Ötvenedik számához érkezett az Új Kezdet /Marosvásárhely/ című református folyóirat, a Vártemplom gyülekezetének lapja. A jubileumi szám közölte az Erdélyi református templomok – Veszendő kincseink című sorozat első részét. A szövegek és fotók az Erdélyi református templomok című, Istvánfi Gyula szerkesztette albumból valók. Szorongatott vallási kisebbség címmel olvasható tanulmány a moldvai római katolikusokról, akik tömegesen kivándorolnak. A kb. 240.000 hívőt számláló közösségnek már egyötöde Olaszországban, Spanyolországban, Németországban, Ausztriában és Kanadában kereste megélhetését. És az exodus folytatódik. /(bölöni): Új Kezdet. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 11./

Fülöp G. Dénes, a marosvásárhelyi Vártemplom hányatott sorsú lelkésze életének 74. évében eltávozott. Fülöp G. Dénes /Alsósófalva, 1931 – Marosvásárhely, 2005/ kitörölhetetlenül beírta nevét az erdélyi magyar református egyház jelenkori történelmének lapjaira. Székelykeresztúron végezte középiskolai tanulmányait, majd a kolozsvári Református Teológia növendéke lett. 1958-tól 1959. július 7-ig a marosvásárhelyi Kistemplom segédlelkésze volt. A pappá szentelését követő napon letartóztatták, s nem sokkal később, koholt vádak alapján 11 év nehéz börtönre ítélték. Azzal vádolták, hogy ’56 őszén, a Teológia diákjaként, a magyarországi forradalommal rokonszenvező magatartást tanúsított – többekkel egyetemben. Felrótták neki, hogy később, egy alkalommal, a Teológia dísztermében tartott áhítaton a Szovjetunióba elhurcolt magyar foglyokért imádkozott. Megismerhette Szamosújvár hírhedt börtönét, majd sokakkal együtt a Duna-delta mocsaras szigetein vágta a nádat, rabtársai között volt Csiha Kálmán, a későbbi püspök, Páskándi Géza és Dávid Gyula. Négy évet kellett letöltenie börtönökben. Kiszabadulása után csupán fizikai munkát végezhetett egy ideig, 1964-ben vállalhatott ismét lelkipásztori szolgálatot. 1984-ben tért vissza Marosvásárhelyre, a Vártemplomba, s itt szolgált egészen 2002-ben történt nyugdíjaztatásáig. Ekkor hozta tető alá azokat az intézményeket, amelyek azóta a város, a környék egyházi és közművelődési életében meghatározó szerepet töltenek be. Sikerült megteremtenie a marosvásárhelyi Kántor-tanítóképző Főiskolát, a Calepinus elnevezésű idegen nyelvű népfőiskolát, a Vártemplom Diakóniai Otthonát, kórusokat hozott létre, elindította az Új Kezdet című folyóiratot. /Nagy Pál: Lelkek hű pásztora volt… = Népújság (Marosvásárhely), jan. 28./

Luther Márton halálának 460. évfordulója alkalmából a marosvásárhelyi Új Kezdet református gyülekezeti folyóirat filmvetítéssel egybekötött megemlékezést szervezett február 17-én a Diakóniai Központban. Az érdeklődőket Ötvös József, a Marosi Református Egyházmegye esperese, vártemplomi lelkész köszöntötte, méltatva Luther Márton munkásságát. /(simon): Luther, a villám. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 20./

Marosvásárhelyen az elmúlt évben a református egyházközségben 93 temetés mellett 43 keresztelés volt, Százötvennél több volt a kiköltözés, mint a bejelentkezés, így az egyházközség lélekszáma jelenleg 3. 795 fő, számolt be Ötvös József lelkész az egyházközség Új Kezdet című kiadványának idei első számában. /b. d. : Új Kezdet. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 24./

A marosvásárhelyi Súrlott Grádics irodalmi kör és a marosszentgyörgyi Harangszó című újság találkozóra hívja a nonprofit helyi lapok, újságok, időszakos kiadványok, iskolai és diáklapok szerkesztőit, munkatársait. Rendszeresen jelenik meg a Szászrégen és Vidéke, az Erdőszentgyörgyi Figyelő /Barót/, a Szovátai Hírmondó, az Új Kezdet /Marosvásárhely, Vártemplom református gyülekezeti lapja/, a Kéve /Csittszentiván, regionális református lap, lelkészek írják/ a Harangszó, a Küldetésben /Marosvásárhely a Keresztelő Szent János plébánia kiadványa/, a Kis-Küküllő /Dicsőszentmárton/, a Bekecsalja /Nyárádszereda, a Bocskai István Közművelődési Egyesület és Alapítvány alkalmi kiadványa/ és a PKSZ (Marosludas, Petrőczi Kata Szidónia Művelődési Egyesület kisújságja/. A világhálónak köszönhetően olvashatók az egyes gyülekezetek, önkormányzatok, ifjúsági szervezetek, iskolák lapjai, mint a Mécses, a gegesi református egyházközség lapja, a Makfalvi Tekintő, illetve az Ébresztő (Dicsőszentmárton, az alsó-küküllői magyar gimnazisták hetilapja), a nagykendi gyermekek Okoska című iskolai lapja, vagy a Dobbantó, a marosvásárhelyi unitárius egyházközség gyermeklapja. A közösségi lapok szerkesztőit, újságíróit, kiadóit várják Marosszentgyörgyre, a római katolikus plébániára június 4-ére, a találkozó házigazdája Baricz Lajos papköltő. /Bölöni Domokos: „Lapos” találkozó. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 20./

Marosszentgyörgyön a plébánia épületében találkoztak a helyi kiadványok szerkesztői. „Lapos találkozó” – hirdette a krétaporos felirat. A kiadványok nevei: Mária és Márta, Küldetésben, Szászrégen és Vidéke, Tűzhely, Harangszó, Anonymus, Új Kezdet. Mindegyik, havonta vagy negyedévente nyomdafestéket látó kislap egyedi a maga nemében. A kommunista rendszerben egyetlen újságcikk sem jelenhetett meg büntetlenül a „bun de tipar,” azaz „nyomtatható” megjegyzés nélkül, idézte fel múltat Nagy Pál író, a romániai magyar újságírás doyenje. Koppándi Sándor cenzor éber volt. Bámulatra méltó, hogy az anyagi gondok ellenére micsoda művészi színvonalú kiadványok születnek nap mint nap. Minden betű, nyomtatott szöveg, amely anyanyelvünkön jelenik meg, a megmaradásunkat szolgálja. Az írott sajtó jövője nagymértékben a vidéki lapokon múlik- ezzel a következtetéssel zárult a találkozón részt vevő kislapok munkatársainak eszmecseréje. Borsos Melinda, a Mária és Márta Magazin főszerkesztője elmondta, egyházi lapról van szó. Fábián András, a Szászrégen és Vidéke főszerkesztője hiánypótlónak nevezte a kiadványt. Lehetőséget adnak a fiataloknak arra, hogy írjanak magukról, gondjaikról. Székely Szilárd, az Anonymus iskolai lap szerkesztőségi koordinátora közölte, a lap összefogja azt a négy osztályt, amelyekről írnak benne, hírt ad arról, hogy mit is jelent a katolikus osztály a Bolyai Farkas Líceumban. /Nagy Székely Ildikó: Kislapok „légyottja”. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 6./ A Súrlott Grádics irodalmi kör és a marosszentgyörgyi Harangszó című lap első alkalommal szervezte meg a kis lapok találkozóját. A beszélgetésen kiderült, a regionális és időszakos kiadványok nagy többsége anyagi gondokkal küszködik. A találkozóra eljött a Szászrégen és Vidéke, a Bolyai Farkas Líceum katolikus osztálya által nemrég indított Anonymus, a Vártemplom által kiadott Új Kezdet, a Marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Belvárosi Plébánia Küldetésben című lapja, valamint a Marosi Református Nőszövetség, majd a Pro Missio Alapítvány által kiadott Mária és Márta nőszövetségi magazin. A jelenlevőket Bölöni Domokos és Nagy Miklós Kund, a Népújság munkatársai, a rendezvény szervezői köszöntötték, majd Nagy Pál szerkesztő beszélt a cenzúráról, a kommunizmus idején tapasztalt nehézségekről. A Mária és Márta főszerkesztője, Borsos Melinda elmondta, hogy a nőszövetségi magazin ezer példányban jelenik meg, s folyamatosan fejlődik. A megjelentetési gondok kiküszöbölése érdekében szerkesztői létrehozták a Pro Missio Egyesületet, így pályázni is tudnak a megjelentetési kiadásokra. A találkozóról sajnálatos módon lemaradtak a Dicsőszentmárton és környéke és a Kis-Küküllő menti kiadványok. /Simon Virág: Ki tartozik a kis lapok nagy családjába? = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 6./

Pókakeresztúron Csegedi Ákos református lelkésznek értékes magángyűjteménye van. Aligha van még a világon valahol olyan gazdag magánképtár egy alig pár száz lakost számláló faluban, mint amilyen az egykori lelkipásztor idején itt volt. Közel ötven évet élt, dolgozott, szolgált Pókakeresztúron Csegedi Ákos. Fél évszázad alatt épített, temetett, szántott, vetett, esketett, fát ültetett és vendégeket fogadott. Évente egyszer-kétszer meghívta a kultúra, művelődés, tudomány és vallás jeles képviselőit az elzárt faluba, ilyenkor a lelkészi lakás alagsorába beépített imateremben művészeti kiállításra került sor. Egy erdélyi gyertyasorsú hivatás áldozatos megtestesítése volt: másoknak világítva égett el az élet, emlékezett a pókai nyugdíjas lelkész életművére Ötvös József az Új Kezdet református folyóirat 2008. novemberi számában. /(bölöni): Gyertyasorsú erdélyi hivatás. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 6./

Sajtótörténeti pillanat
Tízéves a vártemplomi gyülekezet Új Kezdet című lapja. Az első szám 2000 januárjában jelent meg. Itt alapította Bustya Dezső, és négy hónapon át az Üzenet című református egyházkerületi újság is Marosvásárhelyen látott napvilágot. Amint megérkezett az egyház saját nyomdája, Kolozsvárra költözött. A szerkesztő-munkatárs lelkészek hiányként élték meg ezt. Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkész álma mégis megvalósult, vagyis újrakezdődött a lapcsinálás, amikor 2000 januárjában Adamovits Sándor azzal állt elő, hogy Vártemplomi Kis Újság címmel kellene kiadványt nyomtatni, és mintát is mutatott. A lelkész feltárta dédelgetett tervét, és megszületett az Új Kezdet. A cím a bibliai üzeneten túl arra is utal, ami az erdélyi magyarsággal, azon belül a reformátussággal a diktatúra bukása után történt s történik, hiszen életünk minden fontosabb területén csaknem elölről, a nulláról kellett s kell kezdenünk szinte mindent. "A vallásos nevelést tekintjük fő célunknak, de felöleljük a népünk, nemzetünk, gyülekezetünk múltját, jelenét és jövőjét érintő kérdéseket, a szűkebb közösség és a nagyvilág híreit, ápolni kívánjuk nagy elődeink emlékét, és nem feledkezünk meg gyermekeinkről, fiataljainkról"– írta Beköszöntőjében Fülöp Dénes. "Az irányadó múlt mellett jelenünk evangéliumi üzenetével is kívánunk szolgálni a gyülekezeti közösségben lelkipásztorok és gyülekezeti tagok számára. Ezért közöltünk szívesen az egyéni bizonyságtételek mellett az ifjúság nevelésére vonatkozó híreket, a Kántortanító-Képző Főiskola, a Vártemplom gyülekezete, ünnepségek, vendégszolgálatok, diakóniai segélyezések eseményeit. A legfőbb jellemvonás: kétségbeejtően súlyos társadalmi kérdések között fölvállalni a diadalmas és sugárzó hit jelenlétét, felmutatását anyaszentegyházunkban. Ez a Krisztussal való közösség a szeretet türelmében." Ennek jegyében szerkesztette a lapot a fáradhatatlan Adamovits Sándor. Neki és a munkatársi közösségnek, a fenntartó gyülekezetnek, olvasóinak és a számos közelebbi és távolabbi érdeklődőnek köszönhetően az Új Kezdet 2008 áprilisában eljutott a századik számáig. Megjelenésének tizedik évében 120 számmal büszkélkedhet, vasárnap a százhuszonegyediket is olvasói asztalára tette a szerkesztőség – Ötvös József felelős szerkesztő; főmunkatársak: Ábrám Noémi, Dr. Barabás László, Dr. Bustya Dezső, Henter György, Fülöp Géza; szöveggondozó: Szőcs Katalin; tördelőszerkesztő: Donáth-Nagy György. Ami a lapban olvasható, az Ötvös József tömör fogalmazásában: "történelem és teológia, keresztelés és temetés, ének és imádság, énekkari szolgálat és gyülekezeti tükör, azaz fénykép és írott szó dokumentumaként a Vártemplom harmadik évezredének az élete."
Néhai Adamovits Sándor özvegye és hűséges munkatársa, Éva asszony elhozta a teljes gyűjteményt a Teleki-ház Bernády téri emeleti termébe, kiállítássá avatva a szerény sajtótörténeti eseményt. Az Új Kezdetről lapunk munkatársa, Bölöni Domokos szólt, a rendhagyó tárlat, mondotta: tisztelgés az eltávozottak: az alapító, a főszerkesztő, és a közeli-távoli munkatársak tartósnak bizonyult kezdeménye, tiszteletre méltó teljesítménye előtt. Az alapítóról, a munkatársakról, a szerkesztés és terjesztés gondjairól Ötvös József, a Kezdet kezdetéről Dr. Bustya Dezső és az alapító özvegye, Fülöp G. Dénesné, Ilona asszony beszélt. Az új, immár XI. évfolyamába lépett 121. szám szerkesztőségi cikkében áll: "Amikor megállunk egy pillanatra az Új kezdet útján, kedves arcok és emlékezetes nevek lépnek elő az elmúlt évtizedből, történetek, melyek a vártemplomi gyülekezeti lap nélkül elkallódtak volna, fényképek, melyekben konfirmációra vagy szép eseményekre emlékezünk, nevek, melyekben esküvőkre vagy szeretteink emlékére gondolunk." A friss szám emlékező írásai mellett folytatódik Molter Károly 1936-ban keletkezett, Marosvásárhely című dolgozata.
Damján B. Sándor. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Bemutatják az Új Kezdet 200. számát
A Marosvásárhelyi Várteplomi Református Egyházközség augusztus 28-án ünnepi keretek között bemutatja gyülekezeti lapja, az Új Kezdet 200. számát. A 10 órakor kezdődő istentiszteleten Kató Béla püspök hirdet igét. Az érdeklődők 11 órától kiállítást tekinthetnek meg az eddig megjelent kétszáz szám címoldalaiból. A kiállítást Gáspár Sándor nyitja meg. Fél 12 órától fórumbeszélgetésre kerül sor az egyházi újságírásról. Meghívottak: Jenei Tamás egyházkerületi előadó-tanácsos, Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője, Rácz Éva, a MÚRE elnöke, Ambrus Attila, a Brassói Lapok és Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője. Ez alkalommal emléklapokat adnak át.
Népújság (Marosvásárhely)

Új Kezdet – 200
Hála a begyűjtött szavakért
A Marosvásárhelyi Vártemplomi Református Egyházközség vasárnap mutatta be lapja, az Új Kezdet folyóirat 200. számát. Az ünnepi istentiszteleten főtiszteletű Kató Béla püspök hirdetett igét. Ezt követően az érdeklődők fórumbeszélgetésen vehettek részt, amelynek meghívott előadói voltak: Jenei Tamás egyházkerületi előadó-tanácsos, Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője, Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője, illetve Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője.
Az ünnepi istentiszteleten Lőrincz János esperes köszöntötte az Erdélyi Egyházkerület püspökét, Dési Zoltán egyházkerületi főgondnokot, és a hálaadás napján a mindenkori hálaadásra hívta fel a figyelmet, aminek nem szabad csupán egy napra korlátozódnia.
Kató Béla püspök igehirdetése elején elmondta, hogy Erdély-szerte szinte minden gyülekezetben újzsenge vasárnapján a hálaadás alkalmát ülik meg a gyülekezetek. – Itt, Marosvásárhelyen, a Vártemplomban is hálaadó ünnepséget tartanak, és a presbitérium döntése nyomán egy különleges hálaadásra került sor. A hálaadás abból fakad, hogy tizenhét esztendővel ezelőtt a gyülekezet elöljáró lelkipásztora arról döntött, hogy egy folyóiratot indít el, amely a gyülekezet tükrét, életének a villanásait mutatja be. Az ünnepi szám bemutatásával elkezdődik a reformáció jubileumi évének rendezvénysorozata. Jövőre 500. éve annak, hogy Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte 95 tételét. Kányádi Sándor azt mondja: Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Miközben a betakarításra gondolunk, és a termésért adunk hálát, ez az ünnepi alkalom is egy termésért ad hálát. Hiszen begyűjtöttük, behordtuk a szavakat is. A reformáció 500. évére készülve fontos számunkra, hogy megfogalmazzuk, mi is történt az 500 év alatt és mi a teendő a következő időszakra. Amikor száz évvel ezelőtt a 400. évfordulót ünnepelték, arra törekedtek, hogy az elmúlt négy évszázad dicsőségét, eredményeit felelevenítsék. Ebben a dicsőségben lehetett élni. Azonban az eltelt száz esztendő sok mindent másként alakított, s ma súlyos kérdésekkel kell szembenéznünk, azzal, hogy milyen perspektívája, milyen jövendője van magyar református egyházunknak Erdély földjén. Fontos kérdések ezek, melyekre választ kell adni. A reformáció igehirdetői azért voltak olyan nagy hatással a környezetükre, mert a legégetőbb problémákra próbáltak választ adni, hiszen az új kor hajnalán Európa különleges kérdésekkel állt szemben. Reformátoraink nem seperték szőnyeg alá a kérdéseket, hanem őszintén feltárták, és választ kerestek rájuk. Európa ma is óriási kihívásokkal áll szemben, ami magyarságunkat, református egyházunkat is érinti. Ma, amikor egy egyházi tartalmú magyar nyelvű folyóirat 200. számát ünnepeljük, arra gondolunk, hogy mit jelentett 500 évvel ezelőtt népünk számára, hogy anyanyelvén hallgathatta Isten igéjét. Nagy feladatok előtt állunk, amikor nyelvünk sorvadását tapasztaljuk, s Isten igéjét kell segítségül hívnunk, úgy, ahogyan reformátoraink tették. Ez a mi erős sziklavárunk, erre építhetünk... Az egész kultúránk Károli Gáspár Bibliájára és Szenczi Molnár Albert magyar nyelvű zsoltáraira épül. Népünk magyar anyanyelvi, szakrális közössége eköré épült fel. Az egyházi szóhasználat anyanyelvi funkciója nem formális, nem csupán hazafias kötelesség, hanem ennél több, bibliai elvárás. Anyanyelvünk feladása az utolsó várunk feladását jelenti – hangsúlyozta Kató Béla püspök.
A folyóirat a jelen krónikája
Az igehirdetést követően Kozsik József színművész Wass Albert- és Reményik-verseket szavalt. Ötvös József vártemplomi lelkipásztor, az Új Kezdet felelős szerkesztője röviden ismertette a folyóirat történetét, amelyet 2000-ben Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkipásztor alapított, s amelyet 2000-2009 között Adamovits Sándor szerkesztett. A 200. lapszám egyes példányaiban legalább egy ige, egy vallásos vers, egy prédikáció került az olvasó asztalára. A szerkesztőség hiszi, hogy az Új Kezdet című folyóirat 200. számának megjelenésével a Vártemplom, Marosvásárhely, Erdély és a Kárpát-medence sajtótörténetet írt, hiszen a húszoldalas újság tizenhét éven át vallásos és egyházi tartalmú írásokat közvetített a családokhoz.
Gáspár Sándor rádiós szerkesztő a 200. lapszám címoldalaiból összeállított kiállítást mutatta be, ismertette a munkatársakat, a lap szerkezetét. – A lap a jelen krónikája, amely folyamatosan tartalmi és technikai fejlődésen ment át.
Ötvös József felelős szerkesztő oklevelet adott át a lap három hűséges munkatársának: dr. Bustya Dezső volt püspökhelyettesnek, Fodor Sándornak és Fülöp Gézának.
Az ünnepi istentiszteletet egy fórum, beszélgetés követte, amelyen Gáspár Sándor elmondta, hogy az egyházi életről beszámolni kötelesség, ezért is fontos az Új Kezdet megjelentetése. Jenei Tamás egyházkerületi előadói tanácsos az egyházi sajtó történetét vázolta fel, míg Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője elmondta, hogy az egyházi sajtó a szószék meghosszabbított keze. Éppen ezért a kilencvenes években indították útjára az Üzenetet, amely már túl van a 600. lapszámon. Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője azt hangsúlyozta, hogy a Reményik által megfogalmazott két bástya, a templom és iskola mellett a harmadiknak, a sajtónak is épp olyan szerepe van az erdélyi magyarság megmAradásában. Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője kidomborította, hogy az egyházi események jelentős teret kapnak a világi sajtóban, nevezetesen lapunkban, úgy igyekszünk tükrözni a vallásos jellegű rendezvényeket, hogy a tudósítások a világi olvasók számára is olvasmányosak legyenek.
Bányai László Bukaresti nyugalmazott lelkész felvetette egy egyházi oldal indokoltságát is. Viszont a Népújság az egyházi és vallásos híreket, tudósításokat nem elfektetve, hanem "frissiben", az eseményeket követően a laptestben közli.
Az ünnepség nemzeti imánkkal zárult.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékező alkotók – erdélyi életutak
Kedei Zoltán Vár-lak-beli műtermében találkozhattunk augusztus 18-án ismét. Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes, az Új Kezdet című református kiadvány felelős szerkesztője, közíró és Kiss Székely Zoltán költő-tanár, közíró voltak a vendégeink. Ötvös József nemrég tartotta utolsó istentiszteletét a Vártemplomban, formailag nyugdíjba vonult. De tud-e egy lelkész nyugdíjba vonulni? A lelkész a hivatást elhivatásnak érzi, igent mond az isteni hí- vásra, jellemével, egész lényével, cselekedeteivel, szavaival élete végéig jó pásztor módjára pásztorolja híveit. Ez a hivatás nem szűnik meg a papi palást levetésével. Ötvös József munkásságát népe és szűkebb pátriája, az erdélyi magyarság szolgálatában töltötte. Tette ezt több mint négy évtizeden át, lelkipásztorként, esperesként, missziói elő- adóként, és jelentős szerepet vállal egyházi és közíróként. A Felső-Maros mente – Székelyföld-Mezőség találkozásánál született 1952. augusztus 27-én, Pókában. „Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nemigen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.” Földműves család gyermekeként mindvégig a szülőföld és nemzete elkötelezettje. Elemi iskoláit Pókában, a középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte. Ezek az évek alakították jellemét, határozták meg egész tevékenységét. Teológiai tanulmányait 1971–1976 között végezte Kolozsváron. Itt érett be a szülőfalu, a család, a marosvásárhelyi iskolai évek ötvözetéből származó gyümölcs, mellyel útnak indították Ötvös Józsefet. Gyümölcs, ajándék és hagyaték, ami a tálentumok megsokszorozására kötelezte. „Lelkipásztori szolgálatom helyei egy szép erdélyi életút nyomai” – vallja. Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Alsóidecs, Jedd az akkor hozzá tartozó Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány falvakkal, majd a marosvásárhelyi Cserealja egyházközség és 2002-től a marosvásárhelyi Vártemplom – ezek a gazdag életút állomásai. A gyülekezeti tagok száma változó volt, a görgényüvegcsűri néhány oda férjezett református asszonytól egészen a cserealji ezres létszámú közösségig. Szívesen mesél a kezdetekről, lelkészként és családfő- ként egyaránt. Már házasságkötése is egyfajta szálka lehetett a hatalom szemében, hiszen feleségének édesapja ’56-os elítélt – Kacsó Tibor, néhai Csiha Kálmán püspök, Páll Lajos festőművész-költő, Dávid Gyula irodalmár egykori rabtársa. Régi történetek elevenednek meg, huszonöt évi fogságra ítélt apósa és társai kifogyhatatlan, keserű emlékei, melyeket fiatal lelkészként receptíven hallgatott. Hogyan lehetett kibírni, hogyan lehetett együtt élni a huszonöt év tudatával? „Úgy gondolták – mondja –, az eltelt huszonöt év alatt háromszor változott a hatalom, így lesz talán a következőkben is, és valamelyik hatalom csak kiszabadítja őket.” Gyermekei névadásában is a tudatos belső ellenállás jelét fedezzük fel: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos – ősmagyar nevek, melyek szimbolisztikája mindnyájunk számára értelmezhető. Közíróként is jelen van, Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötete 2004-ben jelenik meg Kolozsváron, ez rádióban elhangzott beszédeinek, publicisztikai írásainak gyűjteménye; 2011-ben pedig az Ahol még magyarul szól a zsoltár címmel 33 református gyülekezetről szóló riportkötete. Ötvös József felelős szerkesztőként jegyzi a Vártemplom egyházi folyóiratát. „Az Új Kezdetet örököltem… rám testálódott… Azért merem dicsérni, mert egy olyan űrt tölt ki, egy olyan sajátos kiadvány, melyet nem kell szégyellni. A 210. számnál tart a lap. 2000-ben alapította Adamovits Sándor és Fülöp G. Dénes… Voltak hullámvölgyek, amikor nem tudtuk, lesz-e folytatás, mert a lap ráfizetéses, húsz oldalon jelenik meg, száz, fontosabb események alkalmával kétszáz példányban. Egyházi lapról lévén szó, a második oldalán a kezdetektől fogva egy-egy vers olvasható, nagyrészt vallásos versek, eleinte klasszikus magyar költőktől, de helyüket átvették a kortárs, erdélyi költők vallásos versei, például: Baricz Lajos, Nagy József Levente, Fülöp Kálmán. Elmélkedések, prédikációk, történelmi vonatkozású írások követik egymást, két évtized marosvásárhelyi, vártemplomi élete benne van… Amikor a kétszázadik számot szerkesztettük, elkészítettem a lap bibliográfiáját – egy nagy anyag –, és akkor döbbentem rá, hogy a 15 év alatt csupán öt vers ismétlődött… Kétszáz prédikáció, 100 oldalnyi történelmi anyag, még házigazdánkról, Kedei Zoltán festőművészről is van külön írás” – tárja fel előttünk a lap „titkait”. Az Új Kezdet Donáth-Nagy György műszaki szerkesztésében jelenik meg. Ötvös József az Új Kezdet antológiát is örömmel látná nyomtatásban. A másik vendég, Kiss Székely Zoltán is e táj fia, 1951. január 3-án született Marosvásárhelyen, és bár 1990-ben kitelepedett Magyarországra, otthonról gyakran jön haza Erdélybe. Jól ismeri minden zegétzugát, hisz biológiatanár, botanikus kutató. 1974-ben szerzett biológiatanári oklevelet Kolozsváron. Tanárként tevékenykedett Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytat, emellett rendszeresen közöl szaktanulmányokat napi-, heti- és havilapokban, többek között a Népújságban is. Külső munkatársa volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. „Civilben” a versírással szemezett már fiatalon, a ’60-as évek elején. A vers felé terelgették: keresztapja, Paál Elek festőművész, Kapusi Ildikó, „bolyais” tanárnője, Cseke Gábor, Lázár László szerkesztők, Székely János, Lőrincz József költők. A kezdeti lelkesedést felváltja egy hallgatási időszak. 1997-ben ért meg benne újra az elhatározás, hogy: „amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(oma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igazi vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket”. 2008 óta közöl a Népújság Színes Világ mellékletében, a székelyudvarhelyi A Versben, az Erdélyi Tollban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a debreceni Tisztásban. „Én jelenleg Magyarországon élek, és itt is, ott is keresztre feszítik a nyelvet, megpróbálunk ezzel a teherrel élni…” Nem véletlen, hogy verseskötének címe Az anyanyelv keresztje (2015-ben jelent meg, Turcsány Péter gondozásában). Allegorikus cím. „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe…” Kiss Székely Zoltán „körülbástyázza” magát a nagy elődök lírai útravalójával, ezt tapasztaljuk A természet kalendáriuma című népszerű sorozatában, és ennek jegyében született az Áprily Lajos tiszteletére írt versciklus, vagy Bolyai János, József Attila, Reményik Sándor emlékének megidézése. A szülőföld vonzásában alkot, ez az érzelem végigkíséri líráját, néhol fájdalmas, másutt öniróniával fűszerezve szövi lélekfonalát verseiben. „Megérkeztem megint. Itthon vagyok/ ebben a kifosztott tájban.” (A Székely körvasúton 2014-ben) Erdélyi sorskö- zösséget vállal, vallomásszerűen írja: „Sorsom a megmaradás, nem tűnök el.” (Címerem) A délután ünnepi fényét emelte a találkozás elején Kilyén Ilka színművésznő előadásában Áprily Lajos A Fejedelemhez című költeménye, majd Áprily Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott verse, és a kései utód Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexiója. Zárásként a költő felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak
Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”
Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval
– „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről.
– A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest.
– Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába?
– A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett.
– Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató?
– Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam.
– Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra?
– Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él.
– Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után?
– Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában.
– Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza?
– Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig.
– Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer?
– A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története.
– Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról.
– Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal.
– Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük.
– Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam.
– A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak?
– 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor.
– Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez?
– Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába.
– Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek?
– Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre.
– Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni?
– A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni!
– Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival?
– Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani.
– 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő?
– Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum.
– Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség?
– Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások.
– Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet.
– Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár.
A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót.
– Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez?
– Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
– Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is.
– A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot.
– Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai?
– Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat…
– Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban?
– Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)