Bartha Miklós hazatérése
Bartha Miklósra emlékeztek múlt hét végén Székelykeresztúron, a Dr. Molnár István Múzeumban szervezett előadássorozaton. A hajdani politikus, szociográfus emlékét Simó Márton idézi fel.
Bartha Miklós, a jeles közíró és politikus rugonfalviként került be a köztudatba, holott ősei viszonylag későn jöttek át Erdővidékről a Nagy-Küküllő- és a Fehér-Nyikómentére. Édesapja, Bartha Gergely Forró Dénes birtokán telepedett le 1840 körül, majd jó gazdaként gyarapítva vagyonát – a Jeddi és a Henter családoktól vásárolt még mintegy 167 hold területet –, pár év alatt meghatározó személyiséggé vált a környéken. A feljegyzések szerint közösségéért felelősséget érző és vállaló emberként ismerték, egy ideig a község jegyzői feladatait is ellátta, a református gyülekezet presbitere, majd gondnoka volt, 1848-ban Agyagfalván országgyűlési küldötté választották.
A haza szeretetét a szülői házból vitte magával
Úgyhogy nem akármilyen középosztálybeli családba született Bartha Miklós 1848. október 14-én. Öten nőttek fel testvérekül, de ő maga – bár megpróbálta – soha nem tudott életvitelszerűen gazdálkodással foglalkozni, s abból megélni, húszéves korában elköltözött szülőfalujából. Pesten végzett jogi tanulmányokat, 1872-től udvarhelyszéki – 1876-től Udvarhely megyei – aljegyző. Közben politikai pályára lépett a Negyvennyolcas Függetlenségi Pártban, s bár kezdetben elbukott a választásokon, pár év múlva a konzervatív ellenzék markáns egyéniségeként bukkant fel ismét a nagypolitikában, népszerűsége jórészt az általa 1880-ban alapított Ellenzék című napilapban megjelent publicisztikai írásainak köszönhető. Kolozsvárról (1881) egyhangú voksokkal került be az országgyűlésbe, majd 1884-ben ismét képviselő lehet, 1887-ben az oklándi körzetből jutott be időközi választáson az alsóházba. Ekkor már többnyire Kolozsváron és Budapesten él, a Magyarország és a Magyar Hírlap publicistájaként fogalmazza meg politikai elveit. Útirajzokat, riportokat is közöl, drámáját a kolozsvári Nemzeti Színház és a pesti Vígszínház is bemutatja. A közéleti szerepéből és ismertségéből származó kapcsolatait arra használja fel, hogy tevőlegesen részt vállalhasson az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megalapításában (1884). Budapesten 1893-ban telepedik le végérvényesen. Viszonylag fiatalon, 57 éves korában hunyt el, 1905-ben.
A „hegyvidéki akció” (1897–1901)
Bartha Miklós életpályájának felidézése mellett előadások hangzottak el Darányi Ignác (1849–1927) és Egán Ede munkásságáról is. Darányi tizenkét éven át – 1895 és 1903, majd 1906 és 1910 közt – volt Magyarország földművelésügyi minisztere. Kiváló agrárszakemberként sokat tett a mezőgazdasághoz kapcsolódó kutatásokért – az ő szolgálati ideje alatt hozták létre a Mezőgazdasági Múzeumot, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetet, szintén személyes közreműködésének köszönhető a Földtani Intézet központi székházának építése is. Egán Ede (1851–1901) Magyarországra telepedett ír főnemesi családból származott – édesapja jószágigazgatóként került az országba, majd itt alapított családot; az O’Eganok családjából egyébként több ír király és herceg származott –, külföldi egyetemeken mélyítette el mezőgazdasági szaktudását, s azt családi birtokon, apja egyik gazdaságában sikeresen kamatoztatta is. Személyesen kezdeményezte (1883) az Országos Tejgazdasági Felügyelőség létrejöttét, amelynek vezetője volt. Személyéhez köthető a városi lakosság jó minőségű gyári tejjel való ellátásának biztosítása, ő vezette be a tejkimérésekben alkalmazott ellenőrzéseket, a szabványosított tejespalackok alkalmazását, amelyek az 1980-as évekig voltak forgalomban. Egán Darányi minisztertől kapott megbízatást 1897-ben arra, hogy tanulmányozza a kelet-felvidéki (kárpátaljai) helyzetet és készítsen róla jelentést, dolgozza ki a szükséges segélyezési, képzési és felvilágosítási formákat, próbálja alkalmazni azokat a gyakorlatban, hogy egy fejlettebb mezőgazdasági kultúrával, államilag támogatott módon próbálják megakadályozni a kivándorlást és segítsék az ottani ruszin többségű lakosság boldogulását. Bartha Miklós politikusként és elkötelezett publicistaként vállalt szerepet ebben az ügyben – mellesleg baráti szálak is fűzték Egánhoz –, úgyhogy 1897 és 1901 között Munkácstól Alsóvereckéig, Ökörmezőtől Husztig tájékozódott a ruténok életmódjáról, szokásairól vagyoni és kulturális helyzetéről.
Ekkor készült az első faluszociográfia
„Érintkeztem, papokkal, jegyzőkkel, [falu]bírákkal, erdőszökkel, kerülőkkel [erdőőrökkel], földművelőkkel, boltosokkal, napszámosokkal, tanítókkal, korcsmárosokkal, uzsorásokkal, nagyúri családban és szegénységben sinlődő ruthén háznéppel” – írja Bartha Miklós a Kazárföldön című művében, amely a terepbejárásai során készült riportokból és megfigyelésekből állt össze kötetté. Ez a könyv tekintendő az első magyar nyelven írt faluszociográfiának. Bartha Miklós írásából kiderül, hogy a Kárpátalján mintegy 250 ezer kataszteri holddal rendelkező Schönborn család okozója a társadalmi feszültségek egy jelentős részének, hiszen erdeiket jórészt vadgazdálkodásra használva, ellehetetlenítik, hogy a birtokokkal nem rendelkező parasztok megfelelő bérlet mellett jussanak legelőhöz, kaszálóhoz vagy szántóhoz. A haszonállat-állomány igen leromlott és rossz termésátlagú növényfajtákat termesztettek, az emberek képzetlenek voltak, s a szegénység mellett betegségek is tizedelték őket. Ráadásul ezt a kilátástalan helyzetet tetőzte a korrupt állami tisztségviselők jelenléte és az uzsora.
Bartha Miklós számos olyan esetről számol be, amikor egy 10 forintos személyi hitel az esetek többségében egy év alatt 52 forintra duzzadt. „Így történt meg, sok esetben, hogy amikor egy parasztbirtok végrehajtás alá került, összefogtak a környék uzsorásai és kocsmárosai, és azt teljesen értéktelennek nyilvánították. Összejátszottak az árverésekkor, és gyakran 20-30 holdas földterületek hihetetlenül olcsón, 10-20 forintokért váltak valamelyik uzsorás tulajdonává. Az előbbiek[ben felvázoltak] meggátlására a szolyvai járásban 11 hitelszövetkezet alakult” – írja Botlik József a Kazárföldön 2016-os kiadásának előszavában. A minisztériumi kirendeltség, amelyet Egán Ede vezetett, jelentős területeket bérelt állami forrásokból a Schönborn-birtokból, s azokat 25 éves szerződéssel adta a parasztok használatába, fajállatokat helyezett ki az állomány javítására és népfőiskolai képzéssel tanította a lakosságot a korszerű mezőgazdaság fortélyaira. Mi több, a fogyasztási szövetkezetek italkiméréseket is üzemeltettek. A miniszteri biztos, Egán tevékenysége konfliktusokat szült a helyi korrupt potentátok körében, és tényleges tevékenysége második évében (1900) több alkalommal is megfenyegették. Egán 1901. szeptember 20-án Munkács és Ungvár között, a Lázi-dombon furcsa körülmények közt lelte halálát. Öngyilkosságról írtak a lapok. A vizsgálóbíró és az ügyész idegenkezűségre utaló nyomokat tárt fel, de a bűntényt soha nem tudták bizonyítani.
A politikus-közírót mindig a felelősségtudat vezérelte
Bartha Miklóst elsősorban a jobbító szándék vitte az ország északi csücskébe, a valóság feltárása iránt érzett újságírói igénye, illetve az az elképzelés – és itt érezni a szülőföldje iránti szeretet megnyilvánulását is –, amely koncepció mentén a „hegyvidéki akciót” tovább kívánták terjeszteni a Kárpátok vonalán le, egészen a Székelyföldig. (A „székely akció” kevéssel ezt követően indult – az első tusnádi Székely Kongresszuson megfogalmazottak szellemében –, amelynek igazi kibontakozását Bartha már nem érhette meg, hiszen a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyrészi Kirendeltsége, kolozsvári és marosvásárhelyi irodákkal, Darányi következő, 1906–1910 között tartó minisztersége idején hozott eredményeket, és gyakorlatilag 1919-ig, a magyar adminisztráció kivonulásáig működött.) Köztiszteletnek örvendő személyiségként kapott díszsírhelyet a Kerepesi temetőben, szobor és utca viselte Bartha Miklós nevét 1945-ig. A Városligetben álló szobra (1914. június 21-én avatták) megsérült ugyan a II. világháborúban, de megmaradt, csakhogy az akkori hatalom száműzte. Ma is a Budapest Galéria raktárában található.
Bartha Miklós követői a két háború között
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az 1925-ben létrehozott Bartha Miklós Társaság (BMT) mennyire hatásos szervezet volt, s kik voltak azok, akik munkájában részt vállaltak. Az alapítók Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain haladva kívántak az érték- és magyarmentéssel foglalkozni. Az egyetemi ifjúság elitjét vonzották köreikbe, Németh László, József Attila, Féja Géza, Erdélyi József, Illyés Gyula gyakran voltak a meghívottak közt, több jelentős munkájukat itt mutatták be. A Ki a faluba! című röpirat felhívás szociográfiai, néprajzi gyűjtőmunkára sarkallta a BMT-hez közelálló értelmiségieket. Néhány év múlva azonban a szélsőbaloldali és a fasiszta eszmék kezdték ki a csoportosulást, amelynek tisztségviselői aztán külön utakat választottak.
Bartha és a hálátlan utókor
A létezett szocializmusban Bartha Miklós érdemeit teljesen elhallgatták. Ha elő is került munkássága, akkor rögvest antiszemitának bélyegezték. Szülőföldjén – bár látensen élt valamelyest az emléke – szintén a teljes mellőzés jutott osztályrészéül. Mellszobrát 2012-ben avatták a rugonfalvi református templom szomszédságában, s ezzel megkezdődött a „rehabilitációs folyamat”. Ahhoz, hogy életműve ismét visszakerülhessen a köztudatba, sokat segített a Lakiteleki Tölgy Alapítvány, amely 2014-től megkezdte parlamenti felszólalásainak és publicisztikai írásainak kiadását, ezt követően a Kazárföldön és a Nemzetpolitikus Bartha Miklós című életút-kötettel, majd tematikus konferenciákkal segítették, segítik Bartha Miklós „hazatérését”. Rugonfalva ma szolgáló református lelkésze, Barabás Csaba idehaza és Magyarországon is komoly erőfeszítéseket tett történelmünk és kultúránk elfelejtett személyisége utóélete érdekében, Kövér László magyar házelnökkel tárgyalt a Bartha-szobor újraállításának esélyeiről, a rugonfalvi emlékhely további bővítéséről.
A Kazárföldön kiadása egyébként 11. a sorban, ennyi megjelenést tartanak számon a múlt századforduló óta eltelt időben. Leszámítva a régies helyesírást, ez a munka semmit sem veszített népszerűségéből és aktualitásából, ahogyan korábban kihagyhatatlan olvasmány volt a falukutató kezében, ma is ugyanolyan hasznos mindazok számára, akik valamilyen formában a székely és a magyar vidékkel, a kisebbségek sorskérdéseivel kívánnak foglalkozni. Ráadás, hogy a könyv nyelvezete színes, alkalmazza a székely tájnyelv és a „képes beszéd” fordulatait, amely által irodalmi igényű alkotásnak is mondhatjuk ezt az egységes műnek tekintett riportsorozatot. „Néhány képet adtam erről a folyamatról, hogy aki meg nem nézheti, az is megláthassa” – írja a kötet végén, a Zárszóban a szerző. Mi is ezekkel a szavakkal merjük ajánlani. Hargita Népe (Csíkszereda)

Maximális erőbevetéssel (Színházi tükör)
Kolcsár József 2003-ban diplomázott a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem színész szakán, és ugyanabban az évben a Tamási Áron Színházhoz szerződött. Színészi munkája mellett több évig dolgozott improvizációtanárként, színjátszó csoportok vezetőjeként, rádiós szerkesztőként, különböző rendezvények műsorvezetőjeként. 2010 óta rendez hivatásos társulatoknál, 2011 óta művészeti vezetője, 2013-tól igazgatója a kézdivásárhelyi Városi Színháznak.
– Miért lettél színész?
– Már gyermekkoromban volt bennem egy „egészséges exhibicionizmus”, emlékszem, egyszer az óvodában egy improvizált színpadon ugrókötelezés közben énekeltem a Na-na-nagyfiú című slágert, és piros pontot kaptam érte, mert az egész óvoda ülve hallgatta a műsort... Később is mindig a művészetek közelében tevékenykedtem, már amilyen művészi élet zajlott Körtvélyfáján, abban a Marosvásárhely melletti faluban, ahol felnőttem. Tagja voltam a színjátszó csoportnak, néptánccsoportnak, cserkészcsapatnak, ifjúsági szervezetnek, részt vettem minden fontosabb eseményen. A helyzet úgy hozta, hogy sofőr-autószerelő szaklíceumot végeztem, de nem sikerült az érettségim, ezért pincérként dolgoztam. Akkor döntöttem el, hogy felvételizek egyszer a színire, s ha sikerül, színész leszek, ha pedig nem sikerül, valami más szakmát választok. Sikerült.
– Hogy kerültél a sepsiszentgyörgyi színházhoz?
– Az egyetemi évek alatt sok bepótolnivalóm volt, mert a líceumban, ahová jártam, alig tanultunk irodalmat, színházba se jártunk. Végül is, úgy érzem, sikerült felzárkóznom a társaim mellé. Negyedéven Andrea Vulpe Sirályt rendezett a végzősöknek, amiben én Samrajevet játszottam. Bocsárdi megnézte az egyik előadást, és utána meghívott bennünket Szentgyörgyre Kicsid Gizellával együtt. Négy másik erdélyi színházhoz is hívtak, de én Szentgyörgyöt választottam, mert az akkori legnagyobb színházi élményeim mind ehhez a társulathoz kötődtek. Akkor láttam A csodát, a Rómeó és Júliát, a Vérnászt… Persze, hogy igent mondtam Bocsárdinak.
– Hogyan lettél a Városi Színház igazgatója?
– A színészi munkám mellett rendezői mesterit végeztem Marosvásárhelyen, amikor felhívták Bocsárdit Kézdivásárhelyől, hogy ajánljon valakit, aki irányítani tudná az akkor újjáalapított Macskakő színjátszó csoportot, Bocsárdi pedig engem ajánlott. Kis időre rá, hogy elkezdtem itt dolgozni, megalakult a Városi Színház, én pedig belekerültem az Ábel című első produkcióba a diákjaimmal együtt, így már a legelső pillanattól betekintést nyertem a színház működésébe, amelynek élén két igazgatóváltás is történt a következő másfél év alatt. Egyszer csak felhívott az akkori polgármester, hogy újra meghirdették az intézményvezetői állást, s szeretnék, ha én is részt vennék a versenyvizsgán. Kértem vagy két nap gondolkodási időt, mialatt beszéltem Bocsárdival és Nemes Leventével, és végül részt vettem a vizsgán.
– Mikortól számítod magad rendezőnek?
– Egy évre rá, hogy elkezdtem a rendezői mesterit, az Égtájak Iroda meghívott Budapestre, hogy rendezzem meg az évadkezdő nagy happeningjét a Vígszínházban. Ez volt életem első olyan rendezése, ahol profi színészekkel dolgozhattam, és nagyon jól sikerült, így eldöntöttem, hogy én is rendezni fogok, mint a többi igazgató... Ezt viccből mondom, de az tény, hogy az első hagyományos értelemben vett színdarabot itt rendeztem Kézdin. Elsősorban színésznek tartom magam, aki csak azért kacérkodik a rendezéssel, mert jó visszajelzéseket szokott kapni ezen a téren.
– És ezenkívül rádiózás, zenélés, Tein teátrum, műsorvezetés… Hogy fér bele ennyi minden az életedbe?
– Valahogy megtalálnak ezek a munkák... Nem szeretném, ha nagyképűnek hangzana, de alapjában véve showman vagyok. Nem azért, mert színész vagyok, és nem azért vagyok színész, mert showman vagyok. Egyformán tudom „produkálni magam” a magánéletben és a különböző haknikon, talán ezért találnak meg ezek a felkérések. Pörög az életem, örömmel veszek részt mindenben. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem tévedek, vagy nem bánok meg dolgokat, de amikor élesben megy az élet, az ember nem mindig tud helyesen mérlegelni. Örülök, hogy nemcsak a színház része az életemnek, egy amatőr színjátszó kör vezetése, egy olvasótábor megszervezése, rádióműsor elkészítése, a városnapok, Székely Vágta vagy egy Rotary-bál levezetése, bár néha fárasztó, fel is tudja tölteni az embert. És mindennél fontosabb számomra, hogy háromgyerekes családapa vagyok, ezt a feladatkört is hittel, örömmel látom el. Így teljes az életem.
– Melyik munkádat szereted a legjobban?
– Általában azt, amit éppen csinálok. Úgy gondolom, hogy azért talál rám ennyi minden, mert semmit nem veszek félvállról, igyekszem maximális erőbevetéssel végezni mindent, amit elvállalok. Még azt is, amiről tudom, hogy kevésbé fontos számomra, vagy jelentéktelen a művészi értéke... Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)