Minden évben márc. 9-én emlékeznek országszerte a kommunista diktatúra áldozataira és üldözötteire. Csíkszeredában márc. 9-én a Volt Politikai Foglyok és Üldözöttek Szövetségének Hargita Megyei Szervezete szervezett megemlékezést, amely a Millenniumi Templomban tartott ünnepi szentmisével kezdődött. Ezt követően a résztvevők a volt politikai foglyok tiszteletére emelt emlékműhöz vonultak, ahol elhelyezték a kegyelet és a megemlékezés koszorúját. – Keserű szájízzel megyünk haza, mert úgy tűnik, most sem ért meg minket a világ – mondta beszédében Kelemen Csongor, a megyei szervezet titkára, a csekély számú érdeklődőre utalva. A megjelentek a Szentlélek utcai temetőhöz vonultak, ahol az egykor a csíkszeredai börtönben fogva tartott női politikai elítéltek emlékére készült emlékművet is megkoszorúzták. /Kovács Attila: Emlékeztek a volt politikai foglyok. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 10./

Csíkszeredában okt. 6-án a Millenniumi-templomban szentmisén emlékeztek az 1848–49-es magyar szabadságharc mártírjaira. Székelyudvarhelyen szavalatok hangzottak el diákok előadásában, majd a Magyar Polgári Szövetség képviseletében Szakács István Péter mondott beszédet. A szervező Rákóczi Szövetség részéről Hegyi Sándor református lelkipásztor köszöntötte a megjelenteket. Gyergyószentmiklóson a köztemetőben emlékeztek meg a 13 aradi vértanúról. A Volt Politikai Foglyok Gyergyói Fiókja által kezdeményezett megemlékezésen az egybegyűltek koszorút helyeztek el Kiss Antal ezredes, a szabadságharc őrnagya kopjafájánál, délután pedig az örmény katolikus templomban emlékeztek a forradalom áldozataira, majd Czetz János honvéd tábornok emlékére állított emléktáblát szenteltek és koszorúztak meg. /Megyénkben is megemlékeztek a szabadságharc mártírjairól. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 7./

Székelyudvarhelyen rövid műsorral, valamint koszorúzással emlékeztek az 1848-as szabadságharc áldozataira a Márton Áron téri Vasszékely-szobornál. A Polgármesteri Hivatal szervezte megemlékezésen Szász Jenő polgármester adózott a tizenhárom aradi vértanú emlékének. „Az aradi vértanúk méltósággal haltak meg hazájukért. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy méltósággal kiálljunk az elveink mellett, az önrendelkezési jogunkért vagy éppen a kettős állampolgárságért, hogy hűek legyünk a nagy elődökhöz, és annak tudatában élhessünk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk nemzetünk felemelkedéséért”– mondta Szász Jenő. Gyergyószentmiklóson délelőtt a Polgármesteri Hivatal, a Volt Politikai Foglyok Gyergyói Szövetsége, az 1956-os Vitézi Lovagrend és a Lorántffy Zsuzsanna Nőegylet tisztelgett a Kiss Antal honvédőrnagy kopjafájánál szervezett koszorúzáson. Az aradi 13-ról Kontesveller József alpolgármester emlékezett. Délután a Földváry Károly Hagyományőrző Huszár Egyesület és a Tarisznyás Márton Múzeum szervezett közös megemlékezést. Csergő Tibor múzeumigazgató köszöntője után Somogyi Győzőnek a magyar hősöket ábrázoló táblaképeiből a múzeumban rendezett kiállítását Balázs József méltatta. /Szász Emese, Bajna György: Megyénkben is megemlékeztek a vértanúkról. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 7./

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdetének 49. évfordulóján Romániában is több helyszínen tartanak emlékünnepséget. Csíkszeredában a Volt Politikai Foglyok Szövetsége és a Németh Géza Egyesület megemlékezéssel egybekötött koszorúzási ünnepséget tart október 23-án. Székelyudvarhelyen a Ferenc-rendi templom melletti volt politikai foglyok emlékművénél koszorúznak, délután bemutatják Buzás László A szekuritáté karmai közt című könyvét. Gyergyószentmiklóson a kommunizmus áldozatai emlékmű előtt beszédet mond a szervező Volt Politikai Foglyok Gyergyói Szervezete nevében az 1956-os vitézi rend erdélyi kapitánya, Salamon László, továbbá dr. Garda Dezső történész, parlamenti képviselő és Pap József polgármester. /Ötvenhatos megemlékezések. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 22./

A Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetsége januári közgyűlésén határozta el, hogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére egy új, méltó emlékművet állít Csíkszeredában. A szövetség kéri a polgármesteri hivatalt, hogy biztosítson közterületen helyet az emlékműnek. /Emlékművet állítanak a forradalom évfordulóján. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 2./

A kerek évfordulós 1956-os megemlékezések megyeszerte nagyobb méreteket öltöttek. Csíkszereda több helyszínen idézte ötvenhatot. A Csíki Kamarazenekar ünnepi koncertet adott, előadták a Székely Golgota rockoperát. A Millenniumi-templomban a börtönviselt ötvenhatosok tiszteletére Kelemen Kálmánt ezüst érdemkereszttel, Nagy Benedeket és Szilágyi Árpádot ezüst emlékéremmel tüntették ki. Ünnepi beszédek hangzottak el október 23-án az 1998-ban felállított ’56-os emlékmű előtt. Kelemen Csongor, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének titkára nyitotta meg a beszédek sorát. Az ötvenhatos börtönviselt Szilágyi Árpád szavalatát az egyházi képviselők beszéde és imája követte. Este a tusnádi fúvószenekar kísérte fáklyás felvonulás előzte meg az emlékműavatást. Az új 56-os emlékmű a magyar főkonzulátus épülete előtti újonnan kialakított téren áll. Ercsei Ferenc művéről, a hírnökangyalról lekerült a lepel. Az emlékmű az elesettek és kivégzettek emlékét őrzi. Gyergyószentmiklóson is többnapos megemlékezést tartottak. Az unitárius imaházban rendezett Őri Tóth István fénykép-, László Péter Sándor illusztráció-kiállítást, közreműködött a Szent Miklós Kamaraegyüttes. Portik Hegyi Kelemen főesperes plébános megszentelte Burján Gál Emil ez alkalomra készült – és egyelőre a temetőben helyet kapó – emlékművét. Október 22-én a Tarisznyás Márton Múzeumban magyarországi és erdélyi történészek emlékeztek 1956-ra. Székelyudvarhelyen a városházán dokumentumfilm-vetítéssel egybekötött tudományos ülésszakot tartottak, Tófalvi Zoltán és Durcza Attila történészek beszéltek. Október 23-án Székelykeresztúron az ökumenikus istentiszteletet és ünnepi műsort követően gyertyás felvonulással tisztelegtek a Millenniumi-emlékműnél. /Antal Ildikó, Bajna György, Szász Emese: Ötvenhat dalban, szóban, imában. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 24./ P. Ferenc Ervin Ferenc-rendi szerzetest is kitüntették a Magyar Köztársaság nevében az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján. Október 23-án a magyar főkonzul által adott csíkszeredai fogadáson a páter az arany érdemkeresztet vette át. A szerzetes elmondta, a mai román államnak kellene elismerésben részesíteni őket. A mostani kitüntetésben tíz kivégzett társának tett ígérete beváltását látja.

A Romániai Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének Hargita Megyei Tagozata mély felháborodását fejezi ki a magyarországi rendőrség azon rendelkezése miatt, hogy megtiltotta a magyarországi Volt Politikai Foglyok (POFOSZ) és az ‘56-os Vitézi Rend tagjainak a megemlékezés koszorúinak elhelyezését a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére a Kossuth téri emlékhelyen. Úgy tűnik, hogy a jelenlegi magyar kormány 18 évvel a rendszerváltás után még mindig nem mer egyértelműen az áldozatokkal együtt emlékezni. (Szilágyi Árpád elnök) /Tiltakozás. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 2./

A kommunizmus üldözötteinek kárpótlására vonatkozó 118/1990-es törvény érintőlegesen, de a múlt év nyarán megjelent kiegészítő jogszabály tételesen is foglalkozik a múlt rezsimben kuláksorsban szenvedettek jóvátételével. Vorzsák János, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetsége Hargita Megyei Fiókjának munkatársa elmondta, hogy a tavaly közzétett kiegészítő jogszabály értelmében a kommunizmus áldozatának számító volt kulák vagy hozzátartozója igényelheti a jóvátételt. Eddig megyei viszonylatban több százan igényelték a kárpótlást, s továbbra is élhetnek a jogszabály adta lehetőséggel, lévén, hogy az nincs határidőhöz kötve. Jóvátételként a volt kulák egy évre számítva 50 lejre, a hátramaradt házastársa utódnyugdíj címen annak felére tarthat igényt. Gyermekek esetében az számít irányadónak, hogy a kuláklistán nyilvántartott családfő életében hány évig voltak annak eltartásában. /Kristó Tibor: A volt kulákok kárpótlásáról. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 18./

Temesváron a Falumúzeum szomszédságában, egy mesterségesen kialakított halom tetején van az a kereszt, amelyet a múlt rendszer áldozatainak emlékére emeltek. Egyesek tudni vélték, hogy itt végezték ki a hírhedt Szoboszlay-per halálra ítéltjeit. A Volt Politikai Foglyok Egyesülete július 16-án tart megemlékezést. /(S.): Emlékezés a múlt rendszer áldozataira. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./

Félszáz gyergyószentmiklósi zarándokolt szeptember 9-én a Gac-oldali emlékműhöz, megemlékezve arról a 159 katonáról, akiket 1944. szeptember 7-én lemészároltak. Gyergyószentmiklós védelmére kiképzetlen osztagról van szó, melyet oda kivezényeltek, tagjait a román csapatok agyonlőtték. Az emlékműnél koszorút helyezett el a Loránffy Zsuzsanna Nőegylet, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége, a gyergyószentmiklósi önkormányzat, a városi és területi RMDSZ, a Gyergyószentmiklósi Székely Tanács, a helyi Magyar Polgári Szövetség és a Földváry Károly Hagyományőrző Egyesület megbízottja. /Balázs Katalin: Gac-oldali megemlékezés. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 8./

Aradon szeptember 15-én a polgármesteri hivatal a Volt Politikai Foglyok Szövetsége aradi fiókjával közösen avatja fel a Kommunizmus Áldozatainak Emlékművét, amely a kommunista hatalom börtöneiben elhunyt aradiaknak állít emléket. A 96 aradi és Arad megyei áldozatot a politikai foglyokat őrző és kínzó börtönök melletti közös sírokba temették el. Az emlékmű megemlékezik hét antikommunista harcosról, akik a Jószáshely és Keszénd környéki, a szeku csapataival vívott harcban haltak meg, valamint arról a hét mezőgazdászról, akik ellenálltak az erőszakos téeszesítésnek. /Ma avatják a Kommunizmus Áldozatainak Emlékművét. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 15./

Aradon a Kultúrpalota mellett felavatták a Kommunizmus Áldozatainak emlékművét szeptember 15-én, a Politikai Foglyok Szövetségének javaslatára. A fekete márványból készült táblára mintegy 120 név került: az Arad megyei áldozatok neve, azoké, akik börtönt szenvedtek vagy ott haltak meg, elestek a Szekuritáté ellen vívott fegyveres harcban, vagy az 1949-es parasztfelkelés során lőtték agyon őket. Nem minden aradi áldozat neve kerül fel az emléktáblára: az ún. Szoboszlay-per áldozatai közül mindössze ketten szerepelnek, holott jóval többen voltak, az egyik nevére (a pécskai Lukácsról van szó), nehezen lehet ráismerni, mert elírták. Vasile Ciubancan, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének aradi elnöke emlékeztetett arra, hogy Romániában mintegy 19 ezer áldozata volt a kommunista rendszernek. /Jámbor Gyula: Emlékmű az áldozatoknak. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 17./

Október 6-án az első felelős miniszterelnökre, Batthyány Lajosra emlékeztek Gyergyószentmiklóson a Tarisznyás Márton Múzeumban. Beder Tibor nyugalmazott tanár mutatta be a vándorkiállítás anyagát. Diákok fáklyás sorfala között indultak az emlékezők a szabadságharcos Kiss Antal honvéd ezredes emlékére állított kopjafához a városi temetőbe. Együtt koszorúzott dr. Garda Dezső országgyűlési képviselő, az RMDSZ részéről Petres Sándor, Kontesveller József alpolgármester, Árus Zsolt és Vadász-Szatmári István, a Magyar Polgári Szövetség képviseletében. A Székely Nemzeti Tanács koszorúját Rokaly József helyezte el. Koszorúztak a Volt Politikai Foglyok Szövetsége, a Lórántffy Zsuzsanna Nőegylet és a Földváry Károly Hagyományőrző Egyesület, illetve a múzeum munkaközössége nevében is. /Bajna György: Csinnadratta nélküli megemlékezés. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 8./

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcra emlékezett október 21-én, vasárnap Gyergyószentmiklóson a Volt Politikai Foglyok Szövetsége. A nagymisén Portik Hegyi Kelemen főesperes plébános az 1956-os áldozatok lelki üdvéért is imádkozott. A szentmise után a megemlékezők a sűrű havazás ellenére is szép számban vonultak a temetőbe, hogy a kommunizmus áldozatai emlékműnél folytassák a koszorúzással véget érő megemlékezést. Az Ambrus Éva karnagy vezette Ipartestületi Férfikórus mellett fellépett a középiskolás Blénessi Enikő és Ráduly Andrea, illetve a csíkszeredai politikai foglyok képviselői közül Kelemen Csongor. Mindhárman verset mondtak. A forradalom eseményeit a gyergyószentmiklósi volt politikai foglyok nevében Kovács Géza ny. matematikatanár foglalta össze. Dr. Garda Dezső történész, parlamenti képviselő a forradalom romániai kihatásai közül kiemelte a magyar nyelvű felsőoktatást korlátozó intézkedéseket, illetve a viszonylagos önrendelkezést biztosító Magyar Autonóm Tartomány felszámolását. Rokaly József ny. történelemtanár a XX. századi világpolitikai helyzet elemzésével emelte ki mindazok szerepét, akik cserbenhagyták a magyar népet. Erre az alkalomra Mansfeld Péter fényképe az emlékműre került. A talapzathoz a Volt Politkai Foglyok Gyergyói, illetve Csíki Szervezete, dr. Garda Dezső képviselő, az RMDSZ, az MPSZ, az SZNT, a Polgármesteri Hivatal, a Volt Munkaszolgálatosok Szervezete, a Lórántffy Zsuzsanna Nőegylet, a Földváry Károly Huszár-hagyományőrző Egyesület és Pál Árpád helyezett el emlékkoszorút. /Bajna György: Ötvenhatos megemlékezés Gyergyóban. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 22./

Csíkszeredában október 23-án a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetsége és az Ötvenhatos Bajtársi Társaság nevében Kelemen Csongor köszöntötte elsőként a megemlékezésre érkezetteket a Kalász negyedi, 1956-os kopjafánál. Pénzes József esperes-plébános hangsúlyozta, egyre többet beszélünk az Európai Unióról, sokkal inkább a hazában, Erdélyben kellene gondolkodnunk. A hősöknek állított kopjafánál az önkormányzati testületek, iskolák és különböző intézmények képviselői elhelyezték a kegyelet koszorúit. A forradalom 50. évfordulójára, 2006-ban állított hírnökangyal, a Gloria Victis-emlékmű előtt is megemlékeztek este. A fáklyás felvonulással egybekötött ünnepségen Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere hangsúlyozta, az 1956-os elnevezést kapott tér egyben a szabadság, testvériség és egyenlőség tere is. Mint mondta, „az eddigi ösvényen továbbhaladva, hisz egyetlenek voltunk, akik tavaly köztéri emlékművet állítottunk, jövőre a Szoboszlay-perben elítéltek mártírhalálának ötvenedik évfordulóján, szeptember 1-jén egy újabb köztéri emlékművet szeretnénk állíttatni”. Sógor Csaba szenátor, EP-képviselőjelölt ötvenhat örökségéről, az egyéni döntés és emberi méltóság szabadságáról beszélt. A börtönviselt Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke szavalatát az egyházi képviselők beszéde és imája követte. Gyergyószentmiklóson október 21-én, vasárnap tartottak ötvenhatos megemlékezést a városi temetőben, Székelyudvarhelyen október 23-án istentisztelet keretében emlékeztek meg az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatairól, majd a ferences templom mellett lévő politikai foglyok, üldözöttek és áldozatok emlékművénél helyezték el a kegyelet koszorúit. /Antal Ildikó, Szász Emese: Ötvenhat örököseiként emlékeztünk. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 24./

Miután az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ működését, kerekasztal-beszélgetést szerveztek erről Aradon. Vasile Ciobancanu (Egykori Politikai Foglyok Aradi Egyesülete) elmondta: a forradalom után 18 évre, újabb forradalomra lenne szükség, mivel az „korábbi kommunisták szolgái még mindig hatalmon vannak”. A jelenlevők felszólalásaiból kiderült: az emberek az igazságot akarják, választ a kérdéseikre. /Sólya R. Emília: Igazságot akarnak az áldozatok Zsombori. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 6./

A kommunista rezsim áldozatainak erkölcsi és anyagi kártérítéséért, jogaik érvényesítéséért kíván hatékonyabban küzdeni a Volt Politikai Foglyok Egyesülete – hangzott el a több mint 2500 tagot számláló szervezet Maros megyei képviseletének napokban megtartott évi közgyűlésén. Nistor Man, a megyei fiókszervezet elnöke elmondta: a volt politikai foglyok számát a rendszerváltás előtt közel egymillióra becsülték, az egyesület tagjainak száma azonban évről évre csökken. „A falun élők közül sokan panaszkodnak amiatt, hogy a helyi hatóságok nem akarják tudomásul venni, hogy a volt politikai foglyok adómentességet élveznek a törvény szerint. A polgármesteri hivatalok mindenféle új illetéket találnak ki, és arra hivatkoznak, hogy azokra nem vonatkozik a korábban meghozott törvény. Elfelejtik, hogy annak idején mindenünket elvették, nem volt jogunk a tanuláshoz” – mondta az elnök, aki 13 évet ült börtönben. Nagyon sok volt politikai fogoly nem kapta vissza elkobozott vagyonát. Az 1990-es évek elején nagyon sok államosított házat értékesített a kormány. Majd 2005-ben a kormány létrehozott egy pénzalapot, amelyből kártérítenék azokat a volt tulajdonosokat, akiknek az állam nem tudta természetben visszaszolgáltatni az ingatlanjaikat. Maros megyében azonban még senki nem látott egy banit sem, ami ebből az alapból származott volna. A Maros megyei szervezet egyik alelnöke, Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész 1952-ben az úgynevezett IKESZ-csoport tagja volt. Illegális, kommunistaellenes szervezetet alakítottak. Harmincöten keveredtek bele az ügybe, mindnyájukat elítélték. „Feleségem is két évet ült, szintén az IKESZ-per nyomán. Annak idején olyan indokolással rehabilitáltak bennünket, hogy kiskorúak voltunk, amikor azok az események zajlottak, amiért korábban elítéltek. Így én is gyakorolhattam a református lelkipásztori hivatást. Persze ez nem mentesített a későbbi hátrányoktól és zaklatásoktól” – magyarázta Bustya Dezső. Jelenleg a volt politikai elítéltek minden börtönben eltöltött évért havonta 200 lejnyi kártérítést kapnak. /Máthé Éva: Erkölcsi, anyagi kártérítésért küzdenek a volt politikai foglyok. = Krónika (Kolozsvár), jún. 16./

Erdély számos pontján emlékművek avatásával, ünnepi műsorokkal, kiállításokkal emlékeztek meg az 1956-os forradalomról. Nagyváradon a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Pro Universitate Partium Alapítvány, a Partiumi Magyar Művelődési Céh és Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája szervezésében emlékeztek október 23-án, megkoszorúzták a hősök és mártírok emléktábláját. Csíkszeredában koszorúzás volt az 1956-os kopjafánál, este pedig fáklyás felvonulást rendeztek. Ünnepi megemlékezés zajlott a Gloria Victis-emlékműnél Csíkszereda önkormányzatának, a csíkszeredai magyar főkonzulátus és a Volt Politikai Foglyok Szövetségének szervezésében. Az ország nem lehet szabad addig, amíg nem lesz autonómiánk – jelentette ki Ráduly Róbert Kálmán. Csíkszereda polgármestere. /Az autonómia nekünk a szabadság. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./

1956-os megemlékezések: fáklyás felvonulás Kolozsváron, politikamentes tisztelgés Nagyváradon
Előadásokkal, fáklyás felvonulással, istentiszteletek keretében emlékeztek Erdély-szerte a hétvégén az 1956-os forradalomra. „Szerencsés nép a magyar, hiszen mindig voltak olyan hősei, akik életük árán is utat mutattak, kinyitották a kapukat, amelyeket a zsarnoki önkényuralom megpróbált örökre befalazni” – fogalmazott Szilágyi Mátyás magyar főkonzul Kolozsváron.
Előadásokkal, fáklyás felvonulással, istentiszteletek keretében emlékeznek Erdély-szerte a hétvégén az 1956-os forradalomra. A szabadságvágy megőrzésének fontossága volt a csíkszeredai ünnepi megemlékezés legfőbb üzenete. A rendezvényt – amely idén is a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusa előtti ’56-os emléktéren, a Gloria Victis-emlékműnél zajlott – Kelemen Csongor, a volt politikai foglyok Hargita megyei szövetségének titkára nyitotta meg, aki Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalta el. Zsigmond Barna Pál főkonzul beszédében arról a „hazug” világról beszélt, amelynek Magyarország is részévé vált a 2. világháború után. „Akkori hőseink élete mérce, cselekedeteik megmutatják: a szabadságra csak azok méltók, akik nem adják fel az igazságot” – fogalmazott a diplomata.
„Nagypéntek nélkül nincsen húsvét”
Ráduly Róbert Kálmán, a megyeközpont polgármestere visszautalva az elhangzott Márai-versre, rámutatott: „Sokszor fogjuk hallani ezeket a sorokat, de nem fog úgy a lelkünkhöz szólni, mint Kelemen Csongortól. Értük vagyunk itt, és azokért, akik már nem élnek. Ha ők nem lettek volna, mi ma nem lennénk itt: ők adták viszsza a magyarság méltóságát.” A megemlékezésen résztvevőket végül Bálint Benczédi Ferenc erdélyi unitárius püspök és Tamás József római katolikus püspök áldotta meg, rámutatva, azért van szükség a megemlékezésre, hogy a világ megnyugodjon. „Nemes ügyek érdekében mindig érdemes vállalni az áldozatot, sőts esetenként az életáldozatot is, hiszen nagypéntek nélkül nincsenek igazi húsvét” – hangsúlyozta az unitárius püspök. A beszédeket követően sor került az 5 éve leleplezett, Ercsei Ferenc szobrászművész által készített Gloria Victis-emlékmű megkoszorúzására az 1956-os téren.
Október 23. – az összmagyar forradalom napja
Egy emlékmű az előre mutató, pozitív gondolkodás jelképe is, nem csak a múltra való emlékezésé – hangsúlyozta Kántor Lajos a kolozsvári Sétatéren felállított ’56-os emlékmű koszorúzásán, szombat délelőtt. A szobrot felállító Kolozsvár Társaság elnöke kifejtette: a börtönajtót és napos rozettát ábrázoló emlékmű az egyesítés és nem a megosztás jegyében valósult meg. „A kapu múltunkat, jelenünket szimbolizálja. Mindent meg kell tennünk azért, hogy életünkben a napos oldal uralkodjék” – vélekedett Kántor Lajos.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja ünnepi köszöntőjében elmondta: szerencsés nép a magyar, hiszen mindig voltak olyan hősei, akik életük árán is utat mutattak, kinyitották a kapukat, amelyeket a zsarnoki önkényuralom megpróbált örökre befalazni. „Világosan tudjuk, hogy 1956-ban nem csak budapesti, magyarországi forradalom zajlott. Összmagyar forradalomról beszélünk, a nemzet egységesen, osztatlan lelkülettel cselekedett. E jeles napon fejet hajtok és tisztelgek az erdélyi, partiumi mártírok előtt” – fogalmazott a főkonzul.
A megemlékezés Novák Csaba Zoltán történész előadásával folytatódott a Kolozsvár Társaság székhelyén. A Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa kifejtette: a 40-es és 50-es éveket felölelő román történetírás egyik jellemzője a mártirológia, a nemzet áldozatként való bemutatása, ez pedig magyar vonatkozásban az ’56-os eseményeket bemutató történetírás sajátja is. „Az utóbbi években ezzel szemben már több olyan tanulmány is napvilágot látott, amelyek szerzői tágabb értelemben elemzik a témát” – hangsúlyozta az előadó. Mint mondta, az 1956 előtti magyarságpolitika tekintetében a Román Munkáspárt – külső tényezők hatására – nem alkalmazott más kommunista országokra jellemző megtorlásokat. „Az 50-es években már a magyarság pozitív diszkriminációja is megfigyelhető: létrejön a Magyar Autonóm Tartomány, ez pedig számos kulturális jogot von maga után. Az ’56-os eseményeket a vezetés ideológiai és politikai veszélyként érzékelte, a titkosszolgálat azonnal megkezdte a potenciális ellenfelek felkutatását, hosszú távon pedig megerősítették a nemzeti függetlenség és szuverenitás ideológiáját, etnikailag felhígították az autonóm tartomány vezetőségét” – magyarázta Novák Csaba. A kincses városi megemlékezéssorozat tegnap este fáklyás felvonulással ért véget: a résztvevők Mátyás király szülőháza elől a Házsongárdi temetőbe, Dsida Jenő sírjáig vonultak.
Politikamentes tisztelgés Nagyváradon
A Nagyvárad-Réti Református Egyházközség által szervezet megemlékezésén Bognár Zalán, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem történésze istentisztelet keretében tartott emlékbeszédet. Felidézte, hogyan vált a szovjet megszállás totalitárius rendszerré Magyarországon: eleinte például szórólapokon hirdették, hogy csakis a náci Németországhoz szeretnének stratégiailag közelebb kerülni, Magyarország rendszerébe nem szándékoznak beleszólni. Ez persze szemenszedett hazugságnak bizonyult. A történész kitért arra is, milyen nyomásnak vetette alá ez a hatalom az egyházakat: a keresztyén ünnepeket gyakorlatilag megszüntették, munkanappá nyilvánították, még az ország címerét is szovjet típusúra cserélték. A kultúrát is meghatározott keretek közé szorították, csakis propagandacélokra használták fel. Bognár Zalán úgy véli, az 1956-os események nem forradalomnak, hanem inkább szabadságharcnak nevezhetők: az emberek az alapvető jogaikért, személyes szabadságukért, a véleményük és a sajtó szabadságáért vívtak harcot.
Pálfi József várad-réti lelkipásztor az igehirdetés után azt hangsúlyozta, hogy az október 23-i megemlékezés nem pártesemény, és nem is lehet semmilyen politikai párt sajátja, hanem csakis a nemzeté. Ehhez híven a réti templom udvarán felállított 56-os emlékkőnél nem is hangzott el politikusi beszéd, csak a Váradi Dalnokok adtak elő két dalt, majd a gyülekezet közösen énekelte el a Szózatot. Az egybegyűltek otthonról hozott virágaikat helyezték el az emlékműnél.
(Szobrot kapott Baross Gábor. A kézdivásárhelyi vasútállomás közelében rövid megemlékezés keretében leplezték le a Baross Gábor 19. századi politikus tiszteletére készült emlékhelyet. A vasminiszterként emlegetett Baross a dualizmus korának kiemelkedő gazdaság- és közlekedéspolitikusa volt, neki köszönhető, hogy megépült a Brassó és Kézdivásárhely közötti vasút. Vetró András szobrász alkotását Vargha Béla esperes áldotta meg.)
Forró Gyöngyvér, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi magyarokat tüntetett ki Schmitt Pál
Öt erdélyi magyar is elismerést vehetett át Schmitt Pál köztársasági elnöktől az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapja alkalmából tartott állami ünnepségen Budapesten.
A Sándor-palotában lezajlott rendezvény keretében a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át Kolcsár Géza, a Romániai Volt Politikai Foglyok Szövetségének (RVPFSZ) tagja, a gyergyószárhegyi Székely Nemzeti Tanács elnöke, Molnár Mihály, a RVPFSZ tagja, Rendes Lajos, a Maros Megyei Politikai Foglyok Szövetségének képviselője, valamint Zakariás Dezső István, a RVPFSZ Hargita megyei szervezetének képviselője. Az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek és emlékének ápolása érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Török József, a RVPFSZ vezető tanácsának tagja, a Kovászna Megyei Politikai Foglyok Szövetségének elnöke a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztkeresztjét vehette át a magyar államfőtől. Schmitt Pál kiemelte: a díjazottak között sokan vannak határon túli magyarok, bizonyítva, hogy „a nemzet, az érzés, az ünnep és az igazság is közös, tehát a jövő is együtt a miénk”.
Krónika (Kolozsvár)

Megingathatatlan a szebb jövőbe vetett hit
A trianoni diktátum kilencvenhárom évvel ezelőtti aláírásának időpontjában, délután fél ötkor lovas felvonulással, a központi parkban szónoklatokkal, szavalatokkal, valamint a Mikó-vár előtt az Összefogás Tüzének meggyújtásával egybekötött megemlékezésre került sor Csíkszeredában.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), az Identitas Egyesület, a Minta, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) csíkszéki szervezete, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és Csíkszereda önkormányzatának szervezésében a Gloria Victis-szobornál egyperces néma csenddel vette kezdetét a megemlékezés, majd a huszárok irányításával a megjelentek a központi parkba vonultak.
A parkban az emelvény előtt félkörben álló több száz megemlékezőt Fülöp István, az EMI elnökségi tagja köszöntötte, majd Tőke Ervin helyi önkormányzati képviselő szólt az egybegyűltekhez. „Légy résen! – szól a cserkészek mottója. Nekünk is így kell most tennünk, amikor szellemi és gazdasági hadviselést folytatnak ellenünk. Most nem engedhetünk jogos követeléseinkből, őseink verejtékes munkájával szerzett földjét védelmeznünk kell, és meg kell akadályoznunk, hogy elherdálják erdeinket” – mondta Tőke. Hangsúlyozta, amennyiben a trianoni szerződésben foglalt önrendelkezési jogot nem tartják tiszteletben, úgy a paktum semmissé nyilvánítandó. Ezt követően vitéz Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke elszavalta József Attila Levegőt! című versét.
Petres Katalin, az EMI csíkszéki szervezetének alelnöke kiemelte, Trianon nemcsak a szétszaggatott magyarságról, határokról és városokról szól, hanem a nemzet múltjáról, jelenéről és jövőjéről is. „Erdélyben huszonhárom éve dolgozunk azon, hogy kisebbségi jogainkat elismerjék. Igen, haladunk, de nem ez a jó irány. Más értékekhez kell igazodni, felül kell írni a múltat, és megmutatni, hogy a magyarok szebb jövőbe vetett hite megingathatatlan” – emelte ki az alelnök. Szatmári Ingrid református lelkész nehezményezte, hogy „egyesek ünnepnek nevezik ezt a napot, holott ez nem más, mint egy mély seb, amelyben még mindig benne van a tőr”. „A trianoni diktátum égbekiáltó bűn volt nemcsak a kitervelők és végrehajtók, hanem a közömbösen figyelők részéről is. A bűn következménye pedig a romlás, a szenvedés. Nem történt bocsánatkérés, Európa pedig hallgat. De mi a hazáról, örökségünkről nem mondunk le, keresztényekként nem lehetünk reménytelenek” – nyomatékosította a lelkész.
Solymosi Alpár unitárius lelkész örvendetesnek tartotta, hogy „idén szemmel láthatóan többen jelentek meg, mint tavaly”, majd Pál apostol szavaival élve hozzátette, „ez is bizonyítja, hogy nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben, az pedig ott rejtőzik mindannyiukban”. Solymosi sérelmezte, hogy „kilencvenhárom év után egy elrabolt ország elrablói még mindig felfuvalkodottak”, és képtelenek megtenni a sebeket begyógyító lépéseket. Csapai Árpád egyetemi lelkész megköszönte a gyásznapi megemlékezést a szervezőknek, „akik fiatal koruk ellenére már tudják, mit jelent Trianon, és nem szégyellik felvállalni, hogy fáj nekik”. Az egyházak képviselőinek áldása után a jelenlévők elénekelték a székely és magyar himnuszt.
A keddi esemény zárásaként este kilenc órakor a Mikó-vár melletti parkolóban meggyújtották az Összefogás Tüzét. A kétnapos megemlékezés keretében szerdán 19 órától a Mikó-vár szabadtéri színpadán fellép a csíkzsögödi Harom Néptáncegyüttes, 19.30-tól pedig a szentegyházi Gold Band zenekar. Őket negyed kilenctől a Role követi.
Az Összefogás Tüze Csíkszéken
Bár az esős időjárás igencsak megnehezítette a szervezők dolgát, kedd este az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének kezdeményezésére Balánbányától Nagytusnádig húsz településen is készültek az összefogás lángjának meggyújtására. Madéfalván a Bogát-tetőn például a mostoha időjárás miatt elmaradt a tűzgyújtás, de a tervek szerint a plébánia udvarán pótolták. Csíkdánfalván sem lobogott még kilenckor a tűz, viszont Csíkszentmihályon a kultúrotthon udvarán sikerült meggyújtani az összetartozás lángját.
Pinti Attila
szekelyhon.ro

Kelemen Hunor: a nemzetnek egységesnek kell lennie
Nem elég a kommunista diktatúrát elítélni: az erdélyi magyarságnak újra kell építenie azokat az intézményeket, amelyek az 1956-os magyar forradalmat követő megtorlásnak estek áldozatul – hangoztatta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke és államfőjelöltje csütörtökön Csíkszeredában, ahol a városi önkormányzat és a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Hargita megyei szervezetének 56-os megemlékezésén mondott beszédet.
„A múlt örökségétől addig nem szabadulhatunk, amíg például a(z 1959-ig önálló magyar állami egyetemként működő) Bolyai Egyetemet, amely az 1956-os forradalom egyik romániai áldozata, és annak szellemiségét nem lehet visszaállítani” – mutatott rá a politikus.
A Szakszervezetek Művelődési Házában tartott megemlékezésen az RMDSZ elnöke kiemelte: a magyaroknak, bárhol is éljenek a Kárpát-medencében, október 23-a ünnep, a szabadságért vívott forradalom ünnepe.
„Csaknem 60 évvel ezelőtt Erdély-szerte lelkesedéssel és szorongva, aggódva és szolidárisan figyelte minden magyar ember azt, ami Budapesten történt (...) Azokban a hetekben a magyar nemzet szabadságszeretete elemi erővel tört fel, söpört végig egy városon, egy országon és messze túlszárnyalta az 1947-es békeszerződés rögzítette határokat. Először üzente azt a világnak, hogy a kommunizmus megdönthető” – hangoztatta. Hozzátette: Magyarország ereje akkor egymagában kevésnek bizonyult, de a kommunizmus európai méretű bukását elindította, előkészítette más közép-európai nemzetek szabadságharcát.
Csak magunkra számíthatunk
„A nemzetnek közös törekvéseiben egységesnek kell lennie, mert a történelem bebizonyította, mi csak magunkra számíthatunk. Közös törekvésünk, hogy a magyar nemzet Európában sikeres és tiszteletre méltó nemzet legyen” – jelentette ki az RMDSZ államfőjelöltje a csütörtök esti csíkszeredai megemlékezésen.
Kelemen Hunor délután megkoszorúzta a Gloria Victis emlékművet a csíkszeredai 1956-os téren. Az 56-osok szövetsége, a város és a magyar főkonzulátus közös megemlékezésén Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, Zsigmond Barna, Magyarország csíkszeredai főkonzulja is koszorúzott.
Az 1956-os forradalmat a román kommunista hatóságok ürügyként használták az erdélyi magyar értelmiség megfélemlítésére: a román hadbíróságok 826 embert, köztük 620 magyart ítéltek el mintegy 14 ezer évnyi börtönre, a politikai komisszárok pedig több mint ezer magyar hallgatót zártak ki az egyetemekről.
MTI
Erdély.ma

Emlékezés egy átkos korszak áldozataira
A kommunizmus romániai áldozatainak emléknapja alkalmából a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége Hargita megyei szervezetének kezdeményezésére hétfőn Csíkszeredában is megemlékeztek a diktatúra áldozatairól a Temesvári sugárúti emlékműnél.
„Egy átkos korszak áldozataira emlékezünk ilyenkor, akik életüket, szabadságukat és mindenüket feláldozták azért, hogy ennek vége legyen” – emelte ki a szervezők részéről Kelemen Csongor, az ’56-os vitézi rend hadnagya. A felszólaló hiányolta, hogy az ilyen megemlékezéseken nincsenek jelen Csíkszeredában a román nyelvű nemzettársak és a román egyházi vezetők. Nagy Benedek történész, volt politikai elítélt arról beszélt, hogy a parlamentáris demokráciának nincs alternatívája, és a volt politikai foglyok huszonöt éve megalakult szövetsége arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy a múlt hibái, amelyek diktatúrához vezettek, még egyszer ne ismétlődhessenek meg.
Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke azt mondta, az elnyomás korszaka tanulság kell legyen a politikusok számára, hogy csak alázattal, kompromisszumkészséggel lehet ellátni ezt a szerepet. Az erdélyi magyar történelmi egyházak képviseletében Darvas Kozma József római katolikus esperes és Solymosi Alpár unitárius lelkész mondott áldást, az emlékműnél pedig elhelyezték a kegyelet és megemlékezés koszorúit.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Fejet hajtottak az ’56-osok emléke előtt Csíkszeredában
A Kalász negyedi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál tartottak megemlékezést október 23-án, péntek délelőtt Csíkszeredában, fejet hajtva a magyar forradalom és szabadságharc hősei előtt.
Az egybegyűlteket Kelemen Csongor, az ’56-os vitézi rend hadnagya köszöntötte, majd Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita megyei szervezetének elnöke Sajó Sándor Magyar kereszt című költeményének elszavalásával tisztelgett a hősök emléke lőtt.
A szavalatot követően Füleki Zoltán megbízott alpolgármester osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel, majd Marschalkó Lajos Új Bibliát című versét Iochom Zsolt szavalta el. A történelmi egyházak nevében Darvas-Kozma József római katolikus esperes-plébános és Solymosi Alpár unitárius lelkész kérte Isten áldását a megemlékezőkre és az ’56-os hősökre. Az áldást követően a pártok képviselői, a civil szervezetet és a tanintézmények képviselői elhelyezték a kegyelet koszorúit.
A megemlékezés a székely himnusz eléneklésével zárult a tusnádi Pro Musica fúvószenekar közreműködésével.
Székelyhon.ro

Főhajtás a kommunizmus áldozatai előtt
A kommunizmus áldozataira emlékeztek szerda délben Csíkszeredában, a volt politikai foglyok Temesvári sugárúton található emlékművénél.
Elsőként Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke arra emlékeztetett, hogy ma is áldozatvállalásra van szükség, hisz ahol nincs áldozat, ott nincs szabadság sem. „Azért gyűltünk össze, hogy azokra az áldozatokra emlékezzünk, akik az átkos rendszer áldozataivá váltak” – fogalmazott Szilágyi Árpád. A jelenlévők egy perces néma csenddel fejezték ki együttérzésüket a meghurcoltakkal szemben.
Nagy Benedek történész, volt politikai elítélt megítélése szerint Európában leáldozóban van a nemzetállamok sorsa. „Akik még itt vagyunk, egyikünk sem kért, vagy kapott kitüntetést annak az államhatalomnak a részéről, amely a szenvedéseinket okozta. Így az sincs, amit tőlünk visszavegyenek” – fogalmazott Nagy Benedek az elmúlt napok történéseire utalva.
Füleki Zoltán, Csíkszereda megbízott alpolgármestere rámutatott, napjainkban újra „politikai fogolygyártásban” vagyunk, példaként az elmúlt időszakban meghurcolt székelyföldi vezetőket sorolta fel. Megmaradásunk csak akkor lesz, ha visszafordulunk keresztényi hitünkhöz, a magyar irodalomhoz és odaállunk a választott vezetőink mellé – mondta az alpolgármester.
A történelmi egyházak képviseletében Szatmári Ingrid református lelkész és Darvas-Kozma József római katolikus esperes-plébános kérte Isten áldását az elhunytak lelki üdvéért. Az emlékünnepség végén a kegyelet és megemlékezés koszorúit, virágokat helyeztek el az emlékmű talapzatánál, és a résztvevők közösen énekelték el a székely himnuszt.
Iochom Zsolt. Székelyhon.ro

Trianonra is emlékeztek Csíkszentdomokoson
Ünnepi szentmisén vettek részt az egykori politikai foglyok szombaton az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából Csíkszentdomokoson, ahol a Trianon évfordulójáról is megemlékeztek.
A szentmise után meglátogatták a falu nagy szülöttjének, Márton Áron püspöknek emléket állító múzeumot. Az emlékezés koszorúit helyezték el a múzeum bejáratánál felállított Szervátiusz Jenő alkotásánál. Lázár Csilla, a Márton Áron Múzeum megálmodója és igazgatója kalauzolta körbe az átkos kor meghurcoltjait a tárlaton.
Ezt követően Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke házigazdaként köszöntötte a bajtársakat, külön köszöntve Sokoray Lászlót, az 1956-os Magyar Nemzetőrség dandártábornokát, Csige Sándor vezető konzult és Lázár Elemért, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi törzskapitányát.
Az ünnepi megemlékezésen Csige Sándor, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja a Nemzeti összetartozás napjának fontosságáról beszélt. „2010-ben a magyar Országgyűlés június negyedikét, a trianoni békediktátum napját a Nemzeti összetartozás napjává nyilvánította” – ennek tiszteletére felolvasta az összetartozás melletti tanúságtételről alkotott törvényt teljes terjedelmében.
A folytatásban a csíkszentdomokosi Eleven tánccsoport sóvidéki és felcsíki táncokat mutattak be, Kelemen Csongor és Szilágyi Árpád szavalatával emelte a rendezvény ünnepélyességét. Salamon László, az ’56-os vitézi lovagrend erdélyi törzskapitánya egy kinevezést adott át Máté Viktóriának. Az ’56-os vitézi lovagrend világszövetsége Máthé Viktóriát kinevezte a világszövetség törzskapitány helyettesévé, és megbízta Hargita megye területén élő és tevékenykedő vitézek munkájának irányításával.
Kelemen Csongor, az '56-os Vitézi Rend törzskapitánya megjegyezte: ki kell bírni azt, hogy fölöttünk határoztak, és tovább kell folytatni a harcot. Ami a legfontosabb, hogy megmaradunk most is és a jövőben is annak és azoknak, akik fölött nem lehet határozni.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i  szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én.  Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád.  Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország! 
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson).  Aztán  november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő -  ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor  az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára.  A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt.  Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott  meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti  „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből,  arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli.  Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé  10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a  napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a  foglár. Ezt az  ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. – 
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? -  Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban  saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot.  Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A  Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro

Szilágyi Árpád: Áldozat 1956
Hatvan éve robbant ki a 20. század európai történelmének legpozitívabb megítélésű eseménye: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. A budapesti történések kivívták a világ közvéleményének elismerését, a megtorló intézkedések az áldozatokkal való együttérzést váltottak ki. Mindenhol szolidarizáltak a magyarországi történésekkel, az utódállamok magyarsága nem maradt ki sem az eufóriából, sem a retorzióból. Összeállításunkban Szilágyi Árpád Áldozat 1956 című, a Pallas–Akadémia Könyvkiadónál a napokban megjelent kötetéből vett részlet a megtorlás mértékéről.
A visszaemlékezés először 1996-ban angol nyelven (The Victime) jelent meg az Egyesült Államokban, miután első helyezettje és nagy sikere lett az évi Nemzetközi Irodalmi Pályázat 1956-os témakörének. Szilágyi Árpádot 1957-ben húsz év kényszermunkára ítélték hazaárulásért – lényegében egy levélért. Bűne valójában az volt, hogy kolozsvári egyetemistaként nyíltan szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal. 1961-ben rendszerellenes tevékenységgel vádolták meg mint a gyergyói Fekete Kéz nevű „szervezet erkölcsi felelősét” és újra elítélték – ez alkalommal egy kézzel írt, évekkel azelőtti plakátért. Politikai fogolyként megjárta Románia legkegyetlenebb börtöneit… a kínzások miatt nemegyszer állt a halál küszöbén. Ma ő a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke, aki tisztségét nagy felelősségtudattal, töretlen közösségi hűséggel tölti be, és ez így természetes a számára: ifjúkorától áldozatos következetességgel vállalta magyarságát és római katolikus hitét.
…
Az idő nagyon lassan telt, de csak elérkeztünk ahhoz a dátumhoz, amely híressé vált a szamosújvári börtön történetében: 1958. július 14-hez. Szép, napsütéses reggel volt. A börtönépület fedelének kupáscserepein a galambok ugyanúgy turbékoltak és ugyanúgy járták násztáncukat, mint eddig. A nap ugyanúgy kezdődött a börtönben, mint máskor, csupán a központi fűtés vezetékein a rabok által leadott Morse-jelek sokasága tűnt kissé szokatlannak.
Úgy tíz óra tájt különös morajlás rázta meg az egész börtönt. Eleinte gyengén hallatszott, de fokozatosan erősödött, mígnem tisztán kivehetővé vált egy lázadó tömeg vad ordítása. Lázadás tört ki a börtönben. Nagyon megrendítőnek és rémisztőnek tűnt a mintegy tízezernyi rab elszabadult, vad kiabálása, ordítása. A lázadás általános oka a börtönőrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A lázadás kiváltó oka pedig az a körülmény volt, hogy a börtön egyik nagy cellájában – ahová több mint száz ember volt bezsúfolva – a vécét befalazták, és helyette csebreket tettek be, arra kényszerítve a rabokat, hogy azokat használva elégítsék ki fiziológiai szükségleteiket. A rabok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiért az őrök az egyik rabot csúnyán elverték. Erre a cella rabjai egy emberként álltak ki jogtalanul megvert társuk mellett. A tiltakozás és elégedetlenség híre a Morse-jelek és néma ábécé segítségével gyorsan elterjedt az egész börtönben. A rabok most már más természetű sérelmeiket is kifejezték hangos kiabálással és ordítozással. Délelőtt tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája, túlsüvítve a rabok haragos kiabálását. A fellázadt emberek ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket. A sziréna közben egyfolytában szólt, de a tízezer rab vad lármája mind félelmetesebben hullámzott át az egész börtönön, túlharsogva néha a sziréna ijesztő zúgását. Egy adott pillanatban megjelent az udvaron Goiciu, a börtön igazgatója, akit a rabok szidalmazni kezdtek. „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” – kiabálták a felbőszült rabok, akik ugyan a cellájukban voltak, mert kitörésre nem volt lehetőségük, de lázadásuk mind erőteljesebbé és félelmetesebbé vált.
A mi cellánkban a sziréna hallatára mindenki a földre vetette magát, kivéve Nagy Jóskát, aki most nem volt szívbajos, nekirohant az ablaknak, hogy ledobja a redőnyöket. Pop Nicolae és Falk Hans alig tudták az erőszakoskodó fiatalembert eltávolítani az ablaktól. Munteanu, egy negyven körüli rabtársunk is azon a véleményen volt, hogy szolidaritást kell vállalni a többi rabbal, és a redőnyöket le kell dobálni az ablakokról. Mivel a vélemények ebben a kérdésben megoszlottak, az ügyet szavazás alá bocsátották; a többség úgy döntött, hogy nem kell azokat eltávolítani. Pop és Falk elmondta, hogy a szovjet börtönökben szerzett tapasztalataik alapján biztosra vehető, hogy a rabok nem fognak semmit elérni ezzel az akciójukkal. Közben járművek zúgása és szirénázása hallatszott. Erősítést hoztak Kolozsvárról. Állig felfegyverzett katonák ugráltak le a gépkocsikról, akik körbevették az egész börtönt. A rabok félelmetes kiáltozásai, mint a vihartól felkorbácsolt tenger vad morajlása, ismétlődő hullámokban zúgott át a cellákon. Mindenki a földre hasalva feküdt. A cement hidege nem űzte el a szívemben és tudatomban támadt félelem lázát. Próbáltam megnyugtatni magam, hiszen cellánk rabjai nem csatlakoztak a felkeléshez; a józan ész kerekedett felül, és megőrizte cellánk rendjét. A szirénázás is végre megszűnt. Vezényszavak hallatszottak, majd sietős léptek zaja szűrődött be a folyosókról. Az újonnan érkezett katonaság megszállta a börtönt. Később egy magas rangú tiszt érkezett a börtön udvarára, és próbálta a fellázadt rabokat csillapítani, amire azok még hangosabban kiabálták követeléseiket: „Le Goiciuval!”, „Adjatok több kenyeret!”, „Emberibb körülményeket, jobb bánásmódot!” Újabb vezényszó hallatszott, majd gépfegyver ropogása rázta meg a börtön levegőjét. A sziréna ismét megszólalt, amibe most már a rabok kétségbeesett kiáltozása vegyült, majd újból elhallgatott, s kis idő múlva a fegyverropogás is elült. Jajgatások és segélykiáltások hallatszottak. A védtelen rabok közé lőttek, sokan közülük meghaltak, mások súlyosan megsebesültek. Vihar utáni csend telepedett a börtönre, amit most már csak a végső tusájukban vergődő és haldokló rabok jajgatása és hörgése tört meg. A kiáltozás teljesen elhalt, és cellánk rabjai az ablakhoz tolultak. – Ni, ott a gépfegyver! – mondták ijedten. Miután mindenki megnézte a gyilkos fegyvert és utána ismét a padlóra feküdt, én is az ablakhoz siettem. Éppen vissza akartam menni a helyemre, amikor hirtelen kivágódott a cella kis ajtaja és rám kiabált az őr: – Mi van veled, te egyetemista, talán meguntad az életed?!
Megijedtem, de reméltem, hogy ennyivel megúszom. Közben az ajtók vad nyitogatása és az őrök ordítozása hallatszott. (...)
– Milyen szerencse, hogy mi nem dobtuk le a redőnyöket – jegyezte meg valaki közülünk. Az ajtók hangos zakatolása és az őrök dühös kiáltozása összevegyült a rabok jajgatásaival, s a zaj félelmetesen közeledett cellánkhoz. Egyszer csak nagy robajjal kicsapódott az ajtó, s betódult rajta hat fegyveres katona, élükön Tudoránnal, a börtön alparancsnokával, akinek a kezében egy szétvert asztal vaskos lába volt, amelyről csepegett a vér.
– Ki dobta le a redőnyt? – kérdezte dühösen Tudoran.
– Alázatosan jelentem, mi nem dobtuk le a redőnyöket – szólalt meg Pop, a cellafelelős.
– Melyik közületek az egyetemista? – ordította Tudoran, és szemei szikráztak a gyűlölettől.
– Én vagyok – feleltem és felálltam.
– Takarodj ki a cellából, te büdös bandita, mert rögtön szétzúzom a fejed!! – ordította az alparancsnok, és rám sózott egyet a véres asztallábbal. Az egyik fegyveres katona megfogta a karomat és valósággal kilódított a folyosóra.
– Le a földszintre! – kiáltotta utánam Tudoran.
Próbáltam a dühödt katonák és őrök sorai között minél hamarabb a lépcsőhöz érni, miközben azok fegyvereikkel agyba-főbe ütlegeltek. Sok ütést kaptam, fejemből és karjaimból ömlött a vér. Egy tagbaszakadt őrmester megragadta a karomat és levezetett a lépcsőn – talán azzal a szándékkal, hogy megmentsen a további ütlegeléstől. Leértünk az első emeletre, ahol a börtön segédorvosa mészárosi szakértelemmel darabolta, aprította a kezébe került rabokat. Amikor megpillantott, villámokat szórt gyilkos tekintete, s így ordított az őrmesterre: – Hagyd csak nekem azt a büdös banditát! Valósággal kiráncigált az őrmester kezéből, és elkezdett ütni agyba-főbe a kezében tartott vasdoronggal. Ömlött ismét a vér a fejemből, a karjaimból és a lábamból, megtépázott ruhám cafatokban lógott rajtam, de a kommunizmus e hősies védelmezője csak akkor hagyta abba a verést, amikor beleunt, s akkor mocskos, véres csizmájával akkorát rúgott belém, hogy félájultan összecsuklottam. Egy őr megragadta a lábamat, s úgy húzott le a lépcsőn – már annyi erőm sem volt, hogy a fejemet feltartsam, hogy ne verjem bele minden lépcsőfokba. Az ájulás környékezett, de eszméletemet nem veszítettem el, s így láthattam, hogy mi történik lent, a földszinten, ahol körülbelül 250-300 összevert rab feküdt a cementen. Testük minden porcikájából csurgott a vér. Voltak olyanok is, akiknek a fogait is mind beverték, másoknak a szemüket ütötték ki vagy a fülüket hasították le. Ennyi vért még nem láttam soha életemben, pedig egy alkalommal voltam a kolozsvári vágóhídon is, de ami itt elém tárult, felülmúlt mindent. Egy halom halálra vert rab, egy óriási vértócsa, a falak is telespriccelve vérrel... A halálukon lévő rabok halálhörgése és az őrök becstelen káromkodása borzalmassá és felejthetetlenné tette ezt a napot, a szörnyű látványt. (...)
Közben megkezdődött a rabok leltározása, összeírása. Mindenkinek felvették a személyi adatait. A rabok szorosan egymáshoz préselve a földön hasaltak, az őrök pedig a rabok hátán tapostak, és aki az összeírásra került, annak a fejét vagy a hátát rugdosták. Az összeírás után a földszinti cellákban helyeztek el mindenkit, s hogy majd a terror véres nyomait eltüntessék, elsősegélynyújtásban részesítették a súlyosan sebesülteket. Sajnos sokaknak nem volt már arra szükségük; sérüléseikbe belehaltak. Egy teljesen üres cellába vittek, ahol még egy ágy sem volt. Az estét és az éjszakát sétálva és felváltva a vécékagylón ülve vagy a falnak támaszkodva töltöttük el. Nem hagyták, hogy leüljünk vagy lefeküdjünk a földre. Az átkínlódott éjszaka után tiszta égboltú vasárnapra „ébredtünk”. Mintha semmi nem történt volna az előző napon, mély csend ülte meg a hatalmas börtönépületet. (...) A pirkadat jelei még nem mutatkoztak, amikor a börtön csendjét szívhasító jajgatások törték meg. E rémítő jajgatásokba az ajtók vad zakatolása, az őrök csúnya káromkodása és a sűrű lépések zaja vegyült. Ijedten figyeltünk minden zajra. A jajgatások nagy hangerővel törtek fel, majd egyre halkultak, míg végül teljesen elültek. Világossá vált, hogy megkezdődtek az újbóli verések, hogy elérkezett az igazi leszámolás ideje. Mindannyiunkat gyötrő félelem fogott el. A zaj mind közelebbről hallatszott... Idegeink pattanásig feszültek; tudtuk, hogy mindegyikünkre sor kerül. (...) Újabb ajtózörgetés, újabb lépések és újabb kétségbeesett jajgatások. A szívem a torkomban dobogott. Szombaton kapott sebeim még be sem száradtak, hasam tompán fájt a kemény rúgástól, s íme, újabb kínzások előtt állok. A teljes kiszolgáltatottság, az a tudat, hogy az őrök akár agyon is verhetnek, növelte eddigi félelmemet. Végre kinyílt a cellánk ajtaja. Dühödt őrök rohantak be, megragadták az ajtóhoz legközelebb álló rabot és elhurcolták. Hiába dugtuk be a fülünket, a jajgatás az agyunkat, a szívünket, a lelkünket marcangolta. A megkínzott rabot nem hozták vissza. Hogy minél hamarabb átessek az elkerülhetetlen tortúrán, az ajtó közelébe álltam, amely durva zakatolással ismét kicsapódott. A káromkodó őrök megragadtak, és úgy hurcoltak ki, hogy még a lábam sem érte a földet. Az őrök a fürdőbe vittek, amelynek a közepén egy véres pad hevert, és körülötte, illetve a két oldalán három-három őr állt, kezükben hosszú doronggal.
– Feküdj arccal a padra, te büdös bandita! – hangzott a durva parancs. Ráfeküdtem. Az őrök valósággal nekem estek, s a fejemtől a talpamig erős ütéseket mértek rám. Úgy éreztem, mintha úthenger haladna át rajtam. Nem lehetett jajgatás nélkül kibírni. Amikor éreztem, hogy tovább már nem bírom elviselni az ütéseket, leugrottam a padról.
– Vissza, te rohadék! – ordították majdnem egyszerre. Visszafeküdtem. Kíméletlen ütések zápora árasztotta el görcsökben vonagló testemet, s újból leugrottam a kínzópadról. Az ütlegelést most már lent a földön folytatták. Igyekeztem karjaimmal a fejemet védeni, de már alig volt erőm. Az egyik őr addig ütötte a cipőm talpát, amíg az le nem esett a lábamról, s utána a csupasz talpamra mérte ütéseit. Már jajgatni sem tudtam, csak valamilyen hörgés jött ki a torkomon. Karjaimat, lábaimat erős görcsök kínozták, az egész testem remegett. Kínzó hányinger környékezett, s úgy tűnt, az egész helyiség forog velem együtt. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy egy hatalmas űrbe zuhanok. Az őrök eltorzult arcvonásait mind elmosódottabban láttam, majd sötét árnyék borult rám s a kis helyiségre. Egy vödör vízzel öntöttek le... az hozott vissza a kegyetlen valóságba. Újból érzékelni kezdtem a vizes-véres falakat, megjelentek az őrök torz alakjai is, és fokozatosan megelevenedett körülöttem a környezet. Kínzóim, megelégedve a verés mennyiségével, azt parancsolták, hogy álljak fel. Megpróbáltam feltápászkodni, de a görcsök annyira rángatták az egész testem, de főleg a lábaimat, hogy nem bírtam felemelkedni. Miután látták, hogy képtelen vagyok a magam erejéből felállni és elindulni, kezembe nyomták a cipőmet, és karjaimnál fogva kihurcoltak a fürdőből, el egészen a lépcsőkig. Ott letettek és azt mondták, menjek fel a cellámba, amelyik a negyedik emeleten volt. Próbáltam talpra állni, de nem tudtam; a sok ütéstől teljesen bedagadt, több helyen kihasadt és folyt belőle a vér. Megtépázott ruhámról cafatokban fityegtek a rongydarabok, amelyekből mocskos, szürke lé csurdogált, összevegyülve sebeimből áradó vérrel és verejtékkel. Szívem az agyamban lüktetett, és kegyetlenül fáztam. Annyira, hogy reszkettem belé. Összeszorítottam véres ajkamat, s megfeszítve minden erőm, elindultam fel a lépcsőn, négykézláb. Segíts, jóságos Atyám! – fohászkodtam magamban. Minden egyes lépcsőfok megmászása hatalmas erőfeszítésembe került, így nagyon lassan haladtam felfelé...
***********
Fülöp Sándor
Verős ébresztő 
Szamosújvárt (Az 1958-i börtönlázadás megtorlása)
Quanga-varanga-quanga-varanga… Éled a börtön, szaggató hangra. Vége az alvó égi világnak. Pokolra ébren új kínok várnak:
Mundéros ördög, szadista őrök verik a gongot, verik a foglyot, verik a testet, őrlik a lelket.
Quanga-varanga-quanga-varanga. Éled a börtön szaggató hangra. Vége az égi alvó világnak. Pokolra ébren új kínok várnak…
1958 nyarán
(A szamosújvári börtönben született veréseket a szerző szappanlapra írta, dróttűvel karcolta fel. Megjelent az Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra c. kötetben.) Hargita Népe (Csíkszereda)

Kiállítás nyílt az 1956-os forradalomról Csíkszeredában
Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére tartottak ünnepi megemlékezést csütörtök délután a Csíki Moziban, amelynek keretében megnyitották A magyar szabadság éve címmel rendezett kiállítást is.
Csíkszereda Polgármesteri Hivatala Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusával közösen több eseményt is szervez a napokban az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából.
Elsőként a Csíki Moziban tartottak ünnepélyes megemlékezést csütörtökön, megnyitva A magyar szabadság éve címmel rendezett kiállítást. A kiállítás fókuszában a pesti srácok állnak, akiknek halált megvető bátorsága gyógyíthatatlan sebet ejtett a kommunizmuson, és megrendítette a szovjet birodalmat.
„Ez nem ellenforradalom volt, hanem szabadságharc. A magyar nemzet 1956-os szabadságharca” – idézte köszöntőbeszédében Nagy Imre, Magyarország 1956-os miniszterelnökének szavait Füleki Zoltán, Csíkszereda alpolgármestere. Beszéde végén kihangsúlyozta, mindenkit arra biztat, vegyen részt a városban szervezett, 1956-tal kapcsolatos rendezvényeken.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja felszólalásában külön köszöntötte a megemlékezésen jelen lévő egykori politikai foglyokat, illetve a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségét. Ezt követően elmondta, hogy a konzulátus az elmúlt két napban elsősorban székelyföldi fiataloknak próbálta 1956 szellemiségét bemutatni. „Azt gondolom, ezt sikerült is megvalósítani” – emelte ki a konzul. Hozzátette, több rendezvényt is szerveznek a forradalom 60. évfordulója alkalmából. „Azt gondolom, hogy méltó emléket állítunk” – zárta Lukács Bence Ákos. Ezt követően levetítették a Szabadság – Különjárat című filmet a moziban.
Pénteken a Kalász lakótelepi temető előtti kopjafánál 13 órától kezdődik a megemlékezés és koszorúzás. Szombaton este fél héttől Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának szervezésében, diákok közreműködésével fáklyás felvonulást tartanak a Sapientia EMTE épülete elől. Hét órától a Gloria Victis-emlékműnél kezdődik az ünnepi megemlékezés. Vasárnap délután három órától rendhagyó történelemóra lesz a Petőfi Kávéházban a csíki '56-osokkal, Ferencz-Salamon Alpár történelemtanár moderálásával. 18 órától pedig a Csíki Moziban a Berni követ című filmet vetítik.
Molnár Rajmond Székelyhon.ro

Az 56-os hősökre emlékeztek Marosvásárhelyen
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából szervezett emlékkonferenciát, emléktábla-avatást és kiállítást Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán.
Horváth Miklós, Tófalvi Zoltán, Benkő Levente és Pál-Antal Sándor az 1956-os magyar forradalomról értekeztek csütörtök délelőtt. Az előadók a magyarországi események ismertetésével kezdték, azokból kiindulva haladtak a forradalom és annak megtorlásának erdélyi következményei felé. A konferenciát követően leleplezték az egyetem aulájában elhelyezett 1956-os emléktáblát, majd megnyitották A magyar szabadság éve című kiállítást.
Kelemen Kálmán, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének Maros megyei elnöke a jelenlevő fiatalok figyelmét hívta fel arra, hogy mit jelent hét évig bűnhődni, elviselni a megaláztatásokat, veréseket. Szilágyi Aladár, a Hargita megyei politikai foglyok egyesületének elnöke, majd a Kovászna megyei elnök, Török Zoltán szólt az egybegyűltekhez.  A magyarság vállalásáról, kiállásról, a forradalmi lángról beszéltek, arról, hogy vegyenek példát a mai fiatalok a pesti srácokról.
Az 1956-ban fellázadt emberek kizökkentették az idő járását – hangsúlyozta Zsigmond Barna Pál főkonzul, úgy fogalmazva, hogy győzött a hit, a lehet másként akarata. 1956 szelleme az igazság melletti, a hazugsággal szembeni kiállásé – hangsúlyozta a főkonzul. A szónoklatok sorát Novák Csaba Zoltán történész, az RMDSZ Maros megyei szenátorjelöltje zárta, aki a feleszmélésről és az együttérzés gondolatáról beszélt. Végül leleplezték az emléktáblát és megnyitották A magyar szabadság éve című kiállítást.
A Terror Háza által létrehozott tárlat 20 tablón eleveníti fel az 1956-os októberi eseményeket. A forradalom gyerekszemmel, Út a forradalomhoz, 1956. október 23., Budapesti fegyveres csoportok, Hőseink, Halottaink, Megtorlás, Felelősek, 1956-2016 – A magyar szabadság éve, 1956 és a világ címmel rövid leírások és fotók ismertetik a forradalom kiemelkedőbb eseményeit.
A csütörtök délelőtti eseményen a fiatalok mellett harminc egykori 56-os forradalmár és elítélt is részt vett. maszol.ro