Egyre több tagja van a kisebbségi lapok szervezetének
BOLZANO |
Fennállásának 15. évfordulóját ünnepelte a múlt héten a dél-tiroli Bolzanóban az európai kisebbségi lapok szervezete (MIDAS).
A szervezetnek kezdetben csak 12 tagja volt, ám ma már 29 lap tartozik a kötelékébe, köztük az Új Szó is. A MIDAS az anyanyelven való tájékozódás lehetőségének fontosságára igyekszik felhívni a többség, illetve az uniós szervek figyelmét, emellett a kisebbségi napilapok közötti együttműködést, hálózatépítést, közös kezdeményezéseket is segíti. A szervezet életében az éves közgyűlés a legfontosabb rendezvény, minden évben más-más országban rendezik. Idén nem véletlenül esett a választás Bolzanóra, hiszen 15 éve pontosan ebben a városban alakult meg a MIDAS, amelynek elnöke ma Slezákné Kovács Edit, az Új Szó lapigazgatója.
Az idei közgyűlés egyik fő pontja a szervezet 29. tagjának felvétele volt, a szerbiai Újvidéken megjelenő magyar kisebbségi lap, a Magyar Szó múlt héttől teljes értékű tagja a MIDAS-nak. A lapot 1944-ben alapították a Vajdaságban élő magyar kisebbség tájékoztatására. Szerbiában a 2011-es népszámlálás szerint 253 899 magyar élt, ami az
ország lakosságának a 3,5 százaléka.
A közgyűlésen ezúttal is odaítélték a MIDAS-díjat, illetve a Habsburg Ottóról elnevezett díjat. Az előbbit egy, a kisebbségi témában maradandót alkotó, MIDAS-hoz tartozó lap újságírójának ítélik oda. A díjat idén a Romániában élő németek lapja, az Allgemeine Deutsche Zeitung újságírója, Adelaida Ivan kapta a romániai kisebbségek életéről és egy Bukarest melletti roma telep felszámolásáról írt cikkeiért.
A Habsburg Ottó-díjjal a kisebbségvédelem és a kulturális sokszí-nűség témakörében kiemelkedőt nyújtó többségi nyelvű újságírókat vagy médiát jutalmazzák, idén az osztrák ORF tévétársaság Carinthia nevű regionális csatornájának képviselői vehetik át az elismerést a Servus, Srečno, Ciao című sorozatért, amelyben az Alpok-Adria régióban élő kisebbséget mutatták be.
Demecs Péter
Új Szó (Pozsony)

Európai őshonos nemzeti kisebbségek találkozója Dél-Tirolban
Összekötő kapocs Európa népei között
Sokan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek nemcsak, hogy évszázados gyökerekkel rendelkeznek, és jelentősen hozzájárultak szülőföldjük fejlődéséhez, de hidat is képeznek az országok között, hangsúlyozta Roland Psenner, a Bozen/Bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet igazgatója a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) dél-tiroli, júniusi éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségek együttes hangja
Milyen módszerekkel lehetne felhívni Európa figyelmét az őshonos nemzeti kisebbségekre?
A kisebbségek helyzete nem oldódott meg példásan mindenütt, vannak közöttük olyanok, amelyeket az állam elismer, bizonyos mértékig fel is karol, jogaik bővítését azonban már megtorpedózza (főleg Kelet-Európában), de vannak olyan szerencsétlen sorsú nemzeti kisebbségek, amelyeket az állam üldöz, továbbra is teljes beolvasztásukat tekintve célnak (a franciaországi és görögországi nemzeti kisebbségek). A tágabb közvélemény még az őshonos kisebbségek és a bevándorlók között sem képes különbséget tenni.
Mit tehetnek ilyenkor az őshonos kisebbségek?
Évtizedes fegyveres függetlenségi harcukkal az ETA vagy az IRA ráirányította Európa figyelmét a baszkok, illetve írek nemzeti sérelmeire, de ez aligha tekinthető példaképnek. Legalábbis az 1919 óta Olaszországhoz tartozó dél-tiroli német/osztrák kisebbség vezetői szerint. Inkább a kisebbségi intézmények – mindenekelőtt a média – együttműködésével lehetne felhívni a többség figyelmét a kisebbségekre. Ezért alakult meg Bozen/Bolzanóban a helyi autonómia széles körű támogatásával az Európai Kisebbségkutató Intézet, s szintén ezért alakult meg 2000-ben dél-tiroli kezdeményezésre a kisebbségi napilapok európai egyesülete (angolul: European association of minority daily newspapers, rövíditve MIDAS).
A MIDAS székhelye azóta is Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bozen/Bolzanóban van, költségvetésének jó 85%-át a dél-tiroli kormány biztosítja, a mAradék 15%-ot pedig maguk a kisebbségi napilapok dobják össze.
16 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott a MIDAS-hoz, jelenleg 28 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár öten vagyunk, a pozsonyi Új Szó, a Kolozsvári Szabadság, a Bihari Napló és a Nyugati Jelen után idén az újvidéki Magyar Szó is csatlakozott a MIDAS-hoz. Székely napilapok segítségével a több mint kétmilliós határon túli magyarság megelőzhetné a 300 000-s finnországi svéd kisebbséget, amelynek 6 napilapja tagja a MIDAS-nak. Amúgy Szlezák Edith, a pozsonyi magyar napilap főszerkesztője tölti be a MIDAS elnöki tisztségét. Éves közgyűléseit más-más helyszínen tartják, más-más kisebbség a házigazda. Tavaly például a horvátországi olasz kisebbség és napilapja, a Voce del popolo volt az Abbáziában szervezett rendezvény házigazdája, idén viszont maga a MIDAS lelke, húzóereje, a dél-tiroli német kisebbség volt a bozeni összejövetel házigazdája.
Egy darabka Ausztria Olaszországban
A Hunyad megyényi területű Dél-Tirol (németül: Südtirol, olaszul Alto Agide) a kisebbségi ügy mintapéldája. Közel 40 éve az alpesi hegyvidéken nemcsak az idegenforgalom lendítette fel irigylésre méltó szintre az életszínvonalat, de az őshonos németek/osztrákok és a bevándorolt olaszok kultúrájának és szellemiségének ötvöződése is példaértékű. Holott sokáig erre a vidékre a kibékíthetetlenségig eldurvult német–olasz ellenségeskedés volt a jellemző, amit a hatvanas években még a terrorizmus is megmérgezett.
Hogyan sikerült Európa egyik „problémás gyerekéből” éltanulót nevelni?
A bűvös „pedagógiai módszer” neve: etnikai alapú területi autonómia. Na és természetesen a – kihagyhatatlan – kölcsönös tisztelet, ismertette a történteket Elisabeth Alber, a kisebbségkutató intézet szakértője.
Az 1919-es önkényes határmódosításig Dél-Tirol évszázadokon keresztül Ausztriához tartozott, lakossága majdnem színtiszta német, az olaszok aránya 3% alatt volt. Sőt, a Dél-Tirol elnevezés sem létezett, senki sem tett különbséget az 1919 után is Ausztriában mAradt Észak-Tirol és az Olaszországhoz került Dél-Tirol között, az egész térséget egyszerűen Tirolnak nevezték. Mussolini idején azonban az erőszakos olaszosítás elképesztő méreteket öltött: bezártak minden német nyelvű iskolát, német intézményt, a német anyanyelv nyilvános használatát szigorúan büntették, a Tirol név említése pedig börtönbüntetéssel járt, s még a lakosság nevét is kényszerrel olaszra változtatták. Közben Olaszország többi részéről tömegesen telepítették be az olaszokat, hogy megváltozhassák az etnikai arányokat.
Az olasz fasizmus és német nácizmus traumája után 1946-ban Ausztria és Olaszország megegyezett a kisebbségi jogok biztosításáról és a területi autonómiáról. Utóbbi azonban papíron mAradt, emiatt került sor 1961 és 1964 között több terrorcselekményre a kisebbség részéről. A teljes kétnyelvűséget előíró dél-tiroli autonómia csak 1972 óta működik, s 1989 kibővült óta az etnikai kvótákkal.
Dél-Tirol, az egész Európában csodált alpesi modell
Manapság Dél-Tirol szigorúan kétnyelvű tartomány Olaszországon belül, ahol a német és az olasz egyenrangúan hivatalos. 1989 óta a kétnyelvűség tett még egy lépést, miután a német ugyanúgy kötelező az olasz nyelvű iskolákban, mint az olasz a német nyelvűekben. Mindkettő kötelező a közalkalmazottak számára is: valamennyi közalkalmazotti tisztség betöltéséhez (beleértve a rendőrséget is) nyelvvizsgán kell átmennie mindenkinek, olaszból és németből egyaránt. A hatóságok általában elnézőek az anyanyelvvel kapcsolatosan, azaz a németeknek csupán olasz, az olaszoknak pedig német nyelvtudásukat kell bizonyítaniuk, az anyanyelvismeretet magától értetődőnek tartják. Ráadásul a tisztségek betöltésénél a két népcsoport számbeli arányait veszik figyelembe. Ez különösen érzékeny kérdés, mivel az olaszok lényegesen arányuk fölött voltak reprezentálva a hivatalokban és az igazságügyben, s ritka volt közöttük olyan, aki németül is tudott. A kötelező nyelvismeret 1989-es bevezetése óta javult a helyzet, s a német nyelv fokozatosan érvényesül, a lakosság arányához közelítve a korábban majdnem egynyelvű olasz rendőrségen és a bíróságokon is. Ennek nyomán 1992-ben Ausztria lemondott a dél-tiroli németség védnöki szerepéről, amit még az 1946-os államközi szerződés nyomán gyakorolt, s ami alapján a dél-tiroli autonómia kiépítéséhez Bozen Bécs hivatalos támogatására számíthatott. Amúgy ez volt az a híres védnökség, amire Tőkés László hivatkozott, s amiből akkora botrányt csaptak Bukarestben.
Tényleg német nyelvből vizsgáznak az olasz rendőrök? Bizony, magyarázza Günther Rautz, a kisebbségkutató intézet munkatársa.
Az etnikai arányokat valóban betartják a 70%-ban német/osztrák, 26%-ban olasz és 4%-ban ladin lakosságú tartományban?
Igyekeznek betartani, az adminisztráció egyre jobban közelít a nemzetiségi arányokhoz, noha a cél nem az, hogy a közigazgatásban, igazságügyben vagy rendőrségnél szigorúan 70-26-4 százalékos legyen a nemzetiségek képviselete, hanem az, hogy ne fordulhasson többé elő, hogy a német/osztrák többségű tartományban a közigazgatási apparátust majdnem kizárólag egynyelvű olaszokkal töltsék be. Ez volt évtizedeken keresztül az olaszosítás fő eszköze, magyarázza Toni Ebner, a bozeni Dolomiten című német nyelvű napilap főszerkesztője. Bozen/Bolzano, a százezer lakosú tartomány fővárosában az etnikai arányok ezért a tartományiak fordítja (olyan 70% olasz és 30% német), az olasz betelepítés főleg a városokba irányult.
A ladinok alpesi katlanokban évszázadokon keresztül elszigetelve éltek, osztrák fennhatóság alatt, s ezalatt újlatin nyelvűk külön utakon fejlődött, manapság ugyanannyira különálló az olasztól, mint a román vagy a francia. Latin eredetük ellenére a ladinok a dél-tiroli németséghez húznak, köztük is erős az osztrák-nosztalgia, és meglehetősen idegenkednek Olaszországtól.
Tényleg kétnyelvű Dél-Tirol 510 000-es teljes lakossága?
Nem egészen, az idősebb olaszok nem tudnak németül, s az alpesi színtiszta német lakosságú falvakban is előfordul, hogy az iskolában tanult olasz nyelvet csak törik, a gyakorlatban ugyanis nincs kivel használni. A fiatalabbak és a városi népesség zöme azonban valóban kétnyelvű, legyen szó németekről vagy olaszokról, válaszolt érdeklődésünkre Marc Röggla. A ladint nem oktatják a másik két népcsoportnak, viszont szinte minden ladin németül és olaszul is tud.
Amikor a siker is problémát okoz
Bozen/Bolzanóban és Dél-Tirolban mindenütt kétnyelvűség uralkodik, nemcsak a hivatalokban, közfeliratokon, hanem a magáncégeknél és az utcán is. A teraszokon pedig hol olasz kommentárral, hol német kommentárral megy a foci-Eb. Az egyik nap olasz zászlókat lobogtató, hangosan dudáló autók lepik el a várost, másnap osztrák zászlós fiatalok: a magyarázat egyszerű, előbbi napon Olaszország, később pedig Ausztria játszott az Eb-n, magyarázzák a házigazdák.
Dél-Tirol a kisebbségi kérdés mintapéldája lett, a lakosság pedig roppant magas életszínvonalnak örvend. Európa számos kisebbsége jár Dél-Tirolba a siker modelljét tanulmányozni – tudjuk, nem minden kisebbség rendelkezik akkora jogokkal, mint a dél-tiroli németség, hangsúlyozza álszerénység nélkül Elisabeth Alber. Amúgy a székelység is dél-tiroli mintára építené fel a székely autonómiát.
PAradox módon az autonómia révén Olaszország leggazdagabb tartományává fejlődött Dél-Tirol sikere az olasz állam berendezkedését is próbára teszi. A szomszédos gazdag olasz tartományok, főleg a Milánó központú Lombardia és a Velence központú Veneto hasonló autonómiát követelnek, mely révén a tartományok kezelnék a helyi jövedelmek 85%-t. Róma hallani sem akar Milánó és Velence követeléséről, az autonómia etnikai alapon jár, célja a nemzeti jelleg megőrzése, nem lehet alapja a gazdagok önzésének. Lombardia, Veneto és a többi gazdag észak-olasz tartomány lakossága színtiszta olasz, autonómia nem járhat nekik, szögezi le Róma. Ez még beláthatatlan következményekhez vezethet, az északiak gazdasági alapja nélkül Dél-Olaszország egyszerűen összeroppanna, Róma autonómia-ellenessége viszont komoly ellenszenvet vált ki Észak-Olaszországban, jelentősen felerősítve az elszakadás vágyát és az azt politikai céljává emelő Lega Norte (Északi Liga) választási támogatottságát, magyarázza Toni Ebner.
Migráció: feszültségszító a kisebbség és az anyaország között
Dél-Tirol kormánya számára azonban nem a Rómához való, már olajozottan működő viszony okoz fejfájást, hanem a Béccsel való viszony, amely egyre feszültebb. A migrációs hullám miatt. Annak megfékezésére Ausztria ugyanis kerítést (politikailag korrekt hivatalos bécsi elnevezés szerint: kapu oldalszárnnyal) épített az osztrák–olasz határon, ahol 2016 első negyedévében 28 000 migráns ment át illegálisan. Dél-Tirol kormánya elszántan ellenzi az Észak-Tiroltól való elzárást, határozottan követeli Bécstől a kerítés eltávolítását. „Hátunkba döfte a kést. Az anyaországunk. A Brenner-hágón 1919-ben önkényesen meghúzott, Tirolt mesterségesen kettévágó, a nemzet testét kettéhasító határ az igazságtalanság megtestesítője, számunkra örökké elfogadhatatlan mArad, és most éppen szeretett anyaországunk zárta le”, fakadt ki a diplomáciában szokatlan vehemenciával az európai kisebbségi sajtó képviselői előtt Martha Stöcker, Dél-Tirol népjóléti miniszter asszonya.
Főnöke, Arno Kompatscher, Dél-Tirol kormányfője visszafogottabb. Rómában is, Bécsben is külön-külön tárgyal, s közvetítőként részt vesz az Ausztria és Olaszország közötti kétoldalú tárgyalásokon is. Keserűen, de ő is elismeri, hogy könnyebb Rómában tárgyalni olaszul, mint Bécsben, édes anyanyelvén, legalábbis a migránsválság kezeléséről.
A muszlimok és színes bőrűek illegális migrációja azonban máshol is éket ver az anyaország és határon túli kisebbsége közé. Az olyan 50 000-es németországi dán kisebbség zokon vette, hogy a migránsözön miatt Dánia lezárta a német határt, s csak ellenőrzés után lehet azt átlépni. Az illegális bevándorlás két célpontja – Svédország és Németország – között fekvő Dánia ugyanis kemény intézkedéseket hozott a migránsok távol tartására, amit a németországi dán kisebbségi politikusok és sajtó kritizált, a németországihoz hasonló befogadóbb hozzáállást sürgetve. Ennek nyomán a koppenhágai politikában és sajtóban olyan hangok is megjelentek, melyek egyenesen nemzetárulással vádolták a németországi dán kisebbséget. „Teljesen leforráztak. Soha sem gondoltuk volna, hogy éppen az anyaországiak vádolnak nemzetárulással”, jegyezte meg keserűen Jörgen Möllekaer, a németországi Flensburgban (dánul Flensborg) megjelenő Flensborg Avis dán nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg védnökség
A közgyűlésen természetesen díjazásra is sor került. A kisebbségek felkarolásáért a MIDAS minden évben az Otto von Habsburg-díjjal tünteti ki azt a többségi újságírót vagy sajtóterméket, aki/amely a kisebbségek és a többség, vagy a nemzetek közötti együttműködést, illetve a kisebbségek megismertetését felvállalja. A Habsburg uralkodói ház védnöksége kettős célt szolgál: egyrészt a kisebbségi ügyek fokozott nemzetközi hírneve, másrészt elismerés a Habsburgok következetes kisebbség-felkaroló munkájának.
Idén az Otto von Habsburg-díjat az ausztriai Karintia szövetségi tartomány közszolgálati televíziója kapta, amely egy egész éven keresztül Servus–Srečno–Ciao címen német–szlovén–olasz háromnyelvű sorozatot készített és sugárzott a három nemzetről, illetve azoknak a határ túloldalán lévő kisebbségeiről. A díjat őfensége Habsburg György, a díj névadójának fia adta át személyesen ünnepélyes körülmények között a híres fürdővárosban –Meran/Meranóban, Dél-Tirol második legnagyobb városa – rendezett gálaesten, Karintia és Dél-Tirol tartományok miniszterelnökei jelenlétében.
Köszöntő beszédében az utolsó osztrák császár és magyar király unokája több nyelven szólt a MIDAS-közgyűlés résztvevőihez: a német, angol és olasz nyelvű beszéd mellett a magyar kisebbségi sajtó képviselői tiszteletére külön magyarul is megszólalt. A magyar nyelv rendkívül fontos a Habsburg-ház számára, noha nem volt könnyű megtanulni, ismertette a helyzetet az amúgy Budapesten élő Habsburg György. Európai Parlamenti képviselőként édesapja, Habsburg Ottó minden évben magyar nyelvű beszédet tartott az EU-s fórumon, olyan időkben is, amikor a vasfüggöny mögött szenvedő Magyarország még nem is álmodhatott uniós csatlakozásról. Habsburg Ottó mégis magyarul szólalt fel az Európai Parlamentben, hogy tudassa a nyugatiakkal: Magyarország és a magyarok nélkül Európa nem lehet teljes.
Europeada, avagy miniatűr foci-Európa-bajnokság
A MIDAS-közgyűlést úgy időzítették, hogy egybeessen a kisebbségek labdarúgó-Európa-bajnokságával, az Europeadával, melyet Dél-Tirol másik városában, Bruneck/Brunicóban szerveztek 20 európai kisebbség csapatának a részvételével. Németországi dánok, krími tatárok, felvidéki és erdélyi magyarok, számos határon túli német kisebbség csapata, magyarországi cigányok és szlovákok csapata, horvátországi szerbek, vajdasági horvátok, franciaországi occitánok: összesen több mint 400 focista, valamennyien amatőrök, akik a vén kontinens szinte minden sarkából jöttek, sőt még Ázsia távol-keleti részéről is, az oroszországi német kisebbség csapatának egyik tagja Vlagyivosztokból érkezett!
Az Europeada az igazi Európa-bajnokság, nem a Franciaországban zajló, itt nem verekednek össze a szurkolók, terrorista merénylettől sem kell tartani, a pénz sem torzítja el a sportszellemet, itt csak a foci öröme és a nemzetek közös ünnepe jellemző, hangsúlyozta üdvözlő beszédében Arno Krompatscher, Dél-Tirol kormányfője. Nem ő volt az egyetlen, aki köszöntötte a focistákat, Karintia kormányfője, számos országos és EP-képviselő is felszólalt, erdélyi magyar részről például Vincze Lóránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke, valamint Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
Dél-Tirol kitett magáért a kisebbségi focibajnokság megszervezésénél: a hagyományos alpesi zenekar kíséretében valamennyi csapat felvonult Bruneck főterén – akárcsak az olimpián –, a helyi lakosság pedig lelkesen tapsolt. A legnagyobb tapsnak a házigazdák, a dél-tiroli németek/osztrákok csapata örvendett. Valamennyi csapat saját tartományi zászlaja alatt (occitánok, német kisebbségek, krími tatárok) vagy a nemzeti lobogóval (a németországi dánok például dán nemzeti zászlóval) vonultak fel. Csupán a mieink képeztek kivételt, az erdélyi magyarság csapata se nem székely, se nem magyar nemzeti lobogóval vonult fel, hanem RMDSZ-zászlóval! Szerencsére a többiek nem tudták, miről van szó, a fölöttébb kellemetlen meglepetés csupán az erdélyi magyar újságírókat érte. Pedig milyen nagyszerű alkalom lett volna Európa többi kisebbségével megismertetni a székely zászlót, mely körül odahaza akkora a felhajtás. A sportrendezvény egyik célja ugyanis éppen a kölcsönös megismerkedés volt.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok pAradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu

A Népszabadság csődjének szlovákiai visszhangja
Az egyetlen magyar nyelvű szlovákiai napilap 24 órán belül reagált a Népszabadság csődbejutására. A holdudvarhoz tartozó szlovákiai magyar publicisták, újságírók, értelmiségiek egy nyilatkozatot adtak ki. Ezen kívül a DenníkN szlovák liberális napilap is látványosan fejezte ki a szolidaritását.
A szlovák napilap a címlapján magyar felirattal jelent meg hétfőn: „Veled vagyunk Népszabadság”, az Új Szóban pedig egy nyilatkozat jelent meg a Népszabadság megjelenésének felfüggesztéséről.
Az Új Szó főszerkesztője október 9-én vasárnap 15 órakor fordult felhívással a szlovákiai magyar média képviselőihez, gondosan összeállított címlista szerint, mert nem maradt ki a Felvidék.ma hírportál sem, ahogy például a szlovák közszolgálati rádió és televízió szerkesztői sem.
Szalay Zoltán a kérést úgy fogalmazta meg, hogy aki egyetért a sajtószabadság melletti kiállással, csatlakozási szándékát jelezze két órán belül, 17 óráig az alábbi szövegű nyilatkozathoz:
„Mi, a szlovákiai magyar média képviselői szolidaritást vállalunk a Népszabadság munkatársaival a lap megjelentetésének váratlan és a munkatársakkal, az olvasókkal és a szélesebb közvéleménnyel szemben tisztességtelen felfüggesztése kapcsán. Tekintet nélkül a lap politikai álláspontjára, elfogadhatatlannak tartunk bármilyen szerkesztőséggel szembeni, a most látotthoz hasonló fellépést, amely kimeríti a sajtószabadság elleni támadás fogalmát. Úgy véljük, a Népszabadsággal történtek a média függetlenségét veszélyeztetik, ami egész térségünk demokratikus berendezkedését áshatja alá. Mindent megteszünk ennek a folyamatnak a feltartóztatásáért, és a magyar nyelvű média függetlenségének és sokszínűségének megőrzéséért.”
A napilap felhívásához vasárnap egy tucatnyi aláíró csatlakozott, a névsor azonban folyamatosan bővül, a cikkünk írásakor pedig mintegy száz aláíró neve olvasható alatta.
A Felvidék.ma kiadója, a Szövetség a Közös Célokért társulás igazgatója, Pogány Erzsébet vasárnap azonnal választ küldött a közlemény aláírását szorgalmazó főszerkesztőnek:
„Tisztelt főszerkesztő úr, kedves Szalay Zoltán! Megkaptam  a felhívást, és jelzem, hogy a sajtószabadság számomra is fontos, de a Népszabadság anyagi csődjének szerintem semmi köze nincs a sajtószabadsághoz, ezért nem csatlakozom.
Szerkesztőségünk kérdésére, hogyan látja a Népszabadság körüli felhajtást, a SZAKC igazgatója elmondta: az Új Szó reakciója várható volt, semmi új nincs a nap alatt, hiszen emlékezetes, hogy 2002-ben a FIDESZ Kossuth téri választási nagygyűlése után az Új Szóban körülbelül ugyanilyen összeállításban jelentek meg az aláírások az alatt a felhívás alatt, amelyben felszólítják Duray Miklóst a közéletből való távozásra, mert a nagygyűlésen felszólalt. “Óvatos duhajok” voltak az aláírásgyűjtők, mert megvárták a választások második fordulóját, amikor – mint ismeretes – a FIDESZ alulmaradt a parlamenti választásokon a szocialistákkal szemben, és ezután tették közzé a tiltakozásukat.
Most majdnem ugyanolyan számú és összetételű azok névsora, akik a Felvidéken a szocialisták pártlapját siratják. Szlovákiában néhány hete jelent meg a Szabad Újság hetilap utolsó száma, évek óta nem tudjuk feléleszteni a Hetet, becsődölt a Csemadok „Itthon” című folyóirata, a médiapiac nálunk is, Magyarországon is változik napról-napra, miért pont a Népszabadság anyagi gondjai miatt féltjük a sajtószabadságot, teszi fel a kérdést Pogány Erzsébet, hozzátéve: Ne felejtsük el azt sem, milyen egyoldalúan tájékoztatott a Népszabadság a felvidéki magyarok eseményeiről, életéről. Hosszan sorolhatnánk a példákat, hogyan szelektálták a rólunk szóló híreket, csak az kapott helyet, ami a közösségünket gyengítette.
„Valójában az aggaszt leginkább, hogy közeledik az ötvenhatos forradalom 60. évfordulója, és várható, hogy a hecckampány folytatódni, erősödni fog. Megint nem ünnepelhetjük méltósággal a magyar nemzetet egykor összekovácsoló történelmi eseményt, mert az indulatokat sikerült felkorbácsolni” – fogalmazott Pogány Erzsébet.
Duray: A Népszabadság az ’56 utáni elnyomás szimbólumává vált
Megkérdeztük Duray Miklós politikust, írót, a SZAKC elnökét is, milyen gondolatokat ébreszt benne a Népszabadság napilap megszűnése, illetve az, hogy számos felvidéki értelmiségi személy adott hangot ezzel kapcsolatban elégedetlenségének.
„Az MSZP pártlapja 1956. novemberétől jelent meg ezen a néven (korábban Szabad Nép volt a lap neve – szerk. megj.). Nekem nem az elnevezéssel van gondom, hanem azzal, hogy a Népszabadság tevékenységével az 1956-os forradalom utáni elnyomás szimbólumává vált, a kádári terror megtestesítője volt. Így megszűnése akár erkölcsi jóvátétel is lehet. Azok, akik most a sajtószabadságon esett csorbaként sérelmezik a lap megszűnését, nem tudatosítják, hogy ez a lap volt az 1956-utáni erkölcsi rombolás és diktatúra egyik meghatározó eszköze” – mondta portálunknak Duray. Felvidék.ma

Rózsák, könyvek és mosolyforradalom
Katalónia bemutatkozik Európa kisebbségeinek
Som una nació! Vagyis nemzet vagyunk, több mint nemzeti kisebbség, hirdetik büszkén a katalánok. Reményeik szerint hamarosan független országuk is lesz, népszavazást terveznek a Spanyolországtól való elszakadás ügyében, annak ellenére, hogy a madridi hatalom ellenzi azt. A katalánok jelentős része azonban elszántan kitart hazája függetlensége mellett, s ennek nyomatékosítása véget amolyan mosolyoffenzívát indítottak Európa-szerte. Melynek keretében a Diplocat (Katalónia közdiplomáciai tanácsa) meghívására a katalán autonóm tartomány meseszép fővárosában, Barcelonában tartotta meg éves közgyűlését a MIDAS (európai kisebbségi napilapok egyesülete), amelyen a kolozsvári Szabadság és a nagyváradi Bihari Napló mellett a Nyugati Jelen is képviseltette magát, számos egyéb európai kisebbségi napilap mellett. Magyarul azonban nemcsak mi, erdélyiek beszélhettünk egymás között, az újvidéki Magyar Szó és a pozsonyi Új Szó szintén MIDAS-tag, sőt, utóbbi lapigazgatóját, Szlezákné Kovács Edithet újraválasztották MIDAS elnöknek.
Nemzetépítés katalán módra
Katalónia jóformán ismeretlen Spanyolország határain túl. Még a többi európai nemzeti kisebbség körében is, a többségiekről nem is beszélve. Holott nem ártana jobban megismerni, függetlenségi küzdelmük nyomán a következő időkben minden bizonnyal címlapsztori lesz a sajtóban Európa-szerte, hangsúlyozzák egyhangúlag a katalán hatóságok és a – még – MIDAS tag katalán újságok képviselői. Az utóbbi években ugyanis több katalán napilap kilépett a MIDAS-ból, abból a megfontolásból, hogy a katalán nem nemzeti kisebbség, hanem önálló nemzet.
A nyomtatott sajtó sorsa nagyszerűen tükrözi a spanyolországi katalán nemzet sorsát, az elnyomástól a jelentős megerősödésig. Az első katalán nyelvű újságok 1977–78 táján jelentek meg, a Franco diktátor 1975-ös halála utáni liberalizációs időkben, közel 40 év szünet után. Azelőtt szó sem lehetett erről, 1939-től Spanyolország szigorúan egynyelvű spanyol állam volt, ahol még a katalán – és baszk – kisebbségek/társnemzetek létét is tagadták, nemzeti jogaikat durván elnyomták. Semmilyen anyanyelvű oktatás sem volt (még elemi iskola sem!), anyanyelvű sajtóról, közfeliratokról, kultúráról pedig álmodni sem lehetett. A negyvenes-ötvenes években még nyilvánosan égették a katalán (és baszk) könyveket. Az Otto von Habsburg-díjjal kitüntetett Josep Maria Espinas katalán írót például még üldözték fiatal korában, mert katalánul írta műveit. Az idős író mára nemzeti ikonná vált, nemcsak azért, mert ő írta az FC Barcelona himnuszának szövegét, hanem azért is, mert 90 éves korára pont 90 könyvet publikált, s előrehaladott kora ellenére még mindig napi rendszerességgel ír publicisztikát a katalán újságoknak.
Franco idején a katalánt csak otthon, a családban örökítették át egyik nemzedékről a másikra, amolyan „konyhanyelvként”, intézményes formában azonban nem tanulhattak meg írni és olvasni. Ezért a katalán sajtó kezdete roppant nehéz volt, a hetvenes évek végén 4-500-as példányszámmal jelentek meg az újságok, emlékszik vissza Jordi Molet, az El 9nou főszerkesztője. Az akkori kb. 4,5 millió katalán közül csupán pár tízezren (főleg idősek) tudtak anyanyelvükön olvasni. Zárójelben: a kb. 1,5 milliós baszkok nyelvi helyzete még rosszabb volt, náluk hasonló okok miatt az első anyanyelvű napilap csak 1990-ben indulhatott be, s a nyelvismeret máig rosszabb, mint a katalánoknál, magyarázza el Martxelo Otamendi, a baszk Berria főszerkesztője.
Azóta a helyzet lényegesen javult, a katalán nyelvű oktatás beindítása nyomán folyamatosan bővült az anyanyelvet írásban is ismerők száma, olyannyira, hogy manapság a nagyobb katalán napilapok példányszáma jócskán meghaladja a 100 000-ret. Ráadásul manapság a demográfiai folyamat révén a katalán írott sajtó fogyasztói főleg fiatalok és középkorúak, miközben Európa más nemzeti kisebbségeinél az idősebb nemzedékek körében jobb az anyanyelvismeret.
Catalunya dióhéjban
A nemzeti felvirágzást azonban a politika is befolyásolta, Katalónia 1979 óta autonóm tartomány Spanyolországon belül, a katalán és a spanyol egyaránt hivatalos nyelv, melyeket a közigazgatásban, oktatásban, kultúrában és az élet minden területén alkalmazhatják. Sőt, a katalán jelentős fölényre tett szert, ami a tartományi fővárosban igencsak meglepő. Barcelona 1,6 milliós lakossága (külvárosokkal együtt olyan 4 millió) körülbelül fele-fele arányban katalán és spanyol. A közfeliratok nagy része azonban egynyelvű katalán, s csak a fontosabb intézményekre, turisztikai látványosságokra jellemző a háromnyelvűség, vagyis a katalán mellé a spanyol és angol nyelvű felirat. Egynyelvű spanyol felirat nem is létezik, legfeljebb elvétve itt-ott spanyolok tulajdonában lévő kis bolt vagy kocsma esetén fordulhat elő, miközben a katalán egynyelvűség igen elterjedt a magánszférában. Ami a külföldiek számára meglehetősen furcsa képet vázol fel, Katalónia mondhatni a Székelyföld ellentéte: míg utóbbiban a román nyelv köztéri súlya meghaladja a románság ottani arányát, Katalóniában a katalán nyelv köztéri súlya jócskán meghaladja a katalánok népességi arányát, a spanyolé pedig igencsak a népességi arány alá esett.
Manapság Katalónia mintegy 7,5 milliós lakosságából (a tágabb értelemben vett Erdélynek kb. 7 millió a népessége) olyan 5 millió katalán nemzetiségű, 1,5 millió spanyol és 1 millió külföldi. Utóbbiak az ezredforduló után vándoroltak be, mindenekelőtt Marokkóból, Romániából és Dél-Amerikából. A spanyolok aránya a városokban jelentősebb, különösképpen a fővárosban, Barcelonában, vidéken viszont kevesen vannak, s ez ugyanúgy érvényes a külföldi bevándorlókra is. A falvak gyakran színtiszta katalánok.
Mindezek ellenére spanyolul mindenki tud, katalán egynyelvűséggel csupán az óvodáskorú gyerekek körében találkozni. Katalónia lakosságának 94%-a érti a katalán nyelvet, 80%-a beszéli is, de csak 60%-a tud írni katalánul, derült ki Miquel Strubell szociológus és nyelvész előadásából. A katalán nyelv ismerete azonban folyamatosan terjed, mivel a Generalitat de Catalunya (a katalán autonóm tartomány kormánya) ingyenes nyelvtanfolyamokat szervez felnőtteknek, melyekre jelentős túljelentkezés jellemző még manapság is. A nyolcvanas években főleg katalánok vettek részt ezeken, hogy megtanuljanak írni és olvasni az addig csak szóban használt anyanyelvükön, manapság viszont elsősorban a spanyoloknak és a bevándorlóknak szól, a nyelv ismerete ugyanis alapvető követelmény, nemcsak a közigazgatásban, hanem egyre inkább az üzleti szférában is. A spanyolok ráadásul könnyen megtanulják az újlatin rokonnyelvet: némileg sarkítva a katalán amolyan félúton áll a francia és a spanyol között, noha utóbbihoz a portugál közelebb áll, mint a katalán.
Katalán büszkeség betűkkel, virágokkal és nemzeti zászlókkal
Sant Jordi (ejtsd: Szánt Dzsordi) fontos nap a katalánok számára, védőszentjüket, Szent Györgyöt ünneplik. A MIDAS közgyűlését is akkorra időzítették, hadd lássák a többi kisebbség képviselői a katalán nemzeti büszkeség kivirágzását. Kivirágzás a szó szoros értelmében, Sant Jordi amolyan népi ünnep, könyvnap, Bálint-nap és majális egybevéve. A hagyomány szerint ekkor (és nem február 14-én) a férfiak vörös rózsával ajándékozták meg szerelmüket, a nők pedig könyv ajándékozásával viszonozták. Manapság az egyirányúság már csak a rózsákra vonatkozik, a férfiak inkább könyvet és rózsát ajándékoznak a nőknek, utóbbiak viszont csak könyvet a férfiaknak. Ráadásul az ajándékozás már nemcsak a szerelmesekre vonatkozik, hanem családtagokra, munkatársakra, barátokra is, valahogy úgy, mint mifelénk a márciuska. Aligha meglepő ezek után, hogy Barcelona két kilométer hosszú impozáns sétálóútja, a La Rambla szuvenírek mellett ezen a napon könyvstandokkal és a virágárusokkal telik meg. Az óriási tömeg valósággal hömpölyög a vérvörös rózsák és a könyvek között, néhol hangos felolvasást tartanak, helyenként pedig írók dedikálnak – sokan erre a napra időzítik új könyveik bemutatóját. De nem csak a La Rambla van tele könyvekkel és rózsákkal, a nagy köztereken, sugárutakon hasonló a helyzet, virágárussal pedig szinte minden utcasarkon találkozni. Az ünnepi hangulat általános, katalán nemzeti zászlóval mindenütt találkozni. Még a rózsák csomagolására használt celofánon is!
Barcelonára amúgy is a zászlómánia jellemző. A városban járva mindenütt találkozni a sárga-piros vékony csíkos katalán nemzeti lobogóval. Szinte nincs olyan bérpalota, hogy néhány erkélyen ne lógna a katalán zászló. Messziről látszanak, főleg ha magasabb emeleteken tűzik ki. És rengeteg van belőlük, senki se lenne képes megszámolni őket egy akkora metropoliszban, mint Barcelona. Akkora a zászlómánia, hogy talán nem túlzás azt állítani, hogy néhány órás belvárosi séta alatt az ember több katalán zászlóval találkozik, mint ahányat látni egész Romániában, románt, EU-s-t, székelyt vagy egyéb zászlót összesen! Csakis katalán zászlók, spanyol lobogót csak közintézményeken látni, de ott is kizárólag a katalán (és EU-s) mellett, magánlakásokban, autókon, boltok kirakatában viszont sehol. A katalán nemzeti lobogó azonban így sem egyeduralkodó a városban, a híres focicsapat, az FC Barcelona zászlaja szintén állandó látvány. A katalánok szenvedélyesen ragaszkodnak nemzeti ikonjuknak tartott focicsapatukhoz, Franco diktatúrája idején jóformán az volt a nemzeti megnyilvánulás egyetlen lehetősége, a katalanizmus megtestesítője.
A sors ráadásul úgy hozta, hogy éppen látogatásunk idejére esett a nagy rangadó, a Real Madrid és a FC Barcelona összecsapása, melyet utóbbi nyert meg 3-2-re. A mérkőzésre a spanyol fővárosban került sor, így hát csak a tévében nézhettük meg egy sör mellett az egyik – szenvedélyes Barcelona szurkolókkal teli helyi – kiskocsmában. A hangulat így is lenyűgöző volt, a helyiek örömmámorban úsztak minden Barcelona gólnál, nem hiába tartja a hivatalos mottó, hogy Barcelona „mes que un club”, vagyis több, mint egy klub.
Göröngyös, de mosolygós út a függetlenséghez
Házigazdáink megerősítik a nyilvánvalót: a zászlókat kitűzők minden bizonnyal a katalán függetlenség elkötelezett hívei. A függetlenség bonyolult kérdés, a mediterrán vérmérsékletű katalánok körében heves passziót vált ki.
A függetlenség támogatottsága az utóbbi 7 évben erősödött fel, egyrészt a Spanyolországot roppant érzékenyen érintő gazdasági világválság, másrészt a madridi hatóságok ügyetlenkedése miatt. 2010-ben ugyanis a katalán parlament módosította az autonóm tartomány alkotmányát, melyben Katalóniát a katalán nemzet hazájának, államnak minősítette, az ott élő spanyolságot pedig nemzeti kisebbségnek. A lakosság népszavazáson jóvá is hagyta a módosítást, a madridi országos alkotmánybíróság viszont érvénytelenítette.
Ki is csapta a biztosítékot ezzel a katalánok körében, akik felháborítónak tartják, hogy a megválasztatlan fővárosi testület önkényesen megsemmisíti a demokratikusan megválasztott katalán parlament döntését, melyet ráadásul a nép az urnáknál meg is erősített, fokozott legitimitást biztosítva ezáltal. Akkor több mint másfél millió katalán tüntetett Barcelona utcáin az alkotmánybírósági önkény ellen, s elindította a teljes függetlenség iránti – addig jelentéktelen – vágyat. Katalónia ráadásul Spanyolország leggazdagabb tartománya, amely lényegesen többet fizet be a madridi államkasszába, mint amennyit visszakap onnan. Az elhúzódó gazdasági világválság érzékenyebbé tette a pénzelszívás kérdését, egyre többen ellenzik, hogy Katalónia szubvencionálja adóeuróiból az ország többi részeit.
A kettő együtt veszélyes kombináció, egyre több katalánt taszít az elszakadás felé, amolyan „durván sárba tiporják alapvető demokratikus akaratunkat és bónuszként még el is veszik a pénzünket” címen, magyarázza Marc Marcé, a Regio7 katalán napilap főszerkesztője. Azóta több, milliós nagyságrendű tüntetésre került már sor Barcelonában, melyben immár függetlenségi népszavazást követelnek, s a mindenütt jelenlévő katalán zászlók is ennek nyomán szaporodtak el.
Madrid azonban hallani se akar katalán népszavazásról, jogi hercehurcákhoz folyamodva eleve alkotmányellenesnek minősíti azt, illetve bűnügyi eljárást helyez kilátásba a népszavazás potenciális szervezői ellen. Madrid csökönyössége azonban bumerángként üthet vissza, hangsúlyozzák házigazdáink, a demokrácia alapjainak ilyen durva semmibevétele csak hergeli a katalánokat, egyre többen támogatják a függetlenséget. Sőt, akár a Katalóniában élő spanyolokat is Madrid ellen fordítja: már körükben is erősödik a függetlenségpártiság, noha néhány évvel ezelőtt még testületileg, monolitikusan függetlenség-ellenesek voltak.
Főleg, hogy ott van a skót ellenpélda: hasonló helyzetben London a demokráciát választotta az ország területi egységével szembe és jóváhagyta, sőt, hozzájárult a 2014-es függetlenségi népszavazáshoz. Melyen Skócia demokratikusan kinyilvánította véleményét, de nem vált ki Nagy-Britanniából.
Madrid azonban nem mer kockáztatni, s ezáltal csak saját kilátásait kockáztatja. Népszavazáson nem biztos, hogy Katalónia a függetlenségre szavazna, később viszont annál inkább. A legutóbbi (2015-ös) katalán választáson a függetlenségpárti erők 48%-ot szereztek, míg a Spanyolország-pártiak 41%-t, a maradék 11%-et pedig az ingadozó álláspontúak vagy semlegesek gyűjtötték be.
A MIDAS közgyűlés házigazdái – az autonóm katalán kormány képviselői, a Diplocat munkatársai és a katalán sajtó főszerkesztői – illetve a közgyűlésre meghívott civilszervezetek képviselői és művészek többnyire függetlenségpártiak. Nem is titkolják, nyíltan és büszkén hangoztatják véleményüket.
A mosoly forradalmát nem lehet megállítani, bármennyire is próbálja elgáncsolni a madridi vagy – kisebb részben barcelonai – politikum, véli Liz Castro írónő. A függetlenség iránti vágy alulról szerveződik, demokratikusan, a nép köréből: a milliós nagyságú tüntetéseken egyszerű polgárok vesznek részt, fiatalok, kisgyermekes családok, középkorúak és idősebbek is. Valamennyien békések, demokratikus elkötelezettségűek és mindnyájuk arcán mosoly. Lenyűgöző látvány milliós nagyságú derűs, jókedvű embertömeget látni az utcákon, akik mosollyal fejezik ki optimizmusukat. Éppen ezért nevezik mosolyforradalomnak a függetlenségi küzdelmet.
Liz Castro szerint eleinte a barcelonai katalán politikusok sem lelkesedtek a függetlenségért, a hatalmas lakossági nyomásra azonban kénytelenek voltak felkarolni azt. Hasonlóképpen a mosolyforradalom előbb vagy utóbb legyőzi a madridi spanyol politikusok ellenállását és Katalónia kivívja függetlenségét az urnáknál.
Ellenben a katalán sajtó képviselői kevésbé optimisták, szerintük Madrid minden eszközt bevet a függetlenség megakadályozására a katonai beavatkozáson kívül. Spanyolország egyszerűen nem mondhat le leggazdagabb tartományáról.
Madridban annyira tartanának a gazdasági összeomlástól? Vagy miért ellenzik annyira a népszavazást, érdeklődtünk katalán kollégáinknál. Katalónia kiválása kétségtelenül jelentősen fokozná Spanyolország amúgy is komoly gazdasági válságát, de azért a legmélyebb gazdasági válságból ki lehet lábalni előbb vagy utóbb. Katalónia elvesztése azonban akkora morális válságba sodorná Spanyolországot, amilyet csak hatalmas gyarmatbirodalma tizenkilencedik századi elvesztése idején élt át, s amelyet évtizedekig képtelen volt kiheverni, véli Marc Marcé.
Ráadásul Katalónia kiválása alighanem fokozná a szeparatizmust, például az utóbbi években meglepően csendes és visszafogott baszkok körében borítékolhatóan újraindítaná a hagyományosan erős függetlenségi vágyat, vélik egyöntetűen házigazdáink. Akikkel amúgy mindig jó viszonyt ápoltak, a katalánok és a baszkok mindig is egymással rokonszenveztek a spanyolokkal szemben, a baszkok most is erősen szimpatizálnak a katalán függetlenségi erőfeszítésekkel és fordítva is. Egymással azonban spanyolul beszélnek!
Barcelona, Európa
Barcelona kétszer is bajnokok ligás, nemcsak a híres focicsapata tartozik Európa élvonalába, hanem maga a gyönyörűséges város is. A tenger partján, festői környezetben fekvő katalán metropolisz egyértelműen Európa legszebb nagyvárosai közé tartozik, egy súlycsoportba Párizzsal, Béccsel, Budapesttel, Prágával, Londonnal és a nagy olasz városokkal. A város arculatára rányomta a bélyeget Antoni Gaudí, a híres építész, aki egyedi stílusban értelmezte a szecessziót, jellegzetes, mondhatni lenyűgöző arculatot adván ezáltal a városnak.
Barcelona jómódú nagyváros, európai nagyváros. Színes bőrű és muzulmán bevándorlók többen vannak, mint Kelet-Európában, a helyzet viszont távolról sem fajult el odáig, mint Párizs, London, Stockholm vagy Brüsszel esetében, ahol az ember gyakran azt sem tudja, hogy Európában van-e vagy valamilyen arab vagy afrikai országban. A mindennapi békés élet pezsgése s a turisták áradata sokkal erősebb, mint a politikai feszültségek. Utóbbiakra csupán a rengeteg katalán zászló látványa emlékeztet. Amivel a szenvedélyesen EU-párti katalánok nemcsak erős nemzeti önazonosságukat nyilvánítják ki, hanem jelzik is Európa számára, hogy teljesen érett, spanyoloktól önálló nemzetet képeznek, amely függetlenségre törekszik. Végül is jóformán már csak ez hiányzik nekik: Katalónia népesebb, mint jó néhány EU-s tagország, gazdasági teljesítménye meghaladja néhány nála jóval nagyobb országét is, nyelve és kultúrája magabiztosan erősödik, hagyományai egyre népszerűbbek, gasztronómiáját egyre többen értékelik, a lenyűgözően szép Barcelona pedig sárga irigységbe kergetné a legtöbb EU-s tagállam fővárosát. Barcelona és Katalónia katalánként mutatkozik be Európában.
Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad)