Idén is többszázan zarándokoltak a Kárpát-medence sokféle tájáról az úz-völgyi 15. emlékünnepségre a II. világháborús szovjet betörés 64. évfordulóján. Nagyon rossz állapotban lévő utak fogadják az érkezőket. Szabó József hadtörténész-ezredes egész családjával érkezett Budapestről az Úz völgyébe. Petkes József nyíregyházi festőművész is családostól jött. Intézmények, egyházi közösségek jelenléte volt jellemző. A Vitézi Rend Háromszéki Székkapitánysága v. Pásztori Tibor vezetésével, a szentivánlaborfalvi férfikórus, a kökösi egyházközség, Étfalvazoltánból egy népesebb csapat, a budapesti Nemzetvédelmi Egyetem kadétjai, a háromszéki és csíki veteránok. Az úzi születésű Kovács Sándor információs arzenállal szolgált az 1944-es katonai eseményekről. Dr. Szőts Dániel, a képletes úzi katonai térparancsnok évenként levezényelte az emlékünnepségeket. Kiemelkedő egy újabb hagyomány, az úzi emlékezők sorra állítják a katonatemetőbe az emlékkopjákat. A gelencei neves fafaragó, Kelemen Dénes felajánlotta, hogy ha minden évben megjelölik az úzi katonatemetőben egy ismeretlen katona domborzati formák után azonosítható sírját, akkor ő és fafaragó fiai vállalják ezeknek az elkészítését cserefából. Ezek az emlékjelek előrejelzik, hogy a Nyergestető kopjás-keresztes emlékparkjához hasonlóvá bővül az úzi két világháborús katonatemető is. Az idei úzi ünnepség hozadéka az is, hogy dr. Szőts Dániel kezdeményezésére Csíkszentmártonban egy úzi múzeumi gyűjtemény létrehozására gondolnak. Az ojtozi völgyben, az Ojtoz a hadak útján néven létesül múzeum. /Sylvester Lajos: A 15. Úz-völgyi zarándoklat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 30./

Ne dicsérjetek, szerény ember voltam életemben
Ezekkel a szavakkal hárította a méltatást dr. Szőts Dániel, aki január 31-én töltötte be 91. évét, és akit tegnap a Háromszéki Vitézi Rend is felköszöntött. Dani bácsi élete nyitott könyv, hogy mi mindent tett közösségéért, a magyarságért általában, közismert. És hogy életével, tetteivel kiérdemelte a megbecsülést – vitathatatlan. Amit tegnap, a Kelemen Tibor törzskapitány által kezdeményezett bensőséges kis ünnepségen magáról elmondott, annak bizonysága: Dani bácsi a kilencvenkettőbe lépve sem tagadhatja meg önmagát, elveit.
– Elismerem, az úz-völgyi emlékművet én kezdeményeztem, de mellém állott Sylvester Lajos, és neki köszönhetjük, hogy ma zarándokhellyé vált az úz-völgyi katonatemető, mondta Dani bácsi. Elismerem, 1983-ban én találtam ki a Vártemplom tövében a mikós diákok emlékkopjáinak állítását, ma már nyolcvan van belőlük. Elismerem, a Mikó másfél százados évfordulóján az iskola udvarán az emlékmű állítását én kezdeményeztem, de nem az én érdemem, hogy áll, azt a mikóujfalusiak ajándékozták, és Urszuly Samu egykori úz-völgyi frontharcos faragta ki ingyen. Mindig kaptam becsületes segítőket magam mellé, és ezt köszönöm a Jóistennek. Összeírtam a második világháború sepsiszentgyörgyi áldozatainak névsorát, azt odaadtam Albert Álmos néhai polgármesterünknek, ebből született aztán a belvárosi református templom udvarán az emlékmű. Ezekre vagyok büszke, de még inkább arra, hogy a magyar hadseregben tűzkeresztséget kaptam, hogy a magyar hazáért megsebesültem. Köszönöm, hogy a Jóisten megsegített, ami fontos volna még, hogy a vitézi rend egyesüljön, nekem ez volna egyetlen vágyam, mert egységben az erő, és ez vonatkozik minden szempontból ránk, magyarokra is, ha azt akarjuk hogy fennmaradjunk. Akad-e, ki meghallgassa Dani bácsit?
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erősítésben
„A nemzettudatot, identitásunkat hagyományként és örökségként erősítik a vitézi rendek, így a mi rendünk közössége is” – derült ki a Sepsiszentgyörgy belvárosi református templomban tartott vitézavatón az elmúlt hét vasárnapján. Tizenhat felnőttel és öt fiatal kadettel bővült a Háromszéki Vitézi Rend tagozata, az avatás után megkoszorúzták a templomkertben álló háborús emlékhelyet. Az ünnepség, amelyen a jelenlévők rövid Háromszéki helytörténeti bemutatót hallhattak Háromszéki lányok-asszonyok a megpróbáltatások évtizedeiben címmel, közös ebéddel zárult. A rendezvényen jelen volt Varga László főszéktartó – közölte Kelemen Tibor törzskapitány.
(kgy. z.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kegyetlen tisztogatás volt
Az eseményt megelőző napok zord időjárása után november 4-én, talán Isten áldásaként, ragyogó napsütés fogadta azt a mintegy 150 tisztelgőt, aki a nemzeti gyásznapon felkereste az egykori barcaföldvári 2. számú gyűjtő- és elosztótábor területén található tömegsírt, és megkoszorúzta a föléje emelt emlékművet.
2000 óta immár tizenhetedik alkalommal gyűltek itt össze a Háromszékről, Királyföldről és Barcaságról érkező zarándokok, emlékezni és emlékeztetni azokra a román hatóságok által idehurcolt személyekre, akiknek 1944 és 1945 októbere között csak azért kellett elpusztulniuk, mert magyar anya szülte őket.
Elsőként Nagy József hidvégi református lelkész köszöntötte az egybegyűlteket, majd az emlékhely létrehozásának ötletgazdája és megvalósítója, Ungvári Barna András, egykor Hidvégen, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor szólt hozzájuk. Azoknak a sanyarú időknek a történéseit, melyekben emberek ezreit lehetett elhurcolni csupán származásuk okán, egy 1944. november 11-én keltezett folyamodvány részletének felolvasásával hívta elő a feledés homályából.
A Maros megyei Magyar Népi Szövetség által a prefektushoz felterjesztett levélben többek között ez áll: „A közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide. Rajtunk akarják megbosszulni azokat a sérelmeket, amelyeket elkövettek rajtuk. A fegyverszüneti szerződés II. pontjára hivatkozva a román hatóságok sajátos értelmezésük alapján letartóztatják és internáló táborok felé irányítják mindazokat a férfiakat, gyakran asszonyostól, csecsemőstől, akik a magyar vagy román hadseregből megszöktek, eldobva a Szovjetunió felé irányított fegyvert, valamint a német és a magyar hadsereggel elhurcolt, és most Észak-Erdély valamelyik részéből visszatért lakosságot.”
Az évek során kialakult szokásához híven igehirdetés után Ungvári tiszteletes egy túlélő szavainak a felolvasásával is felelevenítette az akkor történteket. Ezúttal a miklósvári Miklós Péter visszaemlékezéséből idézett, a Benkő Levente újságíró, történész által összegyűjtött anyagot tartalmazó könyvből.
„Hazaértünk, de nemsokára összeszedtek minket a román csendőrök. Azt mondták, hogy papírt csinálnak arról, hogy katonák voltunk. Minden faluból vittek, nemcsak Miklósvárról” – számol be az elhurcolásáról, a későbbiekben pedig azt is megtudhatjuk tőle, hogy a szomszédos Lügeten is volt a földvári tábornak egy alegysége. Benkő Levente a levéltárakban búvárkodva eddig 79 ott elhunyt magyar áldozatot azonosított, akiknek a tiszteletére ez év október 22-én sikerült emlékkövet állítani.
Az elkövetkezőkben a brassói magyar történelmi egyházak jelen lévő képviselői, Csibi József belvárosi római katolikus plébános, valamint Szász Ferenc unitárius lelkipásztor imádkoztak az elhunytak lelki üdvéért, majd koszorúzás következett. Ennek során Brassó városa önkormányzatának képviseletében Toró Tamás, Bölön polgármestere, Barcaföldvár és Hidvég RMDSZ-szervezete, az énekléssel is besegítő ürmösi unitárius dalárda, a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete, Márton Árpád parlamenti képviselő, a Háromszéki és Történelmi Vitézi Rend tagjai, valamint magánszemélyek helyezték el a kegyelet virágait.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emléktábla a zalánpataki hősöknek
Három emléktáblát helyeztek el a zalánpataki római katolikus templom külső falán, a világháborúkban és a szabadságharcban elesett 33 zalánpataki hős tiszteletére.
Préda Barna helyi tanácsos, aki megírta a falu monográfiáját és az üknagyszülei által épített szülőházában falumúzeumot létesített, kezdeményezte, hogy állítsanak emléket azoknak, akik a fronton, a fogolytáborokban vagy megbetegedve hazatérve veszítették életüket.
„Olyan méltó emléket állítunk, ahol évtizedek után először gyújthatunk gyertyát és helyezhetünk virágot az édesapák, testvérek és gyermekek emlékére, akik messze hazájuktól, idegen földön, jeltelen sírokban pihennek” – fogalmazott szombaton köszöntőjében Préda Barna.
Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor egy megyezászlót ajándékozott a katolikus egyháznak. Beszédében kiemelte, „ma már tudjuk, hogy a történelmet utólag a győztesek írják, de a történelem menetén csak a hősök tudnak fordítani. Ilyen volt az a 33 férfiú, akiknek ma emléket állítunk.”
Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője arról beszélt, ma ahhoz kell bátorság, hogy kiálljunk a közösségi ügyeinkért. Az eseményen Simó Gábor plébános tartott szentmisét és áldotta meg a leleplezett emléktáblákat. Az ünnepet színesítették a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület és a Háromszéki Vitézi Rend tagjai, valamint a helyi énekkar és Farkas Anita szavalata.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

A hősökre emlékeztek
Egy piciny falu nagy ünnepe
Vasárnap szűknek bizonyult Zalánpatak római katolikus temploma, a környéken dühöngő hóvihar ellenére sokan gyűltek oltalmazó fedele alá, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint a két világégés áldozataira emlékezzenek, illetve leleplezzék a neveiket őrző emléktáblákat. A főhajtást megtisztelték jelenlétükkel a megye és Málnás község vezetői, valamint a Háromszéki Vitézi Rend és a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület tagjai is.
Az egybegyűlteket a szentmisét celebráló Simó Gábor mikóújfalusi plébános köszöntötte, aki sokunk nevében fogalmazva kimondta, hogy nem vagyunk a vándortarisznya hívei, és nem választjuk az egyéni érvényesülés útját sem. Éppen ezért mi, akik idehaza maradtunk Erdély szent földjén, szeretetben, egyetértésben, békességben, összefogásban akarunk élni, és közösen harcolni azon sötét erők ellen, akik népeink, tájaink civilizációs újraébredését mindenáron meg akarják akadályozni.
Az egyházi szertartás végeztével Préda Barna, az emlékünnepséget megálmodó és megszervező zalánpataki fiatalember üdvözölte a megjelent egyházi és világi méltóságokat és a messzi tájakról hazazarándokolt falusfeleit.
Megtudhattuk tőle, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a faluban 279-en laktak, akik közül tízen életüket adták a hazáért és a nemzetért. Az I. világháború kezdetekor a település lélekszáma 344 volt, közülük tizenegyen vesztették életüket, a II. világháború kirobbanásának pillanatában itt élő 382 személyből pedig tizenketten.
Végezetül megköszönte Kovászna Megye Tanácsának, Málnás Község Polgármesteri Hivatalának, a Communitas Alapítványnak, a római katolikus egyháznak, valamint Simó Gábor plébánosnak, továbbá Ráduly Irénke és József, nyugalmazott pedagógusoknak, a csíkszeredai Dóczi András kőfaragó mesternek, illetve Zalánpatak lakóinak az anyagi és szellemi támogatást. Külön kiemelte v. Nagy Zoltánnak az emléktáblák állításában és az ünnepség megszervezésében játszott szerepét és anyagi hozzájárulását.
Az elkövetkezőkben Szotyori Angéla, Málnás község polgármestere, Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője és az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltje, valamint Tamás Sándor megyetanácselnök szólt az egybegyűltekhez. Háromszék első számú tisztségviselője ez alkalomból egy megyezászlót adományozott a jelenleg 110 lelket számláló közösségnek. Az ünnepi beszédek elhangzása után a zalánpataki dalárda világháborús katonanótákat énekelt, Farkas Anita diáklány pedig elszavalta Wass Albert Gyertyaláng című versét.
Himnuszaink eléneklése után – a zord időjárás ellenére – az egybegyűltek kivonultak a templom külső falára rögzített emléktáblákhoz, melyeket a polgármesterasszony és a tanácselnök leplezett le, és Simó Gábor plébános szentelt meg.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dr. Vitéz Szőts Dániel, 1925–2017 (Orvosainkra emlékezünk)
Éppen egy héttel eltávozása előtt (január 15-én), szokás szerint vasárnap délelőtt még utoljára felhívott telefonon, s nagyon erőtlen hangon mondta: „Én többet nem írok, nem olvasok, mert igen-igen gyenge vagyok. A többit írd meg te!”. Nem mondta ki, de most már tudom, hogy egyféle búcsúzásnak szánta ezt a telefonhívást. Fél évszázadot jóval meghaladó ismeretségünk, kollegiális kapcsolatunk, barátságunk szakadt meg ezzel a beszélgetéssel.
* * *
Emlékezéseit megörökítő egyik könyvében írja egyebek között, hogy „boldog ember voltam”, annak ellenére, hogy életének háromnegyede abban a huszadik században telt el, amely a sok technikai csoda mellett annyi bajt és nyomorúságot zúdított az emberiségre. Neki a csodával határos módon sikerült kikerülnie a rá leselkedő csapdákból. Nagy múltú, jómódú család második gyermekeként született. Édesanyja híres marosvásárhelyi patikus lánya, apai ágon Szőts Mihályt és Szőts Bálintot 1614-ben a Bethlen Gábor-féle katonai összeíráskor Kőrösön nemesként (nobiles) jegyezték. Édesapja, Szőts Ernő erdészmérnök Bánffy báró erdőrengetege felügyelőjeként a Felső-Maros mentére került, az ottani virágzó fatelepeknek művelt polgári tisztviselői, jó iskolái voltak, s a két Szőts gyermeknek, Lalának és Daninak lehetősége német és francia nyelvet is tanulni és a román gyermekektől a román nyelv alapját is elsajátítani.Az elemi elvégzése után a kisdiákot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba íratták, ahol nyolc évig bentlakó diákként ismerte meg a mikós szellemet, amely jó útravalónak bizonyult, hiszen egészséges közösségi magatartást, népéhez, hazájához és szülőföldjéhez hű, munkaszerető, Istenben hívő és bízó, tudományt kedvelő, hagyományt tisztelő szellemet jelentett. 1943 nyarán érettségizett.
Az édesapja pályáját szerette volna folytatni, be is iratkozott a soproni egyetem erdőmérnöki karára, de tervébe beleszólt a háború. 1943. október 4-én be kellett vonulnia katonának. A kiképzési idő és a tartalékos tiszti tanfolyam letétele után, 1944. július 31-én, 19 évesen az Úz völgyébe irányították, ahol ekkor még béke volt, de augusztus 26-án már megjelentek a Vörös Hadsereg katonái. Több napig tartott a harc Aklostól Csíkszentmártonig, és nagyon sok székely katona hősi halált halt. A fiatal tizedes állandóan utóvédharcokban küzdött mind Székelyföldön, mind Erdélyben, egészen megsebesüléséig. A kórházzal vitték nyugatra Szencig, onnan már felgyógyulva Németországba mint munkaszolgálatost. Aztán a Linz melletti Ebelsbergben amerikai fogságba esett. Kalandos körülmények után, 1945. november 19-én ért haza, megjárva e két év alatt a poklok poklát.
A kolozsvári Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre költöztetett orvosi karára iratkozott be, ahol 1951-ben végzett. Megnősült, feleségül véve az ugyancsak háromszéki gyökerekkel rendelkező Botos Ibolyát, és mindketten Gyimesfelsőlokon lettek körorvosok. A kötelező két év körorvosi munka után közegészségügyi szakemberré képezte magát, és Csíkszeredában dolgozott. Közben született két gyermekük: Tünde, aki orvos, és Dániel, aki zenetanár lett.1959. november 1-jén költöznek Sepsiszentgyörgyre, ahol az akkor SANEPID-nek nevezett közegészségügyi intézetnek lett a szakorvosa, s néhány évvel később igazgatója egészen nyugdíjba vonulásáig, 1988-ig.
A nemsokára bekövetkezett változás után Háromszéken nagyon sok feladat várt megfelelő gazdára. Ezek közül ő meglehetősen sokat felvállalt és ellátott. Így lett a református vártemplomi egyház presbitere, majd a Sepsi Református Egyházmegye főgondnoka s egyházkerületi küldött. De elvállalta a budapesti Segítő Jobb Humanitárius Alapítvány Kovászna megyei főorvosi tisztségét is, és sok székely betegnek tette lehetővé a magyarországi gyógykezelést. Ellátta a Székely Mikó Kollégium Véndiák Társaságának elnöki tisztségét, tagja volt a gróf Mikó Imre szoborállító bizottságnak. Akár az előző években is, ezután is ő szervezte az osztálytalálkozókat. Egy ilyen találkozón kezdeményezte az elhunyt osztálytársak emlékét megörökítő kopjafa állítását a várfal mellé, amely aztán szép hagyománnyá nőtt, ma már több tucat kopja hirdeti a hajdani mikós diákok emlékét. Az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítványnak is alapító tagja lett. Egy időben a háromszéki Vitézi Rend székkapitánya, s legfontosabb személyisége, kezdeményezője, szervezője az Úz-völgyi harcok megemlékezéseinek. Szinte élete utolsó percéig résztvevője és színes egyénisége a sepsiszentgyörgyi Szerdai Baráti Asztaltársaságnak. Munkásságát több kitüntetéssel jutalmazták, amelyek közül csak hármat említünk: Fogolyán Kristóf Fehér Angyal-díj, Pro Urbe-díj és Pro Comunitatu Covasnae-tagság.
* * *
A Közegészségügyi és Járványellenes központ igazgatóját, az egészségügyi törvények betartását ellenőrző, több mint száz tudományos dolgozat szerzőjét tudós bürokratának képzelhetnénk, csakhogy ez a tudós hivatalnok szinte elrejtőzött egyéniségének szeretetreméltóságában. Szép emberi tulajdonságai csodálatos harmóniában mutatkoztak: hivatalában lelkiismeretes, udvarias, de a pontos munkát megkövetelő igazgató. A természetben annak szépségeit csodáló, megőrzésére törekvő ellenőr. A családban gondos férj és apa, a társaságban hangulatos, nótázó, anekdotázó, víg cimbora. Mikós diákként boldog, együttműködő diák. Fiatal katonaként jó bajtárs, a hazáját védő jó katona. Az irodalmat passzívan és aktívan művelő, zenéhez, képzőművészethez, filozófiához értő ember. Úz-völgyi „szereplései” már-már a játékosságba átcsapó, de általa halálos komolysággal játszott alakítások voltak. Eltávozásával nagy űrt hagy maga után. Csak a tudat vigasztalhat, hogy szelleme, szülőföld- és hazaszeretete, Székelyföldhöz való ragaszkodásának példája megmarad, amíg a Kárpátok e kanyarjában magyar szó hallatszik. Amíg lesznek kopjafaállító fiak és unokák, akik az Úz völgyébe is elzarándokolnak, amíg lesz fogékony lélek múltunk befogadására – amelynek írásaiban, könyveiben annyi morzsáját összegyűjtötte és közölte –, addig ő is élni fog.A Vártemplom melletti református temetőben helyezték örök nyugalomra 2017. január 24-én.Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)