"A Németországban élő Borbándi Gyula irodalomtörténészt látta vendégül Kolozsváron a Korunk Stúdió. Borbándi Gyula, a Szabad Európa Rádió egykori munkatársa, a müncheni Új Látóhatár /már megszűnt színvonalas folyóirat/ szerkesztője, a népi irodalom és a nyugati magyarság egyik legjobb ismerője. A nyugati magyar diaszpóra elerőtlenedett, megszűnt a folyamatos utánpótlás. Az asszimilációs folyamat erőteljes. Az asszimilációs folyamat ott a legerősebb, ahol nem erőszak eredménye. "Kellemes körülmények között vész el a magyar." - mondta. Nyugat-Európában a Bécsi Naplón és a katolikus Életünk kiadványon kívül nincs egyetlen rendszeresen megjelenő lap sem. - A Magyarország 2000 tanácskozást szervezői a Magyarok Világszövetsége vetélytársának szánták, azonban nemcsak a jelenlegi kormánnyal rokonszenvezőket hívták meg, hanem a szembenállókat is. Így azután nyílt párbeszéd alakult ki. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 25./"

Borbándi Gyula /Budapest, 1919. szept. 24. - Budapest, 2014. július 23./
Életének 95. évében meghalt Borbándi Gyula Széchenyi-díjas író, történész, rádiós- és folyóirat-szerkesztő, a magyar ötvenhatos emigráció kiemelkedő alakja - értesítette a család az MTI-t.
A tájékoztatás szerint Borbándi Gyula július 23-án, szerdán délután hunyt el budapesti otthonában, csendben, családja körében.
Borbándi Gyula 1951 és 1984 között Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. 1951-ben részt vett az emigránsok által szerkesztett Látóhatár folyóirat megindításában, később ennek főmunkatársa, majd főszerkesztője, 1958-1990 között pedig az Új Látóhatár felelős szerkesztője volt. 1992 óta a Magyar Szemle, 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja volt. „Úgyszólván minden jelentős emigráns folyóiratban jelentek meg írásai. Kötetei nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai” - olvasható a feleség, Juhász Olga megbízásából az MTI-hez eljuttatott közleményben.
2014. július 24. (MTI)

A Magyar Írószövetség mély fájdalommal tudatja, hogy
Borbándi Gyula
(1919 – 2014)
Széchenyi-díjas magyar író, történész, rádiós- és folyóirat szerkesztő, a magyar emigráció kiemelkedő alakja elhunyt
Szintézisteremtő személyiség volt, az elfogulatlanság és a szabad szellem, a józan politikai gondolkodás, a szellemi értékek felismerője és gondozója, az igényesség és tárgyszerűség ihletett megfogalmazója. Olyanokat is közös asztalhoz, mikrofonhoz, folyóirathoz, tehát az általa gondozott szellemi műhelyekhez tudott invitálni, akik egymással egyébként nehezen találtak közös nevezőt. Az elnyomatás éveiben úgy őrizte és ápolta a magyar szabadság gondolatát, hogy nem ismerte a gyűlöletet a politikai ellenfelekkel szemben, viszont a pontos fogalmazásról, a kemény kritikáról és szuverenitásáról soha nem mondott le. Minden megszólalásával, munkájával az emigráció szellemi hazatérését segítette.
1938-1942 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust. 1941-1949 között a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tisztviselője, közben 1942-1945 között katonai szolgálatot teljesített. 1949-ben politikai okokból menekült el Magyarországról. 1951 nyarán Münchenben telepedet le. 1951-1984 között Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa. 1979-1984 között a magyar osztály helyettes igazgatója. 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár folyóirat megindításában, 1953-1957 között a folyóirat főmunkatársa, 1957-1958 között főszerkesztője. 1958-1990 között pedig az Új Látóhatár című folyóiratot felelős szerkesztője. 1970-1980 között a Hontalan Írók PEN-központjában a német nyelvterület alelnöke. 1991 óta a müncheni Ungarn-Jahrbuch szerkesztőségének tagja. 1991-2001 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja. 1992 óta a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja. 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja. Úgyszólván minden jelentős emigráns folyóiratban jelentek meg írásai. Kötetei nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai.
2014. július 24. (közlemény)

MTA-közgyűlés: több külhoni magyar tudóst is díjaztak
Biológusok, történészek, vegyészek mellett nyelvész és orvoskutató díjazottja is van 2015-ben a külhoni magyar tudósok elismerésére szolgáló Arany János-díjnak és -éremnek.
A kitüntetéseket Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöke (képünkön) adta át hétfőn az intézmény 186. közgyűlésén tartott külső tagok fórumán.
Lovász László rövid köszöntőjében arról beszélt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia számára nagyon fontos a Kárpát-medencével és a világgal való kapcsolattartás. Ebben óriási szerepet játszanak a külhoni magyar tudósok.
Kocsis Károly, az MTA levelező tagja, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke kiemelte, hogy az 1996-ban létrehozott testület a határon túli magyar tudományosság letéteményese az Akadémián.
Mint kifejtette, számos ország akadémiája honosította meg a tiszteleti tagság intézményét, ám az MTA által a rendszerváltozás után a határon túli magyar kutatók integrálása érdekében bevezetett külső tagság igazi hungarikum.
Két világháború kényszerítette a határon túlra vagy diaszpórába a magyar kutatókat. A külső tagsággal az MTA a nemzeti tudományosság egyesítését tűzte célul, lehetővé tette, hogy az érintettek felvegyék a magyar tudományos állampolgárságot. A köztestület külső tagjai száma folyamatosan bővül és jelenleg meghaladja az 1900 főt. Közülük 187 az akadémikus, a többi doktori fokozattal rendelkező külső köztestületi tag.
Az Arany János-életműdíjat a közgyűlés délelőtti ünnepi ülésén kapta meg Benkő Samu, a 18-19. századi erdélyi művelődéstörténet neves kutatója.
A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény Díjjal tüntette ki Szkála Károlyt, a Zágrábi Villamosmérnöki Egyetem, a Zágrábi Grafikai Egyetem és az Eszéki Orvostudományi Egyetem oktatóját. Az optoelektronikával, lézertechnikával, holográfiával és mikroelektronikával foglalkozó kutató nevéhez másfélszáz publikáció fűződik, emellett úttörő jelentőségű tankönyveket írt, programcsomagokat dolgozott ki.
Arany János Fiatal Kutatói Díjban részesült Fenesi Annamária, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének adjunktusa. Az invazív fajok kutatója egyaránt foglalkozik adatbázisok elemzésével, terepi és kísérletes vizsgálatokkal. 2010 óta tíz cikke jelent meg angol nyelvű folyóiratokban.
Hét kutatót tüntettek ki Arany János-éremmel. Beregszászi Anikó, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola oktatója, a kárpátaljai magyar nyelvhasználat jellemzőivel, a magyar nyelvtervezés elméleti és gyakorlati kihívásaival, a magyar mint anyanyelv oktatásának problémáival foglalkozik.
Meghatározó szerepe volt abban, hogy 2003-ban magyar nyelv és irodalom szakos tanárképzés indulhatott a beregszászi felsőoktatási intézményben.
Posztumusz tüntették ki Borbándi Gyulát (1919-2014), a Látóhatár, majd az Új Látóhatár folyóirat alapító főszerkesztőjét, aki 1951-től 1984-ig pedig a Szabad Európa Rádió magyar osztályának helyettes igazgatója volt. Történészi-irodalomtörténészi tevékenysége felöleli az emigráns kiadványok szisztematikus gyűjtését, a nyugati magyar emigráció történetének feldolgozását.
Lelley Jan Iván Németországban élő mikológus, egyetemi tanár 1971 óta foglalkozik a nagygombák kutatásával. 1982-től az alkalmazott mikológia oktatója a bonni Rajnai Friedrich Wilhelms Egyetemen. Magyarországon közel két évtizede tart előadásokat a gombákkal kapcsolatos témákból, rendszeres előadója a Budapesti Corvinus Egyetemnek.
Majdik Kornélia a bio-szerveskémia kutatója 1988-ban szerzett doktori oklevelet. 1976 és 1981 között gyógyszergyári vegyész, 1981-1997 között a Kolozsvári Gyógyszerkutató Intézet tudományos főmunkatársa. Egyetemi docens, 2004-2014 között a BBTE Vegyészmérnöki Kar magyar tagozatának egyik vezetője. 48 tanulmányt közölt impaktfaktoros folyóiratokban. Három könyve jelent meg, öt szabadalom fűződik a nevéhez.
Petrik József sejtkárosodási mechanizmusokkal, molekuláris patológiával, a rákos megbetegedések diagnosztikájával foglalkozik. 1989 óta dolgozik a Zágrábi Tudományegyetemen, 2012-től egyetemi tanára, az Orvosi Biokémiai és Hematológiai Tanszék professzora és az Alkalmazott Orvosi Biokémiai Központ vezetője. Nevéhez 35 tudományos közlemény fűződik.
Sipos Gábor református egyháztörténettel, nyomda- és könyvtártörténettel foglalkozik. 1977-től levéltáros az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban, 1998-tól a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára. 1990-es újraalakulásától fogva előbb az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkára, majd alelnöke, 2010-től elnöke.
Vigh Gyula 1970-ben diplomázott a Veszprémi Vegyipari Egyetemen, és ugyanott szerzett doktori fokozatot 1975-ben. Az 1970-80-as években meghatározó szerepe volt a nagyhatékonyságú folyadékkromatográfia magyarországi bevezetésében. 1985 óta a Texasi A&M Egyetem kémiai tanszékének professzora. Munkásságát mintegy kétszáz, jórészt angol nyelvű tudományos munka dokumentálja.
Az Arany János-díjat külhoni magyar tudósok, kutatók számára alapította 2003-ben az MTA, első ízben 2004-ben adták át. A díjat azok kapják, akik jelentős tudományos munkásságot mutattak fel életük során, kiemelkedő tudományos teljesítményt értek el, vagy fiatal kutatóként alkottak figyelemre méltót.
Az Arany János-éremmel emellett olyan külhoni magyar tudósokat, kutatókat tüntet ki az MTA, akiknek nemcsak kutatói teljesítménye maradandó, hanem érdemeket szereztek a külhoni magyar tudományosság és közösség ügyének előremozdításában is.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföld elfeledett fiáról
„Illyés Elemér (Torja, 1919. dec. 7 – Pieveli Tremisine, Olaszország) erdélyi születésű próza- és tanulmányíró. A kolozsvári egyetem jogi karán szerzett doktori diplomát, a római és heidelbergi egyetemen politikai és államtudományokból végzett kiegészítő tanulmányokat. A harmincas években részt vett az erdélyi falukutatásban, és több folyóirat munkatársa volt. A háború után hosszabb ideig élt dél-amerikai országokban, később Portugáliában telepedett le, jelenleg Münchenben él. Írásai főként az Új Látóhatárban és a Katolikus Szemlében jelennek meg. Érdeklődését elsősorban a romániai magyarság sorskérdései foglalkoztatják.”
E szöveg olvasható arcképe alatt a müncheni Auróra Kiadónál 1976-ban megjelent Erdély változása. Mítosz és valóság című könyvének második, bővített kiadása hátoldalán. Nem szorul találgatásra, erdélyi olvasóihoz miért csak néhány átcsempészett példánya juthatott el, ezért tervezi, tudomásom szerint, a Háromszéket támogató Hármas Alapítvány Kaláka Könyvek népszerű sorozatában hazai újrakiadását Farkas Árpád gondozásában. A szerzőről először Veress Dániel irodalomtörténész mesélt nekem a nyolcvanas évek közepén, amikor a Mikó kollégiumi lyukasóráimban fel-felugortam hozzá, a szembeni lakótoronyba. Később az élet más feladatokat rótt rám, nem tudtam az 1989 augusztusában elhunyt hazánkfia áldozatos munkásságával foglalkozni, de korlátolt tájékozottságom ellenére is feltűnt, hogy nem esik szó róla az erdélyi és a magyarországi sajtóban. Egy, a munkahelyemre, a Magyar Szemlébe érkezett Tófalvi Zoltán-tanulmány lábjegyzete irányította ismét figyelmemet felé. Megtudtam, hogy a hetvenes évek első felében sikerült ismét körbejárnia szülőföldjét – harmincévi távollét után. Minden lépését figyelte a Securitate és beszélgetőpartnereit később is zaklatta. Azzal a céllal látogatott haza, hogy rögzítse az őshonos magyar kisebbség helyzetét, összehasonlítva a két világháború közötti állapotokkal. A múlt kiváló ismerete, utazási élményei és a legfrissebb román nyelvű jogi-statisztikai közlönyök birtokában írta meg könyvét, amelynek első, 1975-ös müncheni kiadása hamar elfogyott. Munkásságának mottója: „Erdély története nélkül elképzelhetetlen nemzeti történelmünk megértése”. Nagynevű elődje és földije, altorjai Apor Péter munkájának címét vette kölcsön. Az említett könyve volt az első monográfia Erdélyről a háború óta. Imponáló dokumentációval mutatta be a romániai magyarság életét, retorikai hangvétel, a rekrimináló gondolkodásmód és a sérelmek drámai felhánytorgatása nélkül. A tényeinek elfogulatlan ismertetése azonban nem zárta ki a személyes hangvételt. Könyvének első része erdélyi „szerelmes földrajz”, amelyben szembesül a viszontlátott szülőfölddel: „Nevek szállingóznak vissza emlékezetembe, mint jóleső puha hópelyhek. Altorja, Karatna, Volál, Szent Ilona, Benkőszeg… És ahogy a hegyek belseje felé vitt az út, körülfogott valami meleg biztonság. A hegyek nem változtak, sem az erdők…” Könyve megjelent német és angol nyelven is. A rendszerváltásig az EU kisebbségi ügyekben alapdokumentumként kezelte. Illyés a magyar és a román mellett öt nemzetközi nyelven beszélt, nagy tekintélyű nemzetközi fórumokkal levelezett, hogy igazságot szerezzen annak a kisebbségnek, amelyből vétetett. 1988-ban New-Yorkban megjelent Ethnic Continuity in the Carpatho-Danubian Area című, 450 oldalas munkája, amelyben Délkelet-Európa utolsó évezredének történetét vizsgálja az írott források, a régészet és a filológia alapján; az angolul olvasó közönség tudományos cáfolatát kapja benne a dákoromán kontinuitási elméletnek. Élettársának, Annának köszönhetően – akinek a könyvét dedikálta – élete utolsó évtizedét a Garda-tó feletti Pieve di Tremosinében töltötte. Innen költözött el végleg közülünk. Itt, élete utolsó helyszínén kellene érdeklődni – ábrándoztam, amikor az Akadémiai Könyvtárban nézegettem könyvének első kiadását. Hogy létezik, hogy eddig még nem adták ki sem odahaza, sem Budapesten? – mérgelődtem egy sort. Csupán három nagy pesti könyvtárban kérhetjük ki olvasni, sietve, néhány órára, vagy fénymásolatban cipelhetjük a táska alján, mint titkos szerelmes leveleket... a Facebook kitárulkozó, ordénáré világában. Ahol a gasztrokultúra és az emésztéstechnika gyötrő kérdései töltik ki a fogyókúráról álmodozó nyugatiak és újsütetű keleti, kispénzű nyomkövetőik gondolatvilágát.
Aztán a gondviselés a segítségemre sietett. A klasszikus katolicizmus hagyományát őrző, gyakorló keresztényeket, értelmiségieket tömörítő Roman Forumon vehettem részt július elején egy Garda-tó parti üdülővárosban. Az amerikai házigazda, dr. John Rao, az oxfordi egyetem tanára, Bernard Dumont, a francia Catholica folyóirat főszerkesztője, Miguel Ayuso Torres, a madridi egyetem jogászprofesszora tanítványai, illetve barátai voltak Molnár Tamásnak, annak a magyar származású, francia műveltségű amerikai egyetemi tanárnak, akinek a Háromszékben is ismertettem egyik könyvét az ötven valahányból.
Már az első nap reggelén szálláshelyemtől, a Gardone Rivierától a harminc kilométernyire északra fekvő hegyvidéki községbe, Pieve di Tremosinébe igyekeztem, felkutatni Illyés Elemér házát, amely a polgármester üzenete szerint üresen áll. Ekkor érkezett segítségemre Barna Teréz és László Gábor, az Egyesült Államokban élő és Erdély iránt elkötelezett házaspár. Teréz olasz nyelvtudására és Gábor autóvezetői tapasztalatára igencsak szükség volt, hiszen nem készültem arra, hogy a sziklába fúrt, nyaktörő hajtűkanyarokon kell felkaptatni. Félórányi keresgélés után csöngettünk be az asszonyhoz, aki bejárónő volt Illyéséknél, és aki mindjárt útba- igazított. Megtaláltuk a kisméretű, gondozott temetőt, amelyben a scrittore ungharese nyugszik. Aztán kiderült, hogy Illyés élettársának halála után a gyönyörű és tóra néző villa barátnőjének tulajdonába került. Olga kedvesen invitált háztűznézőbe. A házról, az olajfákkal tűzdelt méretes kertről és a temetőről a fiam több képet készített. Hálával gondolok a háziasszonyra, aki megőrizte Illyés Elemér könyvtárát. Szinte érintetlenül maradt kis méretű dolgozószobája is. És mivel én voltam Olgánál az első érdeklődő a volt gazda iránt – nekem ajándékozta az Erdélyről írt főművét. Amelynek borítója olyan kék, mint mélyen alant a hatalmas tó maga.
„Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés” – írta volt Tamási Áron. Itt, a Garda-tó felett viszont éberen vigyáz, és útba- igazítja az érdeklődő magyarokat.
S. KIRÁLY BÉLA / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)