Szatmárnémetiben a város egyik legszebb pontján, a Szamos közelében, a hídfőnél igényel a hadsereg 500 új lakást, arra hivatkozva, hogy a helyőrség két új egységgel egészül ki. Ezen a városrészen előzőleg a gazdaságosan működő helyi vállalat, a COMAT hiába kérelmezett házhelyeket dolgozóinak. Döntés még nem született. Arról is beszélnek a városban, hogy az Unio iskolaközpont helyére katonai líceumot akarnak telepíteni. Ez az épület a katolikus egyház tulajdona volt, híres iskolája működött benne. Az új katonai egységek révén a román lakosság aránya nőni fog a magyar lakosság rovására. Ez a békés etnikai tisztogatás, jegyzi meg Sike Lajos. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 18./

"Ismeretes, hogy a kormányrendelettel 15 ingatlant juttat vissza a romániai magyar történelmi egyházaknak. A gyulafehérvári érsekség visszakapja azt a csíksomlyói iskolaépületet, amelyben jelenleg a járványkórház működik. El is készült már a részben használt épület átadási-átvételi protokollja. Gyulafehérváron a katolikus teológia visszakapja a Képzőművészek Szövetsége használta épületet; megvan hozzá a prefektúra beleegyezése. Déván visszakerül eredeti tulajdonosához a ferencrendiek kolostora; jelenleg árvaház működik benne ferencrendi szerzetesek irányításával. A szatmári katolikus püspökség két épületet kap vissza: Nagykárolyban a Szent László konviktust, amely jelenleg használatlan; valamint Szatmárnémetiben a római katolikus konviktust, jelenleg az Unio szaklíceuma működik benne nagyon kevés diákkal. A váradi római katolikus püspökség tulajdonába visszajut Nagyváradon a Szent József kórház használatlan épülete, valamint a misericordiánus kórház épülete, amelyet jelenleg a megyei egészségügyi igazgatósága használ. A temesvári római katolikus püspökség Temesváron visszakapja a katolikus líceum épületét, amelyet részben az egyetem Elektrotechnika Kara használ, valamint a Miasszonyunk kolostort, amelyben jelenleg javítóműhelyek vannak. A Királyhágó környéki református egyházkerület tulajdonába kerül újra a zilahi református művelődési ház, jelenleg a városi művelődési ház; valamint Barátkán a református egyház tanácsterme a helyi kórház használatából. Az erdélyi református püspökség visszakapja Kolozsváron a Farkas utcai Református Kollégium régi, megrongálódott, s csak részben használt épületét, valamint Marosvásárhelyen a református leánylíceum épültét; a marosvásárhelyi városi tanács gondoskodik az épületben működő jogi személyek elköltöztetéséről. Az unitárius egyház visszakapja Kolozsváron a püspöki székhelyt; az evangélikus egyház pedig Nagyváradon a parókia könyvtárának épületét. /Zsehránszky István: A 15 visszaadott ingatlan. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 14./"

"Ft. Reszler Mihály, a Hám János Római Katolikus Iskolaközpont /Szatmárnémeti/ igazgatója adott tájékoztatást az iskoláról. Jelenleg 260 diákunk van. 1991-ben indultak, egyetlenegy osztállyal. Négy évig a Kölcsey Líceumban működött az iskola. Mostani nevüket 1996-ban vették fel, amikor az egészségügyi posztlíceumot hozzájuk csatolták. - Jelenleg minimális az állami támogatás, ami az épületre, a felszerelésre fordítható, a lényeget a püspökség adja, vagy a szponzorok. Az Unio Líceum régi bentlakásának átalakított épületében folyik az oktatás, de ez egyre szűkösebb, főleg akkor, ha külön laboratóriumokat kell kialakítani. Van egy informatika termük, ami állandó jellegű osztályterem is, egy könyvtár, melyben szintén osztály is működik, és egy nagyobb helyiség, amit tornateremmé alakítottak át. Várják, hogy az egyház visszakapja legalább egy ingatlanát, ahol végre véglegesen otthonra találnánk. - Két éve bentlakásuk is van, a Szent Alajos Konviktus. Az épületet az egyház hozta létre, a fenntartási költségeket fizeti a helyi önkormányzat. Reszler Mihály plébánost a püspök 1999-ben nevezte ki igazgatónak. - Az iskola 1993-ban megalakult Diáktanácsáról Lázin Sándor elnök számolt be. Feladatkörük a diákok képviselete, jogaik megvédése, és különféle rendezvények szervezése. Az iskola kórusáról Szabó Mária zenetanárnő nyilatkozott. Részt vesznek minden évben a februárban megrendezett kórustalálkozón, és már sok éve eljárnak Gyulafehérvárra, a "nagy kórustalálkozóra". A szavalóversenyekről Czier Andrea magyartanárnő tájékoztatott. Tavaly rendezték meg első ízben a Hám János Napok keretében a Vidám Versek Országos Szavalóversenyét, volt is sok résztvevő, és ezzel immár hagyománya teremtődött ennek is. /Fodor István: Hám János Római Katolikus Iskolaközpont. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 26./"

"Reizer Pál megyéspüspök az elmúlt napokban Szatmárnémeti polgármesterével, Horea Andercoval találkozott. A megbeszélés kapcsán a román helyi lapok azt írták: a két fél megegyezett abban, hogy a püspökség lemond az egykori konviktus, a mai Unio iskola épületéről, s helyette megkapja a püspöki palota keleti részében működő 7-es számú Ipari Liceum, közismertebb nevén Élelmiszeripari Líceum épületét. Reizer Pál püspök elmondta: szó sincs a tulajdonjog feladásáról, csupán a használati jogot cserélték meg. Az érvényes jogszabály értelmében az egyház nem teheti ki a konviktusból az Unió iskolát. Anderco polgármester megígérte, hogy a város állja az Élelmiszeripari Líceum elköltöztetésének költségeit, s mindent megtesz, hogy ez még az elkövetkező hetekben megtörténjen. /(Sike Lajos): Szó sincs a konviktus épülete tulajdonjogának feladásáról! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 27./"

Szatmárnémetiben többféle neve volt már a szakközépiskolának, néhány hónapja Traian Vuia Iskolacsoport a hivatalos neve. Magyar igazgatója, Baranyai Tibor vezetése alatt vált a tanintézet a magyar fiatalok egyik kedvelt célpontjává. Az új tanévben négy magyar osztályt indítanak, a legkülönbözőbb szakmákban. A líceumi tagozaton autószerelői gépészeti osztályt, a szakiskolain egy autószerelőit és egy építészetit, az inasiskolai tagozaton pedig autóbádogos osztályt. /Négy osztályra való magyar nyolcadikost várnak a Vuiába! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 19./

"Szatmárnémetiben a konviktus épülete példázza, mily szavahihetetlen a román politika, ha kisebbségi jogokról, különösen a magyarokéról van szó. A konviktust sürgősségi kormányrendelettel adták (ígérték) vissza még a koalíciós kormányzás idején, közvetlenül a pápa romániai látogatása előtt. Elment a pápa és a konviktust elfelejtették visszaadni. Idén a kormánypárt és az RMDSZ megegyezése aláírásával ismét felcsillant a remény. A gyors rendezést az is segíteni látszott, hogy a szatmári katolikus püspökség nagyvonalúan lemondott a Hám János Líceumnak a konviktusba való költöztetéséről, meghagyta azt továbbra is a benne lévő Unio Szakiskolaközpontnak mint bérlőnek, és megegyezett az illetékesekkel, hogy a püspöki palota baloldali szárnyában működő 7-es számú (könnyűipari) líceummal cserél helyet a Hám János. Azonban az átadás és átvétel nem történt meg. Kónya László főtanfelügyelő-helyettes: "A döntés csakis és csakis a politika kezében van. Míg a politika nem lép, mi sem léphetünk". Ilyés Gyula az RMDSZ Szatmár megyei elnöke: "Most már csak egy lehetőségünk maradt: a dolgok állásáról tájékoztatjuk az országos vezetést!" /Sike Lajos: Prágáért sem adják a szatmári konviktust? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./"

"Városkép- meghatározóak azok az impozáns épületek, melyek akár Szatmárnémetiben, akár Nagykárolyban vagy Máramarosszigeten a katolikus egyház tulajdonát képezték. A Máramarost is magába foglaló egyházmegyének mintegy száz ingatlant kellene visszakapnia, ezek közül a néhány éve összeállított prioritások listájára 11 került. Azonban a szatmári katolikusok a 11 ingatlanból csupán egyet kaptak ténylegesen vissza ez ideig. Az is romhalmaz, az egykori nagykárolyi Szent László konviktus épülete, ugyanis leomlott plafonokkal, ajtók-ablakok nélkül, megrongált tetőzettel adták át, egyetlen szobája sem használható Ardai Attila püspöki kormányzó arról tájékoztatott, hogy a szatmárnémeti konviktus, melyben az Unio Iskolaközpont működik, bár telekkönyvileg visszakerült az egyház tulajdonába, használatával kapcsolatban másfél évi tárgyalás után sem sikerült olyan megoldásra jutni, amit a püspökség elfogadhatónak tart. Érthetetlen, hogy miért ragaszkodik az állam olyan egyházi épületekhez, melyeket amúgy sem képes karbantartani. Nem teljes az elkobzott egyházi földek és erdők visszaszolgáltatása sem. Ugyanakkor kaphatott az ortodox egyház 50 hektár földet Nagykárolyban, amikor egy talpalatnyi földje nem volt ott, ugyanakkor a katolikus egyháznak, amelynek nagy birtokai voltak, csupán 27 hektárt adtak vissza. /(Sike Lajos): A Szatmári Katolikus Püspökség mindeddig: Ténylegesen csak egy romhalmazt kapott vissza! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 13./ "

Huszonnégy kőműves tanul ezekben a napokban Erdély egyik legszebb neoreneszánsz kastélyában, a Szatmár megyei Hadadon. Újratanulják a „falazáselméletet”. Erre azért van szükség, hogy az EU által is elismert diplomát megkaphassák az amúgy már évek óta ebben a szakmában dolgozók. Baranyai Tibor, a szatmári Traian Vuia Szakközépiskola igazgatója – aki egyúttal a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Szatmár megyei szervezetének elnöke is – jól felkészült mérnököket és mestereket jelölt ki előadóknak. A kastély tulajdonjogát nemrégiben visszakapó Dégenfeld Pál azzal a feltétellel adta hosszabb időre a református egyház használatába az épületet, hogy a helyi és a környékbeli lakosság művelődését, tudásgyarapítását szolgálja. A kőművesség mellett szakács- és kereskedelmi tanfolyamokat is indítanak. Kurta-Tőtös Beáta lelkipásztor-igazgató arról tájékoztatott, hogy a Dégenfeld Kulturális Központ programja egész évre lefedett. Április 27-én a szatmári színészek felléptével jótékonysági estet szerveznek, melynek bevételét a kastély további javítására fordítják. Május 5-én egyházmegyei ifjúsági majálisnak ad otthont, majd következnek a MADISZ vakációs rendezvényei – néptánc- és angol-nyelvtáborok, ősztől pedig folytatódnak a szakmai tanfolyamok. /S. L. : „Kastélymester”-képzés Hadadon. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 20./

Egyre keresettebbé válnak a magyar szakiskolák által kínált oktatási formák. Kónya László főtanfelügyelő-helyettes elmondta, hogy azért vált népszerűvé a szakoktatás, mivel a diákok a tananyag mellett szakmát is tanulnak. A szakiskolákban lévő elméleti osztályok száma Szatmár megyében az utóbbi öt évben tizennégyről huszonhatra emelkedett, ezzel párhuzamosan a tanulók létszáma 385-ről 577-re. Az idei tanévben Szatmárnémetiben a Gheorghe Dragos Gazdasági Iskolaközpontban indult két, a Faipari Líceumban és a Traian Vuia Iskolaközpontban egy-egy magyar nyelvű osztály. Emellett a megyében a nagykárolyi Iuliu Maniu és a Mezőgazdasági Líceumban van magyar tannyelvű osztály. Öt évvel ezelőtt 39 magyar tannyelvű szakiskolai osztály működött. Idén ez a szám 47–re emelkedett, a tanulók létszáma pedig 895-ről 1101-re. A munkaerőpiac és az oktatás terén létezik ugyan együttműködés, azonban ez csak mikroszinten működik. Kónya László elmondta: több esetben is előfordult, hogy vállalkozókkal konzultálva indítottak be különböző profilú osztályokat. /Bodnár Gyöngyi: Növekedőben a magyar tannyelvű szakiskolai osztályok száma. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 10./

Szatmár 20 – egy eltűnt város nyomában
Marosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása.
„Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni.
Ez a város nem az a város
Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket.
Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek.
Ámodók és gyanakvók
Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán.
A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés.
Erre futotta
Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett.
Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok?
A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték
A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik?
A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A római katolikus egyház ellen vizsgálódnak az ügyészek
Átfogó vizsgálatot indított a korrupcióellenes ügyészség (DNA) a római katolikus egyháznak visszaszolgáltatott erdélyi ingatlanok ügyében – számolt be a voceatransilvaniei.ro. Az nem világos, hogy mivel gyanúsítja az egyházat a vádhatóság. A vizsgálatot a DNA Fehér megyei ügyészei végzik, és több erdélyi megyére terjed ki. A román portál megjegyzi: az elmúlt húsz évben a katolikus egyház valóságos ingatlanbirodalom tulajdonosa lett. Példaként említik, hogy a szatmári római katolikus püspökség 2004 óta összesen 19 épületet és telket kapott vissza az államtól.
A szatmári püspökség által visszakapott ingatlanok többsége iskola vagy más közintézmény. Ezeket az épületeket jelenleg "több száz ezer euróért" bérelik a helyi önkormányzatok. A DNA lekérte a szatmárnémeti, a hadadi és az aranyosmedgyesi polgármesteri hivataltól az egyháznak 1995 és 2013 között visszaszolgáltatott ingatlanok restitúciós dossziéit.
A portál birtokában lévő adatok szerint jelenleg a szatmárnémeti polgármesteri hivatal havonta 11 ezer lejt fizet a püspökségnek a Hám János óvoda, 15 500 lejt a Hám János iskola, összesen 28 ezer lejt a Kölcsey Ferenc gimnázium és az Unió Líceum épületének használatáért.
A maszol.ro kedden megkereste az ügyben a szatmári római katolikus püspökséget is. Melega Péter gazdasági igazgató azt mondta, nincs tudomásuk semmiféle ügyészségi vizsgálatról. "Legalábbis minket erről nem értesítettek" - jelentette ki.
Cs. P. T.
maszol.ro