Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (Magyarország)
5 tétel
2010. december 11.
Bővítik az első évszázadot: utat tör a tér a könyvtárban
Karnyújtásnyira kerülhetnek az olvasók a könyvekhez
A rendszerváltás óta az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó kolozsvári versenytárgyalásnak bizonyult a Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár és a Romániai Építészek Kamarája által meghirdetett, a könyvtár bővítését célzó pályázat. A két hónappal ezelőtt indított nemzetközi versenytárgyalásra 102 pályázat érkezett, s a győztes tervrajzot jövő kedden, december 14-én nevezik meg. A beruházás összköltsége mintegy 3 millió eurót emészt fel, és a győztes 10 ezer euróval gazdagodik, a szerződés megkötésével azonban további 150 ezret halmozhat fel. A könyvtár újabb bővítménye az egyre népszerűbbé váló szabadpolcos könyvtárrendszer szellemében épül, az intézmény jelenlegi épülete és a Kolozs Megyei Kórház között 1200 négyzetméternyi területen. Az előzetes elképzelések alapján az új létesítménynek 60 ezer könyv elraktározására kell alkalmasnak lennie. A látványtervek megtekinthetőek az intézet épületének első és második emeletén.
Az új bővítés elsődleges célja a könyvek elraktározása, de kétszintes földalatti parkolót, olvasó- és konferenciatermet, reprográfiai, kötészeti, illetve digitalizáló műhelyeket is magába kell foglalnia. „A jelenlegi szakaszban még nem tértünk ki a kivitelezés apróbb részleteire. Miután a zsűri eldönti, hogy melyik pályamunka nyer, következik az engedélyeztetések sora. A jelenleg felújítás alatt álló általános városrendészeti terv mellett az övezeti- és részlettervbe is be kell vonnunk az építményt. Maga a tervezés felvesz legalább két évet” – mondta Tiberiu Trenea, a könyvtár műszaki igazgatója, aki maga is a zsűri tagja. Elárulta: a zsűri megteheti, hogy nem nevez meg első helyezettet, hanem két második díjasnak kikiáltott pályamunkát von össze egy végső tervre. Az új épület költségevetése négyzetméterenkénti 1100 eurót enged meg.
A második díj 6000, a harmadik pedig 4000 eurós jutalmat kínál. „A könyvtárak általában ötvenévente bővítésre szorulnak. Az 1960-as évekbeli fejlesztés után ez lenne a második jelentős terjeszkedés” – mondta Kovács Eszter, a könyvtár közönségkapcsolat-felelőse.
A pályamunkák zsűrizése folyamán figyelembe veszik, hogy a látványtervek alapján az épület mennyire alkalmas a tervezett létesítmény feladatának a betöltésére: elsődleges szempont, hogy a belső terek elrendezése biztosítsa a könyvek hozzáférhetőségét az olvasók számára. A tervezett épületben az olvasóknak nem kellene kikérniük a könyveket, hanem egyszerűen le kell venniük a polcról.
A felhívásra számos fantáziadús válasz érkezett: kaptárra emlékeztető látványtervektől kör alaprajzú pályamunkákon át a „szocialista betonkockákat” idéző építményekig sok minden megtalálható.
Kizáró jelleggel bír a létesítmény „alkalmazkodóképessége” is: a zsűri nem fogadja el azokat az elképzeléseket, amelyek esetében a tervezett épület nem illik bele a környezetébe, nem kapcsolódik valamilyen módon a könyvtár jelenlegi formájához. A pályázatok között találkozunk az első bővítmény Bauhaus-stílusát utánzó kivitelezéssel, az ősi könyvtári épület szecessziós elemeit felhasználó megoldással, futurista elképzelésekkel, nyitott könyv témájában elképzelt homlokzatokkal, nonfiguratív formákkal, tetőtéri futballpályákkal, barlangrajzokat utánozó fénynyílásokkal. A látványterveket bárki megtekintheti a Központi Egyetemi Könyvtár épületének első és második emeleti folyosóján.
A kolozsvári tudományegyetem és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) közös könyvtárépületének megépítésére ugyancsak nyilvános tervrajzpályázatot írt ki 1904 áprilisában a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Az Erdélyi Pál könyvtárigazgató által megfogalmazott koncepció értelmében az építészeti megoldásoknak a könyvtári gyűjtemények szakszerű kezelését és az olvasók gyors kiszolgálását kellett biztosítaniuk. A strasbourgi és a bázeli egyetemi könyvtár mintáira alapozó programban kikötésként szerepelt a könnyen megközelíthető, egymástól elkülönített könyv-, és folyóiratraktár létrehozása, a természetes fénnyel megvilágított egyetemi-, valamint a közművelődési célokat szolgáló olvasóterem kialakítása.
Az ötszintes – pincéből, magas alagsorból, magasföldszintből, első és második emeletből álló – épület megalkotására vonatkozóan kilenc pályázati munka érkezett be. A strasbourgi könyvtárhoz hasonló megoldású, négyzetes alaprajzot mutatott be négy pályamunka, öt tervrajz ellenben a bázeli mintára átlós tengely mentén csoportosította a belső tereket.
A versenytárgyalás történetének érdekessége: eredetileg az első díjat Orth Ambrus és Somló Emil pályázata nyerte, a második helyezett a Korb Flóris, Giergl Kálmán építészpáros, a harmadik díjazott pedig Sebestyén Artúr lett, de a túlhaladott költségvetési keret miatt egyik terv sem tűnt azonnal kivitelezhetőnek. A tíz százalékos keretcsökkentéssel meghirdetett második fordulóban a bizottság a Korb-Giergl együttesnek ítélte a pálmát. Az 1909. május 18-án megnyitott, neobarokk és szecessziós stíluselemeket ötvöző könyvtár klinkertéglával borított, palatetős épülete úgynevezett cottage-rendszerben készült, azaz a különböző rendeltetésű könyvtári helyiségek csoportosulnak, és átjárókkal kapcsolódnak egymáshoz. A bázeli könyvtár térrendezését követő kolozsvári intézmény a maga nemében a lehető legkorszerűbb alkotásnak minősült. Újszerű és funkcionális volt például Erdélyi Pál ötlete, amely célszerűbb elhelyezést biztosított az olvasótermi székeknek az ívesen kivágott asztalok beállítása által, avagy az általa kigondolt és szabadalmazatott helytakarékos polcrendszer. Az épülethez átjárókkal csatlakozó könyvraktár egyik végén teherfelvonó, a másikon könyvszállító lift működött, az előcsarnok fölött 150 személyes vetítőgéppel felszerelt előadóterem helyezkedett el. Az egyetemi és közművelődési feladatok ellátását célzó belső terekben helyet kaptak egyebek mellett különféle irattárak, gyűjtemények, kiállító termek is.
KOVÁCS HONT IMRE, ZAY ÉVA, Szabadság (Kolozsvár)
Karnyújtásnyira kerülhetnek az olvasók a könyvekhez
A rendszerváltás óta az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó kolozsvári versenytárgyalásnak bizonyult a Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár és a Romániai Építészek Kamarája által meghirdetett, a könyvtár bővítését célzó pályázat. A két hónappal ezelőtt indított nemzetközi versenytárgyalásra 102 pályázat érkezett, s a győztes tervrajzot jövő kedden, december 14-én nevezik meg. A beruházás összköltsége mintegy 3 millió eurót emészt fel, és a győztes 10 ezer euróval gazdagodik, a szerződés megkötésével azonban további 150 ezret halmozhat fel. A könyvtár újabb bővítménye az egyre népszerűbbé váló szabadpolcos könyvtárrendszer szellemében épül, az intézmény jelenlegi épülete és a Kolozs Megyei Kórház között 1200 négyzetméternyi területen. Az előzetes elképzelések alapján az új létesítménynek 60 ezer könyv elraktározására kell alkalmasnak lennie. A látványtervek megtekinthetőek az intézet épületének első és második emeletén.
Az új bővítés elsődleges célja a könyvek elraktározása, de kétszintes földalatti parkolót, olvasó- és konferenciatermet, reprográfiai, kötészeti, illetve digitalizáló műhelyeket is magába kell foglalnia. „A jelenlegi szakaszban még nem tértünk ki a kivitelezés apróbb részleteire. Miután a zsűri eldönti, hogy melyik pályamunka nyer, következik az engedélyeztetések sora. A jelenleg felújítás alatt álló általános városrendészeti terv mellett az övezeti- és részlettervbe is be kell vonnunk az építményt. Maga a tervezés felvesz legalább két évet” – mondta Tiberiu Trenea, a könyvtár műszaki igazgatója, aki maga is a zsűri tagja. Elárulta: a zsűri megteheti, hogy nem nevez meg első helyezettet, hanem két második díjasnak kikiáltott pályamunkát von össze egy végső tervre. Az új épület költségevetése négyzetméterenkénti 1100 eurót enged meg.
A második díj 6000, a harmadik pedig 4000 eurós jutalmat kínál. „A könyvtárak általában ötvenévente bővítésre szorulnak. Az 1960-as évekbeli fejlesztés után ez lenne a második jelentős terjeszkedés” – mondta Kovács Eszter, a könyvtár közönségkapcsolat-felelőse.
A pályamunkák zsűrizése folyamán figyelembe veszik, hogy a látványtervek alapján az épület mennyire alkalmas a tervezett létesítmény feladatának a betöltésére: elsődleges szempont, hogy a belső terek elrendezése biztosítsa a könyvek hozzáférhetőségét az olvasók számára. A tervezett épületben az olvasóknak nem kellene kikérniük a könyveket, hanem egyszerűen le kell venniük a polcról.
A felhívásra számos fantáziadús válasz érkezett: kaptárra emlékeztető látványtervektől kör alaprajzú pályamunkákon át a „szocialista betonkockákat” idéző építményekig sok minden megtalálható.
Kizáró jelleggel bír a létesítmény „alkalmazkodóképessége” is: a zsűri nem fogadja el azokat az elképzeléseket, amelyek esetében a tervezett épület nem illik bele a környezetébe, nem kapcsolódik valamilyen módon a könyvtár jelenlegi formájához. A pályázatok között találkozunk az első bővítmény Bauhaus-stílusát utánzó kivitelezéssel, az ősi könyvtári épület szecessziós elemeit felhasználó megoldással, futurista elképzelésekkel, nyitott könyv témájában elképzelt homlokzatokkal, nonfiguratív formákkal, tetőtéri futballpályákkal, barlangrajzokat utánozó fénynyílásokkal. A látványterveket bárki megtekintheti a Központi Egyetemi Könyvtár épületének első és második emeleti folyosóján.
A kolozsvári tudományegyetem és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) közös könyvtárépületének megépítésére ugyancsak nyilvános tervrajzpályázatot írt ki 1904 áprilisában a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Az Erdélyi Pál könyvtárigazgató által megfogalmazott koncepció értelmében az építészeti megoldásoknak a könyvtári gyűjtemények szakszerű kezelését és az olvasók gyors kiszolgálását kellett biztosítaniuk. A strasbourgi és a bázeli egyetemi könyvtár mintáira alapozó programban kikötésként szerepelt a könnyen megközelíthető, egymástól elkülönített könyv-, és folyóiratraktár létrehozása, a természetes fénnyel megvilágított egyetemi-, valamint a közművelődési célokat szolgáló olvasóterem kialakítása.
Az ötszintes – pincéből, magas alagsorból, magasföldszintből, első és második emeletből álló – épület megalkotására vonatkozóan kilenc pályázati munka érkezett be. A strasbourgi könyvtárhoz hasonló megoldású, négyzetes alaprajzot mutatott be négy pályamunka, öt tervrajz ellenben a bázeli mintára átlós tengely mentén csoportosította a belső tereket.
A versenytárgyalás történetének érdekessége: eredetileg az első díjat Orth Ambrus és Somló Emil pályázata nyerte, a második helyezett a Korb Flóris, Giergl Kálmán építészpáros, a harmadik díjazott pedig Sebestyén Artúr lett, de a túlhaladott költségvetési keret miatt egyik terv sem tűnt azonnal kivitelezhetőnek. A tíz százalékos keretcsökkentéssel meghirdetett második fordulóban a bizottság a Korb-Giergl együttesnek ítélte a pálmát. Az 1909. május 18-án megnyitott, neobarokk és szecessziós stíluselemeket ötvöző könyvtár klinkertéglával borított, palatetős épülete úgynevezett cottage-rendszerben készült, azaz a különböző rendeltetésű könyvtári helyiségek csoportosulnak, és átjárókkal kapcsolódnak egymáshoz. A bázeli könyvtár térrendezését követő kolozsvári intézmény a maga nemében a lehető legkorszerűbb alkotásnak minősült. Újszerű és funkcionális volt például Erdélyi Pál ötlete, amely célszerűbb elhelyezést biztosított az olvasótermi székeknek az ívesen kivágott asztalok beállítása által, avagy az általa kigondolt és szabadalmazatott helytakarékos polcrendszer. Az épülethez átjárókkal csatlakozó könyvraktár egyik végén teherfelvonó, a másikon könyvszállító lift működött, az előcsarnok fölött 150 személyes vetítőgéppel felszerelt előadóterem helyezkedett el. Az egyetemi és közművelődési feladatok ellátását célzó belső terekben helyet kaptak egyebek mellett különféle irattárak, gyűjtemények, kiállító termek is.
KOVÁCS HONT IMRE, ZAY ÉVA, Szabadság (Kolozsvár)
2013. június 30.
Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar
2014. február 8.
Idős Szász Károly (1798-1853) időszerűsége
Amit Szász Károly államférfi, nagyenyedi jogász és matematikaprofesszor szeretett volna a román nemzetnek megadni 1848-ban, azzal ma minket egyetlenegy román politikus sem kínál meg. Szász Károly ugyanis azt javasolta a ’48-as diétán és több ’48-as forradalmi előkészületi gyűlésen, hogy az oláh nemzetet vegyék be a három erdélyi történelmi – magyar, székely, szász – nemzet mellé egyenlő jogú nemzetként. Sajnos még a reformkori magyar politikusokat is sokkolta ez a gondolat! A magyar arisztokráciának ez a csökönyössége aztán meg is bosszulta magát a ’48-as forradalom lefolyásában és kimenetelében.
Szász Károly tisztafejű jogász volt és kiváló matematikus. Matematikai egzaktsággal kezelte a jogi kérdéseket is, és tudta, hogy mi a különbség a hipotézis és a tétel között. Tisztán és világosan látta: jogi tétel, hogy a románság történelmi nemzet, és ezt a jog ki kell nyilvánítsa.
Szász Károly egyik fontos javaslata volt, hogy már a hadseregben is azoknál a szakaszoknál, csapatoknál, ahol román közlegények vannak többségben, a tisztek tudjanak románul is.
"A 48-as diéta egy másik ülésén, »A nemzeti fegyveres erőről« szóló törvény tárgyalásakor Szász Károly volt az, aki felvetette, hogy nemcsak hibás az az elgondolás (a törvényjavaslat 4. paragrafusa), hogy »tiszteknek ezentúl csak magyarul tudó hazafiak alkalmaztatnak« – s ezt szerinte a törvényjavaslatból törölni kell –, hanem ellenkezőleg, »a román ezredeknél ki kellene fejezni, hogy a tiszt ne csak magyarul, hanem inkább oláhul tudjon«".
Hol vagyunk ma ettől jó 166 évvel Szász Károly javaslata után!
"48-as polgári-nemzeti követelései tekintetében, s ekkor is jóval haladóbb felfogásról tett tanúságot, mint az erdélyi reformerek közül bármelyik. Leményi görög-katolikus püspök ugyanis memorandumot nyújtott be a diétán, amelyben az erdélyi román nemzet jogainak elismerését kérte, s az országgyűlés a határozati javaslat megszerkesztésével Szász Károlyt bízta meg. A kérdés tárgyalását 1848. június 22-re tűzték ki, de megelőzőleg néhány képviselő előzetes értekezletet tartott Teleki Domokos lakásán.
Constantin Papuciu, balázsfalvi görög katolikus kanonok írta meg egy visszaemlékezésében, hogy a megbeszélésen, melyen vagy tíz képviselő vett részt, Szász Károly azt javasolta, mondja ki az országgyűlés, hogy »az erdélyi oláh nemzet már román név alatt a többi bevett nemzettel egyenlő jogokkal bír«. Szász Károly azonban teljesen egyedül maradt a nézetével, s mit is érhetett volna el akkor, amikor javaslatára az összes többiek kirontottak a szobából, sőt az egyik, Z. I. egy pár perc múlva visszatérvén, ilyenformán nyilatkozott: »Mint hogy ebbe megegyezzünk, inkább az utolsó gyermekünk is kard élére jusson.« (Sajnos, Dél-Erdély néhány településén aztán ez is lett a magyarok sorsa. Ebből is látszik, hogy Szász Károly előre látta a románsággal való megegyezés történelmi szükségességét – O.G.R. megjegyzése). Az egy Szász Károly ellenében tehát az előzetes megbeszélés összes résztvevői mereven ragaszkodtak addigi nacionalista, türelmetlen, a nemzeti egyenlőtlenséget és elnyomást intézményesítő álláspontjukhoz. Szász magatartása viszont annál becsülésre méltóbb, mert éppen Alsófehér megyében, ahol ő egész életét eltöltötte, a fentiekhez hasonló meggyőződés uralkodó volt az egész nemesség körében. A Magyarországgal való unió tekintetében egyöntetűség uralkodott az erdélyi politikai élet liberális és konzervatív szárnyai közt. A liberálisok: szemében azt jelentette az unió, hogy Erdély közelebb kerül a magyar szabadságharchoz, hátteret, felvonulási területet és anyagi segítséget jelent a forradalomnak. A konzervatívokat pedig azért csábította, mert azt remélték, hogy Erdély bevonása a magyar forradalom menetébe a főképp magyar birtokos osztály képviselői számára kiutat hoz abból a válságos helyzetből, amelyet 1848 tavaszán a fenyegető erdélyi népmozgalmak jelentettek, közöttük elsősorban a »három nemzet«-nél együttvéve is nagyobb számú, javarészt jobbágy állapotú románság megmozdulása. Ugyanilyen egyöntetűség alakult ki a fent említett időpontban a liberálisok és konzervatívok közt a románság nemzeti-politikai követelései tekintetében is, s éppen ezért kell Szász Károly álláspontját különösképpen értékelni."
Sajnos Szász Károly államtitkári tevékenysége is alig ismert.
A Szász Károlyról szóló, idézett könyv ezt írja:
"Az 1848-as első felelős magyar kormány Szász Károlyt Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter mellé államtitkárnak nevezte ki. E minőségben főképp az alapítványi és igazgatási ügyekkel foglalkozott. Amikor Eötvös 1848-ban elhagyta a forradalom süllyedőnek látszó hajóját és külföldre távozott, Szász Károly vezette tovább a minisztériumot 1849. május 2-ig, amikor az új kormányban Horváth Mihály vette át a közoktatásügyi tárcát. A minisztérium általában nemigen fejtett ki érdemleges működést, alig egy pár tisztviselővel dolgozott és minden erőfeszítése a tanerők járandóságainak lehetőleg pontos folyósításában merült ki."
Szász Károly államtitkári, majd minisztériumot vezető tevékenysége nem ennyire banális. Először is azért vitte a minisztériumba Széchenyi és Eötvös – akikkel közeli ismeretségben állott –, mert nem csak alapos jogi, matematikai ismeretei és aktív tanári tapasztalata jogosították fel erre, de ő ismerte legjobban az akkori Magyarország legnagyobb kisebbségének – a románságnak – a problémáját. Tehát nagyon jól ismerte a nemzeti oktatás gondját- baját és problémakörét. Már Eötvös Józseffel közösen kidolgozták a szakoktatás bevezetésének törvénytervezetét. Ennek a lényege, hogy szaktantárgyat: matematikát, fizikát, biológiát, kémiát, történelmet stb. csak szakképzettséggel rendelkező tanár taníthat. Addig ugyanis az oktatás egyházi hatáskörbe tartozott, és így a papok bármit taníthattak. Ez Nyugat- Európában már működött, és természetes dolog volt. Így korkövetelmény volt, hogy ezt az elvet és tervet bevezessék a magyar oktatási rendszerbe is. Lett is érte felbuzdulás! Főleg a Katolikus Püspöki Kar vette támadásba a vallás- és közoktatási minisztériumot, de a lutheránus egyház is az évszázados Universitas elleni legnagyobb támadásnak tartotta. Tegyük hozzá, valamennyire érthető volt a felháborodásuk, hiszen ez a rendelet megnyirbálta az egyházak oktatási autonómiáját. De ilyen a haladás folyamata! Vannak elvek, melyeket nehéz a pillanatnyi helyezet alapján megítélni. Ekkorra már Eötvös József elhagyta a minisztériumot, és Szász Károly került a támadások célkeresztjébe. De ezt is valahogy lerendezte, és bár a forradalom elbukott, a szakoktatás maradt, mert az már nyilvánvaló alapelvvé szilárdult. De ezzel még nincs kimerítve Szász Károly miniszteri tevékenysége, annak további elemzése és felszínre hozatala az oktatáskutatók feladata. Tény viszont, hogy az első magyar felelős kormánynak Szász Károly volt az egyetlen erdélyi képviselője.
Oláh-Gál Róbert
IRODALOM: Kiss Géza, Turnowsky Sándor: Szász Károly, Állami Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bukarest, 1955.
Népújság (Marosvásárhely),
Amit Szász Károly államférfi, nagyenyedi jogász és matematikaprofesszor szeretett volna a román nemzetnek megadni 1848-ban, azzal ma minket egyetlenegy román politikus sem kínál meg. Szász Károly ugyanis azt javasolta a ’48-as diétán és több ’48-as forradalmi előkészületi gyűlésen, hogy az oláh nemzetet vegyék be a három erdélyi történelmi – magyar, székely, szász – nemzet mellé egyenlő jogú nemzetként. Sajnos még a reformkori magyar politikusokat is sokkolta ez a gondolat! A magyar arisztokráciának ez a csökönyössége aztán meg is bosszulta magát a ’48-as forradalom lefolyásában és kimenetelében.
Szász Károly tisztafejű jogász volt és kiváló matematikus. Matematikai egzaktsággal kezelte a jogi kérdéseket is, és tudta, hogy mi a különbség a hipotézis és a tétel között. Tisztán és világosan látta: jogi tétel, hogy a románság történelmi nemzet, és ezt a jog ki kell nyilvánítsa.
Szász Károly egyik fontos javaslata volt, hogy már a hadseregben is azoknál a szakaszoknál, csapatoknál, ahol román közlegények vannak többségben, a tisztek tudjanak románul is.
"A 48-as diéta egy másik ülésén, »A nemzeti fegyveres erőről« szóló törvény tárgyalásakor Szász Károly volt az, aki felvetette, hogy nemcsak hibás az az elgondolás (a törvényjavaslat 4. paragrafusa), hogy »tiszteknek ezentúl csak magyarul tudó hazafiak alkalmaztatnak« – s ezt szerinte a törvényjavaslatból törölni kell –, hanem ellenkezőleg, »a román ezredeknél ki kellene fejezni, hogy a tiszt ne csak magyarul, hanem inkább oláhul tudjon«".
Hol vagyunk ma ettől jó 166 évvel Szász Károly javaslata után!
"48-as polgári-nemzeti követelései tekintetében, s ekkor is jóval haladóbb felfogásról tett tanúságot, mint az erdélyi reformerek közül bármelyik. Leményi görög-katolikus püspök ugyanis memorandumot nyújtott be a diétán, amelyben az erdélyi román nemzet jogainak elismerését kérte, s az országgyűlés a határozati javaslat megszerkesztésével Szász Károlyt bízta meg. A kérdés tárgyalását 1848. június 22-re tűzték ki, de megelőzőleg néhány képviselő előzetes értekezletet tartott Teleki Domokos lakásán.
Constantin Papuciu, balázsfalvi görög katolikus kanonok írta meg egy visszaemlékezésében, hogy a megbeszélésen, melyen vagy tíz képviselő vett részt, Szász Károly azt javasolta, mondja ki az országgyűlés, hogy »az erdélyi oláh nemzet már román név alatt a többi bevett nemzettel egyenlő jogokkal bír«. Szász Károly azonban teljesen egyedül maradt a nézetével, s mit is érhetett volna el akkor, amikor javaslatára az összes többiek kirontottak a szobából, sőt az egyik, Z. I. egy pár perc múlva visszatérvén, ilyenformán nyilatkozott: »Mint hogy ebbe megegyezzünk, inkább az utolsó gyermekünk is kard élére jusson.« (Sajnos, Dél-Erdély néhány településén aztán ez is lett a magyarok sorsa. Ebből is látszik, hogy Szász Károly előre látta a románsággal való megegyezés történelmi szükségességét – O.G.R. megjegyzése). Az egy Szász Károly ellenében tehát az előzetes megbeszélés összes résztvevői mereven ragaszkodtak addigi nacionalista, türelmetlen, a nemzeti egyenlőtlenséget és elnyomást intézményesítő álláspontjukhoz. Szász magatartása viszont annál becsülésre méltóbb, mert éppen Alsófehér megyében, ahol ő egész életét eltöltötte, a fentiekhez hasonló meggyőződés uralkodó volt az egész nemesség körében. A Magyarországgal való unió tekintetében egyöntetűség uralkodott az erdélyi politikai élet liberális és konzervatív szárnyai közt. A liberálisok: szemében azt jelentette az unió, hogy Erdély közelebb kerül a magyar szabadságharchoz, hátteret, felvonulási területet és anyagi segítséget jelent a forradalomnak. A konzervatívokat pedig azért csábította, mert azt remélték, hogy Erdély bevonása a magyar forradalom menetébe a főképp magyar birtokos osztály képviselői számára kiutat hoz abból a válságos helyzetből, amelyet 1848 tavaszán a fenyegető erdélyi népmozgalmak jelentettek, közöttük elsősorban a »három nemzet«-nél együttvéve is nagyobb számú, javarészt jobbágy állapotú románság megmozdulása. Ugyanilyen egyöntetűség alakult ki a fent említett időpontban a liberálisok és konzervatívok közt a románság nemzeti-politikai követelései tekintetében is, s éppen ezért kell Szász Károly álláspontját különösképpen értékelni."
Sajnos Szász Károly államtitkári tevékenysége is alig ismert.
A Szász Károlyról szóló, idézett könyv ezt írja:
"Az 1848-as első felelős magyar kormány Szász Károlyt Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter mellé államtitkárnak nevezte ki. E minőségben főképp az alapítványi és igazgatási ügyekkel foglalkozott. Amikor Eötvös 1848-ban elhagyta a forradalom süllyedőnek látszó hajóját és külföldre távozott, Szász Károly vezette tovább a minisztériumot 1849. május 2-ig, amikor az új kormányban Horváth Mihály vette át a közoktatásügyi tárcát. A minisztérium általában nemigen fejtett ki érdemleges működést, alig egy pár tisztviselővel dolgozott és minden erőfeszítése a tanerők járandóságainak lehetőleg pontos folyósításában merült ki."
Szász Károly államtitkári, majd minisztériumot vezető tevékenysége nem ennyire banális. Először is azért vitte a minisztériumba Széchenyi és Eötvös – akikkel közeli ismeretségben állott –, mert nem csak alapos jogi, matematikai ismeretei és aktív tanári tapasztalata jogosították fel erre, de ő ismerte legjobban az akkori Magyarország legnagyobb kisebbségének – a románságnak – a problémáját. Tehát nagyon jól ismerte a nemzeti oktatás gondját- baját és problémakörét. Már Eötvös Józseffel közösen kidolgozták a szakoktatás bevezetésének törvénytervezetét. Ennek a lényege, hogy szaktantárgyat: matematikát, fizikát, biológiát, kémiát, történelmet stb. csak szakképzettséggel rendelkező tanár taníthat. Addig ugyanis az oktatás egyházi hatáskörbe tartozott, és így a papok bármit taníthattak. Ez Nyugat- Európában már működött, és természetes dolog volt. Így korkövetelmény volt, hogy ezt az elvet és tervet bevezessék a magyar oktatási rendszerbe is. Lett is érte felbuzdulás! Főleg a Katolikus Püspöki Kar vette támadásba a vallás- és közoktatási minisztériumot, de a lutheránus egyház is az évszázados Universitas elleni legnagyobb támadásnak tartotta. Tegyük hozzá, valamennyire érthető volt a felháborodásuk, hiszen ez a rendelet megnyirbálta az egyházak oktatási autonómiáját. De ilyen a haladás folyamata! Vannak elvek, melyeket nehéz a pillanatnyi helyezet alapján megítélni. Ekkorra már Eötvös József elhagyta a minisztériumot, és Szász Károly került a támadások célkeresztjébe. De ezt is valahogy lerendezte, és bár a forradalom elbukott, a szakoktatás maradt, mert az már nyilvánvaló alapelvvé szilárdult. De ezzel még nincs kimerítve Szász Károly miniszteri tevékenysége, annak további elemzése és felszínre hozatala az oktatáskutatók feladata. Tény viszont, hogy az első magyar felelős kormánynak Szász Károly volt az egyetlen erdélyi képviselője.
Oláh-Gál Róbert
IRODALOM: Kiss Géza, Turnowsky Sándor: Szász Károly, Állami Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bukarest, 1955.
Népújság (Marosvásárhely),
2014. július 24.
A Magyar Írószövetség mély fájdalommal tudatja, hogy
Borbándi Gyula
(1919 – 2014)
Széchenyi-díjas magyar író, történész, rádiós- és folyóirat szerkesztő, a magyar emigráció kiemelkedő alakja elhunyt
Szintézisteremtő személyiség volt, az elfogulatlanság és a szabad szellem, a józan politikai gondolkodás, a szellemi értékek felismerője és gondozója, az igényesség és tárgyszerűség ihletett megfogalmazója. Olyanokat is közös asztalhoz, mikrofonhoz, folyóirathoz, tehát az általa gondozott szellemi műhelyekhez tudott invitálni, akik egymással egyébként nehezen találtak közös nevezőt. Az elnyomatás éveiben úgy őrizte és ápolta a magyar szabadság gondolatát, hogy nem ismerte a gyűlöletet a politikai ellenfelekkel szemben, viszont a pontos fogalmazásról, a kemény kritikáról és szuverenitásáról soha nem mondott le. Minden megszólalásával, munkájával az emigráció szellemi hazatérését segítette.
1938-1942 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust. 1941-1949 között a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tisztviselője, közben 1942-1945 között katonai szolgálatot teljesített. 1949-ben politikai okokból menekült el Magyarországról. 1951 nyarán Münchenben telepedet le. 1951-1984 között Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa. 1979-1984 között a magyar osztály helyettes igazgatója. 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár folyóirat megindításában, 1953-1957 között a folyóirat főmunkatársa, 1957-1958 között főszerkesztője. 1958-1990 között pedig az Új Látóhatár című folyóiratot felelős szerkesztője. 1970-1980 között a Hontalan Írók PEN-központjában a német nyelvterület alelnöke. 1991 óta a müncheni Ungarn-Jahrbuch szerkesztőségének tagja. 1991-2001 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja. 1992 óta a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja. 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja. Úgyszólván minden jelentős emigráns folyóiratban jelentek meg írásai. Kötetei nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai.
2014. július 24. (közlemény)
Borbándi Gyula
(1919 – 2014)
Széchenyi-díjas magyar író, történész, rádiós- és folyóirat szerkesztő, a magyar emigráció kiemelkedő alakja elhunyt
Szintézisteremtő személyiség volt, az elfogulatlanság és a szabad szellem, a józan politikai gondolkodás, a szellemi értékek felismerője és gondozója, az igényesség és tárgyszerűség ihletett megfogalmazója. Olyanokat is közös asztalhoz, mikrofonhoz, folyóirathoz, tehát az általa gondozott szellemi műhelyekhez tudott invitálni, akik egymással egyébként nehezen találtak közös nevezőt. Az elnyomatás éveiben úgy őrizte és ápolta a magyar szabadság gondolatát, hogy nem ismerte a gyűlöletet a politikai ellenfelekkel szemben, viszont a pontos fogalmazásról, a kemény kritikáról és szuverenitásáról soha nem mondott le. Minden megszólalásával, munkájával az emigráció szellemi hazatérését segítette.
1938-1942 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust. 1941-1949 között a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tisztviselője, közben 1942-1945 között katonai szolgálatot teljesített. 1949-ben politikai okokból menekült el Magyarországról. 1951 nyarán Münchenben telepedet le. 1951-1984 között Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa. 1979-1984 között a magyar osztály helyettes igazgatója. 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár folyóirat megindításában, 1953-1957 között a folyóirat főmunkatársa, 1957-1958 között főszerkesztője. 1958-1990 között pedig az Új Látóhatár című folyóiratot felelős szerkesztője. 1970-1980 között a Hontalan Írók PEN-központjában a német nyelvterület alelnöke. 1991 óta a müncheni Ungarn-Jahrbuch szerkesztőségének tagja. 1991-2001 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja. 1992 óta a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja. 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja. Úgyszólván minden jelentős emigráns folyóiratban jelentek meg írásai. Kötetei nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai.
2014. július 24. (közlemény)
2017. június 7.
Szent László váradi szobrai 1692-től napjainkig
Kedd este a Kanonok soron havi összejövetelüket tartották a Nobilitas Egyesület tagjai. Csorba Sándor levéltáros és Péter I. Zoltán helytörténész tartottak előadásokat. Ezt volt a társaság 2016/17-es évadjának utolsó találkozója a nyári szünet előtt.
A megjelenteket Szabó István, a Nobilitas Egyesület ügyvezető elnöke köszöntötte. A továbbiakban Csorba Sándor, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség levéltárosa tartott expozét, Szent László király nagyváradi szobrai a török alóli felszabadítástól napjainkig címmel. Arra hívta fel a figyelmet: a káptalant és a püspökséget 1693-ban helyezték vissza a javaikba, de Bunyitay Vince még 1693-ban, illetve 1695-ben Debrecenig hatoló tatár betöréseket említ, valamint a Rákóczi-szabadságharc idején, 1703-ban Váradot is érték csapások. A város egyetlen temploma az 1693-ban épített Szent Brigitta-kápolna volt, munkaerő hiányában pedig a püspöki és káptalani birtokok még évekig nem termeltek jövedelmet, ezért az 1692-öt követő közvetlen időszakban nem az jelentette a fő problémát, hogy miként emeljenek szobrot Szent Lászlónak.
A napjainkban a Székesegyház keleti oldalbejárata mellett látható barokk kőszobor felállításának tervét 1738. július 24-én döntötte el a káptalan, és a források szerint még abban az évben már el is készült. Csáky Miklós püspök levelezéseiben egy monumentális márványszobor terve továbbra is szerepel, melynek modellje 1743-ban készült el, de nem lett kivitelezve. Az 1738-ban a Kispiacon (most Szent László tér) felállított szobrot 1893-ban helyezték át a papnevelde kertjébe (Pray György/Berzei utca). 1948-ban a szobrot elásták, majd 2000-ben restaurálták, és a Székesegyház keleti mellékbejárata közelében újból felállították.
Szent Lászlónak azt a szobrát, mely ma a Székesegyház főbejárata előtt látható, a király kanonizációjának 700. évfordulója alkalmából rendelte meg Schlauch Lőrinc bíboros, de a költségekhez a káptalan is hozzájárult, illetve közadakozásból is kiegészítették. Az alkotás 1892-re elkészült ugyan, de a Szent László térre való kihelyezésére csak 1893. szeptember 10-én került sor. A szobrot a szombathelyi Tóth István akadémiai szobrász készítette el, aki több alkotást is csinált az egyházmegye számára (például a Barátok temploma előtti Piéta). A viaszveszejtéses technikával öntött bronzszobrot az 1924. május 8-i rongálást követően helyezték át a Székesegyház elé.
Egyéb tervek
Az idők folyamán meg nem valósított szobortervek is voltak. Egy lovasszobor felállításának tervét már Schlauch bíboros is dédelgette, aki 1894-ben vette tervbe a szobor elkészíttetését a milléniumi ünnepségekre. Hozzá hasonlóan Tóth Istvánt kívánta megbízni a szobor elkészítésével utódja, Szmrecsányi Pál is. Konkrét lépeseket Széchenyi Miklós püspök tehetett, aki 1913. október 21-én levélben bízta meg a művészt egy meghívásos pályázatos szoborterv elkészítésére 90 ezer korona alapból. 1914-ben Tóth két 1/3-os gipszmodellt is készített, amit szerződéskötés követett 1916. május 1-jei kivitelezési határidővel, ami azonban az első világháború miatt meghiúsult.
1942-ben az emlékünnepségre szerettek volna egy lovasszobrot készíteni. Várad főispánja, Hlatky Endre 1941-ben kezdett tárgyalásokba a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tanácsosával, Say Gézával, aki a budapesti Erdey Dezsőt bízta meg a szoborterv elkészítésével, anyagi támogatást is ígérve a városnak a megvalósításhoz. A gipszminta 1941 novemberére készült el, a tervet azonban Nagyvárad vezetősége, köztük a polgármester is elutasította, amúgy pedig bronz hiányában eleve halálraítélt kezdeményezés volt.
Korunkban is vannak kezdeményezések: az RMDSZ-hez köthető Varadinum Kulturális Alapítvány megbízásából 2017 áprilisára készült el Deák Árpád váradi szobrászművész Szent Lászlót ábrázoló agyagmodellje.
A felsoroltak következtetéseként elmondható: kezdetben a római katolikus egyház volt a kizárólagos kezdeményező, az 1940-es években viszont már a világi autoritások is felkarolják a szoborállítás gondolatát, valószínűleg inkább nemzetiségi, politikai megfontolások, mintsem lelkiségi szempontok alapján. Egy esetben sem ihletődtek a középkori mintákból, mindegyik mű önálló művészi elképzelésen nyugszik, és a szobrok kivitelezésében a kor hangulata minden esetben visszatükröződik.
Nagyvárad építészete
Péter I. Zoltán helytörténész Nagyvárad építészetéről tartott előadást, részletesen kifejtve, hogy miként alakul ez a román, a gótikus, a reneszánsz és a barokk korban, milyen és hány templom, illetve ház volt a tárgyidőszakban. Természetesen beszélt a várbeli első székesegyházról is, az anekdotákkal fűszerezett érdekes időutazás pedig vetítéssel zárult a Bazilikáról, valamint a Fő utcai épületekről a vasútállomástól az Ady líceumig.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro
Kedd este a Kanonok soron havi összejövetelüket tartották a Nobilitas Egyesület tagjai. Csorba Sándor levéltáros és Péter I. Zoltán helytörténész tartottak előadásokat. Ezt volt a társaság 2016/17-es évadjának utolsó találkozója a nyári szünet előtt.
A megjelenteket Szabó István, a Nobilitas Egyesület ügyvezető elnöke köszöntötte. A továbbiakban Csorba Sándor, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség levéltárosa tartott expozét, Szent László király nagyváradi szobrai a török alóli felszabadítástól napjainkig címmel. Arra hívta fel a figyelmet: a káptalant és a püspökséget 1693-ban helyezték vissza a javaikba, de Bunyitay Vince még 1693-ban, illetve 1695-ben Debrecenig hatoló tatár betöréseket említ, valamint a Rákóczi-szabadságharc idején, 1703-ban Váradot is érték csapások. A város egyetlen temploma az 1693-ban épített Szent Brigitta-kápolna volt, munkaerő hiányában pedig a püspöki és káptalani birtokok még évekig nem termeltek jövedelmet, ezért az 1692-öt követő közvetlen időszakban nem az jelentette a fő problémát, hogy miként emeljenek szobrot Szent Lászlónak.
A napjainkban a Székesegyház keleti oldalbejárata mellett látható barokk kőszobor felállításának tervét 1738. július 24-én döntötte el a káptalan, és a források szerint még abban az évben már el is készült. Csáky Miklós püspök levelezéseiben egy monumentális márványszobor terve továbbra is szerepel, melynek modellje 1743-ban készült el, de nem lett kivitelezve. Az 1738-ban a Kispiacon (most Szent László tér) felállított szobrot 1893-ban helyezték át a papnevelde kertjébe (Pray György/Berzei utca). 1948-ban a szobrot elásták, majd 2000-ben restaurálták, és a Székesegyház keleti mellékbejárata közelében újból felállították.
Szent Lászlónak azt a szobrát, mely ma a Székesegyház főbejárata előtt látható, a király kanonizációjának 700. évfordulója alkalmából rendelte meg Schlauch Lőrinc bíboros, de a költségekhez a káptalan is hozzájárult, illetve közadakozásból is kiegészítették. Az alkotás 1892-re elkészült ugyan, de a Szent László térre való kihelyezésére csak 1893. szeptember 10-én került sor. A szobrot a szombathelyi Tóth István akadémiai szobrász készítette el, aki több alkotást is csinált az egyházmegye számára (például a Barátok temploma előtti Piéta). A viaszveszejtéses technikával öntött bronzszobrot az 1924. május 8-i rongálást követően helyezték át a Székesegyház elé.
Egyéb tervek
Az idők folyamán meg nem valósított szobortervek is voltak. Egy lovasszobor felállításának tervét már Schlauch bíboros is dédelgette, aki 1894-ben vette tervbe a szobor elkészíttetését a milléniumi ünnepségekre. Hozzá hasonlóan Tóth Istvánt kívánta megbízni a szobor elkészítésével utódja, Szmrecsányi Pál is. Konkrét lépeseket Széchenyi Miklós püspök tehetett, aki 1913. október 21-én levélben bízta meg a művészt egy meghívásos pályázatos szoborterv elkészítésére 90 ezer korona alapból. 1914-ben Tóth két 1/3-os gipszmodellt is készített, amit szerződéskötés követett 1916. május 1-jei kivitelezési határidővel, ami azonban az első világháború miatt meghiúsult.
1942-ben az emlékünnepségre szerettek volna egy lovasszobrot készíteni. Várad főispánja, Hlatky Endre 1941-ben kezdett tárgyalásokba a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tanácsosával, Say Gézával, aki a budapesti Erdey Dezsőt bízta meg a szoborterv elkészítésével, anyagi támogatást is ígérve a városnak a megvalósításhoz. A gipszminta 1941 novemberére készült el, a tervet azonban Nagyvárad vezetősége, köztük a polgármester is elutasította, amúgy pedig bronz hiányában eleve halálraítélt kezdeményezés volt.
Korunkban is vannak kezdeményezések: az RMDSZ-hez köthető Varadinum Kulturális Alapítvány megbízásából 2017 áprilisára készült el Deák Árpád váradi szobrászművész Szent Lászlót ábrázoló agyagmodellje.
A felsoroltak következtetéseként elmondható: kezdetben a római katolikus egyház volt a kizárólagos kezdeményező, az 1940-es években viszont már a világi autoritások is felkarolják a szoborállítás gondolatát, valószínűleg inkább nemzetiségi, politikai megfontolások, mintsem lelkiségi szempontok alapján. Egy esetben sem ihletődtek a középkori mintákból, mindegyik mű önálló művészi elképzelésen nyugszik, és a szobrok kivitelezésében a kor hangulata minden esetben visszatükröződik.
Nagyvárad építészete
Péter I. Zoltán helytörténész Nagyvárad építészetéről tartott előadást, részletesen kifejtve, hogy miként alakul ez a román, a gótikus, a reneszánsz és a barokk korban, milyen és hány templom, illetve ház volt a tárgyidőszakban. Természetesen beszélt a várbeli első székesegyházról is, az anekdotákkal fűszerezett érdekes időutazás pedig vetítéssel zárult a Bazilikáról, valamint a Fő utcai épületekről a vasútállomástól az Ady líceumig.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro