A Valóság örökébe lépett Változó Valóság (Bukarest) hetilap június hónapban megszűnt. Születnek új lapok, de az anyagi nehézségek miatt egyes lapok eltűnnek.

"Köpeczi Béla történész professzor nyilatkozott munkásságáról, könyveiről. 1946-ban a Valóságban írt a magyar-román együttműködés fontosságáról. Jelentős vállalkozásának érzi az Eminescu kiadást, a költőnek még a prózáját is bemutatták, ez ellen a román hatóságok élesen tiltakoztak. 1976-ban elvállalta az Erdély története főszerkesztését. Az 1918 utáni részt a felkért történész nem vállalta, így kénytelen volt - társai segítségével - maga megbirkózni a feladattal. Magyarázkodik: fontos adatok nem álltak rendelkezésére. Arra sincs elég adat, hogy mi történt Romániában 1945 és 1989 között. "Meglehetősen távolságtartással írtam meg ennek az időszaknak a történetét." - mentegetőzik. Többször próbáltak a román történészekkel egyeztetni, de ezt nem sikerült elérni. - Köpeczi legújabb kötete: Nemzetképkutatás és a 19. századi román irodalom magyarságképe. /Brassói Lapok (Brassó), ápr. 5-11./ "

Az 1989–es fordulat után a jó újságírókat foglalkoztató egykori bukaresti szakszervezeti hetilap Valóság címen jelent meg, de fenntartó híján mindössze két évig tudott megmaradni. Hasonló sorsra jutott a népszerű Ifjúmunkás, amelynek a helyét azóta sem vette át egy ifjúságnak szóló erdélyi lap. A Valóság egykori szerkesztője, Murgu Pál, most újraindította a Valóságot. /(v): Újraindult a Valóság. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), máj. 28./

Az 1940. évi bécsi döntés augusztus 30-i évfordulóján a román médiában kötelező módon feltámad halottaiból Dücső Csaba, hogy megtestesítője legyen a vérszomjas magyarnak, aki Észak-Erdély megszállása után az itt rekedt egymillió főnyi román közösség jogfosztásával, mi több, véres „rendcsinálással” igyekezett a Trianon óta elszenvedett sérelmeket megtorolni. Dücső Csaba neve az elkövetkező napokban biztosan újólag feltűnik a román sajtóban. Ezelőtt nyolc évvel, 1998 decemberében történt, hogy bizonyos Traian Golea, az amerikai román emigráció floridai egyletének élharcosa levélben hívta fel Románia elnökének figyelmét a veszélyre: Dés város magyarjai emléktáblát akarnak állítani Dücső Csabának, annak az írónak, aki hatvan évvel azelőtt Nincs kegyelem című regényében az erdélyi románok kiirtására buzdította olvasóit. Valójában a dési tervből egy szó sem igaz. Dücső Csabát Ion Lancranjan hírhedt, 1982-ben Bukarestben megjelent meg könyve, a Cuvant despre Transilvania mentette ki a megérdemelt feledésből. Lancranjan magyarellenes vádaskodásait tartalmazó könyvét valószínűleg Nicolae Ceausescu hagyta jóvá. A budapesti ellenvéleményt Száraz György fogalmazta meg Válasz egy furcsa könyvre címmel (Valóság, 1982/10): lapról lapra mutatta ki légből kapott adatait, sorolta fel románellenes „idézeteit” Illyés Gyulától, Méliusz Józseftől, sőt Kádár Jánostól, mely „idézetek” soha, sehol nem hangzottak el. Lancranjan könyve Ceausescu 1978. évi amerikai látogatása után, az annak nyomán elszabadult ádáz magyarellenes kampány része volt, azzal a céllal, hogy kimutassa: a Ceausescu ellen New York-ban szervezett, emlékezetes tüntetéssorozatot horthysta háborús bűnösök, vagyis a bécsi döntés után Észak-Erdélyben ártatlan románokat gyilkoló magyar hóhérok szervezték. Ion Lancranjan ezek ideológusává avatta Dücső Csabát, aki aztán 1989 után a román extrémizmusnak is fő érve maradt a magyarság kollektív bűnösségének bizonygatására. Varga János irodalomtörténész felkutatta és a Mozgó Világ 1987/6-os számában közzétette, mi az igazság Dücső Csabával kapcsolatosan. Létezett ugyan, de egész életében ismeretlen, dilettáns író maradt. Nincs kegyelem címmel 1939-ben adta ki kisregényét. Regény volt, nem pedig mozgósító tettekre serkentő röplap, mint ahogy azt Lancranjan állította. Hőse, Torday Levente valóban arról álmodozik, hogy megöl minden útjába kerülő románt, miután elborzadva olvasott a Horea-felkelés magyarellenes atrocitásairól, amelyek egyébként valóban megestek, lásd David Prodan akadémikus monográfiáját. Dücső Csabát bizonyára Eminescu Geniu pustiu című regénye ihlette meg: ebben az 1848–1849-es események során a főhős, egy erdélyi román tanító arról ábrándozik, hogy kiirtja a magyarokat. Lancranjan nem tudott magyarul, adatait, „idézeteit” tálcán kapta a párttól. Ilyen fedezettel a háta mögött nem jött zavarba, mikor Száraz György cáfolata nevetséges helyzetbe hozta, hanem Vocatie constructiva című, sebtében összecsapott cikkgyűjteményében válaszolt. Forrásait most sem jelölte meg. Ion Lancranjan 1991. március 4-én meghalt, de magyarellenes műveinek köszönhetően megérte, hogy az Iliescu-rendszertől és az 1989 után színre lépő sovén-nacionalista pártoktól minden kitüntető címet, díjat megkapott. Azután könyveivel együtt feledésbe merült, ami azonban Dücső Csabáról nem mondható el. /Barabás István: Az élet fonákja. Ismerkedjünk Dücsővel. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 26./

Bölcsességéből és gerincességéből merítkeztünk
Alázatos főhajtás Tőkés István előtt
Kereken 25 esztendeje ért az a megtiszteltetés, hogy 1991. január 1-jén megajándékozott A Romániai Magyar Református Egyház élete 1945–1989 című átfogó művével, amelynek ajánlásában ezt írta: „Fodor György barátomnak az együttgondolkozás jegyében újévi üdvözlettel, Tőkés István”.
A letünt kommunizmus éveiben is többször meghallgathattam nagy teológiai tudást sugárzó, mégis közérthető prédikációit. Ezzel kapcsolatban elmondanám, hogy egyik leveléhez csatoltan elküldte az Agyagfalván 1990-ben elhangzott beszéde szövegét.
Arról is beszámolt – nem dicsekvésként –, hogy a többezres gyülekezet kizárólag az ő útkeresését tapsolta meg. „Ebből arra következtetek, hogy tulajdonképpeni szándékomat, vagyis Agyagfalvának a mai üzenetét megértették. Az elhallgatások kora talán végéhez érkezett... ” – nyomatékosította a professzor. Az 1989-et követő hónapokban, sőt 1991-ben is bármennyire furcsának hangzik, levélben tartottuk a kapcsolatot. Megindoklása szerint: „A telefont érthető okok miatt nem veszem ígénybe...”
A rendszerváltás utáni, még bizonytalan hónapokban elsők között kerestem fel. Sokan viszont szó szerint elkerülték a családot. Köztudomású, hogy arra az időszakra is érvényes a mondás, miszerint: háború után sok az öndicsekvő hős, akik azonban még puskát sem láttak... Akkor a Valóság című Bukarestben – Bogdán Tibor kolozsvári születésű kiváló publicista főszerkesztésében – megjelenő tényfeltáró napilap hitéleti munkatársaként készítettem vele egy átfogó interjút.
Fodor György. Szabadság (Kolozsvár)