Régi és új kollégák körében ünnepelte meg a Nyugati Jelen Jámbor Gyula (volt főszerkesztő és főszerkesztő-helyettes) nyugdíjba vonulását. Kollégái, barátai, Böszörményi Zoltán laptulajdonossal az élen szeretettel köszöntötték és kívántak neki még nagyon sok erőt, egészséget és kitartást. Az újság munkatársaitól egy kizárólag neki és róla szóló, 50 példányban kinyomtatott különkiadást is kapott, melyet meghatottan lapozott fel. Régi kedves emlékek, még a Vörös Lobogó idejében készült, jópofa fotók villantak fel a lap hasábjain, a kollégák őszinte jókívánságaival együtt. Az ünneplők nemcsak ledolgozott 39 évre, hanem az ezután következőkre is koccintottak. /Egy híján negyven. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 14./

Úgy harminc évvel ezelőtt Bokor Ella költőnőnek valaki mondott egy rossz szót az aradi Tóth Árpád Irodalmi Körben, ezzel „elijesztette” őt a közléstől. Bokor Ella első verseskötetének megjelenésére csak most kerülhetett sor, semmiképpen sem túl korán, hiszen a szerző 1953 (!) óta tagja az aradi irodalmi körnek (egy időben elnöke is), s ezalatt több-kevesebb rendszerességgel írt – verset, prózát vegyesen, amelyekből jó néhány megjelent az Utunk, az aradi Vörös Lobogó és más lapok hasábjain. Az első kötet azonban – Ég és Föld között, alcíme Versek – Dalok – csak most látott nyomdafestéket, a Tóth Árpád Irodalmi Kör támogatásával. /Jámbor Gyula: Bokor Ella versei és dalai. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 18./

Puskel Péter 2003-ban történt nyugdíjba vonulása után sem panaszkodhatott semmittevésre, az idei év eseménydús volt: felvették a Romániai Írószövetség aradi tagozatába, kiválósági díjat kapott helytörténészi munkásságáért Arad napján, és igazi könyvritkaságot rendezett nyomda alá, amelynek megjelenése az Aradi Magyar Napokra várható október elején. Puskel Péter 1968-tól 2003-ig volt hivatásos újságíró, de nem erre a pályára készült. Érdekelte az irodalom, a képzőművészet, a színházi rendezői pálya, a zene és a történelem. Azután a sors másképp hozta. Az ő évfolyama volt az utolsó 1959-ben, amely még a tiszta magyar 3-as középiskolában végzett. A Temesvári Egyetemen az orosz–román szakon szerzett diplomát. 1968-ban Aradon magyar lapjához /Vörös Lobogó/ került. Elindított egy új rovatot, amelyben a város régi épületeiről közöltek képeket, rövid leírással. Ez ment 1974–75-ben, amíg hetilapként jelentek meg, majd jött a letolás, hogy visszasírja a múltat. Előbb újságcikkeket írt a rendszerváltás után az Jelen napilapban, majd mindezt könyv alakban is megjelentette. Az első kötet, az Arad marad 1997-ben látott napvilágot, az 1998-as Arad redivivus címűben már új anyagok is voltak. 2004-ben az Irodalmi Jelen Könyvek Kiadó felkérésére összeállította az Emlékképek a régi Aradról című kötetet. Jelenleg Arad ipartörténete érdekli, ezzel még románul sem foglalkozott senki. További témái: jeles aradi műszaki személyiségek, a második világháború aradi vonatkozásai. /Kiss Károly: „Semmi sem tökéletes, semmi sem végleges” = Nyugati Jelen (Arad), szept. 2./

Elhunyt Pávai Gyula
Désen született, 1939. január 17-én. A középiskolát szülővárosában végezte, majd a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett gyógypedagógus–magyar szakos tanári oklevelet. 
Bálványosváralján, Árpástón, Enyedszentkirályon, majd Aradon tanító, logopédus, magyartanár. 1990-től az újjáalakult Kölcsey Egyesület elnöke, az úgynevezett Kölcsey-csütörtök rendezvényeire számos hazai és magyarországi irodalmárt hívott meg. Az egyesület Ifjúsági Színpadának és Irodalmi Stúdiójának lelkes szervezője és rendezője.
Első írását az Ifjúmunkás közölte (1964). Helytörténeti írásai, emlékezései, zenekritikái az Új Szó, Előre, Romániai Magyar Szó, a Vörös Lobogó, majd 1989 után a Jelen/Nyugati Jelen hasábjain jelentek meg. 1990-ben Péterfi Árpáddal és Ujj Jánossal közösen szerkesztette az újraindított Havi Szemlét, amely négy szám után a Jelen mellékletévé alakult. 1992-ben elnyerte a Ioan Slavici-díjat, 1997-ben a Márki Sándor-díjat.
Ficzay Dénes irodalmi hagyatékának rendezését végezte.
Szerkesztésében jelent meg Aradon 1997-ben Kató Sándor Megmaradt versek című kötete, Varga Domokossal társszerkesztésben Feltámadunk! címmel az aradi Kölcsey Egyesület antológiája (Budapest 1997), valamint önálló kiadásban két tanulmánya: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc aradi emlékei, emlékhelyei (Arad 1998); Kálvária a halál után (Az aradi vértanúk földi maradványainak hányattatása. Arad 1998).
Több elbeszéléskötet, kisregény, regény szerzője.
Pávai Gyula /Dés, 1939. jan. 17. – Debrecen, 2011. Április

Zizegő újságok múltja, jelene és jövője
„Amikor már hivatásos újságíróként dolgoztam, mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani.” - Beszélgetés Puskel Péter aradi közíróval, helytörténésszel. (1941. április 16-án született Aradon, a helyi magyar gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Egyetemi tanulmányai után Nagyiratoson tanított, 1968–2003 között az aradi Vörös Lobogó, a Jelen, a Nyugati Jelen napilapok munkatársa, a művelődési rovat vezetője. Közírói munkája mellett az aradi magyar művelődéstörténet kutatójaként több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg hazai és magyarországi lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Szenvedélyes gyűjtője a kistérség anekdotakincsének. Tagja a Romániai Írószövetségnek. Önálló kötetei: Arad marad (1997), Arad redivivus (1998), Emléklapok a régi Aradról (2005) – a 2. Szegedi Könyvkiállításon 2006-ban és Vásáron megkapta a Legjobb Külföldi Könyv díját, 150 év a Gutenberg-galaxison – aradi napilapok és periodikák (2011). Díjai: Fényes Elek-, Kiválósági-, Kölcsey- és MÚRE-díj.)
150 év a Gutenberg-galaxison címmel foglalta kötetbe az aradi magyar sajtó történetet. Miért 1861. augusztus elsejétől számítják a kezdeteket, amikor már korábban is adtak ki lapot a vértanúk városában?
– Mert akkor jelent meg az Alföld, amely közel négy évtizedig az egyik legjelentősebb újság volt a 19. században. Ez az első vidéki magyar napilap, és bár Aradon adták ki, az egész régió lapja kívánt lenni. Az Alföld tekintélye, komolysága, súlya miatt tartjuk 1861. augusztus elsejét az aradi magyar sajtó kezdetének. Igaz, hogy 1839-ben már megjelent az Aradi Hirdető, és 1859-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal napvilágot látott, de szerkesztése, grafikai kivitelezése és tartalma nem volt annyira komoly, hogy a lapot a modern aradi magyar újságírás igazi elődjének tekintsük.
– Voltak-e a versenytársai az Alföldnek?
– Némi lokálpatrióta büszkeséggel mondhatom, hogy a 19. század utolsó harmadában három rangos napilapot is rendszeresen kiadtak Aradon. Az Alföldön kívül az Arad és Vidékét, továbbá az Aradi Közlönyt, amely 1883-tól 1940-ig folyamatosan megjelent. De az Alföld volt az 1848-as eszméknek a szócsöve, és csak a megszűnése előtt öt-hat évvel vált a kiegyezést pártoló lappá. Emellett több olyan kezdeményezés fűződik az újsághoz, amely történelmi jelentőségű volt Aradon: a lap által 1867 nyarán közzétett felhívás nyomán országos gyűjtés indult az aradi tizenhárom vértanú emlékének tisztes megőrzésére, egy emlékoszlop, majd a vértanúszobor felállítására, és nem utolsósorban az országos hírű 1848-as Ereklyemúzeum létrehozására.
– Milyen volt akkoriban Arad lakosságának összetétele, vásárlóereje, és milyenek voltak az olvasói igények?
– A szabad királyi város kiváltságlevél megszerzése, 1834 után mezővárosból rohamosan fejlődött iparvárossá. Ehhez fogható gyors felemelkedést nem is tudok a többi erdélyi vagy partiumi, bánsági város fejlődéstörténetében. Nagyon sokáig nem volt hangsúlyosan magyar város: inkább németek és rácok, azaz szerbek lakták, illetve románok is éltek itt. A 19. század hatvanas–hetvenes éveiben viszont számbelileg is megerősödött a magyar lakosság, megjelent a tehetős polgárság, és az iparosok nemcsak sznobságból járattak lapokat, fitogtatták, hogy előfizetők, hanem a státusukhoz tartozott az újságolvasás, és valós szükségét érezték annak, hogy áldozzanak a kultúrára. Ennek jele, hogy a könyvekre előfizetők többsége is az iparosok közül került ki. A három aradi lapnak hat-hétezer állandó olvasója volt, ami egy hetvenezer lakosú városban jelentős szám. Főleg, hogy ugyanakkor létezett német nyelvű napilap, és megjelentek román újságok is.
– Szenvedélyes gyűjtője a város anekdotáinak is: fennmaradt valamilyen történet, sztori a három újság vetélkedéséről?
– Az Aradi Közlöny indulásakor a másik két napilap összefogott, hogy a kormánypártinak és konzervatívnak nevezett újságot ellehetetlenítsék. Például újságírókat csábítottak át a Közlöny szerkesztőségéből. Eleinte úgy tűnt, hogy sikerrel jár ez a „konspiráció”, de amikor a lap élére egy Budapestről érkezett, anyagilag is tehetős, kiváló gazdasági érzékkel rendelkező felelős szerkesztő, Stauber József került, olyan gyorsan fellendült a lap, hogy ezután az újságírók elszipkázása nem sok sikerrel járt.
– Kik azok a tollforgatók, hírlapírók és publicisták, akik beírták nevüket Arad sajtótörténetébe?
– Tiszti Lajost említeném mindenekelőtt, mert ő fogalmazta meg azt a kiáltványt, aminek nyomán kibontakozott az országos gyűjtés a vértanúk emlékműveire és az ereklyemúzeumra. Bolgár Lajos vagy a már említett Stauber József nevét emelném még ki, a későbbi időkből pedig Krenner Miklóst, aki Spectator néven jegyezte írásait, és aki harminc évig dolgozott Aradon. De említhetem Zima Tibort, Fekete Tivadart, Erdős Györgyöt – nagyon hosszú lenne a névsor. Tény, hogy Arad legalább egy tucat olyan újságírót adott a százötven év alatt, akik koruk bármelyik lapjánál megállták volna a helyüket, sőt az élvonalba tartoztak volna. Mindig voltak a lapokhoz közelálló, köztiszteletnek örvendő személyiségek, tanárok, ügyvédek, akik írásaikkal emelték az újság presztízsét és tekintélyét. Ilyen volt például Márki Sándor és Jancsó Benedek: előbbi országos hírű történész és akadémikus, utóbbi szintén neves irodalmár, de ide sorolhatom Lakatos Ottót, a minorita rendház tudós-főnökét is, aki Arad egyik monográfiáját írta meg.
– Milyen volt a sajtó és az újságíró megítélése a különböző időszakokban?
– A 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben az erősödő polgárság felnézett a sajtómunkásokra. A korabeli főszerkesztők elvárták, hogy az újságíró mindig ápoltan, elegánsan, tekintélyt parancsolóan jelenjen meg, lehetőleg bérkocsival utazzék, noha nem voltak olyan jól megfizetve.
– Mit jelentett az impériumváltás az aradi magyar sajtó számára?
– Hidegzuhanyként érte a magyar értelmiséget, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg ebből a sokkból magához tért. Kós Károly 1921-ben megjelentetett lelkes felhívása, a Kiáltó Szó megadta azt az irányt, amelyet a kisebbségbe került sajtónak követnie kellett, majd ehhez Krenner Miklós is hozzájárult, amikor megfogalmazta a „kisebbségi ildomot”, hogy nem a sebek nyalogatása, az örökös siránkozás a követendő út, hanem az, hogy a romániai magyarság megtartsa önazonosságát, nyelvét és kulturális intézményeit.
– A kisebbségi újságíró sorsát, az elnyomás éveit ismerte meg ön is…
– Nehézsége sok volt annak az időnek, szépsége már kevesebb. Arra törekedtünk, hogy a sorok közé mindig becsempésszünk valami üzenetet, és eljuttassuk a magyar olvasóhoz, de azért vigyáztunk, hogy ne okozzon botrányt, ne váltsa ki a Szekuritáté zaklatását. Talán dicsekvésnek tűnik, de már egészen sportot űztünk belőle, és volt, hogy kitaláltunk egy szót, amit a következő cikkbe valamelyikünknek bele kellett írnia…
– Mikor került kapcsolatba a sajtóval?
– Nagyon korán, ugyanis nyomdászcsaládban születtem, és apám mindig hazahozta az újságot. A háború utáni első magyar napilapból, a Jövőből tanultam meg olvasni, és nem az ábécéskönyvből. Amikor már ismertem a betűket, játékból mindig újságot szerkesztettem, egy nagy fehér lapra írtam. Hamar felébredt bennem az írásvágy – sokan úgy mondjak: grafománia –, és az 1950-es évek elején, egy elég sötét korszakban felkértek, hogy tudósítsam a Pionír című gyermeklapot. Kisiskolás voltam, és nagyon örvendtem. Akkor szakadt meg a kapcsolat, amikor azt akarták, hogy írjam meg, kik a rossz gyerekek, akik akadályozzák a jó tanulókat, amihez nekem nem fűlött a fogam. Minden politizálás nélkül, egyszerűen nem akartam, hogy kinézzenek maguk közül a társaim. A középiskolai, majd az egyetemi évek idején hamu alatt izzott ez a szenvedély, de négyéves tanári pályafutás után ismét fellángolt, és akkor végképp az újságírásra adtam a fejem. Több mint négy évtizede dolgozom a sajtóban, igaz, most már nyugdíjasként közlök. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy találkozhattam a régi neves újságírókkal és lapszerkesztőkkel: Erdős Györggyel, Schauer-Sós Aladárral, Messzer Sándorral, Franyó Zoltánnal, aki ugyan Temesváron élt, de Aradon is szerkesztett egy darabig, vagy Anavi Ádámmal. Igaz, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha róluk és az aradi magyar sajtó történetéről írhatok. Ha tudtam volna, sokkal jobban figyelek ezekre a baráti beszélgetésekre, a nosztalgiázásokra, több mindent kérdeztem volna.
– A helytörténészi pályára később már tudatosan készült az újságírás mellett?
– Kisdiákként felébredt bennem az érdeklődés, illetve felébresztették tudós tanáraim. Voltak időszakok, amikor alábbhagyott, hogy aztán fokozott erővel visszatérjen. Hivatásos újságíróként mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani. Az 1970-es évek elején volt egy – mai szemmel nézve szerény – próbálkozásom a lapban, amikor valamelyik régi aradi épületet lefényképeztettem a fotóssal, néhány sor építészeti-urbanisztikai érdekességet fűztem hozzá, és az olvasóknak kellett kitalálniuk, hol található az épület. Nagyon népszerű rovat volt, talán tovább is merészkedtem volna, de két év után felhívtak a megyei pártbizottsághoz, és rettenetesen leteremtettek, hogy visszasírom a múltat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, és hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak.
– A százötven éves évfordulón mi a véleménye a mai aradi magyar újságírásról?
– Fáj, hogy megcsappant az olvasói érdeklődés, emiatt csökken a helyi lap példányszáma, aminek egyenes következménye, hogy kevesebb újságíróra van szükség. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy mindent szabadon megírjunk, kimondjunk, egy szalmalángnyi fellángolás után lankadt az érdeklődés, és sajnos ma már temetik az írott sajtót. Ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után sorra jelentek meg a különböző kiadványok, majd hangsúlyosabb szerepet kapott az emberek hétköznapjaiban a televízió, a számítógép és az internet. Ezekkel nehéz felvenni a versenyt, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. De bízom benne, számít valamit, hogy négy és fél-öt évtől eltekintve, a százötven év alatt folyamatosan jelent meg magyar napilap Aradon. Remélem, jó néhány évig még szükség lesz arra, hogy az aradi magyarság kezébe vegye azt a nyomdafestékszagú, zizegő újságot, amelyben meg lehet keresni azokat az írásokat, amelyekre szüksége van az aradi magyarságnak ahhoz, hogy ne veszítse el hitét és bizakodását a jövőben.
Pataky Lehel Zsolt. Krónika (Kolozsvár)

150 év a Guttenberg-galaxison, Aradon 
Időnként, alkalomhoz szabottan ünnepelünk.
Szombaton 80-100 ember ünnepelt Aradon. Megülték az Aradi Magyar Sajtó Napját. A 70 éves Puskel Péter aradi újságíró, közíró, művelődéstörténész 150 évre teszi az aradi magyar sajtó történetét, és annak kezdetét az Alföld 1861. augusztus elsejei megjelenésétől számolja.
Az ünnep keretét az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap biztosította, és – mintegy hatvanan – a mai és egykori főszerkesztők, újságírók és alkalmi munkatársak, valamint a lap megjelenésében közreműködő alkalmazottak, és politikusok voltak jelen. Sokan megkapták az alkalomra készült emléklapot.
Szinte mindenki szót kapott és egy-két percben elmondhatta ünnepi gondolatait. A szóra bíró a lap főszerkesztője, Bege Magdolna volt, és a sort olykor Böszörményi Zoltán író, költő, mecénás, laptulajdonos törte meg.
A hozzászólások között elfogyott a három fogásos ebéd, amit a lapelőd Vörös Lobogó egykori főszerkesztője, Péterfi Rozália által fölvágott születésnapi torta zárt. Az aradi magyar sajtósok ünnepén a korona Puskel Péter – 150 év a Guttenberg-galaxison, aradi magyar napilapok és periodikák című könyvének a bemutatója volt, amelyre szép számú érdeklődő érkezett. Az Irdodalmi Jelen könyvek sorozatának darabja, a kétszáz oldalas, kis formátumú (12x20 cm), képekkel, karikatúrákkal illusztrált könyv 27 fejezetben foglalja össze az Aradon és a megyében 1861. óta megjelent lapokról fontos tudnivalókat.
Puskel Péter sajtótörténete nem monográfia, hanem olykor szubjektív látásmóddal megírt cikkgyűjtemény benyomását kelti. Tudományos alapossággal vázolta föl mindazt, amit érdemes tudni az Aradon megjelent lapokról, íróikról, szerkesztőikről és megjelenésük körülményeiről. A kötet könyvészettel és címtárral zárul.
Nagy István. Erdély.ma

150 év a Gutenberg-galaxison, Aradon
Időnként, alkalomhoz szabottan ünnepelünk.
Szeptember 10-én, szombaton 80-100 ember ünnepelt Aradon. Megülték az Aradi Magyar Sajtó Napját. A 70 éves Puskel Péter aradi újságíró, közíró, művelődéstörténész 150 évre teszi az aradi magyar sajtó történetét, és annak kezdetét az Alföld 1861. augusztus elsejei megjelenésétől számolja.
Az ünnep keretét az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap biztosította, és – mintegy hatvanan – a mai és egykori főszerkesztők, újságírók és alkalmi munkatársak, valamint a lap megjelenésében közreműködő alkalmazottak, és politikusok voltak jelen.
Sokan megkapták az alkalomra készült emléklapot.
Szinte mindenki szót kapott és egy-két percben elmondhatta ünnepi gondolatait. A szóra bíró a lap főszerkesztője, Bege Magdolna volt, és a sort olykor Böszörményi Zoltán író, költő, mecénás, laptulajdonos törte meg.
A hozzászólások között elfogyott a három fogásos ebéd, amit a lapelőd Vörös Lobogó egykori főszerkesztője, Péterfi Rozália által fölvágott születésnapi torta zárt.
Az aradi magyar sajtósok ünnepén a korona Puskel Péter – 150 év a Guttenberg-galaxison, aradi magyar napilapok és periodikák című könyvének a bemutatója volt, amelyre szép számú érdeklődő érkezett. Az Irodalmi Jelen könyvek sorozatának darabja, a kétszáz oldalas, kis formátumú (12x20 cm), képekkel, karikatúrákkal illusztrált könyv 27 fejezetben foglalja össze az Aradon és a megyében 1861. óta megjelent lapokról fontos tudnivalókat.
Puskel Péter sajtótörténete nem monográfia, hanem olykor szubjektív látásmóddal megírt cikkgyűjtemény benyomását kelti. Tudományos alapossággal vázolta föl mindazt, amit érdemes tudni az Aradon megjelent lapokról, íróikról, szerkesztőikről és megjelenésük körülményeiről. A kötet könyvészettel és címtárral zárul.
Nagy István. Erdély.ma

85 éves születésnap
A valamikori Vörös Lobogó és a Nyugati Jelen mai munkatársai ünnepelték meg ma délután a Jelen Ház kávézójában Péterfi Rozália, az aradi magyar napilap egykori főszerkesztője 85. születésnapját. A bensőséges hangulatú összejövetelen Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és régi munkatársai köszöntötték az ünnepeltet, aki a torta felvágása előtt élete és az aradi magyar újság élén töltött majdnem negyedszázad néhány mozzanatát elevenítette fel. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A megértés vidékein
Böszörményi Zoltán író, költő úgy véli, a sikeres kommunikáció képes otthonosságérzetet teremteni manapság
Aradi származású beszélgetőtársunk változatos életutat mondhat magáénak, szakmai pályája is több fordulóponton vezetett át máig, amikor több időt és alkotó energiát szentelhet már az írásnak, illetve az Irodalmi Jelennél végzett főszerkesztői munkájának. Az utóbbi években gyakoribbá vált megjelenésű, más nyelvekre is lefordított köteteinek egyfajta következménye is lehet az idén számára odaítélt József Attila-díj. Ennek az elismerésnek az elnyeréséről, irodalmi munkájáról, annak társadalmi hátteréről kérdeztük Böszörményi Zoltánt.
Az idei József Attila-díj kiosztása körül megbolydult az írótársadalom. Hogyan látja, miért?
- A témáról sok helyen, az Irodalmi Jelenben is bőséges anyag olvasható. Jegyzetek, hozzászólások tömkelege jelent meg. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke közvetlenül a díjak kiosztása után a Népszabadság munkatársának megjegyezte: valamennyi, idén díjazott alkotó munkásságát nagyra becsüli… Szerintem ez a fontos.
Az Irodalmi Jelen kezdőoldalán örökös munkatársként szerepel Faludy György és Méhes György. Mi ennek a magyarázata? Világirodalmi nagyságuk? Vagy személyes kötődések is?
- Mindketten az Irodalmi Jelen munkatársai voltak életük végéig. Faludyval, ha nem is szoros, de baráti kapcsolatban voltam. Többször meghívtam Aradra, kétszer el is jött. Az Irodalmi Jelen harmadik oldala az övé volt. Sok versét első közlésben hoztam. Méhes Györggyel már nem voltam ennyire szerencsés. Amikor a laphoz került, már válságossá vált az egészségi állapota, így kevés irodalmi szöveg jelent meg tőle.
Az Örvényszárnyontól a Regálig ível eddigi szerzői pályája. Hol jelent meg az első kötete?
- Első két kötetem a bukaresti Litera Kiadónál jelent meg, saját költségemen. Messze voltam Kolozsvártól, Marosvásárhelytől, Bukaresttől, nem tartoztam semmilyen irodalmi táborhoz. Ahogy Kányádi Sándor egyszer megjegyezte, nem voltam senkinek „fia-borja”, vagyis rokona, ismerőse.
Élete meghatározó döntése volt határátlépése. Milyen okok, körülmények játszottak közre ebben?
- Regál című regényemet hozom fel válaszul. Erről szól. Ámokfutás volt. Talán azért is sikerült. Az érzés, a soha vissza nem térő hangulat, a reménytelenségnek a megismételhetetlensége még feldereng, néha megjelenik álmomban. Harminc év távlatából azonban megszelídülnek az emlékek is. Átlényegül a megélt tragédia. Elidegenedik az ember tőle.
Aradtól Torontóig hosszú volt az út, hát még aztán vissza...
- Sok mindent kiírtam magamból. A Míg gondolom, hogy létezem (Vanda örök) és Az éj puha teste szövegkorpuszában ez benne van. Az önéletrajzi elemek, a valóság és a fikció keveréke nem díszítőelemek, hanem az életem mozaikkockái.
Mi kell a meggazdagodáshoz: tehetség, szorgalom, szerencse? Ön gazdagnak érzi-e magát?
- Az anyagi helyzetemnek semmi köze hozzám, az alkotóhoz. A megírt szövegeimhez sem. Úgy vélem, lelkileg nagyon gazdag ember vagyok, és odafigyelek másokra is. Anyagi forrásaim egy részét pedig arra fordítom, hogy fenntartsam a Nyugati Jelen című régiós napilapot. Öt megyében jelenik meg, szórványban. 1997 óta – akkor vettem meg – sokszor tönkrement, meg kellett mentenem, hogy magyar nyelvű újságunk legyen, hogy folytassuk elődeink munkáját, továbbvigyük a hagyományt. Az Irodalmi Jelent is én finanszírozom. Büszke vagyok irodalmi lapunkra. Hányatott történelmünk során nem sok ehhez hasonló indult Aradról.
Most már akár nyugodtan pihenhetne a babérjain - ehelyett alig látszik ki teendői közül.
- Már gyerekkoromban is sokat dolgoztam. Számomra a munka olyan, mint másoknak a levegő. Nem tudok meglenni nélküle. Az értelmes munkát szeretem, amelyiknek van látszatja, hozadéka. Az írás számomra mindennél nehezebb. Ha kiállsz egy könyvvel a nagyközönség elé, az olyan, mintha gondolataidat, testedet pőrére vetkőztetnéd.
Ha újrakezdhetné, mit tenne másképpen?
- Ez meg sem fordult a fejemben. Minek kezdeném újra? Még tetemes anyag van bennem, amit meg szeretnék írni.
Az aradi magyar sajtó nemrég volt százötven éves. Alkalomhoz illő emléklappal tisztelgett a Nyugati Jelen. Mikor és hogyan indult a Jelen, a Nyugati Jelen, majd az Irodalmi Jelen? Miért éppen Aradon?
- Ezt az előbb részben már érintettem, az Irodalmi Jelen Könyvekről azonban nem beszéltem. Az ezredforduló évében Szőke Mária nagyváradi írónő adta az ötletet. Az ő novelláskötete volt az első könyvünk. Azóta közel hetven címünk jelent meg. Csak a nota bene kedvéért: Aradnak soha nem volt ilyen jelentékeny könyvkiadója... Az Irodalmi Jelennel pedig több lábon állunk. Van a portálunk, amely naponta frissül, nyomtatásban pedig a nyolcoldalas mellékletünk olvasható, ez havonta jelenik meg a Nyugati Jelenben. A százhúsz oldalas folyóiratunk szintén havi rendszerességgel lát napvilágot. Ez kapható a történelmi Magyarország területén. Ezen kívül elektronikusan lapozható formában és iPad-en is elérhetőek vagyunk.
Kányádi Sándor önnek régi barátja. Tavaly ön volt Budapesten, a születésnapján, legutóbb ő volt jelen az Irodalmi Jelen tizedik évfordulóján, a Fészek Klubban. Nemrég terjedelmes interjúval tisztelte meg az Irodalmi Jelent. Mióta ismeri, tiszteli, hogyan látja őt?
- Kányádi Sándort gyerekkorom óta ismerem. Akkoriban feljártam a Napsugárhoz. Ott jelentek meg első verseim és írásaim. Azóta kedves nekem. Sok jó tanácsot kaptam tőle az évek folyamán. Segített, ahol tudott. Teljesítménye a magyar irodalomban egyedülálló. Nemcsak költészete kimagasló és értékes, hanem nevelő szerepe is példátlan. Nem ismerek olyan költőt történelmünk folyamán, aki annyi generációt nevelt, oktatott, tanított, nem csupán versre, de anyanyelvre és hazaszeretetre is. Szorítok neki, hogy megkapja az irodalmi Nobel-díjat.
Ismert, hogy ön Lászlóffy Aladár felfedezettje, és az is, hogy egész fiatalon Kolozsváron tanult. Milyen volt akkor a „kincses városban”?
- Ötvenegy évvel ezelőtt kerültem a kolozsvári balettintézetbe. Akkor csak ez és a bukaresti működött Romániában. Apám íratott be, majd hét évre rá ő vett ki onnan. Azok voltak gyermekkorom legszebb évei. Két színházba, két operába, két irodalmi körre jártam osztálytársammal, Molnár Gusztival. (Nem a filozófus és politológus Molnár Gusztávról van szó.) Vasárnap délelőttönként pedig koncertre kellett mennünk, mert zongoratanárnőnk ezt parancsolta. A filmszínházak azokban az években vetítették Antonioni, Fellini, Pier Paolo Pasolini, Zeffirelli, Vittorio de Sica, Truffaut, Buñuel alkotásait. Tüntettünk a vietnami háború ellen, írtuk a verseket, s szaladtunk a Napsugár szerkesztőségébe, hogy ott megmutassuk valakinek. Így kerültem egy szép napon Lászlóffy Aladár elé. Három versemből egyet kiválasztott, az meg is jelent egy hónapra rá. Ezt követően kaptam egy mesekönyvet, Fodor Sándornak a Csipike, a gonosz törpéjét, és gyöngybetűkkel ezt írták az első oldalra: Böszörményi Zoltánnak, a Napsugárban megjelent ügyes verséért. A szerkesztőség. Pecsét, aláírás. Ez volt az első irodalmi sikerélményem.
Valójában hol él most, hol az otthona? Barbadostól Monacóig és Aradig hétköznapi szemmel fényévnyi a távolság. Hogyan bírja az utazást, a munkát, mindazt, ami ezzel jár?
- Ahol meg tudom értetni magam, és ahol megértenek, otthon érzem magam. A sikeres kommunikáció otthonérzetet teremt. A repülőjáratok megszüntették a távolságokat. Már nem idegesít az utazás. Tavaly ősszel egy hónapra Barbadosra hoztam kisebbik lányomat, Pannát. Aztán vissza kellett vinnem Pestre. Este hatkor felültünk a londoni járatra, másnap délben Pesten voltunk. Következő reggel hatkor felszálltam a londoni gépre, két óra múlva járatot cseréltem, és aznap délután megérkeztem Barbadosra. Egyáltalán nem voltam fáradt.
További tervei?
- Meg szeretnék írni még néhány könyvet, és jól érezni magam ebben a világban.
Böszörményi Zoltán (1951, Arad)
Író, költő, lap- és könyvkiadó-tulajdonos, szerkesztő. Tanulmányait a Kolozsvári Balettintézetben kezdi, az aradi 3-as számú líceumban (ma: Csiky Gergely Főgimnázium) érettségizik. Pedagógusként, majd építőtelepen dolgozik, aztán 1975-től Nyugatra szökéséig az aradi Vörös Lobogó napilap korrektora. Torontóban, a York egyetemen diplomázik, jelenleg is kanadai állampolgár. A Luxten Lighting Co. vállalat alapítója (1993) és főrészvényese 2003-ig. 1998-tól az Aradon megjelenő Nyugati Jelen napilap, 2003-tól az Irodalmi Jelen Könyveket kiadó vállalkozás tulajdonosa. 2001-től az Irodalmi Jelen című irodalmi-művészeti kiadvány főszerkesztője. Utóbbi könyvei közül: Az éj puha teste (2008), A semmi bőre (2008), Halálos bűn – Párpercesek (2010), Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról (2010), Regál (2011).
Hevesi Mónár József. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az RMDSZ-hadművelet
Az erdélyi magyar érdekérvényesítés következetes akadályozására, késleltetésére magyarázat lehet, hogy kiderült, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget a román hadsereg tisztjei irányítják.
Nem mindennapi szenzációval rukkolt elő nemrég az Eventimentul Zilei. A román napilap kiderítette, hogy számos más párt politikusai mellett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) emblematikus vezetői egy ideje magas rangot viselnek a román hadseregben.
A szövetség elnöke, Kelemen Hunor tavaly óta például ezredesi rendfokozattal büszkélkedhet, ugyanilyen váll-lapot tudhat magáénak két esztendeje a szenátori (román felsőházi parlamenti) székből kirobbanthatatlan Verestóy Attila, akivel egyébként az 1989-es temesvári sortűz elrendeléséért a jilavai fegyintézetben büntetését töltő Victor Stanculescu tábornok egy, a világhálón ma is látható-hallható börtöninterjúban elhangzott állítása szerint véletlenül összefutott a Román Nemzeti Nagypáholy egyik szabadkőműves összejövetelén, s aki a bukaresti amerikai nagykövetség egy 2007-es, később a WikiLeaks portál által kiszivárogtatott, Pénz és politika – valójában kié Románia? című távirata szerint a legjelentősebb romániai kiskirályok közé tartozik.
Mihai Razvan Ungureanu áprilisban megbukott kormányának volt egészségügyi minisztere, Cseke Attila szenátor négy éve alezredes, a frontvonalból hátrébb húzódott Markó Béla és az ugyancsak örökös szenátornak tűnő Frunda György (róla később még lesz szó) pedig hadnagyi rangig vitte. Mint kiderült, voltaképp a romániai politikai osztály, valamint az állam egész első vonala tele van tiszti rendfokozatot viselő személyekkel, akiknek rendkívüli helyzetben, mozgósítás esetén kötelességük villámgyorsan bevonulni és Románia érdekében fegyvert fogni. Ez a román közszereplők esetében akár példaértékűnek is nevezhető, a nemzeti kisebbségek kirakat-politikusai viszont feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek ezáltal mindazzal, amit – legalábbis a nyilvánosság előtt – képviselnek, avagy képviselniük kellene.
A Trianonban elszakított országrészek magyar érdekvédelmi és politikai szerveződéseinek ugyanis szükségszerűen azzal kell szembenézniük, hogy az utódállamok evidens érdeke kimondva-kimondatlanul az adott terület magyarságának eltüntetése. Lehet, de fölösleges ezt szépíteni, az utódállamok életérdeke ezt diktálja. Ha pedig így van, akkor csakis azon szerveződés tudja hitelesen és valóban eredményesen képviselni a magyar érdeket, mely az ellenérdekelt félnek semmilyen formában sem lekötelezettje. Ez természetesen a mindenkori utódállami kormányokban történő szerepvállalásra is vonatkozik, hiszen egy miniszter szükségképpen esküt tesz az államérdek képviseletére, ekkor viszont azonnal törvényszerűen szembekerül a magyar érdekkel.
Ha tehát nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, akkor tényszerűen kijelenthetjük, hogy az RMDSZ első embere a román hadsereg ezredese, s több vezetőtársa ugyancsak az utódállami ármádia tisztje. Ez pedig nyilvánvalóan homlokegyenest ellentmond bármiféle erdélyi magyar nemzetstratégiának.
Pontosan látja ezt az ismert magyar televíziós személyiség, Boros Zoltán, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke is, aki az ügy kipattanása után nyílt levélben az alábbiakat írta az RMDSZ elnökének: „Tisztelt Kelemen Hunor ezredes úr, Stimate domnule colonel Hunor Chelemen! Ezt a rosszízű, abszurd, transzközép avagy balkánközép játékot, a te kinevezésedet valamely eddig nem bevallott román fegyveres testület ezredesévé, csak akkor lehetne tisztán látni, ha nyilvánosságra hozod legalább a következőket: 1. Milyen különleges katonai cselekedetekkel érdemelted ki ezt a több rangfokozatot átugró rendkívüli előléptetést? Az Afganisztánban meggyilkolt katonák post mortem egyetlen fokozatot kapnak. Ők az életüket áldozták. Te, kedves Kelemen Hunor, mit áldoztál, ami többet ér egy ember életénél? Csak azt ne mondd, hogy semmit se tettél, semmit se ígértél, s csak hozott egy levelet a posta, hogy ezredes lett belőled. 2. Milyen meggondolásból fogadtad el azt a helyzetet, hogy az RMDSZ elnöke egy román fegyveres testület tartalékos ezredese legyen, aki a honvédelmi miniszternek vagy ki tudja melyik parancsnokságnak van békében és háborúban alárendelve és esetleges vétségeiért akár a katonai törvényszék elé is kerülhet? 3. (…) Valaki kiszámította, hogy az utóbbi 20 évben minden napra 7 katonatiszt elbocsátása vagy tartalékba helyezése jutott. Miért volt mégis a ti szolgálatotokra (tartalékosként a készenlétetekre) akkora szükség, hogy különleges előléptetésekben részesülhettetek és növelhettétek a tisztek számát? 4. Ki javasolta, hogy az RMDSZ-ből kit léptessenek elő? Markó Béla? Történhetett- e volna ez az ő tudta és beleegyezése nélkül? Ha érdekel az erdélyi magyar közélet tisztasága, ha szeretnéd, hogy a valódi tevékenységed alapján ítéljenek meg az emberek, ezeket a kérdéseket tisztáznod kell.”
Nos, a tisztázás azóta is várat magára, az erdélyi magyar közösség nem tudja, milyen hőstettekkel érdemelte ki Kelemen és a többi RMDSZ-vezér a román tiszti rangot. A párt csúcsvezetésének közel huszonhárom esztendős politikájára azonban töretlenül jellemző a stratégiai fontosságú magyar érdekek érvényesítésének szabotálása, késleltetése, akadályozása, adott esetben hiteltelenítése nemzetközi színtéren. Ebben sajnálatosan következetes a szervezet, melyet egyébként már létrejöttekor eltérítettek akkori vezetői.
Az RMDSZ az őszinte népfelkelést legitimációs díszletnek használó 1989-es katonai államcsíny napjaiban született meg, életre hívója Ion Iliescu közeli személyes barátja, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja, a Kriterion Könyvkiadó élén egyébként a kommunista diktatúrában fontos nemzeti érdemeket szerzett Domokos Géza író volt. A szervezet elnevezése magában hordozta, hogy a szövetség elfogadja a román nemzetállami gondolatot, s attól nem kíván elszakadni az erdélyiség hangsúlyozásával. Ez azt is jelentette, hogy Domokos az első perctől ellenezte az autonómia gondolatát, s ezzel mindjárt a kezdetekkor kialakult egy máig létező, áthidalhatatlan törésvonal az RMDSZ-en belül.
További probléma, hogy a szövetség eredendően minden jelentkező politikai, világnézeti áramlatot magában foglaló érdekvédelmi közösségnek, voltaképp az erdélyi magyarság belső parlamentjének indult, ám végül a román politikai élet versenypárti logika alapján működő alakulata lett, semmibe véve az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozatot és az azt megerősítő Szent Mihály-templom-béli esküt, melybe a szövetség akkor még erős és befolyásos nemzeti szárnyának sikerült beerőltetni stratégiai célként az autonómiát.
Mindmáig teljesítetlen az erdélyi magyar nemzeti kataszter megalkotása is, melyet pedig 1993-ban szabott a Domokos Gézát váltó akkori új elnök, Markó Béla feladatául az RMDSZ küldöttgyűlése. A magyar belső választásokból sem lett semmi, sőt, ezt a szövetség mindmáig nem csekély arroganciával elutasítja, pedig a Magyar Polgári Párt, majd az Erdélyi Magyar Néppárt későbbi színre lépése minimális nemzeti felelősség esetén élettörvénnyé teszi az előzetes magyar–magyar megmérettetést. A nemzeti érdek követése helyett tehát az RMDSZ következetesen megkerülte azt, mi több, leginkább szembement vele. A jeles politológus-közíró, az autonomista mozgalomban is tevékeny szerepet vállaló Borbély Zsolt Attila által az erdélyi közbeszédben meghonosított kifejezéssel élve jól kiszámíthatóan a Neptun-logika érvényesül az RMDSZ politikájában. E fogalom 1993-ban született meg, midőn a hasonló nevű Fekete-tengeri üdülőhelyen a párt három tisztségviselője, Borbély László, Tokay György és Frunda György 1993 júniusában bármiféle felhatalmazás nélkül tárgyalásba bocsátkozott a román államhatalommal és beleegyeztek abba, hogy semmiféle akadályt nem gördítenek Románia Európa Tanácsba történő felvétele elé, vagyis a magyar érdek szempontjából tudatosan kihasználatlanul hagytak egy fontos külpolitikai lehetőséget.
A találkozót egyébként formálisan egy amerikai civil szervezet kezdeményezte. A résztvevők személye nem épp érdektelen: Borbély László az a személy, akinek az 1990 márciusában Marosvásárhelyen lezajlott, végül a román támadók elkergetésével végződő magyarellenes pogrom után az atrocitásokat szervező Vatra Romaneasca szervezet lefoglalt dokumentumait helyi magyar fiatalok átadták. Az igazság feltárásához, az esetleges büntetőjogi felelősségre vonáshoz szükséges iratokat Borbély kiszolgáltatta a román hatóságoknak, s mindmáig egyetlen románt sem vontak felelősségre a több ember halálát követelő durva magyarellenes provokációért. Borbély később egészen a környezetvédelmi miniszterségig vitte, ám ez év áprilisában lemondott, miután az Országos Korrupció-ellenes Ügyosztály befolyással való üzérkedéssel és vagyonnyilatkozata többrendbeli meghamisításával gyanúsította meg, mely vádakat az érintett visszautasította.
Tokay György a Vörös Lobogó című aradi magyar nyelvű kommunista pártlap publicistája volt 1968 és 1975 között, cikkeiben többek között Pol Pot kambodzsai terrorját magasztalta a korabeli irányelveknek megfelelően. Frunda György pedig az RMDSZ afféle szürke eminenciása, kezdetektől tagja a vezetésnek, noha a román parlamentbe először azon Független Magyar Párt színeiben került be, melyet sokan Securitate-kreatúrának tartottak, s amelyből később a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt létrejött (e pártról is ejtünk még szót a későbbiekben.)
Kincses Előd, Tőkés László 1989-es ügyvédje, az 1990-es marosvásárhelyi konfliktus egyik becsületesen helytálló és ezért később a román hatalom által meghurcolt, az RMDSZ-vezetés által pedig ellehetetlenített magyar szereplője a 2006-ban róla készült Balkán-bajnok című portréfilmben egyenesen azt állította, hogy a kommunista diktatúra idején Frunda György volt ráállítva megfigyelőként. A szenátor tagadta a vádat, kijelentve, hogy hajlandó alávetni magát „egy kompetens személy” vizsgálatának, kiderítendő, létezik-e bármely dossziéban ilyen jelentés. E vizsgálatból aztán nem lett semmi, Frunda pedig azóta is az RMDSZ egyik legbefolyásosabb politikusa, és Székelyföld területi autonómiájának következetes aláaknázója.
Jellemző, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében a román küldöttség vezetőjeként harcosan képviselte a román nemzetállami érdekeket a Székely Nemzeti Tanács kétszázezernél is több támogató aláírással hitelesített törekvésével szemben, később pedig állást foglalt a magyar állampolgárság intézményének kiterjesztése ellen. Vagyis elmondható, hogy Frunda György is következetesen szemben áll mindennel, ami a magyarság újraegyesítését és az elszakított országrészekben közösségként való megmaradását célozza.
Az RMDSZ romlottságának, csúcsvezetősége nemzetáruló magatartásának legfelháborítóbb példája Marosvásárhely feladása. A valaha Székelyföld fővárosának tekintett városban az ezredfordulón került minimális többségbe a románság, nem kis részben az 1990-es pogrom utáni jelentős magyar kivándorlás miatt, ám mivel a polgármesteri székért hagyományosan több román jelölt indult egy magyar aspiránssal szemben, Marosvásárhely első embere egészen 2000-ig magyar volt. Ezen esztendőben azonban (miután a parlamenti választási kampány hajrájában a később, mint említettük, hadnaggyá kinevezett Markó Béla az RMDSZ alapszabályát felrúgva önkényesen leváltotta Kincses Elődöt a párt Maros megyei elnöki tisztségéből, mert a pártvezetés által összeállított választási lista helyett a korábbi előválasztáson sok ezer választó által legitimált lajstromot adta le a román választási hatóságoknak) még egy magyar induló, az említett Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt elnöke, Kiss Kálmán is ringbe szállt a városvezetői tisztségért, aminek eredményeként Fodor Imre, az addigi elöljáró néhány száz szavazattal alulmaradt a Marosvásárhelyt azóta irányító Dorin Floreával szemben.
Kiss Kálmán 2004-ben megalapította a Romániai Székelyek Szövetségét, harsányan ellenezve az autonómia-törekvéseket, azt állítva, hogy a székelyek nem magyarok, hanem teljesen más nemzetiségűek. E szervezet 2004 őszén együttműködési megállapodást írt alá a Nagy Románia Párttal, s így Kiss az éppen időszerű választásokon a soviniszta, magyarellenes alakulat Maros megyei szenátori listájának második helyén indulhatott. Hogy milyen indíttatásból cselekedett Kiss Kálmán, azt ki-ki végiggondolhatja. Annyi bizonyos, hogy Marosvásárhely elvesztése nyomán nem eresztették túlzottan búnak a fejüket az RMDSZ csúcsvezetői, s az sem szegte kedvüket, hogy ezután minden helyhatósági választáson újra és újra elbuktak a szövetség jelöltjei. 2004-ben például a hírhedtté vált Kempinski-béli 2002. december 1-jei koccintás egyik résztvevőjét, Kelemen Attilát indították polgármesterjelöltként, s a Marosvásárhelyen rendkívül népszerűtlen politikus veszített. 2008-ban a Magyar Polgári Párt kezdeményezte, hogy a város világhírű szülötte, a Steaua Bukarest csapatával 1986-ban Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyert és így román szavazatokra is alappal számító Bölöni László induljon pártok fölötti közös magyar jelöltként.
A korábbi labdarúgó azzal a feltétellel vállalta volna a felkérést, hogy az MPP és az RMDSZ egyaránt támogassa, utóbbi párt azonban újfent fittyet hányt a nyilvánvaló magyar érdekre, és az emblematikus neptunistát, a már említett Borbély Lászlót indította, aki ugyancsak elbukott Dorin Floreával szemben. Ugyanígy járt el az RMDSZ az idei helyhatósági választáson, ahol az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt is közös jelölt állítását szorgalmazta. E személy Vass Levente lett volna, ám az RMDSZ ragaszkodott hozzá, hogy a marosvásárhelyi fogorvos a párt tulipános jelképe alatt, ne pedig koalíciós jelöltként szálljon versenybe, így az MPP kihátrált mögüle, az egységes támogatás híján pedig maga Vass Levente lépett vissza. Az új helyzetben pedig az RMDSZ Frunda Györgyöt indította el, aki minden idők legkevesebb magyar szavazatát szerezte csak meg, még úgy is, hogy az MPP színeiben versenybe szálló Benedek Imre és az Erdélyi Magyar Néppárt által támogatott Smaranda Enache együtt is csak a voksok 4,3 százalékát gyűjtötte be, így Dorin Florea immár negyedik polgármesteri ciklusába vághatott bele.
Marosvásárhely etnikai szempontból frontváros, ezért a gyakorlati szempontokon túl erőteljes jelképi, lélektani jelentősége is van annak, hogy ki a város elöljárója. Az RMDSZ ide vonatkozó politikája az elmúlt három választás során egyértelműen Dorin Floreának kedvezett – hogy a szövetség stratégái „csupán” ostobák, vagy ennél is nagyobb a baj, azt megint csak döntse el az Olvasó! Egy biztos: a Román Kommunista Pártba visszanyúló gyökerekből sarjadt a Neptun-logika, aminek pedig már-már természetes következménye a román hadseregben viselt tiszti rang.
Mindezek következtében az erdélyi magyarság lélekszáma mintegy negyedmillióval csökkent az elmúlt huszonhárom évben. Ez háborús nagyságrendű emberveszteség. A román hadsereg fegyverrel sem lehetett volna eredményesebb…
Ágoston Balázs
Magyar Demokrata (Budapest)

Aradi személyiségek
Vidám történetek, szerelmek és sok-sok munka
Kicsinek bizonyult ma délben az Arad Megyei A. D. Xenopol Könyvtár Concordia Terme: a Puskel-házaspár előadására kíváncsi aradiak megtöltötték a helyiséget olyannyira, hogy pótszékekre is szükség volt.
A könyvtár a város személyiségeit bemutató sorozatának e havi meghívottjai Puskel Tünde Emese tanár, média-producer és Puskel Péter közíró, helytörténész voltak.
Florin Didilescu igazgató és Lucia Bibarţ könyvtáros szervezőkként röviden ismertették a Puskel-házaspár munkásságát – mely mindenki számára közismert –, és elmondták, hogy ennek a sorozatnak a célja, hogy a személyiség mögött az embert is megismertessék az aradiakkal.
Puskel Péter kezdésként elmondta, hogy a napokban lesz 60 éve annak, hogy beiratkozott a könyvtárba, melynek azóta is aktív és lelkes látogatója, ugyanakkor április 1-jén múlt 45 éve, hogy belépett az újságírók sorába.
Vidám történetekkel emlékezett egykori tanári állására: Kisiratoson négy évig tanított, majd ezt követően teljesedett be gyermekkori szerelme, az újságírás. Nagytatája, édesapja is nyomdász volt, így nem volt meglepő, hogy ez a pálya vonzotta már kiskorától kezdve.
A helytörténész másik nagy szerelme a színház, amiben nézőként aktívan részt vesz, bár egyszer jelentkezett irodalmi titkárnak a színházhoz, amit elutasítottak, de a színház iránt érzett szerelmét ez nem törte meg.
Az újságírás, majd később helytörténeti munkássága mellett belekóstolt a televíziós szerkesztésbe is, hiszen, aki média-producerrel köti össze az életét, annál ez a dolog elkerülhetetlen.
Puskel Tünde Emese egy vallomással kezdte, mely szerint Péter volt az, aki miatt Aradon maradt és nem költözött külföldre, majd elsütötte az örök igazságot is: minden sikeres férfi mögött egy sikeres nő áll.
Emese diák korában Szepesi György magyarországi rádiós, sportkommentátor zseniális kommentálásától felbuzdulva sportriporter szeretett volna lenni, ám akkor ez nem volt lehetséges, hiszen nem volt párttag, így nem engedték erre a pályára lépni.
Egyetemista korában egykori matematikatanára figyelt fel örökmozgóságára, mindent tudni akaró tulajdonságára, és ösztönözte, hogy végezzen el egy újságírói kurzust, talán majd egyszer hasznát veszi az életben. Így is lett.
Az akkor még Vörös Lobogó néven megjelenő újságnál gyakran szerveztek újságírói köröket, ahol a szakmabeliek összeültek, beszélgettek stb. Egy ilyen alkalommal ismerték meg egymást Emese és Péter, kezdetben azonban egyáltalán nem voltak szimpatikusak egymásnak. Aztán idővel a szakmai összekoccanásból egy kölcsönös, mély szimpátia lett, mely immár 30 éve tart kettejük között.
Puskel Tünde Emese indította el a magyar televíziózást Aradon, a sajtón kívül azonban két másik szerelme a gyermekek és az utazás. Bevallása szerint sosem tudott megszabadulni az iskolától, mai napig a Csiky Gergely Főgimnáziumban magyar nyelvet és irodalmat tanít.
A Puskel házaspár kifogyhatatlan a történetekből, elmondásuk szerint napokig lenne miről mesélniük, hiszen mindketten egy színes, változatos pályát választottak.
Puskel Péter „házi” statisztikája alapján felesége az elmúlt 20 év alatt közel kétezer riportot készített, ezen kívül híreket, rövidebb anyagokat, míg ő az elmúlt 45 évben (35 év hivatalosan, 10 év nyugdíjasként) több mint 10 ezer anyagot publikált, melyek közül leginkább a helytörténeti írásaira büszke.
Bár a megyei könyvtár által indított sorozat célja a személyiségek kevésbé ismert és tudott dolgainak a felszínre hozása, Puskel Tünde Emese és Puskel Péter munkássága a fennmaradó értékek élő bizonyítéka.
A találkozó második részében bemutatták Arad épített és kulturális örökségéről készült dokumentumfilmjüket.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad).

In memoriam Bereczki Károly
Döbbenten olvastuk a hírt, hogy Bereczki Károly életének 66. évében, 2014. február 16-án egy budapesti kórházi ágyon elhunyt. Bereczki Károlyt – szolgálati nevén Csárlit – elsősorban székelyföldi írói és újságírói tevékenysége kapcsán ismertük.
Szovátán született 1948. április 4-én, értelmiségi-hivatalnoki családban, Gyergyószentmiklóson érettségizett, Kolozsváron történelem-filozófia szakon szerzett tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Újságírói tevékenységét az aradi Vörösi Lobogónál kezdte, majd Csíkszeredába, a Hargita napilaphoz szerződött (1971). Akkortájt rendszeresen jelen volt írásaival a Korunk, az Új Élet és a Művelődés hasábjain is. Elsősorban szatíráival, humoreszkjeivel és meglepően merész hangú, nagy tájékozottságról árulkodó honismereti riportjaival tűnt fel a „szocialista sajtóban”. Miután eltávolították a Csíkban megjelenő napilap szerkesztőségéből, előbb revizorként, majd fordítóként működött Cskszeredában, illetve Székelyudvarhely környéki településeken tanított.
A rendszerváltozást követően alapítója volt a Tromf nevű élclapnak, majd annak megszűnte után családjával együtt Magyarországra költözött. Debrecenben a Hajdú-Bihari Naplónál, a Pest Megyei Hírlapnál, a budapesti Kis Újságnál, később a Világ Magyarsága című lapnál dolgozott. Távozása után is ápolta kapcsolatait az erdélyi és székelyföldi sajtóval. Munkatársa volt az aradi Nyugati Jelennek, írásait a Hargita Népének és az Udvarhelyi Híradónak is rendszeresen elküldte a kilencvenes évek közepén és az ezredfordulót követő időkben. Életében két prózakötete látott napvilágot.
Bereczki Károly hamvasztás utáni temetéséről később intézkednek a hozzátartozók.
Isten nyugtasson, Csárli!
Székelyudvarhely, 2014. február 18.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

Péterfi Rozália
Csütörtökön, november 20-án kora este Bukarestben, hosszan tartó, súlyos betegség után 88 éves korában elhunyt Péterfi Rozália, a Nyugati Jelen lapelődjének, a Vörös Lobogónak kis híján negyedszázadig (1958–1982), nyugdíjba vonulásáig főszerkesztője.
Nehéz időkben állt egy rajoni, majd megyei magyar napilap élén, amikor a sajtó szabadságáról még elméletben sem lehetett beszélni. Az akkori újságíróknak gúzsba kötve kellett táncolniuk, ha azt akarták, hogy – a nyilvánvaló megkötöttségek dacára – az olvasók kezébe mégis érdekes, az emberek gondjaival, bajaival foglalkozó írásokat (is) adjanak. Péterfi Rozália a lap vezetőjeként – ötleteivel, a kollégák jó kezdeményezéseinek felkarolásával és természetesen írásaival – mindig az újság olvasóit tartotta szem előtt. Bizalmasabb baráti körben elmondta: a párt lapja vagyunk (más megyei lap nem is jelenhetett meg akkoriban – szerk. megj.), de az olvasót szolgáljuk. Ezért a szolgálatért aztán sokszor kénytelen volt a hátát tartani, elviselni a nem egyszer otromba legorombításokat a pártszervek részéről, ha valamit nem úgy tett a lap, mint ahogy a szűklátókörűek elvárták. Határozott, egyenes, karakán jellem volt, munkatársaival szigorú, de igazságos, és nem az az emberfajta, aki felfelé törleszkedik, lefelé rúg. Tisztelni kellett, olyannyira, hogy a megyei pártvezetők is tisztelték. Kollégái többek között azért szerették, mert „felfelé” kiállt értük – a lehetőségek végső határáig. Előfordult azonban néhányszor, hogy minden tiltakozása, ellenállása, egyet nem értése hiábavalónak bizonyult, és az újság munkatársát ő sem tudta megvédeni a kirúgástól.
Rajongásig szerette egyetlen fiát, majd talán nála is jobban három unokáját.  Régóta dédanya volt, és büszke hat dédunokájára. Már betegeskedett, amikor, négy évvel ezelőtt, a legszörnyűbb csapás érte, amit anya elszenvedhet: elvesztette fiát. Életének utolsó évei nehéz betegségben teltek, de az írásról még ekkor se mondott le.
Utoljára Aradon nyilvános helyen 2011 augusztusában, az aradi magyar sajtó 150. évfordulóján rendezett ünnepségen láttuk, a Jelen Házban. „Jómagam büszke vagyok arra, hogy néhányan az egykori kollégáim közül ma is állják a sarat, továbbadva tapasztalatukat az újságírás nemes hivatásának gyakorlásában a fiataloknak. Én ezt már nem tehetem, viszont még mindig vágyakozom akárcsak Toldi: ’Hej! Ha én is, én is köztetek mehetnék…’ De amíg vagyok, olvasni fogom írásaitokat, legtöbbször elégedettséggel, olykor – sajnos – bosszúsan, de mindig szeretettel és megértéssel” – írta utóbb.
Volt kollégái, ismerősei tudják: értékes, egyenes gerincű, megbecsült embert, az aradi magyar sajtó utóbbi fél évszázadának jelentős személyiségét vesztettek el benne.
Nyugodjon békében.
Nyugati Jelen (Arad)

Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Puskel Tünde Emese újságíróval
Az aradi magyar tévé- és rádióadás 25 éve
Aradon 25 évvel ezelőtt indult be a helyi tévé- és rádióadás, vele a magyar nyelvű is. Az adásoknak a kezdetektől oszlopos tagja Puskel Tünde Emese tévés újságíró, akivel megpróbálunk visszaemlékezni a helyi televíziózás és rádiózás őskorára.
– Negyed évszázad távlatából mi jut először eszébe az aradi tévé- és rádióadás kezdeteiről?
– Ha visszagondolok, mosolyognom kell, hiszen ma már nevetségesnek tűnik, hogy a forradalom napjaiban milyen szerény feltételek, műszaki adottságok közepette indult be az aradi tévé-, illetve rádióadás. Akkoriban a sajtó teljes megújulásával párhuzamosan egyre jobban felszínre kerültek a helyi tévézésben, rádiózásban rejlő lehetőségek.
– Kik hozták létre a helyi elektronikus sajtót?
– Természetesen csakis olyanok lehettek, akikben megbíztak, értettek is valamit a gépek kezeléséhez. Mert a rádiózásban és a tévézésben elsőrendű követelmény a technikai eszközök ismerete, a birtoklása. Hiába jó újságíró valaki, ha nem ismeri a technikai felszerelést. Ebből a szükségszerűségből fakadt, hogy ott összegyűltek olyan emberek, ma már régi jó barátok, akik 1990. január 16-án elindították a román nyelvű adásokat. Ekkor kezdeményeztem a magyar nyelvű műsorok beindítását is, amelyeknek szerkesztését minden előzetes szakmai ismeret nélkül elvállaltam. Eleinte nehezen ment, hiszen a szerkesztő által összeállított anyagokat lépésről lépésre a vágónak kellett végső formába öntenie. Ha megszületett az anyag, azt valahogyan sugározni is kellett. Rendszerint egy kazettára vettük fel a román, majd a magyar adást is hetente egy alkalommal. A sofőr kiszállította Világosra az átjátszó állomásra, innen került adásba a bukaresti főműsor végeztével, éjfél után. Akkoriban az aradiak nem arra voltak igazán kíváncsiak, mi történt éjfélig, hanem a helyi műsorokat várták izgalommal, hogy végre láthassák a környezetüket, az ismerőseiket, a rokonaikat. Ez volt a kommunikációéhség időszaka is, a több évtizedes bezárkózottság során az emberek nemcsak az elnyomó hatalmi gépezettől, hanem egymástól is féltek – 1990 elején végre felszabadultan kóstolgathatták a szabadság ízét. Annak az olyan kuriózumait is, hogy a közvetlen környezetét, sőt önmagát is láthassa a helyi tévéadásban.
Valósággá vált álom
– Hogyan került a helyi tévések szűk körébe?
– Mindig is a sajtó volt a nagy álmom, már harmadikos koromban szerepeltem a rádióban. Nagyon erősen hatott rám a marosvásárhelyi rádióstúdió, különösen Jászberényi Emese, akinek volt egy olyan adása, amelyben a beíró, tehetségesebb gyermekeket szólaltatta meg, köztük engem is. Később, amikor egyetemre, Kolozsvárra kerültem, a filológián egyéves újságíró kurzus is volt, ami nagyon érdekelt. Diákként a Fellegvár oldalon közöltünk, a helyi lapban is megjelentek bizonyos írásaim. Aradra kerülve nagyon háttérbe szorultam, mert nem voltam párttag, de rendszeresen látogattam az akkori Vörös Lobogó mellett működött Ifjú Riporterek Körét, miközben Majláthfalván tanítottam. Különösen a rádiósok hatottak rám, közülük is Szepesi György rádióriporter, aki ritka nagy egyénisége volt a Magyar Rádiónak. Sportszerető lévén, imádtam Szepesi közvetítéseit, akit utánozni próbáltam. Éppen ezért az aradi szabad sajtóban meg akartam írni, hogyan működik a helyi tévé, ugyanakkor élt bennem a vágy, hogy abban magam is dolgozzam. 1990. január végén megírtam a cikket, az akkori stúdióvezetőnek fel is vetettem: mit szólna, ha heti egy alkalommal egyórás magyar műsort indítanék be? Nagyon örült neki, hiszen az színesítené a programot, de megmondta: embereket nem tud adni, azokat nekem kell toboroznom. Ez volt a legnehezebb, mivel operatőröket nem képeztek. Akinek videokamerája volt, azt nagy titokban kellett tartania. Virgil Jireghienek volt videokamerája, de a férjem közreműködésével elkezdtünk magyar videós után is érdeklődni. Eljutottunk Cziszter Kálmánhoz is, aki nagyon segítőkésznek bizonyult, összehozott a szomszédjával, Sándor Istvánnal, akinek volt videokamerája. Felhívtam, azonnal beleegyezett, hozzáfogtunk az első adás megszerkesztéséhez. Az aradi magyar kultúra személyiségeiről forgattunk rövidfilmeket, az RMDSZ híreit is bevettük az adásba, intézményeket mutattunk be, eljártunk a magyar falvakba, ahol akkor kezdődtek a faluünnepségek, amelyek mind bekerültek a műsorba. Nagyon szép emlékeim vannak az Aradi Magyar Tévénél töltött bő három évről, temérdek érdekes, értékes embert ismertem meg, akik nagyon nyitottak voltak, szívesen nyilatkoztak. Örvendtek, ha felkereste őket tévéstábunk.
– Hogyan dolgoztak az akkori magyar adásban?
– Előrebocsátom: mindenki teljesen ingyen dolgozott, miközben egyesek külföldön csencseltek, megalapítva a vállalkozásaikat. Soha, egyetlen lejt sem kaptunk az Aradi Tévétől. Állandóan azzal takaróztak a vezetők, hogy itt nincs pénz, nincs, aki fizessen, főképpen a kisebbségi adásokra nincs költségvetés. Ezzel együtt rengeteget dolgoztunk, hiszen a főállásunk mellett néhány nap alatt el kellett készítenünk a riportokat.
Az ingyenmunkát is drágállták
– Értem a lelkesedést, de hát teljesen ingyen meddig dolgozhat az ember?
– A nagy politikai összeborulásból, testvériségből a pártok kialakulásával elég hamar bekövetkezett a feszültségkeltés is. A marosvásárhelyi események, majd a bányászjárások nagyban befolyásolták az aradi hangulatot is. De az Aradi Tévénél sem volt annyira szabad az élet, mint ahogyan a szabadság hajnalán ezt reméltük. 1994 elején behívtak a prefektúrára, ahol hazafiatlansággal vádolták meg a helyi tévé vezetőit, akik nem követik figyelemmel a PSD pártutasításokat. Akkoriban a stúdióvezető Niedermayer György volt. Tehát egy koncepciós beszélgetésen az aradi tévé- és rádióvezetőket keményen kioktatták, mi viszont annyira naivak voltunk, hogy nem rögzítettük az elhangzottakat. Mindennek az állt a hátterében, hogy a stúdiókba a maguk embereit akarták bevinni. Akkor a vezetőség, illetve a munkatársak 90%-a lemondott. Akkor szűnt meg a magyar adás is, mivel azt állították: tulajdonképpen nincs is rá szükség. Kitettek bennünket a helyi tévé épületéből is. Virgil Jireghie megreformálta a helyi tévét, majd Sandu Moţ vette át az Aradi Tévé és Rádió vezetését, ami később az Antenna tévécsatornának volt a fiókszerkesztősége.
– Hogyan folytatódott?
– 1994-ben jött az Intersat kábeltévé társaság, amely tévéadást is indított, és azt szerették volna, ha a magyar adást mi szerkesztjük. A licenchez szükséges vizsgaanyagot mi állítottuk össze számukra, a román anyagot is a kollégánk, Huppert Sándor vágta össze. Amikor azonban beindult az Intersat tévéadása, minket már nem hívtak. Nem is bántuk, mert akkor már a Duna Tévének dolgoztunk.
– Továbbképző tanfolyamokat szerveztek-e a tévéseknek, rádiósoknak?
– Természetesen, a Duna Tévé azzal kezdte, de azóta is rendszeresen szerveznek szakmai képzéseket, sőt mesterkurzusokat. 1994-ben kerestek meg először, amikor beindult a Duna Tévé kísérleti adása. Hatalmas körzetet látogattunk, hozzánk tartozott a Bánság és Hunyad is, Déváig, Petrozsényig. Az 1995-től eltelt húsz év alatt a régióban nincs olyan hely, ahova ne jutottam volna el. Amikor a Szabadság-szobor kihozataláról, újraállításáról forgattunk, a titkosszolgálat nagyon érdeklődött a munkánk iránt, de akkor is, amikor a magyar helytörténeti témákat kezdtük feltárni a kilencvenes évek közepén. A többségi sajtóban nacionalista felhangok jelentek meg velünk kapcsolatban, nagyon idegenkedtek a munkánktól.
Emlékezetes filmek, érdekes emberekről
– Az elmúlt 25 év alatt forgatott-e olyan anyagot, ami a legközelebb áll a szívéhez?
– Rengeteg ilyen filmanyag van. Ez olyan, mintha azt kérdeznék az embertől, hogy a tíz közül melyik gyermekét szereti a legjobban. Lehetőségem volt először forgatni a „Zöld nyílról”, a 48-as ereklyékről a megyei múzeum pincéjében, a Feszty körképről, az 1849-es világosi fegyverletételről, Krenner Miklós erdélyi újságíróról, Spectatorról. Egyébként van legnehezebb, leghumorosabb élményem is a filmezéssel kapcsolatban. Az egyik legforróbb pillanat az volt, amikor olyan nagy titokban hozták ki a Szabadság-szobrot a várból, hogy még a férjem sem szólt róla, aki a Nyugati Jelen újságírója volt. Másik emlékezetes forgatásom az volt, amikor a Szabadság-szobor kihozatala után Orbán Viktor Aradon járt, de nem lehetett vele riportot készíteni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy miközben a Szakszervezetek Házában folyt az ünnepi előadás, minket az egyik minorita atya bezárt a Szabadság-szobor elkerített őrzőhelyére. Amikor megérkeztek a vendégek, kigyúltak a fények, kinyílt a vaskapu, mi előbújtunk a szoborelemek mögül, és megszólaltattam Orbán Viktort a Híradó számára.
– Manapság milyen feltételek között dolgozik a Duna Tévé aradi stúdiója?
– 20 év után Király András jelenlegi államtitkár, valamint Bognár Levente alpolgármester úr közbenjárására sikerült kapnunk egy helyiséget, ahol jól működő tévéstúdiót sikerült berendeznünk. Addig otthonról dolgoztunk, naponta rohangáltam a kazettákkal a vasútállomásra vagy a buszpályaudvarra, hogy szórványéletünk is jelen legyen a Duna és MTV adásaiban. Közel egy évtizedig az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának voltam a romániai tudósítója. Már a kezdettektől együttműködtünk a bukaresti magyar tévéadással is.
Szakmai tevékenységem szorosan összefüggött az első aradi magyar diáklap, a Kópé szerkesztésével, amit közel 2000 példányban, Arad megyén kívül Bihar, Kolozs, Hunyad Maros és Temes megyékben is terjesztettünk. Rendkívül népszerű volt, mivel maguk a diákok írták, én csupán irányítottam őket. Innen nőtte ki magát Székely Csaba neves erdélyi drámaíró és Katona Mihály is. A diáklap műhelye a 12-es Számú Általános Iskola volt, a szerkesztéséhez a férjemtől nagyon sok hasznos tanácsot kaptam. Ezen kívül a helytörténeti ismereteivel rengeteget segítette tévés munkámat, de a Kisiratoson szervezett médiatáborokat is. Azokat azzal a céllal szerveztem, hogy a szórványban felkutassuk a tehetséges diákokat, akik utánpótlást képezhetnek majd a helyi magyar sajtó számára. A táborozásokon a média minden formájának a témakörében előadásokat szerveztünk, majd a táborozások végén Firka címmel lapot is kiadtunk, illetve rádió, valamint tévéadást szerkesztettünk. E kezdeményezéseket a MÚRE rendszeresen támogatta, ezért is kaptuk a Nívódíjat a Szabadság-szobor-filmünk elkészítésekor. Évekig jelen voltunk a tévések kassai filmfesztiválján, illetve más külföldi tévés seregszemléken, ahol egyik kisfilmünk szintén díjat nyert.
– Vannak-e jövőbeli tervei?
– Mivel az elmúlt 15 év alatt a tévés munka teljesen átalakult, egy könyv formájában szeretném megörökíteni a kezdeti időszak eseményeit, emlékeit. Azért, hogy megmaradjon a kollektív emlékezetben az aradi elektronikus sajtó hőskora. Ugyanakkor egy-két filmálmom is van, amihez már megvannak a szakemberek, csak az anyagiak hiányoznak. Abban reménykedem, egyszer az anyagiak is összejönnek.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Ficzay Dénes emlékezete
„Kóbor poéta voltam és kósza álmokat kerestem”
2015. március 2-án az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében Ficzay Dénes halálának 30. évfordulójára emlékező tömeg láttán (az előcsarnokba is több sor széket kellett elhelyezni az érdeklődők számára) a legelső gondolatom az volt: Ficus (Ficzus?) mennyire örülne, hogy egykori iskolájában a város híres szülöttéről, Tóth Árpádról termet neveztek el. Hisz jószerével egész életében a város, a szülőváros – egyebek közt – híres szülötteit, vagy az itt megfordult neves embereket, a velük kapcsolatos történeteket kutatta, és közre is adott belőlük annyit, amennyi akkoriban lehetséges volt. Ha az égi szférákból visszatekintene, örömmel konstatálná: 2015-ben még vannak aradiak (ha nem is tősgyökeresek, azaz idecsöppentek), akik emlékeznek rá, torzóban maradt életművét értékelik, becsülik – ugyanakkor, némi értetlenséggel, megkérdezné: hol vannak a fiatalok – a kevés kivételtől eltekintve –, akik tovább viszik, utódaiknak átadják az aradi magyar történelmet?
Ficzay Dénesről, mint minden jelentős személyiségről, legendák keringenek. Sokezer ember (lényegében, mondhatnám, mindenki, aki számít) ismerte a vértanúk városában évtizedeken keresztül tanárkodó Ficust (beleértve, természetesen, a szemét mindenkin rajta tartó állami információs szolgálatot) jellegzetes, senki mással össze nem téveszthető, külső megjelenésére nem sokat adó, a lényeget a külsőségeknél mindig sokkal többre tartó alakját. A tegnapelőtti megemlékezésen két bájos fiatal lány (Kis Zsuzsanna és Kovács Henrietta) olvasott fel tucatnyi visszaemlékezést egykori tanítványoktól (Gulyás István, Orosz Németh Aranka, Szilágyi György, Kelly Enikő, Nagy Gizella és mások), amelyek – valamikori tanáruk alakjának felidézésen túl – mélységes szeretetet és tiszteletet sugároznak.
A tegnapelőtti megemlékezést Hadnagy Éva tanár, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatója nyitotta meg, aki – köszöntve a népes hallgatóságot – elmondta: nem volt (koránál fogva sem) tanítványa Ficzay tanár úrnak, de, kisiratosi kisdiákként bátyjától sok történetet, anekdotát hallott róla, és egy személyes élményét is felidézte, amikor, középiskolásként, az akkori Slavici líceum tanulójaként az utcán nagy tisztelettel köszöntötte – és ez az epizód nagyon fontos számára. „Most azt szeretném megtudni Önöktől, milyen az az ember, mit kell tudnia annak a tanárnak, akit halálának 30. évfordulóján ennyien megtisztelnek?”.
A rendezvény ötletgazdája és fő szervezője, Irházi János az ünnepelt egyik írásának felidézésével kezdte – a halál gondolatával szembenéző ember töprengéseivel. De így folytatta: „Azt szeretném, hogy ma mosolyogva emlékeznénk, hogy jusson eszünkbe a vidám, jó kedélyű Ficzay Dénes, ezért is választottuk az Emlékalbum borítójára ezt a mosolygós képet. Arra kérem Önöket, hogy a kiállítást végignézve idézzük fel emlékét, de mosolyogva, abban a meggyőződésben, hogy ennek a tanár úr is örülne”.
A megemlékezés rendezője ezután ismertette az Aradon született és itt is meghalt Ficzay Dénes (1921. dec. 27.–1985. március 2.) életútját, iskolaéveit, megemlítve aradi tanárait, a római katolikus főgimnáziumot az impériumváltástól haláláig, 1943-ig vezető Fischer Aladárt és az aradi vértanúk földi maradványait felszínre hozó Kara Győzőt. Ficzay végzős diákként már munkatársa volt az Aradi Közlönynek, ahol számos irodalomtörténeti írása jelent meg. A bécsi döntés után Kolozsváron a magyar–olasz szakra iratkozott, közben megnősült, s már két gyermek apjaként diplomázott 1945-ben. Már egyetemista korában belső munkatársa volt az Erdélyi Helikonnak és szorgalmasan írt a Székelyföld c. lapnak is. 1945 késő őszéig a kolozsvári kereskedelmi iskolában tanított, majd visszajött Aradra, ahol a katolikus gimnáziumban, majd annak utódiskoláiban tanított megszakítás nélkül 37 esztendőn át. Hazaérkezését követően azonnal bekapcsolódott a helyi sajtó munkájába, közművelődési, irodalmi, helytörténeti írásokat publikált. A hatvanas évek elején gyümölcsöző levelezést folytatott több magyarországi hely- és irodalomtörténésszel, majd a hetvenes évek végén az állambiztonsági hatóság figyelmeztetésére a levelezést is meg kellett szakítania, s szinte haláláig számtalan zaklatásnak volt kitéve. Ennek ellenére számtalan cikke jelent meg a helyi Vörös Lobogóban, a kolozsvári Utunkban és a marosvásárhelyi Igaz Szóban. A helyi lapban város- és irodalmi, valamint helytörténeti sorozatokat írt Aradi séták, Elfelejtett aradi írók, Aradi kislexikon, Aradi ritkaságok címmel, jól dokumentált tényeket, érdekességeket írt szeretett városáról. Ahogy ezt Aradi krónika c. írásának elején hangsúlyozza: valójában egyetlen nagy szerelme volt, a város, és története házaival, utcáival, különös és különleges embereivel. Példaképe a híres irodalomtörténész, Kelemen Lajos volt, akinek városnéző sétáin kolozsvári diákként gyakran részt vett, és az ő szellemében vezette aradi diákoknak, érdeklődőknek izgalmas városnéző sétáit, amíg hagyták.
Halálát követően – mivel életében kötete nem jelent meg – felmerült a kérdés: volt-e egyáltalán hagyatéka? Amikor 1990 januárjában újraalakult a Kölcsey Egyesület, s felmerült a hagyományok újraélesztésének kérdése, felmerült a könyvkiadás is.
Rövidebbre fogva: (a 2011-ben a Marosvásárhelyen elhunyt), s a Ficzay-hagyaték kezelését áldozatos munkával vállaló Pávai Gyula gondozásában öt, Ficzay Dénes hagyatékából előkerült, illetve sajtóban megjelent írásokból összeállított kötet jelent meg a Fecskés könyvek sorozatban (Aradi krónika, Aradi séták, Válogatott írások, A vértanúk sírja, illetve a csak részben Ficzay-írásokat tartalmazó Ficzay Dénes-emlékkönyv). Ezeket most, a 30. évfordulón a közönség digitalizált formában is megkaphatta, s talán mondani is fölösleges: aki a digitalizálás nem könnyű, áldozatos munkáját vállalta, az a már több hasonló próbálkozást (például Márki Sándor ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen munkái) is sikeresen végrehajtott Nagy István pécskai fizikatanár, aki ezáltal lehetővé tette, hogy Ficzay Dénes (eddig feldolgozott) életműve bekerülhessen a Magyar Elektronikus Könyvtárba, ahonnan a világ bármelyik pontjáról elérhető lesz. Nagy István egyébként létrehozott egy Ficzay-emlékfalat is a Facebookon – az arra érkezett írásokból olvasott fel a két (már említett) lány jó néhányat.
A tegnapelőtti összejövetelen Bognár Levente aradi alpolgármester, egykori tanítvány és Vadász Ernő is emlékezett Ficzay Dénesre. Ez utóbbi – egyedülálló módon – egykoron, 1939–40-ben (jó pár évvel fiatalabb) iskolatársa, később, 1945–50 között diákja, utóbb pedig tanártársa volt Ficzaynak! Vadász Ernő többek között azt emelte ki, hogy mennyire szerette a Tanár Úr a diákokat és iskoláját.
Befejezésül a feltétlenül nagysikerűnek mondható rendezvény ötletgazdája megemlítette azokat, akik a Ficzay Dénes-emlékalbum megjelenését támogatták: Winkler Gyula EP-képviselő, Frunda György szenátor, az RMDSZ Arad megyei szervezete, valamint magánemberként dr. Albert István, Cziszter Kálmán, Durst Piroska, Fukszné Baranyi Ágnes, dr. Gönczi Attila, Halai János, Kelly Enikő, dr. Metzner Júlia, Nagy István, Orosz Kinga, Pénzes Gyula, Pop Éva, dr. Szabó Júlia, Szőke Mária.
A résztvevők a megemlékezés befejezéseként megtekintették a díszterem előterében rendezett, harminc pannót (fotót, egy-egy Ficzay-kéziratot, „mottót”) tartalmazó ötletes kiállítást, és egy pohár bor, zsíros kenyér mellett elevenítették fel a feledhetetlen tanárt, kollégát, irodalmárt, helytörténeti kutatót – az „aradológust”, akiről, mint ilyenről, furcsa módon nem is esett szó.
Jámbor Gyula

Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Juhász Bélával, a Szövétnek főszerkesztőjével
Szép lenne növelni az oldal- és a példányszámot
– Ön 2014 nyarától a Szövétnek főszerkesztője. – A Szövétnek 2014. augusztusi számát már én szerkesztettem, ez volt a 101. szám. Azelőtt is irogattam a lapba, szépirodalmi próbálkozásokat tettem közzé.
– Ezek mikor születtek? Hogyan kezdődött az Ön irodalommal kapcsolatos pályafutása?
– Ez hosszú történet! Van köztük olyan, ami még diákkoromban született, tehát a hetvenes évek elején, és vannak, amik napjainkban. A Csiky jogelődjébe jártam (akkor 3-as Számú Középiskolának hívták), és a Nyugati Jelen jogelődje, a Vörös Lobogó szervezett egy úgynevezett diákriporter-kört, összegyűjtöttek pár íni kívánó vagy írni tanuló diákot. Tizedikes voltam, és bejártunk a szerkesztőségbe, ahol a szerkesztők tanítottak minket, de főleg alkalmat adtak, hogy közöljünk néhány munkát. Ezek általában riportok, interjúk, jegyzetek, tárcák voltak. Diákkoromban olyan 250 írásom megjelent. Közben azért még küldtem egy párat az Ifjú Munkáshoz, ami országos ifjúsági lap volt, és a Munkás Élethez, a temesvári szerkesztőségbe is.
– Hogyan telt el ez a néhány hónap, mióta Ön főszerkesztő, milyen nehézségekkel találkozott, mi tűnt a legnehezebbnek?
– Én nem érzem, hogy valami is nehézséget okozott volna. Nem érzem, mert nagyon szeretem csinálni azt, amit csinálnom kell, és lenyűgöz az aradi, Aradhoz kötődő, Aradról elszármazott, amatőr vagy profi emberek lelkesedése. Féltem, hogy nem lesz mit betennem a lapba, de szerencsére ez soha nem fordult elő. Most is, például, a februári lapszám szinte kész van. Nagyon sokan írnak annak ellenére, hogy nem tudunk fizetni a cikkekért. Mind Aradról, mind a világ nagyon sok részéről kapok írásokat, kezdve Böszörményi Zoltántól. Amikor elküldöm a körlevelet a potenciális munkatársaknak, ő a legelső, aki küld néhány verset. Ugyanilyen lelkes Sarusi Mihály, de mondhatnám a Piroska házaspárt is, akik innen költöztek Magyarországra. Megpróbáltam megkörnyékezni Tatár Etelkát Chicagóból, akivel kollégák voltunk a líceumban. Minden hónapban küld anyagot az ottani magyarság életéről. De van olyan volt diákom is, aki megtisztel verseivel. Nincs mire panaszkodnom: nyugdíjas vagyok, ráérek, szeretem csinálni.
– Mire emlékszik a legszívesebben? Van esetleg kedvenc története?
– Hát ilyen hirtelen nehéz kedvenc történetet találni. Megtisztelő, és nagyon jó érzés találkozni az utcán emberekkel, akik elmondják, hogy olvassák a Szövétneket, és nagy szeretettel olvassák. Nemrég Temesváron jártam, könyvbemutatón, és olyan jó érzés volt ott látni például Szilvágyi Zsolt plébánost (akit szintén bevontam a szerkesztőbizottságba). Ott ő is felszólalt, és olyan szeretettel beszélt a Szövétnekről! Azután ott van Albert Ferenc nyugalmazott professzor, aki Aradon született, és küldött írást az Andrényi családról. Ő is nagyon jó érzéssel beszélt a lapról. Bodó Barna egyetemi tanár, aki most a Szórvány Alapítvány elnöke, szintén örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen sokan írnak nálunk, a megyében. És tényleg rengeteg anyagot kapok, főként az idősektől. Az ifjú tollforgatókkal nehezebb dolgom van, mert őket noszogatni kell. Biztosan kevesebb az idejük.
– Milyen tervei vannak a jövőre tekintve? Mit vár 2016-tól?
– Hát nem akarok felvágni, de amikor kezdtem a lap szerkesztését és terjesztését, 350 példányban jelent meg. Most megint elértük az 500 példányt. Erre büszke vagyok, mert olyan támogatókat tudtam beszervezni, akiknek ott a helyük a magyar kulturális szemle körül. Szomorú az, hogy nemrégiben a majláthfalvi és a simonyifalvi terjesztőink bejelentették, hogy nem tudják már vállalni a feladatot. Egy olyan faluban, ahol több százra tehető a magyar lakosság, legalább tizet illene eladni! Próbálom a veszteségeket kompenzálni, és új támogatókat szerezni. Ezek a fő tervek.
Szép lenne növelni az oldal- és a példányszámot is: a Szövétnek kéthavonta jelenik meg negyven belső oldalon. A decemberi számot megpróbáltam kicsit felpumpálni, és belefűztünk plusz nyolc oldalt. És a példányszámot is lehetne növelni ötvennel. Lenne rá igény, szerintem, de ahhoz több pénz kellene. És amit még nagyon szeretnék: több fiatal olvasót és munkatársat bevonni! Ki kéne találni, hogy a húszas-harmincas korosztályt hogyan lehet megszólítani.
– Az iskola nem hiányzik?
– Dehogynem. Nagyon hiányzik, de ez van. El kell fogadnom, hogy már a 65 évet betöltöttem, előtte betegeskedtem is egy ideig, de most már a korom nem engedi meg, hogy tanítsak, és a fizika is kiment divatból. Az óraszám is csökken, a gyerekszám is csökken. Nem érzem, hogy a tanügyben valakinek is szüksége lenne rám. De nagyon hiányzik a hangulat, a munka, a gyerekek, a kollégák… A Szövétnekkel szeretek foglalkozni, és kell is valami elfoglaltságot keresni. Nem engedheti meg magának az ember, hogy nyugdíjazás után mindent abbahagyjon, és várja a ravatalozást! Próbálok csinálni ezt-azt, hol sikeresen, hol kevésbé.
– Visszagondolva, kitart fizikatanári karrierje mellett, vagy szívesebben foglalkozna irodalommal?
– Hát ez úgy alakult, hogy én fizika–kémiát végeztem, és közben írogattam. Az volt a tervem, amire biztattak is a Vörös Lobogónál, hogy jöjjek ide újságírónak. Ez nem jött össze, és úgy alakult, hogy tanár lettem. Akkor alakultak az ipari líceumok. Bejutottam egyetemről direkt a Faipari Líceumba, és első számú fizikatanár voltam 18 évig. Már nem írogattam. Később visszahívtak a Csikybe. Az utóbbi időben megint kezdtem a Szövétnekbe küldeni írásokat, és az utóbbi egy évben a Nyugati Jelenbe, az Irodalmi Jelenbe egy-egy jegyzetet vagy interjút küldtem.
Hogy mi lett volna jobb? Én örömmel voltam fizikatanár is, nagyon sok jó tanítványom volt, avval párhuzamosan magántanítványok, akiknek nagy része jó hírű orvos vagy mérnök lett, itt vagy a világban. Nem bántam meg, hogy fizikatanár lettem. Most próbálok írni, mert először is megelégedést nyújt, és az a helyzet, hogy nincs szükség fizikatanárra sehol. Most olyan trend van, hogy kiment a divatból. Nyugaton már kezdenek rájönni, hogy kellene azért a rendszerbe, de nálunk még nem.
– Mikor számíthatunk újabb kötetre Öntől?
– Azt a kiadó, személyesen Böszörményi Zoltán tudja. Még tavaly nyár elején felajánlotta, hogy kiadják rövid írásaimat is. Ezek a szerkesztőségben vannak már, és tavasszal talán megjelennek. Ez más jellegű, mint az első, az inkább dokumentum-regény volt, ahogy Jámbor Gyula nevezte, ez a hetvenes évek elejétől napjainkig írott, általában rövid írások, amit én szépirodalomnak tartok. Lehet, hogy nem. Az olvasók és a kritikusok majd eldöntik.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én köszönöm! 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Búcsú Mórocz Tibortól
Tegnap kora délután morcos, hideg téli napon elbúcsúztunk Mórocz Tibortól, az aradi Vörös Lobogó napilap utolsó, 1989 előtti főszerkesztőjétől.
Nevével ritkán találkozott az újság hasábjain az, aki nem az impresszumban kereste. Egy 1989 utáni, pohár bor mellett folytatott beszélgetésben azt mondta: azért nem írt, mert nem akarta lejáratni magát.
Meg kell adni: az újság létének talán legnehezebb – de biztosan egyik legnehezebb – korszakában volt főszerkesztő, 1982–89 között. Az időszak kezdetén, ha jól emlékszem, az intézményes cenzúra már megszűnt (azaz a vastag „tiltó könyvvel” felfegyverzett állami cenzor nem olvasta el minden éjjel árgus szemmel a másnapi újságot, s nem gyomláltatott ki belőle minden gyanús szót, mondatot. Hivatalos cenzúra híján annál nagyobb volt az öncenzúra, az újságíró által beadott cikk-kéziratot legalább ketten átnézték – utoljára a főszerkesztő vagy helyettese, „problémás” esetben feltétlenül az előbbi, hisz fejével felelt érte –, hogy abba, a rendszer szempontjából „hiba” ne csúszhasson be, félreérthetető utalás sem.
Nem csoda, ha az újságírók – akiknek többsége, merem állítani alapjában véve gerinces ember volt – vitatkoztak mindenkori feljebbvalóikkal, egyenesebb beszédet, bátrabb szókimondást követelve. Néha „győztek”, még többször alulmaradtak – végeredményben egy egész rendszerrel kellett volna megküzdeniük –, s ha nem bírták cérnával, egyesek pályát is váltottak.
Mórocz Tibor ilyen időkben volt főszerkesztő – akkor se irigyelték munkatársai, utóbb, történelmi perspektívából, még kevésbé. 
Lehetett volna történelemtanár, végzettsége okán, de a sajtót választotta – dolgozott Temesváron, az ottani magyar újságnál külpolitikai rovatvezetőként, aztán Aradra került, ahol rövidesen szerkesztőségi főtitkár, főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő lett. 1990-ben nyugdíjba vonult, és jó ideig kedvenc időtöltésének, a horgászatnak hódolt (mindig is furcsálltam, hogy halat nem evett), meg aztán néhány, bérelt területen lévő szőlőtőkéjéből bort termelt, amire büszke volt. És büszke volt néhány régi aradi mestertől származó festményére, amelyekről kimerítően tudott beszélni.
Hiánya feltűnik majd a színházban, ahol a legutóbbi előadáson már nem láttam. A szívére panaszkodott, amely 84 éves koráig bírta. Nyugodjon békében.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

A Tóth Árpád Irodalmi Kör havi ülése
Erdély neves iskolái
Kedden délután került sor az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör havi munkaülésére, melyen ez alkalommal Matekovits Mihály, az RMPSZ Arad Megyei Szervezetének tiszteletbeli elnöke tartott előadást, bemutatva Erdély néhány neves iskoláját. Szó esett a Kolozsvári Báthori István, a Nagyenyedi Bethlen Gábor, a Csíkszeredai Márton Áron, a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó, a Székelykeresztúri Berde Mózes, a Nagyváradi Ady Endre, a Brassói Áprily Lajos, a Zilahi Wesselényi, a Kolozsvári János Zsigmond, a Székelyudvarhelyi Tamási Áron, a Kolozsvári Apáczai Csere János, a Szatmárnémeti Református Gimnázium és a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas iskolákról.
Matekovits Mihály olyan személyeket is bevont az előadásba, akik a fenti iskolák valamelyikébe jártak, így a Nagyenyedi Bethlen Gábort Kiss Anna, a Székelykeresztúri Berde Mózest Hadnagy Dénes, míg a Brassói Ápriliy Lajost Matekovits Mária mutatta be. Az intézményekben végzett híres költőktől vagy neves személyiségektől származó idézeteket Gál Zoltán, a Nyugati Jelen ifjú újságírója és a kör rendszeres részvevője olvasta fel.
Rögtön az est kezdetén a jelenlévők megemlékeztek Balázs Katalinról, a Vörös Lobogó, később Nyugati Jelen egykori szerkesztőjéről, akinek halála óta egy év telt el, valamint a nemrégiben elhunyt Katona Béláról. Ahogy Regéczy Szabina Perle, a kör elnöke fogalmazott, „jó szavalót és vidám, jókedvű barátot” veszítettek el, és az ő emlékére Lucian Emandi Feltámadás/Înviere című verséből idézett.
L. N. Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt Tokay György
Méltósággal viselt hosszú betegség után elhunyt Tokay György ügyvéd, újságíró, volt RMDSZ-es parlamenti képviselő, volt román diplomata.
Tokay György 1939-ben született Kolozsvárott, jogi tanulmányait ugyanott végezte. Pályáját jogtanácsosként és újságíróként kezdte, a Vörös Lobogó című aradi magyar nyelvű kommunista pártlap publicistája volt 1968 és 1975 között. 1976-tól ügyvédként dolgozott a Ceaușescu-diktatúra bukásáig. A rendszerváltás napjaiban részt vett az aradi RMDSZ megalapításában, 1990-től 2004-ig parlamenti képviselője volt a fokozatosan román versenypárttá vált szövetségnek. 1997–1998-ban kisebbségvédelmi miniszterként működött.
A rendszerváltás utáni erdélyi magyar politika egyik legbefolyásosabb személyiségeinek egyike. Frunda György és Borbély László mellett részt vett a vitatott „neptuni találkozókon”. A hármak a Fekete-tengeri üdülőhelyen 1993 júniusában bármiféle felhatalmazás nélkül tárgyalásba bocsátkoztak a román államhatalommal, és beleegyeztek abba, hogy semmiféle akadályt nem gördítenek Románia Európa Tanácsba történő felvétele elé, vagyis a magyar érdek szempontjából tudatosan kihasználatlanul hagytak egy fontos külpolitikai lehetőséget. Elemzők az akkori egyeztetésekre vezetik vissza a magyar érdekképviselet későbbi kormányzati részvételét és tájbasimulását, a Demokratikus Konvenció 1996-os választási győzelme után.
Tokay György volt Románia első magyar származású nagykövete a rendszerváltás után. Két balti államban, Litvániában és Lettországban teljesített szolgálatot. Javára írható, hogy jelentős szerepet játszott az aradi Szabadság-szobor újbóli köztéri felállításában és a magyar középiskola önállósodásában – utóbbiért éhségsztrájkot is vállalt. Közéleti szereplőként ezeket nevezte legfontosabb megvalósításainak a 2012-es Aradi Magyar Napokon, amikor is bemutatták a Jó bolondok ügyvédje című, vele készült interjúkötetet. Ez volt egyébként a legutolsó nyilvános szereplése. Március 27-én lett volna 77 éves. Temetéséről később intézkednek. itthon.ma/erdelyorszag

A szülőföld éltető ereje
Eleinkről szól a fáma
Az Arad megyei származású, s gyökereit soha meg nem tagadó, sőt büszkén valló Szabó István tanár úr múlt szombaton a Nyugati Jelenben megjelent cikke (Éltető emlékezés. Csanádi János új könyvéről) „lelőtte” a szemtanú-újságíró könyvbemutatóról szóló értékelését. Igaza van Nagy Istvánnak, aki a kedd délutáni (a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében megtartott) bemutatón valahogy így fogalmazott: ennél szebben-jobban nem is lehetne a kötetet értékelni. A megállapítás annál „ütősebb”, hogy Szabó István személyesen nem is ismeri a szerzőt, elfogultsággal tehát nemigen lehet vádolni: csak a műre, s annak értékeire reagált.
Amit a szemtanú-krónikás – a szerzőt legalább négy évtizede ismerő, tehát akár elfogultsággal is vádolható alulírott – bevezetőként hozzátesz: pár évtizedes pályafutása során ritkán vett részt (talán soha, de soha ne mond, hogy soha) ilyen jókedvű, családias, baráti, jókedvű, családias hangulatú bemutatón. Hogy ennek van-e külön jelentősége, vagy sem, nem tudom: magam, és a jelek szerint a nagyszámú közönség is igazán élvezte a „műsort”: a bemutató tartalmas show-vá vált, és lehet, hogy manapság ez a forma vezet a közönség megnyerésére.
A sors (de sokkal inkább a könyvbemutatót szervezők jóvoltából) a bemutató pontosan egybeesett a szerző 75. születésnapjával. Isten éltessen, kedves tanár úr, legyen erőd és időd az életmű további részeinek közreadására is!
Berecz Gábor, az Aradi Kölcsey Egyesület titkára bevezetőjében Csanádi János nagyzerindi magyartanár legújabb könyve megjelenésének hátteréről beszélt. Kezdetben öt fejezetre – a Csanádi-életmű mintegy összefoglalásának – tervezték, de kiderült, hogy az túl terjedelmes lenne, így a kötet végül csak három fejezetre (kis híján 400 oldalra) korlátozódott. (Nagy István pécskai tanár, a tördelőszerkesztő később ismertette a kötet „műszaki” és egyéb paramétereit – több mint 800 ezer jel, 61 írás, azzal együtt, hogy közülük hány milyen újságban – többek közt egy egykori Vörös Lobogóban, majd a Nyugati Jelenben –, folyóiratban jelent meg, illetve hány első közlés.)
Csanádi János magyartanár 45 évi eredményes „szolgálat” után ment nyugdíjba Nagyzerindről. Ez idő alatt, mondta az ünnepelt, nebulók százait, talán ezreit bocsátotta szárnyra, és számára nagyon jó érzés, amikor egykori tanítványai irodalmi alkotásokkal, kötetekkel jelentkeznek. S egy igazi pedagógus számára mi lehet nagyobb elégtétel, mint az, hogy tanítványai elérik, sőt túlszárnyalják egykori mesterüket?
Csanádi Jánosnak, hosszú és eredményes tanári pályafutása alatt ebben is része volt. Az ünnepelt szemmel látható meghatódottsággal emlékezett azokra, akik verseskötettel, képzőművészeti alkotásaikkal szép, elismert pályát futottak be (most megjelent kötetét többek között egykori tanítványának, Siska-Szabó Hajnalka munkái illusztrálják).
De hogy ne maradjak adós azzal, miért volt különlegesen „hangulatos, jókedvű, családias, baráti” ez a bemutató. Egyrészt a könyv szerzőjének, Csanádi Jánosnak tulajdoníthatóan, aki nemcsak a tőle megszokott pallérozott magyarsággal (nem mellesleg a közönség által is nagyra értékelt humorral, önironikusan) beszélt pályafutásáról, könyvéről (elénekelt több, könyvével összefüggésben lévő dalt is), másrészt Réhon Józsefnek, aki (a maiakat lesöprő klasszika-filológusi műveltséggel, és ugyancsak nagyszerű humorral) beszélt a szerzőről, egykori tanítványáról.
Szép, estébe nyúló délután volt. A legszebb azonban az, hogy az aradi magyarság a Kölcsey Egyesület (Berecz Gábor, Nagy István, Haász Ágnes, Nagy Gabriella, Zehe István és mások, nem utolsósorban a pénzügyi hátteret kiharcoló Jankó András Kölcsey-elnök, valamint a pénzügyi támogatást biztosító Arad Megyei Kulturális Központ) jóvoltából egy értékes könyv megjelenését tette lehetővé. Hátha lesz folytatása is.
Jámbor Gyula
Csanádi János: Eleinkről szól a fáma /Kölcsey Egyesület, Arad, Fecskés könyvek/ Nyugati Jelen (Arad)

Búcsú Kilin Sándortól
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Önök közül sokan barátként, ismerősként, néhányan volt osztálytársként jöttek el ma megadni a végtisztességet. De bizonyára vannak itt olyanok is, akik személyesen alig, vagy csak futólag ismerték Kilin Sándort, talán csak pár mondatot váltottak vele életében. Az utóbbi majdnem tíz évben bizonyosan ritkán, mert nem élt Aradon, kényszerűségből a magyarországi Battonyára költözött. De írásaiból ismerték, tisztelték – az idősebb, régi előfizetők szinte pontosan fél évszázadon keresztül olvashatták a mindenkori Aradi magyar napilapban, a Vörös Lobogóban, majd a Jelenben, Nyugati Jelenben cikkeit, mindenekelőtt kivételes szakmai tudással, könnyed stílusban, olvasmányosan megírt, mindig fontos kérdéseket felvető és vitató, a történések mögöttes jelentését, igazságát kutató-boncolgató jegyzeteit, vezércikkeit.
Az, akitől most búcsúzunk, igazi, nagy formátumú újságíró volt, aki, ha csak egy mód volt rá, soha, vagy csak kivételesen fogta a nagyok, a hatalom pártját – csak ha igazuk volt –: mindig a közember és igazsága mellett állt ki.
Kilin Sándor nem volt igazán „terepember” – ezért is van az, hogy viszonylag kevés (bár kitűnő) helyszíni riport alatt olvasható a neve. Mestere volt ellenben az esszészerű írásoknak, és ez a műfaj, mint a sportban az atlétika, az újságírás valóságos királynője, igazán jól művelni csak keveseknek adatik meg.
Ha az újságírásnak vannak (és meggyőződésem szerint vannak) abszolút szükséges és a legnagyobb tiszteletet érdemlő, újságírói kifejezéssel élve a „napi kenyeret” biztosító napszámosai (nélkülük semmilyen lap nem létezhetne), ugyanakkor rangot adó arisztokratái: Kilin Sándor kétségtelenül ez utóbbi kategóriába sorolandó.
Neki megadatott a legmagasabb kasztba való tartozás. Valamelyes műveltséget, érdeklődéssel és kitartással, némi erőfeszítéssel bárki értelmes ember szerezhet (elhunyt barátunk értelmiségi családban nőtt fel, ahol az olvasás mondhatni kötelező volt, tanítói, édesanyja és édesapja a nebulók közül mindig őt kezelték a legszigorúbban), a másik elengedhetetlen összetevőre, a magas fokú íráskészségre azonban születni kell. Bebizonyosodott: ő írásra született. Nagy, és immár pótolhatatlan veszteség, hogy nem mAradt ránk általa írott könyv, még az a nagyobb Dosztojevszkij-tanulmány sem született meg (eredetiben is olvasta a nagy orosz írót), amelyet utolsó éveiben tervezett.
De mAradjunk még kicsit a múltban. Az 1970-es évek legelején – a pár év múlva bekövetkező, elképzelhetetlenül bárgyú, primitív és erőszakos diktatúra előtt, ő volt az, aki közeli újságíró-barátai, köztük a kivételes tehetségű Tokay György, meg Oroszhegyi Károly, az akkor még újonc Puskel Péter támogatásával „új fuvallatot” hozott a Vörös Lobogóba, egy sor, merőben újnak, merésznek számító rovatot-oldalt (köztük az Ember és közösség címűt) indítva be. Órákat vitatkoztunk – ma már szinte hihetetlennek tűnik a dolog –, egy-egy megjelenés előtt álló cikk tartalmán, megfogalmazásain. Néhány évvel ezelőtt megdöbbentem, amikor valaki (nem tudom, hogy köztünk van-e most), azzal támadt rám: „Kilin? Kommunista (előtte még egy, most nem idézett jelző szerepelt), párttitkár volt”. Azt persze nem tudhatta, hogy Kilin Sanyi kézzel-lábbal igyekezett elhárítani a „megtisztelő” funkciót, és közeli barátait rábeszélte (sikerrel), hogy választáskor ellene szavazzanak. Csakhogy barátai alulmAradtak, mert a be nem avatott többség tisztességes, közülük való, hozzáértő embert akart.
A sors megajándékozott azzal, hogy nemcsak munkatársa, hanem, remélhetőleg nem túlzok, közeli barátja lehettem, majdnem 48 esztendőn keresztül. Ezernyi emlékem van róla: közös riportút, például, a magam újságírói pályájának kezdetén, az akkor épülő dunai vízerőműről, az elöntés-eltűnés előtt álló Ada-Kaleh szigetről, az osztrák–magyar monarchiabeli Herkulesfürdőről – a riportút hozományát, azt hiszem, ma, 45 év után is mAradéktalanul vállalhatnánk, sok-sok szerkesztőségen kívüli találkozás. Rengeteg beszélgetés a politikáról, világról, de leginkább a lapról és újságírásról: hittünk abban, talán kicsit naivan, hogy valamit tehetünk, valami rajtunk is múlik.
Nem értettünk mindig és mindenben egyet, olykor üdítően jókat vitatkoztunk – de hát mi vinné előbbre a világot, mint a nézetek ütköztetése, s ebben az érvek felsorakoztatása? Barátságunk, természetesen, az ilyen viták miatt picinyke csorbát se szenvedett.
Három nappal ezelőtt battonyai házának szépen gondozott, rózsákkal, egyéb virágokkal övezett udvarán, az olcsó nyári sátor alatt – Sanyi kedvenc helye volt a szép tavaszi és őszi időkben, nyári kánikulában – heten ültünk az asztal körül, a temetésről egyeztettünk a fájdalomtól jóformán megszólalni se tudó özvegyével és fiával az általa ültetett és gondosan ápolt, mára szép fácskává serdült szomorúfűz árnyékában. Szinte fizikai fájdalmat éreztem az első pillanattól: valaki borzasztóan hiányzik, és már sohasem jelenik meg újra, hogy egy (ritka) szabad hétvégén parázson sült mititéj, tarja, a nagyszerű és szerető feleség, háziasszony Irmi által készített előételek, körítések után néhány pohár sör mellett a végtelenségig, olykor magunkat ismételve osszuk-szorozzuk a múlt emlékeit, a valamikori és mai világ dolgait.
Sanyikám, veled immár másodszor-harmadszor veszítettem el az utóbbi néhány évtized legjobb barátainak egyikét. Egy-egy pótolhatatlan darab szakadt ki velük a magam szűk világából.
Mint nagyszalontai születésű – mindig igen büszke voltál rá, hogy az egyik legnagyobb magyar költővel azonos helyen láttad meg a napvilágot – biztosan ismerted Arany Jánosnak költőtársa, Tompa Mihály sírkövére írott sorait: „S ha nem pönög lantunk s gitárunk / A varjú se károg utánunk”. Te se kívántad az utókor elismerését. Életedben tetted, amit tenned kellett, a lehetőségekhez képest, amit lelkiismereted diktált.
A többi, ha még lesz, legyen az utókor gondja.
Nyugodj békében. Nekem nagyon fogsz hiányozni.
Jámbor Gyula
Jámbor Gyula búcsúztatta a kedves, szeretett kollégát, Kilin Sándort temetésén, 2016. augusztus 9-én.
Nyugati Jelen (Arad)

A visszajáró történelem útjain
Emlékmű Nagyzerindnek
Miközben végiglapoztam Fazekas József nagyzerindi ny. történelemtanár A visszajáró történelem útjain c. kötetét, meg a pünkösd szombatján a nagyzerindi kultúrotthonban a méltatók beszédeit hallgatva minduntalan Horatiusnak az ércnél maradandóbb emlékműre (saját alkotására) vonatkozó sora járt az eszemben. Egy értékes könyv amolyan emlékmű, s talán még inkább, ha azt a szerző egy szűkebb-tágabb közösségnek, tájegységnek, helységnek állítja: a szó elszáll, az írás megmarad, s azt akár évszázadok múltán is elő lehet venni.
Fazekas József ilyen emlékművet állított szűkebb hazájának, a Körösköznek, Nagyzerindnek és környékének. Ha a táj lakója kezébe veszi, sok mindent megtudhat szülő- vagy lakóhelyéről, olyan dolgokat, amelyekről, legfeljebb, őseitől tud, hallomásból, valamit. A szerző, mondta egyik méltatója, tanártársa, Csanádi János Eleinkről szól a fámac., tavaly tavasszal bemutatott művét mintegy folytatja, egészíti ki egy virtuális falumonográfia érdekében. Mindkettő nagyon tiszteletre méltó, értékes munka – vajon akad-e valaki az ifjabb nemzedékből, aki majdan folytatná?
Hallottam egykori tanítványától, hogy a „tanár bácsi” attól tartott, kevesen jönnek el a könyvbemutatóra. Ehhez képest a zerindi kultúrotthonban álltak is jó néhányan ülőhely híján, s amikor a műsorvezető (az egykori tanítvány, a későbbi magyartanár, a kultúrotthon vezetője, Kiss Csilla, aki egyébként remekül látta el tisztjét) üdvözölte a megjelenteket, legalább tucatnyi helységet sorolt fel – a környékbeli Feketegyarmaton, Anton, Simonyifalván, Vadászon kívül többek között Nagyszalontát, Aradot, Debrecent említette. Ez utóbbi városból Tabajdi György Pál, a könyvben külön fejezetet kapott nagyzerindi születésű Tabajdi Károly egykori Arad megyei alispán, jeles politikus, a zerindi iskola névadójának leszármazottja és fia jött el.
Mindez külön kommentár nélkül is igazolja, hogy a szerzőt mennyien tisztelik, s voltak kíváncsiak könyvére.
A szombat délelőtti esemény jócskán túlnőtt egy „közönséges” könyvbemutató keretein: a méltatókon (Kiss Csilla, Pelokné Csordás Gabriella – egykori osztálytárs –, Nagy István szerkesztő, tördelő, pécskai fizikatanár) kívül a kötethez szorosan kapcsolódó versek (Semsei Ildikó, Brittich Erzsébet), hangzottak el, egy részlet az 1879. évi nagy zerindi árvízről szóló verses beszámolóból („amikor a zerindi szőlőcsősz is költő volt” – kommentálta a szerző), továbbá felolvasás a zerindi falusi képtár egyik kezdeményezőjével és lelkes harcosával, Fazekas Józseffel készült egykori tévéinterjúból, végül egy szép, az egykori osztálytárs által felolvasott vers, Arany János (1848-ban keletkezett Öröksége: „Ha minket elfú az idők zivatarja: / Nem lesz az istennek soha több magyarja.”
A jól megkomponált könyvbemutató-előadás végén fellépett néhány szép dallal a Rozmaring népdalcsoport, amelyet annak idején a szerző neje, Fazekas Irén tanárnő hozott létre és vezetett. Aztán elvonultak az egykori kislányok, a legtöbben már rég nem ténylegesen zerindiek, az iskolába, találkozóra.
A községen belüli Zerind falu lakossága (a könyvből idézek) 1930-ban meghaladta a 2300-at, manapság alig a nyolcszázat. Elfúj bennünket az idők zivatarja?
Az összejövetel végén a jelenlévő Szabó István (nagyvarjasi – Arad megye – gyökerű, ma a magyarországi Sarkadon élő) történész, szépíró tartott magvas bemutatót Trianonról, a június 4-i nemzeti összetartozás napjáról. Mi lett volna, ha...?, adhatnánk a címet rövid előadásának. Történelmietlen kérdés, ma az van, ami.
Fazekas József mintegy 190 oldalas könyve hat fejezetre (Helytörténet. Körösköz, Képtár, Környezetvédelem, Nyelvemlékeink nyomában, Az iskoláról, Polgármesterek zerindi helyzetképe) tagolódik, és tucatnyinál több reprodukciót tartalmaz a zerindi képtár anyagából. Írásokat, beszédeket, interjúkat, jó részük az egykori Vörös Lobogóban, a mai Nyugati Jelenben látott először napvilágot. És ami meglepetés volt a szerző számára: a könyv elején egy színes portré, Siska-Szabó Hajnalka alkotása, amelyet a szerkesztő titokban csempészett be, mert a szerző aligha egyezett volna bele.
Az egykori nagyszalontai osztálytársak (tizenketten jöttek el!), egy szép, Szalontáról szóló könyvvel és diplomával lepték meg a hetvenéves szerzőt, kérvén, hogy olvassa fel az oklevél szövegét. Az első mondatok után azonban szünet következett: a meghatottságtól elcsuklott a hangja...

Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (I.)
– Székelyhídon születtem, Bihar megyében. Szüleim és minden felmenőm váradiak. A házunk közel volt az állomáshoz. 1942-ben, amikor kezdődtek a bombázások, a család elmenekült Székelyhídra. Anyám a nyolcadik hónapban volt velem. Így én ott láttam meg a napvilágot. Kicsi gyermek koromban visszamentünk Nagyváradra, úgyhogy szülőfalumból semmi sem maradt meg emlékezetemben.
–Hol végezted az iskolát?
– Elemi és gimnáziumi tanulmányaimat Nagyváradon végeztem. A Sánc utcai fiúiskolába jártam. Akkor vezették be a kötelező hét osztályt. Azelőtt négy osztály után lehetett menni inasiskolába. Abban az iskolában egy eléggé bunyós társaság gyűlt össze, a fegyelemmel bizony több probléma is volt. A tanár azzal kezdte az órát, hogy kettőt-hármat felpofozott, s kizavarta őket az osztályból. Aztán csend lett. Megtanítottak minket ott a fegyelemre. Matematikatanárunk egy pálca segítségével kényszerített, hogy megjegyezzük a képleteket. Magyartanárunk igen alapos ember volt; megszerettette a fiúkkal az olvasást.
–Hova jártál középiskolába?
– A színház mögött levő, volt Orsolya-zárdába kerültem. Azelőtt ez leányiskola volt, mi voltunk a második fiú-széria. Jól éreztem ott magamat. Nagyon jó tanáraink voltak. Földrajztanárunk katonaemberként valamikor a fronton sebesült meg, húzta a lábát, történelemtanárunk azelőtt előadott a Bukaresti Katonai Akadémián. Ezek az emberek nemcsak tanítottak, hanem neveltek is bennünket. Kikeményített ingben, élére vasalt nadrágban, mindig frissen borotválva jöttek be az osztályba. Péter bácsinak, földrajztanárunknak a közeledtét messziről elárulta arcszeszének illata. Egyik kedvencem volt magyartanárnőnk, aki kötelezett bennünket, hogy hazafias kötelezettségként tanuljuk meg a Himnuszt és a Szózatot. Később gondjai lettek emiatt…
–Szerettél iskolába járni?
– Szerettem az iskolát. Jól tanultam. Nem voltam első, de a legjobb ötbe mindig bekerültem. Kedvvel tanultam. Örömet szerzett, ha valamit elolvastam, megtanultam és tudtam.
–Melyek voltak a kedvenc tantárgyaid?
– Elsősorban a magyar irodalom. És foglalkoztatott a történelem is.
„… értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó”
– Középiskolás voltam, amikor begyűrűzött Nagyváradra is az ’56-os forradalom hatása. Kialakult egy diáktársaság. Szervezkedtek, de inkább csak tárgyalták a magyarországi eseményeket. Engem is próbáltak bevonni. Egyik haverommal nagyon jól el tudtunk beszélgetni, mert őt is érdekelte a történelem. Séta közben a Körös-parton próbált meggyőzni, hogy csatlakozzam ehhez a csoporthoz. Sikertelenül… Aztán jöttek a letartóztatások. Érettségi után értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó, és vittek a szekuritátéra. Ott tartottak egy ideig egy beton magáncellában, amely akkora volt, mint egy szekrény. Csak állni lehetett benne, és kötelezően az ajtóval szemben. Néha benéztek a figyelőablakon, hogy lássák, nem estem-e össze. Egy idő után megbilincseltek, lekötötték a szememet, és elvezettek a kihallgatótiszt elé. Felolvasta mindazt, amit beszéltünk a haverommal a történelemről, a kisebbségi létről, ugyanis a havert, aki már hónapok óta bent volt náluk, megdolgozták, és leírta beszélgetései tartalmát. Én nem tudtam sok újdonságot mondani nekik.
–Hogy bántak veled ott, bent?
– Nagyon durvák voltak. És amikor kiengedtek, alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélek a történtekről. Egy alkalommal, amikor vittek szemellenzővel, egy egyén (a hangját ma is megismerném), aki rettentően ki volt borulva valamiért, minden ok nélkül tetőtől talpig összevissza vert, rúgta a sípcsontomat, s azzal fejezte be, hogy beletalpalt a vízhólyagomba. Szerencsére fiatal voltam, és nem robbant fel a hólyagom. Mert, ha felrobbant volna, egész életemre nyomorékká válok…
„Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt”
–Iskolán kívül foglalkoztál-e még valamivel?
– Tagja voltam az Ady Endre Irodalmi Körnek, írogattam különféle tudósításokat a diákéletről a helyi újságba, a Fáklyába. Egyébként VI. osztályos korom óta minden nyáron dolgoztam. Kertészetben, kőműveseknél, a festékgyárban a festékfinomításnál, aztán egyetemistaként a gyár laboratóriumában.
–Sportoltál?
– Hogyne! Télen síztem, nyáron pedig repültem a repülőklubban. Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt. Nagyon jó társaság fonódott össze ott. Egymás segítése, az egymásra figyelés vezérelt minket. Sikerült megszereznem az A, B, C kategóriákat.
–Mennyi ideig jártál a klubba?
– 1961-ig, négy évet. Terveztem, hogy Bukarestbe megyek egyetemre aeronautikára. Készültem keményen matematikából, fizikából. Ezen az egyetemen viszont megköveteltek bizonyos társadalmi eredetet stb. Meg biztosan bekerült a dossziémba a kalandom a szekuval…
–Felidéznél egy érdekesebb történetet diákkorodból?
– Tizenegyedikes voltam, amikor a Korunk rendezett Váradon egy versenyt középiskolások részére. A magyar iskolák közötti megmérettetés döntőjében második helyezést értem el. Osztálytársnőim egy tornaórán az öltözőben megmérték az ingemnek a nyakát, és nagy meglepetésemre kaptam az osztálytól egy dupla mandzsettás, fehér puplininget. Annyira örültem annak az ajándéknak! A szeretet szimbólumának tekintettem. Nem hiszek a kabalákban és a szerencsetárgyakban, de ezzel az inggel érettségiztem, ezzel felvételiztem az egyetemre, ezzel mentem a félévi vizsgákra, ezzel nősültem.
„Kitűnő közösség volt a teológián”
–Végül melyik egyetemre kerültél?
– Mindig szerettem a természetrajzot, szegény anyámnak meg örök álmát teljesítettem: elmentem Kolozsvárra az orvosira. Öt tantárgyból volt írásbeli és öt tantárgyból szóbeli. Bejutottam ösztöndíjjal az általános orvosira. Hamarosan hívtak a rektor irodájába, ott volt az egyetem párttitkára meg a szekusa is, és tudatták, hogy nem vagyok jó elvtárs, és nem jogosulok az ösztöndíjra. Akkor a rektor mellém állt, félrehívott, és megsúgta, hogy lenne egy fogorvosi ösztöndíj Brassó tartományban. S én átmentem a fogorvosira. Nem bántam meg!
–Ez az ösztöndíj megmentett anyagilag?
– Az egyetemi évek alatt tanítványaim voltak, felvételire készítettem fel gyerekeket, fizikából, kémiából, anatómiából. Az is sokat számított.
–Jól érezted magad az egyetemen?
– Eleinte nehéz volt, mert nem ismertem a román szakkifejezéseket. De belejöttem. A kollégák elfogadtak, bár elég sok nyelvtani hibát vétettem.
– Miért nem iratkoztál magyar tagozatra?
– Csak Marosvásárhelyen volt magyar orvosi, meg Kolozsvár közelebb volt az otthonomhoz.
– Szereztél barátokat Kolozsváron?
– Amikor elvették az ösztöndíjamat, egy lelki jó barátom elvitt a teológiára, ahol hozzájutottam egy-egy tál meleg ételhez. Soha senki nem kérdezte, miért vagyok ott. Nagyon jó társaságra találtam a teológián, mindig megünnepeltük március tizenötödikét vagy október hatodikát. Lementünk páran egy osztályterembe, ahol volt harmónium, elmondtunk néhány verset, énekelgettünk nagyon jó hangulatban. A teológián jártam nyilvános bibliaórára is. A professzor, aki ezeket tartotta, megmondta, hogy senkinek nem kell bemutatkoznia, nem kell elárulnia a nevét, ha rákerülne a sor, senki se adhassa ki társait… Kitűnő közösség volt a teológián, sokáig tartottuk a kapcsolatot.
– A református teológiáról beszélsz?
– Református vagyok. Kolozsváron van a protestáns teológia: református, unitárius és evangélikus.
– Egyetemista éveid idején is írogattál?
– Igen, főleg a Korunknak. Nagyon jól fizettek. Egy-egy cikkért adtak 100-150 lejt, míg egy havi ösztöndíj kb. 300 lej volt, egy pár cipő meg 60 lejbe került. Jól jött az a pénz, mert így meg tudtam venni a bérletet a Magyar Színházba, a Magyar Operába, meg a vasárnap délelőtti koncertsorozatra, az Egyetemisták Házába… Nem engedtek el otthonról túl sok zsebpénzzel, de sohasem nélkülöztem. Igazán jóllakni a húsvéti locsolások alkalmával sikerült. Mentünk a magyar lányokhoz, és náluk sonkával, tojással, süteményekkel fogadtak.
–Milyen cikkeket írtál?
– Általában orvosi témájú cikkeimet közölték. Például: „A kozmobiológia és fiziológia kérdései”, „A neuron nem relé”, „Kolozsvári fiziológusok tevékenysége”, „Orvosi deontológia”.
„Disszertációmat az arc- és szájsebészet témaköréből választottam”
– Államvizsga után elkerültél Brassó tartományba?
– Mivel megszüntették a tartományi ösztöndíjak rendszerét, bevezették a tanulmányi átlagok szerinti kihelyezést. 9,75-tel végeztem, jó elöl a listán, mégis Borosjenő (Ineu) községet választottam.
– Miért?
– A feleségem odavaló volt. Sosem éltem azelőtt vidéken, gondoltam, kipróbálom ezt is egy-két évig. Feleségem szülei befogadtak a családba, feleségem kérte áthelyezését Temesvárra, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
– Mikor esküdtetek meg?
– 1966-ban. Feleségem akkor végezte a másodévet, én pedig az ötödévet. Egy évet laktunk Kolozsváron albérletben.
– Nem próbáltál visszakerülni Nagyváradra?
– Gondoltam rá, de végül Borosjenőben vettem egy telket, és arra később építettünk egy házat.
– Hol kaptál állást?
– A poliklinikán dolgoztam, és kijártam vidékre, Csermőre, Ternovára; a törvény megengedte… 1972-ben szakvizsgáztam Bukarestben arc- és szájsebészetből, majd felvételiztem a doktorátusra 1974-ben. Disszertációmat is az arc- és szájsebészet témaköréből választottam. Tíz évig voltam az egészségügyi dolgozók szakszervezeti elnöke, 1987–1990 között a járóbeteg-intézet igazgató főorvosa és a kórház helyettes igazgatója. Több mint 40 szakdolgozatomat mutattam be hazai és nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon, vagy közöltem szaklapokban. 1968-ban felkértek a Vörös Lobogó szerkesztői, hogy írjak az Orvosi tanácsok rovatba; mai napig folytatom ezt. Több cikkemet közölte aradi kulturális szemlénk, a Szövétnek, meg a Művelődés.
–Meddig dolgoztál a kórházban?
– ’90-ben lemondtam tisztségemről, és aztán megnyitottam a magánrendelőmet.
–Működik most is?
– Ez év március végén bizonyos egészségügyi komplikációk miatt be kellett zárnom.
–Élnek még magyarok Borosjenőben?
– Szórványvidék. A lakosság 7,2%-a magyar. Amikor odakerültem, még volt 7 osztályos magyar iskola. Jelenleg sem óvodai, sem iskolai oktatás nem folyik magyar nyelven. Készítettünk egy kimutatást a beiskolázandó, magyar nevű gyermekekről, mindegyik családot felkerestük, próbáltuk meggyőzni őket, hogy kérvényezzék egy magyar osztály indítását, sajnos eredménytelenül. Ezelőtt öt évvel sikerült beindítanunk egy magyar nyelvű óvodáscsoportot, de megszüntették, tanügyi átszervezés és leépítés miatt. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)