy betegsége okán nem hallhatjuk önt. Odabenn milyen dallamok szólnak mostanában? – Az Ave Mariák. Körülbelül négyszázötven műből álló Ave Maria-kottagyűjteménnyel büszkélkedhetem, nem sokaknak lehet a világon hasonló. A kollekció jelentős részét énekeltem is. A kedvencem Schubert Ave Mariája, talán azért is, mert már gyermekként – olyan tizenkét éves lehettem – elénekelhettem a gyulafehérvári székesegyházban. Édesanyám ott volt kántor és orgonista, mondhatni, a templomban nőttem fel. Örök emlék, hogy két nyáron át Márton Áron ministránsa lehettem. – Milyennek ismerte meg a legendás püspököt?
– Nagyon jó embernek, a reggeli mise után, amelyen ministráltam – s amelynek latin nyelvű szövegéből egyetlen szót sem értettem – reggelit kaptam a konyhán, és minden hónap végén száz lejt. Gyermekként nyilván nem foghattam fel, hogy ki is ő, mit is jelent a katolikusság a romániai magyarság számára. Később természetesen sokszor meglátogattam, ő meg idős korában sem engedett el ajándék nélkül. A hitemet soha nem tagadtam meg, egyetemista koromban Kolozsváron a Szent Mihály-templomba jártam, később sok alkalommal énekeltem is ott.
– A kor zeneakadémiai képzésébe még belefért a szakrális zene oktatása?
– Bőven, meghatározó szerepe volt. Az első év végére meg kellett tanulnunk például Mozart Requiemjét. Amikor megláttam a kottát, azt mondtam, ezt lehetetlen megtanulni. Aztán 1969-ben a zeneakadémia akkori dékánja, Dorin Pop egy lengyelországi koncertturnén rám bízta egy Mozart-mise tenorszólóját, ez volt az első szóló koncertfellépésem.
– Ígéretes magánénekesi karrierkilátások ellenére mégis Sepsiszentgyörgyre költözött. Mi vonzotta egy kisvárosba?
– Kezdjük onnan, hogy hiába rendelkeztem a legmagasabb tanulmányi átlaggal, Csucsára kaptam zenetanári kinevezést. Egyetlen alkalommal jelentem meg, akkor is csak azért, hogy bejelentsem: én oda nem megyek. Miután nem foglaltam el a munkahelyemet, meglehetősen kilátástalan lett a helyzetem, szerencsére Cecília nővérem egyik volt tanítványa révén Sepsiszentgyörgyre kerültem a népművészeti iskolába. A tanári állás aztán végig lehetővé tette, hogy felkészülhessek a koncertekre, fellépésekre. Bács Lajos karmestertől kaptam az első fontos felkérést 1970 szeptemberében, a rádiótelevízió zenekarával egy Monteverdi-opera tenorszerepét énekeltem Bukarestben.
– Soha nem csábította a kizárólagos szólókarrier?
– Nem, minden jól megfért egymás mellett. Aztán Szentgyörgyhöz kötött a kórusvezetés lehetősége is, ami már a főiskolán is nagyon érdekelt. Főleg, miután létrejött a Vox Humana kamarakórus. – Milyen szándékok, álmok, érdekek hozták létre anno a Vox Humanát?
– Mindenekelőtt a megyésítés. Az 1968-as intézkedés nemcsak az adminisztratív személyzet létszámát duzzasztotta fel Sepsiszentgyörgyön, hanem egy zenei elemi iskolát és egy népművészeti iskolát is eredményezett az új megyeközpontban. Szinte egyik napról a másikra közel harminc zenetanár jelent meg a városban, ahol a zenélés a békebeli idők során is a polgári lét szerves elemének számított. 1972 kora tavaszán ültünk össze először egy éneklésre mi, zenetanárok, hiszen egyetemi éveink alatt a karéneklés a képzés szerves része volt. Az első találkozáson talán húszan lehettünk, aztán újabbak követték, egy év múlva pedig már bemutatkozó koncertet tartottunk a Dózsa György Klubban. – A kommunizmus éveiben kevés együttesnek adatott meg a külföldi fesztiválokon való részvétel. A Vox Humanának igen...
– Először 1979 augusztusában jutottunk ki külföldi versenyre. A nagyon rangos goriziai versenyre való kiutazásunk engedélyezése és finanszírozása az akkor már kétszeres hazai fesztiválgyőztes Vox Humana legmagasabb szintű itthoni hivatalos elismerésének számított. Befutottunk, a megye- és városvezetés már büszkélkedett velünk.
– A következő kiszállás viszont hosszú ideig az utolsónak is bizonyult. Mit tettek? Fütyültek a templomban? – Azt azért nem, de templom kétségtelenül szerepelt a történetben. A világ egyik legrangosabb zenei megmérettetésére, az arezzói versenyre neveztünk be 1982-ben, én meg nagyon szerettem volna eljutni a pápához is. Utazásunk előtt elmentem Jakab Antal püspökhöz, a segítségét kértem szállásszerzésben, illetve a pápához való bejutásban. Az utóbbi sikerében nem nagyon hittem, már csak azért sem, mert alig egy évvel voltunk az Ali Agca-féle merénylet után. Következő gyulafehérvári utamkor azonban – hatalmas meglepetésemre – azzal fogadott a püspök, hogy minden rendben, bejutunk a pápához, szállásügyben pedig keressük az orvietói püspököt.
– Nem tartott tőle, hogy a küldöttséget kísérő „éber” elvtársak igyekeznek majd meghiúsítani a látogatást? – Óvatos voltam, „konspiratív” okokból csak Rómába érkezésünkkor értesítettem a társaságot a vatikáni látogatásról, a három „éber” nem is élt a kivételes lehetőséggel. Bánhatják, hiszen a Vox Humana kiemelt figyelmet kapott, az első sorokban foglalhattunk helyet a pápai audiencián. Őszentsége a következő, magyarul elmondott szavakkal is egyértelműsítette, hogy tud a kórus jelenlétéről: „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni! Apostoli áldásom reátok.” – Életre szóló élmény lehetett, de az azt követő tiltás is évekre szólt. Jóakarók „köpték be” a kórust? – Nem volt szükség rá, a vasfüggöny mögül érkezett, kiemelt pápai figyelmet kapó kórus jelenléte azonnal sajtóhír lett. A Vatikáni, majd a Római és a Szabad Európa Rádióban is „elhangoztunk”, a hírünk megelőzött bennünket. Az olaszországi turnét követően heteken át hívatták a kórustagokat a Securitatéra. A helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam kihallgatásra jelentkezni az akkori első titkárnál, Rab elvtársnál. Azt mondtam neki: ha nem hagyják abba a zaklatást, a kórus feloszlik. A pártvezető nem ígért semmit, csak annyit, hogy utánanéz az ügynek. A hívogatások valóban megszűntek, viszont ötéves külföldre utazási tilalommal büntettek, ami gyakorlatilag nyolc évig, az 1989-es eseményekig tartott. Egy évvel korábban már becsomagoltunk egy csehszlovákiai fesztiválra, de indulás előtt két nappal lefújták.
– Szólóénekesként volt része visszautasításban?
– Soha, a különböző intézményigazgatók kézről kézre adtak. A sok emlékezetes fellépés közül az egyik legkedvesebb a strasbourgi volt, de hasonlóan meghatározó emlék a debreceni református templomban tartott koncert, amelyet a budapesti zeneakadémián is megismételtünk. Emlékezetes pillanatot éltem át Nagyszebenben is, de ellenkező előjellel. Mendelssohn Éliás című oratóriumában a próféta szerepét énekeltem, a karmester az evangélikus nagytemplom szószékébe ültetett, én meg elszunnyadtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a karmester kiáltja: Élias! Én meg felugrottam, s pontosan ott léptem be, ahol kellett. Azóta is csodálkozik, hogyan voltam képes erre. Kicsit én is.
– Gyermekei zenei „fertőzése” természetes volt, vagy feladatként kezelte?
– Nem kellett erőltetni őket, mindketten zeneiskolába jártak, jó tanulók voltak. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy láthatom Zsolt fiamat, amint a Vox Humanát vezényli, s hogy a közös produkció jó irányba halad. Büszke vagyok rájuk, és annak is örvendek, hogy a fiam megjelenése a kórust is felfrissítette. – Hogyan élte meg a négy évvel ezelőtti agyérgörcs utáni tudatra ébredést? Azt, hogy vége a korábbi életének? – Világvége hangulatban voltam, nagyon zavart, hogy a továbbiakban nincs éneklés, sem kórusvezetés, hogy vége a sportolásnak, a pingpongozásnak. Vagyis az egész addigi életemnek. Az is felmerült bennem, hogy így semmi értelme az életemnek. Amikor mentővel Kolozsvárra vittek, azért imádkoztam, hogy boruljon fel a mentőautó, legyen vége az egésznek. Mellém állt azonban Kölcze Ida, a lelki társam, aki segített feldolgozni ezt a traumát, és aki azóta is éjt nappá téve velem van. Végig éreztem ugyanakkor, hogy mellettem van a Fennvaló, rendszeresen Márton Áronhoz imádkozom, tőle tudom, hogy tovább kell élnem, mert Isten így akarja.
– Sepsiszentgyörgy önkormányzata önnek ítélte a 2016-os Pro Urbe-díjat. Számított rá?
– Nem számítottam, de nagyon örvendek neki, mert úgy gondolom, jól szolgáltam a várost, a közösséget, hiszen szinte nem akadt olyan eset, amikor ne tettem volna eleget az itthoni felkérésnek. Tanítványaim száma meghaladja az ezret, köztük a ma már világhírűnek számító tenor, Kiss B. Attila, én készítettem őt fel a zeneakadémiai felvételire. Köszönöm ezt a díjat a kórusnak, vezetőjének, a fiamnak, és a városi tanácsnak. Köszönöm Szentgyörgynek a megbecsülést.
Szilágyi Zsolt
Gyulafehérváron született 1946. április 8-án. Édesapja középiskolai tanár, édesanyja a gyulafehérvári érseki templom orgonistája. Iskoláit szülővárosában, később a dévai Decebal Líceum magyar tagozatán végezte. Főiskolai tanulmányok: marosvásárhelyi pedagógiai főiskola, zeneszak, majd a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia, ahol 1970-ben államvizsgázott. 1969–70-ben a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. 1970 szeptemberétől 2014 nyarán bekövetkezett betegségéig Sepsiszentgyörgyön dolgozott a művészeti népiskolában, amelyet több mint tíz éven át igazgatott, párhuzamosan pedig Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott magánénekese. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj (1992), a barcelonai fesztivál karmesteri nagydíja (1999), Kriterion-koszorú (2003), a gyulafehérvári érsekség által adományozott egyházzenei kitüntetés (2010), Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás a szolgálattevők előtt (Pro Urbe díj)
Egykori Pro Urbe díjasok, testvértelepülések képviselői, meghívottak, a város elöljárói és érdeklődők jelenlétében adták át tegnap, Szent György napján a Pro Urbe díjakat a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. Szilágyi Zsolt magánénekes, karnagy, pedagógus és post mortem néhai Albert Álmos egykori polgármester munkásságát, szolgálatát ismerték el a kitüntetéssel, amelyet huszadik alkalommal ítélt oda Sepsiszentgyörgy megyei jogú város önkormányzata.
Az ünnepséget a Szilágyi Zsolt Herbert vezényelte Vox Humana kamarakórus nyitotta meg a Szózattal. Sztakics Éva alpolgármester köszöntötte Veszprém, Kiskunhalas, Cegléd, Kecskemét, Mosonmagyaróvár, Királyhelmec, Ferencváros, Balatonszentgyörgy, Sárpilis és Alsónána testvérváros küldöttségeit, nekik és értük is szólt Huzella Elek Szomszédaink dalai című műve a kórus előadásában, majd Orbán György Ave Mariája csendült fel a mindenkori díjazottak elismerésére. Csak együtt tudjuk teljesíteni küldetésünket, a haza szolgálatát mi, erdélyiek, partiumiak, szórványbeliek, csak közösen az anyaországgal, Felvidékkel, Délvidékkel, Kárpátaljával – foglalható össze Antal Árpád polgármesternek a díj átadását felvezető gondolatsora, aki szerint a Pro Urbe díjasok közösségünk lelkei.
Szilágyi Zsolt laudációját Ferencz Csaba, lapunk munkatársa, a Vox Humana kamarakórus vezetőségi tagja fogalmazta meg és olvasta fel, néhai Albert Álmos városépítő tevékenységét Czimbalmos Csaba városgazda méltatta, aki tizenhat évig dolgozott együtt a tavaly elhunyt Albert Álmossal mint alpolgármester. A díszoklevelek szövegét Antal Árpád olvasta fel, eszerint: Szilágyi Zsolt „nemzetközi hírnévre szert tevő előadói, karnagyi, művészi, pedagógusi és fáradságot nem ismerő szervezői múltjáért, Sepsiszentgyörgy sajátos zeneművészeti értékeinek folyamatos újrateremtése és átörökítése terén hivatástudattal végzett tevékenységéért, valamint a jövő nemzedék zenei mentorálásáért” kapott Pro Urbe díjat, Albert Álmos pedig „sokrétű városfejlesztői munkájáért, az általa vezetett település történelmi arcélének megóvása mellett egy korszerű, polgári élettér megteremtése érdekében kifejtett áldozatos tevékenységéért, identitásunk és nemzeti öntudatunk erősítéséért, kizárólag a köz szolgálatába állított, két évtizeden is túlmutató fáradhatatlan hitéért” részesült posztumusz elismerésben, a neki adományozott oklevelet és plakettet özvegye vette át. Szilágyi Zsolt személyesen köszönte meg a díjat az önkormányzatnak, az együtt elért eredményekért pedig a korábban általa vezetett Vox Humana kamarakórusnak és fiának, a jelenlegi karnagynak mondott köszönetet. Meglepetésként egy régi videofelvételről elhangzott a megzenésített Miatyánk Szilágyi Zsolt előadásában.
Az ünnepség végén a kórus előadta Kodály Zoltán–Sík Sándor Te Deumját, az önkormányzat képviselői kezdeményezésére délután koszorút helyeztek el Albert Álmos sírjánál a közös temetőben. (Mindkét laudációt lapunk holnapi számában közöljük.)
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pénz és taps nélkül
Pro Urbe díj Szilágyi Zsoltnak
A Szent György Napok keretében adták át tegnap az idei Pro Urbe díjakat, amit a sepsiszentgyörgyi önkormányzat 1997 óta évente olyan személyiségeknek ítél oda, akik munkásságukkal „pénz és taps nélkül” öregbítették a megyeszékhely hírnevét.
A helyi tanács határozata értelmében a Pro Urbe díj kitüntetettje 2016-ban Szilágyi Zsolt előadóművész, karmester, és posztumusz Pro Urbe díjjal ismerik el Albert Álmos, Sepsiszentgyörgy volt polgármesterének munkásságát. „A mi küldetésünk ugyanaz: életünkkel valami magunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát”, idézte Orbán Viktor magyar miniszterelnököt ünnepi beszédében Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki szerint a kulcsszó a „közös küldetés”.
Szilágyi Zsolt személyében olyan művészt és fáradhatatlan szervezőt köszönthetünk, ismerhetjük el érdemeit, aki országos, sőt európai karrierépítés helyett a kulturális értelemben is perifériának tartott kisvárosban alkotva lett a színvonalas, világraszóló művészi megvalósítások kovácsa. Az azóta térségi vagy éppen európai kulturális fővárosi ambíciókkal is kacérkodó város most a legmagasabb elismeréssel köszöni meg ezt a bátorságot, mondta laudációjában Ferencz Csaba újságíró. Hozzátette, Szilágyi Zsolt, világracsodálkozó ifjúként, a huszadik század talán legnagyobb erdélyi személyisége, Márton Áron püspök mellett „eszmélődhetett”. „Génjeiben hordozott adottsága, tehetsége így olyan szellemi és erkölcsi batyut kapott ajándékul, amiből soha nem fogy ki az „elemózsia”. Így válhatott az előadóművészet valóságos intézményévé a vidék mindmáig leghíresebb kamarakórusa, a Vox Humana lelkévé, a felnövekvő generációk zenei mentorává”, fogalmazott a méltató.
Az erdélyi és székelyföldi közélet kiemelkedő személyisége, Albert Álmos 1992-ben lett Sepsiszentgyörgynek a forradalom után első szabadon választott polgármestere. Tizenhat éven keresztül szolgálta a közösséget, a várost, mondta Czimbalmos-Kozma Csaba városmenedzser. Hangsúlyozta: Albert Álmos városvezetése alatt Sepsiszentgyörgy új utakat keresett és talált, elindult a fejlődés útján. Legkiemelkedőbb eredményeihez hozzátartozik a Lábas Ház visszaszerzése és restaurálása, a tömbházak hőszigetelési programjának, valamint a lakásépítési programoknak a beindítása, a Vadász utcai sportcsarnok megépítése, valamint a szabadtéri futópálya korszerűsítése.
Szintén polgármestersége alatt került sor a központi park rendezésére, a szolgáltató cégek új rendszerben történő beindítására, a szépmezői lakópark és farm megvásárlására. 2008-tól 2012-ig folytatta a közösség szolgálatát azáltal, hogy parlamenti munkát vállalt, és szenátorként tevékenykedett. 2007-ben politika-közélet kategóriában Albert Álmos kapta az Erdélyi Riport Aranyalma-díját. Székedi Ferenc közíró laudációjában akkor azt emelte ki, hogy „a közösségi összefogáshoz nélkülözhetetlen az a pontosan tervező, konok mérnökember, aki nem a délibábok, hanem a mindennapi gyakorlat útját járja”.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elhervasztott Vadrózsák
A címet olvasva legtöbb olvasónak bizonyára Kriza János és halhatatlan műve jut eszébe, s talán keveseknek az, hogy éppen negyvenöt esztendővel ezelőtt mutatkozott be közönség előtt a megye kevéssel korábban alakult első hivatásos népi zenekara. Az új együttesnek nevet kellett választani, túl sok változat nem merült fel, mert mihelyt valaki bedobta a Vadrózsák nevet, több javaslat nem is hangzott el. A kiötlők már a kezdet kezdetén jelezték (igaz, csak zenekar megalakítását engedélyezte a legfelsőbb szakszervezeti vezetés), mindent megtesznek, hogy táncosok is legyenek majd a zenészek mellett. És úgy lett.
Kezdetben két pár, aztán még több, végül tizenkét táncos léphetett színpadra. Volt ebben kis huncutság is, mert egyik-másik táncos fizetéséről valamelyik nagyvállalat gondoskodott. És jöttek a neves szakemberek is. Megfordult itt Lőrinc Lajos, mint első táncmester, évekig pedig Jánosi József, a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes éltáncosa, majd az ugyancsak onnan idekerülő Venczel Károly, később Könczei Árpád. Ha rövid ideig, de szerepet vállalt a sepsiszentgyörgyi eredetű Hubbesz Walter zeneszerző, besegített Birtalan József is.
Hosszabb ideig Benczédi Huba vezette a zenekart, mellette más híres zenészek mondtak igent a felkérésre. Bámbó Gábor, Salamon Károly, Dulányi Aladár, Benedek Károly, Cserkész Béla, Gázsa muzsikált Kovács Apollóniának, Cseh Juditnak, Benczédi Piroskának, Sipos Katinak, Madaras Gábornak és a kiemelkedő tehetségű tánckarnak. A környéken nem volt olyan település, ahol ne ismerték volna a Vadrózsákat. Országos turnékon a híres vendégművészeknek is köszönhetően – sokszor kellett többezres nézősereg előtt fellépniük – stadionokban.
Erre az együttesre alapozva sikerült magas szintű népi műsorral eljutniuk Franciaországba, s ott ízelítőt adni az itthoni néphagyományokból. Ezt azért érdemes megemlítenünk, mert magyar csoportnak külföldre kijutni nem volt könnyű (innen addig a Vox Humanának és a Székely Mikó Kollégium együttesének adatott ez meg). A rendszerváltás a Vadrózsák hervadását hozta. Az ezen a néven bejegyzett egyesület próbálja ápolni a valamikor közkedvelt csoport emlékét, de igazán felemelő az lenne, ha a nyomában szárba szökkent Háromszék Táncegyüttes elődjének tekintenék.
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csutak Vilmos-díj tehetséggondozásért
A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács harmadik alkalommal adta át a Csutak Vilmos-díjat, amellyel a tehetséggondozásban fáradhatatlan munkával, önzetlenül tevékenykedők társadalmi elismerését kívánja növelni. Az elismerést Csutak Vilmos szellemében teszi, akinek tehetséggondozói gyakorlatát tartja követendő példának. Nem csak azonosítja és követi a tehetséget, de számon kér és hasznosítja a közösség javára. Nemcsak a kiemelkedőkkel foglalkozik, hanem minden gyermekben keresi a tehetséget. Az idei díjazottak a június 18-án Sepsiszentgyörgyön tartott Székelyföldi Tehetségnapon vették át a kitüntetést.
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke lapunk megkeresésére elmondta, „Csutak Vilmos tehetséggondozói munkája, amelyből a mai napig élünk, táplálkozunk, időtálló és értékes a közösségre nézve. Háromszéknek, Székelyföldnek mindig voltak hozzá hasonló pedagógusai”. Idén Csutak Vilmos-életműdíjban részesült Gazda József nyugalmazott magyartanár, erdélyi művészeti író, szociográfus, tankönyvíró, valamint megosztott Csutak Vilmos-díjban Szakács Ágnes tanító és Kakasi Zsolt zenetanár.
Szakács Ágnes
A gyermekek Tancija, akit évek múltán is meglátogatnak és szeretettel gondolnak rá… nem az engedékenysége miatt. Igazságosságával, a felelősség kellő szigorával, jókedvűségével, bizalmával és szeretetével írja be magát a gyermekek szívébe, sok-sok generáción keresztül. Kis közösségeket kovácsol. Szinte észrevétlen és természetes egyszerűséggel fonja a láthatatlan kötelékeket a gyermekek között. Ennek alapját a közös kulturális és nemzeti értékek jelentik, tartását pedig a közös programokon keresztül szerzett élmények erősítik meg.
Igaz pedagógusi gyakorlat szerint tanít és nevel. A tanításban mindig szem előtt tartja a gyermeket, ezért a tanulás nemcsak az asztal mellett történik, hanem a valós világból merített élmények és tapasztalatok jelentik a muníciót az élet küzdelméhez, fejlesztenek ki bennük olyan készségeket, amelyek segítik a boldogulás útján.
Nevel hazaszeretetre, nemzeti értékek tiszteletére, egymás és más iránti tiszteletre, befogadásra, odafigyelésre, törődésre, felelősségre, becsületre.
A Tanci teljes értékű emberré nevel, olyan emberré, akinek tartása és hite van, aki bízik magában és közösségében, és tekintettel van másokra is.
Szentgyörgyiként, az erdélyi pedagógusképzés nagy múltú központjában, a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőben sajátította el a nevelés sok évszázados gyakorlatára alapozott ismeretanyagot, itt ivódott belé az ősök és a múlt tisztelete, itt kapott egy életre szóló feladatot: a nevelés és tanítás örömteli feladatát. Ezt gyakorolja immár harmincegyedik éve megszakítás nélkül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Sokszínű egyénisége a művészet terén is megnyilvánul: a nemzetközi hírnévnek örvendő Vox Humana Kamarakórus tagja.
Igazi tehetséggondozó, ezt számtalan eset, történet igazolja. Ezek közül hadd ragadjak ki egyet, amely leginkább jellemzi pedagógusi mivoltát. Történt, hogy bukott gyermek került a Tanci osztályába. A kezdeti beilleszkedési nehézségek után a gyermekek befogadták maguk közé, Tanci nem kegyelmezett neki: ugyanúgy kellett tanulnia, mint a többinek, ugyanolyan figyelemben részesült, mint a többi, talán egy kicsit többet is kapott az elején, ugyanúgy kellett bekapcsolódnia közös tevékenységekbe, mint a többieknek. Megrovásban részesült az elhanyagolt feladatokért és dicséretben az apróbb eredményekért. Két év múltán a bukott gyermek dobogós helyezést ért el magyar nyelvi vetélkedőn szavalatból. A szeretet csodákra képes – tartja a mondás. A Tanci szeretete mérsékelte a gyermekben a szülői elhanyagoltság érzését, és pótolta azt, ami annyira hiányzott neki: a szeretetet. Köszönjük szépen, Tanci!
Bereczki Kinga, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács elnöke
Kakasi Zsolt
Kakasi Zsolt 1969. április 5-én született Dicsőszentmártonban. Az általános iskolát szülőfalujában, a 2-es Ipari Szaklíceumban végezte 1987-ben. Zenét a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult 1993 és 1997 között klasszikus gitár szakon, majd ezt követte a felsőfokú zenei képzés a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián 1998 és 2004 között. 2004. szeptember 1-jétől a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum címzetes gitártanára, I-es fokozatú pedagógus. Kakasi Zsolt olyan személyisége közösségünknek, aki bátran tanácsot ad és tanácsot kér kollégáitól, önzetlenül segít mindenkinek, figyelemmel kíséri nemcsak a saját növendékei fejlődését, hanem ismeri és követi iskolánk számos diákjának az életét. Lelkesedése a művészet és a művészeti oktatás előrevitelében példaértékű. Önzetlenül rendelkezésre áll bármilyen szakmai és baráti kihívás, segítségnyújtás elvégzésére, legyen szó akár kollégáról, akár diákról. Szakmai sikerét az általa tanított diákok számtalan országos és nemzetközi versenyről hozott díjai, gitárestjei, audíciói bizonyítják. Kakasi Zsolt nemcsak tanára, hanem mentora is diákjainak. Közösségépítő és közösségigénylő ember. Diákjai az erdélyi gitároktatás számos rangos elismerését vívták ki. Csak néhány kiváló diák nevét említem: Damian Rusu, Gerard Epure, Illyés Cecília, Bakcsi Melinda, Filip Zsombor vagy akár az Arpeggio Gitárzenekar.
Szakmai teendői mellett iskolán kívüli tevékenységei is kiemelkedőek, hiszen társszervezője, illetve főszervezője a marosvásárhelyi Harmonia Cordisz és a Terra Siculorum Nemzetközi Gitárfesztiválnak (2004–2016), valamint tagja a dicsőszentmártoni Kisküküllő Alapítvány kuratóriumának. Több éven keresztül énekelt Erdély egyik legkitűnőbb, számos nemzetközi díjat elért kamarakórusában, a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórusban, amely minőségileg magas szintre kívánja emelni és népszerűsíteni az erdélyi kórusirodalmat. Ezt számos európai turné és nemzetközi díj megszerzésével támasztották alá. A gitároktatást nemcsak az iskola diákjai számára teszi lehetővé és elérhetővé, hanem több olyan magánnövendékkel is foglalkozik, akiknek nincs lehetőségük, vagy alkalmuk a művészeti szakoktatásban részt venni. Itt kiemelnék egy vargyasi nemlátó fiatalembert, akivel a gitártanulás érdekében egy sajátos pedagógiai módszert is alkalmaz, rengeteg lelki töltettel és teljes önfeláldozással.
Összegzésként: Kakasi Zsolt munkája, akár szakmai, akár emberi mértékkel kívánjuk mérni, kiemelkedő. A művészeti tehetséggondozásban elért eredményei és sajátos módszere példaértékű nemcsak diákjai, hanem kollégái számára egyaránt. Bátran állíthatom, hogy Kakasi Zsolt tanárkollégánk jeles képviselője az erdélyi művészeti oktatás és tehetséggondozás eszméjének.
Lőfi Gellért Attila igazgató, Plugor Sándor Művészeti Líceum
Gazda József
Gazda József 1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet. Írói munkásságát már egyetemista korában művészeti kritikákkal, művészettörténeti tanulmányokkal kezdi. Első könyvei művészeti monográfiák (Gyárfás Jenő, Nagy Imre, Nagy Albert, Gazdáné Olosz Ella), majd megjelennek a művészeti útirajzok (Tegnapi kövek, mai utak. Kelet kapui). A szociográfiák talán a legterjedelmesebb művei közé tartoznak (Így tudom, így mondom, Megváltó karácsony, Mindennek mestere, Hát én hogyne siratnám, Jaj, mik történtek, jaj mik is történtek, Az Istennel még magyarul beszélgetünk, A tűz októbere, A harmadik ág). Legújabb kötetei a Bocz Borbáláról és Boros Lajosról írt művészeti monográfiák. Tanári pályafutása alatt legfontosabb feladatának tartotta a magyar ifjúság nemzeti identitástudatának erősítését, a magyarság sorsa iránti felelősségtudat felébresztését, a közösségért való cselekvésre buzdítást. Ennek szellemében tanította a magyar nyelvet és irodalmat, valamint nevelte a rá bízott ifjakat 1958-tól Székelykocsárdon, Nagyenyeden, majd 1964-től nyugdíjba vonulásáig Kovásznán. Ez utóbbi helyen, idekerülésének első évétől kezdődően aktív tagjává vált a közösségnek: „A munka, a feladat adva volt, s a munka, a feladat – mint mindig – találta meg, kellett, hogy megtalálja az emberét. Nem az ember választotta hát a munkát…” – emlékezik vissza erre az időszakra Gazda tanár úr. Kulcsszerepet vállalt a diákszínjátszás mozgalmának szervezésében. „Az a generáció 1972-ben első ízben írta plakátjára: KOVÁSZNAI DIÁKSZÍNPAD, s ebben a minőségében elindult Erdélyország földjén turnézni, előadásokat tartani, vinni a szót, az anyanyelv szavát el a közeli vagy messzi tájakra, kultúrát vinni, érzést vinni, üzenetet vinni, reménységet adni, az együvé tartozás tudatát adni a messzi nemzettársainknak, Csík, Udvarhely és Gyergyó környékére, Maros megyébe, az ottani szórványokba, aztán tovább, tovább, Kalotaszegre, Szilágyságba, Arad- és Temes megyébe, annak a kezdő, alapító generációnak még a gyermekei is túl vannak már a diákkorukon, esetleg – az is megtörténhet – épp az unokáik ízlelgetik a szót, a kultúra szavát, a művészet szavát.” A diákszínjátszástól a felnőtt színjátszásig 20 év telt el. Mert Gazda József jelenleg is dolgozik a kovásznai Pokolsár Társulat színjátszóival. Művészi, emberi hitvallását talán a következő szavak fejezhetik ki leginkább: „Szivárvány havasán / Felnőtt liliomszál / Nem szereti helyét / S el akar bujdosni / El akar bujdosni” – „De el tudunk-e bujdosni? Van-e mód arra: megszökni a sosunk elől? Kilépni belőle? Tamási csupa szépség, csupa költészet műve azt súgja, mondja, majd ordítja, kiáltja: Nincs! Nincs! Hogy nem menekülhetsz! Nem menekülhet senki! Sorsunkat, melybe beleszülettünk, vállalnunk kell. Harcolhatunk, küzdhetünk, sőt, küzdenünk kell a jobbért, de azon belül: a lelkedet nem cserélheted ki! Mert csak így lehetsz hűséges magadhoz s az egyenes úthoz.” 2016 áprilisában a tanár úr betöltötte 80. életévét. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, elmondhatjuk, hogy élete áldozatokkal teli szolgálat volt. Akkor is népét szolgálta, amikor tankönyvet írt a romániai magyar diákok számára, amikor lejegyezte és könyvek formájában közkinccsé tette az itthon és szerte a nagyvilágban élő magyaroktól gyűjtött több ezer órányi hanganyagot, és akkor is, amikor 1990 óta segítőivel, munkatársaival együtt évről évre megteremtette a feltételeit annak, hogy Kovásznán a nagy tudós, a példakép, Kőrösi Csoma Sándor emlékét felidézzük, ápoljuk, őrizzük a Csoma-napok évenkénti megszervezése által.
Mindezekért hálás köszönetünket fejezzük ki, és Isten áldását kérjük további életére és munkásságára.
Molnár János tanár, Kőrösi Csoma Sándor Líceum, Kovászna
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szoboravatásra készül Málnás község
Alig telt el néhány hét az önkormányzati választások óta, az újonnan megalakult községi tanács máris munkába kezdett. Maréknyi értelmiségivel és jóakaratú kalákázóval rendbe tették a községközpont piacosabb részeit, s elhatározták, hogy megünneplik Málnás település első említésének 650. jubileumát, mellszobrot állítanak a falu egykori református lelkészének, az egyház- és iskolaépítő Tőkés József Sepsi egyházmegyei esperesnek, ugyanakkor falunapot szerveznek, ezúttal a községközpontban.
Álomból valóság lesz
Hatszázötven esztendeje annak, hogy Nagy Lajos király egyik rendeletében megjelenik Málnás település neve – írja Balla Barna Márton helybeli református lelkész meghívó körlevelében. Százhatvan éve szentelték fel a falu újonnan épített református templomát, éppen 100 esztendővel ezelőtt született Málnáson Tőkés István Kolozsvári református teológiai tanár, püspökhelyettes, 65 éve hunyt el édesapja, Tőkés József lelkész-esperes, aki 42 éven át szolgálta a község székely-magyar közösségét, minden erejével törekedett az eklézsia és a falu gazdasági megerősítésére. Nem új az ünnepi elképzelés – tudtuk meg –, hiszen már több évvel ezelőtt megfogalmazódtak ez irányú törekvések, nevezetesen az, hogy mAradandó emléket, szobrot állítsanak egykori lelkészüknek a falu központjában, azon a helyen, ahol élt és dolgozott. A faluközösség hálája azért hangsúlyos, mert többen emlékeznek még az élők közül lelkészükre, aki az eklézsia erdőbirtokának egy részét azért áldozta fel, hogy felekezeti iskolát építtessen a málnási gyerekeknek a két világháború közötti időszakban, amelyben magyarul, anyanyelvükön sajátíthatták el a tudományt, amit csak így tudhattak alaposan magukévá tenni.
A jubileumi megemlékezés szombat délután veszi kezdetét a kultúrházban a megnyitóval és a helybeli iskolások ünnepi műsorával. Tőkés József mellszobrának leleplezésekor fellép a Málnáson élő id. Szilágyi Zsolt és a Vox Humana kamarakórus (vezényel ifj. Szilágyi Zsolt). Ezt követően a református templomban tudományos előadásokkal idézik fel a település múltját. A község régészeti és történelmi változásairól Székely Zsolt régész-történész, egyetemi tanár értekezik, a környék hasznosítható természeti kincseiről, fejlődési lehetőségeiről, az elkövetkező időszak gazdasági növekedését szolgáló tájképi-vendégforgalmi értékekről pedig e sorok írója.
– Az előadók egyben társszerzői is annak a Málnásról szóló tanulmánykötetnek, amely szintén a közös ünneplésünk része – hangsúlyozta Balla Barna lelkész –, s amelyet helyi erőből, kegyes adományokból sikerült kiadni a Sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó jóvoltából. Egyfajta írott és nyomtatott tanú, mAradandó üzenet az utánunk jövők számára. Vendégeinknek alkalmuk lesz megtekinteni a Duna TV Tőkés István életéről és munkásságáról készített kisfilmjét is. Nem szól más témáról a vasárnapi ökumenikus istentisztelet sem, amely után gazdag művészi műsort láthatnak vendégeink. Majálisozunk a focipályán, fellép a Fenyőcske táncegyüttes, lesz kórus-, könnyű- és mulatós zene is.
Megújult erővel
– Az önkormányzati választások óta megállás nélkül készülünk a hétvégi eseményre – mondta Szotyori Angéla, Málnás község új polgármestere.
– Kérem, mutatkozzon be lapunk olvasóinak.
– Szatmárnémetiben születtem. 26 éve telepedtem Málnásra, itt alapítottam családot. Negyedszázada általános asszisztensként dolgozom a helybeli családorvosi rendelőben. Ismerek mindenkit a faluban, igyekeztem lelkiismeretesen végezni, az ő érdekükben is, a munkámat. Az csak természetes, hogy tele vagyok, tele vagyunk új elképzelésekkel, tervekkel. A községi tanácsban egy személy kivételével mindenki új és kezdő. A kilenc tanácstagból hét az RMDSZ, kettő pedig az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben lett testületi tag. Három póttagunk is van. Én az RMDSZ megyei szervezetének támogatásával, de a Magyar Polgári Párt színeiben nyertem el a választók bizalmát, a polgármesteri széket. Zalánpataki várakozások
A napokban a községhez tartozó Zalánpatakon jártunk. Jelezték a helybeliek, hogy nagyon várják a polgármester asszonyt, szeretnék elmondani gondjaikat, elképzeléseiket. A leköszönő polgármester, Kasléder József köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik segítettek eddig elvégzett munkájában, megvalósításaiban. A mozogni tudók, a járművekkel rendelkezők már üzenik, kérik az új községgazdát, hogy próbálja megjavíttatni a Zalánpatak felé tartó rövidítő két meredekebb, nehezebben járható szakaszát.
Keserű szájízzel vettük tudomásul Zalánpatakon, hogy nincs kihasználva a sok munka és anyagi költség árán felújított Bugyogó feredő, s miként Préda Jenő bátyánk elmondta, a jó erős gázzal működő mofetta még annyira sem. Azt viszont öröm volt látni, hogy a Préda Barna alapította székely falumúzeum mellett újabb is született. A helybeli Timár család nemrég megvásárolt festői telkén néprajzi kiállítást hoztak létre, amely mellett a zsenge korú Timár Robi szándékszik saját farmját kiépíteni, bebizonyítani, hogy erővel, fiatalsággal, kitartással és sok-sok tenni akarással otthon, a faluban is meg lehet élni!
– Nem ismeretlenek számomra tennivalóink, ugyanis tagja voltam a községi tanácsnak – fejtette ki a polgármester asszony. – Hamarosan megkezdjük a falugyűléseket, eljutunk minden településre. Pályázni szeretnénk több falu- és vidékfejlesztési programra. Már voltam a megyeházán, biztatnak, segítenek nekünk. Ez ügyben az Alutus Régiótól is megkerestek, szándékunkban áll pályázni a Leader-programokban. Időközben nehézségek is adódtak, azokkal is foglalkozni kell. Például nálunk is bajt okozott az esőzések utáni árvíz, gondok vannak a kanálisrendszer működtetésével, azon is hamarosan javítani kell. Ami Zalánpatakot illeti, megkeresett Kálnoky gróf, és arra kért, hogy adjunk termelési engedélyt azoknak a zalánpatakiaknak, akik megfelelő minőségű bioélelmiszerrel tudják ellátni Károly herceg és a Kálnoky-vendégházak konyháit.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés József református lelkésznek állítottak szobrot Málnásfürdőn
Első okleveles településként való említésének 650. évfordulóját (1366–2016) gazdag műsorral ünnepelte Málnás: szobrot állítottak Tőkés Józsefnek (1884–1951), a falu egykori iskolaépítő református lelkészének, a Sepsi Református Egyházmegye korabeli esperesének. Alkalmat jelentett az ünnepre az is, hogy 160 évvel ezelőtt szentelték fel a gyülekezet templomát, kerek 100 évvel ezelőtt itt született dr. Tőkés István teológiai tanár, püspökhelyettes.
Négyes emlékezésre gyűlt össze a falu július 23-án, szombaton: a zsúfolásig telt kultúrotthonban Szotyori Angéla polgármester nyitotta meg a kétnapos ünnepet. Székely sors című zenés történelmi, irodalmi összeállítással léptek fel a Tőkés József nevét viselő iskola tanulói. Az előadást, valamint a betanító pedagógusokat (Mihály Emese Ágotát és Lukács Évát) vastapssal jutalmazta a közönség. A helybeli kultúrotthon falait a homoródszentpáli Hátszegi Csaba, a romániai és magyarországi fotóművészek szövetségének tagja megvásárolható művészfotói díszítették. Az ünnepségen részt vett Tőkés László Európai Parlamenti képviselő és a kiterjedt Tőkés család.
Üdvözlőbeszédet mondott Hebling Zsolt, Málnás Balaton menti testvértelepülése, Alsóörs polgármestere és a barcasági Négyfalu és Szilágysámson önkormányzatának képviselői, ugyanis településeik szintén ebben az évben ünneplik írásos említésük 650. esztendejét.
A Tőkés József által építtetett helybeli református papilak előterébe gyűltek össze szoboravatóra az ünneplők. Balla Barna málnási református lelkipásztor jeles elődjére emlékezett, akinek szobra jelenünkben is munkára és lelkesedésre sarkall, kitartásra buzdíthatja a ma élőket. Kifejezte meggyőződését, hogy a Málnáson 42 évig szolgáló lelkipásztor, Tőkés József nagytiszteletű esperes szellemi hagyatéka még sokáig élni fog jelenlegi hívei lelkében. Felidézett néhány, az esperes személyéhez kötődő rövid történetet, amelyeket jelenleg még élő egykori tanítványaitól gyűjtött össze. Tőkés József esperes-lelkész, egyházi író, szótárszerkesztő, Tőkés István édesapja, Tőkés László nagyapja volt. Marosvásárhelyen és Nagyenyeden tanult, a teológiai tanulmányok után a berlini tudományegyetemen hallgatott előadásokat. Segédlelkész volt Kolozsváron, majd haláláig a málnási gyülekezet lelkipásztora. A Sepsi Református Egyházmegye tanügyi előadója és zsinati tagja lett. A magyar felsőházban a Háromszéki nép jogaiért harcolt. Málnás községben fogyasztási és hitelszövetkezetet alapított, falujában két tanerős iskolát építtetett (1922), hogy a helybeli gyerekek anyanyelvükön sajátíthassák el a tudományt. Szerkesztette az Emlékkönyv a reformáció négyszázados évfordulójára című, Sepsiszentgyörgyön 1918-ban megjelent forrásértékű kötetet. Porai a málnási temetőben nyugszanak, ahová a helyi közösség és a család elhelyezte az emlékezés koszorúit.
Szoboravatás előtt az ünnepségen jelen lévő Gulyás Gergely, a magyar Országgyűlés alelnöke beszédében az egykori lelkész mAradandó üzenetét, a ma élő klérus munkájának hasznos és nélkülözhetetlen voltát, a tőkési példamutatás megtartó erejét emelte ki. Tőkés László köszönetét fejezte ki, hogy megörökítették nagyapja arcmását. Úgy emlékezett rá, mint aki, mint sokan mások – a költő Szabolcska Mihály Temesvári lelkipásztor, Márton Áron katolikus püspök –, az akkori Erdélyben megmAradt, hivatástudattal és kitartással végezte a szorongatott magyarság között lelkipásztori, papi feladatát. Köszöntőbeszédet mondott Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke, példaértékűnek nevezve az összefogás szükségességét mutató emlékezést, amely valóságos népünneppé nőtte ki magát. Balla Barna tiszteletes a közösség nevében megköszönte a megyei tanács anyagi támogatását, amellyel segítette a szoborbizottság munkáját.
A mellszobor az avatón is jelen lévő Petrovits István Sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotása, öntését Sánta Csaba szovátai mester műhelyében végezték. Az ünnepségen tiszteletét tette a Málnáson élő id. Szilágyi Zsolt egykori karmester és tenorista, fellépett a Sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus (vezényelt ifj. Szilágyi Zsolt), a helybeli iskolások furulyacsoportja egyházi énekeket játszott Balla Enikő vezényletével. Avató után a református templomban bemutatták az alkalomra megjelent Málnás című ünnepi kiadványt, melynek öttagú szerzői gárdájából dr. Székely Zsolt régész a vidék múltjáról, e sorok írója pedig a község hasznosítható kincseiről, jövője javításának szükségességéről értekezett.
A vasárnapi ökumenikus istentiszteleten Balla Barna lelkipásztor emberi életünk istenes alapokra való helyezésére figyelmeztetett a Szentírás 5 Mózes 4:40 textusa alapján. Ekkor került sor a Tőkés Istvánról készült dokumentumfilm ősbemutatójára.
Később tartalmas népünnepéllyel folytatták a falunapot. Délután Sepsiszentgyörgyi Fenyőcske, a sepsikőröspataki Kőrös ifjúsági néptánccsoport, a sepsikőröspataki Zumba moderntánc-csoport, a Sepsiszentgyörgyi Canticorum női kar és a helybeli fiatalok műkedvelő színjátszó csoportja uralta a sportpálya szabadtéri színpadát. Az eszem-iszomot utcabál követte. A nagy évforduló esztendejét egy emlékkővel tették mAradandóvá a polgármesteri hivatal előterében. Készítője Urszuly Sámuel mikóújfalusi kőfaragóművész.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék
Erdély.ma

Továbbvinni a lángot (Sepsiszentgyörgy)
1956 nemcsak történelmi emlékünnep, hanem szimbólum is számunkra, a szabadság, a hazaszeretet, a bátorság jelképe – ezekkel a szavakkal nyitotta meg a sepsiszentgyörgyi megemlékezést a házigazda-műsorvezető szerepét betöltő Fekete Kata. A sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkban nem gyűlt össze hatalmas tömeg, de a késői óra és a borús idő dacára is sokan fontosnak érezték a közös gondolkodást a szabadságról, az érte való cselekvésről, a tisztelgést a hatvan esztendővel ezelőtti magyarországi, erdélyi és háromszéki hősök előtt, akik közül többen jelen voltak, és akiket külön köszöntött a felszólalók mindenike. 
Antal Árpád polgármester ünnepi beszédében a fiatalok forradalmi szerepére hívta fel a figyelmet. „Az ő lelkükben van meg az a szikra, amely el tudja söpörni a legádázabb tirannust is, és a szabadság mindig a lángoló lelkek bátorságából fakad” – mondotta. Sok ifjú életét roppantotta ketté, törte meg a zsarnok hatalom, de hatvan év után elmondható, hogy az akkori forradalmárok nyertek, „soha nem az elnyomónak, mindig az elnyomottnak lesz igaza” – hangsúlyozta. „Az idő mindig a gonosszal szemben fellépőket igazolja, az áldozat óriási, de megéri, mert ez ad a következő nemzedékeknek tartást” – fogalmazott, hozzáfűzve, ebben hisznek ők is, ezért vállalják a meghurcoltatást, azt tanulták az ’56-os hősöktől, hogy csak előre szabad menni, nem szabad félni, nem szabad meghasonlani. „Hihetetlenül fontos, hogy a nehéz pillanatokban legyenek kapaszkodók számunkra” – emelte ki. Bár hatvan évvel a forradalom után sokkal jobb az erdélyi magyarság helyzete, mégis sokszor elhatalmasodik az elkeseredés, sokan vannak, akik a kivándorlást választják, ma ez a legnagyobb ellenségünk – vélekedett Sepsiszentgyörgy polgármestere. „Ha le tudjuk győzni kishitűségünket, félelmeinket, a széthúzást, ha újra felfedezzük értékeinket, ha rendezzük végre közös dolgainkat, akkor meggyőződésem, hogy eljön végre a mi időnk. A szabadság lángját életben kell tartani. Nekünk mindannyiunknak, de elsősorban az ifjaknak az a dolguk, hogy az ünnepek közötti szürke hétköznapokban is éltessék a szabadság szikráját” – zárta beszédét Antal Árpád.  Hasonló szellemű üzenetet közvetített Miklós Zoltán, az RMDSZ szenátorjelöltje: 1956 hősei jogosan várják, hogy hűek legyünk az akkor megfogalmazott elvekhez, az akkor képviselt értékekhez, hogy továbbvigyük azt a hitet és egységet, amellyel kockáztatták az életüket, „jogosan várják, hogy vigyük tovább a lángot”. Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese Magyarország, a magyarság üdvözletét tolmácsolta, felidézte a budapesti történéseket, de tisztelgett az erdélyi hősök előtt is, és megfogalmazta, a szabadság nem magától értetődő, ha egyszer elnyertük, nem jelenti, hogy mindig a miénk is marad. A magyarság évszázadokon át harcolt szabadságáért, és ezt teszi a 21. században is. „Mi, akik ma szabadnak nevezett világban élünk, ugyanazt akarjuk, mint ’56 hősei, hogy szuverén módon magunk dönthessünk a minket érintő kérdésekben, hogy alapvető jogainkat – amelyekbe beletartozik anyanyelvünk és szimbólumaink szabad használata – ne érje csorba, hogy felemelt fővel élhessünk magyarként Sepsiszentgyörgyön vagy Erdély bármely szegletében. Erre tanít bennünket ’56 szelleme, és erre kötelez a forradalom mártírjainak áldozata” – hangsúlyozta Brendus Réka. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének nevében Török József fogalmazta meg a kérést: akik jelen vannak, akiket megérintett ’56 lángja, szelleme, vigyék és adják tovább azoknak is, akik nem lehettek jelen a megemlékezésen, „hogy együtt újra tudjuk megfogni egymás kezét, hisz csak így állhatunk talpra. Ez ’56 üzenete: összefogás nélkül nem lehet feltámadás” – hangsúlyozta.  A sepsiszentgyörgyi megemlékezést a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjainak verses-zenés betétei színesítették, rangját, színvonalát pedig a Vox Humana kamarakórus fellépése emelte. Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperesének áldása, himnuszaink eléneklése és az 1956-os emlékmű megkoszorúzása után a jelenlevők fáklyás, gyertyás menetben vonultak, hogy az Erzsébet parki kopjafánál is leróják tiszteletüket.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki kórusfesztivál
Hét kórus adott találkát az Eufónia Kulturális Egyesület meghívására a sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban. A sorrendben tizenhatodik Háromszék Kamarakórus Fesztivál elsősorban a helyi együttesek seregszemléje, amelyen meghívottként ezúttal egy fiatal kolozsvári együttes mutatkozott be.
Ha azt szeretnénk, hogy valami spontánul sikerüljön, akkor azt jól elő kell készíteni – kezdte rövid példabeszédét Makkai Péter református lelkész, aki a János Jelenések könyvét idézve a kórusok munkáját méltatta, az előadás előtti sok gyakorlást, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy – akár a mennyei kórus által előadott Mózes és a bárány éneke – megszólaljon a mű. Az együttesek három-négy kórusművel jelentkeztek. A bemutatkozásokat a házigazda Pro Musica kamarakórus kezdte. Sipos Zoltán karnagy a nemrég elhunyt Kocsis Zoltán világhírű zongoraművész, karmester emlékét idézte meg. Fellépett továbbá a kovásznai Pastorale Szántó Kinga, a sepsiszentgyörgyi Laudate Lőfi Gellért, a Kriza János Unitárius Dalárda Dénes-Karácsony Gabriella, a Vox Humana Szilágyi Zsolt Herbert vezetésével, valamint a szákelyudvarhelyi Musica Sacra kamarakórus Rózsa Imre irányításával. A kamarakórusok hangversenyét – amelyre egyre nagyobb számú közönség kíváncsi – a kolozsvári Melodeus zárta, akik Demeter Vincze András vezetésével és sok egykori sepsiszentgyörgyi diákkal a soraikban modern darabok előadásával új, fiatalos színt hoztak.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dalkörök találkoztak
16. Háromszék Kamarakórus Fesztivál
Pénteken, a megyeközponti Eufónia Kulturális Egyesület szervezésében, a sepsiszentgyörgyi evangélikus templomban tartották a 16. Háromszék Kamarakórus Fesztivált, amelyen két megyén kívüli kórus is részt vett.
Makkai Péter református lelkész köszöntötte a szép számú közönséget, majd Sipos Zoltán karnagy, a házigazda Pro Musica kamarakórus vezetője Kocsis Zoltán, a nemrég elhunyt budapesti karmester emlékét idézte fel. A házigazda kórus mellett fellépett: a sepsiszentgyörgyi Laudate Lőfi Gellért, a Kriza János Unitárius Dalárda Dénes-Karácsony Gabriella, a Vox Humana Szilágyi Zsolt Herbert, a kovásznai Pastorala Szántó Kinga, a székelyudvarhelyi Musica Sacra kamarakórus Rózsa Imre és a kolozsvári Melodeus Demeter Vincze vezetésével.
Kérdésünkre Sipos Zoltán elmondta, a 21 éves Pro Musica jelenleg 35 tagból áll, akik életkora huszonévestől egészen hetven éven túliig terjed. A karnagy szerint az utánpótlással sem lesz gond, mivel Sepsiszentgyörgyön erdélyi viszonylatban is kimagasló a kórusélet. Úgy véli, egy ilyen találkozó jó alkalom arra, hogy a kórusok ne csak egymásnak, hanem a közönségnek is bemutathassák repertoárjukat.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kórustalálkozó Kézdivásárhelyen és Csernátonban
A múlt hét végén immár XXIII. alkalommal szervezték meg a Felső-Háromszéki Kórusfesztivált. Első nap, pénteken a kantai Szentháromság-templomban a következő kamarakórusok léptek fel: kézdivásárhelyi Cantus kamarakórus (karnagy: Fórika Balázs), kovásznai Pastorala kórus (Szántó Kinga), székelyudvarhelyi Musica Sacra énekkar (Rózsa Imre), sepsiszentgyörgyi Pro Musica kórus (Sipos Zoltán), sepsiszentgyörgyi Laudate kórus (Lőfi Gellért) és Vox Humana kamarakórus (Szilágyi Zsolt Herbert).
A nagyon színvonalas kórusünnepnek akár a mottója is lehetett volna Bartis Ferenc 1967. március 6. című verse: „Kodály meghalt, / és elpattant egy / Föld s Nap közé kifeszített / ősi, / drága / húr, / amely a mindenségnek / sírt / kacagott, / süvöltött / magyarul.” A Kodály Zoltán szellemét megidéző találkozón a világhírű pedagógus, zeneszerző A szép énekszó múzsájához című művét adta elő közösen a mintegy százhatvan főt számláló egyesített kórus Szilágyi Zsolt Herbert, a Vox Humana kamarakórus karnagyának vezényletével. Az énekkarok fellépése után Vargha Béla főesperes-plébános emléklapot nyújtott át a jelen lévő kórusok vezetőinek. A kórusfesztivál második napjára – az eddigi gyakorlattól eltérően – nem szombaton, hanem vasárnap 14 órai kezdettel került sor az alsócsernátoni református templomban. Bevezetőben Takács Lajos helybeli református lelkész, valamint Kedves Tibor római katolikus plébános köszöntötte az egybegyűlteket, majd a következő templomi énekkarok léptek fel: az alsócsernátoni, a kézdikővári, a kézdialmási, a nyujtódi, az altorjai, az esztelneki, az ozsdolai, a kézdiszentléleki, a gelencei, a szentkatolnai, a kézdivásárhely-kantai, valamint a Boldog Özséb római katolikus templomi énekkarok, a felsőcsernátoni és a kézdivásárhelyi Hálaadás református énekkarok és a kézdivásárhelyi Maassluis Nyugdíjasklub Rozmaring kórusa. A jól felkészült kórusok bemutatkozása után az immár hagyományossá vált közös énektanulás következett, amelynek során a mintegy háromszázötven fős egyesített kórus Kodály Zoltán Miatyánk című művét tanulta meg és adta elő. A csodálatosan szép dalos ünnepet emléklapok kiosztása és nemzeti imánk közös eléneklése zárta.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csutak Vilmos-díj
Két háromszéki kiválóság kapta meg idén a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács (SZTT) által 2014-ben alapított Csutak Vilmos-díjat, amelyet nemrég adtak át Székelyudvarhelyen.
A tehetséggondozás elismeréseként a díjban Szilágyi Zsolt, a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya és négy évtizeden át vezetője, valamint Ivácson László, a szintén sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője részesült, és idén először tüntetett ki az SzTT támogatót komoly társadalmi szerepvállalásáért, ezt az elismerést Paul Baan hollandiai üzletembernek ítélték oda, akinek segítségével a 2000-es évek elején elkezdődött a tehetséggondozás a Global Teenager Projekt beindításával Romániában. A Csutak Vilmos-díj odaítélése jelölés alapján történik, és olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik önzetlen odaadással foglalkoznak nap mint nap gyermekekkel és fiatalokkal, személyes példájukon keresztül tanítják őket emberségre és a szakma iránti alázatra és szeretetre. Az SzTT évente két díjat oszt ki, a díj 2000 lejes pénzjutalomból, oklevélből és emlékplakettből áll, amely Hosszú Zoltán sepsiszentgyörgyi képzőművész alkotása. (fekete) / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zengedezve járó – Birtalan József emlékezete
Vannak, akik már életükben klasszikussá válnak. Ilyen alkotó volt Birtalan József karmester, zeneszerző, aki túl a kilencvenen, a napokban lépett a halhatatlan klasszikusok útjára.
Birtalan József, vagy ahogy majd mindenki szólította, Jóska bácsi, úgy vált már alkotóidőszaka teljében a magyar karéneklés nagy öregjévé, hogy művei, elsősorban népdalfeldolgozásai, de zsoltárai révén is szinte kihagyhatatlan volt a kórusok repertoárjából. Kihagyhatatlan volt a kötelező, pártot dicsőítő kényszerrepertoárok időszakában, vagyis alkotói pályája derekán is, hiszen a nép nevében hatalmaskodók aligha tilthatták be éppen a népdalfeldolgozásokat. Amelyek azonban – az elvtársaknak bizonyára érthetetlen módon – épp arról szóltak, amitől akkor tiltani kellett a dicső szocializmust építő dolgozókat: a közösség megtartó erejéről. Nem beszélve a zsoltárfeldolgozásairól, amelyeket a legvérmesebb egyházellenes időkben komponált. És karvezetőként is olyan együtteseket vezetett – a Maros Művészegyüttes gyermek- és felnőtt kórusát –, illetve hívott életre – a marosvásárhelyi Cantemus leánykart –, amelyek meghatározóak voltak a hazai magyar karéneklés történetében. Birtalan József a háromszéki kórusmozgalomhoz is ezer szállal kötődik. És nem csupán sokszor felcsendülő kórusművei okán, hanem azért is, mert a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola karvezetőképző szakának tanáraként, de elsősorban zeneszerzőként jelenlétével vagy éppen személyes dedikációival élő kapcsolatot tartott pályatársaival, tanítványaival. Így volt itt, Sepsiszentgyörgyön a Vox Humana első, 1973-as fellépésén, de a Cantus Firmus (akkor még a Városi Művelődési Ház Vegyeskara) 1981-es első bemutatkozásán is, amely egyben a Magyar Férfidalárda hatvanéves évfordulója is volt. Az együttesek kottatárában pedig ott díszeleg néhány személyesen dedikált szerzemény (a Vox Humanának és Szilágyi Zsolt karnagynak három művet is ajánlott), amelyeket nem csupán őriznek, hanem életre is keltenek az együttesek. Birtalan József közöttünk volt és közöttünk marad. Hiszen a közösségi lét alapszövetét, a tartalmas együtt éneklés és zenehallgatás örömét, a „zengedezve járást” hagyta ránk örökségül.
Ferencz Csaba
Birtalan József /Szilágybagos, 1927. november 10. – Tiszaújváros, 2017.szeptember 20./
Birtalan József 2000-ben települt át Tiszaújvárosba. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kórus nemcsak éneklésről szól, hanem közösségépítő is (Negyvenöt éves a Vox Humana)
Ma délután nagyszabású koncerttel ünnepli fennállásának 45. évét a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus: a Krisztus király-templomban meghívottaik – a helyi Pro Musica Kamarakórus, a kézdivásárhelyi Cantus Kamarkórus és testvérkórusuk, a budapesti Stella Kamarakórus – után lépnek fel, végül közös éneklésre kerül sor. Ami önmagában is különleges produkció, és ha hozzátesszük, hogy modern felállású zenekari kíséret is lesz hozzá, bátran kijelenthetjük: maradandó élményt ígérő előadásra invitáljuk a nagyérdeműt.
A Vox Humana két hónappal fiatalabb jelenlegi karvezetőjénél, Szilágyi Zsolt Herbertnél: a kórust 1972-ben alapították frissen Sepsiszentgyörgyre kihelyezett zenetanárok, édesapja negyven éven át vezette, édesanyja pedig tagja volt a kórusnak – természetes volt tehát, hogy Szilágyi Zsolt visszavonulása után fia vegye át a kórus irányítását, hiszen gyakorlatilag második otthona volt a Vox Humana, amelynek ő maga is tagja 1990 óta. A kórus elmúlt öt évéről, a mai eseményről Szilágyi Zsolt Herbertet kérdeztük.
– Negyvenöt év megszakítás nélkül nagy idő, csak a Magyar Férfidalárda hosszabb életű kórus Sepsiszentgyörgyön a Vox Humananál.
– Ebben a műfajban – kóruséneklés négy szólamra – mindenféleképp a Vox Humana a legidősebb. És valamilyen szinten hagyományteremtő is, mert egészen az 1990-es évek közepéig gyakorlatilag nem volt konkurenciája, viszont azóta az elvetett mag kezdte meghozni termését, ma már több mint tíz kórus működik csak itt, a városban. A kórus nemcsak éneklésről szól, hanem közösségépítő is, kultúraterjesztő, sok vetülete van egy ilyen csoport működtetésének, és rengeteg áldozattal is jár, mert lehet, kívülről csak az látszik, hogy az emberek elmennek próbára, utána fellépnek, de ez nagyon összetett dolog, hogy működni tudjon, támogatókra is szükség van, egy koncertet vagy turnét nagyon alaposan meg kell szervezni ahhoz, hogy a végén mindenki azt mondja, hogy jó volt. – Nehéz örökség volt átvenni a Vox Humana vezetését?
– Nehéz, mert a legnehezebb az embert és hozzáállását megváltoztatni. Amihez ragaszkodom – és ezt még az elején elmondtam –, a kotta nélküli éneklés és a pontosság. Én elvárom mindenkitől, hogy nagyon pontos legyen, mert én félig német vagyok, és ez az oldalam dominál. Szeretném, ha mindenkinek német gondolkodása lenne, ne az a bizonyos „jól van az úgy is” működjék az emberekben. A kotta nélküli éneklés meg azért fontos, mert egy dolog leénekelni a műveket, más dolog előadni. Én mindig elmondom, hogy mielőtt nekifogok énekelni, előveszem a szöveget, és elképzelem, hogy azt egy színművész, akiben van energia és meglátás, hogyan adná elő a színpadon. Nekünk ugyanazt kell csinálnunk énekelt hangokkal. – Tehát a kórustagoknak az egész repertoárt kívülről kell ismerniük.
– A kórus az 1990-es évek elejéig csak zenetanárokból állt, ami azt jelentette, hogy a repertoár nagyon nagy volt, mert a zenetanár kapja a kottát a kezébe, és kéne énekelnie első vagy legalább második látásra. Most sokkal „színesebb” a tagság, van mindenféle végzettségű énekes. A kotta addig segítség, míg megtanulják a művet, utána csak nyűg. Mert amennyire beleéli magát az éneklésbe a kórus, pont annyit tud átvenni a közönség, semmivel se többet. Amikor a közönség azt látja, valakik a kottából olvasgatnak, s az a figura ott elöl hiába integet, az csak olyan, kezdenek ásítani, fészkelődni a széken, nyomni a Facebookot. De amikor azt látják, hogy mi beleéljük magunkat, hogy nekik énekelünk, az már élmény. Ezért van, hogy nálunk a kórustag nem nézhet se közönségre, se plafonra, csak rám. Munkásabb így, igaz, de eredményesebb is. És ugyanez miatt nálunk a repertoár is valamivel kisebb. Amit egyébként igyekszem úgy összeállítani, hogy olyan műveket is bemutassunk, amiket más kórusok nem vállalnak fel, illetve olyan hangszerelésben adjuk elő ezeket, amilyen máshol nem jelenik meg. Én mindig azon vagyok, hogy nem érdemes valamit pont úgy csinálni, mint a többi tíz kórus. – Ez egyfajta stílusváltást is jelent a Vox Humana életében?
– Édesapám negyven évéhez képest igen, olyan szempontból, hogy általában úgy megyünk koncertezni, hogy van egy bizonyos repertoárunk, de hogy abból épp mit fogunk énekelni, még akkor sem tudom, amikor a színpadra fellépünk. Ránézek a közönségre, és akkor döntöm el, mit énekelünk. Mert egy hetvenes vagy annál idősebb korosztálynak hiába próbálnék beatbokszot eladni, illetve ha nagyrészt fiatalok ülnek a közönségben, ők lehet, hogy Kodály Zoltánnak az amúgy csodálatos Öregek című szerzeményét nem annyira értékelnék. Persze ehhez szükséges, hogy a tagság az egész repertoárt kívülről tudja, mert van eset, amikor én a művet egyféleképpen érzem, van amikor másféleképpen, és ha a kórustag a kottát nézi, az az idő, amit ő kottanézésre fordít, az a karmesterrel való kapcsolatban holtidő. Így nem lehet versenyképes dolgot csinálni. Ennyiben másabb jellegű a Vox Humana ahhoz képest, mint 2012-ig volt, de az igényszint legalább ugyanaz.
– Hogyan ünneplitek az 50. évfordulót?
– Ha megérjük, azt is megszervezzük, és talán több időt, energiát fordítunk majd rá. Minket az ötéves terv nem jellemez, mi mindig a következő fellépésre készülünk, mert minden fellépés más és más jellegű, és mindig akkor és ott kell helytállni.
Ma délután nagyszabású koncerttel ünnepli fennállásának 45. évét a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus: a Krisztus király-templomban meghívottaik – a helyi Pro Musica Kamarakórus, a kézdivásárhelyi Cantus Kamarkórus és testvérkórusuk, a budapesti Stella Kamarakórus – után lépnek fel, végül közös éneklésre kerül sor. Ami önmagában is különleges produkció, és ha hozzátesszük, hogy modern felállású zenekari kíséret is lesz hozzá, bátran kijelenthetjük: maradandó élményt ígérő előadásra invitáljuk a nagyérdeműt. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságot nem adják ingyen (Sepsiszentgyörgy)
A barátságtalan idő ellenére több százan gyűltek össze a sepsiszentgyörgyi 1956-os emlékparkban tegnap este megtartott évfordulós rendezvényen. A Szózat még esőben csendült fel, de az áldást már fedetlen fővel fogadták a jelenlevők, a fáklyásmenet pedig mindenkit felmelegített. Tartalmas, méltóságos, szép ünnepség volt.
Az érkezőt óriásvászonra vetített régi fényképek fogadták, az emlékmű előtt cserkészek sorfala magyar és székely zászlókkal, jobbra a történelmi magyar egyházak képviselői, önkormányzati vezetők, pártok és civil szervezetek küldöttei, balról az énekkarok, körben az érdeklődők álltak. A beszédek között a Cantus Firmus vegyes kar és a Magyar Férfidalárda, illetve a Plugor Sándor Művészeti Líceum rézfúvószenekara jóvoltából csendültek fel alkalomhoz illő dalok.
Elsőként Benkő Erika parlamenti képviselő osztotta meg ünnepi gondolatait. Véleménye szerint a szabadságot nem adják ingyen, küzdeni kell érte ma is, egy olyan világban, amelyet beleng a tiltás, a nem, a csak azért sem... A történelemben különböző korszakok vannak, elnyomás vagy szabadság uralkodik, és ez mindig azon múlik, hogy az emberek meddig hajlandóak elmenni a szabadság védelmében. ’56-ban sokan elmentek a falig, mert hittek egy jobb világban és tenni akartak érte, ám manapság a szabadság fogalmát is egyre furcsábban értelmezik... ’56-ban kimondták, hogy elég volt, kiverték az első téglákat az elnyomás falából – megfizették az árát, de megízlelték a szabadságot. Nekünk is folyamatosan számon kell kérnünk szabadságjogainkat, mert az erdélyi, székelyföldi magyarság nem ért célba. Szerencsére látjuk a kettős mércét, a helyes irányt, és azt is tudjuk, hogy a falból ki lehet verni a téglákat. Köszönjük az ötvenhatosoknak...
Kőrösi Viktor Dávid konzul, a csíkszeredai magyar külképviselet munkatársa 1956 jelentőségéről beszélt. Hangsúlyozta: nem megreformált szocializmust vagy kommunizmust akartak a magyarok, és nem véletlen, hogy 1848-as jelszavakkal indultak. A nép volt óriás – idézte Jókait –, a tömegek önfeláldozása nélkül nem lett volna forradalom – jelentette ki. Azt is elmondta: a megtorlás különösen aránytalan volt Erdélyben, ahol több mint 24 ezer 1956 és 1962 között meghurcolt, börtönbe zárt és kivégzett áldozatról tudunk, többségük magyar, és főként röpcék vagy versek miatt büntették meg őket ilyen nagyon. Meg akarták félemlíteni, le akarták tiporni azokat, akik erősítették volna az erdélyi magyarságot... Petőfi Sándor Dicsőséges nagyurak című verse után Puskás Attila volt politikai fogoly az áldozatok nevében szólalt fel. 61 éve a világ csodát élt meg, alig 15 évvel a második világháború után egy sarokba állított nép elő mert lépni, hogy véget vessen a nagyhatalmi önkénynek... A forradalom tíz nap alatt győzött, már készültek az újjáépítésre, amikor a november 4-ei csalárd támadás legyőzte a még öt napig fegyverrel kitartó forradalmárokat – de a népet nem. Mi, erdélyi magyarok csak az együttérzésünket adhattuk hozzá az eseményekhez, de megtanulhattuk, hogy nincs reménytelen küzdelem; harcunkat megalkuvás nélkül kell folytatnunk.
Áldást Zelenák József evangélikus püspökhelyettes mondott, megköszönve az emlékezés ajándékát. A közös ima után koszorúzásra került sor, a magyar és a székely himnusz eléneklésére, végül pedig fáklyásmenetben vonultak át az ünneplők az Erzsébet parkba, ahol a Vox Humana kórus fogadta őket, és újabb áldás. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rangos hangversennyel ünnepeltek (45 éves a Vox Humana)
Nemcsak a háromszéki kóruskultúra meggyökerezéséhez járult hozzá a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus, hanem az alapítása óta eltelt negyvenöt esztendő alatt az éneklés igazi utazó apostolává vált – mondotta Fórika Balázs, a kézdivásárhelyi Cantus kamarakórus karnagya szombat este a Krisztus király-templomban tartott ünnepi hangversenyen, és Nagy Mózes, a XVII. századi, esztelneki származású székely pap nemes cselekedeteihez hasonlítva a Vox Humana által eddig bejárt utat, Vetró András szobrászművész Nagy Mózest ábrázoló plakettjét adta ajándékba az ünnepelt kórusnak.
A zene üzenetet hordoz, hirdeti az igazat, a szépet, a szent élet céljait – hangsúlyozta házigazdaként Dávid György plébános. Az elmúlt negyvenöt év fellépései a világ több színpadán, az elismerések, a díjak mind bizonyítják, hogy a Vox Humana kamarakórus olyan értéket közvetít, amelyre az emberi léleknek szüksége van – fogalmazott Nagy Zoltán, aki Antal Árpád polgármester és a helyi önkormányzat nevében szólt. Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége elismerését tolmácsolta azért a kitartó munkáért és művészi teljesítményért, amelynek szerinte közvetett következménye, hogy jelenleg egyetlen Sepsiszentgyörgy méretű városban sem működik annyi jó minőségű kórus, mint a háromszéki megyeközpontban. Fellépett a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus, a kézdivásárhelyi Cantus kamarakórus Fórika Balázs vezényletével, a Zongor Attila karnagy által vezetett budapesti Stella kamarakórus, amely tizenöt éves kapcsolatot ápol a Vox Humanával, majd a Vox Humana rövid műsorának tapsolt a több száz főnyi hallgatóság, amelyben meghívott énekesként közreműködött Sebestyén-Lázár Enikő, valamint a Salamon Olivér, Ticuşan János és Vitályos Lehel alkotta zenekar, beatboxkíséret: Kertész Róbert. Szilágyi Zsolt Herbert, a Vox Humana jelenlegi karnagya tevékenységét édesapja, Szilágyi Zsolt méltatta, aki negyven évig vezette a Vox Humana kamarakórust, fia pedig megköszönte azt a kulturális örökséget, amelyet édesapja hagyott maga után. Az ajándékok és emléklapok átadása után a születésnapi hangverseny a négy kórus közös éneklésével zárult, együtt adták elő Herivelto Martins Ave Maria no morro című művét. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hangoljuk be az istenházát (Kórusfesztivál Sepiszentgyörgyön)
Az alig három hónapja felszentelt sepsiszentgyörgyi Gyöngyvirág utcai református templomban először tartottak kórusfesztivált a hétvégén. A rendezvényen négy megyeszékhelyi együttes vett részt.
A XVII. Háromszék Kamarakórus-fesztivál előtt Bancea Gábor tiszteletes arra kérte a négy jelen lévő együttest, hogy hangolják be a templomot Isten ajándékával, az énekkel, zárásként pedig arra biztatta a kórusokat, hogy minél többször térjenek vissza, hiszen a templom is olyan, mint egy hangszer, amelyet időnként be kell hangolni. Az Eufónia Kulturális Egyesület által szervezett, évente megismétlődő fesztiválra ezúttal négy sepsiszentgyörgyi együttes jött el. A rövid, de tartalmas koncertek sorát a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus kezdte, műsorát Orbán György és Kodály Zoltán művei mellett az advent előestje és a karácsony ihlette. A Canticorum női kar – karvezető Szántó Dombora Anna – a nemrég elhunyt Birtalan József zeneszerző népdalfeldolgozásaiból hozott egy csokorra valót. A Laudate kamarakórus zenekari kísérettel előadott művei arattak sikert, Orbán György Szent Kinga himnuszát például annak apropóján énekelték el, hogy a szerző a házigazda Pro Musicának ajánlotta a művet – mondta el Lőfi Gellért karmester. A fesztivált a Szilágyi Zsolt Herbert által vezetett, nemrég 45. évfordulóját ünneplő Vox Humana változatos és színvonalas műsora zárta. Ferencz Csaba / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kórusfesztivál Sepsiszentgyörgyön
Kő, fa, szárnyaló dal
Kisszámú, de lelkes közönsége volt pénteken este a Háromszék Kamarakórus Fesztivál 17. kiadásának a sepsiszentgyörgyi Gyöngyvirág utcai református templomban. Az Eufónia Kulturális Egyesület meghívására négy háromszéki illetőségű kórus ünnepelt dallal.
A házigazda Bancea Gábor református lelkész rövid köszöntője és egy ima után a Pro Musica karmestere, Sipos Zoltán köszöntötte az egybegyűlteket és dalos társait. A karvezető elmondta, a korábbi évekhez képest idén többen lemondták, különböző okok miatt, a meghívást, de reményei szerint a négy megjelent csapat előadásai maradandó élményt nyújtanak a közönségnek. Emlékeztetett, a Pro Musica két olyan szerző dalait is bemutatja, akik emléke előtt idén már tisztelegtek: a nyáron rendeztek rendkívüli hangversenyt Kodály Zoltán halálának 50. és Orbán György születésének 70. évfordulója alkalmából.
Ezek után felcsendült a dal a frissen épült templom andezit oszlopai között, a Pro Musica mellett a Canticorum Szántó Dombora Anna, a Laudate Lőfi Gellért, a Vox Humana Szilágyi Herbert Zsolt karnagy vezetésével teremtett ünnepi hangulatot másfél órányi előadásával. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)