A Székelyudvarhelyi Művelődési Házban június 10 és június 17 között sorra kerülő programok: - június 10-én, csütörtökön 17 órától a Művelődési Ház nagytermében a Palló Imre Zene és képzőművészeti Líceum Évzáró Koncertjére kerül sor.
- június 12-én, szombaton 10 órától a Művelődési Ház nagytermében tartják a Palló Imre Zene és Képzőművészeti Líceum ballagási ünnepségét.
- június 14-én, hétfőn 19 órától a Művelődési Ház nagytermében: Senki sem tökéletes, avagy nincs, aki hidegen szereti című zenés vígjátékkal zárja az idei évadot a Tomcsa Sándor Színház. Az előadást szabadelőadásban tekintheti meg az érdeklődő közönség.
Koncertterem: - június10-én, csütörtökön 17 órától a Palló Imre Zene és Képzőművészeti Líceum Évzáró Kiállítására. - június 17-én, csütörtökön 18 órától Hargita Megyei Képzőművészeti Tárlat megnyitója.
Állandó programjaink:
Hétfő: - 17 órától bútorfestés a Kuckó Egyesület társszervezésében. Kedd: - 14 órától: szövés szövőrámán, varrás varrógéppel, batikolás, pólófestés, vizuális nevelés (érdeklődni a Művelődési Ház titkárságán, vagy a Jakab Ágnes szakkörvezető telefonszámán 0741-486472) Szerda: - 17 órától nemezelés a Kuckó Egyesület társszervezésében.
Csütörtök: - 17 órától: tűzzománc – gyerekeknek az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület szervezésében.
Péntek: - 18 órától tűzzománc – felnőtteknek az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület szervezésében
erdély.ma

Tűzzel írt képek Madridtól Moszkváig - interjú Elekes Gyulával (1960. augusztus 26-án született Székelyudvarhelyen. 1979-ben érettségizett a marosvásárhelyi Művészeti Gimnázium grafika szakán, tanulmányait később német és spanyol magániskolákban, alkotóműhelyekben folytatta. 1990 és 2010 között szinte minden évben meghívták a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Szimpóziumra. 1990–1994, 2004–2009 között évente egy-egy hónapig ösztöndíjasként alkotott Kecskeméten, a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben. Szakmai tudásának gyarapításában nagy segítségére volt Turi Endre festőművész és Pap Gábor művészettörténész. 2004 óta a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjasa. Háromszor Németországban, öt alkalommal Spanyolországban ösztöndíjasként tanulmányozhatta a tűzzománcozás fortélyait. 33 egyéni tárlata volt Európa kiállítótermeiben, alkotásai megtalálhatók számos magán- és közgyűjteményben.)
„Munkáimban előszeretettel használom népem, a Székelyföld népművészetének ornamentikáját mint jelképrendszert, motívumvilágát és annak szimbolikus tartalmait dolgozom fel, értelmezem újra a képírás egyik átértelmezett formáját. Az ősi honfoglalás kori emlékek formanyelvéhez térek vissza sugallatért.”
– Nemcsak tűzzománcművészként, hanem a székelyudvarhelyi művelődési ház igazgatójaként, valamint az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület vezetőjeként is ismert. Hogy lehet összeegyeztetni ezeket a szerteágazó tevékenységeket?
– Valamilyen szinten összefonódnak ezek a tevékenységek, ugyanis az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület folyamatosan különböző szakköröket szervez a művelődési házban. Így a tűzzománc-alkotóműhely is. Feltett szándékom, hogy mindazokat a műfajokat, amelyek a magyar kultúrához is valamilyen módon kapcsolódnak – vagy úgy ismerik a művészettörténetben, hogy magyarságunkhoz, Erdélyhez kapcsolódnak – szeretném minél nagyobb körben megismertetni. A tűzzománccal ismerkedem, gyakorolom már 29 éve, és nyolc éve tanítom is itthon Udvarhelyen, bár a gazdasági helyzet miatt egyre nehezebb pályázatot nyerni, támogatóktól anyagi forrást szerezni az igencsak költséges tűzzománc-alapanyagokra.
– A tűzzománcozásnak több alfaja is van. Ön milyen technikákat részesít előnyben a munkája során? – Egyik a rekeszzománc, ami a magyar koronán is fellelhető, ez nem kimondottan magyar technika, de a magyar szent korona révén kapcsolódik hozzánk. Ennek oktatását zsenge korban érdemes elkezdeni. A másik, amire nagyon büszkék kell hogy legyünk, az az erdélyi sodronyzománc, amelyekből még nyugati múzeumokban is számos alkotást állítanak ki. Fellelhetők olyan díszítőelemek, olyan zománcozott tárgyak, amelyeken azt írja, hogy erdélyi sodronyzománc, és a 15–18. század között készültek Erdélyben. A tűzzománc mindig is a kiváltságosok kiszolgálója volt, az egyház, az anyagilag tehetős rétegek pártfogását élvezte, ugyanakkor egyfajta kiszolgálója volt az ötvösművészetnek is. Idővel ez persze önálló életet kezdett élni, önálló műfaj lett, ennek óriási kultúrája van Nyugat-Európában, és érdekes módon az egykori Szovjetunió tagállamaiban, a Kaukázustól Szentpétervárig ma is rengetegen művelik. A mai napig nagyon drágák az alapanyagok, nagyon nehéz hozzájutni, egyre kevesebb gyár állítja elő. Európában alig van néhány híres régi cég, amelyik felvállalja, hogy tűzzománc-alapanyagokat gyárt, ami tulajdonképpen porított üveg, finom kvarcüveg, amely oxidokkal van színezve és egy hordozóanyagra – aranyra, ezüstre, vörösrézre – van felhordva. Persze anyagi meggondolásból a vörösrezet szoktuk pártolni, de most már ennek az ára is közel jár az aranyéhoz.
– Említette, hogy immár nyolc éve működik Székelyudvarhelyen tűzzománcszakkör. Tapasztalatai alapján milyen az érdeklődés a műfaj iránt, kiknek szól ez a képzés? – Aki bejön egy-egy szakkörre, az úgy érkezik, hogy látja valahol, tetszik neki és szeretné ő is megismerni, megtanulni. Oktatási periódusokban működik, nemcsak itt, Magyarországon is, ahová kijárok tanítani, de ugyanígy jártam Németországba, Ausztriába és Spanyolországba is. Jelenleg Udvarhelyen a művelődési ház és az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület támogatásával működik tűzzománcszakkör, ez gyakorlatilag Románia és Erdély egyetlen ilyen jellegű szakköre, minden csütörtökön gyerekeknek, pénteken felnőtteknek, és alkalomszerűen keddenként szoktunk iskolásoknak is ismertetőt tartani, ez azt jelenti, hogy rajzórákon eljönnek és beletekintenek a tűzzománcalkotás folyamatába.
– Önnek tulajdonképpen honnan ered a tűzzománc iránti szenvedélye? – Üvegformázással, színezéssel már a 80-as években foglalkoztam, megpróbáltam ráégetni fémhordozókra, ilyenfajta kísérletezésekkel kezdtem. Nagyon szerencsés véletlen folytán 1981-ben ismerkedtem meg a tűzzománccal mint műfajjal. Barátaim, akik ismerték ebbéli kísérletezéseimet, összehoztak egy Budapesten elő, bukovinai székely származású művésszel, Lőrincz Vitussal, akitől nagyon sok gyakorlati dolgot tanultam. Két alkalommal dolgozhattam egy-egy hónapot a műtermében, ahol megismerhettem a tűzzománcozás fortélyait, és hazaérkezve egy kidobott laborkemencéből, a barátaim segítségével sikerült égetőkemencét készítenem, ugyanis ez az üveg 850 Celsius- fokon ég rá a hordozóanyagra, másfél-két perc alatt. Ez nagyon rövid idő, ezért nagyon könnyen el is lehet rontani azt, amit az alkotó építget hosszú folyamat során. Rengeteg technikai tudás kell hozzá, a kromatikától kezdve az „alkímiáig”, mivel nem ugyanúgy működik két szín összekeverése, mint például egy olajfestéknél vagy egy pasztellnél, minden alkotói folyamatban vannak szakmai fogások, amit el kell sajátítani.
– Ha ilyen komoly szakmai tudást igényel, akkor gyerekeknek hány éves kortól tanítható? – Most már nyári táborokat is szervezünk, tudatosan augusztusban, mert akkorra kifullad mindenféle foglalkoztatás. Azt vettem észre, hogy olyankor a városban egyre több a kulccsal a nyakában tétlenkedő gyerek, és akkor hadd töltsük el hasznosan ezt az időt. Az elmúlt években olyan is volt, hogy 120 gyerek járt szakkörre. Gyakorlatilag már első osztálytól fogadunk gyerekeket, de olyan is akad, aki nagycsoportosként eljön, és mivel a 3-4 órás foglalkozások alatt eredményt is el lehet érni, ezért azt tapasztaltam, hogy nem volt olyan gyerek, aki unatkozott volna, mivel hihetetlen varázsa van a műfajnak, és külön élmény, amikor a saját alkotásaikat hazavihetik. Csiszolódik a gyerek szépérzéke, egyúttal a sikerélmény motiválja, hogy elfogadja és megszeresse ezt a műfajt. Ez egyben olyan ismeretanyag is, ami tulajdonképpen kötődik a magyar kultúrához.
– Közel 30 éve foglalkozik tűzzománcozással, melyek voltak pályafutása legfontosabb állomásai? – 1981-ben Magyarországon jártam, majd 1984-ben meghívót kaptam egy nemzetközi tűzzománc-szimpóziumra. De az már olyan időszak volt, amikor az „ellenőrző hatalom” úgy érezte, ő dönti el, ki hová mehet, és egyértelműen tudtomra adták, hogy nincs szándékukban engedélyezni a kiutazásomat. Nyolc évig, a ’89-es változásokig nem utazhattam Magyarországra sem, s ez eléggé nyomasztó, szerencsétlen helyzet volt, mert gyakorlatilag fehér-fekete reprodukciók alapján próbáltam kitalálni, mit csinálnak ez idő alatt más alkotók, vagyis az a világ, amelynek igyekeztem én is a részese lenni. Mivel ez a kapcsolat nagyon nehezen működött, rengeteg mindent nekem kellett kitalálnom. Később viszont örömmel tapasztaltam, hogy az első ausztriai kiállításomon megjelent szakmabeliek rácsodálkoztak azokra a színekre, felületi, fakturális megoldásokra, amit nem is ismertek, hiszen rá voltam kényszerítve, hogy én találjak ki színeket, új lehetőségeket, előadásmódot, formát. Hosszú ideig ennek az egyéni vonásnak köszönhetően kaptam meghívásokat Ausztriába, Németországba, Svájcba, Spanyolországba.
Az ibériai országba tizenegyszer hívtak meg eddig alkotni, tanítani, volt már három egyéni kiállításom is, és ha sikerül, jövőre Madridban lesz egy újabb, de terveim között szerepel a Benelux államok, sőt Peking is. Egy alkotó számára fantasztikus érzés, jó visszajelzés, ha alkotássá válik az általa megálmodott üzenet, a „képírásjelek”, amelyekkel megpróbál üzenni, és amelyek végül a befogadó számára olvashatóvá válnak. Nyelvi akadály nélkül ugyanúgy a magáénak érzi, rácsodálkozik például a spanyol is, hogy ez ugyanolyan, ugyanarról szól, mint a mi kelta világunk. Akkor egymásra talált az a szándék, hogy én üzenni akarok a képírás nyelvén, gondolkodásra, továbbgondolásra késztetem és a befogadó is megértette az üzenetet, vagy úgy érzi: neki szól. Így jutnak el az alkotásaim Karéliába, vagy éppen a Komiföldre, egészen a spanyol Galícia tartományáig. Mivel egyfajta üzenetet hordoznak a munkáim, felkérést kaptam a finnugor népek által lakott vidékekre is, mert úgy érzik, ezekben az alkotásokban olyan tartalom van, ami nekik is szól.
– A múlt héten Tűzzel írt képek címmel Moszkvában nyílt kiállítása. Hogy került kapcsolatba az orosz fővárossal, hogyan fogadták a tárlatot?
– Egy katalógusom eljutott a Moszkvai Magyar Kulturális Intézet vezetőjéhez, akinek nagyon megtetszett az a világ, amit a zománcaimon keresztül próbálok elmondani, és ő keresett meg, hogy kiállítaná a munkáimat. Keleten eddig még nem jártam. Nagyon szép rendezvény volt, nagyon örültem a fokozott érdeklődésnek. Úgy éreztem, nagyon sok befogadóra találtak a képírásjeleim.
– Itthon mikor láthatjuk az alkotásait?
– Idén szeptember végén, október elején megpróbálom összehozni első székelyudvarhelyi egyéni tárlatomat, de van egy felkérésem Bukarestből is.
Dénes Emese
Krónika (Kolozsvár)

Aktban megragadt hangulat
Újszerű megközelítésben örökítik meg Székelyudvarhely sajátos rezzenéseit a Fénnyel Írók Társasága idei, Hangulatok elnevezésű pályázatára érkezett munkák. A péntek este tartott kiállításmegnyitót a pályázat eredményhirdetésével kötötték össze – a három legjobb pályázót méltatták, de egy különdíjat is átadtak.
Fátyol mögötti álomszerű akt, egy film noir jelenetéből kiragadott randi, a város fényei sötétedés után, vízbe merülő hölgy, belvárosi kapualj – többek között így jelenítették meg a székely anyaváros hangulatát a fényképészek. Az Udvarhely Kultúrájáért Egyesület, a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal, a Művelődési Ház, a székelyudvarhelyi RMDSZ és az Udvarhelyi Info Egyesület által támogatott és szervezett kezdeményezésre idén izgalmas megközelítések, művészi alkotások érkeztek. Az érzelmi momentumokat, a város temperamentumát, emlékeit és légkörét láttató képek immár szubjektívebben közelítették meg az évente meghirdetett pályázat témáját. A beküldött felvételeket Elekes Gyula képzőművész, a székelyudvarhelyi Művelődési Ház igazgatója, Balázs Attila és Csáki Jenő fotósok, illetve Jakab Áron Csaba szervező bírálta.
Nemcsak székelyudvarhelyiek ragadták meg fényképezőgépükkel a város hangulatát, hanem külföldiek is – jegyezte meg a kiállítás megnyitóján Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója. Az intézményvezető kifejtette, idén a beérkezett munkák többségére jellemző, hogy elrugaszkodtak a dokumentum-fotográfiától, inkább művészibben közelítették meg az amatőr és profi fényképészek a felvetett témát, lírai alkotások születettek. Fontos volt másképp értelmezni a város hangulatait, mindenkinek mást jelenthet, valaki számára ez lehet egy itt megtalált szerelem, de lehet egy álom, egy érzés – tette hozzá Balázs Attila fényképész. Szerinte tágasabb értelmezést kell adni a témáknak az elkövetkező pályázatokon is. Úgy vélte, a fotóművészet valójában ott kezdődik, ahol a szubjektivitás nyomai megtalálhatók.
A pályázat első díját Erdély Bálint Előd fényképésznek ítélték oda Álom előtt című munkájáért, második helyezést ért el Gábor Lajos Randi című fényképével, harmadik pedig László Olga lett Az emlékezés útján című alkotásával. Különdíjjal ismerték el Jére Zsolt Ikrek elnevezésű pályamunkáját. A tervek szerint a fényképeket nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem más helyszíneken is bemutatják a kezdeményezők. A korábbi pályázatok kiállításai Szabadkától Stockholmig megtekinthetők voltak.
Veres Réka
Székelyhon.ro