Erdélyi magyarokat tüntetett ki Schmitt Pál
Öt erdélyi magyar is elismerést vehetett át Schmitt Pál köztársasági elnöktől az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapja alkalmából tartott állami ünnepségen Budapesten.
A Sándor-palotában lezajlott rendezvény keretében a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át Kolcsár Géza, a Romániai Volt Politikai Foglyok Szövetségének (RVPFSZ) tagja, a gyergyószárhegyi Székely Nemzeti Tanács elnöke, Molnár Mihály, a RVPFSZ tagja, Rendes Lajos, a Maros Megyei Politikai Foglyok Szövetségének képviselője, valamint Zakariás Dezső István, a RVPFSZ Hargita megyei szervezetének képviselője. Az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek és emlékének ápolása érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Török József, a RVPFSZ vezető tanácsának tagja, a Kovászna Megyei Politikai Foglyok Szövetségének elnöke a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztkeresztjét vehette át a magyar államfőtől. Schmitt Pál kiemelte: a díjazottak között sokan vannak határon túli magyarok, bizonyítva, hogy „a nemzet, az érzés, az ünnep és az igazság is közös, tehát a jövő is együtt a miénk”.
Krónika (Kolozsvár)

Emlékezés és hálaadás
A kommunizmusnak világszerte mintegy harmincmillióval több áldozata volt, mint az első és második világháborúnak együttvéve.
Az emberiesség elleni tettek, rendszerek eleve bukásra vannak ítélve, sosem nyerhetnek végső diadalt. A gonosz, az aljas, a kegyetlen szenvedést, fájdalmat okoz az áldozatainak, akiket elpusztíthat ugyan, de meg nem tud törni, magához hasonlatossá soha nem teheti, mert a jóság hittel párosul, a hit pedig ébren tartja a reményt, módot a túlélésre. Amikor a kommunista rendszer mindent elvett az osztályellenségeitől, és bezárta őket az enyedi, a máramaros-szigeti, a szamosújvári, a zsilavai stb. börtönökbe, kínozta és éheztette őket, megmaradt számukra az imádság. A börtönök, a munkatáborok mindenik barakkja templommá szentelődött. A még életben lévő egykori politikai foglyok s a már elhunytak hozzátartozói hálaadással gondolnak az egykori fájdalmakra, szenvedésekre, mert, akár Krisztust a kereszten elszenvedett kín, őket is magasztosabbá, nemesebbé tették.
Emlékeznünk kell hát mindazokra, akik nem tértek vissza, s azokra is, akik végül megszabadultak az embertelenség poklából. Azt sem szabad elfelejteni, hogy bár a rendszer összeomlott, kiszolgálói és haszonélvezői tobábbra is itt vannak közöttünk – hangzott el szombat délelőtt Marosvásárhelyen, a kommunizmus áldozatainak emlékművénél, a Volt Politikai Foglyok Maros Megyei Szövetsége által szervezett megemlékezésen, amelyen egy-egy rövid prédikációt tartott Flavius Mihet ortodox pap, Lobontiu Alexandru radnóti görög katolikus esperes, dr. Bustya Dezső ny. református lelkész és Kecskés Lajos ny. unitárius lelkész.
A szervezők részéről Man Nistor elnök szólt az egybegyűltekhez, majd Gráma János titkár és Horváth Matild egykori elítélt koszorút helyezett el az emlékmű talapzatánál.
(ferenczi) Népújság (Marosvásárhely)

Pokoljárás ártatlan verssorok miatt
„Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen” – beszélgetés vitéz Gráma Jánossal, a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkárával.
– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.
– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.
Gráma János
1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.
Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.
A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.
Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.
– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.
– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.
Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.
Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.
Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.
Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomógépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.
Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.
– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?
– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.
Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”
– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?
– A verések gyakoriságából ki lehetett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.
Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.
Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.
– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.
A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.
– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?
– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.
Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.
– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?
– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.
De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.
– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?
– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.
– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?
– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.
– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?
– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)

Az 56-os hősökre emlékeztek Marosvásárhelyen
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából szervezett emlékkonferenciát, emléktábla-avatást és kiállítást Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán.
Horváth Miklós, Tófalvi Zoltán, Benkő Levente és Pál-Antal Sándor az 1956-os magyar forradalomról értekeztek csütörtök délelőtt. Az előadók a magyarországi események ismertetésével kezdték, azokból kiindulva haladtak a forradalom és annak megtorlásának erdélyi következményei felé. A konferenciát követően leleplezték az egyetem aulájában elhelyezett 1956-os emléktáblát, majd megnyitották A magyar szabadság éve című kiállítást.
Kelemen Kálmán, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének Maros megyei elnöke a jelenlevő fiatalok figyelmét hívta fel arra, hogy mit jelent hét évig bűnhődni, elviselni a megaláztatásokat, veréseket. Szilágyi Aladár, a Hargita megyei politikai foglyok egyesületének elnöke, majd a Kovászna megyei elnök, Török Zoltán szólt az egybegyűltekhez.  A magyarság vállalásáról, kiállásról, a forradalmi lángról beszéltek, arról, hogy vegyenek példát a mai fiatalok a pesti srácokról.
Az 1956-ban fellázadt emberek kizökkentették az idő járását – hangsúlyozta Zsigmond Barna Pál főkonzul, úgy fogalmazva, hogy győzött a hit, a lehet másként akarata. 1956 szelleme az igazság melletti, a hazugsággal szembeni kiállásé – hangsúlyozta a főkonzul. A szónoklatok sorát Novák Csaba Zoltán történész, az RMDSZ Maros megyei szenátorjelöltje zárta, aki a feleszmélésről és az együttérzés gondolatáról beszélt. Végül leleplezték az emléktáblát és megnyitották A magyar szabadság éve című kiállítást.
A Terror Háza által létrehozott tárlat 20 tablón eleveníti fel az 1956-os októberi eseményeket. A forradalom gyerekszemmel, Út a forradalomhoz, 1956. október 23., Budapesti fegyveres csoportok, Hőseink, Halottaink, Megtorlás, Felelősek, 1956-2016 – A magyar szabadság éve, 1956 és a világ címmel rövid leírások és fotók ismertetik a forradalom kiemelkedőbb eseményeit.
A csütörtök délelőtti eseményen a fiatalok mellett harminc egykori 56-os forradalmár és elítélt is részt vett. maszol.ro 

A megbocsátás fegyverével A kommunizmus áldozataira emlékeztek
Maroknyi, harmincegynéhány fős csapat gyülekezett szombat délelőtt a kommunizmus áldozatainak marosvásárhelyi emlékművénél. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Maros megyei szervezete Gráma János szövetségi titkár kezdeményezésére 13 éve minden májusban megidézi itt a – sok esetben büntetlenül maradt – embertelenségek évtizedeit.
A túlnyomórészt nyugdíjas korosztályú hallgatóság számára Flavius Miheţ görögkatolikus plébános és Bustya Dezső református lelkipásztor tartott rövid egyházi szertartást.
Bustya Dezső a Pál apostol rómabeliekhez írt levele 12. fejezetéből vett idézettel szólt az egybegyűltekhez: „Azért, ha éhezik a te ellenséged, adj ennie, ha szomjúhozik, adj innia, mert ha ezt míveled, eleven szenet gyűjtesz az ő fejére”.
A lelkész, akit annak idején a kommunista hatalom számos sorstársával együtt börtönbüntetésre ítélt, kettős jelentőségűnek nevezte a találkozót.
– Egyrészt a fogság pincéiben, a kínzókamrákban átéltekre, a jogtalan büntetésekre, és – ami még ennél is fájdalmasabb volt – a családtagoktól való elszakításra emlékezünk. Másrészt, az emlékezésen túl, ez az alkalom hálaadás is a mindenható Jóistennek, aki a szenvedések poklából kimentett.
A lelkipásztor megjegyezte, hogy a kommunizmus bűneiről készült általános számadás a mai napig elmaradt, de a Krisztus tanítása szerint élőknek nem is ez a feladatuk.
– Az erőszaknál hatalmasabb fegyverünk van: a megbocsátás – mondta a lelkész, majd a börtönévek utáni időszak egyik történését idézte fel, amikor a civilben mutatkozó nyomozónak így tett bizonyságot hitéről: „Hiszem, hogy Isten kárpótolni fog a gyötrelmekért, és az Ő kegyelme önt is megtalálja”.
A megemlékezés végén a Volt Politikai Foglyok Szövetsége megyei szervezetének elnöke, Man Nistor osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel. Az elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a 2003-ban emelt emlékmű nemcsak az áldozatoké, hanem a kommunista diktatúrával szembeszálló harcosoké is, majd arra is emlékeztetett, hogy a sötét évtizedekben 62 fegyintézet működött az országban, ahol az osztálygyűlölet szellemében nap mint nap megcsúfolták a keresztény értékeket.
A háromnegyed órás rendezvény után Gráma János szövetségi titkárral beszélgettünk.
– Hány taggal indult a kilencvenes évek elején, és jelenleg hány fős a Volt Politikai Foglyok Szövetségének megyei szervezete?
– A rendszerváltás utáni időszakban 3000-en is voltunk, mára a létszám a felére csökkent. A megyei szervezetünk nyilvántartásában jelenleg 1500-an szerepelnek, közülük 500-an aktív tagok. Az ilyen jellegű megemlékezések során igyekszem összefogni őket. Van, aki csak beszélgetni jön hozzánk, és erre mindig van lehetőség.
– Tapasztalatai szerint mennyire tájékozottak a mai fiatalok a kommunista diktatúra történéseit illetően?
– A szászrégeni templomba, illetve a marosvásárhelyi Magányosok Klubjába is kaptunk már meghívást az évek során; fiatalok közé, például iskolákba azonban soha nem hívnak meg minket. Talán a forradalom utáni évek csalódásai, a jelenlegi politikai helyzet miatti elégedetlenség a magyarázata annak, hogy a rendszerváltás előtti időszakot teljes érdektelenség övezi. Pedig a felnövekvő nemzedéknek fontos lenne tudni a létezésünkről, arról, hogy valamit mi is tettünk az emberhez méltó élet védelmében.
A megemlékezést követően a szervezeti tagok közös ebédre indultak a közeli étterembe. Az egyik hölgy azonban jelezte a szervezőknek, hogy ételjegyét egy nélkülözőnek adja át.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Tizenegy erdélyinek adományozott állami kitüntetést Áder János, Magyarország elnöke
Az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából tizenegy erdélyinek adományozott állami kitüntetést Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, elismerve a közösségért, nemzetért tett fáradozásaikat és tevékenységüket. A díjakat a kitüntetettek kedden vehették át Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán, a Lázár-ház eskütermében.
Erdély több pontjáról érkeztek ünnepeltek a keddi díjátadóra, amelyen ezúttal – is – több személy munkáját ismerte el Magyarország államfője, Áder János.
„Fekete Kéz”
Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Hargita Megyei Szervezetének elnöke részére az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméje melletti következetes kiállása, valamint a forradalom emlékének ápolását szolgáló tevékenysége elismeréseként adományozta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést Áder János. A kitüntetett 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. Tetteiért többször börtönre ítélték, fogvatartásának ideje alatt részleges látás és halláskárosodást szenvedett. A Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szervezetének elnökeként rendszeresen szervez megemlékezéseket az 1956-os forradalomról, tart rendhagyó történelemórákat általános és középiskolások számára.
Felkarolja a fiatalokat Bodó György plébános az erdélyi magyarság hitének megerősítése mellett a gyimesi fiatalság életkörülményeinek javítását is elhivatottan szolgáló egyházi és közösségépítő tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. A plébános 1972. december 4-én született Kovászna városában, majd több papi állomáshely után 2010-ben került Gyimesközéplokra, jelenleg az ottani Mária Magdolna Egyházközség plébánosa. Odahelyezése után rögtön visszaigényelte az egyházközség régi iskoláját, amelynek felújítását is megszervezte. Idén a magyar kormánnyal együttműködve tornaterem építésbe kezdett a gyimesi fiatalság részére. A kitüntetett laudációjában úgy fogalmaztak: az erdélyi magyarságért való tenni akarása, a fiatalok felkarolása, az egyházhoz való hűsége mindannyiunk előtt ismeretes. Az erdélyi magyarság és a gyimesi csángó gyermekek fáradhatatlan harcosa.
Néptáncoktatói tevékenység
Sándor Csaba Lajos néptáncoktató és koreográfus az erdélyi szórványban élő magyarság körében végzett elkötelezett néptáncoktatói és közösségépítő tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. A díjazott Csíkszentdomokoson született, és már középiskolai évei alatt kapcsolatba került a táncházmozgalommal. Balánbányán, Felcsíkon, valamint a Gyergyói-medencében az elmúlt 27 év alatt több mint hét ezer gyermeket tanított néptáncolni. Több rendezvénynek a létrehozója és szervezője.
Nevéhez fűződik a Botorka fesztivál, a hagyományos gyermeklakodalmak, farsangi bálok és sok más helyi esemény megszervezése, továbbá ő az Ördögborda, a Prücskök, az Elevenek és Zsengicék tánccsoportok alapítója és vezetője.
A fiatalok szülőföldön maradásáért
Székely Ernő csíkszentkirályi polgármester részére a helyi magyar közösség fejlődése, kultúrájának megőrzése és a fiatalok szülőföldön maradása mellett az anyaországgal való kapcsolatok ápolását is elkötelezetten szolgáló munkája elismeréseként adományozott Magyar Arany Érdemkeresztet Áder János. A polgármester 1958. október 5-én született Csíkszentkirályon. 2004-től szülőfaluja polgármestereként – a nagy infrastrukturális beruházások és az egyházközség folyamatos támogatása mellett – kiemelten támogat minden olyan kezdeményezést, amely a helyi közösség szellemi és anyagi gyarapodását szolgálja. Számos olyan létesítmény létrejöttét kezdeményezte, amely a lakosság életminőségének javítását szolgálja: sportcsarnok, elsőként Alcsíkon napközi otthon, jégkorongpálya, focipálya építése, valamint fedett borvizes fürdő a gyógyulni vágyóknak.
További díjazottak Az említett személyek mellett Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetésben részesült Tánczos Vilmos néprajzkutató, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének egyetemi tanára. Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült Kiss Jenő, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár volt igazgatója, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapítója és tiszteletbeli elnöke. Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült Ambrus József, a Hargita Megyei Mentőszolgálat székelyudvarhelyi mentőállomásának főorvosa, Deák Gyula Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke, Gráma János, a Volt Politikai Foglyok Maros Megyei Szövetségének titkára, illetve Tóth Sándor pedagógus, a Hajdina Néptáncegyüttes alapítója és vezetője (Marosludas). Végül Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült Demeter Irén református vallástanár.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro