kérdezett: B. Z.
EMLÉKÉV Gidó Attila: a magyar és a román emlékezetpolitikák ütközőzónájában élünk
A csütörtökön Kolozsváron előadó kutatóval a megemlékezések visszásságairól, a különböző nézőpontok mentén szerveződő történelemszemléletről beszélgettünk.
Gidó Attila holokausztkutató a Szabadelvű Kör platform csütörtökön, május 22-én megrendezésre kerülő A holokauszt erdélyi vonatkozásai hetven év távlatából. Tények, viszonyulások és emlékezetpolitika című rendezvényének az egyik előadója. Az eseményre 17 órától kerül sor a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai (Napoca) utca, 16. szám).
Hogyan látja kutatóként 2014-ben, hetven év után a holokausztot? Melyek azok a tények, amelyeket Ön szerint mindenkinek ismernie kéne, és melyek azok, amelyeket Ön szerint kevesen ismernek, amelyekre fel szeretné hívni a figyelmet?
A 70. évfordulónak emlékezésre, de ugyanakkor múltunk egy dicstelen darabjával történő szembenézésre is kell sarkallnia minket. A holokauszttal, a zsidóság tragédiájával kapcsolatos tényeket bárki megismerheti, aki hajlandó kézbe venni az utóbbi évek nálunk is hozzáférhető szaktudományos publikációit, vagy végigböngészni a szakszerűség szabályait betartó internetes honlapokat. A könyvek közül elég csak megemlíteni a 2008-ban megjelent Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája című kiadványt, vagy Tibori Szabó Zoltán könyveit (Élet és halál mezsgyéjén, 2001, valamint Árnyékos oldal, 2007). Az internetes felületek közül pedig egy digitális tananyagot tartalmazó honlapra (http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/) és a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság 1945/1946-os felméréseit digitálisan elérhetővé tevő oldalra (http://www.degob.hu/) hívnám fel a figyelmet. Az év elején indult a budapesti csillagos házakat térképre kivetítő projekt is (http://www.csillagoshazak.hu/), amelyhez egy blogot is csatoltak. Ezen a naponként frissülő blogon keresztül lehet végigkövetni a magyarországi zsidóság megsemmisítésének menetét, az 1944-es deportálásokat (http://menetrend.postr.hu/). Hogy bibliai parafrázissal éljek, Akinek van füle, hallja, akinek van szeme, látja. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a társadalmunk azért tájékozatlan a holokausztot illetően és azért nem receptív a magyar zsidóság tragédiájával szemben, mert nincs lehetőség a tájékozódásra.
A holokauszt nem csak a zsidóság ügye, hanem a mi ügyünk is, hiszen az 1944-es eseményeknek, de az azt megelőző kirekesztő és jogfosztó időszaknak részesei voltak a felmenőink. Fontos lenne tehát, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy a második világháború idején Észak-Erdélyben 164 000 olyan személy élt, akit zsidó származása miatt üldöztek. Nagy részük magyar anyanyelvű és magyar kultúrájú volt. Közülük több mint 131 000 főt 1944. május-június folyamán Auschwitzba deportáltak a magyar hatóságok, és itt többségüket legyilkolták. A gettósítások és a deportálások pedig az akkori keresztény lakosság nagy részének a közönye mellett történtek, alig voltak néhányan, akik segíteni próbáltak.
A deportálásokat megelőző jogfosztásokat, a megsemmisítés menetét többé-kevésbé ismerjük. Mégis számtalan fehér folt van a holokausztkutatásban. Egyelőre még nagyon keveset tudunk például a keresztény egyházak viszonyulásáról. Ismerjük Márton Áron példaértékű kiállását az üldözöttek mellett, de alig ismerjük a zsidókérdéshez, a deportálásokhoz való viszonyulást az alsópapság körében. Számos egyéb jellegű forrás vár feltárásra a kutatók számára csak néhány évvel ezelőtt megnyitott Bad Arolsen-i ITS (International Tracing Service) levéltárban. Itt több, észak-erdélyi vonatkozású irat is található.
Történetileg mire vezethető vissza az antiszemitizmus, mi zajlott le a holokauszt előtt, és hogyan dolgozta fel a zsidóság a holokauszt tragédiáját?
Hosszú lenne az antiszemitizmus ókori gyökereitől végigvezetni a holokausztig a történelmi vonalat. Azt viszont föltétlenül érdemes kihangsúlyozni, hogy a második világháborút megelőző korok antiszemitizmusából nem következnek egyenesen a holokauszt borzalmai. Hitlernek és az általa irányított náci gépezetnek a zsidóság totális kiirtására tett kísérlete tehát nem egyenes következménye a korábbi zsidóellenességnek. Mint ahogy például a két világháború közötti erdélyi antiszemitizmusnak sem kellett volna föltétlenül az észak-erdélyi zsidóság deportálásához vezetnie. Az viszont bizonyos, hogy a korábbi idők antiszemitizmusa alapozta meg a holokauszt alatt kialakult közönyt, vagy éppenséggel a cselekvésig eljutott zsidóellenességet.
Amennyiben az erdélyi előzményeket nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a két világháború között, de főleg a 30-as években, megnőtt a zsidóellenesség mind a román, mind a magyar lakosság körében. Román részről ez tettlegesség formájában is megnyilvánult, mint például az 1927-es diákrombolások, vagy Borsa zsidók által lakott részének a felgyújtása 1930-ban. Magyar részről a zsidóellenesség és antiszemitizmus elsősorban a sajtónyilvánosságban kapott teret. Itt most csak az 1932-ben indult Erdélyi Lapokra utalok, amely fokozatosan a szélsőjobboldali eszmék irányába tolódott el.
Mindezek mellett, a kirekesztés állami szinten is megnyilvánult. Az állampolgárságok 1924-es és 1938-as felülvizsgálata során több tízezer erdélyi zsidót fosztottak meg a román állampolgárságától. Észak-Erdély Magyarországhoz történő 1940-es visszacsatolásával a román időszakban megkezdett jogfosztások tovább folytatódtak. Életbe léptek a magyarországi zsidótörvények, amelyek kizárták a zsidóságot a közélet, valamint a gazdasági, kulturális élet minden területéről. 1941-től a férfiakat munkaszolgálatra vitték, ahol tömegesen pusztultak el az embertelen bánásmód és a rossz életviszonyok következtében. Így lényegében, 1944-ben, a gettósítások idejére a hátországban élő zsidóság alig rendelkezett olyan eszközökkel, amelyekkel hatékonyan meg tudta volna védeni magát a deportálásokkal szemben. Akik pedig túlélték a holokausztot, a semmiből kellett új életet kezdjenek. Az elszenvedett traumák hatása alatt pedig sokan szakítottak végleg a magyarsággal, de sokan a zsidósággal is, és inkább a nemzetfeletti ideológiákban kerestek menedéket.
A magyarországi holokauszt 70. évfordulója alkalmából az idén számos megemlékezésre került sor, és a következő hetekben is folytatódnak a rendezvények.
A megemlékezések több síkon és eltérő emlékezetpolitikák mentén szerveződtek és szerveződnek. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert sajnos a napi politika is begyűrűzött a holokauszt-megemlékezésekbe. Ez pedig minket is érint, mert itt Erdélyben a magyar és a román emlékezetpolitikák ütközőzónájában élünk.
A holokauszt idején Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, és így az itteni zsidóság a magyarországi zsidóság sorsában osztozott. Magyar, illetve magyarországi részről a megemlékezések lényegében három nagyobb és több kisebb intézményi keretben zajlanak. A három nagy keretet a magyar állam, a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) és a tudományos szféra jelenti. Természetesen a három között összefonódások is léteznek, és maga a tudományos szféra is megoszlik kormány által támogatott részre és valamelyest független, vagy ellenzéki oldalra.
A magyar állam a kormányközeli szakintézményeken keresztül már több megemlékezést is szervezett. Ezek közül most csak a budapesti Holokauszt Emlékközpontban megrendezésre került január 27-i tudományos emlékülésre és a Terror Házánál tartott április 27-i megemlékezésre szeretnék utalni.
A kormány által szervezett eseményeket viszont rendre botrányok kísérik, amelyek megkérdőjelezik az ilyen fajta emlékezetpolitika jószándékát és jóhiszeműségét. Volt olyan előadásra felkért kutató, aki a január 27-i emlékülést bojkottálta, ezzel tiltakozva a kormány azon emlékezetpolitikája ellen, amely a magyar hatóságok által a zsidó népirtásban betöltött felelősséget igyekszik csökkenteni.
Ez az időszak egyébként, amikor a frissen alakult VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, Szakály Sándor idegenrendészeti eljárásnak nevezte az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálást, és ekkor derültek ki részletek az azóta is sokat vitatott Szabadság-téri német megszállási emlékműről is.
Tiltakozásként ugyancsak az év első felében mondta vissza a Mazsihisz, számos magyarországi és erdélyi zsidó hitközség, valamint szervezetek és magánszemélyek a Civil Alap által már megítélt támogatásokat. (A Civil Alap másfél milliárd forintot irányzott elő 2014-es Holokauszt Emlékévhez kapcsolódó tudományos, ismeretterjesztő rendezvények és kutatások támogatására.)
Ez azt jelenti, hogy a magyar kormánynak a Holokauszt Emlékév során szervezett rendezvényei teljes mértékben kompromittálódtak?
Ezt nem mondanám, de a botrányok, a kétértelmű megfogalmazások, az állandó szerecsenmosdatás nem használ az ügynek. Ezt maga a civil szféra és a tudományos világ is érzékelte, és reagált rá. Kimondottan ilyen, az emlékezet, a kegyelet és a múlttal való szembenézés kérdéséhez eltérően viszonyuló kormánytól független esemény volt például egy néhány nappal ezelőtt Szegeden megrendezett konferencia. Innen csak egy előadást, a Majsai Tamásét emelném ki, aki pont a hivatalos emlékezetpolitika visszásságairól beszélt, legnagyobb problémaként azt emelve ki, hogy államideológiai hitvallássá vált az a nézet, miszerint a magyar holokauszt tragédiájáért elsősorban az 1944-es német megszállók a felelősek.
Nálunk, Erdélyben, milyen megemlékezések zajlanak?
Az erdélyi megemlékezések több településen is helyi kezdeményezésből fakadnak, de a legfőbb szervezőerőt a hitközségek és a bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet jelentik. Kezdjük talán a helyi kezdeményezésekkel, amelyek többé-kevésbé a helyi zsidó közösség bevonásával, azzal együttműködve valósultak meg.
Gyergyószentmiklóson például a városvezetés, a Tarisznyás Márton Múzeum és a Prefektúra szervezésében emlékeztek meg május 9-én a gyergyói zsidóság deportálásáról. Az eseményen a helyi zsidóság és a bukaresti hitközségi föderáció képviselői is jelen voltak.
Sepsiszentgyörgyön a helyi önkormányzat a zsidó szervezetekkel közreműködve állított emlékművet a deportálások 70. évfordulója alkalmából.
Kolozsváron május 26-27. között lesznek nagyszabású megemlékezések. A helyi zsidó hitközség több más intézménnyel közösen, többek között a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet közreműködésével is tudományos konferenciát rendez az észak-erdélyi holokausztról. Ugyancsak ekkor kerül átadásra a Kolozsvár városa által emelt holokauszt-emlékmű is a Caragiale-parkban. Nagyváradon május 29-30. között rendez a helyi egyetem és a Heyman Éva Zsidóságtörténeti Kutatóközpont konferenciát.
Az erdélyi megemlékezéseknek ugyanakkor van egy árnyoldala is, amit az utóbbi napok sajtópolémiái hoztak a felszínre. A bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet és a Közlekedésügyi Minisztérium emléktáblákat állít azokon az észak-erdélyi vasútállomásokon, ahonnan zsidókat deportáló vonatszerelvények indultak Auschwitz irányába. A táblák szövegét magyar részről nagyon sokan magyarellenes támadásként és a történelmi tények elferdítéseként értelmezték. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy az emléktáblák számadatai történelmi tényeket tükröznek, mint ahogy az is, hogy a zsidók deportálásában a helyi adminisztráció mellett a magyar csendőrség működött közre. Problematikus viszont az emléktáblák terminológiája. De ez elsősorban a központ, jelen esetben Bukarest erdélyi viszonyokkal szembeni és az erdélyi magyar közösséggel szemben tanúsított érzéketlenségéről, valamint egy más nézőpontok mentén szerveződő történelemszemléletről tanúskodik. Transindex.ro

Magyarországot feláldozták – A szarajevói merénylet csak egy kifogás volt a háborúra
Dr. Szakály Sándor történész, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója a minap a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében az I. világháborúról tartott tömör és sok kérdést felvető, de ugyanakkor azokra választ is adó előadást. Az eseményt Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja szervezte, a nemzeti múltunkat bemutató történelmi sorozat 10. részeként.
Bár az 1914-ben fellobbant és a világot lángba borító tragikus folyamat elindulását Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös Szarajevóban történt meggyilkolásával indokolják, Szakály szerint ez csupán ürügy volt. A valódi okok ugyanis ennél sokkal összetettebbek, és a múltban kialakult szövetségek, valamint az általuk elindított területszerzési törekvések folytatásában keresendők, melyben Európa nagyhatalmai egytől egyig érdekeltek voltak. Előzményeihez tartozik, hogy a 19. század végén a tudomány és a nagyfokú technikai fejlődés nyomán egyre gyorsabb ütemű termelésnek új nyersanyaglelőhelyekre és -piacokra volt szüksége, melyek megszerzése leginkább gyarmatosítás révén volt megvalósítható. Egyesek, mint például Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország,
Portugália és Olaszország, kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelkeztek, ezzel szemben azonban a felgyorsult ütemű gazdasági fejlődés alatt álló Osztrák–Magyar Monarchiának egyáltalán, Németországnak pedig csak jelentéktelen mértékben voltak gyarmatosított területei. Ráadásul 1908-ban a monarchia magához csatolta Bosznia-Hercegovinát, ezzel áthúzva a szerbek Balkánon történő terjeszkedési terveit, ők viszont magukénak tudhatták a gazdaságilag fejletlen, de katonailag erős és a Fekete-tenger török kikötőire szemet vető Oroszország támogatását. Mindezek következtében 1914-re már kialakultak az egymásnak feszülő katonai szövetségek, melyek egyik oldalát a Németországból, Osztrák–Magyar Monarchiából, majd a hozzájuk csatlakozó Olaszországból álló tömb, az úgynevezett Központi Hatalmak, a másikat pedig az Antant néven ismert angol–orosz–francia hármas alkotta.
Ebben a helyzetben csak egy szikra kellett a háború kirobbanásához, ez pedig a trónörökös meggyilkolásával ki is pattant: 1914. július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, néhány nappal később Németország Oroszországnak, majd Franciaországnak. Ezzel vette kezdetét az 1914-től 1918-ig tartó és több mint 15 millió ember halálát okozó, valamint európai forradalmak egész sorát elindító első világégés, mely végül az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom felbomlásához vezetett. A későbbiekben a Központi Hatalmak oldalán a törökök és a bolgárok, míg az Antantén az angolok, portugálok, olaszok, románok is beléptek. 1917-ben utolsóként az Amerikai Egyesült Államok szállt be ez utóbbiak megsegítésére, mely a Központi Hatalmak 1918-ban bekövetkezett vereségét eredményezte.
A rendhagyó, vetítéssel színesített „történelemórán”, a háborús fejlemények ismertetésén túl az előadó a Német és Osztrák–Magyar Birodalom vereségének, ez utóbbi felbomlásának, továbbá a történelmi Magyarország feldarabolásának okaira is rámutatott, nem hagyva szó nélkül ennek igazságtalan voltát sem.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyarország és az első világháború (Szakály Sándor történész előadása)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum adott otthont ezúttal is a Magyarország Kulturális Központja által szervezett előadás-sorozat újabb állomásának, délelőtt a Székely Mikó kollégiumban a diákok hallgathatták meg a neves történészt, délután inkább az idősebb generáció mutatott érdeklődést.
Az első világháború kitörésének századik évfordulója is ürügyül szolgálhatott, hogy A magyar nemzet története című előadás-sorozat tizedik fejezete a „nagy háború” eseményeit, magyarországi, erdélyi vonatkozásait taglalta. Szakály Sándor történész, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója (fotó) felidézte a kezdeteket, évekre bontva boncolgatta az erőviszonyok alakulását, a végkimenetel okait és néhány következtetést is levont előadása végén. Nem nyertük meg a második világháborút, ez az egyetlen biztos pont – kezdte előadását Szakály Sándor. Felidézte, 1914-re két jelentős hatalom alakult ki Európában: az antant és a központi hatalmak, ezek konfliktusa vezetett a háborúhoz. Ferenc Ferdinánd trónörökös szarajevói meggyilkolása után egy hónappal üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának, abban bíztak, sikerül lokális és gyors háborút lebonyolítaniuk. Szakály Sándor vázolta a korabeli pró és kontra érveket, kik ellenezték és kik támogatták a hadba szállást, vetített térképen mutatta be az erőviszonyokat, a két táborhoz csatlakozó államokat, a frontvonalak alakulását. Beszélt arról is, hogy Románia kezdetben semleges volt, és a központi hatalmak arra alapoztak, hogy az is marad, ám 1916-ra sikerült megállapodnia az antanttal (Erdélyre tartottak igényt, és a határt a Tiszánál akarták meghúzni), és területszerzési igénnyel megtámadta Erdélyt, ahová, mivel nem tartottak veszélytől, nem csoportosítottak haderőt az osztrák–magyar vezetők. A román csapatok jelentős sikereket érnek el, nagyon sokan elmenekülnek Erdélyből, ám néhány hónap után az idevezényelt osztrák–magyar csapatok német segítséggel visszaverik őket, és Bukarestben megkötik a békét.
Szakály Sándor szerint az 1917-es esztendő két jelentős momentuma hozott fordulópontot a háború kimenetele szempontjából: az oroszországi forradalom miatti zűrzavar, illetve az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése az antant oldalán. Felidézte az amerikai elnök, Wilson szavait, aki kifejtette: a békéhez vezető paktum esetében „a népek, nemzetek önrendelkezési joga legyen a döntő”. 1918-ra területi szempontból nem állnak rosszul a központi hatalmak, ám politikai és gazdasági szempontból annál inkább, sorra szenvedik a jelentős vesz­teségeket. Ekkorra már az is nyilvánvaló, hogy bekerített helyzetbe kerültek, így kénytelenek fegy­verszünetet és békekötést kérni. A háború utáni békekötés kapcsán Szakály Sándor kifejtette, az Osztrák–Magyar Monarchia részéről a harcok nem területszerzésről szóltak (véleménye szerint ezt bizonyította a bukaresti békeszerződés is, melyben bár nyertes helyzetben voltak, semmilyen területi igényt nem támasztottak), az antant részéről azonban igen, és minden igényt Magyarország területéből elégítettek ki.
A történész beszélt a románok újabb előretöréséről is, hogyan tologatták a kialakított demarkációs vonalat, és hogyan hunytak szemet efölött az antant államai, hogy nem volt jelentős magyar erő, amely szembeálljon velük. A székely hadosztály volt az egyetlen tényleges erő, amely megpróbálta megállítani a román csapatokat, voltak sikeres ütközetei, de valójában csak lassítani tudták az előretörést. Ez a különítmény körülbelül 10–12 ezer fős volt, és nem csak székelyekből, illetve erdélyiekből állt, nagyon sokan csatlakoztak hozzá más nemzetiségűek is, olyanok, akik úgy gondolták, meg kell védeni Erdélyt. A román csapatok nem voltak ugyan jól felszereltek, de nagyobb létszámmal bírtak, és a székely hadosztályt fokozatosan visszavonták, egy részüket Debrecenig, egy részüket pedig Szatmárnémetiig. Szakály Sándor egyébként úgy vélekedik, a székely különítmény létrehozása szép, de reménytelen vállalkozás volt, ugyanakkor példaértékű is, az önszerveződő ellenállás formáját mutatta meg.
A történész kifejtette, naivitás volt az akkori magyar vezetők részéről az antant segítségében bízni, de arra is kitért, hogy 1918 őszén, 1919 tavaszán a nyugati államok már döntöttek, jelentősen befolyásolni nem lehetett álláspontjukat, így meglátása szerint a Tanácsköztársaság kikiáltása sem volt hatással a majdani határok kialakítására.
Szakály Sándor részletesen elemezte, az antant államok miként bántak el Magyarországgal, tulajdonképpen nagylelkűek voltak minden igénylővel – „más vagyonából könnyű adakozni”–, és így Magyarország területének kétharmadát, népessége egyharmadát veszítette el, az ezeréves nagyhatalomból kis állammá zsugorodott. Kitért arra is, hová vezetett az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolása: a nagy, soknemzetiségű állam helyett sok kis soknemzetiségű államhoz, és Európa tulajdonképpen nem nyert semmit. A XIX. században a Monarchia volt a nagy orosz hatalmat ellensúlyozó erő, megszüntetésével tulajdonképpen ez az egyensúly is felbomlott, mindez kihatott a kontinens XX. századi történelmének alakulására.
FARKAS RÉKA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A történettudomány rendszerváltása
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap

Kényszerpályás lavírozás (A Horthy-korszakról Sepsiszentgyörgyön)
A magyar történelem talán legvitatottabb, legellentmondásosabb, sokak által kizárólag Horthy Miklós kormányzó személyével azonosított Trianon utáni időszakáról beszélt csütörtökön Ujváry Gábor, a magyarországi Veritas Történetkutató Intézet oktatója. Előadása egy ismert, de némelyek által eltorzított tényre mindenképp rávilágított: a megcsonkított Magyarország vezetői igen szűkös mozgástérben viszonylag sokat értek el, a végkifejletbe pedig nem igazán volt beleszólásuk. Máig élénk érdeklődés és ezzel párhuzamosan vitatott megítélés kíséri elsősorban Horthy Miklós személyét, de a két világháború közötti Magyarország történéseit is, és noha sokan történelmünk igen sötét korszakaként tüntetik fel, nem szabad elfelejteni, hogy az 1944. utáni talán még súlyosabb volt, ráadásul jóval hosszabb időszakról beszélünk – vezette fel mondandóját Ujváry Gábor. A kutató szerint Horthy Miklós megítélése kortársai között sem volt egyértelmű, ennek elsődleges oka a kormányzósága kezdete, illetve tragikus vége közötti ellentmondásoknak tudható be. Az első tíz év ugyanis egy belföldi sikertörténetnek is felfogható, hiszen látszólag kilátástalan helyzetben lévő, nemzetközi szinten már működésképtelennek nyilvánított, újabb felosztásra ítélt országot –Bethlen István miniszterelnöksége alatt –sikerül talpra állítani, nem várt műszaki és társadalmi fejlődést elérni. Olyan körülmények között, hogy 1919-ben a társadalom különböző osztályaihoz tartozók életszínvonala kevesebb, mint egyharmadára esett vissza a háború előtti időhöz képest. Ujváry Gábor szerint az 1927-ig tartó felívelés mások mellett Trianon kevés, de létező pozitív hozadékának is betudható, hiszen a párizsi békekonferencia gyakorlatilag Magyarországból a nemzetállami eszméhez legközelebb álló országot fabrikálta a térségben. A magyarság aránya ugyanis 90 százalék fölé ugrott a megmaradt területeken, így a kisebbségi kérdés gyakorlatilag megszűnt. A területi veszteségek valóban jelentősek voltak, de egyúttal megszabadították a budapesti kormányokat a két legelmaradottabb vidéktől, Kárpátaljától és Székelyföldtől. Emellett az ipar szerepének felértékelődése nyomán a városiasodás fokozódott, amihez hozzájárult a népességnövekedés is – mások mellett az elcsatolt részekről áttelepültek révén, akik száma 1924 végére elérte a 426 ezret –, illetve a kulturális élet megpezsdülése is megfigyelhető. Ez utóbbi Klebelsberg Kunó, majd később Hóman Bálint hatékony szakpolitikái nyomán. Ugyanez az oktatásra is érvényes, az átszervezés révén itt is komoly fejlődés volt megfigyelhető. A talpra állás folyamatában ugyanakkor meghatározó volt, hogy Magyarország több száz év után teljes állami önállóságot tudhatott magáénak.
A korszak nem mentes természetesen negatívumoktól sem, hiszen nyílt választási rendszer, a szociálpolitikai lépések késői megtétele, illetve a rendszer jellegével – királyság, király nélkül – kapcsolatos viták mind ide tartoznak. Utóbbi kapcsán meghatározó, hogy Horthy maga is elhatárolódott az előző uralkodóktól, a budai várban is csak azokat a szobákat foglalta el, amelyeket elődei nem használtak.
Az 1929-ben beköszöntő gazdasági világválságig tartó felemelkedést ugyanakkor beárnyékolja, hogy külpolitikai szempontból az ország eleinte nem létezőként, majd csak puhatolózó, egyensúlyozó államként volt jelen. A német–olasz tengelyhez történő közeledés, illetve a betagozódás mondhatni törvényszerűen követte ezt az időszakot, Teleki Pál óvatos külpolitikája ellenére.
A Horthy-korszak politikai mozgásait ugyanakkor nem lehet megérteni a fő eszmei irányvonalak nélkül. Ezek közül mindvégig meghatározó a revizionista, a Horthy-kultusz, a kereszténység reneszánsza, illetve a Tanácsköztársaság bukása után jelentkező latens antiszemita vonal. Ujváry Gábor szerint fontos tény ebben a kérdésben, hogy a rendszer egészen 1938-ig gyakorlatilag zárt maradt a bal-, valamint a szélsőjobboldallal szemben, noha a faji és a zsidókérdés napirenden volt, főképp 1931 után. A gazdasági válság viszont a mellőzött politikai irányzatok megerősödését is hozta, a szélsőjobboldal viszonylag hosszú ideig nem rendelkezett igazi ideológiával.
A részleges revíziót biztosító bécsi döntések egy egészen új pályára kényszerítették az országot, a világháborúba történő belépés elkerülhetetlenné vált. A Horthy- korszak ellentmondásosságát pontosan ez az időszak szemlélteti a legjobban, hiszen míg a háború első éveiben Magyarország kivárt, amíg lehetett – egyúttal menedékül is szolgál például a lengyelek számára –, majd a Szovjetunió elleni harcba már „önként” lép be, illetve a Kállay-kormány alatt még a „béke szigete”, végül pedig a náci Németország utolsó szövetségeseként végzi. Horthy Miklós pedig 1944-ig a helyén maradt, igaz, egyre kevésbé tudott beleszólni a történésekbe.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Folytatódik a Kós Károly Akadémia Alapítvány előadás-sorozata
A magyar történelem nagy csatái
Januártól folytatódnak Marosvásárhelyen a Kós Károly Akadémia Alapítvány nagy sikerű, történelmi tárgyú előadásai. Az Akadémia kezdeményezésének célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát Marosvásárhelyen. Az új előadás-sorozatban a magyar történelem meghatározó csatáit mutatják be a honfoglalástól az 1956-os magyar forradalomig.
A decemberig tartó, tíz előadást magába foglaló új sorozat keretében a jelenkori magyar történelemkutatás olyan kiváló képviselői tartanak előadást, mint Veszprémy László, a Hadtörténeti Intézet igazgatója, Zsoldos Attila akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutató professzora, B. Szabó János hadtörténész, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársa, Kelenik József alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokságának kiemelt főtisztje, Gebei Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, tanszékvezető egyetemi tanár, Hermann Róbert, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének vezetője, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főtanácsosa, Pollmann Ferenc hadtörténész kutató, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főtanácsosa, Romsics Ignác, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, egyetemi tanár, Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, valamint Horváth Miklós hadtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára.
Az idei sorozat első előadását Veszprémy László, a Hadtörténeti Intézet igazgatója tartja január 21-én, csütörtökön 17 órától, a Bernády Házban (Horea u. 6. sz.) A honfoglaló magyarság "kalandozó" hadjáratai címmel. Népújság (Marosvásárhely)

Nem feledjük el a majd 800 ezer elhurcolt magyart
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve, amely egészen 2017 februárjáig tart, a gazdag programkínálat mellett nagyon fontos kezdeményezéseknek is keretet ad – tudtuk meg a Gulág Emlékbizottság Programiroda, a Veritas Történetkutató Intézet és a Baranyai Német Kör keddi közös sajtótájékoztatóján. Lágervonattól, nemzetközi mozgó kiállításon át a mobilapplikációkig minden módon megpróbálják közelebb vinni az emberekhez a sokáig tabutémaként kezelt szovjetunióbeli kényszermunka történetét. 
Kovács Emőke, a Gulág Emlékiroda szakmai vezetője röviden ismertette a programokat: mivel február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja, ezért egy nappal az erről szóló központi megemlékezés előttre időzítették egész napos programsorozatukat.
Hatványozott szenvedés
11 órakor a budapesti Honvéd téri Gulág-emlékműnél kezdődik a megemlékezés, amelyet Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára nyit meg, majd Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója mond beszédet; fél egykor szintén az államtitkár nyitja meg a Lágerjárat, az utazó vagonkiállítást. Majd délután 3 órától a Barakkba Zárva – Életre Ítélve című kiállítás lesz látható a budapesti Fővám téren; ez egy megépített barakk lesz, amely egykori gulág-rabok fotóival állít emléket a csaknem 800 ezer elhurcolt magyar állampolgárnak; ezt Rétvári Bence Emmi-államtitkár nyitja meg – sorolta.
– Nem számított, hogy gyerek vagy nő, mindenkit vittek a Szovjetunióba – Szinte megtizedelte az országot az NKVD, mégsem beszélünk róla
Február 25–26-án a Veritas Kárpát-medencei tragédiánk címmel rendez kétnapos konferenciát, ahol határon túli történészek is előadnak majd – mondta; Szakály Sándor főigazgató ennek fontosságát külön is hangsúlyozta, hiszen, mint mondta, a németek mellett a magyarság a határon túl hatványozott mértékben elszenvedője volt az elhurcolásoknak.
Kovács Emőke a pályázatokról is beszélt, mondván még március 22-ig magánszemélyek és közösségek is pályázhatnak különféle kiállításoktól kezdve tanulmányköteteken át oktatási anyagokig mintegy 370 millió forint értékben. Mint kérdésünkre elmondta, összesen több mint kétszáz pályamű érkezett csak eddig, tehát népszerűek a Gulággal kapcsolatos pályázatok; a legtöbb jelentkező egyébként a memoárírás és egyéb irodalmi műfajok terén alkotna szívesen, de kisfilm és absztrakt festménysorozat is érkezett.
Dévédén a múlt
Emellett márciusban elkezdődnek a Veritas Filmestek a Tabán moziban, ahol minden csütörtökön egy történész helyezi keretbe az ott látható filmeket bevezetővel vagy a vetítést követő beszélgetéssel – mondta. Szakály ezt azzal egészítette ki: ezek egyébként már 20-25 éve megjelent filmek, azonban a digitalizáltságuk hiánya miatt sokak számára hozzáférhetetlenek. Ezért a vetítések mellett 3000 DVD-n magyarországi, 2000 lemezen pedig határon túli magyar iskolák számára tervezik eljuttatni őket.
Lesz emellett roll-up vándorkiállítás is a különféle fotó- és képanyagokból, ezeket a magyar mellett angol és német nyelven is tervezik megjelentetni, hogy a hazai és határon túli magyarok mellett egész Európa megismerhesse az elhurcoltak sorsát. Kérdésünkre elmondta, legkevesebb tíz ilyen roll-up kiállítást terveznek, igény esetén akár a környező országok nyelvére is lefordítva azok szövegét. Szakály megemlítette: 24-én délután 3 órakor egy emléktábla-avatás is lesz a kivégzett Donáth György emlékére.
Ha elindul a vonat
A Lágerjárat vagonkiállítás ötletét egyébként a holokauszt vagonjárat működéséből merítették, mint Matkovits-Kretz Eleonóra elmondta. A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének elnöke kiemelten fontosnak tartja, hogy az országot járva elsősorban a fiatalokat szembesítsék a sokáig tabuként kezelt múlttal, amely olyan mély nyomokat hagyott az azt átélt egykori kényszermunkásokban, hogy sokan egészen a legutóbbi időkig nem mertek beszélni a történtekről. A Századvég oktatási programja örvendetes, de annak elkészültéig is emlékeztetni kell – mondta –, hiszen csak Baranyában legalább 200 települést érintett a málenkij robot, sokan már útközben elhullottak, például a „komfortos” marhavagonokban, amelyekbe a gyűjtőpontokon negyvenesével zsúfolták őket. Összességében az elhurcoltak egyharmada sosem tért haza, erről pedig beszélni kell, és most, hogy az utolsó túlélők is 80-90 évesek, elérkezett az utolsó pillanat. Köztudatba kell hozni a politikai elítélteknek „otthont adó” Gulág mellett az azzal sokszor összekevert, a hadifoglyok, vagy málenkij robotra, „kis munkára” elhurcolt civilek számára 1939-ben létrehozott Gupvi-táborhálózat nevét is – mondta.
„Kis munka”
A nem hagyományos kiállítási tárgyakkal, hanem különféle képi és hangeffektusokkal emlékeztető lágervonat egyébként Matkovits-Kretz Eleonóra szerint kifejezetten sikeres kezdeményezés, az együttműködő iskolák és önkormányzatok részéről is rengeteg önkéntes jelentkezett alkalmi tárlatvezetőnek, segítőnek.
Emellett határon túli partnereikkel együtt terveznek két történelmi zarándok-vonatutat is az egykori rabok által bejárt útvonalon azokig a pontokig (mint például a romániai Foksány és Jászvásár között, vagy a felvidéki Szepsi után), ahol a nyugati, keskeny nyomtávú szabványt az orosz széles nyomtávúra állították át, ezzel egyértelművé téve a vagonok utasainak, hogy valójában hová is tartanak. Fontos, hogy ez a tudás eljusson a fiatalokig – hangsúlyozta Kovács Emőke is, aki ennek példájaként említette a Nemzeti Emlékezet Bizottságának ceglédi hadifogolytábor és gyűjtőtábor három dimenziós applikációját, illetve, mint mondta, képregény és verssorozat készül a rabok mindennapjainak bemutatására, emellett középiskolai tanulmányi verseny és vetélkedő is lesz a témában. Emellett komoly szakmai munka is folyik a különböző irat- és levéltárak anyagainak összesítésére, amelynek végcélja egy olyan közös adatbázis, ahol az egykori áldozatok leszármazottai megtalálhatják és nyomon követhetik volt gulág-rab családtagjuk útját. Emellett pedig – hangsúlyozta – kormányzati szándék van arra, hogy az emlékévek 2017. február 25-i befejeztével egy olyan emlékművet állítsanak fel, amely közös mementója lesz minden, Szovjetunióba elhurcolt egykori áldozatnak.
Elvész a múltunk
Matkovits-Kretz Eleonóra kifejtette: az orosz és posztszovjet levéltárakban rengeteg magyar anyag van, amelyeket muszáj lenne időben kikutatni, különben elvesznek. Ezért is lenne fontos egy önálló intézet a Szovjetunióba elhurcolt civilek sorsának felkutatására, hogy legyen gazdája a témának, és céltudatosan indulhassanak meg a munkák.
Veczán Zoltán. mno.hu

Szakály Sándor előadása szeptember 6-án Váradon
A Polgári Esték rendezvénysorozat keretében, a Magyar Polgári Egyesület szervezésében, a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával emlékezhetnek az érdeklődők az 1940. évi Nagyváradi bevonulásra.
A Magyar Nemzet 1940. szeptember 7-i számának beszámolójából idézünk két rövid részletet: „Örömtől zajos és hangos az utca, elsősorban a városon keresztül vezető főút. A főpályaudvartól kezdődően a régi Rákóczi úton a Bémer térig, azon túl a Sebes-Körös kishídján át a Szent László térig beláthatatlan a sokaság. Percekig harsog végig az éljenzés, hiszen egy katonai alakulat a másik után tűnik fel. A csapatok szakadatlan sorban vonulnak keresztül a városon. Ahogy egyre több a katona a városban, éppen úgy vonulnak egyre nagyobb számban az emberek a Szent László térre a fogadtatási ünnepség színhelyére. A díszemelvény a Szent László-templomtól balra, a Fekete Sassal szemben emelkedik. Magyar nemzetiszínű drapériák borítják külső falait, két oldalán a német és olasz zászló függ alá a magasból, hátul középen pedig tízméteres magyar zászló alatt színes őszi virágokból kirakva domborodik a Szent Koronás magyar címer. (...)
Az emberek egyre özönlenek a hatalmas térre. Elsőnek vonul fel a frontharcos tisztek díszszázada, utánuk a váradi nők és leányok magyarruhás csoportjai, a Kálvin kör tagjai, a városi dalárdák, az ipartestületek szinte teljes számban, a sportegyesületek és kulturális egyesületek tagjai foglalják el sorra kijelölt helyüket. Tomboló éljenzés fogadja az Aradi, Temesvári, lugosi, belényesi és tárkányi magyarok csoportjait.”
Nagyvárad visszatérésének 76. évfordulóján, 2016. szeptember 6-án dr. Szakály Sándor történész, a Veritas Történetkutató Intézet Főigazgatója tart előadást, kedden 18 órától Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében, a Városháza u./str. Primăriei 27. szám alatt. Az előadás címe: Horthy Miklós, Magyarország kormányzója – Kenderestől Estorilig.
Az előadás után alkalomhoz illő dalokkal lép fel a Nagyváradi Asszonykórus és a Váradi Dalnokok. A helyszínen kedvezményesen megvásárolhatók az előadó kötetei és más történelmi tárgyú kiadványok.
Minden érdeklődőt szeretettel várnak a szervezők az ingyenes előadásra.
itthon.ma

Emlékezés a bevonulásra és Horthyra
Az 1940. évi Nagyváradi bevonulás hetvenhat éves évfordulója alkalmából szervezett megemlékező eseményt szeptember 6-án, kedden a Magyar Polgári Egyesület.
A kedden délután a Nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében megtartott eseményen dr. Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója tartott előadást Horthy Miklós kormányzóról. Az érdekesnek ígérkező előadás némileg talán elmAradt a várakozásoktól, ugyanis az előadó nem nyújtott mélyreható elemzést Horthy Miklós életútjáról, és a tárgyalt történelmi korról, hanem közérthető, egyszerű, világos stílusban ismertette a főbb tudnivalókat a kormányzó politikai munkásságáról és korszakot feszítő problémákról. Expozéja során Szakály Sándor jobbára csak jelezte Horthy Miklós értékelésének vitatott pontjait, anélkül, hogy ezeknek a vitatott kérdéseknek a mélységeire is rávilágított volna. Mindazonáltal érzékelhető volt, hogy az előadó alapvetően pozitívan viszonyul a kormányzó örökségéhez, mindig érzékeltetve, hogy Horthy Miklós a legkiélezettebb helyzetekben államférfiúhoz méltóan döntött. Kijelentette, hogy államférfiúi előrelátásról tanúskodik Horthynak az a döntése, hogy nem engedte IV. Károly Habsburg uralkodót visszatérni a magyar trónra, mert az Magyarország elpusztítását jelentette volna. Horthy Miklós megtestesítője volt az egész akkori magyarságot egységbe kovácsoló revízió gondolatának, és a határrevíziókban elévülhetetlen érdemei voltak a kormányzónak, fejtegette Szakály.
Értékelés
A zsidókérdésben sem marasztalható el a kormányzó, Szakály Sándor álláspontja szerint ugyanis Horthynak nem volt tudomása arról, hogy mi történik a Magyarországról deportált zsidósággal, és amint erről hitelt érdemlő információkhoz jutott, azonnal leállíttatta a deportálásokat, talán ez is közrejátszott abban, hogy a Nürnbergi perben tanúként, nem pedig vádlottként hallgatták ki. Szakály kijelentette, hogy Horthy csak azért írta alá a nyilas vezér, Szálasi Ferenc kinevezését, mert a németek elrabolták a fiát, és amúgy sem lett volna semmi garancia arra, hogy ha nem adja át a hatalmat neki, a németek emiatt ne Szálasi Ferencre bízzák Magyarország vezetését, arra az emberre, aki a végsőkig akart harcolni a németek oldalán, miközben a náciknak arról is tudomásuk volt, hogy Horthy már korábban tárgyalásokat folytatott a szövetségesekkel a háborúból való kilépésről.
Érdekességek
Azért elhangzott néhány kevéssé ismert részlet is Horthy Miklóssal kapcsolatban. Ezek egyike az a levél volt, amit Horthy Sztálinnak írt azok után, hogy sikertelenek voltak a tárgyalások a szövetségesekkel a háborúból való kiugrásról. Ebben a levélben, melyben Sztálint tábornagynak szólítja, Horthy arra kéri a szovjet diktátort, hogy „kegyelmezzen meg szerencsétlen országunknak”. Egy másik érdekes, kevésszer elhangzó eset az, hogy Horthy Miklóst portugáliai emigrációjában zsidó családok támogatták anyagilag. Végezetül Szakály Sándor megemlítette, hogy a visszaemlékezésekből kiderül, hogy az 1956-os forradalom nagyon fellelkesítette az akkor már nagyon idős Horthyt, amikor azonban a forradalom elbukott, Horthy magába zuhant és nem sokkal később, 1957 februárjában meghalt. Az előadás után a Nagyváradi Asszonykórus majd a Váradi Dalnokok léptek fel, illetve levetítették az 1940. szeptember 6-iki Nagyváradi bevonulásról készült filmfelvételt.
Pap István
erdon.ro

Sapientia EMTE: új partnerség
A magyarországi Veritas Történetkutató Intézet és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara tegnap írta alá azt a meghatározatlan időre érvényes együttműködési megállapodást, amelynek következtében közös tevékenységük során kiemelt figyelmet fordítanak a közös munkára, együttműködnek a forrásfeltáró munkák elvégzésében; egymás részére adatokat és dokumentumokat adnak át; értesítik egymást rendezvényeiről, lehetőség szerint biztosítják egymás számára a kölcsönös meghívást és részvételt; segítséget nyújtanak egymásnak szakmai fórumok megrendezéséhez, törekednek közös megemlékezések, egyéb rendezvények szervezésére.
N.-H. D. Szabadság (Kolozsvár)

Elhurcoltaknak emléket állító vándorkiállítás
A Gulág-emlékév kiemelkedő rendezvényének nevezte a kolozsvári Sapientia EMTE Tordai úti épületének előcsarnokában csütörtökön este megnyitott vándorkiállítást Murádin János Kristóf, az egyetem kancellárja, amelynek megvalósításában közreműködött a budapesti Magyarság Háza és a Veritas Történetkutató Intézet is. Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója kifejtette: a jelenleg Kolozsváron található vándorkiállítást el szeretnék vinni a Kárpát-medence több magyarlakta városába, hogy megerősítsék az ott élők magyarságtudatát.
„A mai kiállítás és Molnár Erzsébet előadása még jobban igazolja, hogy missziójánál fogva a Sapientia EMTE nemcsak szakmai, hanem olyan feladatokat is ellát, amelyek hasznosak a Kárpát-medencei, így az erdélyi magyar közösségnek” – mondta Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja.
Szakály Sándor történész beszédében elmondta: a Gulágot megjárt több tízezer magyar honfitársunk, akik Magyarország akkori területéről kerültek oda, évtizedeken át magukba fojtották az emlékeket, amelyek semmi jót nem hoztak. Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg Magyarország területére lépett, és elkezdődött az elhurcolás, amelynek főleg a magyar és a német lakosság vált áldozatául, ez nem egyezett sem a nemzetközi hadjoggal, sem a humanitárius megnyilvánulásokkal.
„A sebesülés, a hősi halál, a hadifogság a háború velejárója, de nem természetes velejáró az, ha a civil lakosságot elhurcolják az elfoglalt területről. El kellett telni hetven esztendőnek, hogy a magyar kormány Gulág-emlékévvé nyilvánítsa 2016-ot, és a téma kutatói bemutassák azt a helyzetet, ahol tizenéves lányokat hurcolnak el és ítélnek szabadságvesztésre. Vajon milyen döntés és milyen hozzáállás kell ahhoz, hogy ezt megtegyék? Csak olyan, ami a kommunizmus eszméjéből adódik, amit akkor csak a Szovjetunió képviselt. Elszomorító, hogy a Szovjetunió második világháborús nagy szövetségei, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok a sokat emlegetett demokrácia alapján nem szólaltak fel. Elfogadták és tudomásul vették azt, hogy a győzelemért a Szovjetuniónak joga van, de oka nincs mindent megtenni azon a területen, amit számára biztosítottak” – mondta Szakály Sándor.
A Veritas Történetkutató Intézet vezetője kifejtette: a kiállításon látható képek, feliratok azt jelzik, kiket és hogy visznek el, milyen ítéletek születtek. A magyar kormány hiába próbált valamit tenni értük, a legyőzött ország nem léphetett fel a győzővel szemben. A nemzeti szocialista Németország áldozatai többségének Németország kárpótlást fizetett, de a Gulágra elhurcoltak esetében sem a Szovjetunió, sem utódállamai nem fizettek semmit.
„A kiállítás ezeknek az elhurcoltaknak állít emléket. Jusson el, még ha csak minimális információ is róluk az utódoknak. Eljön talán az idő, hogy valamennyi településen, ahol magyar közösségek élnek, felkerülnek a templomok, iskolák és közösségi házak falára azok a nevek, akik megszenvedték ezt a világot” – összegzett Szakály Sándor.
A Gulág-emlékév kiemelkedő rendezvényének nevezte a kolozsvári Sapientia EMTE Tordai úti épületének előcsarnokában csütörtökön este megnyitott vándorkiállítást Murádin János Kristóf, az egyetem kancellárja, amelynek megvalósításában közreműködött a budapesti Magyarság Háza és a Veritas Történetkutató Intézet is. Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója kifejtette: a jelenleg Kolozsváron található vándorkiállítást el szeretnék vinni a Kárpát-medence több magyarlakta városába, hogy megerősítsék az ott élők magyarságtudatát.
„A mai kiállítás és Molnár Erzsébet előadása még jobban igazolja, hogy missziójánál fogva a Sapientia EMTE nemcsak szakmai, hanem olyan feladatokat is ellát, amelyek hasznosak a Kárpát-medencei, így az erdélyi magyar közösségnek” – mondta Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja.
Szakály Sándor történész beszédében elmondta: a Gulágot megjárt több tízezer magyar honfitársunk, akik Magyarország akkori területéről kerültek oda, évtizedeken át magukba fojtották az emlékeket, amelyek semmi jót nem hoztak. Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg Magyarország területére lépett, és elkezdődött az elhurcolás, amelynek főleg a magyar és a német lakosság vált áldozatául, ez nem egyezett sem a nemzetközi hadjoggal, sem a humanitárius megnyilvánulásokkal.
„A sebesülés, a hősi halál, a hadifogság a háború velejárója, de nem természetes velejáró az, ha a civil lakosságot elhurcolják az elfoglalt területről. El kellett telni hetven esztendőnek, hogy a magyar kormány Gulág-emlékévvé nyilvánítsa 2016-ot, és a téma kutatói bemutassák azt a helyzetet, ahol tizenéves lányokat hurcolnak el és ítélnek szabadságvesztésre. Vajon milyen döntés és milyen hozzáállás kell ahhoz, hogy ezt megtegyék? Csak olyan, ami a kommunizmus eszméjéből adódik, amit akkor csak a Szovjetunió képviselt. Elszomorító, hogy a Szovjetunió második világháborús nagy szövetségei, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok a sokat emlegetett demokrácia alapján nem szólaltak fel. Elfogadták és tudomásul vették azt, hogy a győzelemért a Szovjetuniónak joga van, de oka nincs mindent megtenni azon a területen, amit számára biztosítottak” – mondta Szakály Sándor.
A Veritas Történetkutató Intézet vezetője kifejtette: a kiállításon látható képek, feliratok azt jelzik, kiket és hogy visznek el, milyen ítéletek születtek. A magyar kormány hiába próbált valamit tenni értük, a legyőzött ország nem léphetett fel a győzővel szemben. A nemzeti szocialista Németország áldozatai többségének Németország kárpótlást fizetett, de a Gulágra elhurcoltak esetében sem a Szovjetunió, sem utódállamai nem fizettek semmit.
„A kiállítás ezeknek az elhurcoltaknak állít emléket. Jusson el, még ha csak minimális információ is róluk az utódoknak. Eljön talán az idő, hogy valamennyi településen, ahol magyar közösségek élnek, felkerülnek a templomok, iskolák és közösségi házak falára azok a nevek, akik megszenvedték ezt a világot” – összegzett Szakály Sándor.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

A Fővárosi Örmény Önkormányzat és Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának együttműködésével november 4-én 16 órától a csíkszeredai városháza gyűléstermében Elkobzott életek címmel tartanak konferenciát.
Az előadássorozat az 1944 őszétől a Szovjetunió által működtetett táborokba hurcolt magyarországi és erdélyi magyar civilek többéves rabságával, a fogolyélet mindennapjaival, a túlélők szabadulásának körülményeivel és az elhurcoltak pszichológiai, vallási vonatkozásaival foglalkozik.
Az előadók rávilágítanak arra, hogy a szovjet rezsim hogyan vezette félre az „igazság” zászlaja alatt a társadalmakat, és hogyan vette el ártatlan emberek százezreinek életét, tette kilátástalanná családjuk helyzetét. Az első alkalommal megszervezett konferencia Csíkszereda mellett két további helyszínen valósul meg, Budapesten és Szamosújváron – tájékoztattak a szervezők. Hangsúlyozzák, a vándorkonferencia a Gulág, a GUPVI, illetve a szovjet rezsim által működtetett táborokat elszenvedett magyar és magyarörmény áldozatok előtt is tiszteleg. Indokolt ez Magyarországon és határon túl is, hiszen csak Erdély területéről több mint 20 ezer embert hurcoltak el GUPVI táborokba, 8–10 ezer embert román táborokban tartottak fogva, Gulág-táborokba pedig csaknem kétezer embert deportáltak.
A vetítéssel egybekötött előadások témái között szerepel többek között a Szovjetunió teljes területét behálózó kényszermunkatáborok ismertetése, valamint az erdélyi magyarok – örmény vonatkozással is bővített – szovjet fogságával kapcsolatos kutatások jelenlegi helyzete. Az előadások kitérnek a fogolyszedés okaira és körülményeire, a foglyok társadalmi összetételére, a kiszállítás útvonalára, a fogság helyszíneire, a fogolyélet mindennapjainak bemutatására. Egyes kutatási adatok szerint 700 ezer magyar állampolgárt hurcoltak el a szovjet kényszer-munkatáborokba: 500 ezer katonát és 200 ezer civilt. Közülük több mint 200 ezren haltak meg.
Menczer Erzsébet a Szovjetunióban volt magyar politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (SZORAKÉSZ) elnöke, a konferencia védnöke felvételről szól a jelenlevőkhöz. Ezt követően Sárándy Tamás, a Maros Megyei Múzeum muzeológusa (szintén felvételről) Szekuritáte és a magyar kisebbség címmel tart összefoglalót, amelyben az Erdélyben elhurcolt magyarok számbavételét mutatja be a román titkosszolgálat anyagából kutatva, a magyar-örmény vonatkozásokat is keresve. Az anyag kutatója Novák Csaba Zoltán, a Román Akadémia, Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Intézet történésze. Nagy Mihály Zoltán történész Az erdélyi magyar értelmiség internálása, ennek hatása a 45 utáni erdélyi magyar politikai önszerveződésre témában értekezik, Nagy Benedek volt politikai elítélt A Duna-delta és a „nagy sziget” kényszermunkatáboraiban címmel tart előadást. Vitéz Békei Koós Ottó, 101 éves nyugalmazott alezredes visszaemlékezése tekinthető meg felvételről A hazáért mindhalálig címmel. Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja Hadifogolytáborok, internáltak és a kollektív bűnösök címmel tart előadást, majd Szentgyörgyi Dezsőnek, a II. világháborús pilóta fiának gyermekkori visszaemlékezése következik a megtorlás idejéről (felvételről). Muradin János Kristóf Gulág-kutató, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója Erdélyi magyarok a GUPVI lágereiben című előadását lehet meghallgatni, majd Hajagos Csaba történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az MTA BTK Vidéktörténeti kutatócsoport kutatója szólal fel Leigázottság és a malenkij robot című előadásával, amelyben videointerjúkat, rövid portrékat is bemutat. Tóth Eszter Zsófia, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa Magyar nők a Gulágon című előadása látható felvételről, majd Becker Norbert Gyula történész, református lelkipásztor A Gulág lélektana, elhurcolt lelkészek szolgálata a táborokban címmel tart előadást. Az előadássorozatot Nagy Mihály Zoltán történész Egy megfigyelt élet, Márton Áron Erdély püspöke a Szekuritáte célkeresztjében című előadása zárja.
A konferencia záróprogramjaként, az előadásokat követően koszorúkat helyeznek el Millenniumi templom mellett lévő, az első és második világháborús áldozatok tiszteletére állított emlékműnél, amelyet a tervek szerint november 11-én avatnak fel.
A Gulágról
Gulág, azaz Javítómunka-táborok Főigazgatósága kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatábor-rendszerét értjük – írja a Wikipédia. A táborokban a sztálini politika bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, más ürüggyel (pl. „kulákság”) vagy véletlenszerűen elhurcolt polgári lakosokat kemény fizikai munkára fogták, napi 10–12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak. Feltételezések szerint Sztálin rémuralma alatt körülbelül 20 millióan haltak meg a táborokban.
Székelyhon.ro

Magyarország a második világháborúban (Rendhagyó történelemóra Szakály Sándorral)
Magyarország a második világháborúban kényszerpályán mozgott, ennek oka Trianon – mondta Sepsiszentgyörgyön Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója szerdán este tartott előadást a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia meghívottjaként A magyar honvédség a második világháborúban címmel. Részletesen szólt az időszak katonai, politikai történéseiről, jól érzékeltetve a mindenkori nagyhatalmi érdekek jelentőségét.
A történész elmondta: a következetes revíziós politika eredményeként visszatérő területek, illetve azok remélt megtartása volt az indok, amely Magyarországot és a magyar királyi honvédséget a második világháborúba kényszerítette. A trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig olyan állapotban volt, hogy az ország védelmére nem volt elegendő, csak belső rendfenntartásra, meg sem közelítette Csehszlovákia, Románia haderejét. Ugyan 1938-ban érzékelhető az első jelentős változás, Darányi Kálmán bejelenti a győri programot, amely jelentős összeget, egymilliárd pengőt irányoz elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére (más kérdés, hogy hiába is lett volna pénz hadi kiadásokra, a magyar ipar nem tudta volna teljesíteni az esetleges megrendeléseket), ám ennek ellenére 1938-ban véletlen remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Az ország számára ugyanakkor döntő jelentőségű, hogy 1939-ben aláírják a Molotov–Ribbentropp paktumot, és érdekszférákra osztják fel Európát. A nagy kérdések egyike, hogy miként lehetett volna megoldani a román–magyar viszonyt, ugyanis sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehet fegyveres konfliktus, ezért megszületik a második bécsi döntés, amely mindkét fél elégedetlenségét eredményezte, a két ország között pedig nagyobb az ellentét, mint bármely két állam között. Ugyanakkor Magyarországnak az volt az elemi érdeke, hogy kimaradjon a háborúból, nem is lett volna alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon a románokkal. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezi ki miniszterelnökké, ő szintén ellenzi a hadba lépést, hangsúlyozván, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig, erről vitázott is a katonai és a politikai vezetés.
Miután 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország németek melletti szolidaritást vállalt, megszakítva a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval – ezt a döntést Horthy hozta meg. Majd Kassa és egy gyorsvonat vélhetően szovjetek általi bombázása után, június 27-én bejelentik a hadiállapotot is, mivel Magyarországot támadás érte. 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek – vélekedett az előadó. Maga Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke pedig azt gondolta, Magyarországnak minél kisebb erővel vagy egyáltalán nem kellene részt vennie a háborúban, szerinte az országnak meg kellene tartania az erejét a háború utáni időszakra, amikor jobban tudná rendezni a román–magyar kérdést. 1941-ben viszont a németek számára is világossá válik, hogy nem sikerül a Szovjetuniót villámháborúval legyőzni, újabb szövetségeseket keresnek, így a németek már Magyarországhoz fordulnak, követelve, hogy a teljes magyar haderőt küldjék a frontra. Magyarország végül a második magyar hadsereget bocsátja rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy azt a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak, akkor már nem lehetett ellentmondani a németeknek – vélekedett a történész. Ám hogy mit ígértek cserébe, nem lehet tudni, az erről szóló melléklet nem került elő. A második hadsereg parancsnokává Jány Gusztávot nevezik ki, Szombathelyi Ferenc pedig kötelezővé teszi parancsnokai számára, hogy „takarékoskodjanak a magyar vérrel”. 1942. áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján. Jány Gusztáv ugyan észreveszi, hogy egy ekkora hadsereg számára képtelenség egy 200 kilométeres partszakaszt védeni, utánpótlást kér, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján. A második magyar hadsereg „emberfeletti teljesítményt nyújtott”, sikerült fenntartani a szovjet páncélosokat, Jány kitartott, sok tízezer magyar, olasz, német katona élete köszönhető neki – vélekedett a történész. A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, s év végére csak ötezren maradtak életben közülük. Az előadó további jelentős csataként beszélt az 1944 kora őszén vívott tordai ütközetről, illetve az Arad környéki harcokról, valamint Budapest védelméről és ostromáról, utóbbi során a szovjetek hatalmas veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor mintegy tízezer magyar civil vált hadifogollyá. Ezek a magyar katonák úgy érezték, esküjükhöz híven hazájukat és szülőföldjüket védték, ezért fejet kell hajtanunk előttük. A háborúban a vesztes félnek is van igazsága – zárta előadását Szakály Sándor. Kérdésekre válaszolva úgy vélekedett, Magyarország emberi veszteséglistája napjainkban megválaszolhatatlan, míg korábban Für Lajos egymillió főben jelölte meg az áldozatok számát, ő maga 800 ezer főre becsüli. A Szovjetunióba elhurcoltak száma 600–800 ezer főre tehető, közülük több mint 200 ezer nem tért vissza, egy újabb, százezres nagyságrendű orosz adatbázis feldolgozása újdonságokkal szolgálhat. Egyébként nézete szerint már 1943 decemberében eldőlt minden Teheránban, a nagyhatalmak meghúzták a határvonalakat, akkori megállapodásaikat 1956-ban sem rúgták fel, vagyis „értünk” nem kívánta összerúgni a port a Szovjetunióval az Egyesült Államok. Összegezve Szakály Sándor úgy fogalmazott: a második világháborúban Magyarország egy kényszerpályán mozgott, az alap és az ok pedig Trianon; a két világháború közti Magyarországon a magyar társadalom egyetértett a revízió kérdésében, noha sok vita lehetett a mikéntben és a hogyanban.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar honvédség a második világháborúban
Történelmi előadás a Bernádyban
Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója A magyar honvédség a második világháborúban címmel tartott nemrég előadást Marosvásárhelyen, a Bernády Házban a Kós Károly Akadémia meghívására.
Előadásában arról beszélt, hogy a trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig az ország védelmére nem volt elegendő, meg sem közelítette Csehszlovákia vagy Románia haderejét. Magyarország az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején még arra sem volt képes, hogy az engedélyezett 35 ezer fős létszámot fegyverben tartsa. De függetlenül a társadalmi állapottól, felekezeti hovatartozástól, a magyar társadalom abban egységes volt, hogy a revízió, az elveszített területek visszaszerzése alapkérdés.
A történész véleménye szerint erre két lehetőség volt: vagy fegyveres erővel, vagy tárgyalással, diplomáciai úton. Magyarország hadereje alkalmatlan volt a fegyveres támadásra, de nem voltak igazi partnerei sem. 1927-ben született Olaszországgal egy megállapodás, hogy az pártfogolja a magyar érdekeket, majd 1934-ben Németország is hajlandó volt valamilyen szinten a magyar érdekeket képviselni. Ennek ellenére a ’30-as években elindult a hadseregfejlesztés, 100 ezer fős haderőben gondolkodtak, de ez csak elképzelés volt. Az igazi változás 1938-ban mutatkozott meg, a győri program megszületésekor. Egy másik jelentős előrelépés, hogy 1930 augusztusában a kisantant államok képviselői arra a megállapodásra jutottak Magyarországgal, hogy a három ország támogatja, cserébe azt kérik, hogy Magyarország ne kívánja fegyveres úton megváltoztatni a trianoni határokat. Ugyanakkor Magyarország kap egy másik ajánlatot is a Hitler vezette birodalomtól: Magyarország megtámadhatná Csehszlovákiát, hogy visszaszerezze az elcsatolt területeket. Ezt azonban Horthy elutasította, mert a magyar haderőnek nem volt olyan felszereltsége, hogy Közép-Európa legnagyobb haderejével szembeforduljon.
Az előadó beszélt a győri programról, amely egymilliárd pengőt irányozott elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére. Ennek ellenére – jelentette ki –1938-ban remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Döntő jelentőségűnek nevezte Magyarország számára az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumot, amely érdekszférákra osztotta fel Európát. Megválaszolatlan kérdés volt a román–magyar viszony rendezése, mert sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehetett fegyveres konfliktus.
Magyarország érdeke az volt, hogy kimaradjon a háborúból
1939-ben Magyarország jó helyzetbe került, és amikor a háború szele először csapta meg az országot, semleges álláspontra helyezkedett, ugyanis az volt a politikai elképzelés és a döntéshozók véleménye: Magyarországnak az az érdeke, hogy a háborúból kimaradjon, az erőit megtartsa, lehetőség szerint összegyűjtse, és ezekkel az erőkkel majd a háború végén érvényesítse a törekvésit. Magyarország számára is meghatározó volt, hogy 1939 novemberében a Szovjetunió élt azzal a lehetőséggel, amit a németekkel kötött megállapodás teremtett: Bukovinát megtartja, Románia tiltakozását elutasítják. Magyarország úgy érezte, hogy megoldható az erdélyi kérdés. Telekinek az volt az álma, hogy Magyarország önállóan cselekedjék, de tudta, hogy a magyar honvédség nem alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon Romániával. Ennek ellenére mozgósítottak, voltak határ menti összetűzések, de háborús konfliktus nem, mert Olaszor- szág és Németország számára is elfogadhatatlan volt, hogy háborúzzanak. Tárgyalások következtek: a magyar elképzelés az volt, hogy a teljes területet visszaveszik, a románok szerint esetleg a határ mentén lesz egy kis kiigazítás. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre. A magyar honvédség, anélkül, hogy hadműveleteket hajtott volna végre, békésen bevonult Erdélybe.
Magyarországnak továbbra is az volt a véleménye, hogy a háborúból ki kell maradni. 1940 decemberében Jugoszláviával aláírtak egy barátsági szerződést, és a honvédség fejlesztése is elindult. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnökké, aki szintén ellenezte a hadba lépést azzal, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig. 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország szolidaritást vállalt a németekkel, és megszakította a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Június 27-én hadiállapotot jelentettek be.
Szakály szerint 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek. Még abban az évben a németek számára is világossá vált, hogy nem sikerül a Szovjetuniót legyőzni, és Magyarországtól azt követelték, hogy a teljes magyar haderőt küldje a frontra. Magyarország végül a 2. magyar hadsereget bocsátotta a rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak.
1942 áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, év végére csak ötezren maradtak életben közülük.
Szakály szerint a Don-kanyari tragédia volt az első komoly megmérettetése a magyar királyi honvédségnek, olyan körülmények között, amire korábban nem készült fel.
*** A második világháború az emberiség történetének legnagyobb fegyveres konfliktusa volt. Ázsiában kezdődött 1937. június 7-én, és Japán kapitulációjával ért véget 1945. szeptember 2-án. Európában 1939. szeptember 1-től 1945. május 8-ig tartott.
Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel 70 nemzet vett részt, és ezekben több mint 62 millió civil és katona halt meg. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az I. világháború után a Párizs környéki békeszerződésekkel kialakított világpolitikai helyzet, a szövetséges hatalmak győzelme pedig a negyvenéves hidegháborút alapozta meg.
Bár a Magyar Királyság külpolitikáját a fegyveres semlegesség jellemezte, a területrevíziók prioritása és a geopolitikai körülmények elkerülhetetlenné tették a magyar hadba lépést. A magyar haderőnek az 1920-as évek gazdasági nehézségei, de legfőképp a trianoni békeszerződés katonai rendelkezései miatt kevesebb kiképzett tartalék, felszerelés és hadiipari háttér állt rendelkezésére, mint a szomszédos kisantant országoknak, köztük az 1940-től Németország felé orientálódó Romániának. Jóllehet az 1938-as bledi egyezmény lehetővé tette Magyarország újbóli fegyverkezését, az az idő rövidsége és a magyar katonapolitika – mely az (egykori) kisantant országokkal és nem a Szovjetunióhoz hasonló erejű ellenséggel való konfrontációval számolt – korlátozott lehetőségei miatt csak részben valósult meg.
A magyar hadvezetés a Németországgal való szövetség ellenére sokáig a háború elkerülésére, majd 1941-től kezdve a háborús részvétel minimalizálására törekedett. Így Magyarország a délvidéki bevonulás ellenére elkerülte Nagy-Britannia hadüzenetét, majd a Barbarossa-hadműveletben csak jelképes erőkkel, az úgynevezett gyorshadtesttel vett részt, az 1942-ben a Donhoz kiszállított 2. hadsereg pedig a Magyar Királyi Honvédség egyharmadát tette ki. 1944-től kezdve, amint a keleti front megközelítette a Kárpát-medencét, a magyar háborús erőfeszítések tovább növekedtek, ekkor mozgósították az 1. magyar hadsereget. 1944-1945-ben Magyarország a szovjet és német hadvezetés számára is lényeges hadszíntérré vált. A politikai megosztottság, valamint az 1944-es német megszállás és a szovjet túlerő végül a magyar haderő felmorzsolódásához vezetett, mely 1945 áprilisára gyakorlatilag megszűnt létezni.
Népújság (Marosvásárhely)

Gulág emlékév Nagyváradon is
Nagyváradra érkezett a Magyarok a Szovjetunió táboraiban (1944-1956) című vándorkiállítás a GULÁG-GUPVI Emlékév alkalmából, melyet szerda délután nyitottak meg a PKE előcsarnokában. December 30ig tekinthető meg.
A váradi szervezők (Partiumi Keresztény Egyetem és a Partiumi Magyar Művelődési Céh) nevében Horváth István köszöntötte az érdeklődőket.
Dr. Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora azt emelte ki: mennyire fontos az emlékezés és az emlékeztetése a mindenkori utódoknak, a fiataloknak arra, ami egy Isten- és embertelen ideológia nevében megtörtént, és ami olyan foltja a történelmünknek, amelyet még mindig nem dolgoztunk fel, beszéltünk róla eleget, nem mutattuk fel azok előtt, akiknek fel kell mutatni. Kicsit a tartozásunkat rójuk tehát le azáltal, hogy ilyen kiállításokat szervezünk, ezek kapcsán pedig előadások, megnyilatkozások hangzanak el bármilyen formában. Minél többet beszélünk ugyanis, helyes és megfelelő történelem szemlélettel az akkor történtekről, annál inkább sikerül enyhíteni az átélt traumákat.
Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója azt mondta: az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával 23 külhoni magyar helyszínre jut el a kiállítás, és minden településen egy másik kulturális eseményt is hozzácsatolnak a programhoz. Nagyvárad a 7. állomás, voltak már a Felvidéken több helyen, illetve a Székelyföldre és Kolozsvárra is eljutottak már. Hangsúlyozta: a Magyarság Háza mindig is a Kárpát-medence magyarságában gondolkodott, és a kapcsolatok szorosabbra fűzése végett fontos számukra, hogy eljusson a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emlékéve alkalmából ez a vándortárlat, illetve az általa közölt ismeretek mindazokhoz, akik a határon túl érdeklődnek a történelmi múltunk iránt.
Kényszermunkások
Dr. Marinovich Endre, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgató-helyettese többek közt arra hívta fel a figyelmet: az igen sok áldozattal járó második világháború nem fejeződött be az utolsó puskalövéssel, hanem kiterjedt még ezután a polgári lakosság jelentős részére is, hetekig, hónapokig. A Szovjetunió vezetése ugyanis- személyesen Sztálin- szükségesnek tartotta, hogy kényszermunkásokat szerezzen annak érdekében, hogy a leomlott országot újraépítsék. A Szovjetunió-, sőt lehet azt mondani, hogy a Cári Oroszország-szerte is hagyományai voltak a kényszermunkának, hiszen ezeket a táborokat sokkal korábban létesítették. A Gulágok léteztek a háborúk előtt is, de a második, kevésbé ismert név, az a bizonyos Gupvi elnevezés kifejezetten a hadifoglyoknak, olyanok részére szolgált, akik tulajdonképpen nem követtek el semmifajta háborús bűncselekményt, de arra viszont alkalmasak voltak, hogy a munkaerejüket ingyen használni lehessen. Ha lehet ezt mondani, a Gulag abból a szempontból kedvezőbb volt, hogy lehetett tudni, mennyi ideig tart az ott-tartózkodás, a Gupvi esetében azonban nem. A célszemélyek elsősorban férfiak voltak, de később aztán nők is, akik a Vörös Hadsereg érkezésekor éppen kéznél voltak. Elsőként a német származásúakat, nevűeket szemelték ki, vették elő, de ha kevés volt a létszám, hozzájuk csaptak bárki mást is, és jellegzetes volt az úgynevezett málenkij robotra vivés is. Az érintettek semmit nem tudtak arról, hogy hova viszik őket, mi lesz a további sorsuk.
Kiáltvány
Fodor Gusztáv református tiszteletes felszólalása után Murádin János Kristóf kolozsvári történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója mutatott be néhány, a szovjet fogságból származó emléktárgyat.
A tárlatnyitót követően a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók termében Én a szabadságot választottam Egy szovjet tisztviselő politikai- és magánélete, Viktor Kravcsenko azonos című regényéből készült egyszemélyes kiáltvány lesz megtekinthető, Balázs Zoltán színész-rendező előadásában.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Akkor pusztulunk el, ha lélekben meghátrálunk
A Gulág-emlékév (2015–2017) jegyében a Magyar Polgári Egyesület (MPE) szervezésében előadássorozatot tartottak tegnap Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban. A meghívott három előadó és a közönség a délután folyamán a második világháború évei alatt Magyarországról és Erdélyből a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba elhurcoltak emlékének adózott.
A sztálini Szovjetunió munkatáborrendszeréről, a Gulágról és az ezekben fogolyként dolgoztatott magyarokról szóló emlékkonferencián Nagy József Barna, az MPE vezetője köszöntötte az érdeklődőket, majd átadta a szót Tőkés Lászlónak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke beszédében a munkatáborok azon célkitűzését emelte ki, amely az ellehetetlenítés által a lélek megtörését akarta elérni, és hangsúlyozta, hogy a túlélés csak az önfeladással való kitartó küzdelemben valósulhatott meg. „A végső borzalom nem más, mint amikor lélekben hátrálunk meg, és pusztulunk el. Ezt nem engedhetjük. Ezért vagyunk most itt.”
A délután meghívott előadói dr. Marinovich Endre közgazdász, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgató-helyettese, Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári fiókjának oktatója, valamint Fodor Gusztáv tiszaderzsi református lelkipásztor voltak.
Marinovich Endre Magyarok a Gulágon című előadásában a munkatáborok rendszerét mutatta be, illetve a magyarok elhurcolásának körülményeit a sztálini terror által kiadott kétnapi parancs értelmében, hadifogoly-pótlás és a háborús pusztítások újjáépítéséhez szükséges, ingyenes munkaerő biztosítása céljából. Murádin János Kristóf Az erdélyi magyar és német polgári lakosság szovjet fogságba hurcolása 1944–1945-ben címmel egy általa tizenöt éve kutatott téma vizsgálódásainak eredményeit ismertette. Örömmel jelentette ki, hogy a magyar kormány rendeletének köszönhetően a mostanáig tabutémaként kezelt Gulág-fogság, illetve azok a foglyok, akik ezekben a táborokban életüket vesztették vagy azok, akik túlélték és most megszólaltak, nyilvános figyelmet kapnak.
Murádin ugyanakkor megemlítette azoknak a fiatal erdélyi történészeknek a munkáját, akik magyarországi kollégákkal egy kutatócsoportot alkotva tárják fel az elhurcolások és elhurcoltak fájdalmas történetét – ő maga több mint hatvan interjút készített túlélőkkel. Tevékenységüknek köszönhetően Romániában egyedülálló módon sikerült egy 450 emléktárgyból álló Gulág-múzeumot berendezni Kolozsváron (amelyekből 21 darabot Nagyváradra is elhozott), valamint az országban szintén először emlékművet állítani a foglyoknak a Házsongárdi temetőben. Az előadások sorát Fodor Gusztáv zárta Élő egyház a halál völgyében: a Kárpátaljai Református Egyház élete a sztálini terror árnyékában címmel. A lelkipásztor a második világháború és a sztálini rendszer egyházellenes politikájának kárpátaljai vonatkozásairól beszélt.
Az előadásokat egy kiállításmegnyitó követte a Partiumi Keresztény Egyetem épületében Magyarok a Szovjetunió táboraiban (1944–1956) címmel, majd Viktor Karavcsenko  Én a szabadságot választottam. Egy szovjet tisztviselő politikai és magánélete című regényéből készült előadást hallhatott a közönség.
Szamos Mariann Reggeli Újság (Nagyvárad)

Gulág-emlékkonferenciát rendeztek a kijevi magyar nagykövetségen
Egy nemzet, egy ország elleni megtorlást vitt véghez 1944 után a sztálini rezsim, amely nem a valódi bűnösöket akarta megtalálni, hanem egy szabadságszerető nép gerincét megtörni – hangsúlyozta Szakály Sándor történész, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója kedden a kijevi magyar nagykövetségen megtartott Magyarok a Szovjetunió munkatáboraiban – 1944-56 című gulág-emlékkonferencián.
A zömében kijevi ukrán hallgatóság előtt beszélve, a szakértő kiemelte, a sztálini rezsim arra az álláspontra helyezkedett, hogy a második világháborúban elkövetett tettekért nemcsak a magyar politikai és katonai vezetés, hanem az egész magyar nép felelős. Ezért polgári lakosok százezreit vitték munkatáborokba, köztük 14-16 éves fiatalokat, rokkantakat, nagy számban olyanokat, akik addig soha életükben nem jártak a Szovjetunió területén.
Emlékeztetett arra, hogy az elsők között kárpátaljai magyarokat hurcoltak el szovjet munkatáborokba.
Szakály Sándor rámutatott arra, hogy miután Magyarország több más közép- és kelet-európai állammal együtt a szovjet érdekszférába került a második világháborút követően, Sztálin ezekben az országokban “szabad kezet” kapott. “Sztálin ugyanis úgy vélekedett, hogy minden hatalom, amely elfoglal egy országot, ott a saját rendjét vezeti be” – tette hozzá.
Emlékeztetett arra is, hogy azok a hadifoglyok, illetve kényszermunkások, akik a munkatáborokban dolgoztak, könnyen válhattak politikai elítéltekké, hiszen nyelvtudás híján, és a rossz tolmácsok miatt nem tudták, mit tartalmaz az a bírósági jegyzőkönyv, amelyet aláírattak velük. Megjegyezte, hogy közülük azokat, akiket nem végeztek ki, általában újabb 25 év javító-nevelő munkára ítéltek.
Keskeny Ernő nagykövet bevezetőjében arra tért ki, hogy különböző becslések szerint 600-800 ezer magyart hurcoltak el szovjet munkatáborokba. Kiemelte, hogy a magyar kormány a 2015-ös évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé, rövidítve Gulág Emlékévvé nyilvánította, majd ezt 2017. február 25-ig meghosszabbította. Hozzáfűzte, hogy Magyarországon minden év november 25-e a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emléknapja.
“A Gulág Emlékév célja, hogy rámutasson a szovjet politikai propaganda és a valóság közötti ordító különbségre, hogy emléket állítson azoknak a százezreknek, akik az elmúlt évtizedekben nem mesélhették el mindazt a kínszenvedést, amit ők maguk és sorstársaik átéltek. Azt kívánom, hogy ez az emlékév legyen mementó, erőt és hitet adó valamennyiünk számára, akik jól tudjuk: a múltunk hiteles ismerete nélkül nem építhető a jövő, az áldozatok emlékének megőrzése nélkül elveszíthetjük nemzeti múltunk egy darabját” – hangoztatta a nagykövet.
A rendezvény résztvevői egy perces néma csenddel adóztak a múlt pénteki olaszországi buszbalesetben elhunyt magyar kirándulók emlékének.
A konferenciával egy időben egy 23 tablóból álló fotó- és dokumentumkiállítás is nyílt a magyar nagykövetségen, amelyet szerdán a “Csokoládéháznak” nevezett kijevi múzeumban mutatnak be.
Forrás: mti.hu
Kárpátalja.ma

A kényszermunkatáborok világának és a szocialista korszak bűneinek emlékezete Délkelet-Magyarországon
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadást tartanak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nem csak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére. A nagysikerű rendezvénysorozat nyolcadik előadását 2016. december 8-án Miklós Péter történész, a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum igazgatója, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának adjunktusa tartotta, amelynek lapunkban rövid összefoglalóját közöljük.
A szovjet megszálló Vörös Hadsereg alakulatai a trianoni Magyarország határát 1944 szeptemberében, annak délkeleti részén (valahol Battonya, Csanádpalota, vagy Elek térségében) érték el. Az első megszállt nagyobb városok: Szeged, Hódmezővásárhely és Makó. A megszállók nyomban megkezdték a régióban kiépíteni a kommunista rendszert, s igyekeztek megbízható embereiket pozicionálni a közigazgatásban, a rendvédelmi szervekben és a gazdasági életben.
Délkelet-Magyarországon már 1944 decemberében – miközben a nyugati országrész még német megszállás és a nyilas Szálasi Ferenc uralma alatt állt – megindult a helybéli civil lakosságnak a szovjet kényszermunkatáborokba való elhurcolása. Az első transzportok etnikai alapokon álltak össze, ugyanis a  németeket a kollektív bűnösség elvének gyakorlati alkalmazásával egyetemesen felelőssé tették a németországi náci diktatúra alatt elkövetett – és elsősorban a második világháború idején megtapasztalt – bűnökért. Így elrendelték a dél-alföldi németek egy részének szovjet kényszermunkatáborokba deportálását.
Sajnos, a történeti kútfők és levéltári források alapján nem adhatunk pontos választ arra a kérdésre, hányan kerültek a délkelet-magyarországi térségből a Gulágra, hiszen az erre vonatkozó korabeli dokumentumok nem egyértelműek, illetve egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaznak. Az biztosnak látszik, hogy csak az ott élő németek közül mintegy kétezret hurcoltak el a szovjet munkatáborok valamelyikébe 1944–1945 fordulóján.
S hogy mennyire etnikai alapú – s elsősorban kifejezetten a helyi németség ellen irányuló – volt a deportálássorozat, arra jó példa Kern József esete. Kern József a Magyar Kommunista Párt titkára volt a Csanád vármegyei Elek településen. Joggal számíthatott (volna) tehát a szovjet csapatok szimpátiájára és bizalmára. Ezzel szemben őt is a Gulágra deportálták – csaknem ezer, a községben élő némettel együtt. Igaz, a helyi szovjet parancsnok, miután megtudta, hogy kommunista vezető, felajánlotta neki a mentesítést, amit azonban Kern József – becsületére legyen mondva – nem fogadott el. Minderről így számolt be az eleki főszolgabíró a makói székhelyű Csanád megye főispánjának: „Kern József Kommunista Párt vezetőjét és hozzátartozóit az őrnagy az igénybevétel alól mentesítette volna, de nevezett ezt a mentesítést elvi okokból nem fogadta el.”
Nem volt más a helyzet a szomszédos Almáskamaráson sem, ahonnan 1945 elején több mint háromszáz németet vittek a Szovjetunióba málenkij robotra. Schreirer József, a Szociáldemokrata Párt helyi vezetője 1945 júliusában arról tájékoztatta a vármegyei nemzeti bizottságot, hogy „a sváb származásúak összeszedése alkalmával az oroszok kimondottan baloldali, de sváb származású egyéneket elvittek, és a községben még mindig vannak Volksbund-tagok. Kéri a nemzeti bizottságot, intézkedjék oly irányban, hogy az elhurcolt baloldali érzelmű polgárok a községben lévő bundtagokkal felcseréltessenek.” A megyei nemzeti bizottság utasította a helyi nemzeti bizottságot, állítsa össze azok listáját, akik „németbaráti felfogásuk ellenére még mindig a községben vannak”, azzal a céllal, hogy a külügyminisztériumnak elküldhessék. Hogy végül megtörtént-e ez az összeírás, illetve annak nyomán a „csere”, arra levéltári forrásaink nem adnak választ.
A szovjet megszállás, a málenkij robot, a kommunista diktatúra kiépítése, valamint a szocialista korszak bűneinek világát mutatja be a Csongrád megyei Hódmezővásárhely jelenkortörténeti múzeuma, az Emlékpont. A több mint egy évtizeddel ezelőtt, 2006 júliusában megnyílt hódmezővásárhelyi Emlékpont a vidéki Magyarország egyetlen olyan közgyűjteménye és intézménye, amely kifejezetten egy régió – Hódmezővásárhely és környéke – példáján keresztül mutatja be hazánk történetének 1945 és 1990 közötti időszakát.
A múltat ki kell beszélni – gondolták a múzeum megálmodói, valamint Lázár János miniszter, akkoriban Hódmezővásárhely polgármestere és a város képviselőtestülete –, hiszen ha nem tisztázottak a tegnapelőtt kényes, fájdalmas kérdései, akkor a következő nemzedékek is még a nagyszülők idejéből származó sérelmekkel bajlódnak majd. Ezen gondolatokból kiindulva jött létre a Magyarországon, de egész Közép- és Kelet-Európában is egyedülálló Emlékpont, amely Magyarország, azon belül pedig Hódmezővásárhely történetének a kommunista diktatúra alatti évtizedeit dolgozza fel.
Az Emlékpont Fél évszázad Vásárhelyen című állandó kiállítása budapesti és helyi szakemberek közös és hosszú ideig tartó előkészítő, anyaggyűjtő, forrásfeltáró és összegző munkálkodásának az eredménye. A modern, az alkotók szándékai szerint minden huszonegyedik századi látogatói igényt kielégítő kiállítás elsősorban a kor hangulatára és jellegzetességeire helyezi a hangsúlyt, s ennek a koncepciónak a szolgálatában kerültek elrendezésre a tárlaton látható fényképek, filmfelvételek, tárgyak s a jól megválasztott korabeli forrásszöveg-részletek. Az állandó kiállításon bemutatott események alátámasztására számos, az államszocialista korszak áldozataival, átélőivel, tanúival készített – és teljes terjedelmében a közgyűjtemény archívumában őrzött – interjúrészletet láthatnak a látogatók a kiállítótérben elhelyezett terminálokon.
Az Emlékpont állandó tárlatán külön egységben mutatják be a második világháború áldozatainak, a hitük és vallásuk miatt a kommunista rendszerben meghurcoltaknak, a termőföldek államosítása, illetve a szövetkezetesítés során egzisztenciájukat vesztett tömegek sorsát. Mindezek mellett megfelelő súllyal szerepel a kiállításon a korszak elnyomó gépezetének – és annak fenntartóinak – tevékenysége, valamint a helyi kommunistaellenes gazdamozgalom, a Fehér Gárda – amelynek két vezetőjét halálra ítélték és kivégezték, mintegy ötven tagját pedig súlyos büntetésekkel sújtották az 1950-es évek elején – története.
Külön teremben tekinthető meg a szovjet esztétikai elvek alkalmazásával a magyar művészetre erőltetett szocialista realizmus irányzatának néhány jellegzetes és ikonikusnak tekinthető alkotása, de a szocializmus kori Vásárhely három szimbolikus köztéri alkotása (a Lenin-szobor, a szovjet katona – „Iván” – és a tanácsköztársasági emlékmű) is helyet kapott az Emlékpontban. Az ipari termelés hódmezővásárhelyi jellegzetességei – például mérlegek, textilipari termékek, porcelántárgyak – éppúgy láthatóak, mint a rendszerváltás kora újító, piacgazdasági személetének és a magyar kreativitásnak sajátos elegyét mutató, a városban gyártott kisautótípus, a Puli egy darabja.
Az Emlékpontba lépve a szovjet és a magyar állampárti vezetők portréi fogadják a látogatót. Mindez azt hivatott kifejezni, hogy a magyar történelem 1945 utáni eseményeit és folyamatait – Kun Miklós történészprofesszor terminusát használva – mint „Kreml árnyékában” történt jelenségeket érdemes vizsgálni. Vagyis minden fontos magyar belpolitikai, gazdasági és diplomáciai döntést lényegében Moszkvában hoztak meg a szovjet vezetők, s a korabeli magyar politikusok csak végrehajtották azt.
Az Emlékpontnak technikailag jól fölszerelt, mintegy száz fő befogadására alkalmas konferenciaterme van, ahol rendszeresen tartanak szakmai rendezvényeket (konferenciákat, kerekasztal-beszélgetéseket, könyvbemutatókat) és ismeretterjesztő programokat (rendhagyó tanórákat, ismeretbővítő előadásokat). Az intézmény szakmai együttműködést tart fenn a Hódmezővásárhelyen önálló kart működtető Szegedi Tudományegyetemmel, az orosházi képzési központtal is rendelkező Kodolányi János Főiskolával, valamint a Magyarország kormánya által fenntartott VERITAS Történetkutató Intézettel.
A hódmezővásárhelyi Emlékpont a huszadik századi közép-európai és magyar történelem egyik legsötétebb, leginkább traumatikus korszakát mutatja be. Kiállításaival a kommunista rendszer áldozatairól emlékezik meg, s a helyi közösségi élményeken és emlékeken keresztül kíván a modern magyar történeti emlékezetkultúra sajátos hangulatú színtere lenni.
MIKLÓS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)

A népművelés szolgálatában
Kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola
Kovászna kis város, de nem szűkölködik közművelődési eseményekben. Az ajánlat nagy, sokszor egymásra is tevődnek az események. A Kádár László Képtárban egymást követik a tárlatok, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub mágnesként vonzza a literatúra kedvelőit, több színtársulat, kórus, zenekar, tánccsoport tart előadásokat, az egyházközösségek a kulturális életből is kiveszik részüket, a művelődési központ megnyitása új színfoltot vitt a város életébe, szellemiségét gazdagítja a Fábián Ernő Népfőiskola is. Vezetőjével, Balogh Zoltánnal, a kovásznai belvárosi egyházközség lelkipásztorával, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével beszélgettünk a kör tevékenységéről.
A kovásznai népfőiskola a kilencvenes évek elejétől működik a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület fiókintézményeként. Célja, hogy a kovásznai közösség rálátást kapjon a világban történő nagy eseményekre, nagyjaink, történelmünk jeles évfordulóira. Ugyanakkor figyelemmel követik az anyaországuktól elszakadt kisebbségek körüli történéseket is. Fontos, hogy felszínre kerüljenek a magyarság aktuális fájdalmai, nehézségei – számolt be az esperes. A népfőiskola ajtaja bárki előtt nyitva áll, az előadásokra minden hónap első keddjének délutánján kerül sor a városi művelődési házban (korábban hétfő volt a megszokott időpont). Állandó hallgatói köre mintegy ötven személyre tehető, de az előadások függvényében mindig vannak jelen újabb érdeklődők is. Az előadásokat plakátokkal, személyre szóló meghívókkal, a sajtóban népszerűsítik. Örvendetes, hogy a fiatalság is fogékony a népfőiskola ajánlata iránt, a mindennapok nagy taposómalmában, az örök rohanásban is tudnak időt szakítani egy-egy előadásra. Az ifjak a történelem iránt érzékenyek nagyon – méltatta a fiatalok hozzáállását Balogh Zoltán. Épp ezért számos előadást szentelnek a „történelem helyreállításának”, így a népfőiskolán egészen más megvilágításban ismerhetik meg a történelmet, mint azzal az iskolai oktatásban szembesülhetnek. A hagyományőrzés, a régészeti kutatások eredményeinek bemutatása, a magyarság eredetének boncolgatása ugyancsak a kedvelt témák közé tartozik, a sorból nem maradhat ki Kőrösi Csoma Sándor életműve sem. Az elmúlt évben olyan személyiségek voltak a meghívottak között, mint Marosán Csaba kolozsvári színész, Czeglédi Katalin nyelvész, nyelvészeti-őstörténész, az altajisztika doktora, nyelvtanár, Csinta Samu újságíró, Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró, Balázs Lajos egyetemi docens, Jánó Mihály művészettörténész, Székely Zsolt régész, Szekeres Attila István heraldikus, Szakály Sándor professzor, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, Raffay Ernő történész professzor, Mandics György tanár, költő, író, újságíró, esszéíró, rovásíráskutató, Puskás Attila nyugalmazott tanár. Szorosan együttműködnek a népművelésben részt vállaló civil szervezetekkel, valamint a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal, a Székely Nemzeti Múzeummal.
Idénre is vannak már konkrét tervek. Március idusában Marosvásárhelyről hoznak előadást, hagyományőrző csoport fellépésével egybekötve a forradalom körüli események kerülnek a középpontba. Ezt követően a Kőrösi Csoma Sándor Napokhoz kapcsolódóan a Csoma-kutatások kerülnek előtérbe. Nagy tervet is dédelget Balogh Zoltán: a Balassi Intézet által korábban nagyvárosokba elvitt történelmi előadás-sorozatát szeretné Kovásznára csalogatni. Hiába végez közművelődési munkát, a kovásznai népfőiskola sem mentesül az anyagi háttér biztosításának körülményességétől. Fel kell vállalni az előadók utazási költségeit, szállás-kiadásait. Kevés tagsági díj folyik be a kasszába, a pályázati úton elnyert pénzek jelentik a másik jövedelemforrást. A pályázatok elkészítését a Kőrösi-egyesület elnöke, Gazda József nyugalmazott tanár korát meghazudtoló lendülettel vállalja, bonyolítja le – emelte ki Balogh Zoltán. A terhek vállalásában azonban számíthatnak a barátokra, önkéntesekre, akik saját otthonukba fogadják be a vendég előadókat, megosztják velük asztalukat is – értékelte a közösségi hozzáállást az esperes.
Kovászna lakosságának hozzáállása arra ösztönöz, hogy minden körülmények között folytatni kell a népfőiskolában zajló munkát, tovább kell vinni a már hagyományosnak mondható népművelési feladatot – zárta a beszélgetést Balogh Zoltán.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hegedüs Sándor, a százkezű politikus
Társasházi pince, öt utazóláda, véletlenül megtalált gazdag hagyaték, emlékbizottság, konferencia és emlékév. Egy csoda, amely az elmúlt néhány évben bejárja a Kárpát-medencét. Hegedüs Sándornak, a 19. századi Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusának elfeledett életét és munkásságát ismerhetjük meg.
Történészként végzett, diplomataként dolgozott, nyugdíjasként a magyarországi Kis- és Közép-Agrárvállalkozók Sajtkészítő Egyesületének elnöke. A magyarországi Kovács László mégis teljesen más minőségben járt nemrég Kolozsváron: a Hegedüs Sándor-konferencia egyik szervezőjeként. Hogy ki is volt Hegedüs Sándor, akinek idén születésének 170. évfordulóját ünnepeljük? Nevét és munkásságát az utókor elfeledte, még a történészek számára is fehér folt volt. Mindaddig, amíg néhány éve valami hihetetlen véletlen – vagy nevezzük csodának? – folytán hagyatéka felszínre került.
Csoda a pincéből
„Egy budai társasházban lakom. Néhány éve ennek pincéjében találtam öt hatalmas utazóládát. Amikor kinyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy Hegedüs Sándor hagyatékára bukkantam. Hogy miért éppen ott hevertek a ládák? Hegedüs Sándor dédunokája, Tőry Magdolna ugyanabban a házban lakik, mint én, csakhogy ő nem foglalkozott a ládák tartalmával, így azok a pincében hevertek hosszú évtizedeken keresztül” – meséli Kovács László.
Amikor a ládákban talált anyagot feldolgozták, elhatározták, hogy a kolozsvári származású politikusról könyvet írnak történészek bevonásával. A néhány éve elkészült mintegy 650 oldalas kiadványt az elmúlt időszakban igyekeztek minél több helyen bemutatni, tartalmát ismertetni. A hagyaték gondozói nemcsak Magyarországot járták be, hanem eljutottak Felvidékre és Erdélybe is. Idén pedig Hegedüs Sándor születésének 170. évfordulója alkalmából emlékév keretében emlékeznek meg az egykor elfeledett politikusról és újságíróról.
Ki volt Hegedüs Sándor?
Kolozsváron született, a helyi református kollégiumban érettségizett, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyeket Budapesten fejezett be. Fővárosi barátai beajánlották őt Jókai Mórnak, aki a Hon című országos napilap szerkesztője volt, s a nagy író éppen a gazdasági rovathoz keresett szakembert. 1868-tól kezdett dolgozni újságíróként a lapnál.
A fiatalember azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy idejével jól tudott gazdálkodni: lapot írt, később szerkesztett és ontotta magából a vezércikkeket. Ezzel párhuzamosan egyre jobban elmélyedt a közgazdasági irodalom tanulmányozásában, úgyhogy néhány éven belül már szakműveket ismertetett (több nyelven beszélt), és értekezéseket tett közzé. Rengeteg írt és dolgozott. Tagja volt az Atheneaum című társadalmi-politikai-irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőségének is. Közben politikai pályára lépett. Egymás után ötször jutott be kolozsvári képviselőként – a Szabadelvű Párt tagjaként – a magyar Országgyűlésbe. A párt mintegy harminc évig kormányozta Magyarországot. Hegedüs mintegy húsz évig a parlament pénzügyi bizottságának volt az előadója, számos bank tanácsadójaként és igazgatótanácsi tagjaként dolgozott.
A Széll Kálmán-kormányban 1899-től kereskedelmi miniszterré nevezték ki, hozzá tartozott a közlekedés és a szállítás. Minisztersége idején épült az Erzsébet híd, két Tisza-híd és a barcsi Dráva-híd. Bővítette a fiumei tengeri hajózást, a magyar tengerészeti akadémiát, gondoskodott a nemzetközi lámpás hajójelzések bevezetéséről, fejlesztette a folyami hajózást. Az ő idejére esik a Vaskapu szabályozásának befejezése, bevezette a révkalauz-rendszert. Összesen 945 km új vasútvonalat adott át, kidolgoztatta a székelyföldi vasúthálózat tervét, minisztersége idején 197 új posta-, 112 távírda-hivatal és 177 távbeszélő központ létesült, 16 város új telefonhálózatot kapott. Hegedüs nemzetközi távíróvezetékeket hozott létre, módosította a munkaszüneti napokról és betegsegélyezésről szóló törvényt, számos adótörvényt megreformált, fejlesztette az ipari szakiskolákat. Tárcafőnöksége idején 70 gyár nyílt meg az országban. Megszervezte az 1900-as népszámlálást, mert nemcsak a posta, hanem a statisztika is az ő hatáskörébe tartozott. Az 1900-as párizsi világkiállításon való sikeres magyar szereplés is az ő nevéhez fűződik, mint ahogy a kolozsvári Fadrusz János által készített Mátyás szobor is, hiszen Hegedüs volt a szobor egyik megálmodója, a szoborbizottság létrehozója, elnöke, majd a szoboregyüttes egyik leleplezője is. Mindeközben folyamatosan cikkeket és gazdasági szaktanulmányokat közölt. A Nemzetgazdasági Szemle, a Fővárosi Lapok, a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Magyar Polgár munkatársaként több ezer újságcikket szignált.
Akadémikus, kegyelmes úr és támogató
Megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, életében számos elismerést kapott, többször kitüntették, a királyi udvar 1899. szeptember 18-án tevékenységét a valóságos belső titkos tanácsosi címmel ismerte el. Politikai karrierje során meggazdagodott, pénzét azonban többször is jótékony célokra fordította, számos karitatív intézmény lelkes patrónusa volt. Ezen kívül rendszeresen támogatta a református egyházat, szülővárosát és iskoláját: a kolozsvári református kollégium részben neki köszönhette a tornacsarnokot és az új épületet (amelyben ma a Şincai iskola működik). 1888-ban megalakult a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Hegedüst először alapító tagként tartották nyilván, de nemsokára megválasztották alelnöknek, majd világi elnöknek is. A társaság titkára, Szőts Farkas ezt jegyezte fel róla: „Kilenc vándorgyűlésünkön kilenc alkalommal szólt, lelkesített az igazság olyan erejével, a lelkesedés olyan pátoszával, az ékesszólás olyan varázsával, hogy azt soha sem feledte el, aki egyszer hallotta”. 1902-ben bizonyos fokig visszavonult a közélettől, és egyháza szolgálatába szegődött: a Dunántúli Egyházkerület főgondnokává választották.
Elvhűség és jellemesség
Elvhűség és jellemesség
„Hegedüs Sándor Emlékbizottságot alakítottunk, amely idén két konferenciát szervez. Az egyikre Kolozsváron zajlott április 27-én, a másikat Budapesten tartjuk majd valamikor ősszel a tudományos akadémián. Ugyancsak idén tavasszal a VI. kerületben a Hunyadi tér 12. szám alatti ház falán emléktáblát helyezünk el. A százkezű politikus itt élt haláláig, és később még sokáig családja is” – mondja Kovács László. Az emlékbizottság a Rubicon című folyóirat szerkesztőivel is tárgyal, hogy a kiadvány külön számot szenteljen a Hegedüs családnak (a politikus egyik fia, Hegedüs Lóránt gazdaságpolitikus, pénzügyminiszter volt, a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítója, a másik fia pedig, Sándor, mérnök, író és utazó). Az emlékbizottság különben arra keresi a választ, hogyan történhetett meg, hogy az utókor ennyire elfeledte Hegedüs Sándort, hiszen 1945-ig Kolozsváron és Budapesten is utcanév őrizte emlékét. „Szeretnénk visszahozni az emlékezetbe, és megismertetni a mai nemzedékkel is azt a személyt, akinek a 19. századi Magyarország nagyon sokat köszönhetett” – vázolja az elképzeléseket Kovács László. Az emlékbizottság a hagyatékot igyekszik feltárni, digitalizálni, Magyarzsákodon pedig – Hegedüs Sándor családjának ősi fészkében – idén július első napjaiban, falunapok keretében kopjafát avatnak, tiszteletére pedig emlékszobát rendeznek be.
Címek és tisztségek
A Vasárnapi Újság a következő tisztségeit sorolja fel: az Osztrák–Magyar Vasúttársaság alelnöke, a Magyar Jég- és Viszontbiztosító Társaság és a Magyar Általános Takarékpénztár elnöke, a Magyar Jelzálog-hitelbank, a Pénzváltó és Leszámítoló Bank, a trieszti Assicurazione Generali, valamint a bécsi Balesetek Elleni Biztosító Társaság igazgatótanácsosa, ugyanakkor a budapesti Józsefvárosi Jótékony Egylet és a Nemzeti Torna-egyesület elnöke, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének megalapítója és alelnöke, az Országos Képzőművészeti Társulat választmányi tagja, az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képekben igazgatósági tagja, fővárosi törvényhatósági bizottsági tag.
Hegedüs Sándor-emlékkonferencia Kolozsváron
A Kolozsvári Református Kollégium dísztermében egész napos előadássorozattal tisztelegtek Hegedüs Sándor előtt. A konferenciát árilis 27-én Kató Béla püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja fővédnökségével rendezték meg. A programot Dinnyés József zenés előadása nyitotta, majd számos előadó közreműködésével alkottak részletes képet Hegedüs Sándor fáradhatatlan tevékenységéről, amelynek köszönhetően megkapta a százkezű politikus elnevezést. Mile Lajos főkonzul elmondta: az utókor gyakran mostoha, és kiesnek az emlékezetéből olyan személyiségek, akik méltók lennének a figyelemre. Az emlékbizottság azonban ezen igyekszik javítani. Mile Lajos a konferencia névadóját az egyetemes magyar politikatörténet kiemelkedő alakjának nevezte, tehetséges államférfiként jellemezte, akinek tevékenységét a hit is áthatotta. „Az utókornak kötelessége, hogy egy ilyen ember emléke előtt méltóképp tisztelegjen” – fogalmazott a főkonzul. Szász Zoltán, az MTA Történeti Kutatóintézetének főmunkatársa az 1867-es kiegyezésről, annak következményeiről, és Hegedüs Sándor társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokban kifejtett tevékenységéről, az ország vezetésében betöltött szerepéről beszélt. Tóth Szilárd, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa Erdély gazdasági fejlődési lehetőségeiről számolt be, a 19. század második felében történtek alapján. Előadásában ismertette a mezőgazdaság helyzetét Magyarország leginkább fejlődő korszakában, a vasúthálózat-építés folyamatát és Erdélyre kifejtett hatásait, valamint a különböző iparágak fejlődésének következményeit, rámutatva Hegedüs Sándor mindezekben betöltött szerepére. Kárbin Ákos történész, a VERITAS Történetkutató Intézet levéltárosa Hegedüs Sándor, mint Széll Kálmán kormányának kereskedelmi minisztere, Erdély fejlesztője címmel mutatta be az említett politikai pályájának kiemelkedő pillanatait. A konferencián Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője Hegedüs újságírói munkásságáról emlékezett meg, és arról beszélt, hogy társadalomszervezői tevékenysége, kezdeményezései páratlanok voltak, lelkesedése, elvhűsége és kitartó munkája pedig sosem merült ki. Hegedüs életútját Németh Tibor néprajzkutató és Millisits Máté művészettörténész egészítették ki, akik a politikusnak Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként betöltött szerepéről, a Mátyás-szobor állításához való hozzájárulásáról, valamint a Mátyás király szoborbizottság elnökeként végzett tevékenységéről beszéltek.
Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Trianon árnyékában a Kálvin-házban
A  Kálvin János Református Imaházban szerdán trianoni megemlékezést tartottak.
A trianoni döntés kapcsán, június 7-én került sor a Szatmár-Láncos templom gyülekezeti termében a Szatmári Híd Egyesület rendezvényére, a Trianon árnyékában – magyar sors című emlékműsorra.
Kaszaniczki Csongor beosztott lelkész igeolvasása és Krakkó Rudolf a rendezvény szervezője köszöntője után Szatmári Elemér tamásváraljai lelkipásztor szavalata következett, majd a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, dr. Szakály Sándor szakmai előadást tartott Trianon hatása a magyarságra címmel.
Irodalmi előadásokkal, énekekkel közreműködtek még Szökőcs Zsófia és Besenyődi Judit diákok. szatmar.ro

Szatmárnémeti hazatért!
A Szatmári Híd Egyesület, szeptember 5 és 6 között a magyar honvédség Szatmárnémetibe való bevonulásának 77. évfordulója alkalmából tart emlékünnepet.
Észak-Erdélyt az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés ítélte Magyarországnak. Szatmárnémeti volt az első város, ahová a magyar honvédség 1940. szeptember 5-én, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó vezetésével bevonult. A honvédséget a lakosság az utcára vonulva, éljenzéssel fogadta. Dr. Antal Sándor, Szatmár polgármestere mondott üdvözlő beszédet Horthy Miklósnak és a bevonuló magyar honvédeknek.
E jeles nap évfordulója alkalmából a szervezők színvonalas tudományos és művészeti előadásokkal, illetve a legjobb magyar borok bemutatójával várják az érdeklődőket.
Program:
Szeptember 5-kedd: 16:00.Tudományos tanácskozás a II. Bécsi Döntésről 19:00. Koszorúzás a Lázári Emlékparkban a II. Világháború hősi halottai és Vitéz Zolcsák István világháborús pilóta emlékműveinél 19:30. "Magyarnak lenni" - Kovács Nóri önálló zenés estje Meghívott előadók: Dr. Szakály Sándor, a Veritas Történelemkutató Intézet főigazgatója, Sárándi Tamás muzeológus-történész, Thoroczkai Sándor történelemtanár, Ifj. Hegedűs Lóránt lelkipásztor, Murányi Levente '56-os szabadságharcos.
Közreműködnek: Szökőcs Zsófia és Besenyődi Judit diákok, illetve Gyulai Lóránd zenész.
Szeptember 6- szerda: 17.00. Zenés bortörténelem és borkóstoló Meghívott előadó: Kaló Imre a Borászok Borásza Közreműködik: Dörnyei Krisztina Lejla opera-énekes
Kajtár Rebeka / szatmar.ro

Ünnepi műsor október 23-a alkalmából Temesváron
Az ’56-os forradalom évfordulójának alkalmából Magyarország Temesvári Tiszteletbeli Konzulátusa, a Szórvány Alapítvány, a Várbástya Egyesület, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és az Erdélyi Magyar Néppárt közösen szervez ünnepséget 2017. október 25-én este 20 órától a Csiky Gergely Állami Magyar Színház nagytermében. Az est nyitányaként a budapesti Veritas Történetkutató Intézettől dr. Sáringer János előadását hallgathatjuk meg, majd a Békéscsabai Jókai Színház művészeinek vendégszereplésével emlékműsor lesz látható Nem vagytok halva Ti hősök címmel. Nyugati Jelen (Arad)

Az erdélyi magyar szellemi életről tanácskoznak Budapesten
Az erdélyi magyar szellemi élet a 21. században címmel kezdődött konferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM), pénteken Budapesten.
Az egynapos tanácskozás célja, hogy az erdélyi magyar képzőművészet, történettudomány, filozófia, politológia és irodalmi élet szakértői és képviselői előadásaikkal betekintést nyújtsanak a jelenkori erdélyi magyar szellemi életet alakító kulturális trendekbe. Az előadások képet adnak a régió intézményi, üzleti, politikai kultúrájának állapotáról, valamint foglalkoznak az erdélyi magyar kultúra lehetséges jövőjével is, írja az MTI.
A magyar nemzetpolitikai gondolkodást erőteljesen alakította az erdélyi íróalakok munkássága, a magyarországi emberekben az Erdélyről szóló kép sokkal inkább olvasmányaikon alapszik, mintsem a valóságon. Éppen ezért rendkívül időszerű megvitatni a kortárs erdélyi irodalom és szellemi élet helyzetét – hangsúlyozta Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója.
Hozzáfűzte: az 1990-es évek elején a múzeumban megszervezett A szabadság dzsungelében konferencia-sorozat alkalmain pontos látleleteket lehetett kapni az akkori erdélyi magyar szellemi életről. A mostani tanácskozás ezt a hagyományt eleveníti fel, és a szervezők azt tervezik, hogy a konferenciát évről évre ismét megrendezik. A jövő évben a tanácskozás témája a 20. század második felének erdélyi magyar szellemi élete lesz.
A konferenciát beharangozó Facebook-oldalon a következő kérdésekkel vezetik fel az esemény programjának ismertetését: „Milyen kulturális trendek, mentalitás-meghatározók alakítják az erdélyi magyarság szellemi életét, a művészetet és a tudományt? Mi jellemzi a térség intézményi, üzleti, politikai kultúráját, melyek az új tájékozódási irányok? Milyen az archaikus hagyomány és az új digitális-technológiai dimenzió együttélése? Milyennek látjuk az erdélyi magyar kultúra jövőjét?”
A pénteki konferenciát a PIM közösen szervezte a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Molnár Tamás Kutatóintézetével, amelynek munkatársa, Csapody Miklós elmondta: a 2013-ban alapított, nyolcfős intézet a modern magyar eszmetörténettel, politológiával, irodalom-, művelődés- és filozófiatörténettel foglalkozik.
A tanácskozás előadói között van mások mellett Új jövő – század eleji töprengések a Királyhágón című előadásával Csorba László történész, Ujváry Gábor, a Veritas Történetkutató Intézet kutatója, aki a történettudománynak az erdélyi magyar identitásban betöltött szerepéről ad elő, és Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója.
Árkossy István festőművész Látható és láthatatlan képek a mai erdélyi magyar művészetben címmel ad elő, Markó Béla költő a mai erdélyi szellemi élet dilemmáival szembesíti a közönséget. A konferenciát Szőcs Géza költő, a Magyar PEN Club elnökének beszéde zárja péntek délután. maszol.ro

Hozzászólás a Makkai János és Kincses Előd „leckeügyi vitája” kapcsán
E sorok írója tulajdonképpen örvend a „leckeügyi vitá”-nak, hiszen lehetőség nyílik néhány, az egyetemes, de a romániai magyar kollektív emlékezetben is tévesen rögzült információ tisztázására. 1990 elejétől az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc romániai, erdélyi hatását, visszhangját kutatom. (Korábban ez a témakör a legszigorúbb tabuk közé tartozott, nemhogy kutatni, de róla beszélni is rendkívül kockázatos volt!) Kincses Elődhöz hasonlóan, Gyurcsány Ferenc 2017. október 23-án elhangzott beszédét magam sem méltatom. Gyurcsány Ferenc és az általa vezetett Demokratikus Koalíció önmagát „méltatja” azzal, hogy aláírásgyűjtésbe kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának megvonásáról. Az már egyenesen Páskándi Géza Kossuth-díjas író abszurd drámáiba illő, amikor Vadai Ágnes – valószínű, az egykori honvédelmi államtitkári reminiszcenciák hatására – feltette a magyarság történetének „legsúlyosabb” kérdését: „ha a határon túli magyaroknak van szavazati joguk, akkor miért nincs honvédelmi kötelezettségük?” Alulírott – az utódállamok politikatörténetét ismerve – felelőssége teljes tudatában kijelenti: a 2004. december 5-i népszavazáshoz hasonló, a Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által „levezényelt” árulásra – amikor a nemzettársait nemcsak megtagadta, hanem erre biztatta Magyarország teljes lakosságát, 23 millió román beözönlésével riogatott! – nem kerülne sor sem Romániában, sem Szerbiában, sem Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ukrajnában, de még a pragmatikus Nyugathoz tartozó Ausztriában sem! A határon túli magyarok szavazati joga ellen kampányolóknak tudnia kellene, hogy Buda 1541. évi elfoglalása, a történelmi Magyarország három részre szakadása után Erdély, a Felvidék, Nyugat-Magyarország, Kárpátalja magyarságának köszönhető a magyar irodalom, kultúra, majd később a magyar nyelvű könyvnyomtatás megmentése! Azokat pedig, akik a különböző hírportálokon ilyen kommenteket közölnek: „hagyjuk a patetikus, a történelem által elsodródott nemzettestvéreink-dumát”, „tudjuk, hogyan önti ki a magyar adófizetők pénzét az Orbán-kormány a határon túliak megsegítésére”, csak arra emlékeztetném: a megtagadott határon túliak adója, munkája Magyarország minden középületében, történelmi emlékében kamatostól benne foglaltatik! Kezdve a Parlament impozáns épületétől a Várban lévő királyi palotáig, Mátyás-templomig. A Magyar Örökség díjas marosvásárhelyi szobrászművész nagyapja például az első kapavágástól az utolsó simításig a Parlament építésénél szorgoskodott. Akkor is tudták: az erdélyi ácsok, kőművesek, mesteremberek Európahírűek! Akkor nem is beszéltünk arról a hatalmas véráldozatról, amellyel a határon túliak adóztak Magyarország megvédéséért, függetlenségéért, szabadságáért. Az 1956-os szabadságharcot hozhatjuk fel egyértelmű példaként: Magyarországon a magyar forradalomban és szabadságharcban való részvételért a hivatalosan elismert, bevallott 229 kivégzett közül nyolc erdélyi volt. A kivégzettek négy százaléka. A szovjet tankok és szuronyok által hatalomra juttatott kormány első két kivégzettje is erdélyi volt: 1957. január 19-én a fellebbezési jog megvonásával végezték ki a marosvásárhelyi Dudás Józsefet, a Krassó-Szörény vármegyéből, Zaruzsényből származó Szabó Jánost, a Széna tér legendás parancsnokát! Az erdélyi városok közül Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték a nyolc nyelven beszélő mezőmadarasi, de 1949-ben Marosvásárhelyre deportált Orbán Károly földbirtokost, az abafáji, szintén Marosvásárhelyen is lakó báró Huszár Józsefet, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, a Református Kollégium latintanárának a fiát. Budapesten végezték ki Dudás Józsefet, aki 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, Dudás József és Kovács Róza fia. Rokonai Marosvásárhelyen, illetve Sepsiszentgyörgyön élnek. Még nyomdaszagú a Porta Historica Kiadó gondozásában nemrég megjelent A Dudás-ügy. 1956 – létezett-e magyar baloldal? A megtorlás első pere (Dudás József és Szabó János elítélése) című kötet, benne az én 50 oldalas Dudás József az ÁVO, az ÁVH és a Szekuritáté célkeresztjében címet viselő tanulmányom. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti Levéltárában található Dudás József 1951 és 1954 közötti perirata, a háttérinformációk alapján – a magyarországi történészek véleménye szerint is – valóban sikerült újat, „ütőset” hoznom a Dudás-ügyben. A Kárpát-medence magyarságának 1956- hoz kapcsolódó egyik nagy hőstettét is erdélyi fiatalok, jelesen baróti gimnazisták hajtották végre. Az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista 1956. november 11-én megszökött a baróti középiskola bentlakásából, hogy átszökve a román–magyar határon segítsék az utóvédharcokat vívó magyar forradalmárokat. A négy gimnazista közül Bíró Benjaminnak és Józsa Csabának sikerült átszöknie az 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka. Debrecenig jutottak el, a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár János és a „forradalmi munkás-paraszt kormány” a két gyereket 1957. március 15-én este 18 órakor – Balázs Géza főhadnagy vezetésével – mint két fadarabot – átadási-átvételi jegyzőkönyv kíséretében – átadták a román állambiztonsági szerveknek. Gyorsított eljárással Bíró Benjamint három és fél, Józsa Csabát – kiskorúként! – három év börtönbüntetésre ítélték. Sorstragédiájukról szól a Marosvásárhelyen 2017. október 28-án a Deus Providebit Házban is bemutatott Moyses Márton tűzhalála című, 2017-ben megjelent kötetem. Ennyi véráldozat után, a Demokratikus Koalíció valóban megvonná a határon túli magyarok szavazati jogát? Makkai János a Népújság 2017. október 30-i számában megjelent „Leckeügyi vita” (Válasz Kincses Elődnek) című írásában azt írta: „Nincs kizárva, hogy Eisenhower elnököt »abszolút meglepte« a magyar forradalom, mi több, a szuezi konfliktus, nehezen, de el tudom fogadni. Azt azonban kötve hiszem, hogy amerikai és más titkos szolgálatok, »nemtudomkák« lettek volna akkor vagy lennének bármikor a történések hátterében.” Megér egy „misét”, hogy a kérdéskört körbejárjuk. „Az 1956-os Forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet-nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok »elengedésének« gondolata, amerikai, illetve nyugat-európai részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyar kérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban a valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet-nyugati érdekszféra-rendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető.” (Békés Csaba történész, az 1956-os Intézet munkatársa az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentőségéről.) Az Amerikai Egyesült Államokat, az újrázásra készülő Eisenhower elnököt nemcsak »abszolút meglepte« a magyar forradalom, hanem mindent elkövettek – miközben a falhoz szorított, élet-halál harcot vívó magyar forradalmárokat kitartásra buzdították –, hogy az ENSZ-ben semmilyen lényegi döntés ne szülessen! Az átverés a szuezi válság kapcsán még nyilvánvalóbb! Bár az irányított londoni, párizsi média – ahogyan Sáringer János, a budapesti Veritas Történelemkutató Intézet tudományos főmunkatársa a Kossuth Rádió 2016. november 10-i adásában fogalmaz – azt sugallta, hogy a két esemény szervesen kapcsolódik, valójában „a két esemény nem kapcsolható össze, nincs összefüggésben”. A Veritas Történelemkutató Intézet az idén publikálta a szuezi válsággal kapcsolatos szigorúan titkos egyiptomi iratokat, amelyekből egyértelműen kiderül: a szuezi válság és a magyar forradalom, a forradalmárok által vívott szabadságharc között nincs semmilyen kapcsolat, összefüggés! A szuezi válság. 1952-ben Egyiptom még erős brit befolyás alatt álló királyság volt. Faruk királlyal szemben a valóban karizmatikus Nasszer ezredes által vezetett Szabad Tisztek átvették a hatalmat. Egyiptom köztársaság lett. Nasszer 1954-ben elérte, hogy a brit kormány kivonja az első világháború befejezése óta a Szuezi-csatorna övezetében állomásozó csapatait. Nasszer nagy álma az Asszuáni-gát felépítése volt, amely forradalmasítja az egyiptomi mezőgazdaságot, áramot biztosít az ipar számára. 1956 februárjában az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta: finanszírozza a gátépítést. Nasszer pedig elfogadta: az egyiptomi gazdasági élet az IMF, a Világbank ellenőrzése alá kerül. 1956. július elején az AEÁ és London nyomást akart gyakorolni a túlzott önállóságot mutató Nasszerre – az egyiptomi–csehszlovák fegyverüzlet megkötése, a Kínai Népköztársaság elismerése kapcsán –, Eisenhower elnök bejelentette: nem hajlandók finanszírozni az Asszuáni-gát építését. Hajlandóak voltak viszont finanszírozni a szovjetek! Nasszer 1956. július 26-án bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását. Először történt meg, hogy korábban erős brit befolyás alatt álló ország szembeszálljon Nagy-Britanniával! London nem kívánt lemondani a Szuezi-csatorna jelentette hosszú távú haszonról, Franciaország pedig örömmel látta volna Nasszer hatalmának megnyirbálását, hiszen a nasszerizmus hatására az egymillió francia telepes kolónia vezetése alatt álló Algériában 1956. október elején a többségi arabok függetlenségi háborúba kezdtek. A britek tudták: a világ elítélne egy nyílt angol katonai beavatkozást. Ezért nyilvános lépésként a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá helyezését és az ügyben nemzetközi konferencia összehívását javasolták. A háttérben viszont az angol kormány, Izrael és Franciaország bevonásával 1956. október 22-én a franciaországi Sevres-ben titkos megállapodást kötöttek a csatorna visszaszerzésére magántőke kezébe való juttatásáról. A titkos megállapodás lényege: az izraeli hadsereg a Szuezi-csatorna vonaláig elfoglalja Egyiptomot, a britek és a franciák ezt követően látszólag békéltetőként lépnek fel, és felajánlják Egyiptom megvédését, amihez katonailag meg kell szállniuk a Szuezi-csatornát. A megállapodással egyidejűleg Nagy-Britannia ultimátumot intézett Egyiptomhoz, amelyben 1956. október 31-ig adott haladékot a Szuezi-csatorna Egyiptom általi kiürítésére. Izrael a sevres-i megállapodást követően 1956. október 29-én lerohanta Egyiptomot és elfoglalta a Sinai-félszigetet. Nasszer október 31-ig nem teljesítette az ultimátumban megfogalmazottakat, Nagy-Britannia és Franciaország megkezdte Egyiptom bombázását, majd november 5-én csapataik partra szálltak Egyiptomban. Nasszer légierejének jelentős részét Szíriába menekítette. A Szuezi-csatorna forgalmának megakadályozására 47 hajót süllyesztettek el. Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael 67.000 főnyi, jól felszerelt hadserege állt szemben Nasszer 50.000 főnyi hadseregével. Az AEÁ pillanatnyi érdekei másként döntöttek. Az EÁ a hidegháború alatt eleve óvakodott minden olyan nyíltan arabellenes lépéstől, ami a Szovjetunió oldalára állíthatta volna az arabokat. Ráadásul a szuezi válság idején az Amerikai Egyesült Államokban elnökválasztási kampány zajlott. Eisenhower elnök a „Béke és prosperitás” szlogennel kampányolt. Az amerikai közvélemény nem támogatta a beavatkozást. Az AEÁ határozott gazdasági nyomást gyakorolt a hármas koalícióra. Megtagadta egy azonnali IMF-gyorshitel folyósítását Nagy-Britanniának, amire Londonnak a Szuezi-csatorna lezárásával kieső kőolajszállítások miatt lett volna égető szüksége. Ugyanakkor fontkötvény-eladásokkal árfolyamtámadást intézett az angol font ellen, heteken belüli súlyos gazdasági válsággal fenyegetve Nagy-Britanniát. Ezt súlyosbította, hogy a legnagyobb kőolaj-kitermelő ország, Szaúd Arábia olajembargót jelentett be Nagy-Britannia és Franciaország ellen, az EÁ sem volt hajlandó saját olajával segíteni a két nagyhatalmat csapataik kivonásáig. A britek kénytelenek voltak benzinjegyet bevezetni. Az AEÁ és az ENSZ politikai nyomására 1956. november 6-án, illetve november 7-én Nagy-Britannia és Franciaország kénytelen volt azonnali fegyverszüneti szerződést kötni. A szuezi válság tehát amerikai nyomásra egyik pillanatról a másikra „megoldódott”. (Lásd még: https://hu.wikipedia.org/wiki/szuezi-válság). Az Amerikai Egyesült Államok 1956-ban nemcsak Magyarországot, hanem legfontosabb szövetségeseit is cserbenhagyta, saját érdekeinek megfelelően „megvezette”. Ma sem történik másképpen. Tófalvi Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)