Boc kiáll az RMDSZ mellett
„Az RMDSZ korrekt, megbízható partner, közös kormányzási célkitűzéseink vannak. Mindeddig semmi sem akadályozta együttműködésünket” – jelentette ki kedden este a közszolgálati televízióban Emil Boc.
A miniszterelnök a kisebbik kormánypártra irányuló március 15-i magyar ünnep utáni ellenzéki támadásokra reagált. Többek között a Markó Béla kormányfő-helyettest ért konzervatív párti bírálatokra, a magyar érdekvédelmi szervezet törvényen kívül helyezéséről szóló nagy-romániás követelésre, illetve arra az RMDSZ-es igényre, hogy az alkotmányból kerüljön ki a Romániát nemzetállamként meghatározó passzus.
„Ugyanazon politikai családhoz tartozunk. Ugyanazon ideológiai elképzelések mentén körvonalazódott a programunk. Azt azonban korábban is elmondtam már: az RMDSZ jelenléte a kormányban nem teszi alku tárgyává az alkotmányt. Az alaptörvényről nem alkudozunk, hanem betartjuk” – magyarázta Boc, utalva egyben arra, hogy az ellenzéki politikusokhoz hasonlóan hallani sem akar a nemzetállamra utaló alkotmánycikkely eltörléséről. A kormányfő szerint a vonatkozó paragrafus módosítását maga az alkotmány is tiltja.
Az RMDSZ kormányzati részvételét megkérdőjelező politikusi kijelentések tegnap is elhangzottak. A Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke, Victor Ponta szerint a kisebbik koalíciós alakulat „túlzó és alkotmányellenes” követelésekkel áll elő.
„Az államfő és a PD-L most mindent lenyel az RMDSZ részéről. Ezért nem a magyarok tehetők felelőssé, hanem Traian Băsescu és Emil Boc. A kormányfő egy repülőgépre ült azzal a Cseke Attila miniszterrel, aki három nappal ezelőtt Kolozsváron a »Székelyföld nem Románia« transzparens mellett vonult az utcán” – példálózott a nagyobbik ellenzéki párt vezetője. Ponta szerint az RMDSZ-nek akkor is voltak „túlzott igényei”, amikor a parlamentből támogatták a PSD-kormányt, de a szociáldemokraták nem teljesítették ezeket az igényeket.
Mint ismert, március 15-e után a Konzervatív Párt (PC) felszólította a miniszterelnököt, „dobja ki a kormányból az RMDSZ-t”, amiért Markó Béla a Miniszterelnöki Hivatal fejlécével ellátott papíron magyar nyelvű meghívót küldött a magyar iskolaigazgatóknak. Korábban a szövetségi elnököt a Vatra Româneasca szélsőséges szervezet is „bepanaszolta” a miniszterelnöknél. Markó utólag egyértelműsítette, hogy a magyarokkal eddig és ezentúl is anyanyelvükön kommunikál, miniszterelnök-helyettesi minőségében is.
Emellett Gheorghe Funar, a Nagy-Románia Párt (PRM) főtitkára szerdán felszólította Traian Băsescu államfőt, írjon ki népszavazást az RMDSZ törvényen kívül helyezéséről. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Azok a "fekete" napok…
(Húszéves az RMDSZ című kiadvány nyomán)
1990. március 15.
Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának első "szabad" megünneplése, incidensekkel, előzetes és hónapokig ismételgetett hisztérikus rágalmakkal. Az 1848-as forradalomra való békés emlékezéseket több városban megzavarják a Vatra Româneasca hívei. Szatmárnémetiben az ünneplőkre támadnak, magyarokat vernek meg.
Március 16.
A Tudor lakónegyedben lévő gyógyszertár bejáratára kitett kétnyelvű felirat ürügyén a Vatra Româneasca Szövetség magyarellenes provokatív tüntetést szervez Marosvásárhelyen. Magyarellenes tüntetések Szatmárnémetiben is. Az RMDSZ Országos Elnöksége nyilatkozatban, Maros megyei vezetősége, Sütő András aláírásával, nyílt levélben hozza a hatalom tudomására a magyarság fenyegetettségét.
Március 17.
• Marosvásárhelyen folytatódnak a magyarellenes megmozdulások. Feltüzelt román tüntetők behatolnak a református egyház felsővárosi hivatalába, bántalmazzák az ott tartózkodókat és feldúlják az irodát; eltávolítják az 1848-as emléktáblára a magyar követség által elhelyezett, piros-fehér-zöld szalaggal díszített koszorút. A rendőrség figyelmen kívül hagyta a helyi RMDSZ-vezetők ez irányú panaszát. Az RMDSZ elnöksége tiltakozik a magyarellenes provokációk ellen. A Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsa nem reagál az RMDSZ helyzetjelentéseire.
• Kolozsváron megalakul a Bolyai Társaság (április végén a Cégbíróságon megkapta a jogi személy státusát is). Célja az önálló magyar felsőoktatási hálózat kiépítése, a kolozsvári tudományegyetem visszaállítása.
Március 18.
• Folytatódnak Marosvásárhelyen a magyarellenes megmozdulások.
• Kolozsváron megalakul a Romániai Magyar Zenetársaság, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság.
Március 19.
Román nacionalista tömeg Marosvásárhelyen tüntet a magyarok ellen. A környékről 13 busszal hoznak további tüntetőket. Megtámadják a magyar nemzetiségűeket és leszaggatnak minden magyar feliratot. Az RMDSZ székházát fejszékkel, husángokkal ostromolják meg. Az épületben bennrekedt 75 személyt a rendőrség nem védi meg. Később a katonaság szabad elvonulást ígér a magyaroknak, viszont tétlenül szemléli, hogy a román tömeg láncokkal, botokkal támad a székházból távozókra. Sok a sebesült, Sütő András írót fél szemére megvakítják.
Március 20.
• Román tömegek rátámadnak a magyarokra, sok a sebesült. Este Iliescu elnök nyugalomra inti a románokat és a magyarokat. A válság kezelésére Bukarestben összeül az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottsága. A megbeszélésen részt vesznek a Nemzeti Liberális Párt képviselői is.
• Az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozik a történtek miatt, és kéri az események kivizsgálását.
•Az RMDSZ vezetősége magyarországi és romániai értelmiségi találkozón vesz részt Budapesten, hogy párbeszédet kezdjenek a két nép és a két kultúra kapcsolatainak kritikus kérdéseiről. Nyilatkozatot adnak ki a szatmárnémeti és marosvásárhelyi magyarellenes provokatív akciókról.
• Székelyudvarhelyen 20 ezer ember részvételével a nagygyűlésen elutasítják a marosvásárhelyi Vatra Româneasca provokációját. Felhívásukat a román kormányszervekhez és az ENSZ-hez intézik.
Az előző napi események hírére az RMDSZ sztrájkot hirdet a gyárakban, de a türelmetlen munkások a város központjába vonulnak, hogy a megyei tanács székháza előtt tiltakozzanak az előző napi magyarverések ellen. Román tömeg is gyülekezik Marosvásárhely központjában, a katonaság kordont von a magyarok és a románok közé. Ismét Szászrégen környéki román falvakból hoznak teherautókkal, autóbuszokkal románokat, akik dorongokkal, fejszékkel, rönkhúzó csáklyákkal felfegyverkezve átszakítják a kordont, és megtámadják a magyar tüntetőket, akik védekezésül visszavágnak. Az összetűzésnek 6 halálos áldozata van, majdnem félezer a sebesült. A román kormány nyilatkozatában Magyarországot vádolja a marosvásárhelyi vérengzésért. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
(Korabeli feljegyzések)
Maros megye lakosságának kb. 50%-a magyar nemzetiségű. Ez a szám nem tükröződött az igazságszolgáltató szervek összetételében 1989 decemberében.
Úgy éreztük, hogy a "rendszer- váltással" ez a probléma is meg fog oldódni, de már 1990 januárjában elindult egy folyamat, amelyben olyan erők egyesültek, melyek meg akarták tartani a hatalmukat, sőt, még növelni is, ezért mindent megtettek és -tesznek, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárokat – mint egyéneket és mint közösséget – teljesen háttérbe szorítsák.
A nyomozói és rendfenntartó szervekben, vagyis a rendőrségben az alkalmazottak között alig található egy-egy magyar származású egyén, esetleg egy elrejtett, kis faluban, ahol semmi jelentősége sincs jelenlétének. A rendőrök nagy része regáti megyékből származott ide, akik nem ismerik a magyar nyelvet, de akik ismerik, azok sem hajlandók beszélni.
A városi és megyei ügyészség összetétele sem változott semmit, a városi ügyészségen 13/0 és a megyeinél 8/1 a nemzetiségi arány, természetesen a magyarok hátrányára.
A városi bíróságon is maradt a 15/3-as, a megyei törvényszéken pedig a 8/1-es összetétel, ahol egyáltalán nem is érződik a magyar bírók jelenléte, egyrészt teljes kisebbségben levő minőségük, meg veszélyeztetettségük miatt sem.
Az 1989-es váltás után lecserélődtek az elnökök és alelnökök, élre kerülvén a volt párttitkárok meg a jelenlegi Vatra Româneasca alapító tagok.
Szomorú jelenség, hogy a magyar ügyvédek 80%-a nyugdíjba vonult, előrehaladt kora miatt, és az ügyvédi kamarában is teljesen elzáródott a kapu a magyar jelentkezők előtt, így egyre kevesebb lesz az a jogász, aki honfitársaink panaszát legalább meghallgassa anyanyelvünkön, ha nem is teljesen tőlük függ az ügyek kimenetele.
Az 1990. márciusi események után megkezdődött a magyar és cigány nemzetiségű lakosság elleni megtorlás, melynek keretében a támadók átalakultak "sértett felekké", míg a védekezők bűnözőkké lettek a törvény előtt, és koncepciós perek folyamán ezek példás büntetéseket kaptak, mivel minden felelősséget ezekre hárítottak.
A márciusi események után az ügyészség összeállított egy kimutatást, ahol a 35 dossziéból négy kivételével mind a magyarok és a cigányok elleni vádemelést kezdeményezik.
Abban a négy iratcsomóban, ahol román nemzetiségű személyek szerepelnek, és háromban magyar ember halálát okozták, hamarosan meg is állapították, hogy a halottak a hibásak, és a halálukat okozók nem felelnek a bűntettért.
Sajátos helyzet, hogy a főügyész is aláírta ezeket a vád alóli felmentéseket, hiába próbált az áldozatok családja igazságáért folyamodni hozzá. (dossziészám: 32/P/1990 és 32/P/1990)
Mindhárom haláleset – melynek áldozatai magyar emberek voltak, mégpedig Csipor Antal (Ernyéből), Gémes István (Sáromberkéről) valamint Kiss Zoltán (Marosvásárhelyről) – úgy történt, hogy a városba jövő, felfegyverzett román falusi tömegeket szállító autók elé próbáltak állni az emberek, hogy meggátolják a Vásárhelyre jutásukat, viszont egyszerűen áthajtottak rajtuk, több halált és súlyos sebesülést okozva.
Az autóvezetők (Covaci Ioan, Butilca Dumitru) nem találtattak hibásnak, sőt, egyikük sértett félként is szerepel, kártérítést kérvén azoktól a marosszentgyörgyi vádlottaktól, akiknek sikerült őt megállítani.
Ami a március 19-i eseményeket illeti, a VR szervezésében behoztak M-vásárhelyre több ezer Görgény völgyi parasztot teljes falusi fegyverzetben (ásó, kapa, vasvilla, fejsze, vasbot, szúrós végű vasalt fabotok, hatalmas kések, kövek, benzinnel töltött üvegek), akik egy része délelőtt már bent volt és csatlakozott a város román lakosságának egy részéhez, akik erőszakkal leváltották Kincses Előd ügyvédet az NMF megyei alelnöki tisztségéből, más része pedig délután érkezett harcra készen, leitatva, felbujtva, aminek okán aztán megtámadta az RMDSZ székházát.
Az RMDSZ székházában bent rekedt 29 személy a padláson torlaszolta el magát. Néhány óra múlva egy részüket a "hatóságoknak" sikerült hazugsággal lecsalniuk, ám ráengedték a felbőszült tömeget, így sokukat súlyosan megsebesítették.
A sebesültek között volt Sütő András Herder- díjas író, az RMDSZ elnöke, akit meg akartak gyilkolni, és akinek örökre elveszett fél szeme és sokszorosan megsebesült.
Sütő András és a 28 magyar sérült miatt nem került a bíróság elé csak egy román és egy cigány nemzetiségű személy, nem szerepelt egyik magyar sérült sem sértett félként vagy tanúként az ügyben, és nem volt beidézve az RMDSZ sem mint anyagi vagy morális károsult.
Mai napig senkit felelősségre nem vontak az RMDSZ és a 29 személy ellen elkövetett gyilkossági kísérletért, testi sértésért és az okozott anyagi károkért.
A két vádlott – Gorea Ioan náznánfalvi lakos, aki bottal verte a katonai gépkocsiba ott szorult magyarokat (köztük Sütő András) és Berchi Alexandru marosvásárhelyi lakos – a következő büntetésben részesült:
A 2968/1990 bírósági dossziéban kimondott 525- ös ítélet alapján Gorea Ioan súlyos csendháborítást követett el, és Berchi Alexandru erőszakkal, több személlyel együtt felfegyverkezve betört egy párt székházába. Előzőnél alkalmazták a bűnügyi törvénykönyv 321-es cikkelyének 2-es paragrafusát, utóbbinál a 88/1990-es törvényt, melyhez hozzájárultak a 74, 76-os cikkelyek a Btk.-ból.
Mindkettő büntetése 1-1 év, mely kötelezően munkahelyen töltendő le, anélkül, hogy valakinek kártérítést kellene fizetniük.
A felfolyamodás után is ez az ítélet végleges maradt.
Sütő András panaszát mai napig senki sem nyomozta ki, nem érdeklődött sem a rendőrség, sem az ügyészség az ügy felderítése iránt. Arról a 17 személyről, akiről aznap este (március 19-én) bejelentették, hogy azonosítva voltak, többé nem lehetett semmit hallani.
Bizonyíték van arra, hogy az autóbuszokat és a tehergépkocsikat a VR szervezet rendelte meg a szállítóvállalattól, Kincses Előd közölte a számlák másolatát az újságokban, de erről az igazságszolgáltatás emberei nem vesznek tudomást, és senki sem keresi, kutatja a pogromszervezőket és végrehajtóit.
A felelősség áthárítása Kincses Elődre irányult, aki emiatt nem tud hazatérni, mivel "állítólag" letartóztatási parancs van ellene.
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely), 2010. március20.
A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
Jung Ildikó, Magos Méta
Néhány bűnügyi per rövid ismertetése
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
I. Dossziészám: 5262/1990, a Nagybányai Bíróságról
Vádlottak neve: Sütő József, Szilágyi József, Szilveszter Kiss Péter, Tóth Árpád, Lörinczi József és Puczi Béla. Mindannyian marosszentgyörgyi lakosok, akiknek az a bűne, hogy kb. 6-800 emberrel együtt próbálták feltartóztatni a Régen és a Görgény mente felől Marosvásárhelyre jövő, verekedő szándékú emberekkel megtöltött autókat.
Ellenük felhozott vádak: közerkölcs elleni súlyos vétség, állami és magánvagyon- rombolás, testi sértés, verekedés. Mindenhol a bűntény súlyosbított formája. 321-es cikkely, 2-es paragrafus, 217, 218/2, 180, 181, 182 Btk.
Egyikükre sem lehetett semmit konkrétan rábizonyítani személyesen, de az ügyészség, a bíróság a KOLLEKTÍV FELELŐSSÉG alapján vád alá helyezte és elítélte őket. Különben a kollektív felelősség a román törvények alapján nem létezik.
A bíróság úgy határozott, hogy a "vétkesek" többek között Cováci Ioannak is 10.000 lej kártérítést kell fizessenek, aki halálra gázolta Csipor Antalt Ernyében és aki nem fizetett és nem lett megbüntetve Csipor Antal haláláért. A büntetés 1 év 4 hónap és 1 év 8 hónap között ítéltetett meg, munkahelyen való letöltéssel, amelyből 9 hónapot már börtönben töltöttek.
Az egyik vádlott, Tóth Árpád a sok lelki és fizikai megpróbáltatástól szabadlábra helyezése után nemsokára meghalt szívinfarktusban, 39 évesen.
A többi elítélt nagyon nehezen kapott helyett, ahol letöltse büntetését, egyesek Magyarországon kerestek menedéket, családjuk felbomlott. Visszatérve Covaci Ioan személyére, az ügyészség elfogadta mentségnek, hogy azért gázolta halálra Csipor Antalt és sebesített meg súlyosan még négy személyt, mert Ernyében megdobták a fejét egy kővel, és elvesztette eszméletét, nem is volt tudomása a gázolásról.
Ettől függetlenül tovább vezette a (kanyargós) úton a kocsit, 20-30 emberrel és kövekkel megrakva, egészen Marosszentgyörgyig, ahol a telefonon értesített emberek a faluból útját állták, kiráncigálták a kocsiból (teherautó) és megverték.
Az orvosi vizsgálat nem igazolta a feji ütést, de felmentették a vád alól.
II. Dossziészám: 5.230/1990, a Marosvásárhelyi Bíróságról
Vádlott: Vajda Dominic (Domokos), 58 éves sáromberki lakos (Dumbravioara), súlyos szívbeteg, aki ellen nyomozás indult azzal a váddal, hogy egy kb. 14-20 tagú csoporttal együtt megtámadtak egy autót és megvertek 4 személyt, akiből kettő a pogrom miatt lett behozva a városba.
A nyomozást csak Vajda Domokos és Vajda Ferenc ellen indították meg, mindketten április 4. és május 23-a között le voltak tartóztatva. Mivel bebizonyosodott, hogy egyikük sem tartózkodott a tett helyén aznap (Vajda Ferenc a faluban sem volt, Vajda Domokos végig annak a balesetnek a helyén volt és elsősegélyt próbált nyújtani, ahol D. Butilca halálra gázolta Gémes Istvánt), mindkettőt szabadlábra helyezték. Utána mégis pert indítottak, de csak egyedül Vajda Domokos ellen, közerkölcs elleni vétség miatt.
Teljesen hiábavaló volt 15 tanú vallomása, hogy el sem mozdult a halott mellől, akit ő talált meg, mégis Vajda Domokos 10 hónapra szóló, munkahelyen letöltendő büntetést kapott. Arra alapozott a vád, hogy az a két ember megismerte őt, aki felismerte Vajda Ferencet is, akit felmentettek vád alól.
Tehát ha 14-20 személy megállít egy teherautót, és a benne ülőket igazoltatják és megütik, akkor egyetlen ember felel, aki még ott sem volt.
Érdekes, hogy az autógázolás és a teherautó megállítása teljesen egy időben történt, kb. 600 m távolságra egymástól.
A sértett feleknek nem volt orvosi igazolásuk a bántalomról, és nem is tettek le panaszt.
A 650-es számú ítélet ellen fellebbezett az ügyészség, és a Megyei Törvényszék az 1717/1991-es dossziéban, a 99-es határozattal megemelte a büntetést 1 év és 6 hónapra a munkahelyen való letöltéssel.
Természetesen nem vették figyelembe az elítélt felfolyamodását, akinek teljes ártatlansága bizonyítva volt.
III. 2.800/1990-es iratcsomó, a Marosvásárhelyi Bíróságról
Az elítélt neve SZABADI FERENCZ szentimrei lakos, akit a 659/1990. számú határozat alapján 5 év börtönbüntetésre ítéltek alapfokon, mely végleges maradt, a Megyei Törvényszék 64/1991 számú ítélete által.
A vád ellene: munkahelyi visszaélés, testi sértés és közerkölcs elleni vétség, súlyosbított formában.
Az elítélt mint beteghordozó (brancadier) volt alkalmazva a megyei kórháznál, ahol szolgálatot teljesített március 20-án 7-15 óra között. Mivel hallotta, hogy mi történik a városban, 17.30 órakor visszament a kórházba, hogy szükség esetén segítséget nyújtson a szolgálatban levőknek.
A kötelessége abban állt, hogy a mentőautóból kisegítse a sebesülteket, kivegye kezükből az ütő-vágó eszközöket, és tolókocsiban, lábon vagy hordágyon elszállítsa őket a szolgálatos orvos rendelőjébe. A két szolgálatos orvos (román és magyar) valamint az elítélt kollégái bizonyították a tárgyaláson, hogy nem hagyta el munkahelyét másnap reggel 9 óráig, végig dolgozott.
A vádiratban az áll, hogy a mentőautóban megverte Petra Iliét, aki megsérült a város központjában, és akit ezért vittek fel a kórházba. Egyetlen bizonyíték Szabadi ellen ennek a "sértett félnek" a vallomása, aki különben minden alkalommal mást mond, de azt mindenhol elmondja, hogy felismerte Szabadit először a fényképeken, amelyeket a rendőrségen mutattak meg neki. A dosszié első oldalán 2 levelezőlap nagyságú kép van (a félreértések elkerülése miatt), ahol bemutatják Szabadit civilben és munkaruhában. A törvényszéki orvosi papírt kb. 40 nap késéssel állították ki Petra Iliének, 8-9 nap alatt gyógyuló sérülésről, amit egy üzemi orvos által kiadott igazolás alapján adott ki a törvényszéki orvos. Az üzemi orvos is csak a 9. napon látta a sérülést, tehát a teljes gyógyulás napján.
Ennek az igazolványnak az alapján Szabadit kötelezték 45 napi munkabér kártérítésére Petra Ilie számára, akinek kézzel írt nyilatkozata szerint kb. 300-an indultak Hodákról megvédeni Erdélyt a magyaroktól, vasbotokkal felszerelve.
A másik vád Szabadi Ferencz ellen, hogy megütötte Gliga Florét az orra és az álla alatt a kórház folyosóján, míg az egyetemisták éppen kötözték, legalábbis ezt állította az egyik tanú.
Gliga Flore bevallotta, hogy a főtéren megdobták egy benzinnel töltött üveggel, mely megpörkölte a homlokát és a szemöldökét.
Törvényszéki orvosi igazolása van arról, hogy 5-6 nap alatt gyógyuló égési sebe van a homlokán és a szemöldökén, Szabadinak a rovására megítéltek 3 hónapi munkabért, mivel az ütése miatt Gliga Flore nem tudott dolgozni 3 hónapig. Különben nyugdíjas.
Szintén a két szolgálatos orvos (dr. Lupsa Nicolae és Salati Csaba) azt állították a tárgyaláson, hogy a szolgálatuk alatt a sürgősségi részlegen március 20-án 14 órától 21-én 8 óráig semmi incidens nem volt, és ha lett volna, lehetetlenség, hogy ők ne tudjanak róla. Különben Szabadi F. nagyon szolgálatkész dolgozó.
Mellette szól az aláírt ív is, amivel a mentőállomás sofőrjei igazolják, hogy a vádlott nem tartózkodott egyik mentőautóban sem, sőt, a mentőállomás átiratot küldött, hogy saját egészségügyi kádereik kísérik a kocsikat a színhelyre és onnan a kórházba.
A Maros Megyei Törvényszék nem halasztotta el a tárgyalást, hogy a legfelső törvényszék átköltöztesse a dossziét más megyébe, sürgősen el kellett ítélni Szabadi Ferenczet.
A tárgyaláson Orza Aurel megyei ügyész "neispravit, om de nimic" szavakkal illette Szabadi Ferenczet, aki soha azelőtt nem volt elítélve.
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely), 2010. Március 23.
A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
Jung Ildikó, Magos Méta
Néhány bűnügyi per rövid ismertetése (korabeli feljegyzések)
(Folytatás szombati lapszámunkból)
VI. Dosszié: 540/1991, a megyei törvényszéken
A vádlott: Cseresznyés Pál marosvásárhelyi lakos, aki különösen súlyos gyilkossági kísérletért lett a törvényszék elé állítva, mivel március 20-án egy hodáki embert, aki bottal jött a magyarságra támadni, és támadás közben leütötték, megrúgott.
A marosvásárhelyi orvosok szerint az az ütés, vagyis rúgás, amit a vádlott mért az áldozatra, nem veszélyeztette az életét, csak a többi ütés, amit másoktól kapott azelőtt, mégis a bukaresti törvényszéki véleményezés úgy mutatja, hogy az összes sérülés együtt veszélyeztették az áldozat életét. A szakértői véleményben azt is leírja az orvos, hogy a véleménye megfogalmazása előtt megnézte a videofilmet is, melyet egy írországi személy készített.
Folyamatban van a Legfelsőbb Törvényszéken a második elhelyezési kérés tárgyalása, amelynek döntése alapján marad az ügy Marosvásárhelyen, vagy máshol fogják letárgyalni.
A nyomozás alatt Cseresznyés Pált többször is kegyetlenül megverték, szándékosan kínozták.
A bírói testület és az ügyész nyíltan elfogult és átértelmezi a tanúvallomásokat, rendreutasítja a tanúkat, ha az igazat szándékozzák mondani.
A védelem kérését, hogy egy szakorvosi felülvizsgálat szülessen a meglevő orvosi kiértékelések alapján, mivel ezek ellentmondanak egymásnak, visszautasították.
Ha Marosvásárhelyen marad az ügy tárgyalása, nagyon szigorú kirakatbüntetés születik, amivel majd példát statuálnak (10 év börtön).
IV. Dossziészám: 3588/1990 a Marosvásárhelyi Bíróságról
1166/1990, a Maros Megyei Törvényszékről
Vádlottak: Hanzi Valentin és Galaczi József marosszentgyörgyi lakosok, akiket 4 évi börtönbüntetésre ítéltek köztisztviselő elleni sértésért, ami abból állt, hogy ittas állapotban összeszólalkoztak a polgármester-helyettessel, akit a lakosság akarata ellenére nevezett ki, és aki tisztséget töltött be a faluban 1989 decembere előtt is, és a veszekedés hevében megpofozták ezt az embert. Másnap már bocsánatot kértek és a "sértett fél" visszavonta feljelentését.
Hiába jelentette ki a sértett fél, hogy elismeri, a vita személyes ügyben történt, a törvényszék a büntetést csak egy évvel csökkentette, tehát maradt 3 év börtön.
A tárgyaláson Orza Aurel ügyész a két cigány származású elítéltet felháborodva küldte A…frikába, ami Ázsiának indult.
V. Dossziészám:1426/1991, Marosvásárhelyi Bíróság, 1069-es határozat
1851/1991, Maros Megyei Törvényszék 154
Az elítéltek neve: Papp Árpád, Füzesi András és Füzesi Albert, erdőcsinádi lakosok, akik a falu többi lakosával együtt kigyűltek március 20-án őrizni a falut, mivel oda is elért a hír, hogy a hodákiak fel akarják gyújtani a falvaikat.
A ténylegesen odajövő két kiskocsi utasait igazoltatni akarták, mivel a falun nem vezet út keresztül Régen vagy a Görgény mente felé, és innen indult a vita, melynek hevében tettlegesség ért az autóban ülő személyek közül hármat.
A falut őrizték és az eseményben részt vettek 200-300-an.
Állítólag ezek hárman próbálták csitítani a kedélyeket.
A tárgyaláson a vádlottak kibékültek a sértett felekkel, akiknek kifizették a kért kártérítést, és ezek visszavonták ellenük leadott panaszaikat. Alapfokon négy év börtönbüntetésre ítélték ezeket az embereket, és elég hosszú idő elteltével, 1992. január 8-án letartóztatták őket. A hivatalos vád: 321. cikkely, 2-es paragrafus Btk. és 217. cikkely, valamint 181-es cikkely Btk., vagyis testi sértés, rombolás és közerkölcs elleni vétség. A felfolyamodás tárgyalásán a megyei törvényszék tudomásul veszi, hogy nem létezik testi bántalmazás, sem rombolás, de fenntartják a közerkölcs elleni vétség súlyosbított formáját, és megmaradt a négy év börtön. Ami érdekes a tárgyaláson, hogy a három "sértett félből" kettőt börtönből kellett megidézni, akik lopás miatt voltak bezárva. Tehát: aki hazudik, az lop is, ahogy tartja a közmondás.
***
A megtorlás azonnal, március 20-a után megkezdődött, mivel már másnap összeszedték azokat a cigány férfiakat, akik a magyarok pártjára állottak, akiket saját társaik másnap besúgtak.
A 153/1970-es dekrétumot alkalmazták ezen személyek ellen, mely egy speciális törvény, és mely teljes kihasználást nyert Ceausescu idejében, mert azokat az egyéneket büntette, akik munkakerülőnek voltak nyilvánítva, és ilyen minőségben botrányt okoztak, verekedtek, prostitúcióval foglalkoztak vagy sértegettek.
A törvény hangsúlyozza, hogy értelme a szocialista rendszer védelmezése.
Az a 12 személy, akit ennek alapján büntettek meg, mind állandó munkahellyel rendelkezett, és semmilyen folt nem volt múltjukon.
Az 1708/1990-es iratcsomó alapján szabtak ki büntetést (1554-es ítélet): Horváth István – 5 hónap börtön, Puczi Kozák Béla – 4 hónap, Puczi Kozák Sándor – 3 hónap, Carcula György – 4 hónap, Kalló Géza – 4 hónap munkahelyen.
Ezeknek az embereknek a család ügyvédet fogadott és nem a maximum 6 hónap börtönbüntetést kapták, de ahol a családnak nem volt tudomása az esetről, ott mind 6 hónap börtönbüntetést kaptak, mert még a hivatalból járó védelmet sem biztosították. Pl. Kalányos János, Kurkuly Elek, Voika Dénes, Kalányos Ioan, Csikó Sándor. A dosszié száma: 1646, 1647, 1648, 1649/1990.
Megemlítendő, hogy ezen emberek szabadlábra helyezésük után nem kapták vissza munkahelyüket, pedig jó minősítésük volt.
Dossziészám: 5718, a városi bíróságról, 491/1991-es ítélet
1107/1991, a megyei bíróságon
A vádlott neve Máthé Lajos, akit szintén elítéltek közerkölcs elleni vétséggel 1 év és 6 hónapra, amit munkahelyen kell letöltenie, ugyancsak a március 20-i eseményekkel kapcsolatosan.
Jelenleg tárgyalja a Marosvásárhelyi Bíróság annak a négy embernek a helyzetét, akik Iklandon laknak, és kimentek az ernyei útra, hogy megpróbálják feltartóztatni a város felé autókon özönlő felfegyverzett embereket.
Ezen emberek: Lengyel Lázár, Vajda András, Tofán Mihály és Vass Sándor, szintén a hírhedt 321-es cikkely 2. paragrafusáért a Btk. értelmében kerültek törvény elé.
Az ügyészségi iratcsomó száma 431/P/1990, de a tárgyalások már folynak a bíróságon, ítélet még nem született. (Dossziészám: 303/1992, Marosvásárhelyi Bíróság)
Ezek az ügyek kapcsolatban vannak a márciusi eseményekkel, és még vannak meglepetések előkészítve számunkra, amit alkalomadtán majd bedob az ügyészség, és majd megint bíróság elé lesz állítva 5-6 ártatlan ember különböző falvakból, ahányszor csak figyelmeztetni akarnak, hogy mi itt másodrendű állampolgárok vagyunk.
Több ilyen dosszié van félig készen az ügyészségen, csak az alkalomra várnak az elindításukkal.
Ezeken az ügyeken kívül, ahol egy megadott tárgy körül forog minden, vannak egészen semleges ügyek, de a megítélésükben, az elítélésükben a fontos szempont mindig a nemzetiség kérdése.
Ugyanazon bűntettért más-más büntetés jár, vagy ha valakit elgázolnak, megvernek, és ráadásul magyar nemzetiségű, akkor maga az áldozat a tettes vagy pedig nem kerül meg az elkövető. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Memento – Marosvásárhely 1990
Húsz évvel ezelőtt robbant ki a „fekete március” néven hírhedtté vált marosvásárhelyi román–magyar etnikai konfliktus, amikor az erdélyi város főterén románok és magyarok verekedtek össze. Sok magyarázat született már arra, hogy miként történhetett meg a majdnem 300 sebesültet és öt halottat követelő vérfürdő. A román és a magyar közösségnek is megvan a saját igazsága az eseményekkel kapcsolatban, amelynek hátteréről hivatalosan semmit nem lehet tudni, hiszen húsz évvel a rendszerváltás után is még titkosítva vannak az akkori hivatalos iratok.
Amíg nem válnak tanulmányozhatókká, továbbra is csak a sötétségben fogunk tapogatózni, a románok és a magyarok pedig egymást fogják vádolni kollektíven. Az iratok nyilvánosságra kerüléséig azonban érdemes felidézni az eseményeket, hogy a húsz évvel ezelőtt született nemzedék is megismerje a rendszerváltás utáni időszak zavaros hónapjait. Remélhetőleg, ők tanulni fognak belőle.
1990 januárjában hivatalosan megalakult az RMDSZ, amely immár szabadon fogalmazhatta meg a romániai magyarság jogköveteléseit. A Ceauşescu-diktatúra utolsó tíz évében az általános emberi jogok korlátozása mellett a hatóságok jelentős mértékben megcsonkították a nemzeti kisebbség jogait is. A román kommunista nemzeti nacionalista történelemoktatáson felnevelt románok jelentős része 1990-ben értetlenséggel fogadta a magyarok jogköveteléseit, amelyek középpontjában az anyanyelvű oktatás állt. A Ceauşescu-rezsim egészen 1989-ig napirenden tartotta a „magyarveszélyt”, ezért 1990-ben a román közvélemény nagy részében – és főleg az erdélyi románokban – elevenen élt Erdély elvesztésének a réme. A magyaroknak a kisebbségi jogokra vonatkozó követeléseit úgy értelmezték, hogy „ki akarják szakítani Erdélyt Romániából”.
Romániában, de főleg Erdély nagyobb városaiban, így Marosvásárhelyen is a helyi román és magyar sajtóban számos olyan cikk jelent meg, amelyek hemzsegtek a félretájékoztatásoktól. Főleg a román lapok időnként nyíltan uszító, bujtogató cikkeket is közöltek. Másrészt a románok szerint a magyar lapok is elfogultsággal tájékoztattak, amiben valóban lehet némi igazság. A románok a romániai magyaroknak Magyarországgal való kapcsolatának a kezdeti kiépítési törekvéseit sem nézték jó szemmel. Ők a „magyar nacionalizmus” megnyilvánulásaként tekintettek Antall József akkori magyar kormányfőnek azon kijelentésére, hogy ő 15 millió magyar miniszterelnöke.
Az RMDSZ Marosvásárhelyen szervezte meg 1990. február 9-én a gyertyás-könyves tüntetést, amelyen százezren vettek részt. A csendben felvonuló hatalmas tömeg magyar iskolákat és egyetemet követelt. Ellenválaszként megalakult a Vatra Românească nevű civil szervezetet, amely kezdetektől fogva magyarellenes megnyilvánulásairól vált hírhedtté. A feszültséget az is növelte, hogy a magyarok március 15-én hosszú évtizedek után először ünnepelték meg az utcán a magyarság nemzeti ünnepét, amely alkalmából a magyar zászlót is kitűzték az ünnepségeken.
A marosvásárhelyi közhangulat március 16-án vett veszélyes fordulatot, amikor a város egyik gyógyszertárának a kirakatára magyar feliratot helyeztek el a többségben lévő magyar alkalmazottak. A román sajtóban megjelent uszító hangvételű cikk hatására mintegy ötven fős román tömeg vonult a gyógyszertárhoz, és eltávolította a feliratot. Ezenkívül több olyan esemény is történt, amely a mai napig sem tisztázódott. Ilyen volt az például, hogy a gyógyszertártól elindult, a város utcáin felvonuló román tömegbe egy magyar ember által vezetett jármű hajtott. A románok szándékos akcióra gyanakodtak még akkor is, ha a balesetet okozó gépkocsivezetőnek román volt a felesége. A feszültség növekedéséhez vezetett az is, hogy mai napig sem ismert személyek állítólag meggyalázták Avram Iancu marosvásárhelyi szobrát. A magyarok feltételezése szerint provokációról volt szó, hiszen egy olyan gyalázkodó feliratot helyeztek a szoborra, ami helytelen magyarsággal íródott.
Marosvásárhelyen akkoriban a románok száma már a város lakosságának 45 százalékát tette ki a kommunizmusban lezajlott erőteljes iparosítás miatt. A mára enyhe román többségűvé vált várost mai napig is „frontvárosnak” tekinti a román és a magyar közösség, így most is nap mint nap presztízsharc dúl a két közösség tagjai között a helyi közigazgatásban azért, hogy ki, hol és hogyan lakja be a köztereket, milyen szimbólumok jelenjenek meg a nyilvánosságban. A lakosság majdnem fele-fele arányban való megoszlása is alkalmas táptalajt jelentett arra, hogy elemi erővel törjön felszínre az évtizedek óta lappangó etnikai feszültség, amit maximálisra fejlesztett a hermetikusan bezárt kommunista rendszer, amelyben románok és magyarok nem igen beszéltek kölcsönös sérelmeikről.
A kedélyek március 19-én szabadultak el tragikus módon. Vasvillákkal, fejszékkel és dorongokkal felfegyverkezett Görgény-völgyi román parasztokat szállítottak buszokkal Marosvásárhelyre. A véres összetűzések után a románok maguk ismerték el, hogy polgármesterük, papjuk vagy éppen a postásuk szólt nekik március 19-e előtt, menniük kell Marosvásárhelyre, amikor megszólal a településükön lévő templom harangja, vagy a polgármesteri hivatal vészjelző szirénája, mert ott „ölik a románokat”. A román hatóságok mai napig sem derítették ki, hogy kik tájékoztatták félre a parasztokat, vagyis kik az eszmei elkövetők, akiknek a vétke sokkal nagyobb, mint a félrevezetett embereké.
A felheccelt román parasztok törtek-zúztak a város utcáin, békés járókelőket bántalmaztak, és rátámadtak az RMDSZ székházára. Az épületben rekedt mintegy hetven magyar közül a néhai Sütő András írót, az RMDSZ Maros megyei szervezetének akkori elnökét bántalmazták súlyosan, aki az ellene elkövetett erőszakcselekmények előtt biztosítékot kapott a kivezényelt rendfenntartó erőktől, hogy biztonságban elhagyhatja az ingatlant.
A tragikus ütközetre március 20-án került sor, amikor 15 ezer magyar vonult az utcára a román parasztok garázdálkodása ellen tiltakozva. A város főterén vékony katonai kordon választotta szét egymástól a két tábort, amely egymásnak rontott. Az esti órákban a létszámfölénybe került magyarok felgyújtották a román parasztokat szállító buszokat, az égő járművekből menekülőket pedig alaposan helybenhagyták. A véres ütközetnek összesen 278 sebesültje volt, ebből 190 román és 88 magyar nemzetiségű. Öt személy életét vesztette, közülük három magyar és két román.
Az ügyészségi vizsgálatok során 30 személy ellen emeltek vádat, többségük egy év börtönbüntetést kapott. A legsúlyosabb ítélettel a Magyarországra menekült Barabás Ernőt és Cseresznyés Pált sújtották, akiket tíz év szabadságvesztésre ítéltek. Ez utóbbit 1996-ban kegyelemben részesítette Emil Constantinescu volt román államfő.
BORBÉLY TAMÁS. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Defenzívvé vált a magyarság
Interjú Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéddel, a fekete március egyik főszereplőjével.
Tőkés László egykori ügyvédjeként 1990 januárjában bejárása volt az államfőhöz, a miniszterelnökhöz. Hogyan dolgozta fel, hogy alig két hónap alatt közellenséggé vált?
– Amit román részről kaptam, az rosszul esett, de nem lepett meg. Bukarestben végeztem a jogi egyetemet, egyedüli magyar voltam az évfolyamon, az évfolyamtársaim előttem leplezetlenül beszéltek a magyarokról, megtapasztaltam hát a gondolkodásukat. Engem inkább azoknak a magyaroknak az árulása viselt meg, akikkel együtt indultam, akiket tanítottam arra, hogyan kellene politizálni. Amikor Magyarországra menekültem, azt hittem, a választások után a mentelmi jogom birtokában hazajöhetek. Úgy alakult azonban, hogy Smaranda Enachét is, engem is töröltek a választási listáról. Az RMDSZ nem fellebbezett az ítélet ellen, így Markó Béla került helyettem a szenátusba.
– Bánja, hogy akkor szerepet vállalt?
– Nem. Feltétlen meg kellett próbálnunk jó irányba vinni Románia szekerét. Ha újra kezdeném, akkor is elvállalnám, pedig akkor nagyon vacilláltam. Tudtam a történelemből, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Azt sajnálom, hogy nem kerültem be a legelején a román törvényhozásba. Meggyőződésem, hogy a felkészültségemmel, a magyar műveltségemmel, a bukaresti kapcsolataimmal, a bukarestiek ismeretével jó irányba tudtam volna befolyásolni az RMDSZ politizálását. Talán azért engedtek csak öt és fél évvel később haza, mert akkorra már kialakult az az RMDSZ-garnitúra, amelyet a hatalom kézben tudott tartani.
– Úgy tartja, a marosvásárhelyi román–magyar összecsapásokat gondosan megrendezték. De ki lehetett a rendező?
– Ion Iliescu államfő, Petre Roman miniszterelnök, Victor Athanasie Stănculescu hadügyminiszter, Mihai Chiţac belügyminiszter, és a régi rendszer haszonélvezői. Stănculescut és Chiţacot azóta a forradalmárok elleni temesvári sortüzek miatt el is ítélték. Számukra életbevágóan fontos volt, hogy a közvélemény ne azt firtassa, ki lövetett Temesváron vagy Bukarestben, hanem foglalkozzon a magyarveszéllyel. De az is ösztönözhette őket, hogy akkor járt le a Szekuritáté állományának a három hónapos fizetett szabadsága. Okot kellett szolgáltatni a Román Hírszerző Szolgálat létrehozásához.
– Miért éppen Marosvásárhelyt választották az összecsapás helyszínéül?
– Két olyan város volt Romániában, ahol nagyjából fele-fele arányban éltek magyarok és románok: Szatmárnémeti és Marosvásárhely. Március 15-én Szatmárnémetiben próbáltak magyar-román összecsapást szítani azzal, hogy lemondatták a két legmagasabb rangú magyar tisztségviselőt, Pécsi Ferencet és Formanek Ferencet. A szatmárnémeti magyarság viszont nem vonult az utcára a védelmükben, így hát az avasi román parasztokat sem szállították már be a városba, és az összecsapás elmaradt.
– De miért nem Kolozsváron szítottak, ahol húsz százalék körüli a magyarok aránya?
– Különbség van a verés és a verekedés között. Ha csak verik a magyarokat, az egyértelmű pogrom, és nemzetközi tiltásokba ütközik. Ha viszont verekedés van, az értelmezhető, magyarázható.
– Marosvásárhely mintha ma is egy kicsit másképpen viselkedne, mint a többi erdélyi város. Talán az is jellemző, hogy épp itt akarnak szobrot állítani Ştefan Guşă tábornoknak, Ceauşescu vezérkari főnökének.
– A Ceauşescu idején történt tömeges betelepítések hatása érződik ma is az erdélyi városokban. A betelepített regátiakat egyfajta kolonizációs tudattal látták el. Ők úgy érezték, azért költöznek ide, hogy ez a föld örökre román és ortodox legyen. A betelepítés olyan káderek idehozatalát is jelentette, akik más városokban nem tudtak sikerrel haladni a szamárlétrán. A Vatra Românească Egyesület holdudvarát is azok alkották, akik féltek, hogy egy szabad versenyhelyzetben nem tudják már megőrizni előjogaikat. Féltették a pozíciót, amelyet nem érdem szerint, hanem a származásuk szerint szereztek. Ez a garnitúra továbbra is úgy tartja, ha valamit elleneznek a magyarok, az csak jó lehet. Pedig hát Ştefan Guşă a hadsereget arra használta, hogy a románokba lövetett Temesváron. Az áldozatok 90 százaléka román volt. Marosvásárhelyen megszűnt a román–magyar barátkozás. Békés egymás mellett élés zajlik, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Teljesen párhuzamos világokban élünk, protokollkapcsolatokat tartunk fenn egymással. A mélyebb, tisztázó beszélgetések műfaja itt nem létezik.
– Mintha Ceauşescu álma teljesült volna be a városban. Többségbe került a románság, román a város polgármestere. És mindez 1989 után alakult így.
– A román polgármester egy Iliescu–Markó-paktum következménye. Az RMDSZ sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a megyei tanács elnöki tisztségét szerezze meg. Marosvásárhelyen ugyanis erős volt Markóék belső ellenzéke. A 2000-es helyhatósági választások első fordulójában 168 szavazat hiányzott ahhoz, hogy Fodor Imre megszerezze a polgármesteri széket, a rá leadott szavazatoknak pedig közel 10 százalékát érvénytelenítették, a legtöbbet öt körzetben, ahol óvni kellett volna. Engem azonban a választás előtt félreállítottak a megyei RMDSZ-elnöki székből, és a szavazókörzetek szintjén nem óvták meg a szavazatszámlálást. Csak városi szinten óvtak, azt meg elutasították. Ha a szavazókörzetek szintjén kérték volna a szavazatok újraszámlálását, azt nem lehetett volna elutasítani. Így ment el a polgármesteri tisztség.
– De azóta volt másik választás is.
– Közben Dorin Florea megerősödött, és sikerült megőriznie tisztségét. Sajnos a demográfiai törvényszerűségek is a románokat segítik: jelentősen különbözik a marosvásárhelyi magyar és román közösség korfája. Míg a magyar közösség elöregedőben, a betelepített románok általában fiatalok voltak, akik azóta gyerekeket szültek. Az én gyermekkoromban az itt élő románok jól beszéltek magyarul, ha egy boltba bementél, magyarul szólt hozzád az eladó, mára már csak a poftiţi hallatszik. Kezdi elveszíteni magyar jellegét a város. De egy sor olyan magyar orvosról, magyar ügyvédről is tudok, aki nem írja már ki magyarul is az órarendet az ajtajára.
– Van ebben szerepe a fekete márciusnak?
– A fekete márciust követő retorziónak van szerepe. Annak, hogy az igazságszolgáltatás az áldozatból csinált agresszort. Defenzívvé vált a marosvásárhelyi magyarság. A közhangulatot ma az jellemzi: ne szólj szám, nem fáj fejem.
– De nem járult ehhez ön is hozzá? Hiszen a márciusi forró napokban ön is folyamatosan arra kérte a magyarokat, hogy maradjanak otthon, legyenek türelmesek.
– Volt 1990 februárjában egy békés, gyertyás-könyves tüntetés Marosvásárhelyen, amelyet Sütő Andrással ketten szerveztünk. Százezer magyar vonult fel gyertyával és könyvvel a kezében a magyar oktatásért. Akkor a magyarság óriási erőt mutatott. Amikor azonban láttuk, hogy egy véres konfliktust akarnak kirobbantani, úgy gondoltuk, nem játszhatjuk el azt a szerepet, amelyet a diktatúra hívei ránk osztottak. Elleneztük hát az összecsapást.
– Elsősorban a román elemzők hangoztatják, hogy 1990 márciusában könnyen koszovóira fordulhatott volna Románia története.
– A fekete március után 100 ezer magyar hagyta el Erdélyt. Ha az eredeti forgatókönyv érvényesül, valószínű, ennél jóval nagyobb lett volna a kivándorlók száma. Ahogy Koszovót szerbtelenítették, úgy ürült volna ki Erdély is.
– Koszovó szerb vonatkozásait említi, de hát ott az albánok lázadtak fel azért, mert nem kapták meg az őket megillető jogokat. Nem vezethetett volna itt is egy afféle koszovói forgatókönyv a Székelyföld autonómiájához?
– Attól tartok, ha itt a koszovóihoz hasonló konfliktus alakul ki, mi abban nem albánok lettünk volna, hanem elüldözött szerbek.
Gazda Árpád. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Smaranda Enache: „Megbélyegzett ember, nemzetáruló lettem”
"A belügyi szerveknek főként az nem tetszett azokban a napokban, hogy a forradalmi hevület mennyire közel hozta egymáshoz az erdélyi magyar és román közösséget, hogy hirtelen egymásra találtak. Ez hosszú távon erdélyi autonomista törekvésekhez vezethetett volna. Sikerének akkor lett volna komoly esélye, ha mind a magyarok, mind a románok óhajtották volna az autonómiát. Szerintem, és sok más értelmiségi szerint főként ezért hoztak létre törésvonalat a két etnikum között."
Játsszunk el a gondolattal, hogy 1989. december végén járunk, és ismét összegyűlünk mi, marosvásárhelyi magyar és román értelmiségiek, és létrehozzuk azt a bizonyos Barátság Platformot, amit annak idején aláírtunk, közzétettünk, mert hittünk abban, hogy eljött a „szeressük egymást, gyerekek” szlogen megvalósulásának boldog korszaka. Vajon tehettünk volna valamit másképpen? Megakadályozhattuk volna a márciusi véres konfliktust? Vagy olyan konspiratív gépezet indult be, ami ellen esélyünk sem lett volna cselekedni?
– Sok mindent tehettünk volna, de ahhoz tudnunk kellett volna, hogy valójában mi is történik. Meggyőződésem, hogy kész forgatókönyv alapján történtek a marosvásárhelyi események, és mi ezt nem vettük észre. Decemberben a tömeg azt skandálta a városban, hogy testvérek vagyunk, sovinizmus nem létezik, az emberek komolyan gondolták, hogy a forradalom a nemzeti ellentéteket is feloldja. De a közhangulat nagyon rövid idő alatt romlott. Január végén már nemzetiségi összecsapás történt Szászrégenben, amelyet a Vatra Românească elődje, a Frăţia Românească provokált. A Vatra február 6-i, a vásárhelyi Sportcsarnokban rendezett nagygyűlésén igen kemény jelszavak hangzottak el, mint például: „Magyar vért akarunk inni!”. Ha jól emlékszem, olaj volt a tűzre François Mitterand francia elnök kijelentése is, már ami a magyarokkal szembeni igazságtalan bánásmódra vonatkozott. Januárban a Cuvântul Liber megyei lapban naponta megjelent valamilyen uszító cikk, például arról, hogy az önálló magyar iskolák szeparatizmushoz, külön magyar kórházak, járdák létéhez vezet... A közszolgálati televízió is táplálta ezt a hangulatot, megjelentek a vérlázító térképek Erdély elcsatolásával kapcsolatban. Nekünk, itteni értelmiségieknek semmilyen tapasztalatunk nem volt a válságkezelésben, nem voltunk tisztában a nagy geopolitikai folyamatokkal.

Smaranda Enache
1950. március 31-én született Marosvásárhelyen, orvos családból származik. Bukarestben bölcsésztudományi diplomát szerzett, specialitása a magyar és a francia nyelv, pár évig Bukarestben fordítóként dolgozott, majd Marosvásárhelyen tanított. 1983-tól a rendszerváltásig az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház irodalmi titkára, majd művészeti igazgatója.
1990 után a Társadalmi Dialógus Csoport ügyvezető igazgatója, a marosvásárhelyi Pro Europa Liga alapító tagja, társelnöke. 1998 és 2001 között Románia finnországi és észtországi nagykövete. Az Alianţa Civică szervezet alapítója, számos hazai és nemzetközi emberjogi szervezet tagja. Cikkei jelentek meg a Gazeta de Mureş, Revista 22, Altera, Secolul XXI, Provincia, Uncaptive minds (SUA) kiadványokban.
Számos emberjogi tanulmány, kötet szerzője, társszerzője. Több magyarországi díj kitüntetettje, megkapta Marosvásárhely díszpolgára címét is, de lemondott róla, amikor azt egy erre nem méltó marosvásárhelyi személyiségnek is odaítélték.

Fehér könyv a fekete márciusról
Az 1990-es marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatos évfordulós megemlékezéseket rendeztek a hét végén.
Március 19-én az RMDSZ vezetősége megkoszorúzta Sütő András síremlékét, majd a szövetségi elnöki hivatalban Markó Béla az összetűzés kárvallottjaival, az áldozatok hozzátartozóival: az események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán családtagjaival, az egykor börtönbe zárt Cseresznyés Pállal, a súlyosan bántalmazott Szabadi Ferenccel, illetve Juhász Ilonával találkozott.
Markó kifejtette: annak idején a vásárhelyi és a környékbeli magyarság egyfajta szabadságharcot vívott a letűnt rendszer retrográd erőivel szemben, akik a háttérből irányították az eseményeket. Úgy véli: húsz évvel ezelőtt ellenforradalmi kísérlet történt, amelyet a magyar közösség bátorsága meghiúsított.
Ellentmondásos vallomások
A művészeti egyetem stúdiótermében vetítették azt a 12 órás dokumentumfilmet, amely a húsz évvel ezelőtti eseményeknek állít emléket. Szerzője, Miholcsa Gyula, az RTV munkatársa a Krónikának elmondta: hároméves munka eredményét láthattuk. A film megrendelője a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány volt, amelyet Borbély László miniszter, parlamenti képviselő vezet. Miholcsa szerint a legértékesebb anyag a néhai Schnedarek Ervintől származott. Ő és munkatársai szinte percről percre megörökítették mindazt, ami 1989 decemberének utolsó napjaitól kezdve Vásárhelyen történt.
A többi, nem kevésbé értékes anyag a Román Televíziótól, a Magyar Televízió Fekete Doboz című műsorából, és a temesvári forradalmárok egyesületétől származik, a film alapötlete pedig az volt, hogy rekonstruálják a helyes és pontos kronológiát. „Rengeteg meglepő dologgal szembesültem. Egyesek önmaguknak mondtak ellent különböző pillanatokban: általában román megszólalókkal fordult ez elő, mert ők akarták elkerülni, hogy a valóságot kimondják” – mesélte Miholcsa.
A legvérmesebb, 1990 februárjában szervezett vásárhelyi Vatra Românescă rendezvényről nincs felvétel, oda annakidején nem engedték be a magyar újságírókat, az RTV archívuma sem őriz erről dokumentumot. A Fekete Doboz munkatársaitól valóságos harctéri jeleneteket kaptak, kameráikkal egészen közel kerültek a verekedő csoportokhoz – ezek a szerkesztők szólaltatták meg március 19-én a cigányokat is, akik a magyarság mellé álltak.
Profi provokáció volt
„Nekem erkölcsi kötelességem volt Sütő Andrással szemben az, hogy a filmet elkészítessem. Három év munkája van benne. Most is végigfut a hátamon a hideg, ha megnézem. Ne feledjük: az események a jugoszláviai folyamat előtt zajlottak. Mindenki számára egyértelmű ma már az, hogy profi provokációról volt szó – akik kirobbantották, azoknak a tervei között talán az is szerepelt, hogy Romániában, Erdélyben katonai diktatúrát vezessenek be. Annak idején a tankok egy hónapon át a város határában állomásoztak” – fejtette ki lapunknak Borbély László, aki a film vetítése előtt köszönetet mondott azoknak, akik fényképeket, videofelvételeket, dokumentumokat vittek be az alapítványhoz.
„1500 dokumentum van a birtokunkban, ezek húsz év alatt gyűltek össze. Jó részüket már 1990-ben átadtuk az ügyészségnek, és azok alapján fel lehetett volna göngyölíteni az ügyet” – tette hozzá Borbély, aki bejelentette, hamarosan elkészül az átfogó Fehér könyv a húsz évvel ezelőtti eseményekről. A filmvetítés kezdetén Tőkés László is jelen volt, viszont az RMDSZ vezetősége, a szövetségi politikusok távol maradtak az EMNT által szervezett, péntek esti tüntetéstől. Tőkés László a Krónikának elmondta: „Nem kaptam meghívást a filmvetítésre, de erre nem is volt szükség, hiszen a sajtóban többször megjelent, hogy erre sor kerül. Úgy gondolom, hogy a megemlékezésben együtt kell lennünk.”
Máthé Éva. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

A történelem nem ismétlődhet meg!
Konklúziók az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kapcsán
Van-e remény, hogy valaha fény derüljön a felbujtók, szervezők kilétére, hogy az igazságszolgáltatás valóban megbünteti azokat, illetve azokat bünteti meg, akik kirobbantották a márciusi véres eseményeket? Ezt a kérdést intéztük az RMDSZ elnökéhez, valamint A szeretet márciusa szervezőihez, résztvevőihez.
Ellenforradalmi kísérlet volt, nem csak magyarellenes megmozdulás
Markó Béla: – Nem tudom, fény deríthető-e arra, hogy kik és mi módon szervezték azt, ami akkor Marosvásárhelyen történt. Egy biztos: tudnunk kellene, hogy mi történt akkor, és meg vagyok győződve, hogy egyes dokumentumok napvilágra kerülésével, titoktalanításával sok információhoz hozzájuthatnánk. Nem csak a múlt szempontjából fontos ez, hanem a jövő szempontjából is, azért, hogy elkerülhessük, hogy azok, amik akkor történtek, megismétlődhessenek. Nem hiszek abban, hogy a történelem csak úgy, magától nem ismétlődhet meg. Akkor nem ismétlődik meg, ha ismerjük bizonyos események okait, és ezeket az okokat újból és újból elkerüljük vagy kiküszöböljük. Azt, ami Marosvásárhelyen akkor, március 19-én és 20-án történt, előre eltervezték és előkészítették. Nyilván az agresszorok nem spontánul gyűltek össze, faluról is nagyon sok embert behoztak, botokkal fölfegyverezték őket, és máig nem derült fény arra, hogy ezt kik csinálták, kik tervezték, kik szervezték.
Nemcsak magyarellenes megmozdulás volt, hanem ellenforradalmi kísérlet is, a régi rend emberei, akik 1989 decembere után nagyon hamar felocsúdtak és megpróbáltak visszaütni, minden bizonnyal ezt a román-magyar szembenállást is megpróbálták felhasználni arra, hogy a demokratizálódási folyamatot lebénítsák. Hiszen, ha sikerült volna itt egy tartós etnikumközi konfliktust kirobbantani, polgárháborús helyzetet teremteni, akkor leállt volna az ország demokratizálódása is. Egyfelől a magyarok jogköveteléseit akarták vérbe fojtani. Ez azért nem sikerült, mert a magyarok szembefordultak és megakadályozták, másrészt egyúttal a demokráciát is föl akarták számolni, ami szintén ebből az okból nem sikerült. Ebben a térségben ez volt az első erőszakos etnikai konfliktus, amelyet nem sikerült kiterjeszteni itt, Romániában azoknak, akik elindították.
El kell jutni a fejéhez, ahol a hal büdösödik
Kincses Előd: – Véleményem szerint nagyon lelassította Románia európai uniós csatlakozását, mert ha nem rombolják le azt a nimbuszt, amelyet a televízió által közvetített álforradalommal maguknak kivívtak, akkor minden valószínűség szerint Románia első körös csatlakozó lett volna Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal együtt. A NATO-csatlakozás is hamarabb megtörtént volna, és az Iliescu-rezsim nem tartott volna olyan sokáig. Sokkal hamarabb el lehetett volna kezdeni a privatizációt, nem történt volna meg az államosított lakások javának az átjátszása a szekusok és pártaktivisták részére, és egy sokkal korrektebb restitúciót lehetett volna csinálni. Azt hiszem, egy szuszra épp eleget mondtam, hogy mennyi bajt okozott a fekete március.
Annak, hogy kiderüljön a teljes igazság, hogy a kitervelőket és szervezőket, kivitelezőket felelősségre vonják, akkor lehet esélye, ha lesz politikai és jogi akarat, hiszen van kiktől elindulni: lehet tudni, hogy mit mondott az ortodox pópa a templomban, az ortodox pópa meg kell mondja, hogy neki ezt ki sugallta, aki sugallta, meg kell mondja, hogy ő honnan hallotta, és akkor el fogunk jutni oda, ahol a hal is büdösödik, a fejhez, vagyis Iliescuhoz, Petre Romanhoz, Stanculescuhoz és Chitachoz. Ami a politikai akaratot illeti, az uralkodó párt és az államelnök eléggé kétkulacsos politikát folytat.
Nem lehet a végtelenségig titkolni a valóságot
Gabriel Andreescu: – Az 1990. márciusi marosvásárhelyi események a demokratikus folyamatok ellen irányultak, és vissza akarták helyezni jogaiba a szekuritátét, ami sikerült is. Sikerült feluszítani a multikulturalitás és a demokrácia eszméitől teljesen idegen románságot. Paradox módon pozitív következmény, hogy a magyar kisebbség éppen ezzel adott lökést a politikai és civil öntudat kifejlődésének. A marosvásárhelyi márciusi események után Románia Európa fekete báránya lett, amikor az európai integráció ideálja, amely 89 után logikusnak és természetesnek tűnt, a messzeségbe került. Az események idején és rögtön azokat követően "kialakultak azok az úgynevezett "öntudatos román körök", amelyek nem óhajtották a változást. Azóta megváltoztak a dolgok, az emberek rájöttek, hogy a román-magyar viszonyban az 1996-2000-es magyar kormányzati részvétel szinte egy második forradalmat jelentett. A márciusi eseményeket a román társadalom belső harcának tekintem, amelyek a káros hatások mellett pozitív következményekkel is jártak a román–magyar kapcsolatokban.
Az igazság kiderítésének van esélye most, amikor a résztvevők elmondták, hogy őket behívták Vásárhelyre. Az ügyészség ezt bizonyítéknak kellene tekintse. Hogy ez nem történik meg, azt bizonyítja, hogy a politikai többség szintjén nincs akarat, hogy felderítsék az igazságot. Elég, ha a parlament összetételét nézzük. Mégis, azt hiszem, nem lehet a végtelenségig tagadni, titkolni a valóságot, a dolgok menete afelé halad, hogy fény derüljön az igazságra. Ehhez elég jó példa, hogy a szekuritáté dossziéiba ma már beletekinthetünk. Tehát optimista vagyok, tudom, hogy nem ma vagy holnap derül ki az igazság, de esély van, hogy legalább holnapután.
Sok pénzre lenne szükség, nem csak szólamokra
Smaranda Enache: – Sokat tárgyaltunk erről az elmúlt húsz év során. De azt hiszem, hogy most egy olyan történelmi pillanathoz jutottunk, amikor nyíltan beszélhetünk a márciusi eseményekről, az ellentétekről, de ugyanakkor arról is, hogy mindenek ellenére létezik egy közös múltunk, létezik egy közös jelenünk, és meg vagyok győződve, hogy lesz közös jövőnk is. A mindennapi életben sokat haladtunk előre. Az emberek képesek együttműködni és továbblépni. De fájdalmas számomra, hogy kialakultak a szélsőségek mind a románoknál, mind a magyaroknál. Ezeket a szélsőségeket nyugtalanítja, hogy a két nép, a két közösség Erdélyben meg tud békélni, és próbálnak szítani, próbálnak fiatalokat bevonni. Azt hiszem, olyan programokat és közös akciókat kellene létrehozni, amelyek kizárják a szélsőségek befolyását. Épp most zajlik Hévízen a román civil fórum, ahová bevonták az Új Jobboldalt és a Vatra Româneascat is. Ugyanakkor a marosvásárhelyi fáklyás tüntetésen is megjelent egypár magyar gárdás fiatalember, akikre egyáltalán nincs szükség ilyenkor, de amíg nem beszéljük ki ezeket a dolgokat, amíg a két kormány nem invesztál többet, több pénzt is abba, hogy a megbékélés létrejöjjön és tartós legyen, addig még lesznek problémák. A francia–német megbékélés modelljét még nem vettük át, mert a két kormány nagyon kevés pénzt fektetett abba a román–magyar ifjúsági irodába, amiről szó lett volna. A francia–német modell olyan volt, hogy több mint hatmillió fiatal utazott a két országba, és úgy jött létre húsz év alatt ez a megbékélés. Nálunk is nemcsak szólamokra, nemcsak rendezvényekre lenne szükség, hanem konkrét pénzre és politikai akaratra is, hogy zárjuk ki a szélsőségeket és egy tartós román–magyar megbékélést tudjunk létrehozni.
Nem szabad a lezárt múlt kategóriájába zárni
Tőkés László: – A megrendülés és meghatódás érzése mellett nem lehet eltekinteni a politikai-jogi természetű valóságtól. Igazságot kell tenni, ki kell deríteni azt, megoldást kell találni jogi és politikai értelemben arra, ami egykor történt, nem lehet a fesztív megemlékezés ködébe burkolni, nem szabad a lezárt múlt kategóriájába zárni, hanem megoldást kell találni például a román–magyar együttélésre, a vásárhelyi magyarság jelenére és jövőjére, a tovább élő kommunizmus változatos formában és alakban megjelenő kérdéseire és nehézségeire. A felhívásunk erre nagyon alkalmas volt, és az a demonstráció is, amely stílszerűen a húsz évvel ezelőtti tüntetésekre és ellentüntetésekre emlékeztetett, meghaladva azokat, mert azok az ellentét jegyében születtek. Adekvát módon kifejezte politikai szándékainkat: megbékélés, rendezés, megoldáskeresés. Szombaton a tudományosságra esett a hangsúly, románokkal–magyarokkal több oldalról, több szemszögből, minden fél meghallgatásával próbáltuk helyre tenni a dolgokat, itthon Európában, itthon Erdélyben. Otthont a hazában, mondtuk ezelőtt húsz évvel. Most ha Románia és Magyarország is Európában van, és itt vannak a magyarországiak és itt vannak a sokat szenvedett délvidékiek, a felvidékiek képviselői, akkor valóban legyünk otthon Európában és nemzetközi összefüggésben gondolkozzunk.
A rendezés nem lehet partikuláris. Itt nem holmi egyedi esetről volt szó, a kommunizmus minden nyomorúsága öröksége, a nacionalizmus és a kettő kombinációjában a nacionálkommunizmus és a kommunista ideológiát felváltó sovén nacionalizmus minden gondjával-bajával szembe kell néznünk, ami Kárpát-medencei kérdés, európai kérdés. Ez Európa ügye, mert ha nem akarja importálni ezeket a nyomorúságokat a tagországokkal együtt, akkor ezeknek a végére kell járnunk.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Szatmárnémeti fekete márciusa – interjú Formanek Ferenccel
A román és magyar közösség közötti feszültség hiányának tudható be, hogy 1990 márciusában az akkori hatalomnak nem sikerült a marosvásárhelyihez hasonló véres eseményeket előidézni Szatmárnémetiben – mondja a Krónikának adott interjúban Formanek Ferenc, Szatmár megye egykori alelnöke. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács megyei alelnöke szerint akárcsak Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben sem lehet spontán gyülekezésről beszélni. Szerinte úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra.
– Írásban jelezte, hogy pontatlan a Kincses Előd lapunknak adott interjújában az az állítás, mely szerint 1990-ben Szatmárnémetiben a magyarság nem állt ki ön és Pécsi Ferenc mellett, így már nem hozták be az avasi románokat, és elmaradt a véres összecsapás. Nem így volt?
– Nem egészen. Annak idején RMDSZ-elnökségi határozatot hoztunk arról, hogy megünnepeljük március 15-ét. Az ünneplés azonban már pár nappal az esemény előtt problémássá vált. Ha jól emlékszem, 12-én megjelentek a Szatmár megyei adminisztrációs palotában a helyi Vatra Românească vezetői, és kifejtették: tudomásuk van róla, hogy sokan érkeznek a határ túloldaláról erre az ünnepre azzal a hátsó szándékkal, hogy visszacsatolják Szatmárnémetit Magyarországhoz. A látogatást nem vettük komolyan, mert nem észleltünk semmilyen román–magyar feszültséget.
– A román kollégái nem bizonyultak fogékonyaknak a Vatra felvetéseire?
– A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsnak Szatmár megyében Nicolae Popdan volt az elnöke, Nicolae Manea és én voltunk az alelnökei. Nálunk mind iskolaügyben, mind egyéb kérdésekben mondhatni problémamentes volt az együttműködés. A román kollégák majdhogynem kacagásba törtek ki, amikor meghallották a vatrás félelmeket. Meg is egyeztünk, hogy ezek hőzöngők, akiket nem kell komolyan venni. Aztán 15-ét megelőzően megérkezett Bukarestből egy Iordan Rădulescu nevű ezredes, aki azt mondta, azért küldték, hogy a román–magyar feszültséget enyhítse. Nem értettük a látogatást, hiszen mi semmilyen feszültséget nem éreztünk. Ha jól emlékszem, az ezredes elbúcsúzott tőlünk, és azt mondta, Marosvásárhelyre megy.
– Nem éreztek feszültséget, mégsem ünnepelhették meg március 15-ét úgy, ahogy tervezték.
– Arra készültünk, hogy két koszorút helyezzünk el: egyet Szatmárnémeti belvárosában a Bălcescu-szobornál, egyet pedig Erdődön a Petőfi-emlékműnél. 15-én reggel azonban összeverődött pár száz román ellentüntető a Bălcescu-szobornál, így azt nem lehetett megközelíteni.
– Úgy gondolja, hogy az említett Rădulescu ezredest küldték megszervezni az eseményeket?
– Ha nem is személyesen szervezte, de ezt spontán gyülekezésnek nem lehet nevezni. Abban az időben egyetlen párt sem lett volna képes arra, hogy vidékről a városba szállítsa emberek százait. Efféle mozgósításra az akkori viszonyok között még a megyei tanács sem lett volna képes. A tanácselnök sem diszponált akkor a szállítóvállalatok szállítási eszközei fölött.
– De hát az RMDSZ korábban közel százezres néma tüntetést tudott szervezni Marosvásárhelyre. Nem lehet, hogy pusztán a nemzeti öntudat, az okkal vagy ok nélkül érzett veszélyhelyzet gyűjtötte össze a román közösséget is?
– Ezt nem a mostani szemmel kell tekinteni. A marosvásárhelyi gyertyás-könyves felvonulás hét végén, munkaszüneti napon történt. Március 15-e viszont csütörtökre esett. Akkoriban még mindenki munkaviszonyban állt, és nem volt annyira ura a helyzetének, hogy spontán módon abba tudja hagyni a munkát, és elmenjen tüntetni. Amikor tudomására jutott az avasújvárosi kórházigazgatónak, hogy szervezik az emberek szatmári utazását, lebeszélte őket az útról. Ha egy igazgató úgy döntött, hogy felvonul a munkásaival, akkor azok felvonultak, ha egy igazgató ellenezte a felvonulást, a munkások sem mentek. Itt spontaneitásról nem lehet beszélni. Valaki szólt az igazgatóknak, hogy engedjék el az embereket.
– Hogyan viszonyult a magyarság az ellentüntetéshez?
– Amikor látszott, hogy konfliktust, verekedést akarnak szítani, beláttuk, annak semmi értelme, hogy odamenjünk lökdösődni a koszorúval. Így azt egy Krisztus-szoborhoz tettük le. Az ellentüntetők azonban megindultak a főtér felé, és akin kokárdát láttak, azt ütlegelni kezdték. Többnyire úgy indult a dolog, hogy le akarták tépni a kokárdát. Mi Kossuth-kokárdákat készíttettünk, melyeken a román és a magyar nemzeti színeket kombináltuk össze, ezzel is jelezvén, hogy az 1848-as forradalom mindannyiunké. A kokárdák alapján könnyű volt kiszúrni a magyar ünneplőket. Sajnos többen súlyosan meg is sérültek. A dolognak az vetett véget, hogy a magyarok autókba szálltak, és elmentek Erdődre. A provokáció azonban mind a városban, mind pedig Erdődön folytatódott. A Petőfi-szobornál levágták a hangosításunkat. 12 óra tájt valaki jelezte, hogy Pécsi Ferivel vissza kellene mennünk a városba, mert zavargások vannak. Ekkorra már küzdőtérré alakult a város központja, egy önmagát ünneplő román tömeg pedig az adminisztratív palota előtt Pécsi Ferenc és az én lemondásomat követelte. Amikor odaértünk, a rendőrség széttárta a karját és azt mondta, ők semmit sem tehetnek, mert feljelentés történt ellenünk, amelyben etnikai ellentétek szításával és anyagi visszaélésekkel vádolnak. A tömeg azt skandálta, álljunk ki eléjük, ha merünk. Annyira nem voltak tisztában azzal, hogy ki-kicsoda, hogy amikor kimentem, meg is tapsoltak. Csak akkor kezdtek fütyülni, amikor kiderült, hogy én vagyok Formanek.
– Hogyan oszlott fel végül is a román tüntetés?
– Amikor hallották, hogy a rendőrség és az ügyészség megkezdi az ellenünk szóló névtelen feljelentés kivizsgálását, szétszéledt a tömeg. Másnap az RMDSZ tanácskozásán többen is voltak, akik utcai demonstrációt követeltek, de én elleneztem, mert úgy éreztem, éppen ezt várják tőlünk, hogy aztán lehessen intézkedni ellenünk. Több napon keresztül folytak a politikai egyeztetések, és a végső kompromisszum lényege pedig az volt, hogy az RMDSZ megtarthatta a megyei alelnöki tisztséget, de ezt nem tölthetem már én be. Arról viszont nem szoktak beszélni, hogy a teljes román vezetést is leváltották.
– Nekik az volt a bűnük, hogy tárgyaló viszonyban voltak a magyarokkal?
– Nem indokolták meg a leváltásukat, de egyértelműen ez volt az ok. Utána Románia-szerte megváltozott a légkör. Március 15-ét arra használták fel, hogy az 1989 decemberében kialakult román–magyar szolidaritást felszámolják. Ebben pedig Szatmárnémetinek kiemelt szerepet szántak. A Pécsi Ferenc ellen és ellenem szóló névtelen feljelentést az ügyészség három napig vizsgálta, aztán ejtette a vádakat.
– Hogyan látszott Szatmárnémetiből az, ami néhány nappal később Marosvásárhelyen történt?
– A családommal elmentünk Szatmárról, mert nem éreztük biztonságban magunkat. Belőttek a lakásunk ablakán.
– Fegyverrel?
– Nem tudjuk mivel, de az ablak ki volt lyukadva, és egy ólomgolyót találtunk a hálószobánkban. Minekutána mind én, mind a feleségem vásárhelyiek voltunk, hát hazamentünk. Március 19-én hajnalban Király Károllyal együtt utaztam Bukarestbe. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az RMDSZ országos alelnökeként én voltam Bukarestben a szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője. Domokos Géza és a többiek ugyanis Budapestre utaztak, ahol a román–magyar megbékélésről szóló értelmiségi találkozót szerveztek, Király Károlynak pedig nem volt RMDSZ-tisztsége. Március 20-án kihallgatást kértem Ion Iliescutól, hogy tájékoztassam a helyzetről. Miközben tombolt a verekedés Marosvásárhely főterén, én Iliescu előszobájában várakoztam, de végül nem fogadott. Az események szervezettségét azonban az is jelzi, hogy közben Gelu Voican Voiculescuval beszélgettem, aki tudott már arról, hogy bányászvonatok vannak útban Vásárhely felé.
– Húsz év telt el a fekete március óta. Látszik már, hogy miért éppen Szatmárnémeti és Marosvásárhely volt a célpont?
– Úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra. Ma már interneten is kutatható a magyar állambiztonsági szerveknek jó pár erre utaló dokumentuma. Elérhető egy olyan 1989 júliusában keltezett jelentés is, mely szerint Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben a román államhatalom a magyar veszélyre hivatkozva gyakorlatokat tartott. Ez azért érdekes, mert 1990 márciusában mind Marosvásárhelyen, mind Szatmárnémetiben a hatalom széttárt karokkal nézte, hogy mi történik. Ezt a konfliktust minden bizonnyal központilag hagyták jóvá, de találtak hozzá mind román, mind magyar oldalon olyan embereket, akik a hangulatot ebbe az irányba terelték.
– Ha ugyanaz volt a forgatókönyv, miért sült el másképpen a történet a két városban?
– Kincses Előd folyamatosan panaszkodott Marosvásárhelyen, hogy nem tud szót érteni a helyi román vezetőkkel. Ezzel szemben Szatmárnémetiben politikai színtéren nem volt román–magyar konfrontáció.
– Az iskolaügy is másképpen alakult a két városban. Marosvásárhelyen már azt is extrém követelésnek tekintették, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium 1990 szeptemberétől, az új tanév kezdetétől magyar iskolává váljék, Szatmárnémetiben viszont már 1990 januárjától magyar iskolaként működött a Kölcsey-gimnázium.
– Ez a két város vezetői közötti különbséget jelezte. Szatmáron a román kollégák, ha időnként értetlenkedve fogadták is a kéréseinket, lehetett velük tárgyalni, és meg lehetett találni a kompromisszumos megoldásokat. Szatmárnémeti akkor is nyitottabb volt, ma is nyitottabb, mint Marosvásárhely. Amikor két közösség politikai elitje párbeszédet folytat, általában nincsenek konfliktusok, ha viszont a politikai elitben nincs meg a szándék a kompromisszumos megoldások megkeresésére, konfrontáció alakul ki. Lám, Szatmáron párbeszéd és magyar polgármester van, Marosvásárhelyen pedig ma sincsen szándék arra, hogy a helyi vezetők bármiről kompromisszumos megállapodást kössenek, román a polgármester, és megmaradt a feszültség.
– Hogyan tekint ma az akkori szerepvállalására?
– Jó lenne egyszer tisztán látni az akkori történéseket, de ma sincs betekintésünk az iratokba. Engem a hatalom arroganciája zavar a leginkább. Különbség van a diktatúra és a mai világ között, de minduntalan azt érezni, hogy csak átalakult a hatalom. Megmaradt az a hatalmi góc, amelyik annak idején még Ceauşescu körül alakult ki. Ezért nem akarnak ma sem elszámolni a ’89-es vérengzésekkel, a szatmárnémeti vagy marosvásárhelyi fekete márciussal. Én azután még három hónapot dolgoztam az RMDSZ-ben, de a feleségem és a kislányom nem akart már hazatérni, és 1990 szeptemberében én is kértem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Azóta is ott élek, és nem politizálok.
Gazda Árpád
Krónika (Kolozsvár)

Kisebbségekért Díjat adott át a 20 évvel ezelőtti marosvásárhelyi pogrom magyar és roma áldozatainak, illetve bebörtönzötteinek Bajnai Gordon miniszterelnök csütörtökön a Parlament Munkácsy termében.
A kormányfő a Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozata elismerését adta át hat romániai magyar nemzetiségű embernek, köztük három romának, akiket a húsz évvel ezelőtti események miatt bebörtönöztek, a hat kitüntetett közül három posztumusz kapta meg a díjat.
Bajnai Gordon a díjátadáskor mondott beszédében "igazi hősöknek" nevezte a díjazottakat, akik testi épségüket, szabadságukat kockáztatva álltak ki a gyengébbek mellett egy igaz ügyért, és emiatt börtönözték be őket.
A miniszterelnök azt mondta: amikor a magyar ajkú erdélyi cigányság a "Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!" felkiáltással bevonult Marosvásárhely főterére, akkor nem csak arra a térre, hanem a magyar nemzethez is megérkezett.
Bajnai Gordon kijelentette: "a mindenkori magyar kormánynak olyan politikát kell folytatnia, amellyel a határon túli nemzettársaink helyzetét hosszú távon tudja javítani, minden eszközzel segítve, támogatva számukra az egyenrangú, egyenlő jogú állampolgári létezés feltételeit anyanyelvük, szokásaik, vallásuk szabad gyakorlását az anyaországon kívül is".
Mindez hosszútávon megfontolt, együttműködő párbeszédet kíván, mert "a kardcsörtetés, a fenyegető üzengetés és a felelőtlen ígérgetés csak ronthat a helyzeten" – tette hozzá.
A kormányfő, mint fogalmazott, sajnálja, hogy erre a nyilatkozatra 20 évet kellett várni, és azt hangsúlyozta, - "ha már így alakult, büszke vagyok arra, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnökeként én mondhatom ki először: az erdélyi magyar ajkú cigányság a határon túli magyarokhoz hasonlóan magyar nemzet része". Hozzáfűzte: "sorsunkban, jogainkban, kötelezettségeinkben egyenrangúak vagyunk nem csak három napra, ahogy azt Puczi Béla, az egyik posztumusz díjazott írta, hanem az idők végezetéig".
Az 1995-ben alapított Kisebbségekért Díjban részesült: Lőrinczi József, aki Nagybányán töltötte le 1990 márciusától 1992 februárjáig kétéves börtönbüntetését. Megkapta a kitüntetést Sütő József, akit közerkölcs elleni vétséggel, magán- és állami vagyon megrongálásával és testi sértéssel vádolták meg, majd 1990. március 28-tól 1991. december 11-ig volt börtönben.
Díjat kapott Szilágyi József, akit egy év nyolc hónapra ítéltek, és ebből nyolc hónapot és 20 napot töltött a nagybányai börtönben. Puczi Béla, akit egy év 8 hónapra ítéltek, nemzetközi nyomásra azonban az ítélet végrehajtásáig szabadlábra helyezték. Puczi Béla Magyarországra, majd Franciaországba menekült, de miután visszatoloncolták Magyarországra, hosszas küzdelem után ismét megkapta a menekültstátuszt, és Magyarországon halt meg 2009-ben. A díjat özvegye vette át.
Szintén az özvegye vehette át Szilveszter Kis Péter elismerését is, aki 1992-ben hunyt el Magyarországon.
Kisebbségekért Díjat kapott Tóth Árpád is, akit a márciusi események miatt letartóztattak, elítélték, majd szabadlábra helyezték, de a letartóztatásban elszenvedett bántalmazások következtében 1991. április 6-án életét vesztette. A miniszterelnöktől kapott elismerést Erzsébet lánya vette át.
1990. március 20-án a Vatra Romaneasca elnevezésű nacionalista szervezet 13 busznyi, husángokkal és fejszékkel felfegyverkezett, zömében ittas román nemzetiségű "tüntetőt" szállított Marosvásárhelyre Maros megye több településéről, akik megtámadták a város egy nappal korábbi feldúlása, Sütő András megsebesítése, az RMDSZ székház szétverése ellen békésen demonstráló magyar nemzetiségűeket.
A román parasztok támadásaitól meghátrálásra kényszerült magyarok segítségére siettek a cigányok azzal a ma már szállóigévé vált felkiáltással, hogy "Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!" és elkergették a románokat.
A marosvásárhelyi pogrom részeként három magyart, Csipor Antalt, Gémes Istvánt és Kiss Zoltánt szándékosan halálra gázolták, és a pogromért a magyarokat és cigányokat ítéltek el, miközben a tényleges felelősöket a mai napig nem azonosították.
Az ügyészségi vizsgálatok során 30 ember ellen emeltek vádat, akik egytől-egyig magyar, illetve roma nemzetiségűek voltak. Többségük egy év börtönbüntetést kapott. A legsúlyosabb ítélettel a Magyarországra menekült Barabás Ernőt és Cseresznyés Pált sújtották, ők tíz év szabadságvesztést kaptak. Szabadi Bélát 6 év szabadságvesztésre ítéltek.
A marosszentgyörgyi romákat, akik részt vettek a görgény-völgyi románokat szállító teherautók feltartóztatásában, egységesen két év szabadságvesztésre ítélték, amelyet le is töltöttek.
MTI

ROMÁNÜLDÖZÉS? – Hatalmi átrendeződés a Székelyföldön és a Har-Kov jelentés
Az 1989-es fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények.
Romániában 1989 utolsó két hetében egy zavaros eseménysorozat közepette megbukott Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Egy rövid időre a kisebbségben élők számára is úgy tűnhetett, hogy a nemzeti kommunista rendszer összeomlása nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti szabadságjogok kibontakozását is magával hozza. Az ebben reménykedőknek azonban hamarosan csalódniuk kellett. A februári bukaresti zavargások először a fővárosiak számára tették világossá, hogy a romániai forradalom váratlan fordulatot vett, Marosvásárhely fekete márciusa pedig az erdélyi magyarságnak mutatta meg a kisebbségi jogérvényesítés korlátait.
De a diktátor bukása és a márciusi marosvásárhelyi konfliktus közötti időszakban elkezdett összeállni a székelyföldi románellenesség tablója is, amely hamarosan a romániai közélet egy sajátos, máig aktuális jelenségének, az ún. „Har-Kov jelenségnek” az alapjává vált.
Jelen írás ennek a kérdésnek a genezisét próbálja meg röviden bemutatni. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, de még inkább arra, hogy a témában eddig még csak szórványosan végeztek kutatásokat, ez elkerülhetetlenül csak vázlatos és töredékes módon lehetséges.
Bár az 1989. decemberi történésekre már kevesen használják a forradalom kifejezést, vagy legalábbis idézőjelbe tették, illetve különféle jelzőkkel látták el, az ország számos településén – különösen a nagyobb városokban – valóban forradalmi volt a hangulat.
Nem volt ez másképp a székelyföldi városokban sem, ahol 1989. december 22-én a lakosság az utcára vonulva tüntetett Ceauşescu ellen. A tömeg számos helyen feldúlta a gyűlölt rezsimet jelképező hivatalokat, a kirobbanó népharagnak pedig a Milícia és a Securitate több alkalmazottja is áldozatul esett, csakúgy, mint más romániai városokban. A fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények. Jó ideig még érezhetően ingatag volt a közbiztonság.
„Forradalmi” változások történtek a politikában is, mind országos szinten, mind a Székelyföldön. A számos helyen spontán magyar önszerveződést a Bukarestben, Domokos Géza vezetésével megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség fogta össze. Az RMDSZ csatlakozott a Nemzeti Megmentési Front – a Ion Iliescu vezette új, ideiglenes hatalom – programjához, és tagjai a Front helyi tanácsaiban is helyet kaptak.
Vidéken azonban már meglehetősen korán jelentkeztek az első nemzeti jellegű nézetkülönbségek. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyarok most arányosabb részvételt követeltek a hatalomból. Mivel a megbukott rendszerben a román vezetők még a magyar többségű Székelyföldön is felülreprezentáltak voltak, a váltás sok esetben nem csak „politikai”, hanem „nemzeti” színezetet is kapott.
Így gyakran fordult elő, hogy a leváltott vagy maguktól elmenekült román tisztviselők helyét magyarok töltötték be: a helyi lakosság tekintélyét vagy bizalmát élvező személyek, értelmiségiek, továbbá az utóbbi évek során háttérbe szorult volt funkcionáriusok. A nézeteltérések másik fontos oka a magyar igényekben rejlett.
Az RMDSZ még 1989 decemberében megfogalmazta a romániai magyar közösség célkitűzéseit, amelyek megvalósításához szinte azonnal hozzá is kezdett. Az egyik legfontosabb törekvés a magyar intézményrendszer – főképp pedig az önálló oktatási hálózat – visszaállítása volt. A fordulatot követő hatalmi átrendeződés a Székelyföldön számos románt elbizonytalanított, különösen a helyi elit, azaz a nemzeti kommunista rendszert kiszolgáló vagy csak egyszerűen a munkájukat jól-rosszul végző hivatalnokok, értelmiségiek soraiból. Közvetlenül voltak érintve azok a román tanárok is, akik a korábban erőszakkal egyesített román és magyar iskolák szétválasztásával hirtelen tanulók – és így munka – nélkül maradtak.
A karrierjükért vagy megélhetésükért aggódó románok egyaránt gyanakvással szemlélték a kisebbségi jogokért határozottan kiálló új helyi hatalmat, a magyar követelések ugyanis az ő pozícióikat is fenyegetni látszottak. Sokan a korábbi magyar dominancia, a „magyar világ” visszaállításától tartottak. A régi beidegződésekre, a korábbi évtizedekben gondosan életben tartott történelmi sérelmekre épülő bizalmatlanság, amelyet a zavaros romániai politikai helyzetben szélsebesen terjedő pletykák és híresztelések is erősítettek, kiváló táptalajul szolgált egy etnikai konfrontáció számára. A félelmek már az 1990-es év első napjaiban elkezdtek egyre konkrétabb alakot ölteni. Január elején a csíkszeredai románok képviseletében három politikus egy emlékiratot nyújtott be a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a Hargita megyében 1989. december 22. után történt románellenes eseményekről.
A dokumentum soviniszta megnyilvánulásokról, több bestiális gyilkosságról és rongálásokról számol be, továbbá arról, hogy románellenes hangulat alakult ki a magyar többségű megyében. Szerzői szerint a románok elleni névtelen fenyegetések, a megfélemlítés, a munkahelyi atrocitások és visszaélések – románok elbocsátása, leváltása – arra irányultak, hogy megtisztítsák Hargita megyét a románoktól.
A széles körű, jól szervezett akciók mögött pedig a magyar nacionalizmust, illetve a magyar hatalmi dominancia megteremtésének célját látták. Ugyanezekben a napokban olyan hírek is érkeztek Bukarestbe, hogy a székelyföldi megmozdulásokban magyar állampolgárok is részt vettek. Noha egyes források szerint a kormányzat helyszínen tájékozódó megbízottja az állítások egy részét megalapozatlannak találta, a feszültség tovább nőtt.
A magyarság képviseletében ténykedő RMDSZ törekvéseit – a magyar túlsúlynak köszönhetően – Hargita és Kovászna megyében többnyire siker koronázta, ám az 1990-re már csak csekély magyar többséggel bíró Marosvásárhelyen a román elitek ellenállása szívósabbnak bizonyult. A februárban megalakult – magát kulturális szervezetként meghatározó, ám a korábbi rendszer számos hívét is tömörítő – Vatra Românească a helyi románság önvédelmét hirdetve sikeresen mobilizálta a magukat fenyegetve érzőket.
Aktivitásának köszönhetően Maros megye székhelyén egymást követték a magyar és román tüntetések és ellentüntetések, amelyek végül nyílt konfliktusba torkolltak március 19-én. Igaz, hogy a polgárháborúra emlékeztető konfliktust Marosvásárhelyen viszonylag gyorsan sikerült pacifikálni, és a magyar-román feszültségek többé már nem érték el ezt az intenzitást, ám az ellentétek nem szűntek meg.
Mindössze az eszközök változtak – a konfrontáció a továbbiakban tüntetések és kisebb incidensek révén, illetve a törvényhozásban és a médiában folytatódott. A különféle magyar igényekre (magyar intézmények létrehozása, magyar nemzetiségű hivatalnokok kinevezése, magyar feliratok kihelyezése stb.) gyakran meglehetősen ingerülten reagált a román közvélemény, amely mindezeket nacionalista, revizionista és románellenes megnyilvánulásokként értékelte.
Nem csoda, hiszen a román közgondolkodást – és korántsem csak az elitek szintjén – meghatározta a több évtizedes nemzetállam-építés, különösen pedig a nemzeti kommunista közelmúlt mindent átszövő nacionalizmusa. És épp a magyar törekvések számítottak a román nemzeti érdekeket sértő vagy azokat leginkább veszélyeztető fő tényezőnek.
A magyarok ugyanakkor saját sérelmeik hosszú listájából és jogosnak, természetesnek tartott igényeikből indultak ki, amelyeket minél gyorsabban akartak orvosolni, illetve érvényesíteni. Román részről ezt sokan türelmetlen, agresszív fellépésként élték meg, nem egyszer még azok is, akik alapjában véve nem utasították el a magyar követeléseket. A vélt vagy valós nemzeti érdekek egymásnak feszültek, amihez a hátteret az ideiglenes hatalom bizonytalan helyzete, illetve a belpolitikai viharok alkották.
Míg a Nemzeti Megmentési Front január 5-i nyilatkozata viszonylag nagyvonalú ígéreteket tartalmazott a nemzeti kisebbségek jogairól, a kormányzat későbbi ténykedése egyre ellentmondásosabbá vált. Jó néhány helyzetértékelés rámutat, hogy a politikai küzdelmek (az ideiglenes hatalom konszolidálódása, a júniusi parlamenti választások stb.) során a hatalom számára kézenfekvőnek tűnhetett a nemzeti kártya kijátszása.
A magyar veszéllyel a kormányzat elterelhette a figyelmet a gazdasági problémákról, a román nemzeti érdekek melletti kiállásával pedig növelhette egyre inkább megkérdőjelezett legitimitását. Mindez meglehetősen szűkre szabta a magyar közösség képviselőinek mozgásterét az elkövetkező – tulajdonképpen az 1996-os választásokig tartó – időszakban, és jobbára defenzívába kényszerítette a magyar politikusokat.
Az egyik legkomolyabb új kihívás 1990 végén kezdett érlelődni, amikor a nacionalista Román Nemzeti Egységpárt politikusainak kezdeményezésére parlamenti bizottságot hoztak létre a Hargita és Kovászna megyéből a forradalom után elüldözött románok meghallgatására.
A bizottság közel egy évig dolgozott, jelentését pedig 1991 őszén terjesztette a törvényhozás és a nyilvánosság elé, egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt feszült időszakban. Míg a romániai politikai életre többek közt a Petre Roman-kormány erőszakos megbuktatása (az 1991. szeptemberi bányászjárás) vagy az agyagfalvi autonómia-kezdeményezés nyomta rá a bélyegét, a nemzetközi kontextust a jugoszláviai válság határozta meg.
A jelentés ennek megfelelően nagy vihart kavart a közéletben, felolvasását élő adásban közvetítette a román televízió is. A terjedelmes szöveg megállapításainak egy része az 1990 eleji – már említett – emlékirat vádjait idézte fel vagy ismételte meg: a két székelyföldi megyében ezek szerint az 1989-es forradalom románellenes jelleget öltött.
Ennek következtében hét gyilkosságra, számos erőszakos cselekedetre és rongálásra került sor, rendszeressé váltak a (magyar) nacionalista, szeparatista megmozdulások és akciók, a románellenes légkör hatására pedig körülbelül 4000 románnak kellett elhagynia Hargita és Kovászna megyét. A bizottság két RMDSZ-es tagja azonban nem írta alá a jelentést, és különvéleményt fogalmazott meg.
A napokig tartó parlamenti vitában RMDSZ-ellenes bírálatok és hazafias szólamok váltakoztak heves, nem egyszer kifejezetten magyarellenes felszólalásokkal. Egyes képviselők keménykezű intézkedéseket is javasoltak a székelyföldi „rendteremtés” érdekében. Bár a dokumentum jó néhány állítását az RMDSZ képviselői megcáfolták, a vita parttalan vádaskodásokba torkollott, a jelentést pedig a román parlament 1992 elején elfogadta.
Az 1989 utáni székelyföldi események markánsan eltérő értelmezései a vitában is jól láthatóvá váltak. Ezek a különbségek fokozatosan két párhuzamos narratívába rendeződtek, és azóta is egymás mellett léteznek. Az egyik – főleg, de nem kizárólag magyar – interpretáció szerint egyfajta visszarendeződési kísérletről beszélhetünk.
Azaz, hogy a fordulat utáni demokratikus átrendeződést és a kisebbségi jogok ezzel járó visszaállítását-bővítését mesterségesen kreált etnikai konfliktussal próbálták megakadályozni különféle román csoportok, főként nacionalisták és a múlt rendszer hívei.
A másik, román „nemzetvédő” narratíva ezzel szemben a lezajlott folyamatokat egy olyan „magyar hatalomátvételként” írja le, amely nemcsak a székelyföldi románok ellehetetlenítésére irányult, hanem végső soron Románia területi egységét is veszélyeztette.
A két olvasatban többé-kevésbé világosak a szerepek, a „jók”, a „rosszak” és törekvéseik, és mindkettő kerek egésszé áll össze, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag nincs közöttük átjárás.
Anélkül, hogy belemennék a két interpretáció értékelésébe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a „nemzetvédő” narratíva több tézisét az azóta eltelt közel két évtizedes időszak eseményei is cáfolni látszanak. Ám az ebben az időszakban a Székelyföldről és az ottani helyzetről kialakult (torz)kép mindmáig hatással van a régió romániai megítélésére.
Ez pedig annak is köszönhető, hogy az azóta történtek nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetőek mindkét olvasatba, fenntartva a „Har-Kov jelenség” aktualitását. Igaz, a forma némileg változott – a hangnem az időnkénti kirohanások és sarkos megfogalmazások ellenére is mérséklődött –, a tartalom viszont alig. A lényeg továbbra is ugyanaz marad: milyen lesz a Székelyföld a jövőben?
A cikk a Románüldözés a Székelyföldön? Egy állítólagos etnikai tisztogatás történetei c. tanulmány rövidített változata. (Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest 2009.) A szerző a Terra Recognita Alapítvány történésze.
Zahorán Csaba
Transindex.ro

Újabb magyar utcanevek Marosvásárhelyen
Hat helyi, vagy a városhoz kötődő magyar és ugyanannyi román személyiségről készül holnap utcát elnevezni a marosvásárhelyi tanács. Mind a tizenkét új utcát a Maros jobb partján, a remeteszegi övezetben alakították ki.
Az RMDSZ javaslatára ezentúl utca fogja viselni Szotyori József, a város egykori főorvosa, Dósa Elek jogász, a Református Kollégium tanára, Gálfi Mihály, a Postaréten kivégzett székely vértanú, Zeyk Domokos, Bem apó hadnagya, Hints Ottó, a romániai repülőmodellezés atyja, valamint dr. Pongrácz Antal fogorvos és vívóbajnok nevét. A Mózes Levente RMDSZ-es helyi tanácsos kidolgozta javaslatot a névadó bizottság valamennyi tagja elfogadta. „Van egy elvi egyességünk a román kollégákkal, hogy tiszteletben tartjuk egymás javaslatait. Most már ők vannak többségben a testületben, de ezzel nem éltek vissza. Remélem, hogy csütörtökön a plénum is elfogadja a szakbizottság javaslatait” – fejtette ki a Krónikának Mózes.
A konszenzus kialakulásának alapfeltétele az, hogy mind a magyar, mind a román tanácsosok olyan javaslatokkal éljenek, amelyek nem sértik a másik közösséget. A többi hat utcát Ioan Vescanról, Vasile Săbădeanuról, Zeno Vanceáról, Simion Mîndrescuról, Ion Vlasiuról és Grigore Ploieşteanuról neveznék el. Csak az utóbbi kapcsán merültek fel bizonyos kérdőjelek, hisz a néhány éve elhunyt történész és tudományos kutató a 90-es évek elején a Vatra Românească szélsőséges szervezet egyik zászlóvivőjeként számos magyarellenes megnyilvánulás szervezője vagy részese volt. Szintén Ploieşteanu volt az, aki a prefektúra keretében működő névadó bizottság elnökeként megpróbálta megakadályozni, hogy a belváros egyik utcája ismét felvegye Kossuth Lajos nevét.
A városi tanács ugyanakkor korábban már elfogadta, hogy a Hidegvölgy és a Csereerdő között épülő Belvedere lakópark utcái és sétányai európai fővárosok nevét kapják. A lakónegyed két főútját Bukarestről és Budapestről nevezték el, miután előzőleg a tanácsi határozatot előkészítő városházi illetékesek a magyar fővárosnak mindössze egy kis zsákutcát szántak. „Eredetileg a lakópark két főútját Bukarestről és Rómáról kereszteltük volna el. Azzal érveltem, hogy ha már Budapest egyik kerülete testvértelepülésünk, akkor ne mindössze egy kis zsákutcát nevezzünk el a magyar fővárosról. Ugyanakkor az is eléggé nevetséges lett volna, hogy a romák lakta hidegvölgyi putrik közelében a főutat Rómának hívják” – mondta el Bakos Levente. Az RMDSZ-es tanácsos által javasolt módosítást a román önkormányzati képviselők is támogatták. A testület arról is döntött, hogy az épülőfélben lévő Belvedere negyed közepe a Testvérvárosok Parkja nevet viselje.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Amire a levéltár figyelmeztet
Marosvásárhelyi beszélgetés a költő, kritikus, újságíró Dan Culcerrel
– Az utóbbi időben sokan látogatják a levéltárakat. Nem meglepetés tehát, hogy a Franciaországban élő Dan Culcer, a Vatra folyóirat egykori szerkesztője marosvásárhelyi tartózkodásának jelentős részét ugyancsak az archívumban tölti. Akik jobban ismerik, tudják, hogy a bukott diktatórikus rendszer bizonyos jelenségeit tanulmányozza. Erről a Művészeti Egyetemen előadást is tartott. Mit kutatsz elsősorban?
– Úgy kezdődött, hogy itthoni barátaimtól hallottam, bizonyos közzétett dokumentumokban, nevezetesen a Szekuritáté fehér könyvében rám vonatkozó adatok is megjelentek. Egy olyan, állítólag létező szekus megfigyelési dossziéra hivatkoztak, amely személyemet érinti. Kíváncsi voltam rá és keresni kezdtem, még mielőtt létrehozták volna a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottságot, ismertebb nevén a CNSAS-t. Akkor Romániában még nem létezett törvényes keret ilyen dokumentumok megszerzésére. A bizottság létrejötte után én is kérvényeztem a dossziém tanulmányozásának a lehetőségét. Hozzá is jutottam, kiderült, hogy nagyjából 1969-ben kezdték el az összeállítását, aztán volt egy kis kihagyás, majd 72-től, miután lapszerkesztővé váltam, újult erővel kezdték a rám vonatkozó jelentésírást.
– A dosszié lapozgatásakor értek meglepetések?
– Nem annyira a lehetséges informátorok, a rólam jelentő, besúgó kollégák, barátok, ismerősök érdekeltek, inkább az egész akkori mentalitás foglalkoztatott. A személyes érintettség másodrendű. Persze, kicsit sokkolt, hogy megfigyeltek, lehallgatták az otthoni, személyes telefonbeszélgetéseimet, és volt beépített mikrofon a szerkesztőségben is. Fontosabb, hogy ez az intézmény akaratán kívül sokat tett a kollektív emlékezetünk ébren tartása érdekében. Az akkori társadalom láthatatlan részét is felfedte. Az emberi kapcsolatok többnyire láthatóak, vannak azonban dolgok, amikről az emberek nem beszélnek. Bizonyos személyek kettős egzisztenciával, kettős gondolkodással rendelkeznek. Orwell írt ilyesmiről.
– Mostanság több könyv is napvilágot látott nálunk, amely éppen ezt a mechanizmust mutatja meg, erről a kettősségről is sok mindent elmond, bizonyos személyek látszólagos és sokáig titkolt arcát is közszemlére teszi. Hasonló kötetet készít elő Dan Culcer is?
– Igen, szeretnék egy ilyet megjelentetni. Mondom, nem csak személyes indíttatásból, hanem általánosabb megközelítésben is érdekel a jelenség. Kérvényeztem és megszereztem a CNSAS-kutatói státust, így tanulmányozhatom a szeku rendelkezésükre álló archívumát, más dossziékat is, nem csak az enyémet. Nyilván, konkrét személyes információkat nem teszek közzé, de a "romániai szocializmus építésének" különböző fázisaiból számos dossziét végigolvashattam. Olyanokét, akikről tudtuk, hogy a szeku figyelmének előterébe kerültek, és olyanokét is, akikről ez nem volt olyan köztudott, például a Romulus Gugáét, a Cornel Moraruét.
– Az, hogy francia állampolgár vagy, nem volt akadály?
– Nem, mert megőriztem román állampolgárságomat. 1987-ben törvényesen távoztam az országból. A feleségem disszidált, de én hivatalosan kértem, és családegyesítés révén sikerült elmennem. Franciaországban politikai menedékjoghoz folyamodtam, más megoldásom nem volt abban a helyzetben. 89 decemberében bekövetkeztek a diktatúrát megdöntő események, a felkelés vagy lázadás – forradalomnak nem nevezem – illetve én erre egy ritka román kifejezést használok, a "zavera" szót, ami még Tudor Vladimirescu idejéből származik, és lényege: az igazságért. Sajnos, azóta is sok igazságot süllyesztettek el a levéltárakba és az emberek némaságába. Akkor léptem kapcsolatba a párizsi konzulátussal és kértem a román útlevelet. Pár héttel Ceausescu kivégzése után már Romániában voltam, Marosvásárhelyen is természetesen. 90 februárjában jó néhány nagyon érdekes interjút készítettem. Felmérhettem, milyen volt a város akkori lelkiállapota. Úgy hogy a márciusi események túlságosan nem leptek meg, legfennebb az erőszak foka döbbentett meg, a konfliktus rég ott húzódott a felszín alatt.
– Ez egy külön érdekes beszélgetés témája lehet, ebbe most ne mélyedjünk bele. Talán lesz majd alkalmunk valamikor részletesebben kifejteni. Maradjunk az eredeti kérdéskörnél, a cenzúránál, mostanában ezt tanulmányozod. Minden vele kapcsolatos jelenségre kitérsz?
– A cenzúra általában is foglalkoztat, de néhány vetülete alaposabban. Különösen érdekel a háború utáni átmeneti periódus, 44-től 49-50-ig. Aztán az úgynevezett liberalizáció szakasza, 64-től 68-70-ig. Majd a végső időszak, a Ceausescu-rendszer bukását megelőző évek. Az első periódusba a pártkáderek formálódása is beletartozik. Jó esély, hogy itt megőrizték a Magyar Autonóm Tartomány dokumentumait. A pártiratokat és a cenzúra dokumentumait is. Kirajzolódik, hogyan épült fel az új "elit". Kiderül, ki kit és hogyan válogatott ki. Kikre alapozott a kommunista párt és a cenzúra.
– A cenzúra első szakaszát főleg a kutatásaid, a fellelt dokumentumok alapján ismerheted. A következőből valamennyit íróként, szerkesztőként közvetlenül is megtapasztalhattál.
– Az látszólag lazább időszak volt. Ezért is határoztam meg úgy, mint másodikként tanulmányozandó szakaszt ezt a 64-68 közti periódust. Esetünkben ez a Vatra alapítása előtt néhány év volt. Akkor még nem dolgoztam a sajtóban. Politikai vicceket is mondhattunk az utcasarkon a milicista közelében, és nem történt semmi. Legalábbis azt hittük mi, kívülállók. A cenzúra kordokumentumai azonban nem ezt mutatják. A cenzorok nagyon is komolyan ténykedtek, súlyos megoldandó feladatok terhelték őket. Csodálkozom is, akik a cenzúránál dolgoztak, hogy nem váltak mind idegbeteggé.
– A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen elhangzott előadásod a cenzúrát mint ideológiai jelenséget taglalta. De a cenzúra az elnyomás eszközének is tekinthető, és az is volt akkoriban, nem?
– Persze hogy az volt. A cenzúrának sokkal több rétege van, mint amennyit feltételezünk. Mindenekelőtt ott volt a napi sajtó cenzúrája. Ezek az "elvtársak" mindent kiveséztek, a nyomdában a kefelevonatokat is elolvasták, és gyakran olyasmiket is beleláttak a cikkekbe, amire a szerző talán gondolni se mert. Miközben a rovatvezetők, ilyen-olyan főnökök is minden gyanúsat kigyomláltak az írásokból. Nem beszélve az újságírók öncenzúrájáról.
– Öncenzúra valamilyen formában ma is létezik.
– Egyetértek. És ennek ma is megvan a veszélye. De a nyomára nemigen bukkanhatunk, nem tudhatjuk, hogy a cikkíró mit hallgat el és miért. A kutató csak a dokumentumokra szorítkozhat.
– Nálad mennyi időt vett igénybe, hogy teljességgel megválj az önvédelmi ösztönné vált öncenzúra átkaitól?
– Pontosan nem tudom megmondani, de idejében elkezdtem gyakorolni, hogy leszokjam róla. Voltak barátaim, akikkel megbeszéltük, hogy módszeresen foglalkoznunk kellene a cenzúra különféle területeivel. Nemcsak a politikával, hanem a szex, a halál, az öngyilkosság, a homoszexualitás kérdéseivel is. Mindenik témakörben végezzünk írásgyakorlatokat. Ha nem is remélhetjük, hogy gondolataink közölhetőek. Már az is bátorságnak számíthatott, hogy papírra vetettük azokat. Mert az az igazság, hogy a szeku a lakásokba is bement. Titkos házkutatásokat is tartott. Az én esetemben is volt ilyen, a dossziémban láttam. Volt egy naplóm, amelyet rendszeresen vezettem, de szerencsére nem találták meg. Ismerheted az Ursu-ügyet. Neki is volt naplója, néhány kollégája besúgta, ez lett a fő vád ellene. Aztán addig kínozták, amíg belehalt.
– A kutatásaid nyomán született tanulmányt könyvként is hozzáférhetővé teszed?
– Szeretném. Először is doktori disszertáció lesz belőle. Marosvásárhelyen iratkoztam be a doktorátusra. Itt találtam román-magyar dokumentációs alapanyagot. Nem a helyi román sajtó vagy a Vatra cenzurális sérelmeire alapozok. Bőséges anyagom van arról, amit a Vörös Zászlóból, az Igaz Szóból, az Új Életből kivágtak. Remélem, hogy 2012-ig sikerül befejeznem a doktori dolgozatomat. Kevés az időm, nem ülhetek hat-hét hónapot itt, vár a családom, a gyermekeim, unokáim. Évente két hónapot töltök itt, azalatt mást se csinálok, csak fotózom a dokumentumokat, majd megyek és nyugodtan nekiállok az olvasásnak.
– Az értekezésed mellett a mostani rendezvényen kétnyelvű verseskönyvedet is bemutattátok. Magyarra Cseke Gábor fordította a költeményeidet. Annak idején, amikor szabadulni akartál a cenzúrától, a versbe menekültél?
– Sajnos, nem próbáltam versbe menekülni. Ellenkezőleg, olyan verseket próbáltam írni, amelyek nem jelentettek menekvést, és lehetőséget adtak az informátorcsoport egyik tagjának, hogy ártson nekem. Ismert költőnő volt Vásárhelyen, Mara Nicoara. Mondhatom a nevét, mert a CNSAS hivatalosan közzétette, hogy a szeku informátora volt. Érdekes pályafutása volt, érdemes tanulmányozni. Sütő András köreibe is eljárt, és valószínűleg információkat szolgáltatott róluk, pedig Mara Nicoara akkoriban még nagyon fiatal volt, iskolás. A továbbiakban is gyakran informálta a szekuritátét, Bukarestben is működött. Sokszor megfordult a Mogosoaia-palotában, az írók alkotóházában, Marin Preda is a megfigyeltjei közé tartozott. Vásárhelyen 1972-ben írta a jelentéseit, és felkérték, hogy szerezze meg az otthoni verseimet, a kézirataimat. Szóval szorgalmas, a szeku számára hasznos "munkatárs" volt. Ha jól tudom, ma könyvkiadó, ezen a téren férjével együtt sikeres vállalkozó, rószaszín könyveket jelentetnek meg, fordításokat, többnyire angolból, és nagyon jól élnek. Íme, korunk egyik jellegzetes szereplője! És említhetnék ilyen példákat bőven, nevekkel is nyugodtan, hiszen láttam a dossziéjukat, amelyekből cáfolhatatlanul kiderül, hogy besúgók voltak.
– Ma is írsz verseket?
– Igen. Az említett verseskötet érdekessége nem csak az, hogy kétnyelvű, én írtam a költeményeket románul, Cseke Gábor barátom meg átültette őket magyarra, de a közepén van egy olyan vers, amit én írtam magyarul. Egy másikat Cseke Gábor románul, és egy harmadikat közösen vetettünk papírra. Ha Isten segít és az egészségünk megengedi, egy egész kötetet írunk így, közös szerzeményként, románul és magyarul.
– Érdekes, hogy mellékletünkben éppen az elmúlt hetekben jelentettünk meg egy recenziót Cseke Gábor nemrég kiadott, Jelentések magamról című nagy visszhangú kötetéről, amelyben őszintén, önmagát sem kímélve tekint vissza a jelentések, politikai üldöztetések és kompromisszumok, titkosrendőrségi kényszergetések, megfélemlítések, törvénytelenségek korszakára. Bonyolult, embertipró időszak volt az.
– Éppen ezért állítom, hogy egyikünknek sem érdeke ebben az országban, sem románoknak, sem magyaroknak, sem fiataloknak, sem idősebbeknek, hogy mindez elásva maradjon. Ellenkezőleg. Ideje, hogy ez a társadalom, amelyben élünk, végre megtisztuljon. Méregtelenítse önmagát. Legyen bátorságunk felidézni mindazt a disznóságot, amit a romániai közösség csinált. Pontosabban nem az egész közösség, a romániai kommunitás bizonyos tagjai. A dossziékat olvasva, olyanokkal is találkoztam, akik a fegyveres hatalom, a kezdődő kommunizmus notórius kollaboránsai voltak. Mindegyre felteszem magamnak a kérdést: vajon a magyarok jelentettek meg minderről valamilyen könyvet? Úgy hallom, elég keveset. Miért? Talán féltek? Ne féljetek! Jelentessetek meg minél többet, a hasznotokra lesz.
– Bizonyára. De a paradicsomba úgysem jutunk be!
– De igen. Emlékezz csak a filmre: A munkásosztály a paradicsomba megy. Mi vajon nem a munkásosztály vagyunk?!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Hová lettek a Vatra iratai? (Pörgésben a 6. EMI-tábor)
Kánikulai meleg mellett érdekes előadások jellemezték a Gyergyószentmiklós melletti Hétvirág Panzió területén zajló 6. EMI-tábor tegnapi napját. A rendezvényre Kövér Lászlót, az Országgyűlés elnökét és Vona Gábort, a Jobbik elnökét is várják.
Alig nyitott tegnap a tábor, máris ,,súlyos” témáról értekeztek a központi előadói sátorban: az erdélyi magyarság demográfiai kilátásairól. A Kárpátia és az Ismerős Arcok előző esti koncertje után ugyan kissé akadozó volt még a hallgatóság koncentrálása, de azért nem volt baj az érdeklődéssel. A Népszámlálás 2011 című programpont keretében Csép Sándor, az Áldás Népesség Mozgalom elindítója irányításával voltak kénytelenek szembesülni a jelenlévők a nem túl szívderítő népesedési perspektívákkal. Kincses Előd ügyvédnek a marosvásárhelyi Fekete Márciusról szóló előadása a téma ismerői és a laikusok számára egyaránt érdekfeszítő volt. Megtudhattuk például, hogy Borbély László jelenlegi környezetvédelmi miniszter adta a román hatóságok kezére a Vatra Românească alapító iratait, amelyeket Kincses bízott Borbély gondjaira a ’90 márciusi események forgatagában.
Nagy tömeg hallgatta végig az ’56 Erdélyben című programpontot is. A téma közismert kutatója, Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész mellett egykori elítéltek — Ervin atya, Orbán Péter, Jámborné Péter Szabó Ilona — emlékeztek a hazai magyar értelmiség összeroppantását és megfélemlítését szolgáló megtorlásra. A hallgatói kérdésekre válaszolva Tófalvi többek között elmondta, hogy kutatásai során maga is találkozott ,,intő” jelekkel, lakásába többször is betörtek, pótolhatatlan iratok is áldozatul estek a hívatlan látogatásoknak.
Simó P. József Tibor csíksomlyói pszichológus szerint igenis, van élet az AIDS után. Erről a Keskeny út sátorban tartott előadása keretében értekezett, ahol a többnyire kamaszkorú hallgatóság kérdésözöne többek között a HIV-pozitív emberek nemiélet-lehetőségeire is kitért. A témához kapcsolódó film — A bakancslista — vetítésekor a nézőknek különleges részletekre is figyelniük kellett, ha részt akartak venni az azt követő játékban.
Állandó műszak volt a film- és borsátorban, de a művészsátorban, az EMI-társalgó sátorban vagy a gyereksátorban sem volt egyetlen pillanatnyi üresjárat sem. Csak az nem vett részt valamelyik programon, aki röplabdázott, vagy az EKE által szervezett, nehéznek hirdetett gyalogtúrán vett részt, amely tegnap a Libán-tetőn át Gyergyócsomafalváig kilenc kilométeren át vezette a túrázókat. Lapzártakor a táborlakók és külsősök erősen készültek a napzáró Avatar- és Edda-koncertre.
A 6. EMI-tábor hét végi programjában szombaton a Radikális változás Magyarországon? című programpontban Vona Gáborral, a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnökével találkozhatnak, míg Regionalizmus és/vagy autonómia? címszó alatt Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Bodó Barna politológus, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke és Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere fejti ki nézeteit. A zárónapon, vasárnap 14 órától az új magyar kormány nemzetpolitikájáról, a magyar állampolgárság kérdéséről Kövér László, az Országgyűlés elnöke beszél.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi történt 1989 decemberétől 1990 májusáig?
Ismeretlenek tüntették el az iratanyag egy részét, egyesek máig ódzkodnak mesélni az egyes településeken történtekről: a 89-kutatás résztvevőivel beszélgettünk.
A hiányos dokumentumok és a máig az emberekben élő félelem is akadályozza az 1989 végén és 1990 elején több erdélyi városban történtek rekonstruálását, az egyesek által forradalomnak, mások szerint puccsnak nevezett eseménysor kapcsán. Idén indult a Kisebbségkutató Intézet és a Progress Alapítvány közös kutatási projektje a '89-es események kapcsán Bárdi Nándor történész kezdeményezésére. A kutatás többek közt azt célozza, hogy a még meglévő dokumentumokat – újságokat, plakátokat, fényképeket, videó- és hangfelvételeket, iratokat, jegyzőkönyveket stb. – összegyűjtse, és ezek alapján rekonstruálja az 1989 végétől 1990 májusáig történt események kronológiáját, elsősorban a romániai nemzeti kisebbségek szemszögéből. A különböző városok a temesvári események visszhangjára reagálva mind-mind megélték a maguk „kis forradalmait”; több helyen is halálos áldozatokat követeltek az események, lincselések is voltak. Ebben az öt hónapos intenzív periódusban alapították meg a Nemzeti Megmentési Front helyi szervezeteit, az RMDSZ-t, a MADISZ-t, illetve számos kisebbségi szervezetet is. A marosvásárhelyi etnikai konfliktus, a fekete március kihatott más településekre, az ottani magyar-román viszonyokra. Ennek visszhangjára, illetve a máig tisztázatlan, háttérben folyó események, szerepek felderítésére is fókuszál a kutatás; a vizsgált periódus záróeseménye az első szabad választás 1990 májusában.
A kutatás során a fontosabb erdélyi városokban, municípiumokban, ahol jelentős számú kisebbség él, egy-egy helyi kutató igyekszik összegyűjteni a fellelhető dokumentumokat. Gondot jelent, hogy több erdélyi városból is a kilencvenes évek elején ismeretlenek elvitték felsőbb utasításra a Nemzeti Megmentési Front irattárát. „Elsősorban magyar szempontú kronológiák készülnek, de igyekszünk a jelentősebb kisebbségekre is odafigyelni, elsősorban Temesváron, Aradon, Szatmáron, Nagyváradon, Nagybányán, ahol több nemzetiség is együtt él. Elsősorban megyeközpontokat választottunk, illetve van néhány olyan kisebb város, amely bár nem megyeközpont, de fontos, hogy megjelenjen. Remélhetőleg sikerül a 89-es események magyar értelmezését is bevinni a román történeti diskurzusba” – vázolta az elképzelést Gidó Attila, aki Novák Csaba Zoltánnal együtt kutatásvezetőként koordinálja a helyi kutatók munkáját. A kutatás kiemelten figyel arra, hogyan vesznek részt már a kezdetektől vagy lépnek be utólag a kisebbségek képviselői a hatalmi struktúrákba. A dokumentumokból összeállt településspecifikus kronológiákat ezért interjúkkal is kiegészítik, amelyeket a helyi kutatók olyan személyekkel készítenek, akik cselekvő részesei voltak az eseményeknek a szóban forgó időszakban. Azokban a városokban – eddig összesen 13 településen –, ahol már tavasztól dolgoznak a helyi kutatók a témán, már elkészült az eseménykronológia. „A kutatás első fázisából néhány érdekességet már megállapíthatunk, bár természetesen ezt nem tekinthetjük végeredménynek, hiszen a történelemről való vélekedés szubjektív dolog. Kísérleteztünk az események szakaszolásával, és úgy gondolom, nemcsak az általam kutatott Marosvásárhely esetében érvényes ez, hanem a többi városnál is” – magyarázta kérdésünkre Novák Csaba Zoltán. „Négy szakaszt azonosíthatunk be: a temesvári eseményektől a Ceaușescu-házaspár meneküléséig tartana az első, december 16-22. között. Van egy nagyon rövid időszak, az új hatalmi szerkezet kiépülése december 22-től körülbelül január elejéig. A december 29-től február elejéig tartó időszakot a Nemzeti Megmentési Front határozza meg, majd február elején alakulnak meg a nemzeti egység ideiglenes tanácsai, amelybe már a Fronton kívüli szervezetek is beépülnek: újjászervezett politikai pártok vagy frissen alakult szervezetek. A Nemzeti Ideiglenes Tanács tevékenysége egészen a májusi választásokig alkotja a negyedik időszakot” – mondta. Forradalom volt-e vagy puccs 1989-ben? „Én úgy látom, kettős folyamat találkozik valahol térben és időben. Semmiképp sem hanyagolható el a népmozgalmi része, nagyobb erdélyi városokban – Temesvárhoz hasonlóan Kolozsváron, Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen – még a diktátor bukása előtt is van nagyobb tömegmegmozdulás, illetve több esetben számos halálos áldozatot követelő beavatkozás a hadsereg részéről. Mindenképp van tehát forradalmi tömegjellege az eseményeknek” – tette hozzá. Ebben az időszakban nagy a kádermozgás; január végére, február elejére olyan struktúra alakul ki, amely gyakorlatilag alárendelt Bukarestnek. Ám azelőtt viszont napokra megszűnik a központi hatalom befolyása, a Securitate visszahúzódik, a régi pártstruktúrák szétesnek, gyakorlatilag az egyedüli erő a hadsereg. „Egyre többen látják úgy bukaresti szemszögből is kutatók, hogy a hadseregnek nagyon fontos szerepe volt, sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Merem állítani, gyakorlatilag a hadsereg döntötte el, melyik legyen az az új politikai struktúra, amely Romániát a változás útján viszi. Ők fogadják el az Iliescu által vezetett új hatalmi struktúra működését, éspedig azért, mert ennek a csoportosulásnak van olyan praxisa, amely lehetővé teszi, hogy az állam működése gyakorlatilag folytatódjon. Nagyon sokan a nomenklatúra tagjai voltak a 60-as, 70-es években, majd valamilyen ok miatt a Ceaușescu-féle pártvezetésből kikerültek” – magyarázta Novák. A székelyföldi városokban egyértelműen magyar szervezésben alakulnak ki az új hatalmi struktúrák. Marosvásárhely érdekessége, hogy ellentétben a többi nagyobb erdélyi várossal, ahol a magyarság viszonylag későn, december 22. után épül be a hatalmi szerkezetbe, itt párhuzamos struktúrák alakulnak ki. A hadsereg minden más nagyobb városban uralja a helyzetet, Marosvásárhelyen azonban az első napoktól kezdve Király Károly révén egy erős magyar mag alakul ki. Novák Csaba Zoltán szerint ez a kettős hatalmi megosztás a fő oka annak, hogy később az indulatok elszabadulnak, nem sikerül stabilizálni a helyzetet.
Néhány kronológiakészítővel az általuk kutatott városokban tapasztalt helyi specifikumok kapcsán a szelterszi társadalomtudományi táborban beszélgettünk, miután a kutatásvezetők bemutatták a projektet a tábor résztvevőinek. Kolozsváron rengeteg halálos áldozatot és sebesültet szedett a forradalom. A magyarság szinte az első percektől képviseltette magát a hatalmi struktúrákban, a politikai, egyházi és diákszervezetek révén is – mondta el kérdésünkre Fodor János történész. A fekete március után, főleg mivel időközben itt is megalakult a Vatra Românească, érezhető volt egy etnikai konfliktus kiéleződése, amelyet azonban sikeresen csillapítottak a városban – tette hozzá a kolozsvári kronológia készítője. A kutatónak szerencsére rendelkezésére álltak a Kolozsvári Rádió korabeli hangfelvételei, az írott sajtó archívuma is megvan. Hátravan még az egyházi, RMDSZ-iratok átvizsgálása. Bár a kutatók nagy része fiatal, és mondhatni gyerek vagy kamasz volt a szóban forgó események idején, Fodor János nem tapasztalt emiatt akadályokat, nem akarták „megmondani neki a tutit” azok, akik felnőtt fejjel érték meg 1989-et. „Mindenhol segítőkész emberekre találtam, különösebb magyarázkodás nélkül sikerült megszereznem a kívánt dokumentumokat, remélhetőleg ez nem változik az adatgyűjtés további fázisaiban sem” – mondta a Transindexnek.
Szatmárnémetiben teljesen békésen zajlott le a forradalom, egy tüntetés volt december 23-án. Megyei és városi szinten is a hadsereg volt az, amely minden fontos tisztséget és pozíciót betöltött, a magyarság képviselőinek csak december végén sikerült bekapcsolódniuk a Nemzeti Megmentési Frontba – mondta el a Transindexnek a szatmári kronológia készítője, Sárándi Tamás. 1990 februárjában a magyarság helyi vezetői megelégedetten nyilatkoznak az elért eredményekről, teljesen békés átmenetként zajlik a magyar nyelvű oktatás visszaállítása, a Kölcsey Ferenc Gimnázium már januárban megkezdi működését. Március elején azonban helyi szinten is megalakul a Vatra Românească, nekik „köszönhetően” zajlik le Erdélyben a Marosvásárhely után a második legnagyobb összetűzés március 15. kapcsán, és a békés folyamat megtorpan – tette hozzá. Szatmárnémetiben igen nehéz összegyűjteni a dokumentumokat, nemhogy a Front irattára, de még a helyi újság korabeli lapszámai sem voltak fellelhetőek. Ami maradt, az az RMDSZ-nél fellelhető csekély anyag – sorolta a buktatókat a kutató, felhívva a közvélemény figyelmét, hogy akinek birtokában van bármilyen kordokumentum, bocsássa rendelkezésre, ezzel is segítve az események megértését. Hargita megyében ebben az időszakban elég sok lincselés történt, így Székelykeresztúron is – itt egy rendőrt öltek meg a tüntetők. Itt is megalakultak a Front, az RMDSZ helyi szervezetei, érdekességként pedig a Székely Ifjak Fóruma, amelynek képviselője később be is jutott a parlamentbe – mesélte Vass Réka. A kisvárosban megoszlanak a vélemények, hogy népfelkelés történt-e, vagy – mint ahogy sok vezető beosztású ember gondolja – megrendezték a „forradalmat”. „Azt tapasztaltam, hogy az emberek készségesek egy bizonyos pontig, érdeklődéssel fogadnak, hiszen ez a témát senki nem kutatta eddig Keresztúron. Ám van egy pont, ahol egyszer csak bezárulnak a kapuk, nem hajlandók se nyilatkozni, sem pedig forrásokat vagy anyagokat a rendelkezésemre bocsátani. Arra szoktak hivatkozni, hogy ha nem is ők, de a családjuk veszélybe kerülhet. Én próbálom mindenkivel tisztázni, hogy nem igazságot tenni jöttem, és nem értékítéleteket megfogalmazni, a kutatásnak ugyanis nem ez a célja. Minden alkalommal hangsúlyozom a Kisebbségkutató Intézet diszkrécióját, azt, hogy ezek az anyagok kutatók számára lesznek hozzáférhetőek” – mondta a helyi kronológia készítője. Kézdivásárhelyen Miklós Katalin készíti a kronológiát. Itt is egy lincselés áll az események középpontjában: Aurel Agache őrnagyot megölik, és a milícia épületét is felgyújtják 1989-ben. Mivel egy román nemzetiségű személy hal meg, a későbbiekben a román hatalom, illetve egyes politikai pártok támogatásával sikeresen kreálnak belőle etnikai ügyet. Miközben máshol az országban a hasonló lincseléseket vagy nem vizsgálják ki, vagy a tettesek általános amnesztiát kapnak, Kézdivásárhelyen öt embert vádolnak. „Az ügynek máig ható következményei vannak, a népharag áldozatául esett őrnagy halála után fotók és tanúvallomások alapján összeállítanak egy vádiratot, amit 1997-ben véglegesítenek, 1999-ben pedig ítélet születik a feltételezett elkövetők ellen. Akik nem menekülnek el, 4-7 évi börtönbüntetést kapnak, illetve pénzbeli kártérítés kifizetésére kötelezik őket. Ám 2002-ben is perek sorozata indul. Végül Strasbourgban mindkét félnek – a vádlottaknak és az ifjabb Agache-nek is – kártérítést ítélnek meg, előbbieknek azért, mert diszkriminatív módon volt összeállítva a perirat, a családnak pedig az ítélet miatti késedelemért” – foglalta össze röviden Miklós Katalin. Nagybányán a hatalomátvétel aránylag békés zajlott. December 23-án nagy tömeg gyűlt össze a város központjában, melynek tetemes részét a környék vállalatainak munkásai adják, és bár az indulatok elszabadultak a megyeháza „bevételénél”, az eseményeknek nem volt súlyosabb sebesültje. A közigazgatási szervekben a katonaság hangsúlyos jelenléte tapasztalható – vázolta kérdésünkre az eseményeket a nagybányai és zilahi kronológia készítője, Kiss Ágnes. A nagybányai fejlemények különlegessége a bányaipari alkalmazottak részvétele, akik tüntetéseket és sztrájkokat szerveznek; követeléseiket Bukarest fokozatosan teljesíti (például béremelés, különböző juttatások). Hálájukat a Nemzeti Megmentési Front és Iliescu-párti tüntetéseken való részvétellel fejezik ki több alkalommal is. További érdekesség, hogy korán megalakul a környezetvédő mozgalom, tüntetéseket és aláírásgyűjtést szerveznek a környezetszennyező anyagokat kibocsátó gyárak ellen. Még december folyamán megalakulnak Máramaros megyében a magyar és német kisebbségi szervezetek, februárban pedig az ukrán (RUSz). Jelentős többségi-kisebbségi konfliktusra nem kerül sor. Zilahon a hatalomátvétel teljesen békésen zajlott. A rendőrség, katonaság, Securitate villámgyorsan átállt. Jelentős többség-kisebbség konfliktusra nem került sor, bár provokációnak minősíthető események akadtak. Például március 15-re virradó éjszaka ismeretlenek festéket öntenek a zilahi Wesselényi-szoborra – foglalta össze Kiss Ágnes. A zilahi kutatást akadályozza, hogy nyoma veszett a megyei Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front iratanyagának; elkallódott az a pár múzeumhoz beküldött élménybeszámoló is, amelyek Cornel Grad történész, Gheorghe Şişeşteanu szociológus és Bajusz István muzeológus felhívására érkeztek. A tervek szerint a kronológiákat önálló kötetben jelentetik meg jövőre, illetve egy konferenciát is szerveznek ebben a témában. A kutatás anyaga várhatóan az interneten is elérhető lesz majd az Adatbankban.
Bakk-Dávid Tímea. Transindex.ro

A Kossuth utca ügyében titkolózik a tanács?
A marosvásárhelyi tanács 2005-ben döntötte el, hogy a Calarasilor utcát visszakereszteli Kossuth Lajos utcává. A határozatot annak idején megóvta a Vatra Româneasca Egyesület, a Nagy-Románia Párt, az Avram Iancu Kulturális-Hazafias Egyesület és Sita Ioan volt helyi tanácsos. Négy éve folyik a per, amelyben tavaly ősszel a Legfelsőbb Bíróság helyt adott Kerekes Károly parlamenti képviselő, a marosvásárhelyi tanácsot képviselő ügyvéd azon kérelmének, hogy a pert a felfolyamodási fázisában helyezzék át egy más helységbeli Táblabíróságra. Mi történt közel egy év távlatából, hol tart jelenleg a bírósági eljárás? – kérdeztük Kerekes Károly ügyvédet.
– A Legfelsőbb Bíróság döntése az volt, hogy a craiovai Táblabíróságon folytatódjon per. Annak ellenére, hogy ez a döntés jogerős, tehát nincs helye semmilyen perorvoslati lehetőségnek, a felperesek egyike, a Vatra Româneasca Egyesület felfolyamodással fordult a döntés ellen. Nyilvánvaló a felperes is tudta, hogy nincs esélye, időhúzás céljából cselekedett így. Vártam a megbízóm, a városi tanács értesítését a tárgyalás időpontjára vonatkozóan, de többszöri érdeklődésemre az volt a válasz, hogy nem jött még idéző. Megelégelve a várakozást, hiszen közel egy év telt el azóta, hogy az iratcsomót elküldték Bukarestbe, kerülőúton megtudtam, hogy érkezett a tanácshoz egy idéző november 2-ára. De ha nem akadékoskodok, nem valószínű, hogy értesítenek. Ezt azért állítom, mert a Vatra Româneasca felfolyamodását követően a Legfelsőbb Bíróság április 27-re tűzte ki a tárgyalást. Természetesen nem tehettem le a védekezést mivel a tanács elhallgatta a tárgyalás időpontját. Erről csupán most szereztem tudomást, miután a tanács volt szíves átadni nekem a november 2-ára szóló idézőt, amivel jogomban állt tanulmányozni az ügycsomót. Ebből megtudtam, hogy a Vatra Româneasca felfolyamodási keresetét április 27-én elutasították, mert nem fizetett bélyegilletéket.
– Akkor miért van mégis egy újabb tárgyalás november 2-án?
– Azért, mert megjelent a színen egy újabb szereplő, mint beavatkozó a perbe, a Glasul Motilor nevezetű kulturális társaság, amely megsemmisítési keresetet nyújtott be az április 27-i legfelsőbb bírósági döntéssel szemben. Perrendtartási abszurditás ez a bírósági kereset, csupán az időhúzást szolgálja. Ennyire tartanának a felperesek, a Nagy Románia Párt, a Vatra Româneasca, az Avram Iancu Egyesület, Sita Ioan tanácsos a craiovai Táblabíróságtól?
– De a városi tanács jogügyi osztálya miért hallgatja el a tárgyalás időpontjait? Miért nem értesítette a bukaresti idézőkről?
– Erre kérek majd én is választ, az RMDSZ tanácsosainak megfelelő fellépését követően.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

András napjától a fekete márciusig
A négy éve elhunyt Sütő Andrást két, időben egymástól távol eső András-napi emlékemmel szeretném megidézni.
A hetvenes évek elején, amikor mi, a Kincsesek felköszöntöttük Sütő Andrást, jelen volt Balogh Edgár is, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem professzora, illegális kommunista, akit az ’50-es években az általa megálmodott rendszer évekre bedutyizott. Egy adott pillanatban, mindezek ellenére, azt kezdte fejtegetni, hogy a kommunista párt sosem téved.
Hajnalban, hazafelé menet, azt kérdi édesapánk: te Előd, a magyarság vezetői ilyen hülyék, vagy ennyire be vannak rezelve? Hozzáteszem: akkor Sütő András háza előtt nem ólálkodtak a szekuritátésok.
Nem így 1989 novemberében, amikor a Kincses család szokás szerint levonult András-napot köszönteni. A szekusok kihívóan néztek ránk, hogy éreztessék: rosszul tesszük, hogy áttörjük a félelem falát. András mindezek ellenére derűsen fogadott, Éva sokkal szorongóbbnak tűnt. Arra emlékszem, hogy Tőkés László temesvári kilakoltatási peréről sokat beszéltem, András elég keveset tudott róla, de természetesen érdeklődve hallgatta előadásomat – akkor nem gondoltuk, hogy László konok ellenállása fogja elindítani a kommunista diktatúra bukását.
Ebben az időszakban a Sütő-lakást külföldről sohasem lehetett telefonon hívni, és a belső hívások sem mindig sikerültek. Édesanyám rendszeresen járt le kávézni, és ő számolt be telefonon Ági lányuknak, hogy egyelőre minden rendben, Andrást még nem vitte el a szekuritáté.
December 22-én, amikor Király Károly, a rendszer híres ellenállója szólt az ünneplő román-magyar, magyar-román tömeghez, azt kérdik tőlem a fiatalok: ugye, menjünk Sütő Andrásért? Mire én: a lehető leggyorsabban. Nagyon hamar megjelent Andris, rendkívül lelkes hangulatban, és ő lett a nap legünnepeltebb szónoka. Megfogalmazta, hogy a történelemben először teljes egyetértésben és érdekazonosságban együtt harcoltak és győztek a románok és magyarok. Már akkor felhívta a figyelmet arra, hogy ezt az egységet meg kell őriznünk. Éljen a Testvériség! Éljen a szabad, demokratikus, minden állampolgárának egyenlő jogokat biztosító Románia! – kiáltotta. Kétnyelvű beszédére a sokezres tömeg egy emberként ütemesen skandálta, hogy: "Niciodata sovinism! Soha többé sovinizmust!".
Ezután alakítottuk meg az RMDSZ-t, karácsonykor, Hajdú Győző, az - (mai nevén Látó) a népharag elől gyorsan elillant, kollaboráns főszerkesztőjének az irodájába. Teljes egyetértésben választottuk meg Sütő Andrást a Maros megyei szervezet elnökének. A következő napon, december 26-án pedig, a Sütő által főszerkesztett Új Élettel egy szinten székelő Vatra irodalmi folyóirat szerkesztőségében létrehoztuk a Barátság platformját. Ebből idézek: "Rendkívül fontosnak és sürgősnek tartjuk, hogy minden egyes értelmiségi kiálljon mindenfajta soviniszta, nacionalista és idegengyűlölő megnyilvánulás ellen, annak érdekében, hogy megelőzzük az erőszak, a gyűlölködés és a teljességgel elfogadhatatlan személyes és kollektív bosszúállás kitörését, ezért erkölcsi felelősségünknek tekintjük, hogy mindenki a saját kertjéből irtsa a gyomot."
Sokan szívből-lélekből írtuk ezt alá, de olyanok is voltak, akik álnokságból. Radu Ceontea és Lazar Ladariu újságíró másnap a Papiu líceum tanári szobájában létrehozták a szélsőségesen magyarellenes Vatra Româneascat.
Magyarország akkoriban legjelentősebb emberei látogatták Andrást, kikérték véleményét. Január 2-án őnála ismerkedtem meg Antall Józseffel (aki négy hónap múlva Magyarország első, szabadon választott miniszterelnöke lett), úgyszintén Csoóri Sándorral, Széles Gáborral és másokkal.
Sütő mindenre odafigyelt. A városi vezetésbe Judea ezredesék 5 románt és 2 magyart választottak. Közös tiltakozásunk hatására megismételtettük a választást. Amikor András azt mondta Judeának, hogy az 5–2 arány a Ceausescu- féle "egészséges kompozíció" tovább éltetése, azt a választ kapta, hogy ő (mármint Sütő) szintén csausiszta volt. Erre András kerek-perec szemébe mondta, hogy más annak a helyzete, aki végig kiszolgálta a rendszert, mint Ön, és más azé, aki szembefordult a rendszerrel és ezért 10 éve kitiltották a szellemi életből. Lehet, hogy Judea ezredes mint igazi ,,cine mintye" ezért védte aztán olyan silányul Sütő Andrást azon a borzalmas március 19-én, a fekete március első napján.
Amikor Vincze János létrehozta a Független Magyar Pártot, közösen szólítottuk fel a Maros megyei magyarságot, hogy ne hagyja megbontani a magyarság egységét. Az akkori RMDSZ persze egészen más volt, mint a mai.
Az 1990 februári gyertyás-könyves tüntetésről, miután már meghirdetésre került, le akart minket beszélni Domokos Géza, az RMDSZ akkor még ideiglenes elnöke. Andris felhívott és azt mondta: ugye Előd, nincs jogunk megakadályozni azt, hogy a magyarság megmutassa, milyen fontosnak tartja a teljes körű anyanyelvi oktatást, fennmaradásunk egyik zálogát?
A százezres gyertyás-könyves tüntetésen Sütő András négyszer beszélt. Egyik beszéde jobb volt, mint a másik.
Amikor a Cuvântul liber című marosvásárhelyi napilap 1990. március 14-i száma lehozta az ominózus Nagy-Magyarország-térképet, vad, uszító kommentárral kiegészítve, és azt másnap, éppen március 15-én, fő műsoridőben beolvasta a román központi televízió, tudtuk, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban! Követelésemre a TV bukaresti szerkesztői beleegyeztek, hogy másnap a replika jogán közöljék cáfolatunkat. A cáfolat szövegét négyen fogalmaztuk meg: Smaranda Enache (akiről ki kell mondanom, eljött az ideje, hogy ő legyen az igazi marosvásárhelyiek, románok és magyarok, magyarok és románok polgármestere), a másik három aláíró pedig: a sajnos már szintén néhai Jakabffy Attila, Sütő András és magam voltam. Természetesen a tiltakozást Sütő András a Maros megyei RMDSZ elnökeként írta alá. Egy mondatra pontosan emlékszem, amelyet András kimondott kérésére iktattunk be: "Határozottan tiltakozunk a szerkesztők által elkövetett szellemi hamisítás ellen, és a mód ellen, ahogyan a Ceausescu-ellenes anyagot bemutatták. Ez a kijelentésünk a felhívás szövegére vonatkozik, és semmi esetre sem értendő a szöveg mellé csatolt térképre" (Megjegyzésem: az újság és a tévé Nagy-Magyarország részeként ábrázolta Erdélyt, riogatva az ettől rettegő románokat.)
Sütő sorsának alakulását biztosan befolyásolta az, hogy a pogrom forgatókönyve kigondolóit a bukaresti tévében általam felolvasott, de Sütő nevével fémjelzett tiltakozás nehéz helyzetbe hozta, mivel teljes mértékben megcáfolta az uszítók hazugságait.
Sütő András és mindazok, akik akkor a magyarság sorsát igyekeztek jobbítani, nemcsak ily módon próbálták megakadályozni az etnikai összecsapást, hiszen a forró márciusi napokban úgy döntöttünk, hogy felszólítjuk a magyarságot, ne menjen az utcára, ne csapjon össze a román tüntetőkkel, mert mindezt ellenünk és a demokratizálódás leállítására szeretnék fordítani.
Ha ennek a határozatnak a szellemében 1990. március 19- e délutánján Sütő András nem megy fel az RMDSZ-székházba, hogy hazatérésre bírja a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöki székéből való elmozdításom ellen az utcán tüntető magyarokat, már aznap megtörténik a román-magyar összecsapás. Akkor – minden valószínűség szerint – megmaradt volna fél szeme világa, amelyet ügyünk védelmében vesztett el. Ezért is érzem olyan nemtelennek az ellene intézett támadásokat. Egyik kötetének azt a címet adta, hogy Szemet szóért, én úgy fogalmaznék, hogy szemet jogainkért. De nem csak fél szeme világával fizetett ezért, hanem megrövidült életével, hiszen az elrákosodás az üres szemüregből indult. Ne feledjük, Sütő az elszenvedett borzalmak után sem szűnt meg közösségünk sorsáért aggódni, szót emelni érettünk. Jó lenne, ha hivatásos politikusaink példát vennének az 1990-es helytállásból.
Most már tudjuk, nem jártunk, nem járhattunk sikerrel, a szekuritátés túlerővel, nemtelen eszközeikkel szemben csupán a demokrácia eszközeivel élve nem győzhettünk.
Elmondhatjuk, valójában Sütő András félig vakon mégis győzött a nemtelenség és a gyűlölet fölött.
(Szerkesztett szöveg, elhangzott a Sütő András Baráti Egyesület emlékülésén)
Dr. Kincses Előd, Népújság (Marosvásárhely),

December elseje Romániában
Kifütyülték a bukaresti Diadalívnél Emil Bocot a december elsejei ünnepségen, amire a miniszterelnök így reagált: ,,Ez Románia húszéves demokráciájának hozadéka, a parádén való képviseletre pedig engem jelöltek ki az illetékes hatóságok". Bocnak a lakosság felé intézett december elsejei üzenete: legyenek büszkék arra, hogy románok, mert a nép az idők során minden birodalom uralmát túlélte: a törökét, a Habsburgét, az Osztrák—Magyar Monarchiáét, a cárit egyaránt. Boc körülbelül egy órán keresztül volt jelen a Román Nemzeti Ünnepen szervezett parádén, ahol tisztelgett előtte a katonai díszőrség. Marosvásárhelyen ugyanakkor felvonultak a Noua Dreaptă (Új Jobboldal) és a Vatra Românească nevű szervezet tagjai, szimpatizánsai, akik tüntetésüket annak ellenére is megtarthatták, hogy a helyi polgármesteri hivatal visszavonta a korábban kibocsátott engedélyt. A Noua Dreaptă vezetői internetes honlapjukon közzétett felhívásukban azt írták, hogy ,,a magyar szeparatizmus" ellen fognak utcára vonulni. Adrian Ionescu, a Noua Dreaptă elnöke az MTI-nek kijelentette: törvénytelenül járt el a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal, hiszen 24 órával a rendezvény előtt nem vonhatták volna vissza a két héttel előbb kiadott engedélyt, ezt legalább 48 órával korábban kellett volna megtenniük. A járdán haladó mintegy 150 tüntetőt végig népes csendőrkordon kísérte, a szervezet tagjai pedig a főtéri hivatalos december elsejei ünnepségen is részt vettek, ahol elhelyezhették koszorújukat. A felvonulás alatt a zömében fiatal résztvevők egyebek közt azt skandálták, hogy ,,Hargita és Kovászna román föld!", valamint ,,Nagy-Románia újból a régi határok közé!", és a román nyelv ,,egyeduralmát" szorgalmazták. Senki nem jelent meg viszont az Új Magyar Gárda Kulturális és Hagyományőrző Mozgalom Győri Wass Albert Zászlóaljának Székely Szakasza által meghirdetett megemlékező felvonuláson Kolozsvár központjában. A Szent Mihály-templom bejárata közelében három csendőrautó, illetve 15 rendőr és csendőr várakozott, majd a 17 órára hirdetett felvonulás tervezett kezdete után 10 perccel egy részük távozott. Csiszér Lóránt, a székely gárda sajtófelelőse a Transindexnek elmondta: fél órával a meghirdetett kezdés előtt nyolcfős társaságuk az Agapé vendéglőből távozott, amikor feltartóztatták, és bekísérték őket a rendőrségre. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kevesen, de zajosan
Hargita és Kovászna román föld!, Nagy- Románia, régi határok!, Románia a románoké!, Egységes nemzetállam!, A román nyelv az uralkodó!, A Noua Dreapta a nemzet büszkesége!, Mi vagyunk Avram Iancu!, csak néhány a jelszavak közül, amelyeket tegnap reggel Marosvásárhelyen máshonnan érkezett maroknyi, zászlókkal "felfegyverkezett" szélsőjobboldali fiatal kiabált végigvonulva a városon a Hősök parkjától a főtérig. Ugyanilyen lelkesen kiabált mellettük a Vatra Româneasca elnöke, Florin Oproiescu.
A zajos felvonulás ellenére, Tudor Ionescu, az Új Jobboldal elnöke azt nyilatkozta, nem valaki vagy valami ellen tüntettek tegnap, csupán együtt akarták ünnepelni a marosvásárhelyiekkel a nemzeti ünnepet, úgy, ahogy tavaly a székelyföldi városokban tették.
Lapunk felvetésére, hogy a honlapjukon megjelent felhívásban nem ez áll, hanem az, hogy "a magyar szeparatizmus ellen" vonulnak fel, azt válaszolta, hogy ők csak azt akarják, hogy mindenki tartsa tiszteletben az alkotmány 1. cikkelyét.
Florin Oproiescu örömének adott hangot, hogy az ország nemzeti ünnepén együtt lehetett az Új Jobboldallal, s kijelentette: reméli, mindenki látja, hogy nem valaki ellen irányul a tüntetésük, csupán "együtt akarnak ünnepelni minden vásárhelyivel, nemzetiségre való tekintet nélkül. Mert végül is, mind román állampolgárok vagyunk". Véleménye szerint csak a helyhatóság csinált "filozófiát" a dologból. A kérdésre, hogy miért vannak olyan kevesen, azt válaszolta, hogy tényleg nincsenek sokan, de igazából nem is a szám a fontos, hanem a lelkesedés.
A zászlós felvonulás után az Új Jobboldal is koszorúzott, majd a Kultúrpalota kistermében tanácskozást tartott.
Az Új Jobboldal tüntetése ellen több szervezet tiltakozott, felemlegetve, hogy az 1990 márciusi véres etnikai konfliktus tanulság kellene legyen, és nem lenne szabad helyet adni feszültségkeltő, szélsőséges megnyilvánulásoknak. Ennek ellenére megkapták a polgármesteri hivatal engedélyét. Ám miután engedélyt adott a tüntetésre, Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala november 30-án visszavonta azt.
A Claudiu Maior alpolgármester által aláírt közleményben az áll, hogy a nemzeti ünnep nem bátorít semmiféle megmozdulást, amely megzavarhatná a nemzeti ünnepet. Ilyen meggondolásból, illetve mert a Noua Dreapta a kérésben leadott rendezvények mellett olyan "uszító jellegű megmozdulást" is tervezett, amelyre nem kapott engedélyt, és amely "bizonytalanságot keltett volna a város polgáraiban, tekintve, azt, ami nem is olyan régen ebben a városban történt", vonták vissza a tüntetés engedélyezését.
Arra, hogy a hangoskodók az engedély bevonása ellenére is végigvonultak a városon jelszavakat kiabálva azt mondta, ennek elbírálása az illetékes hatóságok dolga.
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)

Tilosban az Új Jobboldal, elvitték a gárdásokat
Hatósági engedéllyel nem rendelkeztek, mégis zavartalanul végigvonultak Marosvásárhelyen a fasiszta Vasgárda eszmei örökségét vállaló Új Jobboldal (Noua Dreaptă), valamint az 1990-es marosvásárhelyi etnikai összetűzés gerjesztésében oroszlánrészt vállaló Vatra Românească szervezetek tagjai és szimpatizánsai. A Jobbik erdélyi baráti köre is megmozdulásra készült, de akciójukat lemondták. Kolozsváron a Székely Gárda megemlékezésére érkező nyolc személyt bekísértek a rendőrségre.
Az Új Jobboldal vezetői az internetes honlapjukon közzétett felhívásukban azt írták, hogy „a magyar szeparatizmus” ellen fognak utcára vonulni. Adrian Ionescu, az Új Jobboldal országos elnöke cáfolta, hogy ők valami ellen, vagy valakik ellen tüntetnének. Szerinte Erdély Romániával való egyesülésének a 92. évfordulóját, Románia nemzeti napját ünnepelték.
A felvonulás alatt a zömében fiatal résztvevők egyebek között azt skandálták, hogy „Hargita és Kovászna román föld!”, „Nagy-Románia újból a régi határok közé!”, valamint a román nyelv „egyeduralmát” szorgalmazták.
Arra a kérdésre, hogy miért tartották meg engedély nélkül a felvonulást, hiszen a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal két héttel ezelőtt kibocsátotta, majd 24 órával a rendezvény előtt visszavonta a felvonulásnak zöld jelzést adó jóváhagyást, Ionescu elmondta: szerinte törvénytelenül járt el a polgármesteri hivatal, hiszen 24 órával a rendezvény előtt nem vonhatták volna vissza a két héttel korábban kiadott engedélyt, ezt legalább 48 órával korábban meg kellett volna tenniük. Ionescu szerint erre a helyi hatóságok is rájöttek, ezért tarthatták meg normális körülmények között a felvonulást.
A járdán haladó mintegy 150 tüntetőt végig népes csendőri kordon kísérte, a szervezet tagjai pedig a főtéri hivatalos december elsejei ünnepségen is részt vettek, ahol elhelyezhették koszorújukat. A csendőrséget egyébként senki nem értesítette a polgármesteri hivataltól, hogy nem rendelkeznek engedéllyel a felvonulók, ők ezzel magyarázták azt, hogy nem oszlatták fel a tüntetést.
A tüntetést figyelemmel kísérte Vitus Örs, a Jobbik erdélyi baráti körének elnöke, aki megerősítette, hogy egy tiltakozást akartak szervezni az Új Jobboldal felvonulása ellen. Azt tervezték, hogy az 1989-es forradalom marosvásárhelyi magyar és román áldozatainak emlékművénél gyertyát gyújtanak, ami – mint mondta – azt jelképezte volna, hogy a sovinizmus a kommunizmus egyik öröksége. Erről a szándékukról azonban letettek, miután a polgármesteri hivatal visszavonta az Új Jobboldal tüntetésére vonatkozó engedélyt.
Tegnap délután nyolc személyt – köztük Csibi Barnát, a Székely Gárda vezetőjét is – bekísértek a kolozsvári 1-es számú rendőrségre azért, mert más államok jelképeit viselték. A nyolc személy a Székely Gárda kolozsvári megemlékezésén akart részt venni. Az Agerpres hírügynökség Ilie Milicire, a kolozsvári csendőrség szóvivőjére hivatkozva azt írta: magyar zászló volt a nyolc személynél. Értesüléseink szerint magyar zászlót nem hordoztak, ám jelvényeket viseltek a köztudatba egyenruhaként bevonult öltözetükön. A letartóztatottak közül négyen magyar állampolgárok. Sajtóértesülések szerint a bekísért személyekre közel 20 000 lej pénzbírságot szabtak ki a gyülekezésre vonatkozó jogszabályok, valamint egy helyi tanácsi határozat megsértése miatt, amely a nemzeti ünnepen tiltja az ehhez kapcsolódóakon kívül más rendezvények szervezését a város központjában. Szerda este szabadon bocsátották őket.
Sajtóhírek tegnap arról számoltak be, hogy a város nyugati bejáratánál ismeretlenek által elhelyezett magyar nyelvű, „Kolozsvár” feliratot távolítottak el. Szerdán a kolozsvári szociáldemokraták a világon bárhol élő románok tiszteletére rendezett délelőtti felvonulás keretében a Magyar Főkonzulátuson egy levelet adtak át, a magyarországi román nagykövetség december elsejei fogadásának a budapesti nemzetiből való elutasítása kapcsán. A levelet ma Magyarország bukaresti nagykövetségére is eljuttatják. A Mediafax hírügynökség úgy tudja, Kolozsvár főterén az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) egy csoportosulása is gyülekezett tegnap este.
Kifütyölte és lehurrogta a bukaresti december elsejei ünnepségen Emil Boc miniszterelnököt a résztvevők egy része. A Győzelem Diadalívnél rendezett ünnepségen az államfőnek kellett volna részt vennie, de Traian Băsescu az EBESZ csúcsértekezletére utazott, és maga helyett a kormányfőt delegálta a rendezvényre. A Szociáldemokrata Párt kifogásolta, hogy nem Mircea Geoanăt, a szenátus elnökét küldte Băsescu az ünnepségre, hiszen rangját tekintve a szenátus elnöke az ország második közjogi méltóságának számít. Szabadság (Kolozsvár)

Keresik a felelősöket
A városvezetés tudta nélkül kapott engedélyt az Új Jobboldal
Törvénytelen engedélyezés? Törvénytelen engedély-visszavonás? Törvénytelen felvonulás? Kik a felelősök mindezért? – ezek azok a kérdések, amelyekre választ vár Marosvásárhely magyar lakossága. Dr. Benedek István, az RMDSZ városi szervezetének elnöke tegnap sajtótájékoztatón jelentette ki, hogy az Új Jobboldal román nacionalista szervezet felvonulási engedélyét a polgármester és a két alpolgármester tudta nélkül bocsátotta ki a polgármesteri hivatal engedélyezésekkel foglalkozó bizottsága, ennek pedig következményei lesznek.
Románia nemzeti ünnepét beárnyékolta az Új Jobboldal marosvásárhelyi felvonulása – jelentette ki Benedek István. A zászlólengetés és a magyarellenes jelszavak kiabálása ezúttal sem maradt el, és annak ellenére, hogy a városháza által kibocsátott engedélyt az ünnep előtti napon visszavonták, a rendőrség semmit sem tett, hogy megakadályozza a törvénytelen tüntetést. "A kórházban dolgoztam tegnap délelőtt, amikor meglepetésemre hallottam, hogy elvonul az úton a magyarellenes szövegeket ordítozó csapat. Elfogadhatatlan, hogy akkor, amikor végre Marosvásárhelyen 20 év után eljutottunk oda, hogy a pártokkal kulturált párbeszédet tudunk folytatni, egyes zavart elméjű egyének ilyen szélsőséges megnyilvánulásokkal veszélybe sodorják az itt élő nemzetiségek közötti békés együttélést. Mint ahogy azt sem érthetjük, hogy Florin Oproiescu volt önkormányzati képviselő hogyan vált ennyire szélsőséges, jobboldali érzelmű emberré, hogy szervezőként fogadta a más megyékből érkezett mintegy 150 felvonulót" – nyilatkozta az elnök. Hozzátette: Románia nemzeti napja a magyarság számára nem alkalom az ünneplésre, ennek ellenére tiszteli az ország ünnepét és tiltakozik az ellen, hogy ezen a napon egyesek az itt élő magyarság és más nemzetiségek ellen uszítsanak. "Nem vagyunk másodrangú állampolgárok" – jelentette ki.
Csegzi Sándor alpolgármester szerint semmi szükség olyan szélsőséges megnyilvánulásokra, amelyek az 1990. márciusi eseményekhez hasonlóan évekkel visszavetik a város gazdasági, kulturális fellendülését, és nemcsak Marosvásárhely, hanem Románia hírnevének is ártanak. Csegzi szerint úgy sikerült a felvonulási engedélyt "átvinni" a polgármesteri hivatalban, hogy sem a polgármester, sem a két alpolgármester nem tudott róla. "Az Új Jobboldal idejében letette a kérést, az engedélyezési bizottság meghozta a maga döntését, amit az Új Jobboldal és a Vatra Româneasca felé közöltek, viszont mi erről nem értesültünk. A polgármesteri hivatalon belül kell rendezzük ezt a dolgot, valakiknek felelniük kell, hiszen ennek a gesztusnak politikai súlya is van, amit az engedélyezők figyelmen kívül hagytak. Azt is elemezzük már, hogy azok a hatóságok, amelyeknek fel kellett volna lépniük az illegális tüntetők ellen – mint pl. a rendőrség, prefektúra – miért nem tettek semmit" – nyilatkozta. Hozzátette, az RMDSZ már korábban felhívta a figyelmet egy ilyen akció veszélyeire, politikai következményeire és az engedély visszavonása is az RMDSZ kezdeményezésére történt. A Népújság kérdésére, hogy erre a sajtótájékoztatóra miért nem az események bekövetkezte előtt kerített sort az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete, miért nem korábban próbálták elérni, hogy ne adjanak engedélyt a radikális jobboldali szervezet felvonulására, Benedek István kijelentette, tárgyaltak erről a polgármesterrel, alpolgármesterekkel, akik úgy tájékoztatták, hogy nem kerül sor az engedély kibocsátására. "Arra számítottunk, hogy nem lesz felvonulás. Nem kell mindig mindent rögtön dobra verni" – mondta.
A sajtótájékoztatón Mózes Levente városi tanácsos sajnálatosnak nevezte a szerdai eseményeket. "Egyetlen pozitívuma a történteknek az, hogy a város magyarsága gyakorlatilag semmilyen módon nem reagált a provokációkra. Marosvásárhely magyarsága átesett a tűzpróbán, ami jelzi, hogy az elmúlt húsz év alatt a város lakossága felnőtt Európához".
Antalfi Imola, Népújság (Marosvásárhely)

„Tőkést fosszák meg román állampolgárságától!
A Vatra Românească Egyesület és az Új Jobboldal bűnvádi feljelentést tesz Tőkés László ellen a Románia nemzeti ünnepével kapcsolatos nyilatkozatai miatt, és határozottan felkérik a hatóságokat, hogy Tőkést fosszák meg román állampolgárságától, mert amúgy sem az ország érdekeit képviseli.
Florin Oproiescu, a Vatra elnöke és Tudor Ionescu, az Új Jobboldal vezetője csütörtöki „Kik azok, akik uszítanak” című közleményükben hangsúlyozzák: az RMDSZ vezetői indokolatlanul állították, hogy a két szervezet marosvásárhelyi felvonulása december elsején feszültséget szított a magyarok és a románok között. Szerintük zavaró, hogy ugyanazok a magyar vezetők „a tiltakozás semmi jelét nem mutatták, amikor mi, románok éreztük úgy, hogy a Tiszán túl valaki nem szeret, és rosszat akar nekünk”. Oproiescu és Ionescu leszögezte: Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint Toró T. Tibor ügyvezető elnöknek a román nemzeti ünneppel kapcsolatos kijelentései miatt bűnvádi feljelentést tesznek ellenük. Ugyanakkor felkérik az állami hatóságokat, hogy Tőkést fosszák meg román állampolgárságától, Torót utasítsák ki az országból, és az EMNT-t helyezzék törvényen kívül.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

Péntek László: „Az erő a közösségben és egységben rejlik”
Nagyon nehéz tömören összefoglalni azt a tömérdek és szerteágazó munkát, amelyet Péntek László az utóbbi két évtizedben a közösség szolgálatában kifejtett. Jelenleg szülőfaluja, Körösfő alpolgármestereként tevékenykedő, Bánffyhunyadon és környékén egyszerűen RMDSZ-Laciként ismert Péntek László mind az 1989-es rendszerváltás előtt, mind pedig utána becsülettel helyt állt. Egyszerűség, szerénység és alázat jellemzi, kiváló humorérzék s optimizmus, mindig tartogat egy-egy jópofa viccet a tarsolyában, amellyel mosolyt tud csalni a környezete arcára. Nevéhez sok minden kapcsolódik, elég, ha csak a Riszeg-tetői ifjúsági majálisra gondolunk, vagy a Vasvári-kultusz ápolására. Munkájáért több elismerésben, kitüntetésben részesült, legutóbb Sólyom László a Magyar Köztársaság érdemkeresztjét adományozta neki a kalotaszegi magyarság öntudatának nevelésében, hagyományainak ápolásában, az Erdélyben és az anyaországban élő magyarság közötti kapcsolatok erősítése érdekében kifejtett tevékenysége elismeréséül.
– Immár húsz éve aktív részese vagy az erdélyi magyar közéletnek, benne vagy a politikai körforgásban. Egyáltalán, hol és hogyan kezdődött el mindez?
–Hogy jobban átláthassuk, miért alakult ilyen irányba az életem, pillantsunk egy kicsit vissza azokra az időkre, amelyek meghatározóak voltak számomra. Szülőfalum Körösfő, ahol csak a rendőr és családja volt román. Aromán nyelvvel az általános iskolai tananyagban találkoztam, mely nagyon kevésnek bizonyult ahhoz, hogy szabadon fogalmazzak, vagy értelmes mondatot alkossak. 1966-ban kerültem olyan, többségében román környezetbe, a sepsiszentgyörgyi szövetkezeti szakiskolába, ahol a több mint ötszáz diáknak túlnyomó része román nemzetiségű volt. Vass János igazgató úr „vas”kézzel tartotta a fegyelmet, ennek ellenére mindegyre történtek etnikai jellegű „civakodások”, amelyek mérgezték a levegőt a két színtiszta székely pincérképző osztály, valamint a női- és férfiszabó, cipész, cukrász, könyvelőket képző vegyes, vagy tiszta román osztályok között. Itt tudtam meg, mit jelent a gúnyos bozgor (hazátlan) szó, milyen érzés az, amikor csak azért, mert magyarul beszélsz jól elpáholnak. Kalotaszegről heten voltunk egy román osztályban, és nem egy alkalommal kértük a székely osztályok segítségét avédelmünkre, akik nem haboztak, és „alapos munkát” végeztek, csak az igazgató úr jóakaratán múlott, hogy nem kerültem fel a kicsapott diákok listájára. Az iskola elvégzése után Körösfőn nyitott szabóműhelyt a fogyasztási szövetkezet, amelynek 1971-ig a vezetője voltam.
Körösfőn az a szokás, hogy azok, akik behívót kapnak katonai szolgálatra, előtte reguta bált szerveznek, s úgy éjfél után a legények összefogózkodva, katonadalokat énekelve, végigjárják a falu utcáit. Akkoriban este tíz után nem volt szabad hangoskodni. Úgy éjfél után járt az idő, amikor a helyi rendőr a Bedecs utcában próbált bennünket elhallgattatni. A heves szóváltások után galléron ragadott és megpróbált a földre teperni. Ekkor az történt, amit mai napig bánok. Átvillantak az agyamon a szentgyörgyi megaláztatások és azt gondoltam: ha már itt, a szülőfalumban is ilyet tehetnek velem, hát megemberelem magam, és alaposan helyben hagytam a megdöbbent milicistát. Szegény szüleim mindent megmozgattak, hogy ne a börtönbe, hanem Tîrgu Jiuba, a légvédelmi kaszárnyába kerüljek. Itt azonban a dosszáromnak köszönhetően a büntetőszázadba kerültem, a tizenhat hónap alatt egyszer engedtek haza két heti szabadságra. A kiképzés mellett sokat tanultam, így sikerült azon ritka magyarok közé tartoznom, akik a rendfokozatok szamárlétráján a legfelsők közé verekedték magukat. Megtanultam jól románul, a szakaszvezetői rang pedig védelmet jelentett az ellen, hogy valaki büntetlenül megalázzon. Becsületére legyen a román hadseregnek, hogy egyetlen egyszer sem történt etnikai alapú konfliktus, de még szándékos sértegetés sem. Aki volt katona, az jól tudja, hogy nem volt ott senkinek sem kedve háborogni. Egy év után szegény szüleim, amikor meglátogattak a kaszárnyában, alig ismertek meg, olyan sovány és koszos voltam, hiszen éppen a gyakorlótérről hívattak a kapuhoz. Édesanyám sírva kérdezte: „Mit tettek veled fiam?!”
Így zárult le életem egyik legnehezebb, de egyben szép szakasza, minekutána visszatértem a körösfői szabóműhelybe, ahol még két kollégával dolgoztam. Egyik alkalommal, kocsmából jövet, azt kérdeztem a kollégáktól: „Vajon ki veszi el ezt az Erzsikét”, hiszen oldalról nézve nagyon soványnak tűnt, amint vizet húzott a kerekes kútból. 1975 májusában már a feleségem volt. Rá egy évre megszületett Attila fiunk, ’80-ban jött László, valamint ’83-ban Zsuzsa lányunk. Ezek az évek a szüleink által épített, de be nem fejezett családi ház rendbehozásával, a gyerekek nevelésével telt.
Nagyon sokat dolgoztunk, én a szabóműhelyben, feleségem pedig a kalotaszegi varrottasokat készítette, amelyeket édesanyám a házunk előtt értékesített, főleg külföldiek, németek, hollandok, olaszok, magyarok számára. Egyre több magyarországi vásárló fordult meg a házunkban egy kávéra, egy süteményre, amelyek közül egyre többen visszajáró vendégek lettek, és lassan barátságok szövődtek.
– Hogyan reagált minderre a hatalom, hiszen azokban az időkben egyáltalán nem volt ajánlatos külföldieket vendégül látni...!?
– Valóban a hatóságok felfigyeltek, hogy túl gyakran és túl sok anyaországi magyar tölti az éjszakát nálunk. Egyre több székely barátom keresett fel, sőt nagyobb csoportokban is érkeztek tévét nézni, amikor egy-egy fontosabb futballmeccset közvetítettek, ugyanis a magyar tévét csak a körösfői hágóig lehetett fogni. Volt, amikor az udvaromon 10–12 székely sátor is fel volt húzva egy-egy hétig is. Többször is ellenőriztek, hogy miért nem jelentem be, ha külföldi állampolgár alszik nálam, ugyanis ezt akkor törvény írta elő. A rendőrök „ették a kefét”, mert mindig csak utólag értesültek róla, hogy megint magyarok háltak Péntekéknél, melyre a cinikus válaszom mindig ugyanaz volt: „Nálam nem aludtak, hiszen egész éjjel borozgattunk”. Így ismerkedtem meg a miskolci Rakaczky János bátyámmal, akik családostól többször és több időt töltöttek nálunk, őtőle hallottam először Vasvári Pálról, hiszen mint mondta: a 1848-as szabadságharcos is görög katolikus vallású volt, akárcsak én. Többször is próbáltunk a havason Vasvári nyomára akadni, de mindig csak a havasnagyfalui Iancu keresztnél kötöttünk ki. A csúcs az volt, amikor két civil a helyi rendőr segítségével leellenőrizte azt a 28 fiatalt, akik egy hétig táboroztak az udvarunkon. Gondolták, nagy fogást csinálnak, ám látni kellett volna az arcukat, amikor mindnyájan kovásznai–hargitai román személyazonossági igazolványt mutattak fel. Távozásukkor biztosítottak afelől, hogy nem utoljára találkoztunk. És csakhamar a kolozsvári bíróságon találtam magamat egy nagyon átlátszó koholt vád alpereseként, amelyről először azt gondoltam, hogy viccnek szánták. Egy tíz évvel korábban elkövetett építkezési hibára alapozták a vádat. A több mint öt évig tartó pereskedés mintapéldája lehet annak, hogyan kell kikészíteni és tönkretenni egy családot. A negyvenedik tárgyalásig nem is fogadtam ügyvédet, arra gondolva, hogy ekkora hazugságot hivatalosan úgysem fognak elfogadni. Volt ebben a perben hamis tanúzás, okirat hamisítás, megfélemlítés. A frissen fogadott ügyvédem egyre kért, hogy bírjuk ki idegekkel, mert erre megy ki a játék.
És valóban nem volt hét, hogy ne zaklattak volna, hol a rendőr, hol a megyei tanács pribékjei. A többszöri helyszínelési jegyzőkönyvek homlokegyenest ellentétesek voltak, sőt a végén azt sem ismerték el, hogy a házam nem az enyém. Többször is arra gondoltam, hogy feladom, hiszen láttam, a család nagyon megsínyli az állandó zaklatást.
Az akkori bánffyhunyadi rendőrparancsnok, akinek többször is dolgoztunk, egy alkalommal bizalmasan csak annyit jegyzett meg: „Laci, bárhogyan is provokálunk, ne üss vissza, hiszen arra megy ki a játék, hogy lecsukjanak. Hidd el, ezt nem mi, hanem a Kolozs megyei ügyészség irányítja”. Ekkor úgy határozott a család, hogy barátom, Rakaczky János és családja kérésére kiköltözik Miskolcra. János bátyám jó anyagi helyzetben volt, kiváló munkahelyet és szép lakást biztosított számunkra. A hivatalos kiköltözés megindítása előtt családom megrökönyödésére mindent visszamondtam. Csakis Bánffyhunyadig voltam hajlandó elmenni, remélve, hogy ott majd csak békén hagynak. Többször is figyelmeztettek, hogy a Szabad Európa Rádiót hivatalos munkahelyen nem szabad bömböltetni, főleg akkor, ha a nyitott ablak előtt járnak iskolába a középiskolások, valamint a poliklinikára az orvosok és betegek. De azt sem nézik jó szemmel, hogy esténként a Zöld fának nevezett vendéglőben politikai viccekkel szórakoztatom az ivócimborákat. Közben egyre több magyarországi barátom látogatott meg, nem is sejtve, hogy mi folyik a háttérben.
Így érkezett el 1988, amikor is a Kolozs Megyei Törvényszék végérvényesen felmentett a képtelen vádak alól. Tudtam, a Legfelső Bíróság ezt már nem fogja megváltoztatni. Óriási teher alól szabadultam, újra remény volt egy normálisabb élet felé. Azonban egy nap a műhelybe belépett egy civil ruhás rendőr, s megkért, menjek vele a rendőrségre, ahol egy papírt nyomtak az orrom alá, hogy beleegyezek-e a házkutatásba a bánffyhunyadi és körösfői lakásomban. Ezt nem voltam hajlandó aláírni csakis bírósági felhatalmazással, ami csak olaj volt a tűzre. Odabilincseltek a fűtőtesthez, hogy addig is még meggondolom magam. Körülbelül négy óra múlva kijött a bánffyhunyadi rendőrparancsok és megkért, ne csináljam ezt, ő nem akar rosszat, de higgyem el, ha nem egyezek bele, akkor betörik az ajtót, és úgyis bemennek a lakásomba. Megígérte, hogy nem lesz bántódásunk, de ha megkapják, amit keresnek, akkor nem tud segíteni. Aláírtam, és két rendőrrel közre fogva kísértek Bánffyhunyad központján keresztül a lakásomig, amelyet padlástól mennyezetig felforgattak. Humoros dolgok is történtek a házkutatás alkalmával, hiszen egyik rendőr sem tudott magyarul, így nem féltem, hogy valamire is rájönnek. Az a két bakelit kis hanglemez szúrt nekik szemet, amelyen a Magyar Himnusz és a Szózat, illetve a Rákóczi induló szerepelt, a borítójukon pedig széles piros-fehér-zöld csík volt látható. Amikor diadalittasan rám ordított és az orrom alá dugta a lemezeket, hidegvérrel tájékoztattam, hogy olasz népzene van rajtuk. A tanuk alig bírták visszatartani a röhögést, amikor látták, hogy a rendőr ezeket a többi lemez közé hajítja. Így érkezett el 1989 karácsonya. Mint több millió ember, én is a karosszékből figyeltem a fejleményeket, hiszen ebben a koszos kis városban semmiféle „forradalmi” harc nem volt. Voltak a főtéren tüntetések Ceauşescu ellen, a cigányok követeltek géppisztolyokat, hála Istennek azonban a katonaság nem bocsátotta a fegyvereket a rendelkezésükre. Egyetlen „forradalmi” tettem az volt, hogy miután láttam, a Nagyvezér elszáll a helikopterrel ismeretlen helyre, összehívtam a szabóműhely, valamint a cipőfelsőrész készítőinek közel hatvan tagját, akik közül sokan még nem is értesültek a bukaresti eseményekről, s leszedtem a folyosó falán lévő Ceauşescu-képet, a földhöz vágtam, majd széttapostam a Kárpátok Géniuszának fényképét. Voltak, akik sikoltva szaladtak el, gondolván, hogy megbolondultam.
– A változások után rövid időn belül bekapcsolódtál az RMDSZ munkájába, úgymond ’89 után sem adtad fel. Mi több, a környéken úgy ismernek, hogy RMDSZ-Laci. Mivel érdemelted ki ezt a nem mindennapi nevet?
– A ’89-es decemberi események után a következő hónapokban Bánffyhunyadon is megalakult az RMDSZ, de megalakult a Vatra Românescă soviniszta szervezet is, és elkezdődtek az ócsárkodások. Ha visszaemlékezünk, egész Románia a nacionalizmus mocskában hempergett. Napirenden voltak a magyarellenes uszítások, gyalázkodások. Azután jött a marosvásárhelyi fekete március, Bánffyhunyadon is csak hajszálon múlott, hogy nem történt katasztrófa, hiszen a város 65 százaléka román nemzetiségű, többségében a havasokból betelepült móc lakja. Itt is akadt két jómadár, aki megpróbálta a városra zúdítani a hegyi románságot. Ott voltam, amikor a katonaság harci járművekkel eltorlaszolta a Kalotaszentkirály felé vezető utat.
Úgy éreztem, tenni kell valamit, ezért felajánlottam szolgálataimat az RMDSZ helyi vezetőinek, akik szívesen fogadták támogatásomat, főleg Vasas Samu székely származású tanár, a középiskola aligazgatója, akivel már régebben is jó barátságban voltam. Szórólapokon, újságcikkekben vertük vissza a soviniszták támadásait. Főleg választásokkor feszült pattanásig a húr. Közben Vasas tanár úrék újraindították a Kalotaszeg című folyóiratot, s megkért, vegyek részt Lőrinc András bátyámmal a terjesztésében. Szívvel-lélekkel jártuk a falvakat, főleg 1992 után, miután vettem egy használt piros kis 1000-es Skodát. Vasas tanár úr megkért, írjak is a lapba, ő, mint főszerkesztő tartani fogja a hátát, ha a csípős hangnemért baj érne. Nem kíméltük a kétszínűeket, de a helyi román szélsőségeseket is rendre raktuk. Előnyünk volt, hogy ebben a kicsi városban mindenki ismerte egymást, és bizony tartott a nyilvános megaláztatástól. Ünnepségeket, emléknapokat, kulturális műsorokat szerveztünk és tényleg csakhamar az RMDSZ-Laci jelzőt ragasztották rám. Nem volt könnyű, de pezsgésnek indult Kalotaszeg kulturális élete. 1994-ben a tanár úr megkért, vállaljam el az RMDSZ körösfői szervezetének a vezetését, s miután a helyi tanácsosokkal is megbeszélte a dolgot, csakhamar a rendkívüli közgyűlés az elnöki székre rakott. Kalotaszegen először Szentkirályon állítottak emlékművet, és láttam milyen összetartó erő tud lenni egy közösen elért siker. Egy alkalommal Okos Márton barátomnak említettem, hogy Körösfőn is létre kellene hozni valamit közös munkával, amely összefogná az embereket. Huncutul rám nézett és azt mondta, ott van Vasvári. 1995. július 3–4. Vasvári kopjafát szenteltünk a templom tövében. Augusztusban egy több évig zajló persorozat kezdődött, megint a kolozsvári törvényszéken találtam magamat, ugyanis a románok minden áron el akarták tüntetni még az emlékét is. Több mint öt párhuzamos per indult az ügyben, hatvannyolcszor álltam a kolozsvári törvényszék előtt, de megérte. Eckstein-Kovács Péter ügyvéd-szenátor vállalta ingyenesen a védelmünket, mely pereket rendre mind megnyerte. De meg kell említenem Antal János polgármestert is, aki szembeszegült a Kolozs Megyei Tanács fenyegetéseivel, és megvédte a Vasvári kopjafát. Vagy például Okos Mártont, aki minden erejével támogatta a körösfőieket a küzdelmükben, de említhetnék még számtalan nagyszerű embert, akik példát mutattak bátorságukról. A Vasvári kopjafa ma is áll, és lassan zarándokhellyé növi ki magát a turisták és érdeklődök számára. Közben minden erőmmel besegítettem az évente megtartott Riszegtetői ifjúsági találkozó megszervezésébe, amely több ezer magyar embert megmozgat. Alapító tagként vezetői szerepet vállaltam a Bánffyhunyadon székelő Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületben, amelynek példájára létrehozták Körösfőn a Rákóczi Kultúregyletet. Jól működik a Körösfői Rákóczi Hagyományőrző Néptánccsoport, mely elismerést hoz a településnek. Közben a kolozsvári Szabadság napilap tudósítójaként könyörtelenül bíráltam a felfuvalkodott Kiskirályokat. Újra bepereltek becsületsértésért, de ez már nehéz dió volt, mivel magyar és román papok is belekeveredtek, de a végén újra felmentettek.
– Az utóbbi időszakban szerepet vállaltál az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban (EMNT) is. Miként látod az EMNT-nek az új erdélyi magyar párt alapítására vonatkozó szándékát?
– Az EMNT tavalyi közgyűlésére elfogadtam Gergely Balázs Kolozs megyei elnök meghívását. Tetszett a programjuk, mely arra irányult, hogy simítsa a nézetkülönbségeket az MPP és az RMDSZ között, valamint összefogja és összetartsa az erdélyi magyarságot. Ezért lettem tagja az EMNT-nek. Az EMNT idei közgyűlésén Gergely Balázs már nem vállalta a szervezet vezetését, amelyet nagyon sajnálok, hiszen az ő személyébe vetett bizalom miatt lettem tagja a szervezetnek. Az újságból értesültem, hogy egy új pártot akarnak létrehozni. Véleményem szerint nagyon veszélyes hatalmi játékba fogtak itt valakik. Mindenki tudja rólam, hogy évek óta a FIDESZ politikája a legelfogadhatóbb számomra az anyaországi politikai palettán. Ezért állok döbbenten, amikor azt látom: egy, az erdélyi magyarságot megosztani akaró szervezetet támogat nem kis mértékben ahelyett, hogy azokat az erőket segítené, amelyek az RMDSZ megújulását tűzték ki célul. Szerintem a Demokrácia Központok csak pénzpazarlást jelentenek, hiszen a már működő státusirodák nagyon is alkalmasak lennének erre a feladatra, és biztosan nem lett volna gond az EMNT befogadására ezekbe az irodákba, ahol a magyar állampolgársággal kapcsolatos tudnivalókkal is ellátják a hozzájuk fordulókat. Sajnálom, de az az érzésem, hogy itt csakis pénzről és hatalomról van szó.
– Jövő év februárjában újabb kongresszus elé néz az RMDSZ. Mit vársz el ettől, s a jövendőbeli szövetségi elnöktől?
– Lassú és szívós munkával teljesen meg kell újítani a szervezetet, hiszen mind a csúcsvezetés, mind pedig a megyei vezetés többsége már rég elszakadt a szavazóbázisoktól. Szeretném, ha a jövőbeni kongresszus mérföldkő lenne ebbe az irányba, ezért voltam az elsők között, akik Eckstein-Kovács Péter ügyvéd urat támogattam a szövetségi elnöki tisztségbe való jelölésre, hiszen az ő programja a változtatást tartja fontosnak, míg a Markó Béla elnök úr által pátyolgatott Kelemen Hunor a folytonosság híve. Át kell vizsgálni minden RMDSZ-es magas rangú vezető baráti és családi összefonódását, és ha felmerül a gyanú, hogy hatalmát inkább az egyén, mint a közösség szolgálatába állította, könyörtelenül el kell mozdítani a tisztségéből. Ezt el kell végezni egészen a legkisebb létszámú szervezetekig is.
– Körösfő jelenlegi alpolgármestereként milyen mértékben sikerült gyakorlatba ültetned elképzeléseidet, választási programodat?
– A választóimnak ígért programból több minden is megvalósult, csak el kell jönni Körösfőre és ezt lehet érzékelni. Az én meglátásaim természetesen beilleszkednek az RMDSZ helyi szervezetének a programjába, és a fejlődés elképzelhetetlen lenne a jelenlegi polgármester, Antal János hozzáértése nélkül. Egyik fájó pont, amit nagyon nehéz ebben a gazdasági helyzetben megvalósítani, az új munkahelyek létrehozása. Ugyanis hiába szerveztünk nemzetközi kiállításokat is a körösfői háziipari termékekből, nem igazán tudtuk felkelteni a nagykereskedők figyelmét ezen termékek iránt. Úgy érzem, a jövőben Körösfőnek is a turizmus lehetőségeit kell kiaknáznia, ennek már voltak érzékelhető jelei is.
– Mi adott erőt számodra, hogy semmilyen körülmények között ne add fel a küzdelmet?
– Az erő a közösségben van, s jóleső érzés, hogy az emberek bíznak bennem. Sőt, az emberek szeméből azt látom, hogy ezt továbbvinni kötelező számomra. A Vasvári-kultusz ápolása egyik fő feladataim közé tartozik, az emléknapok megszervezése, a múzeum továbbfejlesztése, de annak az előadássorozatnak is a folytatása, melyet iskolák, művelődési házak, kultúrközpontok meghívására tartok Vasvári Pál életéről és halálának körülményeiről. Lassan kirajzolódik az az ifjú csapat, amelynek tagjai szívvel-lélekkel segítenek, bennük látom a reményt a folytatáshoz.
Sokat segít a nehéz percekben, órákban, az az egészséges optimizmus, amely jellemző rám. Nem vagyok túlbuzgó református, de hiszek egy mindenható erőben, melyet én Istennek nevezek, és a legnehezebb pillanatokban is hozzá fordulók segítségért. Nálam bevált, ajánlom, próbálja ki mindenki, mert nagy lelki segítséget tud nyújtani a nehéz helyzetekben.
Mindig azt tartottam, hogy az egységben az erő. Ezt a családomtól maximálisan megkaptam, és éreztem, hogy bármikor számíthatok rájuk. Mi, férfiak azt tartjuk magunkról, mi vagyunk az erősek, a szívósak, a bátrak, a kitartóak, a célratörők. Végiggondolva az elmúlt harminc és egynéhány évet, úgy érzem, minden tisztelet azé a törékeny asszonyé, aki minden nehézségben kitartott mellettem, három gyermeket felnevelt úgy, hogy közben szorgosan dolgozott, és fürge ujjaival varrta a kalotaszegi varrottasokat.
Azzal a gondolattal kívánunk mindnyájuknak egy sikerekben gazdag Boldog Új Esztendőt, hogy bízva vezetőink bölcsességében, megtaláljuk a közös utat, amely egy sikerekben gazdag évet hoz majd számunkra.
PAPP ANNAMÁRIA, Szabadság (Kolozsvár)

Ismét elnapolták a tárgyalást
A 2006 februárjától tartó per végső szakaszába ért. A 2005 októberében meghozott marosvásárhelyi tanácsi határozat alapján az 1984-ben Calarasilor névre változtatott Kossuth Lajos utca visszakapta volna eredeti nevét, de a román nacionalista erőket képviselő Nagy-Románia Párt, a Vatra Româneasca Egyesület, az Avram Iancu Egyesület és Sita Ioan NRP-s tanácsos megtámadta a közigazgatási bíróságon a marosvásárhelyi tanács határozatát. A marosvásárhelyi bíróságokon lefolytatott tárgyalások során a tanács jogi képviseletét ellátó Kerekes Károly parlamenti képviselőnek minden alkalommal szembesülnie kellett a durva nacionalista támadásokkal. A Kossuth-ellenes hangulat-keltésben meghatározó szerepet játszott a Cuvântul liber napilap, amely minden tárgyalás előtt gyalázkodó Kossuth-ellenes cikkeket közölt, amely, sajnos, megtette hatását a román olvasók többségének körében. Az ilyen környezetben a bírák sem lehettek elfogulatlanok, tárgyilagos magatartásukat megmérgezte a durva nacionalista hangulatkeltés, ezért szükséges volt elhelyeztetni a pert Marosvásárhelyről. A Legfelső Semmítőszék a Craiovai Fellebbviteli Bíróságra helyezte az ügy tárgyalását. A február 28-ára kitűzött tárgyaláson a Kossuth utcanevet ellenzők nem jelentek meg, halasztást kértek azon a címen, hogy ügyvédet akarnak fogadni. Különben a megfogadandó ügyvédjük egészen biztosan most sem lesz más, mint aki 5 éve képviseli őket, de időhúzás céljából minden új tárgyalási fokon eljátsszák ezt a jelenetet. De ez alkalommal a craiovai bíróság nem értett egyet az időhúzás ezen formájával, és elutasította a halasztási kérelmüket. A tárgyaláson kiderült, hogy megjelent a színen egy beavatkozó is a nacionalista kórus oldalán, a Glasul Motilor Egyesület, amely a polgári perrendtartási szabályok szerint részt vehet a per ezen utolsó, felfolyamodási fázisában is. Ez első alkalommal kér halasztást a jogi képviselet biztosítása címén, tehát kérelmét nem utasíthatta el a craiovai bíróság. A tárgyalást március 21-ére napolták el.
(E.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

Hírsaláta
Nem lesz Kossuth utca. A craiovai táblabíróság nyilvánosságra hozott jogerős ítélete szerint nem keresztelheti vissza a marosvásárhelyi önkormányzat Kossuth Lajos utcára az 1985-ben Călăraşilorra átnevezett utcát.
Mint ismeretes, több mint öt évvel ezelőtt a város képviselő-testülete – egyetlen ellenszavazattal és egy tartózkodással – határozatot fogadott el a Călăraşilor utca Kossuth Lajosra való visszanevezéséről. Az Avram Iancu Kulturális Egyesület, a Vatra Românească Szövetség, a Nagyrománia Párt indítványára azonban a marosvásárhelyi bíróság megsemmisítette a döntést. Az önkormányzat fellebbezett, az ítélőtábla új eljárást rendelt el, de a bíróság másodjára is megtiltotta az átkeresztelést. A tárgyalást később a craiovai táblabíróságra helyezték át, ahol ez az ítélet született. (Krónika) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nacionalista nyomásgyakorlás miatt nem lesz Kossuth utca Vásárhelyen?
A craiovai táblabíróság engedett a román nacionalista szervezetek hangulatkeltésének, és úgy hozott ítéletet a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utca ügyében, melynek értelmében a 2005-ben Călăraşilorra keresztelt utca mégsem viselheti a magyar forradalmár nevét – nyilatkozta a Krónikának az önkormányzat ügyvédje, Kerekes Károly. Az RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint már csak egy esetleges semmisségi beadvánnyal lehetne fordítani az ügyön.
Bár az ügyvéd szerint a craiovai tárgyalás korrekt körülmények között zajlott le, nem adva lehetőséget Kossuth-ellenes kirohanásokra és magyargyalázásra, Kerekes mégis úgy érzi, a felperesek képviselőinek nyomásgyakorlása – mint ismert, az Avram Iancu Kulturális Egyesület, a Vatra Românească Szövetség, a Nagy-Románia Párt több tízfős hangoskodó csapattal képviseltették magukat a tárgyalóteremben – hozzájárult a per kimeneteléhez. „Ellenfeleim minden lehető nyomásgyakorlási eszközt igénybe vettek nemcsak Marosvásárhelyen vagy Craiován, hanem az egész országban. Nyomást gyakoroltak a bírákra a médián keresztül, illetve személyes jelenlétükkel és megnyilvánulásukkal a tárgyalóteremben is.
Számos honlapon, így az ortodox egyházhoz közel álló körök, a tartalékos katonatisztek érdekvédelmi szervezetek, újságírói szövetségek és sok más egyesület és alapítvány internetes oldalán a tárgyalás előtti napokban készítették elő a hangulatot” – magyarázta Kerekes. Szerinte valamelyest érthető is, hogy ilyen körülmények között a táblabíróság képtelen volt objektív döntést hozni. Az önkormányzat jogi képviselője szerint a csíkszeredai székely gárdás Csibi Barna bábuégetése, illetve a március 15-i beszédek körül kialakult félreértések is jócskán hozzájárultak a magyarellenes hangulatban hozott döntéshez. „Akkor, amikor a román közvélemény március 15. óta Kossuth Lajos és Avram Iancu ellenséges viszonyáról is beszél, ember legyen a talpán az a román bíró, aki igazságosan, elfogulatlanul dönt ebben az ügyben” – látta be Kerekes Károly.
Ennek ellenére jogilag mégiscsak megengedhetetlennek tartaná, ha az ítélőtábla azzal indokolná döntését, hogy az utcanév-változtatás román érdekeket vagy jogokat sért. Ha viszont azért találná jogszerűtlennek a marosvásárhelyi tanács határozatát – mint ahogy egyébként tette a Maros megyei törvényszék –, mert az önkormányzat azt sürgősségi eljárással fogadta el, akkor ezzel lényegében megsértené a helyhatóságok önrendelkezési jogát.
Politikai lépést fontolgatnak
Csegzi Sándor alpolgármester szerint, amennyiben az önkormányzat nem tehet több jogi lépést, és kénytelen elfogadni a bíróság ítéletét, ismét közigazgatási és politikai útra kellene terelnie a kérdést. „Mi korábban már kétszer megszavaztuk az utcanévcserét. Amennyiben román kollégáink között szerzünk legalább két támogatót, harmadszorra is megtehetjük. De ahhoz, hogy a határozatot életbe is tudjuk léptetni, a kérdést magas szintű politikai síkon kellene kezelni, mert a marosvásárhelyi Kossuth utca körüli hercehurca rég túlhaladta a jogi kereteket” – fejtette ki az alpolgármester.
Hasonlóan látja a helyzetet Kerekes Károly is, aki szerint Kossuth személye nem véletlenül éppen Marosvásárhelyen vált ki ellenérzést bizonyos román körökből. „Az senkit nem zavar, hogy a magyar forradalom kiemelkedő személyisége szobrot kapott Nagyszalontán, a román többségű Zilahon pedig utcát neveznek el róla. Ennek a kérdésnek Marosvásárhelyen van tétje, és ez sok mindent elárul” – vélekedett Kerekes Károly.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Hetvenezer marosvásárhelyi arculcsapása
Politikai nyomásgyakorlás a Kossuth utca ügyében?
Másodszor semmisíti meg a bíróság a marosvásárhelyi tanács törvényesen meghozott, a prefektúra által is jóváhagyott döntését. Marosvásárhelyen a 90-es évek hangulata érződik, háttérből a régi szekuritáté, illetve különböző szélsőséges szervezetek nyomást gyakoroltak a craiovai ítélőtábla bíráira – jelentette ki tegnap sajtótájékoztatón dr. Benedek István közgyűlési képviselő, a marosvásárhelyi RMDSZ elnöke.
– A craiovai ítélőtábla bíráira politikai nyomást gyakoroltak bizonyos szélsőséges szervezetek, aminek eredményeképpen az ítélőtábla semmissé nyilvánította a marosvásárhelyi tanács Kossuth utca nevét visszaállító döntését. – A tanácsi határozatot kétszer is megszavazták, mindkét esetben román pártok képviselői is voksukat adták a Călăraşilor utca Kossuth utcává való visszakereszteléséhez, köztük Oproiescu Florin, a Vatra Românească országos elnöke, aki a leghevesebben ellenzi a Kossuth Lajos utcanevet. Érthetetlen és elfogadhatatlan számunkra, marosvásárhelyi magyarok számára, hogy 20 évvel a rendszerváltás után még mindig megtörténhet ilyesmi, hogy a polgármester enged a szélsőséges csoportok nyomásának, amelyek célja éltetni az 1990 márciusi események légkörét – jelentette ki Benedek István elnök. Csegzi Sándor alpolgármester az RMDSZ városi választmányának elnöki minőségében kifejtette, hogy bár független, pártatlan igazságszolgáltatásról beszélnek, a bírák döntéseiket időnként politikai nyomásra hozzák meg, mint ahogy ez a Kossuth utca ügyében is történt legutóbb Craiován. – A bíróság döntésének indoklása még nem ismert, de a tanács törvényes határozatának megsemmisítése alátámasztja álláspontunkat, miszerint politikai nyomásgyakorlásról van szó. Az ítéletet mindenféle ürüggyel persze meg lehet indokolni, de furcsa, hogy egy teljesen törvényes tanácsi döntést hatálytalanít a bíróság – öt év alatt kétszer is – jelentette ki Csegzi Sándor.
Mózes Levente közgyűlési képviselő szerint a craiovai ítélőtábla határozata 70 ezer marosvásárhelyi magyar arculcsapása.
– A XXI. században elfogadhatatlan, hogy ilyen hangulat legyen Marosvásárhelyen. Mint ahogy az is, hogy a város szélén elhelyezett helységnévtáblákon a magyar nyelvű megnevezést ma is lemázolják, azon kérésünket pedig, hogy a városvezetés cseréltesse ki a táblákat, semmibe veszik – jelentette ki Mózes Levente. A kétnyelvűség kapcsán Benedek István elmondta, annak ellenére, hogy városi tanácsi határozatok vannak érvényben az utcanevek magyar fordítására, illetve a feliratozás módjára vonatkozóan, Dorin Florea polgármester, ígérete ellenére, nem tartja be ezeket, mint ahogy a tanintézmények esetében sem érvényesül a kétnyelvűségre vonatkozó törvénykezés. Ez a demokráciateszt is elbukott – jelentette ki Benedek István, aki azt nyilatkozta, első lépésként írásban szólítja fel Dorin Floreát a törvények betartására, a Kossuth utca perében pedig megteszik a további lépéseket is a határozat érvényben tartása érdekében, ha pedig szükség lesz rá, akkor újra tanács elé terjesztik a határozattervezetet
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Végre bíróságon a MOGYE -chartájának ügye?
Közigazgatási bírósághoz is kész fordulni Kincses Előd, aki a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) jelenlegi chartájának diszkriminatív és törvénytelen passzusainak a korrigálását követeli – ezt a marosvásárhelyi ügyvéd maga erősítette meg kedden az MTI-nek.
Kincses a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület megbízásából közigazgatási eljárás keretében panaszt nyújtott be a MOGYE szenátusa ellen a magyar intézetek létrejöttének akadályozása miatt. Az egyetem román többségű szenátusához és az oktatásügyi minisztériumhoz egyaránt panasszal fordult, de ezt Kincses csak az első lépésnek tekinti. Jelezte: ha harminc napon belül nem érkezik válasz, a következő lépésben az egyetem etikai és közképviseleti tanácsához fordul. Ha itt sem sikerül elérni a magyar intézet létrehozását, a közigazgatási bíróságon keres jogorvoslatot. Kincses kizártnak tartja azonban, hogy helyben korrigálják a hibákat.
Az MTI-nek ezt azzal indokolta, hogy a szenátus román többsége “nem magyarbarátságáról nevezetes”. Emlékeztetett: annak idején egyetemi tanárok is alapító tagjai voltak a Vatra Romaneasca elnevezésű román nacionalista szervezetnek. Ők mind a mai napig “retrográd, magyarellenes ideológiák foglyai” – mondta Kincses. Magyari Tivadar, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) oktatási főtitkárhelyettese már egy héttel ezelőtt felhívta közleményében a figyelmet arra, hogy a MOGYE vezetősége továbbra is elzárkózik az új román oktatási törvény alkalmazása elől, és továbbra sem teszi lehetővé a magyar tagozat megalapítását.
A jogszabály 135. cikkelye egyebek között kimondja, hogy a multikulturális egyetemeken – így a marosvásárhelyi felsőoktatási intézményben is – önálló tagozatoknak kell létrejönniük az oktatás nyelve szerint, így a román mellett magyar tagozatnak is. Ennek ellenére a marosvásárhelyi egyetem román többségű szenátusa elutasította a magyar tagozat létrehozását a nyár elején elfogadott egyetemi chartájában. Kincses Előd is ugyanerre a cikkelyre hivatkozik, akárcsak a román alkotmánynak a törvény előtti egyenlőségre vonatkozó szakaszára.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöke a Sapientia egyetemtanévnyitóján ugyancsak kitért a MOGYE magyar tagozatának önállósodási törekvéseire, amely az egyetemi szenátus diszkriminatív intézkedései miatt elakadt. Leszögezte: nemzeti összefogásra van szükség ahhoz is, hogy ez a kérdés megoldódjék.
Az aradi vértanúkra való megemlékezés napján a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatáért fog tüntetni a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) – jelentette ki Jakab István, a szervezet Maros megyei elnöke. Közölte: az SZNT akár súlyos pénzbírság ellenében is megtartja a tiltakozást október 6-án, így abban az esetben is sor kerül a tüntetésre, ha a város polgármesteri hivatala nem engedélyezi azt. erdon.ro

MOGYE: nem a miniszteri kérésre
Nem teljesíthetők a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) chartájának átírására vonatkozó kérések, mivel a tanügyminisztérium által javasolt elképzeléseket a szenátus nem hagyná jóvá – vélekedett Constantin Copotoiu, az egyetem rektora az Agerpres hírügynökségnek adott interjújában.
Hozzátette: a dokumentumot hatályos törvények alapján alkották meg, az elképzelések szerint pedig olyan előírásokkal kellene kibővíteni, amelyek sem a törvénnyel, sem az egyetemi autonómia elvével nem egyeznek. Az intézményvezető úgy véli, a politikai szférának nem kellene beleavatkoznia a MOGYE problémáiba, ezzel ugyanis sérül az új tanügyi törvényben előírt intézményi autonómia. A magyar tagozat külön megszervezett évnyitójával kapcsolatban kifejtette: az érintettek etikai hibát követtek el a döntés meghozatalával.
„A magyar vonal akár hetente szervezhetne ilyen jellegű rendezvényt, a hivatalos évnyitót azonban együtt kellett volna megünnepelnünk. Természetes, hogy mindannyian szembesülünk hiányosságokkal, a román tanárok és diákok csakúgy, mint magyar társaik, de vannak bizonyos általános érvényű elvárások, amelyek mindenkire vonatkoznak” – részletezte a rektor. Hozzátette: noha a február 9-én hatályba lépett tanügyi törvény előírja, hogy a megfelelő életkort betöltött oktatókat azonnal nyugdíjazni kell, az egyetemről mégsem távolítottak el egyetlen tanárt sem. „A nyugdíjazott pedagógusoknak megadtuk a lehetőséget, hogy továbbra is taníthassanak, órabér alapú bérezés ellenében, az intézmény vezetősége ugyanis nem találta elfogadhatónak az érintettek azonnali elbocsátását. A minisztériumtól egyértelmű utasítást kaptunk: ha nem küldjük őket nyugdíjba, a törvény előtt kell felelnünk. A román tagozat esetében is ugyanígy jártunk el” – mutatott rá a professzor.
„Sok az akadály”
Mint mondta, a tanerők hiánya is mindkét tagozaton problémát jelent, leginkább a fogorvosi és gyógyszerészeti szakon. „Az utóbbi 8 évben minden, a magyar tagozat által kérvényezett állást meghirdettünk, annak ellenére hogy a törvény szerint nem lehet etnikai különbséget tenni a felvételizők szempontjából. Idén hat hely maradt üresen a magyar vonalon, sokan részt sem vettek a versenyvizsgákon, a megjelentek pedig nem tettek eleget az elvárt feltételeknek” – magyarázta a rektor. Hangsúlyozta: több kollégájával együtt javasolta egy olyan magyar vonal létrehozását, ahol minden elméleti és gyakorlati óra a kisebbség nyelvén zajlik, ennek eldöntése azonban az egyetem vezetősége és a szenátus feladata, akik nem értettek egyet az elképzeléssel.
A rektor mindemellett úgy véli, a magyar vonal létrehozásának számos más akadálya is van. „Elképzelhetetlen, hogy minden magyar diák saját nyelvén tegye le a doktori vagy rezidensvizsgáját, egyszerűen nem rendelkezünk megfelelő számú szakemberrel, akik a kisebbségi hallgatókkal foglalkozni tudnának. Mindemellett egy külön tagozat infrastrukturális beruházást is feltételez, amelyre jelenleg szintén nincs fedezet. Ezenkívül egy romániai orvos kénytelen a többség nyelvén megtanulni a szakkifejezéseket, csakis így tudja később gyakorolni a szakmáját” – vélekedett Copotoiu. Hozzátette: az etnikai megosztással történő felvételizés sem megoldható, így ugyanis mind a magyar, mind a román diákok esetében fennállna a hátrányos megkülönböztetés lehetősége.
Az egyetem szenátusi bürójának tegnap délután megtartott heti ülésén, mint megtudtuk, nem került szóba a miniszteri utasítás és az esedékes chartamódosítás. Ez egyébként nem is a szűk vezetőség feladatköre. „A rektor kezében a döntés, neki kellene összehívni a szenátust. Lehet húzni az időt, egy-két hetet még halogatni az ügy intézését, de a végtelenségig ez nem mehet így. Gondolom, egy miniszter által aláírt utasítást csak nem lehet semmibe venni – még nálunk sem” – fejtette ki a Krónikának Nagy Örs, a MOGYE rektorhelyettese, hozzátéve, az, ami a marosvásárhelyi egyetemen történik , már egy dél-amerikai szappanoperánál is rosszabb.
Morariu az ittas PDL-seket okolja
Az ügy kapcsán a román ellenzéki pártok tegnap Marosvásárhely fekete márciusát megelőző és követő diskurzussal rukkoltak elő. Közös sajtóértekezletükön a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Konzervatív Párt (PC) orvos-politikusai a szeparatizmus bátorításával, az egyetem kettészakításával, a román és magyar diákok, betegek, illetve kórházak szétválasztásával vádolták meg a Demokrata-Liberális Párt (PDL) és az RMDSZ helyi és országos vezetőit. Silviu Morariu, a PC első alelnöke egyenesen hazugoknak, prostituáltaknak, képmutatóknak nevezte a nagyobbik kormánypárt politikusait, név szerint Traian Băsescu államfőt, Emil Boc miniszterelnököt, Daniel Funeriu oktatásügyi minisztert, Toader Strojan és Doru Oprişcan Maros megyei parlamenti képviselőket. Ugyanazokkal a jelzőkkel illette a PDL országos alelnökét, Dorin Florea marosvásárhelyi polgármestert és Marius Paşcan Maros megyei prefektust is.
„Ők a felelősek a kialakult helyzetért. Most azzal védekeznek, hogy lényegében nem is támogatták az egyetem kettészakítását, vagy részegek voltak, amikor dönteni kellett” – jelentette ki Morariu, aki 1990-ben a MOGYE-n működő román diákliga vezetőjeként egyike volt azoknak, aki a kisebbségi jogok ellen szólaltak fel. Kérdésünkre, hogy a felsoroltak közül ki az, aki megvallotta, hogy ittas volt, amikor a magyar oktatás ügyét támogatta, a PC orvos-politikusa meghátrált, mondván, hogy ezt tőlük kell megkérdezni. A konzervatív vezető viszont kijelentette: a politikumnak nincs joga beleszólni az egyetem ügyeibe és ráerőszakolni álláspontját a szenátusra. „El a lábakkal a marosvásárhelyi egyetemről, nyomorultak!” – üzente a kormánypárt képviselőinek Silviu Morariu.
Butuc a tatároktól is tart
Szintén a 90-es évek elején, a hajdani Vatra Românească, valamint a szélsőséges szervezetet támogató hatalom részéről lehetett olyasmiket hallani, hogy a magyarok előbb külön egyetemet, majd külön kórházat, később talán külön járdákat akarnak maguknak. A retrográd szólamokat a tegnap Ovidiu Butuc, a PNL Maros megyei alelnöke és Florin Buicu, a PSD vezetőségi tagja ismételték meg. A két orvos szerint a MOGYE-n kialakult konfliktus akár odáig fajulhat, hogy amennyiben anyanyelvükön tanulnak, a leendő magyar orvosok csak magyar pácienseket óhajtanak vagy tudnak kezelni. Kérdésünkre, hogy miért nézik retardáltnak azt a kisebbségi egyetemistát, aki képes elvégezni egy nehéznek tartott, hatéves egyetemet, Buicu kifejtette, hogy szerinte nincs gond a magyar fiatalok értelmi képességeivel, csakhogy ha eddig románul tanultak, ezentúl is megtehetnék.
„Értsék meg: mi együtt akarunk dolgozni. Nem akarunk szeparatizmust. Mert lehet, hogy holnap jönnek majd a tatárok, és külön tatár fodrászüzletet kérnek” – jelentette ki Ovidiu Butuc. A PNL alelnöke hozzáfűzte: amennyiben a kormánynak sikerül rávennie a MOGYE szenátusát a charta módosítására, a liberális párt pert indít a Boc-kabinet ellen.
Kőrössy Andrea, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Szekus önvallomás
Kedden délután különös életpályájú szerző különleges könyvét mutatták be igen válogatott társaságban. A Grand Szálloda zsúfolásig megtelt termében Aurel I. Rogojan: A titkosszolgálatok ablaka – Románia a globális stratégiák játékában címmel írt kötetét ismertették.
Aurel I. Rogojan 1970-ben évfolyamelsőként végezte az állambiztonsági főiskolát (szekuritáté), ahol kémelhárításban szakosodott. 1973-ban jogot tanult egyetem utáni képzésben. 1970-től Bukarestben a belbiztonsági szolgálat alkalmazottja, 1977 és 1985 között Iulian Vlad akkori belügyminisztériumi államtitkár (országos szekuritátéparancsnok) kémelhárításért felelő kabinetvezetője. 1987-ben államtitkári rangban dolgozott. 1990-ben aktívan részt vett a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) megalakításában és felépítésében. A könyvet elsősorban volt kollégáknak („camarazi”) szánta, akik szép számban jelen voltak a könyvbemutatón.
Ha csupán felsoroljuk azokat, akik a könyvet méltatták – Vasile Dobrescu történész, egyetemi tanár, Ioan Pop Sabău ügyvéd (mindketten a Vatra Românească hajdani és jelenleg is igen aktív tagjai), Adrian Bărbulescu, az RHSZ tábornoka és Iulian Vlad tartalékos tábornok, 1989-ben a szekuritáté főparancsnoka – akkor anélkül, hogy mélyebben tanulmányoznánk a kötetet, rájöhetünk, hogy tulajdonképpen milyen céllal jelentette meg a szerző.
A könyvben a szerző érdekes fejezetekbe foglalva a romániai kémelhárítás „kulisszatitkaiba” vezeti be az olvasót. Nem tekinthetünk el attól sem, hogy a szerző, aki a múltat, a közelmúltat és a napjaink eseményeit elemzi, igen sok kulcsfontosságú információhoz jutott az évek során, így nagyon jól dokumentált a könyv. Nem kétséges, hogy a szelekció tendenciózus, de ezt maga a szerző sem tagadja, hiszen a könyv 554 oldalon nagyrészt azt elemzi, hogy az egységes Romániát miként próbálták meg évszázadok óta a nagyhatalmak különböző érdekszférákba sorolni, területét feldarabolni.
Többé-kevésbé köztudott és a történészek is bizonyítják, hogy az angolok voltak azok, akik a második világháborúban a Balkán északi részének két országát, Bulgáriát és Romániát a szovjeteknek játszották át. S hogy kinek milyen szerepe volt ebben, erről is érdekes epizódokat említ a szerző. A nem történészi szempontok szerint összeállított kötetben szó esik néhány olyan disszidensről is, akik a szerző szerint tulajdonképpen úgy ellenezték Ceauşescu rendszerét, hogy mindvégig a szovjetek malmára hajtották a vizet, magyarán: háttérből Románia sorsát a KGB irányította beépített értelmiségiekkel. Rogojan tábornok külön fejezetet szentel I. M. Pacepának is, aki tettével „elárulta nemzetét”.
Egy másik igen érdekes fejezet az 1989-es rendszerváltásról szól, nevezetesen arról, hogy a volt szekuritáténak milyen szerepe volt a decemberi és az azt követő eseményekben. A könyvbemutatón elhangzott, azt bizonyítja a tábornok, hogy abban az igen zavaros időszakban a szekuritáté mentette meg Romániát a széteséstől, attól, hogy az 1990-es évek elején geopolitikailag átrendeződő Európában a nagyhatalmak „ne osszák újra Romániát”. S hogy kik „formáltak jogot a nemzeti egységállamra”? – ezzel két – elsősorban nekünk, magyaroknak is igen érdekes fejezet foglalkozik. „A magyar delírium: propaganda, kémkedés és szélsőségesség Szent István Magyarországáért” – című részben a szerző az első világháborútól napjainkig végigköveti mindazt „az erőfeszítést, amelyet az anyaországiak és az erdélyi magyarok megtettek és tesznek annak érdekében, hogy átrajzolják Románia térképét”. Az adatok igen pontosak, tényszerűek – nyilvánvalóan mondhatnánk, de rögtön hozzá is tehetjük: sértően egyoldalúak, tendenciózusak, félrevezetőek. Belelapozgatva, igen vitatott kötetet juttattak eszembe. Ion Lăncrănjan történésznek valamikor a ’80-as években megjelent: Egy szó Erdélyről című gyűlölködő torzítása köszönt vissza az igen dokumentált főszekus művében. Igaz, ezúttal a kötet írója nem értelmez, magyaráz, csupán féligazságokat közöl.
S hogy ne csak a magyarokat viktimizálja mindazért, ami ma történik az országban, az utolsó fejezet Jugoszlávia és Románia árnyékháborúját ecseteli, felvázolva mindkét ország 1945 és 1989 közötti kémelhárító tevékenységét. S hogy ennek a küzdelemnek mi volt az igazi tétje? Nem kétséges, állítja a szerző, a szerbek a Bánságot akarták elcsatolni Romániától. E részből kiderül, hogy az éber szekuritáté miként akadályozta meg azt, hogy ez az országrész se váljon ki „a történelmi Romániából”.
Mindezek mellett – állítja egy másik rész –, ma az ország politikusainak a globalizáció gazdasági fenyegetettségével is szembe kell nézniük. Az üzleti érdekháborúnak is az a célja, hogy felossza az országot. Ezúttal nem a politikai átrajzolásról van szó, hanem arról, hogy a hazai erőforrásokat, a nyersanyagok kiaknázását egyes érdekek szerint átjátsszák a külföldi konszerneknek.
A bemutatón többek között az is elhangzott, hogy az 1989-es rendszerváltást követő események, az említett területi és gazdasági jellegű fenyegetettség kényszere miatt alakult meg a Román Hírszerző Szolgálat. A könyv szerzője pedig egyike volt, aki ezt a struktúrát újraépítette. Erről olvashat az érdeklődő a munkában, amely tulajdonképpen a „kémszolgálatok fölöttébb szükséges voltáról” próbálja meggyőzni az olvasót.
A mindenkori kémeknek, a belbiztonságiaknak az a szerepük, hogy megbízható, naprakész információt szolgáltassanak a politikusoknak, hogy a megfelelő információ birtokában a legjobb döntéseket hozzák – hangsúlyozták többen a teremben. A történelmi idők óta a kémek nemzeti érdeket szolgáltak – vallották többen is a pulpitusról.
Attól függ kinek, milyen érdeket – tehetjük hozzá a könyv olvastán.
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma