A váradi szecessziós épületek egy kötetben
Péter I. Zoltán Szecessziós építészet Nagyváradon című kötetét mutatták be pénteken délután a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban.
Nagyszámú érdeklődő jelent meg a pénteki könyvbemutatón, annak ellenére, hogy aznap délután több kulturális esemény is zajlott a városban, amelyeken valószinűleg sok olyan magyar polgár vett részt, akik Péter I. Zoltán könyvének bemutatóján is részt kívántak venni. Ezt a feltevést igazolja az a tény is, hogy a bemutató megkezdése után is szinte folyamatosan érkeztek még az érdeklődők az eseményre. A kötetbemutatót mintegy keretbe foglalta Thurzó Sándor József brácsaművész fellépése, aki az esemény kezdetén és végén egy-egy Maczalik Alfréd kompozíciót adott elő. Magát a könyvet Dukrét Géza a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) elnöke ismertette. „Hiánypótló kötet a Péter I. Zoltáné”, mondta Dukrét Géza a Partiumi Füzetek sorozat 66. darabjaként napvilágot látott kiadványról, mely a PBMET és a Varadinum Script Kiadó gondozásában, a Bihar Megyei Tanács RMDSZ frakciójának és a Nagyváradi Evangélikus-Lutheránus Egyház anyagi támogatásának köszönhetően kerülhet a nagyközönség kezébe. A kötet megjelenésének örök időszerűségét az adja, hogy a történelmi Magyarországon Budapest után Nagyváradon épült a legtöbb szecessziós épület. Ez az építészeti stílus a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején hódított Európában, de a szecesszió egy az építészetnél tágabb értelemben vett művészeti stílus, sőt gondlokodásmód, mely jelen volt az irodalomban, a képzőművészetben és a filozófiában is, hangsúlyozta Dukrét Géza, kifejtve a továbbiakban azt, hogy a magyar szecsesszió legnagyobb alakja Lechner Ödön volt, akinek tanítványai, követői közül sokan terveztek, illetve építettek Nagyváradon szecessziós stílusú épületeket.
E könyv Nagyvárad szecesszió előtti építészetének rövid ismertetésével kezdődik, majd az európai szecesszió kialakulásának és fejlődésének legfontosabb állomásait taglalja a szerző. Ezt követi a könyv első fő része, a Szecesszió térnyerése Nagyváradon című fejezet, melyben számos érdekes információt tudhat meg az érdeklődő a nagyváradi szecessziós épületek megépítésének körülményeiről. Az elnök elmondta, hogy az első szecessziós épület Nagyváradon a Nagysándor József (ma Aurel Lazar) utca 7 szám alatt lévő Sonnenfeld-ház, melyet 1899-ben építettek meg Spiegel Frigyes tervei alapján. Az elsőt további harminckét szecessziós épület követte. A könyv másik fejezetében a Nagyváradon alkotó tizenkét építész rövid életpályájáról lehet olvasni a könyvben, majd a jelentősebb szecessziós stílusú épületek részletes leírását nyújtja Péter I. Zoltán. A kötet végén táblázatba foglalja a szerző a nagyváradi szecessziós épületeket, azok tervezőivel és műemléki besorolásával együtt.
Az ismertető után a szerző, Péter I. Zoltán vette át a szót, aki elöljáróban kiemelte a városban az utóbbi időben tapasztalható pozitív fejleményeket, utalva a színház elé kihelyezett korabeli hangulatot idéző kandeláberekre vagy a nagyállomás előtti ízléses korlátokra, majd saját kötetére áttérve elmondta, hogy a maga idejében a szecessziót nagyon támadták, hozzátéve, hogy amikor tehetségtelen tervezők próbálkoztak vele, akkor ez a támadás jogos is volt, ám Váradon jelentős építészek terveztek szecessziós épületeket. A Sebes-Körös parti városban Komor Marcell és Jakab Dezső voltak a szecesszió vezéregyéniségei, ők tervezték a Sas-palotát és az Adorján I., és II., házakat, de rajtuk kívül mások is jelentős szecessziós épületek tervezésével tették le névjegyüket Nagyvárad építészetében. Péter I. Zoltán elmondta, hogy büszkék lehetünk a váradi alkotók munkáira, de szégyen ránk nézve ezeknek az épületeknek jelenlegi, siralmas állapota. Külön rosszllását fejezte ki a város korábbi főépítészének Andrei Luncannak az ötlete miatt, aki, mikor először kezdtek vakolatdarabok lehullani a műemléképületekről, felszólította a háztulajdonosokat, hogy verjék le épületük rossz állagú díszítőelemeit arra hivatkozva, hogy azok veszélyeztetik az emberek testi épségét. Péter I. Zoltán beszéde után a hozzászólások és a kérdések következtek. Veres Kovács Attila református lelkipásztor felvetette azt, hogy az ilyen és ehhez hasonló kiadványokat idegen nyelveken is ki kellene adni, hogy a turisták is tudjanak ezekről a váradi épületekről. Erre reagálva Dukrét Géza elmondta, hogy megvan neki a Nagyvárad építészetéről szóló, korábban kiadott kötet angol nyelvű kézirata, és mint mondta, amennyiben sikerül anyagi támogatást találni, akkor ezt az anyagot újra ki lehetne adni, más idegen nyelvű kiadás azonban kevéssé valószínű, mert az már túl sok pénzbe kerülne, vázolta a helyzetet Dukrét Géza. Végül Dukrét kérdezte terveiről Péter I. Zoltánt, aki elárulta, hogy Tóth Jánossal, a váradi Ady Múzeum igazgatójával közösen dolgozzák fel Ady nagyváradi sajtóperének periratait, egy másik terve pedig az, hogy összefoglalja Nagyvárad építészetének történetét 1691-től 1860-ig. A könyvbemutató dedikálással zárult
Pap István. erdon.ro

Emlékezés és remény – Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadványának, a Partiumi füzeteknek a jubileumi, 70. kötete Kupán Árpád történésznek a 19. század végét, a 20. század első felét meghatározó két nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról és dr. Soós Istvánról írott könyve.
Mindkét személyiség mellé illeszt Kupán egy-egy epitheton ornanst, abszolút jogosan: Rimler Károlyt a városépítőként, dr. Soós Istvánt pedig a városmentő polgármesterként aposztrofálva. Érdekes módon egyikük sem született tősgyökeres váradi, a német eredetű Rimler család Felvidékről, a Pozsony melletti Nagylévárdról származik, dr. Soós István pedig Marosludason született székely nemesi családban.
Megkockáztatnám azt a feltevést, hogy éppen emiatt a térbeli perspektíva miatt lehettek mindketten Nagyvárad külső-belső arculatát megváltoztató egyéniség: nem a helybeliek rajongó lokálpatriotizmusával nézték és látták a várost, így könnyebben felismerték, hogy egy-egy időszakban mire van elsődlegesen szükség a Sebes-Körös partján.
1867, a kiegyezés után az építésnek jött el az ideje: a monarchia más városaihoz hasonlóan megpezsdül Nagyváradon is az élet, a korabeli visszaemlékezések tanúsága szerint, mint a hangyaboly, olyan építkezési-átalakulási nyüzsgés volt tapasztalható. Akkoriban épültek fel a szecessziós-eklektikus bérpaloták, illetve a hasonló stílusú kulturális-adminisztratív középületek. Ennek a pezsgésnek pedig a mozgatórúgója, hajtóműve, karmestere Rimler Károly polgármester volt olyannyira, hogy a városépítő jelző nemhogy a váradiakra jellemző túlzás volna, de a fegyvertények ismeretében kifejezetten szerénynek hat. Soós István viszont egészen más körülmények között, több irányból is fújó, nem ritkán orkánerejűvé erősödő ellenszélben vetette neki vállát a  „ermészeti” csapásoknak. De helytállt erős kézzel irányítva a gályát, miközben – horatiusi-berzsenyi hasonlattal élve – „forrt a világ bús tengere”. Egyszóval a neki adományozott városmentő jelző is megérdemelten kitüntető.
Kupán Árpád alapos munkát végzett, s ami különösen értékelendő, hogy olyanok számára is dokumentációval érdekesen alátámasztott olvasmánnyal szolgál, akiknek tulajdonképpen semmi közük Nagyváradhoz, sőt elsőre talán inkább elutasítanák ezt az újabb „váradi hencegésnek” tartott könyvet. Hisz mindkét polgármester tevékenysége példaértékű, abszolút hitelesen leképezi a mindennek rendelt idején elsődlegesen fontos tennivalók figyelemmel követését.
Prológusában Kupán Árpád nem rejti véka alá a reményét, hogy az előző – talán sokkal nehezebb, hisz szokatlanabb, sőt világháborús – időszakokhoz hasonlóan feltámad a város tettekben megnyilvánuló és nem a tespedő beletörődésben megélt újraéledési vágya. „Jó lenne azzal zárni ezt az előszót, hogy újból feltámad a remény Nagyvárad újjászületésére. De ehhez olyan hit, akarat és önfeláldozás kell, kellene, amellyel e könyvben bemutatásra kerülő két férfi rendelkezett.
Talán emlékük, küzdelmeik, sikereik, eredményeik felmutatása példát és ösztönzést ad mai felelős vezetőinknek, s minden olvasó lelkiekben gazdagodik e két személyiség életének megismerése által.
Dum spiro, spero! Míg élek, remélek” – fejezi be prológusát a szerző, de hasonló gondolatokkal zárja sorait az utószót író Mihálka Zoltán történész is: „E sorok írója különösen nagyra értékeli azt, hogy a szerző felhasználta a helyi napilapok tudósításait, hiszen ezekből a különböző politikai és világnézeti beállítottságú kiadványokból valóban hű képet kap az olvasó a bemutatott személyekről és időszakról. S ezt a gondosan kiválogatott melléklet anyagai is kiegészítik. És mivel a könyv főszereplőit is mindig a remény ösztönözte példamutató tetteikben, zárjuk mi is az ősi mondással: a remény alszik ki utoljára...” A legtalálóbb végszó, bármiféle hozzátétel csak elvonna az értékéből!
Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei, PBMET és Varadinum Script Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Szalárdi honvédsorsok levelekben
Valós emberi sorsokba enged betekintést Nagy Béla „Isten elhozza az időt” című dokumentumgyűjteményének III. kötete, melyet péntek este mutattak be a Lorántffy Zsuzsanna Központban.
A rendhagyó bemutató során Meleg Vilmos és Molnár Júlia színművészek olvasták fel a legújabb kötet főszereplőinek néhány levelét. Egyikük Kőrösi Ferenc honvéd, akinek fia, Imre el is jött a bemutatóra. De, amint a későbbiek során kiderült, más honvéd-leszármazottak is jelen voltak, egyikük a bemutató során könnyes szemmel számolt be arról, hogy hetven év után tudta meg, édesapja hol van eltemetve.
„Gazdagabbak lettünk”
Amint Szabó Ödön parlamenti képviselő elmondta, nagyon örült, amikor két évvel ezelőtt Nagy Béla felkereste a szalárdi honvédlevelek első kötetének anyagával, ugyanis második világháborús helyzetjelentéseket ismertek ugyan, de így megszerkesztve, magyarázatokkal ellátva és a társadalmi beágyazottságra is rámutatva ezt megelőzően nem vehetett még kézbe az olvasó. Mint megjegyezte, ő maga történészként a XIX. századdal foglalkozik, de erre a periódusra vonatkozóan jóval kevesebb az anyag – nem mintha nem léteznének megélt történetek, de az emberek iskolázottsága más volt, s megfelelő postahálózat sem állt rendelkezésükre. Érdekes összehasonlítani az első és a második világháborús  katonaleveleket is. Bár a megélt történelmi pillanat, a közeli halál tudata mindkét periódusban megjelenik, azonban minőségi különbségek vannak a nyelvezet tekintetében, még akkor is, ha sok második világháborús honvéd esetében e levelek voltak az első értelmiségi megnyilvánulások, mondta Szabó Ödön.
A három kötet egyazon település más-más társadalmi rétege szemszögéből mutatja be a kis közösséget, s túl azon, hogy e levelekben az egykori honvédek nagyon is emberi vonásai is megmutatkoznak, a könyvek nem csupán a levelek száraz ismertetései, hanem magyarázatai, értelmezései is, amelyek által sokkal gazdagabbak lettünk, fogalmazott Szabó Ödön.
Hét levélcsomag
A könyvbemutató második része során Péter I. Zoltán helytörténész beszélgetett a kötetek szerkesztőjével. A beszélgetés során Nagy Béla elmondta: az első két kötet a tordai csata 70. évfordulója jegyében jelent meg, a harmadik pedig ahhoz kapcsolódik, hogy hetvenkét évvel ezelőtt, október 8-án rendelték el a visszavonulást, s ezzel tulajdonképpen véget ért a tordai csata.
A három kötet hét levélcsomagot tartalmaz, s mind a hét érintett Tordán küzdött. Ez nem véletlen, hiszen szalárdiak lévén kivétel nélkül a nagyváradi 25. gyalogezred kötelékében harcoltak, s a tordai csata első pillanatától bevetette őket a német-magyar hadvezetés. A hét honvéd közül négy hősi halált halt a tordai mezőn, három pedig hazajött, egyikük közben hadifogoly is volt. A kötet szerkesztője megjegyezte: bár legtöbbünk tudatában a tordai ütközet veszteségként él, valójában a magyar királyi honvédségnek az egyik legsikeresebb hadművelete volt. Szűkebb családjában négyen vettek részt aktívan a háborúban, nagybátyja sebet is kapott, s a mellette lévő katonát megölte ugyanaz a lövedék, mondta el a három kötet szerkesztője.
Az első, kilencven levélből álló csomagot 1974-ben kapta meg, amikor riportot készíteni ment Szalárdra. A leveleket lemásolta és visszavitte tulajdonosuknak, aki azóta meghalt, a leveleknek pedig nyomuk veszett, csak a másolatok maradtak meg. A második köteg levélre 1980-ban bukkant rá. Évtizedek teltek el, de hitt benne, hogy mindez nem lehet csupán véletlen. Évekkel később gyerekkori ismerőse, hozott három levélcsomagot, s az előző kettőből, valamint ezekből született meg az első két kötet. A harmadik kötet anyagát később kapta meg, az egyik köteget pont a szalárdi könyvbemutatón ajánlották fel. A legújabb kötet főszereplői Kőrösi Ferenc honvéd, aki hazatért a háborúból és Bulz György, akiről kiderül, hogy elkéredzkedett, hogy otthon lehessen, amikor felesége szül, de hamarabb vissza kellett fordulnia a frontra, s gyermekét már sosem láthatta.
A levelekben vörös fonálként húzódik a fiatal apa aggódása családjáért, egy adott pillanatban népköltészetbe megy át. Hihetetlenül érzelemdúsak és egy adott pillanatban finom erotika is megjelenik bennük.
Amint a kötet szerkesztője megfogalmazta: egyféle sorsszerűséget érez abban, ahogyan e három kötet anyaga „megtalálta őt és összeállt”, a nélkül, hogy rokoni szál fűzné magukhoz a levelek íróihoz. „Tudtam, hogy ezekkel nekem, mint abból a faluból rég elszármazott értelmiségi embernek, kezdenem kell valamit. Kezdtem valamit, és ez lett belőle. (…) Úgy érzem, a szülőfalum iránti kötelességemet megtettem” – fogalmazott Nagy Béla, majd köszönetet mondott a Kőrösi és a Bulz családnak a közzétett levelekért, továbbá Voiticsek Ilona és Voiticsek Árpád nyomdászoknak, akik a Litera Print nyomdában „e gyönyörű munkát létrehozták”. Amint Péter I. Zoltán elmondta, köszönet illeti a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakcióját, az RMDSZ Bihar megyei szervezetét, s Szabó Ödön parlamenti képviselőt is a támogatásért.
Neumann Andrea
Isten elhozza az időt. Honvédlevelek Szalárdra I-III. /Varadinum Script Kiadó, Nagyvárad, 2014, 2016./ A Honvédség Nagyváradi 25. Gyalogezrede kötelékében szolgáló szalárdi katonák leveleiből (összegyűjtötte: Nagy Béla) erdon.ro