Tusványos: a biztonság a legfontosabb
Sokan dolgoznak a szerdán kezdődő 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zökkenőmentes lebonyolításáért. Tavalyhoz hasonlóan idén is karszalaggal, beléptetőrendszeren át lehet bejutni a Tusnádfürdői tábor területére.
Javában folytak az előkészületek hétfő délelőtt, amikor ellátogattunk a Tusványosként ismert rendezvény helyszínére. Az Olt folyó melletti kempingtáborban már fel voltak állítva a különböző rendezvénysátrak, az árus standok, ugyanakkor a szervezők, valamint az önkéntesek gőzerővel dolgoztak az utolsó simításokon.
A szórakoztatás mellett a résztvevők biztonságát a legfontosabb szempontként tartják számon Fall Sándor sajtófőnök szerint. „Nem számítunk rossz időre, az előrejelzések szerint nem lesz baj, de természetesen az esős időre is fel vagyunk készülve. Amennyiben így lesz, nem valószínű, hogy fűrészporozni fogunk, mint ezelőtt két évvel, mivel nagyon kellemetlen a szaga. Nagy vihar esetén lefújjuk az előadást, lebontjuk a sátrakat, mert az elsődleges cél, hogy senkinek se essen bántódása. A sátortábor nyitott, így a szél ellen nem tudunk védekezni, de ezúton szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy jól rögzítsék a sátrakat. Azt javaslom a résztvevőknek, hogy készüljenek fel minden eshetőségre: legyen náluk gumicsizma, meleg ruha, esőkabát és minden, amire szükségük lehet” – tanácsolta Fall.
A sajtófőnök elmondása szerint korlátozni fogják a parkolási lehetőségeket. A táborhoz vezető úton nem lesznek árusok, csupán egy regisztrációs sátor kap helyet, mert nagyon keskeny az út. „Ezek az intézkedések azt a célt szolgálják, hogy ha netán baleset történik, a mentők és a tűzoltók zavartalanul és gyorsan tudják megközelíteni a tábor területét. A biztonsági becslések szerint 15 ezer személy fér el a táborban, ha ezt a számot meghaladjuk, akkor lezárjuk a táborba való belépést, de erre még sosem volt példa” – emelte ki Fall.
A beléptető rendszer idén is a tavalyhoz hasonló módon fog működni. A résztvevők karszalagot kapnak, belépéskor mindenkinek igazolnia kell magát: személyazonosságival, útlevéllel, gépjárművezetői engedéllyel. Délután négy óráig ingyen lehet bemenni a táborba, azt követően 10 lejt kell fizetni egy napijegyért. Hetijegyet is lehet váltani, az negyven lejbe kerül.
A sátortáborban idén olcsóbb lesz a szállás, egy éjszakára 10 lejt kell fizetni, a heti bérlet pedig 50 lej. „A kiskorúak más színű karszalagot kapnak, így könnyen meg lehet különböztetni őket, és nem szolgálhatják ki őket alkoholos itallal vagy dohányáruval a tábor területén. Ez az eljárás a tavalyi adatok alapján eredményesnek bizonyult, hiszen a Vöröskereszteseknek és a mentősöknek sokkal kevesebb esetet kellett ellátniuk” – tette hozzá Fall.
Az Oltot megközelíteni az idén is szigorúan tilos. „A tábor teljes hosszában kerítés van kihelyezve, az Olt ennek következtében gyakorlatilag megközelíthetetlen. A medveproblémával kapcsolatosan is hoztunk biztonsági intézkedéseket: hat vadőr fog 24 órás szolgálatban dolgozni, ha bárki lát valamit, nekik kell jelezni. A Vöröskereszt idén is 24 órás szolgálatot teljesít, bárki fordulhat hozzájuk” – tájékoztatott a sajtófőnök.
A recepción értékmegőrző szekrények vannak, néhányban elektromos csatlakozó is található, így biztonságosan lehet telefont tölteni, használatukért öt lejt kell fizetni naponta. Az ingyenes, Android és iOS rendszerekre letölthető Tusványos applikáció (Tusvapp) idén is működni fog, megtalálható rajta az összes programpont. Ezenkívül lesz programfüzet, valamint a rendezvény weboldalán is megtalálható a részletes program.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Kövessük szent királyunk útját (Perkői búcsú)
Ismét megszólalt szombaton a perkői kápolna kis harangja, búcsúra szólítva Szentföld falvainak hívő katolikus népét. Előző nap a hagyományokhoz híven Kiskászon ifjúsága díszítette fel a Szent István-kápolnát és környékét. Perkői szentbeszédében Csató Béla plébános, pápai káplán, tiszteletbeli kanonok úgy vélekedett, hogy inog az emberileg összetákolt világ, megállíthatatlanul elindult valamiféle világrettenet, amire a megoldást rossz úton keresik.
Az ünnepség 10 órakor a Kézdiszentlélek központjában levő Szent István-szobornál kezdődött mintegy két-háromszáz felső-Háromszéki, erdélyi és határon túlról érkezett zarándok jelenlétében. Kézdiszentlélek testvértelepüléseinek – Budapest-Újbuda XI. kerülete, Alsónyék, Szentgál és Nyéklábháza – küldöttei is együtt ünnepeltek a helyiekkel. Az ünnepséget a helybeli egyházi kórus nyitotta meg Dávid István kántor vezényletével. Balogh Tibor polgármester köszöntötte a zárándokokat, és méltatta államalapító, első szent királyunkat, aki kereszténnyé tette nemzetünket. Cserei Zsolt tanuló, a Magyar Nyelvért Benedek Elek Emlékdíj idei kitüntettje Wass Albert A hontalanság hitvallása című versét mondta el, majd Márton Árpád és Fejér László Ödön alsó-, illetve felső-Háromszéki RMDSZ-es parlamenti képviselő tartott ünnepi beszédet. Ezt követően olyan dal csendült fel, amelynek célja megszólítani a világ különböző pontjain élő magyarságot, s bevonni őket a magyar nyelv megvédését és ápolását, a magyar nyelv megtartását szorgalmazó mozgalomba. A paksi Gyulai István Örökségünk című dalát a kézdiszentléleki gyermekek és ifjak adták elő Ábri Béla zenetanár irányításával. Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusát Hadászi Gabriella konzul képviselte, aki Szent István tetteit és nagy művét, az államalapítást méltatta. „Szent István nagysága abban áll, hogy felismerte, cselekedni kell, hogy népét megmentse az elkerülhetetlen felmorzsolódástól. Ehhez okos politizálásra és erőre egyaránt szükség volt. Nem kérdés azonban, hogy döntésének köszönhetően beszélünk, érzünk, gondolkodunk itt és most magyarul” – mondotta többek között a konzul. Sebestyén Rita A bizonyosság című, erre az alkalomra írt saját költeményét szavalta el. A koszorúzás után a több száz fős tömeg egyházi énekeket énekelve, templomi zászlókkal elindult a szent hegy felé. Útközben elvégezték a keresztúti ájtatosságot a 2012-ben felállított kőkereszteknél. A déli harangszóra mintegy kétezren vonultak a szabadtéri oltár elé, hogy meghallgathassák a másfél órás ünnepi szentmisét, előtte a Dávid István kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar szent királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. A búcsús szentmise főcelebránsa Csató Béla csíkszentkirályi plébános, pápai káplán, tiszteletbeli kanonok volt, aki a kerület papságának koncelebrálásával mutatta be a szentmiseáldozatot. A bátor szókimondásáról ismert plébános szentbeszédében az RMDSZ csúcsvezetőit sem kímélte. „Nagyon sokat bosszankodtam, amikor adott pillanatban a romániai magyarság vezetősége így fogalmazott: Ezt túl kell élnünk. Ez a kifejezés, hogy túl kell élnünk valamit, nem életcél! Ezért idézem Márton Áron püspök urat, aki azt tanította nekünk, idézem: fiaim, biztassátok a mi fiataljainkat, hogy sokat tanuljanak, mert kevesen vagyunk, és csak akkor becsülnek meg bennünket, ha sokat tudunk. Úgy kell mesterséget tanulnia minden egyes magyarnak, hogy helyettesíthetetlen legyen a saját szakmájában. Amikor szétnézünk jelenlegi életkörülményeink között, népünk életén és az előttünk álló kilátásokon, egyetlen utat jelölhetünk meg: a püspök útját. Sokat kell tanulnunk, becsületesen dolgoznunk, hogy értékesek, megbecsültek lehessünk. És ez a megbecsültségért való munka önbecsüléssel kezdődik” – hangsúlyozta szentbeszédében. A csíkszentkirályi plébános párhuzamot vont Szent István és Márton Áron püspök élete között, s megállapította: mindketten meg nem alkuvók voltak. A szentmise végén Pál Ferenc kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához. Áldás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. A búcsú idején az ott levők egészségügyi ellátásáról a Sepsiszentgyörgyi Salvatore Egyesület és a megyei Vöröskereszt önkéntesei gondoskodtak. Délután a perkői nyeregben néptánctalálkozóval folytatódtak az előző nap elkezdődőtt kézdiszentléleki falunapok. A kőszínpadon népes közönség előtt lépett fel az alsónyéki Hagyományőrző Együttes, a Szentgáli Táltos Alapfokú Művészeti Iskola és a Szűrös Táncegyüttes, a csernátoni Hagyományőrző Együttes, a Perkő Néptáncegyüttes, a Borsika és a Borsikácska néptánccsoport. Az esti programban a Csíkszeredai Role koncertje, illetve Kaszás Géza A lovasíjász című filmjének levetítése szerepelt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Túl kellett élni a fogságot (A kézdiszentléleki Bara András volt hadifogoly visszaemlékezései)
Napjainkban sajnos már egyre kevesebben vannak olyanok, akik tanúi voltak az emberiség történelme gyászos korszakának, a második világháborúnak, és túlélték a sztálini halállágereket. A túlélők zöme már a kilencvenedik életévét is betöltötte. Felső-Háromszéken is egyre kevesebb a volt hadifogoly. Egyikük a kézdiszentléleki Bara András bácsi, aki katonai szolgálatáról és szovjet hadifogságáról mesélt. Leventekatona voltam
1925. november elsején születtem Kézdiszentléleken. 1944 augusztusában Kolozsváron inasiskolába jártam. Akkor már leventekatona voltam. Az angolok lebombázták az akkori Horthy utcát, s ezért a leventéket azonnal behívtak a Honvéd utcai kaszárnyába, ahol mindennap mentettük az élőket. Attól a naptól kezdve nem kerültem vissza a műhelybe, hanem kivittek Gyaluba. Ott lövészárkokat ásattak velünk Gyalu mellett, egy román falu közelében. Onnan visszavonultunk és átmentünk egy hegyen. Tasnádon megháltunk, jóllaktunk szőlővel. Adtak egy-egy Mauzer-fegyvert száz-száz éles golyóval, és két-két kézigránátot is kaptunk melléje. Vonultunk Nagykároly irányába, ahol megháltunk. Szatmárnémetinél léptük át a határt és Szerencs irányába mentünk gyalog. Lehetett már szeptember vége felé. Háromszázötven leventekatona vonult velem együtt. Az úton sokat éheztünk. A magyar katonabakancs nagyon elsértette a lábamat, ezért lehúztam és mezítláb menegettem a sor végén, mint egy rossz pipe. A csapatomat Egerben értem utol, ahol az éjszakát is töltöttük. Nyíregyházára estefelé érkeztünk meg. Egy falun vonultunk keresztül, s már értünk ki belőle, amikor három katonai kocsi érkezett. A mi századosunk lóháton volt. Kiszállt az egyik kocsiból egy tiszt, és mondta, hogy itt van Szálasi testvér, és vezesse el a századot előtte díszlépésben. A középső kocsiból kiszállt egy közel kétméteres, fekete kalapos ember. Ő volt Szálasi. Azt mondta nekünk, hogy Horthy lemondott, és ezért neki kell hűséget esküdnünk. Vácra vittek, ahol egy nagy téren felesküdtünk Szálasira. Vácon a szovjetek megtámadtak minket. Akiket el tudtak fogni, elfogták és bezárták a templomba. Bevagoníroztak és Csornáig vittek vagonokban, ahol rohamkiképzést kaptunk. Amikor két hét után megkérdezték, hogy ki akar jelentkezni a német hadseregbe, tizenhárman kerültek közülünk, akik önként vállalták. Három hétig lehettünk Csornán. Én levizsgáztam asztalosságból. Elindítottak és elvittek egy német hadiszálláshoz. Minket bevetésre nem használtak, hanem lövészárkokat ásattak velünk. Koporsókészítésre is befogtak, mivel tudták, hogy asztalos a mesterségem.
Fogságban 1945. március 3-án a fehér salopétás oroszok a közelünkben vonultak Bécs irányába. A századosunk azt mondta, hogy adjuk meg magunkat. Egy fehér lepedővel integettünk nekik. Odajött hozzánk két orosz, az egyiknél egy gép-pisztoly, a másiknál egy oldalpisztoly volt. Megkérdezte, hogy hányan vagyunk. Érdekes módon az oroszoknál az ágyúkat egytől egyig nők kezelték. Bécs városát lőtték. A németek meg visszalőttek. Nem tudhatták, hogy szerencsétlen lefegyverzett emberek közé lőnek. 300–400-an lehettünk egy tömbben. Aknákkal lőttek felénk. Miután befejeződött a lövöldöés, egy nagy csűrbe zártak. Akkor éjjel ott voltunk. Reggel kinyitották a csűrajtót, és odavittek egy magyarul tudó tolmácsot. Sorba állítottak, és le kellett rakni mindent, ami a zsebünkben volt. Három nap alatt visszakísértek Sopronba, és egy futballpályán voltunk egy hétig. Nem volt víz, teát, azt adtak, de szomjaztunk. Közben börtönt készítettek nekünk. A fiatalabbakat kivették, hogy cipeljük a lőszeres ládákat. Április 24-én negyven vagonba kétezer foglyot vagoníroztak be. Kétszáz német és 1800 magyar volt. Szegednél éjszaka nem engedtek be az állomásra, s egy szerelvény hátulról belénk futott. Négy vagonban a legtöbben meghaltak. Akik szökni próbáltak, azokat lelőtték. Akik megmAradtak, azokat a többi vagonba osztották szét. A vagonokból nem engedtek le, egy lyuk volt az egyik szélében, s ott végeztük el a dolgunkat. Ploieşti-re vittek. Este érkeztünk meg, hallottuk, hogy szólnak az ágyúk, nem tudtuk, hogy mi történhetett. Vojna kaput, vojna kaput! – Vége a háborúnak! – kiabálták az oroszok, de mi azt akkor nem értettük. Május 8-a lehetett aznap. Onnan Rămnicu Săratra vittek, ahol lefürösztöttek és sorba állítottak. Bevagoníroztak, és elindultunk Kijev felé. Negyvenen voltunk egy-egy vagonban. Kijev közelében megállt a vonat, hogy szálljunk ki és egyet járjunk a sínek mellett. Nem tudtunk megmozdulni. Az egyik orosz katona kinyitotta a vagonunk ajtaját és mondta, hogy szálljunk le. Mivel képtelenek voltunk, feljött és lerugódott. Meg voltunk meredve. Naponta egyszer adtak valami ételt. A legnagyobb baj az volt, hogy nem kaptunk vizet. A szomjúság ölt meg. A szájunk ki volt cserepezve. Május 15-én még hó volt. Összebogoztunk három szíjat, és a végére rákötöttünk egy csajkát és lelógattuk a hóba. Hóval mentettük meg az életünket. Sózott húst és száraz kenyeret adtak, egyebet nem kaptunk.
A szegezsarai lágerben
Megérkeztünk Szegezsarába. Finnország, Lettország van hozzá közel. Egészen fent van északon. Kivittek egy szigetre, ahol tizennégy láger volt. Onnan jártunk ki dolgozni. Legelőször, akkor télen, egy papírgyárban dolgoztam. Hozták a meghántott farönköket. Negyvenkét fokos hidegben nem vittek ki, de 38 fokosban már igen. Váltásban dolgoztunk. Csak hat órán keresztül volt világosság télen, a nap többi részében sötétség. Sötétbe mentünk dolgozni, és sötétbe érkeztünk vissza a lágerbe. Németekkel dolgoztam együtt. 1945 nyarán hatszázunkat egy uszályon átvittek egy másik szigetre, Priboj Karellara. Olasz rabokat váltottunk fel. Amikor munkába mentünk, leengedték a hidat, vasárnap mindig fel volt húzva, amikor nem vittek munkába. Nyár volt akkor, meleg. Egy reggel nagy zajra ébredtem. Engem is megkérdeztek, hogy láttam-e a német tiszteket. Két német tiszt elszökött. Az egyiknek nem sikerült a csomagját magával vinni, azt megtalálták, és nyomkereső kutyákkal indultak megkeresni a szökevényeket. Az egyiket el is kapták. Nem tudom, mi történt vele. Onnan elszökni lehetetlenség volt. Hová menjél? Télen kivittek fát vágni az erdőbe. Át kellett menni a másik partra az Omega folyón. 250 méter széles volt. Az orosz őr megengedte a nagy hidegben, hogy tüzet rakjunk. A 38 fokos hidegből másnapra 42 fok lett. Olyankor nem vittek ki dolgozni. Egyszer azt mondták, hogy, aki románnak vallja magát, azt hazaengedik. Én a fogságban nem András, hanem Andrei voltam. Jelentkeztem románnak. Másnap visszavittek egy uszályon Szegezsarára. Felolvasták hatvan ember nevét, össze is állítottak egy szerelvényt, de engem és hat társamat ottfelejtettek. Az alapélelem az apró hal volt. Azt adtak mindennap.
A petrozavodszki láger következett
Szegezsaráról 1946 őszén Petrozavodszkba kerültem, ahol már jobbra fordult a sorsom. Már jól beszéltem oroszul. Kaptam egy propuskát, ami egy kézzel írott papír volt, de le volt pecsételve, azzal a városba is kimehettem. Száz közül csak egy, ha kapott propuskát. Asztalosműhelybe kerültem. Hetvenkét kilogrammos lettem. A lágerparancsnokunk egy szászrégeni ember volt. Szerette a nőket, az orosz tisztek feleségeit, s ezért készíttetett velem egy ágyat. A láger két felé volt osztva, az egyik fele a civileké volt, kórházzal, a másik felében a foglyok laktak. Elvágatta velem a drótot és átvitette az ágyat, és mondta, hogy utána én következem, de rám azóta sem került sor. Üzbég nők is vigyáztak ránk, nagyon gonoszok voltak, és amikor sztrájkkal fenyegetőztünk, elvitték őket máshová. Megszabadultunk tőlük. A férfiakkal jobban szót értettünk, hiszen tudták, hogy nem szökünk el. Petrozavodszkban voltam 1946 tavaszától 1948 őszéig. Egy hajógyárat újra kellett építeni. Két hétig dolgoztam már ott, amikor hoztak egy csoport németet. A csarnokot velünk összevágatták, majd újra kellett építeni. A gépeket mind Németországból hozták. Onnan tudtuk, hogy hány óra van, hogy egy cölöpöt ütöttünk a földbe, s így, ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen a nap mozgásából megállapítottuk. Sorakozó volt, hozták az ebédet. A negyvenből egy hiányzott. Csendőr volt azelőtt. Vasút mellett voltunk, a rabtársam felült egy szerelvényre és azzal próbált megszökni. Meg kellett legyen a létszám. Kilenc nap múlva hozták vissza a lágerbe. Volt egy kutyaketrec az őrszoba előtt, s az orosz őr addig rúgta, amíg befért a kis ketrecbe. Azt akarták ezzel nekünk megmutatni, hogy aki szökik, így fog járni. 1946 telén készíttettek velünk egy uszály ki- és berakodót. A jégréteg nagyon vastag volt, legalább nyolcvan centiméteres, oszlopokat kellett beállítanunk a jégbe, emelődarut, ún. berbécset építettünk. Hogy az oroszok mit szállítottak, azt nem tudtuk meg. Nekem aránylag jó dolgom volt, de a bajtársaim sokat szenvedtek. Petrozavodszk városában öt lágerben voltam. Mivel asztaloskodtam, vittek dolgozni az egyik lágerből a másikba. Nyolc hónapig voltam magyar katona és összesen hét lágerben négy évig hadifogoly. Túl kellett élni a fogságot. Három hónap után engem otthagytak, hogy vigyázzak a lágerre, a lakatot belülről vessem rá a kapura. Kétnaponta hoztak valami élelmet. Egyedül mAradtam. Kivittek egy nagy szalagfűrészhez dolgozni, ahol finn hadifoglyok voltak, hárman dolgoztak a gatternél. Nem értettük a beszédüket.
Szabadulás Elérkezett a szabadulás napja. Eleget hallottuk, hogy szkoro damoj, szkoro damoj – mész haza, mész haza. Kijöttünk a lágerből. Mindenki énekelt. Hazafelé is marhavagonokba raktak, azzal a különbséggel, hogy már nem zárták ránk az ajtót. A vagonokat fel is díszítettük. Kijeven keresztül jöttünk hazafelé. Foksányig hoztak. Már szabadok voltunk. A levelek, amiket küldtem a fogságból, egy kivételével nem érkeztek haza. Csak az, amelyiken egy jól rajzoló megörökített engem. Ebből tudták meg, hogy élek. Négy év alatt ez volt az egyetlen életjel tőlem. Amikor megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, terített asztalok voltak az állomáson, és mondták, hogy akik a Szovjetunióból érkeztek, menjenek reggelizni. A Vöröskereszt fogadott bennünket. A bőrönd, amivel hazajöttem, még mindig megvan valahol. Édesanyám nagyon megörvendett nekem. Édesapám akkor már 73 éves volt. Anyám várt a szentléleki állomáson. Hazafelé menet mondta nekem, hogy vigyázzak, mert a kutya nagyon harapós. Még én neveltem gyermekkoromban. Amikor bementem a kapun, vakon is megismert. 1948. augusztus 29-én értem haza Kézdiszentlélekre. Édesanyám hazatérésem után három hónapra elhunyt. Szegény anyám, éppen hazavárt. A szüleim itthon szenvedtek, én pedig az orosz fogságban. Egyformán szenvedtünk...
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zajlik az Őszi sokadalom (Kézdivásárhely)
Csütörtök este a Kézdivásárhelyi Városi Színház az Őszi sokadalom nyitányaként bemutatta a Skandináv lottó című stúdióelőadását Kolcsár József rendezésében. A szervezők az értékszüret jelszó jegyében arra törekedtek, hogy a tizennégy helyszínen minden korosztály megtalálja a neki tetszőt: az esti koncertek mellett gyermekváros, borudvar, utcazene, színházi előadás, ifjúsági programok, főzőverseny, tárlatmegnyitók stb. színesítik a kínálatot. A sokadalom hivatalos megnyitóját tegnap délután öt órakor tartották.
Iochom István » Akárcsak tavaly, idén is színes napernyők özöne alatt jutnak el az érdeklődők a Gábor Áron térre. A városnapokra Paksról, Mezőkövesdről, Gyöngyösről, Hatvanból, Budapest–Terézvárosból és Szentendréről érkeztek testvérvárosi küldöttségek. Az előző évekhez hasonlóan, idén is gyermekvárossá változott a főtéri park Gábor Áron-szobor mögötti része. A városnapok szervezői a Gyulafehérvári Caritasszal együttműködésben változatos programokat készítettek elő a legkisebbek számára. A főtér mindkét oldalát több mint hetven, zömében Székelyföldi népművész sátra foglalta el. A vásári forgatag hangulatát idén is utcazene színesíti a Vigadó előtti téren. A Sepsiszentgyörgyi és Marosvásárhelyi előadók mellől nem hiányozhatnak a helyi tehetségek sem, akikhez csatlakozik egy angol zenész, Eddy Allen is. Idén sem mArad el az immár hagyományossá vált Pityókafesztivál. A hetedik kiadásához érkezett rendezvény ezúttal is a Molnár Józsiás parkban kap helyet ma 9 és 17 óra között.
Mindezek mellett a nagyszínpadon neves előadók koncerteznek, az Urbanizé Gardenben pedig a lemezlovasoké a terep.
A sokadalom ideje alatt az egészségügyi ellátásról a megyei Vöröskereszt és a Salvatore Egyesület önkéntesei gondoskodnak.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötödször az értékszüret jegyében (Őszi sokadalom Kézdivásárhelyen)
Kánikulában zajlott a hétvégén Kézdivásárhelyen az értékszüret jegyében ötödik alkalommal megszervezett Őszi sokadalom, és ha napközben a nagy meleg miatt elég kevesen jelentek meg a Gábor Áron téren, tegnap este már rekordszámú érdeklődő fordult meg itt és a sokadalom többi tizenhárom helyszínén. A szervezők idén a színpadi programokra is ráerősítettek, nem mennyiségben, hanem minőségben. Minden edddiginél több helyi zenekar kapott fellépési lehetőséget. Idén újdonságnak számított a sportcsarnok előtti tegnapi őszi vásár, amelyet a Helyi Fejlesztési és Kulturális Egyesület szervezett, ahol hagyományos román termékeket, zöldséget és gyümölcsöt lehetett napközben vásárolni, továbbá az ökörsütés és a népzenei műsor sem mAradt el. A sokadalom elsősegély-ellátásáról a Sepsiszentgyörgyi Salvatore Egyesület és a megyei Vöröskereszt gondoskodott. A négynapos rendezvény tegnap este több ezer rajongó jelenlétében Omega-koncerttel ért véget, illetve két helyszínre tűzijátékot terveztek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A román betörés Háromszéki emlékezete
Románia ünnepi „színjátékkal” is emlékeztetett arra, hogy a román hadsereg száz évvel ezelőtt, az antanttal területszerzés reményében kötött titkos megállapodás alapján 1916. augusztus 27-én betört Erdélybe, annak magyar lakosságát menekülésre kényszerítve. Célja Erdély és az Alföld Tiszáig terjedő részének megszerzése volt.
A hadüzenet pillanatában a Kárpátok szorosain, hágóin – Orsovától a Tölgyesi-hágóig – az előnyomuló románok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Alcsíkba az Úz völgyében, a szomszédos Csobányos-patak mentén, Háromszékre Sósmezőn és onnan az Ojtozi-szoroson át Bereck és Kézdivásárhely felé. Putna völgyéből Ozsdola volt a legközelebbi célpont, a Musa-hágón át a Zernye fűrésztelep, majd Gelence volt az útvonal, Kommandóról Kovászna, majd Kézdivásárhely, illetve Sepsiszentgyörgy felé, a Bodzai-szoroson Magyarbodza, s onnan Nagyborosnyó irányába, a Tömösi-szoroson Brassó felé nyomultak a román csapatok.
A betörést megélők feljegyzései
A betörés és az ezt követő események történelmi leírása közismert, de az azt megélők emlékei, feljegyzései, naplói alapján történő tanulmányozása adatgazdagságuk miatt még ma is újdonságokkal, érdekes részletekkel szerezhetnek meglepetéseket. Elég, ha itt a Székelyföld című folyóirat ez évi augusztusi számával példázódunk, mely teljes anyagát épp az erdélyi betörés eseményeinek szenteli, vagy ha a Sapientia Magyar Tudományegyetem ez alkalommal szervezett kétnyelvű szimpóziumának tárgykörét tanulmányozzuk.
Az alábbiakban a Háromszéki betörés néhány vonatkozását kevésbé vagy egyáltalán nem ismert idézettel próbálom árnyalni, érzékeltetni az olvasóval a történtek lakosságra gyakorolt mélyen megrázó hatását. (Itt jegyezzük meg, hogy a Sepsiszentgyörgyi megszállás napjairól Balázsovits Sándor gyógyszerész naplójából tudhatunk meg érdekes részleteket. A naplóról a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című 2011. évi évkönyvében Nagy Szabolcs tollából olvashatunk tanulmányt.)
Dimény Jánosék a legelőn voltak
A világháborúban őrvezetőként szolgáló, rétyi származású Dimény János a hadüzenet napján néhány bajtársával együtt mezőgazdasági munkálatokra kapott szabadságát töltötte otthon. Visszaemlékezéseiben olvashatjuk:
„… Augusztus 27-én vasárnap este édesanyámhoz mentem haza tisztálkodni és látom, hogy egy repülőgép kereng Komolló felett. Ez a repülőgép nekem nagyon gyanús volt, hisz ide a legközelebbi front is nagyon messze volt… Úgy terveztük, reggel megyünk sarjú kaszálni, el is indultam a rétre. Mikor a vizen átmentem, hallok két ágyúdörgést Bodza felől… Alig tíz percet kaszáltam, hát a faluban hirdetnek, hogy kiütött a háború az Osztrák Magyar Monárkia és Románia között és azonnal meneküljön mindenki… Édesanyám sírt, én vigasztaltam, ne sírjanak, mAradjanak idehaza, ne meneküljenek el. Én katona vagyok, nekem menni kell. Nem mAradunk, mindenki készül, mi is megyünk. Akkor éjjel megháltunk az oltszemi réten, az egész falu menekült. Nagy szekértáborok voltak, másnap elértünk a Hatodon keresztül a nagybaczoni méhes kertbe. Az uton tovább menni nem lehetett, az asszonyok sírtak. Édesanya, mi indulunk most vissza. Mikor látták a többiek, egy részük megtért, így a falunak több mint fele visszatért. Mi, akik katonák voltunk, egy kicsit féltünk, hogy nehogy fogságba essünk, de azért a szekereket még hazakisértük. A román katonák már megjárták volt a falut, de kimentek, üres volt a falu. Másnap korán reggel keltünk, s kezdtünk készülődni… este felé indultunk Angyalos felé. A román csapatok előőrsei előttünk haladtak el, egy csapat lándzsás Szentgyörgy felé haladt, egy másik Besenyőtől Angyalos felé tartott... Megvártuk, amíg elhaladtak, aztán indultunk Angyalos, Gidófalva, Körispatak felé. Körispatakon megháltunk, reggel korán a Vadason keresztül Középajtára értünk, innen Mikósvárra, ahol megháltunk. Másnap aztán több falun keresztül Homoródkőhalomba értünk, itt már nagyon sok német és osztrák-magyar csapat volt, akik készültek a román előnyomulást megállítani…”
Sepsiszentgyörgy kiürült
A Budapesten megjelenő Az Est című napilap 1916. szept. 6-i számának beszámolója szerint a mintegy tizenegyezer főt számláló Sepsiszentgyörgyön ötszáznyolcvanhárman mAradtak vissza. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó községeket ért károkat összegző esperesi jelentés szerint az egyházmegyéhez tartozó harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők jó része még a megszállás alatt visszatért, illetve háromból eleve nem menekültek el nagy számban.
Dr. Király Aladár megyei alispán 1917. jan. 20-i jelentésében így emlékezik:
„1916. aug. 28-án fél egy órakor Gábor Péter szolgabíró azzal költött fel lakásomon, hogy a románok betörtek a vármegyénkbe. Azonnal felöltözködtem, feljöttem a vármegyeházához, gondoskodtam arról, hogy... a sepsi járási, a Sepsiszentgyörgy városi tisztviselők készenlétben legyenek és reggel 9 órakor a betörés körülményeire vonatkozóan kérdést intéztem távbeszélőn a helybeli csendőrszárny parancsnoksághoz. Ez a szomorú hír valódiságát megerősítette, és egyben távbeszélőn értésemre adta azt is, hogy a románok több oldalról törtek be a megyébe, hogy a Tatárszoros, a Kisbotán és Musatelepen levő, körülbelül 40-40 főből álló őrségünket az ellenség elfogta, és Bodza-Krasznatelep lángokban áll. Ezen értesítés alapján fél 2 órakor a m. kir. belügyminiszter úrhoz távbeszélőn jelentést tettem és egyben a kormánybiztos úrral is összeköttetést kerestem. A belügyminiszter úr nyomban rendelkezett az államjavak biztonságba helyezésére vonatkozóan, elrendelte a fontosabb közigazgatási iratok, értékek biztosítását és azzal, hogy a kiürítés tekintetében később fog intézkedést kiadni. Kérésemre kilátásba helyezte, hogy a menekülő közönség részére körülbelül 1000 vasúti kocsit fog rendelkezésre bocsátani... S elindult a menekülők áradata… ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő elé, alig alig mentve meg valamit, hátrahagyva minden vagyonát, dús termését, ősi házát, apái temetőjét a martalócoknak. Én augusztus 28-án du. 6 órakor hagytam el Sepsiszentgyörgyöt... Balavásáron útközben sikerült a kormánybiztossággal távbeszélőn összeköttetésbe jutni s így tudtam meg, hogy Békés megyében kell letelepednünk.”
Pusztítottak, raboltak
A jelentéséből azt is megtudjuk, hogy „az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el. Hasonlóan a szövetséges német hadsereg is… Állatállományunk tönkrement. A menekülés alkalmával elszállított állatok elhulltak, vagy olcsón túladtak rajtuk, az itthon mAradtat pedig az ellenség elvitte, leölte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, a hadsereg állandóan requirálja.”
Végh Endre, a Székely Mikó Kollégium rajztanárának feljegyzése a fentiekre rádupláz: „...a termést pusztította és rabolta az ellenség, erőszakkal veszi el szövetségesünk, saját katonaságunk is rabolta, az itthon mAradtak megrabolták az elmenekültek gabonáját, s mikor a menekültek visszatértek, hogy ne kerüljenek az igazságszolgáltatás kezére, a gabonát mázsaszámra a patakba, a folyóba öntötte.”
Az alispán kitér a román katonaság és a helyi románság közötti viszonyra, és a katonák tetteire is: „Az oláh papok és tanítók – 2-3 kivétellel – mindebben előljártak, még a lopások, fosztogatások irányításánál is, mire bizonyíték, hogy az ellopott tárgyak jelentékeny része az oláhok által lakott vidékeken van. A megyénkben lakó oláhság... a bevonuló ellenséget örömmel fogadta, felvirágozta, ünnepelte, sok helyen pedig a bevonulásnál vezette. Részt vett az ellenség által szervezett táncmulatságokon, népünnepélyeken. Rávezette azt polgártársai vagyonára, segédkezett a középületek, gyárak lisztraktárak feltörésénél. Árulkodott az itthon mAradt magyarságra és állandóan rettegésben tartotta azt az ellenséggel való folytonos érintkezésével
A köpeczi honvéd emlékoszlopot meggyalázták, összetörték, s körülötte oláh papok, tanítók jártak körtáncot. Az árapataki, hidvégi, szászmogyorósi és ágostonfalvi hidakat felégették, részben felrobbantották. A kökösi Gábor Áron híd vasszerkezetét felrobbantották, az Ojtoz patakán és a Brassó–Bodzakraszna útvonalon számos hidat megsemmisítettek. Bereckben, Sósmezőn, Rétyen, Kézdivásárhelyen mintegy 200 épületet égettek fel.”
Sepsiszentgyörgyről vonatokat nem indítottak
Sepsiszentgyörgy megyei főjegyzője, dr. Béldi Pál és dr. Demeter Gyula másodfőjegyző Az Est szerkesztőségének közlésre küldött beszámolójából idézünk: „A váratlanul ért oláh orvtámadás virágzó székely otthonunkat, Sepsiszentgyörgy szintiszta székely várost éjjeli nyugalmából verte fel. A hajnali óráik bizonytalansága után reggel 6 óra tájban vette a közönség a felsőbb helyről jött rendelkezést a kiürítésre vonatkozólag, mely szerint három óra alatt a várost el kell hagynia. Sepsiszentgyörgy város közönségének nagy részét a vármegye székhelyén kereskedők s iparosok teszik ki s központján elhelyezett hivatalok tisztviselői s kultúrintézmények hivatalnokai, s a közönség alig egy negyed része foglalkozik földműveléssel. Ezt előre kell bocsátani azért, mert a kora reggeli órákban a város lakosságának háromnegyed része a vasúti állomásra tolult vonaton remélvén a továbbításukat. Köztudomású, hogy Sepsiszentgyörgyről – még ma is közelebbről nem ismert okból – vonatokat nem indítottak, a közönséget azzal utasították vissza, hogy »ma vonat nem indul«. Elképzelhető a podgyászokkal kihurcolkodott közönség rémülete arra a gondolatra, hogy tengelyen, fuvarokkal kell menekülnie, mikor a fuvarosokra a földművelő lakosságnak magának is szüksége volt, s már elterjedt a híre annak, hogy a fuvarok még a közjavak elszállítására sem voltak elegendők, s hogy a közeli földvári állomásig 1000 koronákat kínáltak egy bérkocsinak. Csak így lehet megérteni, hogy mindenki igyekezett a podgyászt redukálni, s a lakosság legnagyobb része a legszükségesebb ruházatokat is visszahagyta s gyalog indult a nagy útnak, s ha valamit még magával hozott, azt útközben fáradtságtól megtörve dobta el magától. Így magyarázható az út szélén heverő csomagok, utazótáskák s batyuk sokasága. S mintha a sors kétszeresen verte volna székelyeinket, aki útközben elérte a vonatot, a felszálláskor hagyta el csomagjait, hogy a túlzsúfolt vonatokon bár személyének helyet könyörögjön a már a kocsin podgyásszal elhelyezkedet utasok között…”
Meneküljünk, mert jő az ellenség!
Jakab István zajzoni születésű tizedes és katonatársai frontszolgálat közben szereztek tudomást a történtekről. Naplójában 1916. augusztus 28-ról így ír:
„…hogy megérkeztem, bementem a József kaszárnyába, utána összejártam az egész várost, minden meg volt zavarodva az új hírre, hogy az oláhok betörtek Erdélybe, talán épp ezekben az órákban tör be az oláh hadsereg Erdélybe, ezekben az órákban kondult meg a vészharang sokaknak, meneküljünk, mert jő az ellenség, ekkor szedte össze magát az én jó anyám és menekült ő is, ott hagyva mindent mije volt, ugyan nem sokat, hisz szegény asszony özvegy, a gazdaságot el nem lopják, nem ez vitte őt, hanem a magyar érzelme, nem tűrhette az ellenséget és még félt is, mert az a hír járt a nép száján, előre jönnek a muszkák, ezek meg veszedelmes népek visszagondolva a 48-as időkre, miket az öregek meséltek úgy téli estéken.”
1916. szept. 4-i keltezéssel pedig így folytatja:
„...raporton kértem szabadságot Pestre a szülőm után érdeklődni, hír szerint a románok elfoglalták Brassót és vidékét, erősen nyomulnak előre, csupa bocskorban…”
A szintén rétyi Kovács László tizedes 1984-ben írt visszaemlékezésében kitér a hadszíntereken az erdélyi katonák egyre eluralkodó, szülőföldjük felszabadításáért harcolni kívánó követeléseire:
„...más nap jött a bévagonérozás olyan hatalmas szerelvény állt elé, hogy elöl is hátul is két mozdony állt. Irány Erdély, de mikor elindult nem Erdély, hanem az olasz front az irány, megvolt a nagy zavargás puskatussal és gyalogsági csákányokkal mind beverték a vagonok oldalát.
A leibaki (Leibach – ma Ljubljana, Szlovénia fővárosa – J. Á. megj.) állomásnál kiszállt az egész legénység, nem tovább, vissza innen Erdélybe, Isztriát védje meg az osztrák, hangzott a kiabálás, mi Erdélyt kell védjük a románok ellen ….. Jött egy tábornok, tartott egy nagy beszédet, hogy lemegyünk a frontig, ott az ezredet kiegészítik és onnan le fognak vinni Erdélybe, a tisztjeink is rajta voltak, a századunk parancsnoka egy Kézdivásárhelyi Bors nevű főhadnagy aszongya, nem megyünk, a századját sorakoztatta, a sínekre fektette és ő feküdt elöl. Őrnagy úr mehet, mi nem megyünk, itt mAradunk. A tábornok kijött az állomásra, több törzstiszt itt megint nagy buzdító beszédet mondott, Bors főhadnagyot körülfogták, úgy beszéltek neki, míg ö is bele egyezett, az összetört vagonokat kicserélték és ujra bévagonéroztak...”
A megszállás utolsó órái
Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai szeptemberben indították az ellentámadást. Az idegen megszállást előbb a nagyszebeni (szeptember 25–29.), majd a Brassói csata (október 5–7.) pecsételte meg. Kelemenné Zathureczky Berta Sepsiszentgyörgyi író, a háború alatt önkéntes betegápoló, a helyi Vöröskereszt alelnöke naplójában a megszállás utolsó óráit idézi:
„Október 10. Az Olt hídjától Kilyénig van felállítva a visszavonulást fedező román hadsereg. Tűzérségük nincs. A távolban dörögnek a nehéz ágyuk,….. Ebbe beleszól az Olt-menti malomból a városnak irányított román fegyverek kattogása, a huszárkarabélyok ropogása, a vágtató lovak dübörgése. Solymossy kapitány olyan eréllyel, olyan tűzzel vezeti az ő huszárjait, hogy az ellenség tévedésbe jő és több századnak minősíti őket. Erre a „román sasok” szép csendesen elrepülnek a határról.
Október 11. Ma délelőtt megszólalt a harang a katolikus templomban, hírdetve Isten jóságát és kegyelmét….. Dícsőség az Úrnak a magas egekben, ki visszaadott nekünk téged, te áldott Székelyföld!”
József Álmos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jókai Anna: Ne essünk teljes nemzeti amnéziába! A harc még nem ért véget...
KOMÁROM. A mi csillagunk: 1956 címmel ünnepi estet rendezett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére a Széchenyi István polgári társulás, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, valamint a Csemadok komáromi alapszervezete október 17-én este a komáromi Kultúrpalota dísztermében.
A megemlékezés díszvendége Czimbalmosné Molnár Éva, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott szlovákiai nagykövete volt. A rendezvényen a dél-komáromi önkormányzat és a Kecskés László Társaság képviselői is tiszteletüket tették. Az est szónoka, Jókai Anna, a Nemzet Művésze, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar író-költő félórás észhez és szívhez szóló beszédében hajdani fegyvertelen, ám hiteles szemtanúként szólt az eseményekről. „Nekem 1956-ban nem volt fegyver a kezemben. Egy párhónapos gyermek anyja voltam, egy albérleti szobában laktam. A két szememmel láttam és a zsigereimben éreztem, hogy mi történik. Szegény voltam, mint a templom egere. Az akkori Vöröskereszthez jelentkeztem segítőnek” – idézte fel a 60 évvel ezelőtti életét. Mint mondta, 1956 után lett megbízhatatlan elem Magyarországon.
Arról is szólt, hogy bár a Lehoczky nevű köpönyegforgató főnöke az 1956-os forradalom kitörésekor még azt hangoztatta, hogy Kádár nagyobb gazember, mint amilyen Rákosi volt, ám amikor az oroszok bejöttek Magyarországra, elsőként lépett be a megalakuló kommunista pártba. Amikor igazságszerető emberként emiatt kérdőre vonta főnökét, letagadta, amit korábban állított. Őt csak azért nem rúgták ki, mert éppen a második gyermekét várta. „Nem is álmodhattam arról, hogy valaha tanár, nem hogy olyan író legyek, akit ilyen megtisztelő szeretettel fogadnak“ – jegyezte meg.
Az ELTE levelező tagozatán 1961-ben magyar-történelem szakos diplomát szerzett. Negyvenkét éves korától, azaz 1974 óta szabadfoglalkozású íróként csak az írói hivatásnak él. „Miután 1956-ban elfelejtettek kirúgni, a főiskolán maradhattam, kaptam egy tanári diplomát. Így lettem tanár, aztán valahogy a Jóisten tenyeréből, az emberek szeretetéből és az ubul-természetemnek köszönhetően, hogy amit igaznak tartok, azért mindig harcolok, végül is író lett belőlem“ – mondta el.
Hangsúlyozta: 1956 nagyon sok hőst termelt ki. „Olyan hősöket, akiknek a nevét sem nagyon ismerjük. Meg vagyok győződve arról, hogy még most is nagyon sok ember lelkét nyomasztja mindaz, ami akkoriban történt“ – fejtette ki. Ikerforradalmaknak nevezte az 1848/49-es, illetve az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, s párhuzamot is vont a két esemény között. Kiemelte: mindkét forradalom idején a nagyhatalmak érdekei számítottak, akárcsak manapság. „A magyaroknak soha senki sem segített. Mi, magyarok mindig magunkra voltunk utalva... Mindig éltek köztünk árulók, közönyösek és az igazságukért bármi áron kiálló hősök, akikre emlékeznünk kell! Ne essünk teljes nemzeti amnéziába! Nem szabad elfelednünk azt, hogy ki mikor mit tett és hová tartozott!“ – figyelmeztetett.
Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy Nagy Imrének és társainak több mint 30 évet kellett várniuk arra, hogy végre a Hősök terén felravatalozhassák őket. 1989. február 14-én a Történelmi Igazságtétel Bizottsága az Igazságügyi Minisztériummal megállapodott abban, hogy az áldozatok újratemetése június 16-án lesz. Az MSZMP a temetést végül azzal a kitétellel engedélyezte, hogy az legyen a "nemzeti megbékélés napja". 1989. június 16-án tehát megadták a végtisztességet Budapesten az 1956-os forradalom mártírjainak: újratemették az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imre volt kormányfőt, Maléter Pál egykori honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, valamint az 1958 áprilisában kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957 végén a börtönben meghalt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét. A Hősök terén tartott gyászszertartás majd az azt követő rákoskeresztúri temetés a magyar rendszerváltás katartikus eseménye volt, amely egyben a szocialista korszak végét is jelképezte.
„Tartozunk egy generációnak azzal, hogy fénykörbe emeljük” – fogalmazott a szónok. „Fel a szívekkel! Ez a mai ifjúság feladata. Nehogy még egyszer átfújjon a lyukas magyar zászlón a november negyedikei hideg szél!” – zárta ünnepi beszédét Jókai Anna. Ráadásként saját Krónikásének 1956–2006 több szólamban című művéből idézett: „A Bárány történetünket beírta már a Könyvbe/ pecséttel lezárta kereszttel jelölte/ törölhetetlen onnan mindörökre/ Erre csörög Euro, arra lyukas mogyoró/ kendővel a szemeden bujócskázni mire jó?/ Új játékban hej-haj te légy a fogó!“. Utalva arra is, hogy „kényszerű szétszakítottságunkban még nem ért véget a harcunk, tehát az örök isteni igazságért, Magyarországért, a magyarságért tovább kell harcolnunk“.
Az est során az is elhangzott, hogy 464 évvel ezelőtt éppen ezen a napon vonult el a török Eger alól: „Akkor Dobó védte Európát, ma Magyarország teszi ugyanezt”.
Az évfordulóhoz méltó kultúrműsorban fellépett a helyi Concordia Vegyeskar Stubendek István karnagy vezényletével, Nemcsák Károly Jászai Mari-díjas érdemes művész, a budapesti József Attila Színház igazgatója, továbbá a Komáromi Jókai Színház két Örökös Tagja, Boráros Imre Kossuth-díjas színművész és Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas érdemes művész, valamint Tarics Péter, illetve a műsor zenei részében Bősi Szabó László aranykoszorús énekművész és Mészáros Tamás énekes-előadóművész.
Az est fényét egyebek mellett a Bánk bán opera „Hazám hazám” című áriája, Szép Ernő Imádság, Márai Sándor Mennyből az angyal, Wass Albert A bujdosó imája, Petőfi Sándor Az apostol és Magyar vagyok, illetve Zas Lóránt Novemberben című költeménye emelte. A lélekemelő kórusművek sorában pedig Tóth Péter – Dsida Jenő: Lángok című alkotása, valamint a Magyar Hiszekegy is elhangzott.
Az emlékest a Szózat eléneklésével kezdődött és a Himnusszal ért véget. hirek.sk

Élet a hajléktalanszállón
Még csak január elején járunk, de úgy tűnik, rég volt ilyen szép telünk, idén nincs okunk panaszkodni a hóra, fagyra. Azonban a szép tél relatív fogalom, egészen mást jelent nekünk – akik meleg szobából, az ablakon át szemléljük a tájat, és csak akkor vagyunk huzamosabb ideig a szabadban, ha például síelünk valahol –, s mást azoknak, akiknek nincs otthonuk, naphosszat róják az utcákat, és csak üzletekben, bárokban vagy a könyvtárban melegedhetnek meg kissé, ha elviselhetetlenné válik számukra a tél szigora. A sepsiszentgyörgyi hajléktalanok életébe nyújt betekintést beszélgetésünk Székely Róberttel, a hajléktalanszálló vezetőjével és a menedékhely lakóival.
Az intézmény
„Három és fél évvel ezelőtt kezdtük el mai formájában működtetni a hajléktalanszállót, azelőtt embertelen körülmények uralkodtak ebben az épületben – mondta Székely Róbert, aki a Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként vezeti a sepsiszentgyörgyi menedékhelyet –, bárki jött-ment, ahogy kedve tartotta, a drogkereskedéstől a lakásmaffiáig minden volt, disznót árultak és pálinkát főztek az emeleteken.” Az akkori állapotokat úgy számolták fel, hogy a lakók egy részét kiköltöztették családokhoz, átvitték az Oltmező utcai szociális tömbházlakásokba, vagy a városban működő szociális szervezetek – Málta, Diakónia, Caritas, Vöröskereszt – közreműködésével bérelt lakásokban helyezték el őket. Amikor a városvezetés jelenlegi formájában kialakította az éjszakai szállót, a Máltai Szeretetszolgálatra bízta működtetését, mert nekik volt a legnagyobb tapasztalatuk a hajléktalanok ellátásában. Az új menedékhelyen 143 ember fordult meg máig, jelenleg 45 személy jár be naponta, ami jóval több, mint a nyári lakók száma, amely 25–30 körül mozog.
Az intézményt éjjeli szállóként engedélyeztették, tehát csak az éjszakát tölthetik bent a hajléktalanok: a téli időszakban délután hattól és nyolctól fogadják a lakókat, akik reggel hatkor, hétkor vagy nyolckor mehetnek ki. A rögzített időpontokra azért van szükség, mert valamelyest rendszerhez szoktatják a lakókat, és azért van több időpont, hogy elkerüljék a torlódást a bejelentkezésnél, étkezésnél, fürdőszoba-használatnál. Két éve működteti az intézmény télen a nappali melegedőt, ami azt jelenti, hogy naponta 12–14 óra között újra bejöhetnek a rászorulók, meleg teát fogyaszthatnak, tévézhetnek, és alkalomadtán a számítógépeket is használhatják. „A vendégeknek kötelező a fürdés, a ruhájukat, ágyneműjüket mi mossuk – magyarázta az intézményvezető –, ezenkívül próbálunk vigyázni az egészségükre, van orvosunk, pszichológusunk, szociális munkásunk, akik sokat segítenek. Igyekszünk elintézni nekik a szociális segélyt, rendben tartani orvosi papírjaikat, utánajárni a munkakönyvüknek, munkaéveiknek, ezenkívül önéletrajzokat írunk, munkahelyet keresünk nekik, visszaszerezzük az elveszett személyes igazolványaikat, és őrizgetjük ezek másolatait” – próbálta röviden összefoglalni az intézmény szociális utánkövetésnek nevezett tevékenységét Székely Róbert. Eddig huszonnégy személyt tudtak kijuttatni a rendszerből, akiknek szintén követik az életét.
A tél
Az átlagosnál több gond volt az idei télen – válaszolja arra a kérdésemre, hogy mennyire befolyásolja az emberek életét a hideg időjárás. Ittasan nem szoktak beengedni senkit, de télen kivételt tesznek: általában este tízkor, mostanában – a hidegek miatt – már kilenckor mindenkit beengednek, de aki ittas, annak nem jár semmilyen szolgáltatás, nem alhat az ágyában, elkülönítőben tölti az éjszakát. Ha hatkor vagy nyolckor ittasan érkezik valaki, ki kell mennie, és csak kilenckor jöhet be, miután a többiek elvégezték az esti teendőiket. Az eddigi években általában öt-hat-hét ember aludt az elkülönítőben, idén ez a szám 13–14-re ugrott, ami sok gondot okoz, egyesek annyira berúgnak, hogy fel kell hozni őket a lépcsőn, mert csak mászni tudnak. Ilyenkor hangosak, nehéz őket lefektetni, ablakok is törtek már, idén az is megesett, hogy rendőrt kellett hívni, amire korábban még nem volt példa. Keveset sem ihatnak? – kérdezném, de az intézményvezető megelőzi a kérdést, és elmondja, hogy azért nincs embertelen szigorúság ilyen szempontból. Amikor elkezdték a tevékenységet, nulla toleranciát hirdettek, de mégis próbálnak megértőek lenni. „Ha egész nap dolgozol valahol, és megkínálnak egy pohár pálinkával, érthető, hogy megiszod, de attól még nem hülye az ember – mondja Székely –, nyáron is elfogadható két sör, de több nem.” Letesztelték, kitapasztalták a viselkedésüket, csak akkor kell kimenniük, ha bizonyos határon fölül van az alkoholszint, ami adott esetben nemcsak a hideg miatt kellemetlen, hanem azért is, mert ilyenkor a matt részegekkel töltik együtt az éjszakát a többiek. Ezért általában az történik, hogy vagy nem isznak egyáltalán, vagy nagyon berúgnak, és csak kilenckor érkeznek. Az alkoholszondázás szúrópróbaszerűen történik, nem az a cél, hogy minél többen aludjanak az elkülönítőben, hanem, hogy meggondolják az alkoholfogyasztást, mert őket is kiszúrhatják.A nagy hidegek miatt pár napja meghosszabbították a nappali melegedő programját is, már tizenegytől bejöhetnek. Mégis, ilyen hidegben is vannak olyan hajléktalanok, akik az utcán élnek. Öt olyan emberről tudnak, aki kint alszik, és bár hetente járnak hozzájuk forró teával, pokrócokkal, és próbálják becsalni őket a melegbe, nem tudják rávenni, hogy beköltözzenek. Olyan is van, aki nyugdíjköteles lenne, de nincsenek iratai, s hiába segítenének elintézni a dossziéját, nem jön be. Csak ígérgetik, de nem mozdulnak a helyükről. Félnek a szabályoktól? Idegenkednek a társaságtól? Van, aki azt mondja, hogy nem akar korán kelni, de ha hajnali hatkor keresik, már nincs a helyén. Lehet, hogy egyszerűen nem akarnak alkalmazkodni, megszokták a szabadságot, s a jobb körülményekért sem hajlandóak lemondani róla. A hajléktalanszállón a lakók egészségére is vigyáznak, naponta C-vitamint kap mindenki, és különös gondot fordítanak a rendszeres orvosi vizsgálatra, hogy megelőzzék a betegségeket, járványokat. Ha gyengélkedik valaki, gyógyszeres kezelés is jár neki.A bentlakók
Beszélgetésünk végére egyre nagyobb zaj hallatszik a folyosóról, megérkezik a hatórás csapat. Kimegyünk közéjük, az intézményvezető bemutat nekik, én pedig megkérdezem, hogy bírják a hideget. Egy ideig mindenki hallgat, aztán szigorúan rám néz a mellettem álló mankós bácsi: „Olyan hideg van, hogy az ember nem bírja egyáltalán. Két órakor kiterelnek, ilyenkor beterelnek, s az ember meg van fagyva. Menni is alig tudok ezzel a bottal, mert az egész városban nem kapok egy nyavalya gumit a végire. A lábam le van vágva, s így kell rendezzem magamat...” „Zoltáni bácsi, szóba állna egy kicsit a fiatalemberrel az irodámban, amíg én megpróbálok keresni egy jobb mankót?” – szólítja meg Székely Róbert az egyik bácsit.A nyugdíjas
Zoltáni Ferenc készségesen bejön velem az irodába, és barátságosan válaszolgat a kérdéseimre. Korábban már lakott a menedékhelyen, de kiköltözött, két hónapja azonban kénytelen volt visszatérni, mert meghalt a házigazdája, ahol bérben lakott és a kertet gondozta. Kint általában barátokkal találkozik, akikkel beül kávézni valahová, esetleg kártyáznak, ha olyan helyet találnak. „Ha nyár volna, egy újsággal a kézben még a parkban is eltelne pár óra, de ilyen hidegben az ember csak tengődik, s vergődik” – magyarázza. Alkoholt is ihatna a barátaival, jegyzi meg, mert minden adott hozzá, de mivel a szállón ezt tiltják, nem vállalja. „Még délelőtt elmegy egy sör vagy egy stampedli, de több nem” – teszi hozzá. A hellyel nagyon meg van elégedve, örül a melegnek, tisztálkodási lehetőségnek, nem mer kockáztatni. Arra a kérdésre, hogy kikkel találkozik, azt válaszolja, hogy nyugdíjas „mobilásokkal”, akik közül már többen egyedül élnek. Ő is nyugdíjas, a különbség csak az, hogy neki nincs lakása. Olyan bárokba jár, ahol megtalálja a napi újságokat, azokat el szokta olvasni, aztán lassan elindul visszafelé, s ha még nincs ott az idő, újabb kávét is elfogyaszt valahol. A legtöbb helyen televízió is van, mondja, s a tél elől ilyen helyekre lehet behúzódni.
A nővendég
Bölöni Anna a következő alany, aki gyorsan elmondja, hogy ő jól érzi itt magát, nem akar ellenszegülni a főnökségnek, aztán máris továbbállna. – Hol tölti a napjait? – kérdezem tőle is, ő pedig elmondja, hogy vagy a leányának segít, akinek most született kisfia, vagy a nővére kislányára vigyáz, ezenkívül egy orvoshoz és egy idősebb hölgyhöz is szokott járni dolgozni. Nem sok nő lakik a hajléktalanszállón, jelenleg csak két állandó nővendég van. Egyesek csak néha mennek be, általában reggel, fürödnek, átöltöznek, majd távoznak, nem alusznak ott. Mint mondja, ő három éve lakik bent, de nagyon meg van elégedve a körülményekkel, azt is helyénvalónak találja, hogy „egy cseppet megbüntetik azt, aki megissza”. Ő megérti ezt, ezért igyekszik betartani a törvényeket, tiszteli Róbert urat és az egész személyzetet, mert mindenben kiszolgálják őket, mosnak rájuk, néha még ételt is szereznek nekik.A beteg
A harmadik vendégem Bálint Sándor, egy hosszú hajú, fiatalos arc, aki azzal kezdi, hogy osztálytársa volt az egyik kolléganőmnek az újságnál, aztán elmeséli, ő már huszonnégy éve él a Sing-Singben, ő a legöregebb lakó. Valamikor nagyon rossz volt itt az élet, mondja, mert mindenki tele volt tetűvel meg bolhával. Jobb így, mint amikor ötszázan voltak, „és Róbert főnökkel sincs baj” – teszi hozzá. Arra a kérdésre, hogy hová szokott kijárni, azt mondja mosolyogva: „valami paphoz járok fel, mert nekem is van egy négyéves teológiám, de nem tudtam elvégezni, mert lebetegedtem, s olyan betegségem van, hogy gyógyíthatatlan, rákom van...” Néha bevásárol a nénjének, elhányja a havat a háza elől. Nyáron mit szokott dolgozni? – kérdezem tőle, ő pedig azt válaszolja, hogy nem dolgozik, mert betegnyugdíjas, gyógyszereken él. „Nem tudom, más hogy van vele, de én már megszoktam a nyomorúságot – panaszolja –, mert valamikor egy lépcsőházban aludtam, a betonon, harminckét fokos hidegben, amit senki más nem élt volna keresztül, de én átéltem.” Reggelente onnan járt dolgozni – magyarázza –, este pedig hazament és lefeküdt a betonra. Ahhoz képest itt azért jó – fűzi hozzá.Miközben lekísért az intézményvezető, és az épülettel kapcsolatos általános problémákról mesélt, szúró pillantásokkal osont ki mellettünk Bölöni Anna. Ma véletlenül neki kellett belefújnia a szondába. Vajon hol tölti el az időt kilencig – kérdeztem magamban, miközben beültem a jéghideg autóba.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Őrkő esélyei (Kerekasztal a Manus fesztiválon)
Sepsiszentgyörgy határában, az Őrkőn él egy majd kétezres közösség, többnyire nyomorban, nemcsak a város, de a társadalom peremén. Helyzetük javításában, rendezésében mindeddig nem sikerült jelentős eredményt elérni, s bár többen, sokféleképpen igyekeztek segíteni, áttörésnek egyelőre nyoma sincs. Néhány lelkes fiatal tavaly fesztivált szervezett az őrkői romáknak, a Manust idén kibővítették egy kerekasztal-beszélgetéssel, amelyen az őrkőiek felzárkóztatásának lehetőségeire keresték a kiutat helyi karitatív szervezetek képviselői és a magyarországi vendégek, akik pozitív tapasztalataikat is megosztották.
Talán a téma kényessége, talán a sokféle, változatos programot kínáló hétvége okán a meghívottak közül többen nem jöttek el, és nem sikerült egységes cselekvési tervet sem kidolgozni a majd négyórás tanácskozás során, de lehetőség nyílt kibeszélni számos problémát és ötleteket meríteni mások eredményeiből. Kiderült az is, bár Magyarország is távol áll attól, hogy megoldottnak nevezhessék a romakérdést, legalább harminc évvel előttünk járnak, így jócskán van, mit tanulni tőlük. Körvonalazódott, hogy az Őrkőn élők a lakhatási gondokon túl két sarkalatos problémával szembesülnek: a tanulással, pontosabban annak hiányával és a munkanélküliséggel.
Óvoda, iskola
Számos civil szervezet – a Vöröskereszt, a Caritas, a Máltai Szeretetszolgálat – hosszú évek óta tevékenykedik az Őrkőn, alkalmazottaik, önkénteseik elsősorban a gyermekekkel foglalkoznak. Elsőként a gyulafehérvári központú Caritas igyekezett segítő kezet nyújtani az őrkőieknek, és mivel legnagyobb gond a hely hiánya volt, a katolikus egyházzal közösen építették fel a Néri Szent Fülöp-iskolát – mondta el Kerezsi Hajnalka, a szervezet roma integrációs programjának koordinátora. Itt kezdték meg tevékenységüket, előbb az iskolában igyekeztek segíteni, majd a hiányosságokra összpontosítottak, azzal szembesültek ugyanis, hogy mivel a gyermekek nem járnak óvodába, eleve hátránnyal kezdik az első osztályt, hiányoznak bizonyos alapkészségeik, amelyeket ott tanulhattak volna meg. Ha nem kapnak segítséget, ez a lemaradás egyre nő. Előbb délutáni, most már egész napos foglalkozást tartanak (a gyermekek két váltásban járnak iskolába, így szükség van a délelőtti tevékenységre is), és az eredmények lassan mutatkoznak. Az azonban már látszik, azok a fiatalok, kik pár éve hozzájuk jártak, immár gyermekeiket is szívesebben viszik, mint egykor őket a szüleik. A következő kilenc-tíz év, egy újabb nemzedék felnövése talán gyarapítja eredményeiket is – bizakodott.
Az iskolát megalapozó óvodai oktatás vonzóvá tételét igyekszik segíteni a Ringató, ahová babáik hároméves koráig járhatnak az anyák. Céljuk, hogy amennyire lehet, megelőzzék a társadalmi kirekesztést a kora gyermekkori fejlesztés révén, de nemcsak a kicsik képességeire figyelnek, a szülőket is igyekeznek napi rendszerességre szoktatni, segítenek, amiben tudnak: ügyintézésben, levélírásban, van lehetőség a tisztálkodásra, mosásra. Szeretnék elérni, hogy elsajátítsák a napi rutint, rendszeresség kerüljön az életükbe, hogy megszokják, a szabályokat be kell tartani – számolt be Veress Réka. Eddig 86 gyermek fordult meg foglalkozásaikon, naponta hat-nyolc apróság vesz részt a programban. Eredményeik egyelőre nem látványosak – tavaly 8 óvodásuk lett volna, egy jár rendszeresen, idén kilencből hatan mentek –, de bíznak benne, a kitartó munka meghozza gyümölcsét, és évről évre növekszik majd a rendszeresen óvodába járók száma. Mondókáznak, énekelnek, rajzolnak, játszanak, kézműveskednek, próbálnak családias légkört teremteni – számolt be Veress Réka. A különböző programok kapcsán több kérdés felmerült. A Magyarországról érkezett vendégek nem értették az esetleges óvoda-, iskolalátogatást, hisz náluk szigorú törvények szabályozzák ezt, nagy büntetésekre számíthatnak azok a szülők, akik nem viszik rendszeresen oktatási intézménybe gyermeküket, sőt, a gyámügy közbeavatkozásával a felügyeleti jogot is elveszíthetik. Törvények nálunk is vannak, ám betartásukat senki nem ellenőrzi – hangzott el. Ugyanakkor az őrkői cigányiskola eredményeit nehéz sikertörténetnek nevezni, hisz alig akad gyermek, aki nyolcadik után továbbtanulna. A Magyarországról érkezettek a szegregált iskola ellen szólaltak fel, mindannyian vegyes osztályokban tanultak, a magyar gyermekek ösztönző hatása segítette őket, hogy vigyék valamire. Ruzsa Pál, az őrkői romákat képviselő Amenkha Egyesület elnöke azonban úgy látja, hogy fontos a saját, közeli iskola, míg nem indult be a Néri Szent Fülöp, alig néhány gyermek ment el a távolabbi iskolákba, most legalább többségük jár, s valamit csak tanulnak – vélekedett.
Csak az jár, amiért megdolgozol
Az őrkőiek legnagyobb gondja talán a mélyszegénység. Az itt élők nagy részének nincs munkahelye, a segélyeken kívül semmilyen jövedelme. Vannak, akik külföldön keresik a boldogulást, néhány hónapra kivonul az egész család, összeszednek annyit, hogy kipofozzák kicsit a házukat, valamelyest jobb körülményeket teremtsenek, ám ez többnyire átmeneti megoldás, hátulütője is akad bőven, hisz ilyenkor a gyermekek kimaradnak az iskolából. Ruzsa Pál állítja, dolgoznának az őrkőiek, ám nincs rá lehetőségük. Hiába írt össze több mint 150 munkát keresőt, és kapta meg a munkaerő-hivataltól a betöltetlen állások listáját, amikor valaki jelentkezik, amint kiderül, hogy cigány, nincs már hely. Gond, hogy több mint kilencven százalékuk analfabéta, és ma már a szakképzetlen munkások esetében is elvárás, hogy tudjanak írni-olvasni – ismeri el Ruzsa Pál.
A beszélgetésnek ezen a pontján váltak érdekessé a magyarországi vendégek, akiknek településeiken sikerült kisebb csodákat megvalósítaniuk. Szakácsi polgármestere, Oláh János mintagazdaságot hozott létre: mindenki dolgozik, van megélhetése, biztosított a napi betevő. „Van a településnek 5,5 hektár földje, azt kezdtük megművelni. Az elején úgy volt, hogy amit megtermelünk, az legyen a falué. Pénzt is kaptak a munkáért, de a termést is szétosztottuk. Azonban megtapasztaltam, hogy ez nem jó irány, azt mondták, ez úgyis az enyém, ha kevesebb lesz, az sem baj. A programot 2015. március elején indítottuk, aztán 2015 őszén a termés betakarításakor szinte villámcsapásként hatott, amikor kitaláltam, mindenki annyit kapjon, amennyit dolgozott. Ez eredményesnek bizonyult: most már több település próbálja alkalmazni, hogy ki amennyit ad, annyit kap, nem egyformán osztjuk el azon az alapon, hogy ez jár” – meséli a polgármester. Az önkormányzati területet nagyon kemény harc árán sikerült megszerezniük, de megérte. Idéntől már maguknak is termelhetnek, de fontos, hogy a közös munkában is részt vegyenek, legyen látszata tevékenységüknek, „hogy szemmel követhető legyen a fejlődés”. „A mezőgazdasági munka egy lehetőség, de kis lehetőség. Én nem akarok ott leragadni. Azóta van sertéstelepünk több mint 60 disznóval, 12–13-at folyamatosan fialtatunk. Az elején odaadtuk ingyen a kismalacot, de volt, aki nem nevelte föl, eladta, ám ha minimális értékért adom oda, szerződést kötünk, hogy legalább 60–70 kilóig fel kell nevelnie, akkor megtanulja, megszokja, hisz ez is egy munkafolyamat” – ismertette tapasztalatait Oláh János. Szerződést kötöttek az erdőhivatallal is, takarítják a területet, s nagyon figyelnek a becsületes munkára, nem lopják a fát. Nem volt könnyű elnyerniük a bizalmat, de sikerült.
Kell egy vezér
Oláh János történetéből kiderült, mennyire fontos, hogy mindenki által elfogadott vezére legyen a romáknak, hiteles ember, aki közülük való, akiben bíznak, akire hallgatnak. Szakácsi polgármesterének hozzáállása sem mindennapi: „Én cigány vezető vagyok, és a magunkfajta tudja, nagyon sok ajtón nem elég kopogtatni, dörömbölni kell. Meg kell ezt tenni a mögöttem lévő emberekért, akikért felelősséget vállaltam. Aki ezt nem tudja megtenni, annak nem kell posztot vállalnia. Csak a koronáért nem kell vezető szerepet vállalni” – szögezte le.  Szakácsi példája egy az egyben nem alkalmazható Őrkőn, nincs megfelelő mezőgazdasági terület, de gondolkodnak gyógynövénytermesztésben és az erdőtakarítás is eszükbe jutott, a tulajdonos kisbirtokosságok azonban egyelőre nem előlegezték meg a bizalmat. A magyarországiak más jó ötletekkel is szolgáltak. Balogh Kályhás Tibor, aki árva roma gyermekként nőtt fel, most a cigányok helyzetével, a szegények (nemcsak romák) életminőségének javításával foglalkozik. Képzéseket tartanak, lehetőséget teremtenek diákoknak a kötelező 50 órás önkéntes munkára. Egyik szervezetük 30 település ügyes-bajos dolgait vállalta fel, és sikertörténetnek tekinthető, hogy elérték: a kisebb bírságok immár kiválthatóak közérdekű munkával (5000 forint 6 órai munkával), és így már több mint száz embert hoztak ki a börtönből. Kiss Béla pedig arról mesélt, miképpen biztosít munkát a romáknak.
Mit tesz a városvezetés?
Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatalát Tóth-Birtan Csaba alpolgármester képviselte, aki elismerte: elődje, Tischler Ferenc sokkal nagyobb szociális érzékenységgel közelített az őrkőiek világához, ő elsősorban az infrastrukturális fejlesztések révén került velük kapcsolatba, és elnöke lett annak a munkacsoportnak, amely most kezdte el tevékenységét, feladatuk egy stratégia kidolgozása az őrkőiek helyzetének rendezésére. Párhuzamos világokban élnek az őrkőiek és a város lakói, ő szereti és tiszteli hatalmas szabadságvágyukat, természetszeretetüket, pezsgő közösségi életüket, de a város világával ellentétben állnak. Két kérdést kell körüljárni: miben zavarjuk egymást, illetve miben tudunk egymásnak valami hasznosat nyújtani. Az egymás mellett élést integrációnak kellene felváltania, olyan szabályokat kell kialakítani, amelyek mindkét közösség számára elfogadhatóak, de nem jelentik a cigányok identitásának feladását sem, meg kell találni a közös pontokat – fejtette ki az alpolgármester. A tervekről is beszélt röviden, miképpen próbálják rendezni a házak jogviszonyát, hogy beköthető legyen az áram, gáz, és hogy bíznak benne, a szakemberek által kidolgozott stratégia ad majd választ és megoldást számos, a tanácskozáson is felmerült kérdésre, és megnyitja az önkormányzat számára a pályázási lehetőségeket is.
A Manus kerekasztal-beszélgetése csodát nem hozott, megoldások nem születtek, de újabb, nem is kis lépést tett az efelé vezető úton. A cigányok sorsát szívükön viselő, annak jobbításában tevékenyen részt vállaló embereket ültetett egy asztalhoz, és mindannyian belátták: külön-külön nehéz előrejutni, fontos lenne a konszenzus, meghatározni, mi a nagy terv, és abban kinek mi a feladata. A Manus kezdeményezőinek: Lovas-Fekete Zsoltnak, Csernátoni Lorándnak, Majláth-Szabó Attilának igyekezete nem volt hiábavaló, új ötletek, elképzelések merültek fel, s az is kitetszett, segíteni akarásukban nincsenek magukra. A legfontosabb üzenetet talán Oláh János, Szakácsi polgármestere fogalmazta meg: „Ha mi nem segítünk egymáson, nem jutunk sehova. Nagyon jó példa erre a négerek helyzete, ők rabszolgák voltak, mi szabadon mentünk egyik városból a másikba, minden egyes országban jelen vagyunk. A négerek rabszolgasorból tudták elérni, hogy Obama az egyik legnagyobb ország, Amerika elnöke lehetett, akkor mi hogyne tudnánk javítani sorsunkon.” Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apró lépéseket is kell tenni az autonómiáért
Ahány ország, annyiféle autonómiamodell létezik. Bácsfayné dr. Hévizi Józsa autonómia-szakértővel az európai önrendelkezési törekvéseket vettük számba, illetve az erdélyi magyarság által követendő példákat.
– Miként válik a gimnáziumi történelemtanárból az autonómiaformák egyik elismert szakértője?
– Édesanyámnak köszönhetően, keresztény elkötelezettségű családban nőttem fel. A magyarság kényes kérdései – Trianon, Erdély, Felvidék, Délvidék és a többi elszakadt területek – a budafoki otthonunkban soha nem képeztek tabutémát. Nehéz anyagi körülmények közt éltünk, tizenkét éves voltam, amikor édesanyám a határon túli magyarokhoz kezdett kirándultatni. Számunkra a külföldi nyaralást az elszakadt nemzetrészek látogatása jelentette. Felnőttként a rendszerváltás előtt is sokszor jöttem édesanyámmal együtt, élelemmel tele bőrönddel Erdélybe. Azokban az ínséges 80-as években ismerőseinknek, barátainknak szinte nem volt mit enniük, sokszor egyetlen kívánságuk az volt, hogy egy kiló magyar kenyérrel, Duna-kavicscsal vagy citromlével ajándékozzuk meg. Emlékszem, a vonatok üresek voltak, csak a magunkfajták utaztak akkoriban Erdélybe. Attól rettegtünk, hogy a román vámosok elveszik az ajándékba felpakolt élelmet, ám kellemes meglepetés ért: mosolyogva és engedékenyen viszonyultak hozzánk és „mentőakciónkhoz”.
– Mit tapasztalt, hogyan viszonyultak a Kádár-rendszerben a határon túli magyarokhoz?
– 1987-ben, amikor a csepeli vasművek ipari iskolájában tanítottam, a Vöröskereszt felhívására néhány kollégámmal ruhagyűjtésbe kezdtem. Az igazgató le akarta állítani az akciót mondván, ez nacionalista tevékenység. Nem hittem a fülemnek, mint ahogy azt sem akartam elhinni, amit az egyetemen tanítottak. Mégpedig hogy tetteinkért mi, magyarok szégyenérzettel kell élnünk, meg hogy Trianon is büntetésből született, mert elnyomtuk a románokat, a szerbeket, a szlovákokat… Elkezdtem tanulmányozni a határon túli magyar történészek munkáját, és hamarosan rájöttem: semmi nem stimmel abból, amit a Kádár-korszakban tanítottak. Kíváncsi voltam a többi európai nemzetre is, meg arra, hogy kisebbségi kérdésben hogyan vélekedtek. A gyűjtőmunka kapcsán jutottam el az autonómia kérdésének tanulmányozásához. Az első munkám az Autonómiatípusok Magyarországon és Európában volt, ami negyvenoldalas dolgozat volt. Felkerült az országgyűlési képviselők asztalára, Püski Sanyi bácsi pedig, az azonos nevű kiadó alapítója azt mondta, becsületesen ki kell dolgozni, s akkor könyv is lehet belőle. Lett is, 2001-ben, ő jelentette meg.
– Írásaiban, előadásaiban rendszerint méltányolja a kislépések politikáját. Ezek szerint mégiscsak az RMDSZ által kijelölt, de oly sokat bírált út tűnik járhatóbbnak?
– A skótok, walesiek, írek példájából indultam ki: az autonómia kivívásának módszerében valamikor ott is egymásnak feszültek a pártok. Viszont mindenik járta a maga útját, és hozzátett valamit a közös ügyhöz. Nem elég hangzatosan kinyilatkozni azt, hogy mi autonómiát akarunk, mert az márpedig megillet bennünket. El kell fogadnunk azon pártok, szervezetek segítségét is, akik kis lépések által próbálják lebontani a központosított rendszert. Nem baj, ha alkalomszerűen szövetséget kötnek a hatalommal, ha munkájuk, küzdelmük eredményes, örülnünk kell annak is. Azt szoktam mondani, a kis lépésekből tevődik össze a nagy lépés. Skóciát szoktam példaként felhozni: száz évvel ezelőtt a skót nép mindössze kulturális autonómiával rendelkezett. Mára egy olyan típusú önrendelkezést sikerült kiharcolnia, amelynek következtében a többség nem akar kiválni Nagy Britanniából. De ismétlem: ezért száz éven keresztül következetesen harcolt.
– Nem gondolja, hogy amennyiben ezt a gondolatmenetet ma nyíltan és deklaratív módon is felvállalná az erdélyi magyar politikum, holnaptól a román pártok a kisebb engedményektől is elzárkóznának?
– Több fronton és több módszerrel is meg kell vívni a harcot: itthon és a nemzetközi porondon, kis lépésekkel és nagyobbakkal, a közösségi jogokért, a tulajdonjogért, mindenért. És ebbe be kell kapcsolódnia a teljes elitnek: a tudósnak, a történésznek, a kutatónak, az egyházi vezetőnek, a politikusnak, mindenkinek. Az erdélyi magyarság rendelkezik azzal a réteggel, amely kitermelheti maga soraiból az autonómiaharcosokat. És ne feledjük: az eredmények is összeadódnak.
– Európában ahány autonómia, annyiféle. Létezik olyan modell, amely a leginkább illik az erdélyi magyarságra?
– Valóban többféle autonómia létezik, de ezek egymásra épülnek, összefüggnek. Tagadhatatlan, hogy a tömbben élő magyarságnak egyféle önrendelkezésre van szüksége, és másra a vegyes lakosságú területeken élőnek. Egyes helyeken a dél-tiroli modell lenne alkalmazható, máshol az északír. De minden egyes formát át kell tanulmányozni, ötleteket innen is, onnan is lehet meríteni. Tudni kell, hogy a többségi hatalom egyik típusú önrendelkezési formát sem osztogatta ajándékba. Európa-szerte azért létezik olyan sok autonómiaforma, mert mindegyik hosszas harcnak és kemény alkunak az eredménye. A walesiek, akik megalkuvóbbak voltak, mint a skótok, jóval kevesebbet értek el. Tagadhatatlan, az eredmény nemcsak a kisebbségi igényekkel hozható összefüggésbe, hanem a politikai alkupozícióval is.
– Meddig lehet feszegetni az autonómiáért folytatott küzdelem határait? Az írek, a baszkok, a dél-tiroliak a robbantásoktól sem riadtak vissza. Az erdélyi magyarság viszont kimondottan a békés eszközöket választotta.
– A történelem valóban igazolja, hogy sajnálatos módon a többségi hatalom csak a szélsőséges akciók következtében riad meg: akkor, amikor például Londonban a miniszterelnök rezidenciája előtt is bomba robban. Indiában Ghandi hiába hirdetett békés küzdelmet, akkor volt nyert ügye, miután ez véres harcokba torkollt. Mint ismert, a kezdetben követelt autonómiából 1947-ben függetlenség lett. Mindennek dacára állítom, nem az erőszakos küzdelem a megoldás. Az erdélyi magyarságnak ésszerűen kell politizálnia, és meg kell tanulnia úgy élni a mérleg nyelve szerepével, mint ahogy tették a walesiek és a skótok a 90-es években vagy a katalánok a 20-as esztendőkben, amikor először sikerült kiharcolniuk a későbbi Franco-diktatúra idején elvett autonómiát.
– Budapestről eléggé erősnek és elszántnak látszik az erdélyi magyarság az immár bő húsz éve húzódó autonómiaküzdelem folytatására?
– Mindenképpen. Az erdélyi magyarságra ma is pozitív példaként tekintenek a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai testvérek. Ha a székelységnek sikerül kiharcolnia az autonómiát, az mindenképpen megerősítené a partiumiakat, a vegyes településeken vagy a szórványban élőket is. A küzdelem viszont akkor lesz eredményes, ha sikerül a haladó gondolkodású románokkal összefogni. Elvégre a központosítás lebontása, a szubszidiaritás elvének megvalósulása nekik is éppen olyan hasznos, mint a magyaroknak. Nem hinném, hogy ne vennék észre, hogy a gazdag Erdélyt mennyire kiszipolyozzák a szegényebb román vidékek. Megítélésem szerint egy önálló erdélyi tartomány létrehozása komoly előrelépést jelenthetne.
– Ha most egy, a nacionalista tömegek szavazatai által életben tartott román politikus bőrébe bújna, meddig engedne a magyaroknak? Elvégre azt látná, hogy a katalánok számára is egyre szűkebb az autonómia fogalma, ennél jóval tágabb keretekre vágynak.
A spanyol hatalom a hibás a Katalóniában kialakult elégedetlenségi hullám miatt. Mindaddig, amíg a tartomány által befizetett összegnek csak a töredékét hajlandó visszautalni, ezen ne is csodálkozzon senki. De ellenpélda is létezik: Finnország olyan mértékű önrendelkezést biztosított az Äland-szigeteken élő svédeknek, hogy azoknak meg sem fordul a fejükben, hogy a kiválást követeljék. A legutóbbi skóciai választás is az önállóság kérdésének az elbukását bizonyította, de ehhez szükség volt a brit központi kormány pozitív hozzáállására.
– Ha mindenik autonómiaforma működőképes, az unió miért tartózkodik egy-egy újabb autonóm terület létrehozásától?
– Az EU addig monitorizál egy országot és addig érdekli az ott élő kisebbségek sorsa, amíg az illető állam be nem lép a szövetségbe. Mihelyt az adott ország az unió tagjává válik, Brüsszel nemzetállamként kezeli, és belügynek tekinti a kisebbségi kérdést, amibe nem kíván beleszólni. Éppen ezért az autonómiatörekvésekkel nem az Európai Uniónál kell kopogtatni: a gondokat, terveket az ENSZ elé kell tárni, és a népek önrendelkezési jogairól szóló dokumentumokra kell hivatkozni.
– Az ENSZ-nek mekkora hatásköre van egy uniós államra?
– Akkora, amekkorát érvényesíteni tudunk. A politikában mindig léteznek fordulatok, és adódnak lehetőségek. Ezekre viszont időben fel kell készülni. Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Felejthetetlen, egyetlen, drága kicsi lányom, Erikám”
Talán Márai Sándor verssora – Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” – fejezi ki legtömörebben az 1956-os forradalom és szabadságharc lényegét. Megdöbbentő adat, hogy a forradalomban elesettek 44 százaléka fiatalabb volt 25 évnél. Ismerjük-e őket eléggé?
A forradalom áldozatai és résztvevői között több marosvásárhelyi vagy erdélyi is volt. Dudás József marosvásárhelyi, Szabó János (Szabó bácsi) Krassó-Szörény vármegyei származású, a legendás hírű magyar-örmény Pongrácz Gergely szamosújvári. Történészek állapították meg: a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el.
Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A hírhedt Szoboszlay-perben az eljárás során 57 személyt állítottak bíróság elé, akik közül tízet kivégeztek, Szoboszlay Aladárt, báró Huszár Józsefet, Alexandru Fîntînarut, Lukács Istvánt, Orbán Istvánt, Tamás Imrét, Tamás Dezsőt, Kónya István Bélát, Ábrahám Árpádot, Orbán Károlyt. Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizette a legnagyobb véráldozatot: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron Orbán Károly földbirtokost, Kónya István Béla ügyvédet és báró Huszár Józsefet végezték ki.
Egy jellegzetes kép
Évről évre, amikor a magyar forradalomra emlékezünk, felbukkan egy jellegzetes kép – pufajkás (vattával bélelt kabát, szerk. megj.) fiatal lány néz a fotósra, a fekete-fehér képről nem derül ki, hogy vörös hajú, vállán dobtáras orosz géppisztoly, tekintete nyugodt, se nem hősieskedő, se közömbös, egyszerűen csak néz a lencsébe azzal a tudattal, hogy neki most dolga van a világban. A kép 1956 november 13-án jelent meg a Billed Bladet című dán folyóirat címlapján.
Sem az olvasók, sem a fotós nem tudta: a kislány akkor már halott volt.
A kép bejárta a világot. Jó esetben annyit tudtak róla, hogy Erikának hívják, 15 éves, és a – megjelenésekor már elfojtott – forradalom ügye mellé állt. Abban az időben sok hasonló kép járta be a világot, utcai harcokról, forradalmárokról, halottakról, orosz tankokról és a csodálatos pesti srácokról.
A híressé vált képet dán újságírók készítették. Paul Raae és fotósa, Vagn Hansen 1956 őszén mindenféle engedély nélkül, hatalmas szerencsével jutottak be Magyarországra. Kis Volkswagenükkel egy vöröskeresztes konvojhoz csatlakoztak, így szinte az elsők között értek Budapestre. A dánokat megdöbbentette, amit láttak. Fotóztak áldozatokat, forradalmárokat, fiatalokat és öregeket is. Ott voltak az Üllői úton, a Kilián laktanya környékén és a Köztársaság téren. Eközben találkoztak Erikával is.
„Véletlenül sikerült egy olyan képet csinálnom, amely bejárta a világot és a forradalom jelképévé vált. Megláttam egy komoly tekintetű, szép lányt zubbonyban, orosz géppisztollyal a vállán, akit rávettem, hogy néhány képet készíthessek róla” – mondta el később a fotós, Vagn Hansen. Valamelyest beszélgetni is tudtak, mert Erika egy kicsit tudott dánul. A 40-es évek végén három hónapot Dániában töltött. A Red Barnet nevű egyesület segítségével jutott el a messzi országba, amely szegény sorsú gyerekeket karolt fel a háború után.
Henning Schultz szintén 15 éves volt, amikor Erika képe a Billed Bladet címlapján megjelent. Mély hatást gyakorolt rá a dán magazin. Gyakran eljátszott a gondolattal, hogy Magyarországra jön és megkeresi a lányt, akinek akkor még senki sem tudta a nevét, és akit maguk közt csak úgy hívtak: a címlaplány. Ötven év telt el így, de végül csakugyan nekiállt a kutatásnak az ekkor már nyugdíjas földrajztudós. És akkor sok minden kiderült.
Kommunista anya, halott apa
A mártírlány 1941-ben született Budapesten. Édesanyja Blumenfeld Noémi (1911–1990), édesapja Szeles (Schlesinger) Sándor (1898–1944) volt, aki vagy koncentrációs táborban, vagy a gettóban halt meg. Érdekes, hogy gépírónő édesanya Romániában, az olténiai Brezoi (Vâlcea megye) településen született. Hogy miként került Magyarországra, arról ma már nem tudni. Egy idősebb testvére, Endre viszont már Gyulafalván, a mai Kommandó település részén, Háromszéken, a mai Kovászna megyében született.
Az anya szinte betegesen kommunista volt, Sztálin halálhíréről értesülve zokogásban tört ki, hisztériás rohamot kapott és elájult.
Mindezek ellenére a 15 éves lány, Szeles Erika Kornélia a forradalom kitörésekor a felkelők oldalára állt. Meggyőződése és egy idősebb barátja vitte a felkelők közé. 1956. november 1. környékén készíthette róla a híres képet a dán fotóriporter. November 1. után a barátok, akik tudtak az orosz egységek Magyarországra való betöréséről, aggódtak Erika biztonságáért, és meggyőzték, hogy még túl fiatal a harchoz. Beleegyezett, hogy letegye a fegyvert, és november 4-e után önkéntes ápolónővérként csatlakozott a Vöröskereszthez.
Egy orosz katona embertelensége
Egy volt szomszéd később, már a nyolcvanas években elmesélte: november 7-én megjelent Erika egy fiúval a budapesti VIII. kerületi, Bezerédi utca 11. szám alatti, II. emeleti 2-es számú lakásban. Akkor is egy dobtáras géppisztoly volt nála. Ott táraztak, pakolták bele a lőszert. Mesélte, hogy ő vöröskeresztes, és a sérülteket, a forradalmárok között megsebesülteket menti. Az anyukája ordított, sírt és könyörgött neki, hogy ne menjen el, mintha tudta, érezte volna, hogy meg fogják ölni. A Blaha Lujza tér környékén egy utcai felkelő csapat tagjaként egy megsebesült társához rohant segítséget nyújtani, amikor egy szovjet géppisztolyból halálos lövés érte.
A már említett szomszéd mesélte el a dán földrajztudósnak: majdnem egy egész tár lőszer volt benne, a nyaka környékén érte a sorozat. Keresztbe sorozták, pedig még a vöröskeresztes ruha is rajta volt. Lehet, hogy az orosz kiskatonát még ki is tüntették azért, mert a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának napján, november 7-én megölt egy magyar „ellenforradalmárt”. Aki mellesleg 15 éves volt...
Édesanyja a forradalom után néhány évvel beleőrült a férje és lánya elvesztése miatt érzett fájdalomba.
Henning Schultz a Vagn Hansen által készített tizenkét 56-os fényképének szignált papírkópiáját a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A kutatás nem volt eredménytelen. Schultz talált egy 1981-es dán cikket, amelyben egy ott élő 56-os menekült, Árki József elmondta, hogy a 15 éves lány vele együtt járt szakácsiskolába. Henning Schultz visszaemlékezései alapján egy portál újságírója végül kiderítette Erika vezetéknevét. Majd a temetőben megtalálta a 15 évesen hős lány sírját is.
Hansenen kívül több külföldi fotós is készített képet a kislányról valószínűleg ugyanazon a napon, mint Hansen, Erika ugyanis ugyanazt a ruhát viseli azokon a fényképeken is.
Az azonosítás megtörténte után sokan okoskodtak: szabad volt-e egy 15 éves lányt a felkelők közé fogadni, szabad volt-e fegyvert adni a kezébe, szabad volt-e a harcok közelébe engedni. Mindez csak okoskodás. Különleges idők voltak, különleges emberekkel. Amikor mindenki a lelkiismerete szerint cselekedett. Erika is.
Bakó Zoltán
[A cikk mellett fényképek láthatók, az egyiken Szeles Erika sírfelirata:
„Felejthetetlen, egyetlen, drága kicsi lányom, Erikám – 1941. I. 6. – 1956. XI. 7.] liget.ro

Ketten megsérültek az éjjeli viharban
Bukarestben és Ilfov megyében összesen több mint 150 fát döntött ki a szél az éjszaka folyamán. Két személy megsérült, 81 autó megrongálódott – írja az Agerpres hírügynökség a katasztrófavédelem közlésére hivatkozva.
Daniel Vasile, a Bukarest–Ilfov területi katasztrófavédelem szóvivője arról számolt be a hírügynökségnek, hogy csapataik beavatkozására Bukarestben harminc, a fővárost övező Ilfov megyében pedig két esetben volt szükség az elmúlt éjszaka során. A fővárosban 146 fa dőlt ki az erős szél miatt, ezek közül nyolcvan személygépkocsikra esett. Két személy megsérült, kórházi ellátásra szorulnak. Ilfov megyében is kidőlt hét fa, egy autó megrongálódott, illetve egy udvar víz alá került a viharban.
Tizenegy megyében okozott károkat az éjszakai vihar Az ország tizenegy megyéjében okozott károkat az éjszakai vihar. A tűzoltóknak 25 udvarból és pincéből kellett kiszivattyúzniuk a vizet, 167 kidőlt fát kellett eltávolítaniuk – tájékoztatta az Agerprest az országos katasztrófavédelem (ISU). Bukarestben és Ilfov megyében 153 fát döntött ki a szél az éjszaka folyamán. Két személy megsérült, 81 autó megrongálódott. A területen illetékes ISU arról számolt be, hogy az elmúlt éjszaka folyamán 993-an kértek segítséget, ebből 424 helyszínre ki is szálltak csapataik, 186 esetet pedig a vihar és a szél idézett elő ezek közül. Összehasonlításképpen, egy átlagos nap során 220–250 alkalommal kell közbeavatkozniuk a fővárosi és az Ilfov megyei katasztrófavédelem csapatainak. Az utóbbi 24 órában harminc esetben kellett közbeavatkozniuk a fővárosi ISU csapatainak, hogy kidőlt reklámpannókat, oszlopokat, kerítéseket, tetőzeti elemeket vagy földre esett elektromos huzalokat távolítsanak el. Bukarestben két személy kórházba került a vihar okozta sérülések miatt. A vihar országszerte fákat döntött ki és jelentős károkat okozott, többek közt Argeş, Brassó, Călăraşi, Dâmboviţa, Giurgiu, Ialomiţa, Maros és Temes megyében. Brassóban például a Vöröskereszt udvarán két autóra zuhant egy fa. Dicsőszentmártonban egy utat tett járhatatlanná egy kidőlő fa, Temesváron építkezési elemeket sodort az úttestre a szél, Nagyszentmiklóson három oszlop dőlt ki. A tengeri kikötőket lezárták. A katasztrófavédelem tájékoztatása szerint a beavatkozási munkálatok véget értek, de csapataik továbbra is készenlétben állnak. Székelyhon.ro

Alázat, békesség és áldozat
Tempfli Mária életének alakulását meghatározták az erdélyi magyarság XX. századi sorsfordulatai. A Szatmár megyei Csanáloson született édesapját a történelem hányta-vetette Brăila, majd Olt megyébe, onnan Radnótra, a bécsi döntés után pedig a Bihar megyei Diószegre és Székelyhídra. Tempfli Mária Movila Miresei-en született, és a szülőkkel vándorolt. Édesapját, aki vallásos, templomba járó mérnöktanár volt, a hatóságok 1950-ben büntetésből helyezték Kézdivásárhelyre, a Középfokú Mezőgazdasági Iskolába. A földrajz–geológia szakot végzett Tempfli Mária 1952-ben választotta a kantai gimnáziumban működő Pedagógiai Líceumot, és évek-évtizedek során elkötelezett kézdivásárhelyivé vált.
Nem volt könnyű tanári pályát kezdeni az 50-es években a mélyen vallásos Tempfli Máriának: hitét rejtegetnie kellett, templomba csak Brassóba mehetett. A tanításban viszont meglelte az elégtételt: szerette a diákokat és a tantárgyát. Lelkiismeretes munkája, pontossága, a nevelés melletti elkötelezettsége okán rajoni tanfelügyelőnek, majd a kantai gimnázium aligazgatójának nevezték ki. 1980-ban a kantai gimnázium 300 éves jubileumára megjelent iskolatörténeti kötet egyik kezdeményezője és szerkesztője volt. Diákjai számára máig emlékezetesek a tartalmasan előkészített és megszervezett túrák és önellátó táborok, ahol hon- és természetismeretből rengeteget tanultak. Minden évben albumokat szerkesztett a fényképekből és az élményeket megörökítő diákírásokból, irányításával a kantai Dózsa György unokái nevű diákcsapat a Jóbarát gyermekfolyóirat által meghirdetett Pro Natura országos vetélkedő első helyezettje lett 1982-ben.
A 3. Számú Általános Iskola igazgatójaként is az igényességet, pontosságot képviselte és követelte meg. Az elesettek, a szegények, a támogatásra szorulók érdekében délutáni iskolát szervezett – Kézdivásárhelyen először – , és tanártársaival együtt térítésmentesen foglalkozott a diákokkal.
Nemsokára újabb nehéz feladat találta meg: az iskoláskorúak gyermekotthona igazgatójának kérték fel. Elvállalta a megbízást, és kora reggeltől késő estig az otthonban tartózkodva próbálta megoldani a felmerülő problémákat, emberséggel, empátiával közeledve a sokféle lelki sérüléssel intézetbe került gyermekekhez.
Saját gyermeke nem született, de gyámja volt egy intézetből magához vett gyermeknek, akit később örökbe fogadott, nyugdíjazása után pedig két kisgyermek pótnagymamája lett.
Nyugdíjasként aktívan részt vett a kantai Szentháromság és a Boldog Özséb egyházközség tevékenységeiben, az Engesztelő Imacsoport vezetőjeként, a Rózsafüzér csoport tagjaként rovatvezetője volt a plébánia havilapjának, az Élő vízforrásnak. 1996-ban a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár díjjal tüntette ki, a Vöröskereszt Országos Tanácsa pedig a szervezet Örökös Tiszteletbeli Tagja címet adományozta neki.
2012-ben az 1957-ben végzett első osztálya 55 éves érettségi találkozójára már nem mehetett el, de levélben üzente nekik, hogy a hit megnyugvást, lelki békét ad. Így viselte ő is betegségét, megpróbáltatásait.
Isten adjon neki örök nyugodalmat! Ambrus Ágnes / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)